Kapcsolatok árnyai

Tegnap Chozról álmodtam. Ami ritkán fordul elő, de ezek általában nagyon pozitív álmok, és kicsit furcsa utánuk felébredni - ki tudja, miért ássa elő a tudatalattim néha ismét ezt a kapcsolatot.

Szóval ma megint a fejemben járt Choz, és megnéztem a Facebook profilját (amit szintén megteszek néha) amiből megtudtam, hogy az ősszel megházasodott.

A felesége egy nagyon régi barátja, akivel még én is találkoztam párszor, mikor még együtt voltunk. Emlékszem, hogy Choz vett neki egy macis kulcstartót, mikor nálam járt Amszterdamban. De akkor még eszébe sem jutott, hogy ne barátként tekintsen rá. Nem is emlékszem nagyon arra a lányra őszintén szólva.

Furcsa. A sors útjai kifürkészhetetlenek.

És ha már felmerül a kérdés, hogy én hogy érzem magam: egy kicsit felkavart a dolog. Ami szintén furcsa. Még mindig van a polcomon rólunk egy közös kép, amit tőle kaptam (kétoldalas kép, és amin ketten vagyunk, a fal felé fordul, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy kicseréljem) a radiátoromon pedig szintén van egy tőle kapott "Jó így együtt" hűtőmágnes.

Mi értelme volt ennek az egésznek...?

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.

Változások

A mai nappal kezdődően a Centropa Alapítvány megbízott ügyvezetője vagyok.

Hogyan jutottunk el idáig?!

Az történt, hogy másfél hónappal ezelőtt békésen üldögéltem a hotelszobámban Liptovsky Mikulásban, Szlovákiában egy képzésen, két program között, mikor Marcell rámírt, hogy tudunk-e beszélni. Mikor fogadtam a hívását, még meglehetősen gyanútlan voltam, aztán közölte, hogy a minap felmondott a Centropánál, és szerette volna még a hazajövetelem előtt közölni, nehogy mástól tudjam meg. Majd mielőtt felocsúdhattam volna ebből a sokkból, hozzátette, hogy utódjaként rám gondolt. 

A beszélgetés után volt egy fél óra, amíg teljes sokkban voltam, úgy éreztem, az életem fenekestül felfordult, fogalmam sincs, mit csináljak. Éppen kezdtem úgy érezni, hogy minden stabil körülöttem, szeretem a helyzetemet, lelkileg is rendben vagyok, minden szuper - erre jön a borulás. Érdekes, hogy sosem képzeltem magam Marcell pozíciójába - elvégre még csak három éve dolgozom a Centropánál, és Marcell munkája mindig hatalmas feladatnak tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy valaki komolyan gondolja, hogy ezt én is tudom csinálni.

Aztán gondolkodtam a dolgon, és hamar rájöttem, hogy csak egyféleképpen dönthetek: hogy elvállalom a pozíciót. Ha nem vállalom el, akkor az előrelépésemet utasítom el - megragadok egy pozícióban, ami kényelmes ugyan, de nem lehet az örökkévalóságig csinálni. Ha pedig én is munkahelyet váltok, ki kéne találnom, hova mennék - ilyen utat pedig egyelőre nem láttam magam előtt. Szóval maradt a pozíció elfogadása, örömmel, hiszen hatalmas megtiszteltetés, fejlődési és tanulási lehetőség, menőn hangzik, fizetésemeléssel jár stb., és persze rengeteg félelemmel, hiszen sokkal nagyobb felelősség, új feladatkörök, kihívás. Tulajdonképpen én fogok felelni a forrásteremtésért, a donorokkal, partnerekkel való kapcsolattartásért, a pénzügyekért. Röviden és tömören szólva azért, hogy ne menjünk csődbe. Ami egy kicsit para.

Az elmúlt időszakban Marcell többé-kevésbé igyekezett átadni nekem a feladatait, összekötött emberekkel, átbeszéltük a dolgokat. De csak többé-kevésbé. Egyáltalán nem érzem magam késznek, épp csak hogy nem vagyok teljes mértékben elveszett. Ráadásul Marcell holnapután repülőre ül, és januárig Ázsiában utazgat majd - így a kérdéseimmel sem zaklathatom.

A másik kolléganőm, Szilvi is felmondott. Sok volt neki a kialakult szituáció, úgy érezte, az új feltételekkel nem tud maradni. Szinte sosem szoktam ilyesmivel szembesülni, teljesen tehetetlennek érzem magam ebben a konfliktusban, ráadásul együttműködésre továbbra is szükség lesz, így meglátjuk, hogyan alakul majd...

Ami szuper, hogy sikerült találnunk egy új kollégát, Tinát, aki az én és Szilvi feladatait veszi át. Aranyosnak, lelkesnek és proaktívnak tűnik. Ma volt az első napja - persze ezen is izgulok, hogy hogy megy majd a betanítás és a közös munka. Most, hogy csak ketten vagyunk, valahogy nagyon kicsinek tűnik a Centropa. Mintha az alapoktól kellene újraépítenünk mindent.

Be vagyok tojva, de nagyon hálásnak érzem magam, hogy igazából nem vagyok egyedül. A kollégáim és a HUB-csapat is mind teljes támogatásukról biztosítottak. Ez borzasztóan jólesik.

Arról is ide kell tennem egy nyálas vallomást, hogy mennyire szerettem Marcellel dolgozni az elmúlt évek alatt. Tényleg, nincs rá szó, hogy mennyire szuper volt, és ez annyira ritka és különleges, hogy úgy éreztem, sosem hagynám ott - és most mégis véget ért, bár Marcell mondta, hogy fogunk mi még együtt dolgozni. Péntekente továbbra is együtt jógázunk, és ki tudja, talán a közös bulizások is megszaporodnak. Szóval ez nem egy goodbye. 

Állandóan gyomorgörcsöm van, és fogalmam sincs, hogy fogom ezt megoldani. De az a gondolat nyugtat, hogy utoljára a CEU előtt éreztem magam így, ami aztán életem leginkább kihívásokkal teli, de legtöbb fejlődést tartalmazó lehetősége volt, amiből azóta is táplálkozom. Tudom, hogy menni fog. Tudom, hogy meg fogom tanulni, meg fogom oldani. Csak idő kell hozzá, szerintem legalább egy év. Úgyhogy most próbálom szokni a megnövekedett munkamennyiség, stressz és pörgés gondolatát. Remélem menni fog. Elvégre eleget ültem a babérjaimon, igaz? Ideje megmutatnom, hogy mi is van bennem!

A szeretetem
Feneketlen kút

Próbáljuk újra

Az életem kezd egy nagyon vicces valóságshow-vá alakulni, de muszáj bevallanom, hogy végül mégis visszatettem a telefonomra a Happnt. Méghozzá az egészet a Szirmai Gergővel való összefutás inspirálta. 

Ezúttal tovább jutottam, mint az első alkalommal. Szinte elkezdtem élvezni. Úgy értem, azok után, hogy abban éltem hónapokig, hogy "ó, jó lenne megismerni valakit, de hát nem találkozom senkivel", most itt egy app, ami folyamatosan csávókat dobál elém, akkor is, ha egész nap görgetem. Oké, a 95%-a teljesen érdektelen, de azért ott az az 5%, akin már elgondolkodom, és némi izgatott tanakodás után adok nekik egy szívet. Aztán néha megjelenik a képernyőmön pár csillag, hogy "it's a Crush!" és most már mehet a chatelés. A következő kör a ki írjon, mit írjon challenge, de egyelőre még egész jól vettem ezt az akadályt, úgyhogy már beszélgetek pár sráccal.

De mi végre? Őszintén nem tudom, mit várhatok ettől. Igyekszem amennyire lehet, lazán kezelni a dolgot, de lehet feladom, ha majd csalódások érnek. Lelkesedés-kiábrándulás, lelkesedés-kiábrándulás, tartok tőle, hogy ez lesz a forgatókönyv. Még akkor is, ha minden ismerősömtől megkapom, hogy "nekem egy csomó barátom van, akik a Tinderen jöttek össze!!!"

Petesejtek harca

Olvasom, hogy minden nő körülbelül 300.000 petesejttel jön a világra. Ebből aztán többnyire 1, 2, esetleg három darabból lesz gyerek.

És mi még azt gondoljuk, hogy nem értünk el semmit! Már a megfoganásunk pillanatában százezreket utasítottunk magunk mögé.

Keress ra hany orankent pisil egy mops

Tegnap találkoztam Szirmai Gergővel!!!!

Igen. Aki lemaradt volna róla, Szirmai Gergő a plátói szerelmem. 

A fantasztikus találkozás úgy történt, hogy összefutottam Gáborral, majd miután kitárgyaltunk mindkettőnk életét, elsétáltunk a 139-es megállójába, hogy ott együtt várjuk meg a buszát. Beszélgettünk, és egyszer csak a szemem sarkából megláttam, hogy a közelünkben álló nőhöz odaszimatol egy kutya, majd egy hatalmas ordítás következett:

- NUDLI!!!!

Odakapom a fejem, hát, mit látok, Szirmai Gergő épp elrángatja a kutyáját a nő mellől, aki felháborodott pillantásokat vet felénk Gáborral, hogy na, mi vagyunk a tanúk rá, hogy micsoda gazdik vannak. De én akkor már lefagytam, a szívem eszméletlenül vert, mutogattam és magyaráztam Gábornak, hogy bocsi, most mennem kell, aztán Gergő után iramodtam, aki már fél utcával odébb volt Nudlival.

Persze nem volt tervem. Párszor már elképzeltem, milyen lenne, ha találkoznánk, és tudtam, hogy nagyon különleges égi csillagzat és szituáció kellene ahhoz, hogy beszédbe is elegyedjünk, és legyen értelme ennek az egésznek (mert azzal mégse szólíthatom le, hogy hé, nagy rajongód vagyok). Szóval inaltam, közben Petrának pötyögtem, és mire felnéztem, Gergő el is tűnt - továbbhaladva láttam, hogy melyik házba megy be, szóval TUDOM, HOL LAKIK. Hah!

Az eset után még felugrottam Borcsához két utcával odébb, majd mikor hazamentem, reménykedtem, hogy épp elcsípem Gergőt az utolsó esti sétáltatás közben, de persze ez nyilván nem történt meg, hiába tanácsolta Petra nagy bölcsen, hogy keressek rá, hány óránként pisil egy mopsz. Otthon még ellelkendeztem ezt az egészet, amihez Petra annyit fűzött, hogy "Bori, huszonhét éves vagy!" - amit úgy fordítanék le, hogy a kamasz húgom leszánalmasozott.

Bárcsak mondhatnám, hogy ok nélkül tette.

Most mindenféle kavarog a fejemben, például, hogy ha ennyire közel lakunk, akkor simán összefuthatunk máskor is, illetve hogyha nem töröltem volna le azt a bizonyos appot a telefonomról, akkor az talán kidobhatta volna őt, mivel térképalapú, és elvileg azokat mutatja meg, akikkel "összefutottál" - persze ez csak akkor működik, ha ő is használja ezt az alkalmazást, amire igen csekély az esély. 

Szóval ez az életem. Celebek után szaladgálok, akiket nem ismerek és akikkel valószínűleg nem is illünk össze. Mit lehet tenni...?

Bakancslista 2.0

Készítettem egy aktualizált bakancslistát. 

Azért mondom, hogy aktualizáltat, mert igazából korábban már készítettem egyet - de az inkább olyan hevenyészett dolog volt. Mondhatnám szedett-vedett. Akkor az egész projektbe Vigh Bori Hogyan menjünk világgá című könyve kapcsán kezdtem bele, ami tulajdonképpen egy kézikönyv a világutazáshoz, de ami szerintem elképesztően szuperré teszi, hogy az álmodozástól indít - pontosabban attól, hogy hogyan alakítsd az álmaidat céllá, és érd el őket (akkor is, ha tele van a fejed nagyon szuper kis kifogásokkal). 

Az utóbbi időben megint elkezdett kavarogni bennem egy csomó minden, amibe szívesen belefognék vagy amit el szeretnék érni, és ismét kivettem a könyvtárból Bori könyvét, hogy annak a segítségével strukturáljam a gondolataimat. Erre az imént került sor, jóga után, az erkélyen, tücsökciripelésben ülve, illatmécses, meditációs zene, women's balance tea és egy keksz társaságában. Szóval mondhatni, megadtam a módját.

A Bori-módszer lényege, hogy azzal kezded, hogy egyszerűen papírra veted az álmaidat. Nem foglalkozol azzal, hogy hogyan éred el őket, lehetségesek-e egyáltalán a fizika vagy a jog törvényei szerint, egyszerűen csak leírod, ami eszedbe jut, amit igazán szívesen csinálnál, lehetőleg minél konkrétabban megfogalmazva. Az én listám most ilyen lett (nem fontossági sorrendben):

1. Meditálni: megtapasztalni azt, hogy teljesen kiürítem az elmém, illetve valamilyen rendkívüli érzetet

2. Fejen állni olyan magabiztossággal, ahogyan lábon állok (ennek a jógához van köze; valójában rengeteg, főleg kartámaszos pózt szeretnék tökéletesíteni, és ez elég konkrét célnak tűnt). 

3. Megtalálni a tökéletes otthont (tudom, ez nem valami specifikus. De az egy külön fejezet)

4. Természetben lenni és megtapasztalni azt a békét, amit a rendszeres természetközeliség nyújt

5. Kirándulni, túrázni, nagyobb távokat, ilyen ottalvós, sátrazós, gázpalackon-főzős módon

6. Több konkrét lépést tenni a zero waste életmód felé

7. Látni egy tökéletes csillagfényes éjszakát

8. Legyen egy cicám. 

Vannak még apróbb dolgok, de ezeket szerettem volna kiemelni. Ami feltűnő, hogy ezek most mind eléggé "befelé fordulós" álmok. Bár egy világutazós tanácsadó könyv módszerét követtem, nem szerepel a listámon semmiféle utazás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az utóbbi időben elég sokat utaztam, és várhatók is további kisebb utak a munkámból kifolyólag, és most azt érzem, hogy ez elég, és épp nem vágyom semmi komolyabbra. Azt hiszem, most inkább megérkezni szeretnék, mint utazni. Ezért is szerepel az álmok között az otthon megtalálása, ahol már amennyire lehet, hulladékmentesen alakítom ki az életmódomat, és szerzek egy cicát. A jógával tulajdonképpen jó úton haladok, mert rendszeresen, heti háromszor-négyszer járok órára, ezért remélem, hogy a fejlődés jön magától, bár az a bizonyos fejenállás piszok nehéznek tűnik. Ahogy a meditálás is. Valójában nem tűnik bonyolultnak naponta tíz-tizenöt percre leülni a sarokban és befelé figyelni, de annyira lehetetlen vállalkozás, hogy eddig bele se mertem kezdeni. 

De ami a leginkább nagy falatnak tűnik, az ez a kirándulás téma. Egy ideje rájöttem, hogy borzasztóan vágyom a természet közelségére. Egyszerűen csak jó a természetben lenni. Csakhogy a város közepén lakom, és a mindennapokban még egy parkba sem jutok el. És oké, talán nincs olyan messze a Normafa meg a Budai-hegység, de mégis csak oda kell utazni, szóval ez egy projekt. A másik, amiről azt sem tudom, melyik végéről fogjam meg, az a túrázás. Egyszerűen nagyon szeretnék felhúzni egy bakancsot, hátizsákot, és csak menni hegyen-völgyön keresztül. Este aztán kicsapni a sátrat, főzni egy vacsorát abból, amit hoztam, aztán csak ülni a sátor előtt, és bámulni a csillagfényes éjszakát (ugye, összeérnek a szálak). Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan fogjak bele ennek az álomnak a megvalósításába. Konkrétan senkit sem ismerek a közeli ismerőseim közül, aki túrázna, és ezzel kapcsolatban azért az a felfogásom, hogy nem ugrik bele az ember egyedül. Szó szerint semmit sem tudok - hogy hol lehet kirándulni, és hogy kell odajutni, és hogy kell tájékozódni, és milyen felszerelés kell. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy egyszerűen találok egy pasit, aki túrázik, és aki majd visz magával - de ez persze túlságosan kiszámíthatatlannak tűnik ahhoz, hogy álmot lehessen alapozni rá. 

Mindenesetre úgy döntöttem, most ezzel fogok foglalkozni. Utánanézek a dolgoknak. Kis lépések, nem igaz? Úgy értem, a Normafára aztán igazán kimehetnék.

Néha elbizonytalanodom: semmilyen nagyszerűt nem tettem le az asztalra. Nem gyógyítok rákos gyerekeket, nem mentem meg a világot, nincsen kiemelkedő sportteljesítményem, semmiben nem alkotok maradandót vagy kiemelkedőt, és bár nem gondolnám, hogy sehogy nem járulok hozzá a világhoz, azért meglehetősen kétséges, hogy ez a hozzájárulás mennyire jelentős. És közben vannak ezek az álmok, és az az általános hangulatom, hogy csak szeretnék magam lenni. Szeretném azt csinálni, ami nekem jó, és nem azzal foglalkozni, hogy a világnak mitől lesz jobb. Nem tudom, ez baj-e. De jobban meggondolva - miért lenne baj ha boldog és elégedett vagyok?