2019. február 17., vasárnap

Vissza a természethez!

Az utóbbi időben mérhetetlen vágyakozást érzek a természet iránt. Hónapok óta alig csinálok mást, mint az otthonom és a munkahelyem között ingázom, és egyáltalán nem volt időm takarítani, aminek az az eredménye, hogy a szobámban hatalmas pormacskákat kerülgetek, és az lett a rögeszmém, hogy az orrom vágyakozik a tiszta, friss levegő után.

Fák! Erdő! Milyen jó lenne, ha nem a város közepén laknék, hanem bármikor kimehetnék a szabadba! Vagy legalább egy kutyám lenne, amelyik rávesz, hogy sétáljak vele! Nemrég olvastam egy cikket, amely a depresszió, mint népbetegség okainál - az elmagányosodás és munkahelyi kiégés között - a természettől való eltávolodást említette! Belebetegszünk abba, hogy betondzsungelben élünk.

Már régóta tapasztalom, hogy amikor végre tényleg eljutok a természetbe - általában valami kivételes családi kirándulás alkalmával - akkor valami óriási sóhajként szakad rám, hogy te jó ég, mennyire jó a természetben lenni, és mennyivel többet kellene ezt csinálni! Mennyivel tisztább a levegő! Mennyivel nyugodtabb minden! Nemrég vidékre vonatozva lepődtem meg az ablakon kinézve, hogy nahááát, őzikééék! Fácááán! Aztán visszaérek a városba, és ezt többnyire hamar elfelejtem, visszazökkenek a megszokott hétköznapokba.

De most valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Erdőre van szükségem! Vagy például arra, hogy lássak egy tökéletes, csillagos éjszakát. Elképesztő, hogy 2019-ben Magyarországon a bakancslistámra kell felírnom, hogy lássak egy tisztességes csillagos égboltot, mert rá kellett döbbennem, hogy miközben az internet tele van a csodás fotókkal, a saját szememmel én ilyet még soha nem láttam.

Mostanában elkezdtem megint - egyelőre csak játékból - lakásokat nézni, és nem tudok szabadulni attól a belső huzavonától, hogy "belvárosban, jó környéken" szeretnék lakni, közel a munkahelyemhez, a szüleimhez, a dizájnboltokhoz és az újhullámos kávézókhoz (noha nem kávézom), miközben a másik énem a budai hegyeket böngészi, anyagi lehetőségeimnek köszönhetően azoknak is inkább a csóri végét, és néha úgy érzem, még messzebb is hajlandó volnék menni, hogy kimenekülhessek a civilizációból.

Fákat akarok, erdőt, meg veteményes kertet. Gyógynövényeket akarok szárítani a tornácomon, komposztot szeretnék készíteni, magamnak sütni a kenyeret, és nem termelni semmi hulladékot. Rájöttem, hogy gyerekkoromban kifejezetten vágyakoztam erre. Nagyon szerettem azt játszani, hogy falun vagyok, és mindent magamnak kell megtermelnem. Aztán pedig a "világgá menés" gondolata foglalkoztatott, az, hogy valaki tényleg úgy él, hogy folyamatosan járja a világot, olyan munkákat végez, ami az útjába akad, és azt eszi, amit a természet ad neki. Ezt aztán csak tetőzték a vándormágusok karakterei. Amikor regisztráltam a Gergő és az Álomfogók c. regényhez kapcsolódó Álomfogók honlapra, a Garabonciások jurtáját választottam, és Kóborló Kelet volt a karakternevem. Annál pedig nincs is jobb, mind Gandalf és társainak barangolásai Középföldén...

Tegnap rábukkantam ennek a kínai nőnek a csatornájára (李子柒), és azóta teljesen rá vagyok kattanva, nem tudok vele leállni.


Igyekszem emlékeztetni magam, hogy ez egy jól elkészített videósorozat - hogy a csajszinak szép a ruhája, a haja, a sminkje, hogy a keze sem lesz piszkos, miközben dolgozik, hogy meg van tervezve a világítás, a felvétel - de mégis az egész annyira gyönyörű, és annyira őszinte mindennek ellenére, hogy nem tudok róla leakadni. Nosztalgiát érzek ősanyáim élete iránt. És persze tudom, hogy átvernek. Úgy szeretnénk közeledni a természethez, hogy közben a helyén maradjon a sminkünk. Legyen madárcsicsergés és csillagos éjszaka, de legyen wifi is.

Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan hangolom össze a kettőt. Valószínűleg nem fogom egyik napról a másikra kapni magam, és remeteként kiköltözni az erdő szélére. De lépéseket fogok tenni. Igen. Ez így nem mehet tovább.

2019. február 15., péntek

Bori és a térképhasználat

Alapvetően elég hiányosak a földrajzi ismereteim, de azt vettem észre, hogy amikor hallok egy új településnevet, valahogyan automatikusan elhelyezem a fejemben valahová a térképen - fogalmam sincs, mi alapján, ugyanis a valósághoz többnyire semmi köze.

Most például a Bak nevű településsel van dolgom, amiről teljesen rejtélyes okból azt feltételeztem, hogy Kelet-Magyarországon van, erre kiderül, hogy Zala.

Szombathelyet és Salgótarjánt rendszeresen keverem, sőt, azután is máshová képzelek helyeket a mentális térképemen, hogy már jártam ott, sőt, ha konkrétan utánagondolok, még meg is tudom mondani, hol vannak valójában.

Weird.

2019. február 14., csütörtök

Valentin nap

Még mindig az Elvált Nőcik a legjobbak.

Ha ők nem lennének, még az is előfordulhatna, hogy rosszul érzem magam ilyenkor.

De így, hogy vannak, inkább annyit nevetek, amennyit egy fél évben összesen szoktam.

2019. február 11., hétfő

Szempillaápolás!!!


Amikor a tizennégy éves húgod kér, hogy adj neki valamit, mert nem szép a szempillája, akkor érzed, hogy valami kibaszottul el van cseszve a külvilág által közvetített szépségideállal és a kamaszok önértékelésével

Halogatás

Néha megmondanám a múltbeli énemnek, hogy ezt kurvára nem kellett volna.


2019. február 7., csütörtök

Singlelife #2

Amikor végre, bő két év eltelte után találsz valakit, aki megtetszik, de az illető egy másik országban él és amúgy hat éve barátnője van

2019. január 24., csütörtök

Napom

Mostanában kicsit összejöttek a teendők, úgyhogy gondoltam ezt szemléltetem a mai napom bemutatásával.

     Hajnali négykor felébredtem. Oké, itt még nem direkt. Rosszat álmodtam, ami viszonylag ritkán fordul elő, de most annyira nyugtalanított a dolog, hogy nem is tudtam elaludni egy óráig.
     Hajnali hatkor aztán tényleg csörgött a telefonom, de egy darabig fetrengtem, mielőtt össze tudtam volna vakarni magam.
     Valamivel nyolc után beértem a CEU-ra, és az egyik kényelmes munkaállomásra bekuckózva elkezdtem keresni az akadémiai adatbázisokban, hogy mi mindent írtak együtt az emberi jogi oktatásról és a multikulturalizmusról, illetve Erdély kisebbségeiről.
     Két és fél óra múlva aztán leléptem, mert interjút kellett készítenem a Wallenberg Alapítvány elnökével a Tom Lantosnak írandó kutatásom kapcsán. Az is eltartott több mint egy órát, a bácsi egyébként nagyon kedves volt, király ez a kutatás, mindig meglepődöm, hogy mennyi klassz dolog van a civil szférában, amiről nem tudok.
     Az interjú után vissza a CEU-ra, ahol végre pisilhettem. Nagyon szerettem volna ebédelni is, de az még nem jött össze, mert a menzán kibírhatatlan volt a sor. Hogy kitöltsem az időt, bevettem magam a könyvtár hatodik emeletére emaileket olvasni. Egyszer lementem megnézni a menza állapotát, konstatáltam, hogy továbbra is tömeg van, majd visszamentem a hatodikra. A lift minden emeleten megállt.
     Végül sikerült megebédelnem, amihez ráadásul társaságot is biztosított Dani.
    Zöld tea gyakori kortyolgatása mellett kísérletet tettem rá, hogy értelmes bekezdéseket írjak az emberi jogi oktatás helyzetéről. A siker kétes.
     Három után nem sokkal megint csak összecuccoltam, és elmentem fogorvoshoz, ahol a fél számat lezsibbasztották, de legalább újra minden rendben odabent.
     Fogorvos után irány a Mozaik HUB, ahol egy kicsit a Centropás dolgokkal is foglalkoztam.
     Hatra elmentem a héberórámra. Megtanultuk az okozati szerkezetet.
     Héberről átrohantam jógára, ahol bizonyos egyensúlyi pózokat sikerült kitartanom, másoknál meg eldőltem. I guess that's life.
     Tíz körül végre hazaértem, megvacsoráztam, elmentem hajat mosni.
    A zöld tea mágikus hatása még mindig tartott, úgyhogy úgy döntöttem, ránézek még egyszer az emailjeimre.
     Lepötyögöm ezt a bejegyzést, aztán megyek aludni. Holnap negyed hétkor kelés.