Az utóbbi időben mérhetetlen vágyakozást érzek a természet iránt. Hónapok óta alig csinálok mást, mint az otthonom és a munkahelyem között ingázom, és egyáltalán nem volt időm takarítani, aminek az az eredménye, hogy a szobámban hatalmas pormacskákat kerülgetek, és az lett a rögeszmém, hogy az orrom vágyakozik a tiszta, friss levegő után.
Fák! Erdő! Milyen jó lenne, ha nem a város közepén laknék, hanem bármikor kimehetnék a szabadba! Vagy legalább egy kutyám lenne, amelyik rávesz, hogy sétáljak vele! Nemrég olvastam egy cikket, amely a depresszió, mint népbetegség okainál - az elmagányosodás és munkahelyi kiégés között - a természettől való eltávolodást említette! Belebetegszünk abba, hogy betondzsungelben élünk.
Már régóta tapasztalom, hogy amikor végre tényleg eljutok a természetbe - általában valami kivételes családi kirándulás alkalmával - akkor valami óriási sóhajként szakad rám, hogy te jó ég, mennyire jó a természetben lenni, és mennyivel többet kellene ezt csinálni! Mennyivel tisztább a levegő! Mennyivel nyugodtabb minden! Nemrég vidékre vonatozva lepődtem meg az ablakon kinézve, hogy nahááát, őzikééék! Fácááán! Aztán visszaérek a városba, és ezt többnyire hamar elfelejtem, visszazökkenek a megszokott hétköznapokba.
De most valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Erdőre van szükségem! Vagy például arra, hogy lássak egy tökéletes, csillagos éjszakát. Elképesztő, hogy 2019-ben Magyarországon a bakancslistámra kell felírnom, hogy lássak egy tisztességes csillagos égboltot, mert rá kellett döbbennem, hogy miközben az internet tele van a csodás fotókkal, a saját szememmel én ilyet még soha nem láttam.
Mostanában elkezdtem megint - egyelőre csak játékból - lakásokat nézni, és nem tudok szabadulni attól a belső huzavonától, hogy "belvárosban, jó környéken" szeretnék lakni, közel a munkahelyemhez, a szüleimhez, a dizájnboltokhoz és az újhullámos kávézókhoz (noha nem kávézom), miközben a másik énem a budai hegyeket böngészi, anyagi lehetőségeimnek köszönhetően azoknak is inkább a csóri végét, és néha úgy érzem, még messzebb is hajlandó volnék menni, hogy kimenekülhessek a civilizációból.
Fákat akarok, erdőt, meg veteményes kertet. Gyógynövényeket akarok szárítani a tornácomon, komposztot szeretnék készíteni, magamnak sütni a kenyeret, és nem termelni semmi hulladékot. Rájöttem, hogy gyerekkoromban kifejezetten vágyakoztam erre. Nagyon szerettem azt játszani, hogy falun vagyok, és mindent magamnak kell megtermelnem. Aztán pedig a "világgá menés" gondolata foglalkoztatott, az, hogy valaki tényleg úgy él, hogy folyamatosan járja a világot, olyan munkákat végez, ami az útjába akad, és azt eszi, amit a természet ad neki. Ezt aztán csak tetőzték a vándormágusok karakterei. Amikor regisztráltam a Gergő és az Álomfogók c. regényhez kapcsolódó Álomfogók honlapra, a Garabonciások jurtáját választottam, és Kóborló Kelet volt a karakternevem. Annál pedig nincs is jobb, mind Gandalf és társainak barangolásai Középföldén...
Tegnap rábukkantam ennek a kínai nőnek a csatornájára (李子柒), és azóta teljesen rá vagyok kattanva, nem tudok vele leállni.
Igyekszem emlékeztetni magam, hogy ez egy jól elkészített videósorozat - hogy a csajszinak szép a ruhája, a haja, a sminkje, hogy a keze sem lesz piszkos, miközben dolgozik, hogy meg van tervezve a világítás, a felvétel - de mégis az egész annyira gyönyörű, és annyira őszinte mindennek ellenére, hogy nem tudok róla leakadni. Nosztalgiát érzek ősanyáim élete iránt. És persze tudom, hogy átvernek. Úgy szeretnénk közeledni a természethez, hogy közben a helyén maradjon a sminkünk. Legyen madárcsicsergés és csillagos éjszaka, de legyen wifi is.
Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan hangolom össze a kettőt. Valószínűleg nem fogom egyik napról a másikra kapni magam, és remeteként kiköltözni az erdő szélére. De lépéseket fogok tenni. Igen. Ez így nem mehet tovább.
