A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a lenti bejegyzést hirtelen felindulásban írtam, részben pont azért, mert azzal, hogy kiírtam magamból, meg is szűntek a kellemetlen érzések.

Szóval szerencsére nem ventillálok állandóan ezen a témán, és így utólag visszanézve kicsit ciki is az a poszt, szóval eszembe jutott, hogy törlöm, aztán arra gondoltam, hogy á, úgyis látta már tíz ember, és mi ez a blog, ha nem az életem lenyomata.

Szóval ennyike!

az a különös érzés, amikor eszedbe jut, hogy ma van az exed szülinapja, és eddig minden évben felköszöntötted, de már nem beszéltek, úgyhogy most nem fogod, de azért folyamatosan ezen jár az agyad, és már előre tudod, hogy ő sem fog írni a te szülinapodon, ami előre szar

#2,5fucknyears

#szánalom

Where

I've been watching windows since you walked

Hoping that you come back through my door 

My heart it keeps on asking 

Where are you 

Where are you

Most akkor turistának lenni gáz?

Amióta többet utazom, feltűnt az az uralkodó narratíva, hogy turistának lenni gáz, úgyhogy tegyél meg mindent azért, hogy ne tűnj annak: először is ne turista legyél, hanem "utazó", és csinálj mindent úgy, ahogy a "helyiek". És ez tényleg annyira elterjedt, hogy millió blogposztot, tippet, ajánlót lehet ezzel kapcsolatban olvasni, és ez engem mérhetetlenül felhúz.

Az alapgondolat nagyon bölcsnek tűnik: mindannyian ismerjük azt az idősödő amerikai házaspárt, vagy azt a csoport ázsiai turistát, akiknek a nyakában hatalmas fényképezőgép lóg, egy métert sem tesznek a szelfibotjuk nélkül, tülekednek minden nevezetességnél, beülnek az összes turistacsapda showműsorra és étterembe, és mikor hazamennek, büszkén mutogathatják a képeiket, de igazán nem merültek el a helyi kultúrában, és nem értették meg, hogy mit látnak. És megértem, hogy felmerült az az igény, hogy ezt elkerülve megismerhessük úticélunk egyéb, kevésbé "turistás" arcait is, felfedezzük, hogyan zajlik máshol a mindennapi élet, beszélgessünk helyiekkel. De egészen nevetséges, mennyire ostobák tudnak lenni azok a javaslatok, amelyek azt kívánják elősegíteni, hogyan "olvadj be" a helyiek közé.

Itt van például ez a cikk, ami Madrid kapcsán jött szembe velem. Az írója a "The invisible tourist", a cikk címe pedig How to NOT look like a tourist is Madrid, Spain. A tíz zseniális tippje közül a kedvenceim az igyál sört, a ne hordj flip-flop papucsot és válassz kedvenc focicsapatot. Úristen, rég olvastam ekkora bullshitet, és sajnálom is, ha ezzel a poszttal forgalmat generálok neki, de nincs mit tenni. Először is szánalmas, ahogy a cikk hangsúlyozza, hogy hogyan kerüld el, hogy turistának tűnj - mintha az valami bűn lenne, amit titkolni kellene mások előtt. Másodszor pedig, a legtöbb tippje egyszerűen hülyeség. Mert mi van akkor, ha nem szeretem a sört? Mi van akkor, ha én a flip-flopot akarok hordani? Mi van akkor, ha sorry, notsorry, ki nem állhatom a futballt?

És mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket a helyiek nem csinálnak? Ha mindenki a helyiek lábnyomát követné, senki nem nézne meg semmilyen nevezetességet, elvégre én, mint "helyi" nem látogatom a parlamentet, a Bazilikát, a Gellérthegyet, és nem is emlékszem, mikor voltam utoljára a várban, de azért mégis ostobaság lenne ezeket kihagyni, ha valaki Budapestre jön, nem?

Szóval az húz fel ebben az egész hozzáállásban, hogy mennyire agresszívan akarja neked megmondani, hogy mit csinálj. Mert bár azt gondolom, hogy ez a narratíva éppen azzal a gondolattal szemben jött létre, hogy a turistáskodásnak csak egy helyes módja van (nézz meg mindent, jelentkezz be az összes múzeumba, edd végig a helyi ételeket, stb.) valójában pontosan ugyanazt csinálja, csak pepitában: rád akarja erőltetni, hogy mit ne csinálj, ha utazol. 

És ez bullshit. Mert utazáskor (és egyébként bármilyen más esetben is) egy és egyetlenegy dolgot kell csinálnod: azt, amit te szeretnél. Igenis, menj oda ahhoz az épülethez, és lőj egy szelfit a többi japán turistával, ha neked ez az élmény. Könyörgök, ne vedd le a papucsodat csak azért, mert valami idióta blogger azt mondja, hogy az Madridban nem autentikus. És ne, ne kérj sört egy bárban csak azért, mert ott az a híres, ha egyszer nem is szereted. És igen, nyugodtan fütyülj a múzeumokra és inkább csillelj egy parkban, ha neked most az tetszik jobban. Hagyd a fenébe a ki tudja milyen főhercegi palotát, és inkább shoppingolj a hippinegyedben, ha ahhoz van kedved. Olvasgass egy kávézó teraszán fél délelőtt, ha ez tesz boldoggá, és ne törődj a "kötelező" nevezetességekkel. Csináld azt, amit akarsz. Úgy, ahogy te szeretnéd. 

Utazásokba'

Gyors egymásutánban két külföldi utam is volt, és úgy pörgött az egész, hogy csak kapkodtam a fejemet. Február 23. - március 6. között Isztambulban voltam, március 13. és 17. között pedig Madridban. Álljon itt egy beszámoló a legfontosabbakról: 

Isztambul

Az isztambuli út elég hosszúra nyúlt, másfél hét volt összesen, és három szakaszból állt: az első volt a "meló" szakasz, ugyanis eredetileg azért utaztam ide, mert egy tanárszemináriumot szerveztünk a Centropával. A második szakaszban a főnökömmel és a párjával hármasban, már nyaralás címszó alatt fedeztük fel a várost, az utolsó két napot pedig teljesen egyedül töltöttem.

Az újév óta a TLI melónak és a szemináriumszervezésnek köszönhetően tök káoszos volt az életem, úgyhogy úgy éreztem, hogy szó szerint "beesek" Isztambulba. Az előtte való napokban hajnalig fent voltam, hogy le tudjam adni a TLI tanulmányomat, és szinte semmi időm nem volt arra, hogy azt tervezzem, mit is fogunk Isztambulban csinálni. Ennek ellenére a szeminárium rendben lement, és az utána való időszak is jó volt. Viccelődtünk Marcellal, hogy mindig egyre rosszabb szálláshelyekre költöztem: a szeminárium alatt valóban fényűző hotelünk volt, onnan egy szűkös, de szép teraszos Airbnb-t kaptunk, végül pedig egy hatágyas hostelszobában kötöttem ki.

Főbb benyomások Isztambulról: be kell valljam, akad jó pár negatív dolog. Másfél hét ebben a városban nagyon sok, a végén örültem, hogy visszajöhettem. Nagyon nagy, zsúfolt, koszos, zajos - főleg a központi rész, ahol mi voltunk. Az emberek sem nyerték el a tetszésemet - egyrészt szinte mindenhol sokkal több férfi volt, mint nő, másrészt kifejezetten zavarónak találtam azt, hogy a boltosok, éttermesek, bazári eladók folyamatosan megszólítanak. Ez a kultúra, a taktika része - így akarnak vevőket fogni - én azonban ettől inkább menekültem, és végül oda sem tértem be, ahol tényleg érdekelt a kínálat. És ebben a nagy nyüzsgésben nem lehetett egy szusszanásra sem megállni. Nem volt olyan nyugodt, csendes sétálórész, park, ahol csak le lehetett volna ülni, és élvezni az életet. Mindenhol forgalom, zaj, pörgés - ez egy idő után borzasztóan kimerített.

Valahogy a bazári forgatag is csalódás volt - érdekes volt elsőre, de nagyon zavaró volt a sok eladó nyomulása, és rá kellett jönnöm, mennyire elképesztő, hogy ebben a városban, ahol ennyire el akarnak nekem adni mindent, mennyire nincs semmi, amit megvennék. Mindenhol ugyanazokkal a termékekkel találkozott az ember, és az utolsó nap gondot is okozott, hogy mire verjem el a maradék török lírámat. Csalódás volt a tea is - a híres török almatea volt a fejemben, de rá kellett jönnöm, hogy amit alma- (vagy bármilyen gyümölcs-) tea néven adnak, az valójában egy cukorból és aromából álló instant por, amit forró vízzel öntenek fel - tehát a teához maximum annyi köze van, hogy meleg, de semmi természetesség nincs benne. Gondolom, hogy ez nem mindig volt így, de én most már csak ezzel találkoztam.

Azért álljon itt néhány pozitív dolog is: az első, hogy a mecsetek teljesen lenyűgöztek. Természetesen megnéztük a "kötelező" mecseteket, a Hagia Sophiát és a Kék mecsetet, de hamar rájöttünk, hogy nem csak ezek a szépek - Isztambulban ha elhajítasz egy követ, mecsetre fog esni, és bármelyikbe bemész, gyönyörű szép a díszítése (hacsak nincs épp felállványozva, mert ez is sokszor előfordult). Nekem az is tetszett, mennyire természetesen része a helyi életnek a vallás - a minaretekből napi ötször zengett a müezzinnek imára hívó éneke (nem egyszer fel is ébredtem rá hajnalban) de az egész valahogy teljesen természetesnek, rendjén valónak tűnt.

A másik, ami egy nagyon autentikus élmény volt és örülök, hogy belevágtam, a hamam. A hamam a törökfürdő, aminek a lényege, hogy majdnem pucérra vetkőzöl, besétálsz a meleg gőzbe, melegedsz, aztán jön valaki a személyzettől, aki leradíroz, beszappanoz, megmos, és megmasszíroz. Furán hangzik? Nos, én is pontosan így éreztem, úgyhogy csak zárójelesen írtam fel a listámra, hogy jó-jó, talán, majd meglátom... Ezzel szemben András, Marcell párja úgy érkezett meg, hogy rögtön azt kérdezte, mikor megyünk hamamba. Úgyhogy nem volt menekvés, a fiúk unszolására végül kétszer is voltunk hamamban, és imádtam! Mindkét alkalommal egy, a központtól távolabb eső, olcsóbb hamamot választottunk, amit nem a turisták, hanem a helyiek látogattak, így tényleg autentikus volt az élmény. A nők és a férfiak természetesen külön részlegben vannak, így bevallom, kissé izgultam, mikor egyedül léptem be. A személyzet persze nem nagyon beszélt angolul, de ez nem volt akadály, megértettük egymást. Először egy zárható fülkében tudtam átöltözni - na jó, levetkőzni - aztán bementem a fürdőbe, ami a következőképpen néz ki: mindent márvány borít, középen van egy márványasztal, amire föl lehet feküdni, oldalt pedig számos csap és kicsi kőmedence. Az ember megmosakszik, aztán pihizni kell a gőzben - esetleg a szaunában - hogy jól felpuhuljon a bőr. Utána megjelent a török nénikém - igazi török asszonyság, szintén félmeztelenül - és nekilátott a munkának: mindenhol végigradírozott egy ilyen dörzsikesztyűvel, de úgy, hogy tényleg jöttek le rólam a bőrdarabkák, aztán rám tett egy nagy adag szappanhabot, és lemosott, nyomkodott, végül rámöntött egy csomó vizet és megmosta a hajamat. Mindezt olyan természetességgel csinálta, hogy bennem sem volt semmi feszengés, és kifejezetten élveztem a dolgot. Mikor végeztem és újra találkoztam a srácokkal, alig tudtam elrejteni a hatalmas vigyoromat, és hasonló volt a második fürdőzés is. Rajtam kívül mások is használták a fürdőt - főleg idősebb asszonyságok - és nagyon természetes volt az egész. Előttem pedig a spa élmény egy új dimenzióját nyitotta meg - a radírozástól a bőröm tényleg nagyon puha lett, sokkal jobb, mint amit én tudok itthon elérni a saját bőrradírjaimmal. Jól jönne egy ilyen török néni itthon is...

Madrid

Na, Madrid aztán tényleg egy elég ad hoc ötlet volt. Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc együttesem, a spanyol-brit Crystal Fighters új albumot jelentetett meg, és még tavaly ősszel bejelentették a turnéjukat, ami Budapestet nem érintette, viszont számos más nyugat-európai várost igen, én pedig elkezdtem azon agyalni, mi lenne, ha egy koncertjükre elmennék. Namost ehhez érteni kell az én és a zene kapcsolatát, ami meglehetősen gyér. Én sosem voltam zenerajongó, sosem voltak kedvenc együtteseim, és alapvetően sosem értettem, hogy az emberek egyáltalán honnan szereznek értesüléseket a zenészekről, a stílusokról, a különböző számokról. Úgyhogy jobbára azt hallgattam, amit a környezetem (pasim) hallgatott, miközben kialakítottam egyfajta mindenevő zenei ízlést. De a Crystal Fighters más. Oké, annyiban nem, hogy ez is a Bálinttal való kapcsolatból indult - tulajdonképpen egyfajta közös zenénk lett a CF, és nagyon szerettük őket hallgatni. De a korábbi esetekkel ellentétben én tényleg megszerettem ezt a zenét, és nem csak Bálint miatt - így nagyon örültem, mikor a szakításunkat követően hosszabb kihagyás után ismét el tudtam kezdeni hallgatni őket. Elkezdtem követni őket a Facebookon, meghallgattam minden új számukat, úgyhogy úgy tűnik, 26 évesen tényleg a "rajongója" lettem egy együttesnek. Vannak még csodák. 

Ennyit a bevezetőről. Szóval tavaly megláttam, hogy a CF turnézni indul, és eszembe jutott, hogy meg kéne őket hallgatni, esetleg egy utazással egybekötve. De a különböző programjaim miatt sokáig nem körvonalazódott, hogy ez melyik város lesz, és hogy megcsinálom-e egyáltalán. Végül alig több mint egy hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a banda madridi koncertje épp a március 15-i hosszúhétvégére esik, és mivel részben spanyolok, amúgy is autentikus lenne ebben az országban meghallgatni őket. Napokig nézegettem a repjegyeket, aztán egyszer csak sikerült kifognom egy előnyös konstrukciót, és nem sokat teketóriáztam, megvettem azt is meg a koncertjegyet is. Aztán elsodort az Isztambul-őrület, szóval mikor végre eljött a madridi utazás napja, még nem igazán tudtam, mi lesz velem, a hostelszobát is csak pár nappal korábban foglaltam le, és szó szerint az utolsó ágy volt Madridban, amit megkaparinthattam.

És ÚRISTEN, a madridi nyaralásomat egyszerűen IMÁDTAM. Tényleg, szavak nincsenek rá, hogy mennyire beleszerettem ebbe a városba az első pillanatban. Isztambullal ellentétben ez egyáltalán nem volt zsúfolt, túlterhelő, turistáktól zajos - épp ellenkezőleg, nagyon is élhető volt. Három teljes napot töltöttem a városban, és az volt a taktikám, hogy na akkor én most lazulni fogok. Pontosabban nem volt taktikám, de így alakult, és nagyon, nagyon imádtam. Valószínűleg András hatásának is köszönhetően elhagytam azt a kényszert, hogy csak azért, mert külföldön vagyok, meg kell csinálnom valamit. Voltak például látványosságok, amiket egyszerűen kihagytam, mert ott és akkor nem volt kedvem hozzájuk - ilyet korábban nem tettem volna. Nem látogattam meg például a királyi palotát, illetve egy múzeumot (bár hozzáteszem, Madrid tele van múzeumokkal, szóval így is láttam másik kettőt). De az is tény, hogy Madrid nem olyan város, amely kötelező látványosságoktól hemzseg. Vannak viszont hangulatos utcák, a legváratlanabb pillanatokban a sétáló elé táruló imádnivaló kis terek, érdekes boltok, klassz éttermek és parkok! Végül a napjaim nagy részét sétálással töltöttem, és mindhárom nap ellátogattam a Retiro parkba, ami afféle helyi Margitsziget, szép, hangulatos, tele van pihiző emberrel, és órákat el lehet benne tölteni. 

Mielőtt nekivágtam volna Madridnak, megint kicsit izgultam, hogy jaj, milyen lesz egyedül (rég volt már az a bizonyos portugáliai utazás) és azon aggódtam, hogy mégis mit fogok én ott egymagam csinálni reggeltől estig. És jóég. Rájöttem, hogy emiatt aztán egyáltalán nem kell izgulni. Nem kell ugyanis folyamatosan csinálni valamit. Azon vettem észre magam, hogy korlátlan ideig tudok egy hosszabb séta után üldögélni egy padon, bambulni a térre magam elé, vagy egy parkban napozni egy egész délutánon át olvasgatva, zenét hallgatva. És ez egyébként tényleg egy olyan képesség, amit fel kell fedezni, és ha másokkal van az ember, akkor nehezebb: nem kell folyton csinálni valamit. És ez persze nem csak akkor igaz, ha külföldön van az ember, sőt, itthon is nagyon kéne gyakorolni - de ez talán még nehezebben megy...

Úgyhogy ismét bebizonyosodott, hogy egyedül lenni jó. Komolyan. Ha egyedül vagy, megkedveled a saját társaságodat. Mert belátod, milyen előnyei vannak a személyednek; a) nem mond olyasmiket, amiket te nem akarsz hallani, b) nem akar odamenni, ahová te nem akarnál menni, c) mindig ugyanazt akarja enni, mint te, d) mindig akkor kel, mikor te, stb. Ez kicsit furán hangzik, de értitek a lényeget. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, de nekem az ilyen egyedüli utak alkalmával mindig feltűnik, hogy tulajdonképpen bírom magamat. Hogy jó úgy lenni, ahogy vagyok. Hirtelen nem kell magamat másokhoz mérnem, csak megélem azt, hogy magammal azt tudom csinálni, amit szeretnék, olyan tudok lenni, amilyen szeretnék - és hogy ez király. Fontos, hogy rendszeresek legyenek ezek az alkalmak, mert ilyenkor tényleg rájövök, hogy hiába élek fogantatásomtól kezdve 0-24 a saját testemben, a saját lelkemmel, tudatommal, nagyon ritkán érzem magam egy igazi, kerek, integrált személyiségnek, ritkán élem meg, hogy mennyire harmonikus, egész, mennyire az enyém az a csomag, ahogy vagyok. És ez tényleg nem egy ilyen rizsa akart lenni arról, hogy "utazás közben megtalálod önmagad" - de közben lehet, hogy tényleg így van, vagy legalábbis közelebb kerülsz hozzá, minden közhely nélkül.

De hogy álljon itt a lelki fröccsön kívül még pár benyomás Madridról:

1. Ahogy írtam, ebben a városban egyszerűen csak jó lenni, sétálni, üldögélni, és bőven akadnak erre utcák, terek, parkok.
2. Valahogy nem volt olyan turistaroham, mint más városokban - vagy csak jobban eloszlottak az emberek? Fogalmam sincs, de ez is felszabadító volt.
3. Madrid nem a koránkelők városa, sajnos nemsajnos. 10 előtt biztos, hogy nem nyit ki semmi, de először dél körül kezd valami történni, délután szieszta van, és a város csak este mutatja meg az igazi arcát. Nekem ez néha gondot is okozott, mert én már hétkor fent voltam - szóval fetrengtem egy órát, aztán nyolc után komótosan összeszedtem magam és lementem reggelizni, és végül ott álltam, hogy na, el kéne indulni, de még alig múlt kilenc. Egyik délelőtt naiv módon elindultam egy hangulatosnak mondott negyedbe, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem látni a varázsából, mivel tízkor még szinte minden üzlet zárva volt. Hétágra sütött a nap, de az egyik hangulatos téren a kávézó csak délben kezdte kipakolni a székeit. Szóval ez a spanyol tempó. Őszintén szólva nekem borzasztóan szimpatikus, csak nem erre vagyok huzalozva. Este viszont épp az ellenkezője igaz: hömpölygő tömeg a belváros sétálóutcáin és éttermi negyedeiben, és mindenhol a helyiek ücsörögnek, söröznek, falatoznak, beszélgetnek a barátaikkal. (Ezt mondjuk kicsit irigyeltem - ezt egyedüli utazóként nem nagyon lehet átélni). Azt meg már nem is mondom, micsoda élet volt ma reggel hajnali négykor (!) a városban, mikor indultam a reptérre...
4. Egy praktikus tanács: ha olyan utazó vagy, mint én, és szeretsz rengeteget gyalogolni, győződj meg róla, hogy kényelmes a cipőd. Én elkövettem azt a hibát, hogy abban a tavaszi cipőben mentem, ami itthon kiválóan szolgál - arra viszont csak most döbbentem rá, hogy ha egész nap folyamatosan megyek benne, akkor a talpam fájni kezd, és nyomódik a kislábujjam. A harmadik nap és két jókora vízhólyag után már nem volt fun, de helytálltam!
5. Végül persze ne feledkezzünk el a koncertről! Ez is egy klassz élmény volt, már csak azért is, mert én tényleg szinte sosem megyek koncertre. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan koncerten voltam, ami nem fesztivál... Szóval ez is egy új élmény volt. Jó volt hallani a CF-et, de legalább ugyanekkora élmény volt együtt lenni a többi rajongóval. Általában bárkinek említem a Crystal Fighterst, senki sem tud róluk semmit, úgyhogy tök felszabadító volt összepréselődni egy arénányi emberrel, akik mind ugráltak, énekelték a dalok szövegét, és csápoltak a kedvenceikre. Még egy liter (!) sört (!) is vettem szomjoltóként. Most mondjátok meg. Szóval klassz volt az egész, csak rövid volt. Egy bő óra, és már vége is. :(

Ha most már igazán nagyon szeretnéd tudni, hogy mi az a Crystal Fighters, akkor tessék, itt egy számuk az új albumukról, amiért most teljesen odavagyok (bár van még vagy 3, szóval nem volt könnyű választani):

Szóval Spanyolország, Madrid, király voltál, jövök még. (És megtanulok spanyolul. Imádom ezt a nyelvet, és ráadásul azt gondolom, hogy elég könnyű lehet. Csak ne szenvednék épp a héberrel...)

Ezzel kapcsolatban még valami. Madrid WiZink Arénájának közepén állva, az ugráló tömegben rádöbbentem, hogy úristen, itt vagyok. Hogy hónapokkal korábban megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne elutazni és élőben meghallgatni a CF-et, és basszus, megcsináltam. Örülök, hogy ennyire könnyen teszek meg olyan dolgokat, amiket tényleg meg szeretnék tenni. Persze szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem utazni, de azt hiszem ez tényleg elhatározás kérdése is - szeretném, úgyhogy csinálom. És mennyire jó érzés, hogy sikerül. 

Szóval most hazaestem, és huhh! Mi is legyen? Bevallom, nincs sok kedvem visszatérni a melóhoz, pedig nincs mit tenni... A következő bejegyzésekben még meg szeretnék osztani veletek pár gondolatot az utazásokról (is). Egyébként pedig azt hiszem a "nagy" kiruccanásokat idénre le is tudtam: a következő tervek Ausztria (Hannah lánybúcsúja és esküvője) és a berlini Centropa Summer Academy. És persze bőven van teendőm itthon is... vannak terveim. :P

Bárcsak valaki hallhatná a hangomat
úgy ahogy én hallom belülről

Vissza a természethez!

Az utóbbi időben mérhetetlen vágyakozást érzek a természet iránt. Hónapok óta alig csinálok mást, mint az otthonom és a munkahelyem között ingázom, és egyáltalán nem volt időm takarítani, aminek az az eredménye, hogy a szobámban hatalmas pormacskákat kerülgetek, és az lett a rögeszmém, hogy az orrom vágyakozik a tiszta, friss levegő után.

Fák! Erdő! Milyen jó lenne, ha nem a város közepén laknék, hanem bármikor kimehetnék a szabadba! Vagy legalább egy kutyám lenne, amelyik rávesz, hogy sétáljak vele! Nemrég olvastam egy cikket, amely a depresszió, mint népbetegség okainál - az elmagányosodás és munkahelyi kiégés között - a természettől való eltávolodást említette! Belebetegszünk abba, hogy betondzsungelben élünk.

Már régóta tapasztalom, hogy amikor végre tényleg eljutok a természetbe - általában valami kivételes családi kirándulás alkalmával - akkor valami óriási sóhajként szakad rám, hogy te jó ég, mennyire jó a természetben lenni, és mennyivel többet kellene ezt csinálni! Mennyivel tisztább a levegő! Mennyivel nyugodtabb minden! Nemrég vidékre vonatozva lepődtem meg az ablakon kinézve, hogy nahááát, őzikééék! Fácááán! Aztán visszaérek a városba, és ezt többnyire hamar elfelejtem, visszazökkenek a megszokott hétköznapokba.

De most valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Erdőre van szükségem! Vagy például arra, hogy lássak egy tökéletes, csillagos éjszakát. Elképesztő, hogy 2019-ben Magyarországon a bakancslistámra kell felírnom, hogy lássak egy tisztességes csillagos égboltot, mert rá kellett döbbennem, hogy miközben az internet tele van a csodás fotókkal, a saját szememmel én ilyet még soha nem láttam.

Mostanában elkezdtem megint - egyelőre csak játékból - lakásokat nézni, és nem tudok szabadulni attól a belső huzavonától, hogy "belvárosban, jó környéken" szeretnék lakni, közel a munkahelyemhez, a szüleimhez, a dizájnboltokhoz és az újhullámos kávézókhoz (noha nem kávézom), miközben a másik énem a budai hegyeket böngészi, anyagi lehetőségeimnek köszönhetően azoknak is inkább a csóri végét, és néha úgy érzem, még messzebb is hajlandó volnék menni, hogy kimenekülhessek a civilizációból.

Fákat akarok, erdőt, meg veteményes kertet. Gyógynövényeket akarok szárítani a tornácomon, komposztot szeretnék készíteni, magamnak sütni a kenyeret, és nem termelni semmi hulladékot. Rájöttem, hogy gyerekkoromban kifejezetten vágyakoztam erre. Nagyon szerettem azt játszani, hogy falun vagyok, és mindent magamnak kell megtermelnem. Aztán pedig a "világgá menés" gondolata foglalkoztatott, az, hogy valaki tényleg úgy él, hogy folyamatosan járja a világot, olyan munkákat végez, ami az útjába akad, és azt eszi, amit a természet ad neki. Ezt aztán csak tetőzték a vándormágusok karakterei. Amikor regisztráltam a Gergő és az Álomfogók c. regényhez kapcsolódó Álomfogók honlapra, a Garabonciások jurtáját választottam, és Kóborló Kelet volt a karakternevem. Annál pedig nincs is jobb, mind Gandalf és társainak barangolásai Középföldén...

Tegnap rábukkantam ennek a kínai nőnek a csatornájára (李子柒), és azóta teljesen rá vagyok kattanva, nem tudok vele leállni.

Igyekszem emlékeztetni magam, hogy ez egy jól elkészített videósorozat - hogy a csajszinak szép a ruhája, a haja, a sminkje, hogy a keze sem lesz piszkos, miközben dolgozik, hogy meg van tervezve a világítás, a felvétel - de mégis az egész annyira gyönyörű, és annyira őszinte mindennek ellenére, hogy nem tudok róla leakadni. Nosztalgiát érzek ősanyáim élete iránt. És persze tudom, hogy átvernek. Úgy szeretnénk közeledni a természethez, hogy közben a helyén maradjon a sminkünk. Legyen madárcsicsergés és csillagos éjszaka, de legyen wifi is.

Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan hangolom össze a kettőt. Valószínűleg nem fogom egyik napról a másikra kapni magam, és remeteként kiköltözni az erdő szélére. De lépéseket fogok tenni. Igen. Ez így nem mehet tovább.

Bori és a térképhasználat

Alapvetően elég hiányosak a földrajzi ismereteim, de azt vettem észre, hogy amikor hallok egy új településnevet, valahogyan automatikusan elhelyezem a fejemben valahová a térképen - fogalmam sincs, mi alapján, ugyanis a valósághoz többnyire semmi köze.

Most például a Bak nevű településsel van dolgom, amiről teljesen rejtélyes okból azt feltételeztem, hogy Kelet-Magyarországon van, erre kiderül, hogy Zala.

Szombathelyet és Salgótarjánt rendszeresen keverem, sőt, azután is máshová képzelek helyeket a mentális térképemen, hogy már jártam ott, sőt, ha konkrétan utánagondolok, még meg is tudom mondani, hol vannak valójában.

Weird.