2019. június 25., kedd

Disney hercegnő pokrócban

Azt hiszem, elég jól jellemzi a személyiségemet, hogy reggel hajat mostam, felöltöztem csinosan, fülbevalót tettem be, végiglejtettem az utcán annak teljes tudatában, hogy úgy nézek ki, mint egy Disney hercegnő, majd beértem a munkahelyemre, és ott azonnal kivettem a kontaktlencsém (mert abban nem szeretnem nézni a monitort), ledobtam a szandálom és felhúztam egy rózsaszín-fehér csíkos zoknit (mert fázik a lábam a légkondiban) és bebugyoláltam magam egy zöld pokrócba.

Hát, ez vagyok én. 

2019. június 17., hétfő

Hol tartunk?

Azt, hogy hol tartunk, viszonylag jól lemérhetjük a volt osztálytársainkon (már ha egyáltalán értelmét érezzük hasonló méricskélésnek).

Zsuzsi és Toma, akik a gimi után jöttek össze, ősszel készülnek megházasodni (és meghívtak!), ezzel ők lesznek (tudomásom szerint) a második házasodók az osztályból. Mindeközben eljegyezte a barátnőjét Szabó Peti is, náluk esküvő 2020 júniusában várható.

Zsuzsi és Toma egyébként nemrégiben házat vettek Mezőfalván (!!!), saját maguk készítik a bútoraikat (na jó, egy részét), és két macskájuk is van. Mi más lenne a felnőtt lét, ha nem ez?!
Mindeközben egy másik osztálytárs, Pálma, akivel ötödikes korunkban előszeretettel lógtunk együtt, a közösségi média tanúsága szerint csináltatott egy csomó tetoválást, légtornász-bajnok, pankráció-sztár, és több mint 1600 követője van az Instagramon.

Nincs tanulság, csak az érdekes elmélkedés arról, mennyire más irányokat tud venni a (8 évig többé-kevésbé azonos nyomvonalon haladó) életünk.

2019. június 2., vasárnap

Tanulságos mese egy darázscsípésről

Hannah esküvője egy stájerországi kis település kastélyában volt, szállást is a közelben kaptunk. Péntek este érkeztem meg, és némileg csalódottan vettem tudomásul, hogy a szobám nem forog annyira kacsalábon, mint azt az árából gondoltam. Egyetlen helyiségből állt az egész (igen, a hálószoba és a fürdő egyben volt) és már épp lefeküdtem volna, amikor észrevettem, hogy van a szobámban egy darázs.

Nincs bajom a darazsakkal, de azért kiakadtam ezen, kinyitottam a teraszajtót és igyekeztem kiterelni a jószágot. Engem arra tanítottak, hogy ne öljek meg semmit, ha békésen is elválhatok tőle, úgyhogy itt is ezt az elvet próbáltam alkalmazni, de egyszerűen nem ment. A darázs nem talált ki. Tíz perc után kétségbeesetten feladtam, és lecsaptam egy papuccsal. Lepottyant, nem mozdult. Borzasztóan éreztem magamat. Nem is nyúltam hozzá, ott hagytam a padlón, és közben azt éreztem, hogy egy gyilkos vagyok.

Lefeküdtem, olvasgattam, és kicsit később felkeltem az ágyból valamiért, amikor is iszonyú fájdalom hasított a talpamba. Lenézek, hát ott araszol a darázs az ágy előtti szőnyegemen. Először frászt kaptam, hogy van a szobában még egy, aztán észrevettem, hogy nincs ott a tetem, ahol azt hittem, hogy lennie kéne - darazsunk tehát visszatért a halálból, és új erőre kapva folytatta a szobám felfedezését. 

Szerintem utoljára gyerekkoromban csípett meg darázs. Nagyon fájt, csak szentségeltem összevissza, és azt gondoltam, hogy na akkor_mostmár ideje, hogy tényleg lecsapjam, és így is lett. Ezúttal sikerült. Elpusztult szegény.

Kiugráltam a mosdóhoz, hideg vizet engedtem a talpamra, és megnyugodva konstatáltam, hogy a fájdalom alábbhagyott - nyugodtan lefekhettem végre aludni. Még másnap délelőtt is jól viselkedett a lábam, aztán délután - feltehetően a magassarkúba gyömöszölés és táncikálás hatására - elkezdett rendetlenkedni. Piros lett, betagadt, minden lépésre fájt. Azóta is hasonló állapotban vagyok, bár legalább már hazaértem, be tudtam tolni egy adag kalciumot és bőségesen kenegetem a csípést Fenistillel.

De bevallom, ez a darázs lenyűgözött. Először is, hogy egy ilyen kis jószág ennyi kellemetlenséget tud okozni. Tulajdonképpen nem bánom, azt hiszem, kifejezetten megérdemeltem. Szinte sajnálom, hogy megöltem szegényt. Türelmetlen voltam. Tovább kellett volna próbálkoznom a kiterelgetéssel. Ma reggel megint dongást hallottam, és észrevettem, hogy kívül, a szobám ablaka fölött darázsfészek épül. Onnan jöhetett hát szegény. Talán egy darázscsaládot fosztottam meg az apukájától. 


Hálaadás egy csodálatos barátságért

Tegnap volt Hannah esküvője.

Ennek örömére pénteken Ausztriába utaztam, csak úgy mint néhány héttel korábban a leánybúcsú alkalmával, úgyhogy egy időre azt hiszem meg is elégeltem a vasutat. Az esküvő egyébként - természetesen - szép volt, nem életem lagzija, de arra gondoltam, hogy az esemény kapcsán nem is a fogásokat meg a zenét részletezném, hanem inkább mondanék pár szót Hannah-ról.

Aki régóta követi a blogom, velem volt, mikor Hannah-t megismertem, 2012. augusztus 21-én. Aznap utaztam Amszterdamba egy féléves Erasmus csereprogramra, izgatott voltam és iszonyatosan be voltam tojva. Húsz éves voltam, nem tudtam rendesen angolul, szinte semmit sem kellett önállóan intéznem, és most egyszeriben ki lettem lökve a nagyvilágba. A gépem késéssel érkezett Amszterdamba, a repülőtéren már várt egy egyetemi segítő csapat, de ott kellett ücsörögnöm vagy egy órát, mire megérkezett annyi diák, hogy elindíthassanak minket busszal a kolihoz. Csak gubbasztottam és mély egzisztenciális rettegést éltem át, miközben érkeztek a különböző nemzetiségű mosolygós cserediákok.

Emlékszem arra, amikor Hannah megjelent. Ez nagyon furcsán hangozhat, de nekem Hannah szerelem volt első látásra - volt benne valami sorsszerű. Emlékszem, ahogy megérkezett a szőke hajával, a rózsaszín bőröndjét maga mögött húzva, és kedvesen beszédbe elegyedett a többi várakozóval. Emlékszem, hogy valamiért azonnal figyeltem rá és néztem őt. A többiek arról kezdtek beszélgetni, hogy hol laknak majd, és Hannah mondta, hogy ő Green Tower 194-ben - ezt rögtön megjegyeztem, hiszen én is ott laktam. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy folyosón fogunk lakni, a szobáink között csak egy másik szoba lesz. Még aznap megismerkedtünk a folyosótársakkal. Hannah vegetáriánus volt, vacsorára sült padlizsánt vett a koli bisztrójában, dumáltunk, és másnap együtt mentünk el biciklit venni. 

Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Tényleg, ha nem ismersz és nem követed az életemet már régóta, talán nem is tudom neked elmondani, hogy mit jelent ez. Nem akarok olyan súlyos kifejezésekkel dobálózni, mint hogy korábban nem voltak barátaim, mert ez ilyen formában persze nem igaz, de Hannah volt végre az első, az az igazi "legjobb barátnő", akit mindannyian ismerünk a könyvekből és filmekből. Akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk, teljes természetességgel osztunk meg mindent, közös programokat szervezünk, és ott vagyunk a másiknak. És mindezt pont a külföldi utam során kaptam meg, amikor annyira féltem, hogy egyedül maradok. Hannah szobájában tanulva vészeltem át a Chozzal való szakítást, Hannah tanított meg rá, hogy a cukkini egy használható zöldség, Hannah volt az, akivel végre önfeledten tudtam bulizni, Hannah-val fedeztem fel Hollandiát, és vele tanultam meg angolul.

A kedvenc és - valami különös oknál fogva - kábé az egyetlen közös képünk, még az amszterdami időkből

És ha már itt tartunk, ott voltam a Mathias-történet elején is. Mathiassal, akivel tegnap összekötötte az életét, 2012 nyarán ismerkedett meg. Aztán rögtön lelécelt Amszterdamba, és nem lehetett tudni, mi lesz a dologból, de a fiú meglátogatta. Emlékszem, nem is vettem komolyan a történetet, mert Hannah is csak annyit mondott, hogy ó, jön ez a srác, nem is tudja, mi van köztük. Aztán az egy hét végére megbeszélték, hogy belevágnak a párkapcsolatba, de nem volt zökkenőmentes, Hannah izgult, hogy nem tudnak eleget beszélni, és hogy miért nem válaszol Mathias az újévi SMS-ére. 

Aztán az Erasmus-félév véget ért (előttem van, ahogy kikísérem Hannah-t a reptérre, és ott zokogunk) de a kapcsolat megmaradt - velem és Mathiassal is. Eltelt hét év, de Hannah ugyanazt jelenti nekem most is - egy őszinte, igaz barátot, aki valahogy mindig jelen van. Akivel nem kell folyamatosan kapcsolatban lennünk, mert amikor 1-2 havonta felhívjuk egymást Skype-on, vagy évente találkozunk, ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgy érzem, hogy még mindig, minden egyes alkalommal meglepődöm ezen, mintha nem hinném el, hogy ez lehetséges, hogy ez tényleg itt van nekem, hogy ezt megérdemlem. Hogy ott lehettem az esküvőn, ahová csak a szűk család és a közeli baráti kör kapott meghívást. 

És azért ejtsünk pár szót Mathiasról is. Az elmúlt években több alkalommal találkoztam vele, és hihetetlenül kedves, segítőkész, a sajátos német humorával egyszerűen tökéletes párja Hannah-nak. Nagyon örülök, hogy megtalálták egymást, és boldogok együtt.

És ha azt hinnétek, hogy a giccses bejegyzésem végére értünk, még el kell mondjak egy dolgot. Tízéves koromtól kezdve tanulok németet, és rengeteg alkalommal kellett házi feladatként leveleket írnom. A leveleimet következetesen egy bizonyos Hannah-nak címeztem a teljes gimnázium alatt. Ha ez nem a sors, akkor semmi. 

2019. május 25., szombat

Aktuális crush-aim

A héberes csoporttársam, akivel egy fél éve poénkodunk át minden héberórát heti kétszer. Amúgy egy negyvenhárom éves, kopasz, fényesre suvickolt cipőjű ügyvéd.

A hébertanárom, aki egyszerűen iszonyatosan cuki, állandóan a haját söpri ki a szeméből, beutazta fél Ázsiát, életeket mentett katonai medicként, tud héberül, izraeli, értitek. Meleg. 

A gyógytornászom, aki heti egyszer átfogja a combomat és megrángatja, hogy ne fájjon. Továbbra is fáj, amúgy házas (nem a lábam) és különben is, ő a gyógytornászom.

Szirmai Gergő, mert ő Szirmai Gergő, értitek. Kár, hogy nem ismerem. 

Az osztrák kollégám, akinek félhosszú haja van és mindig sapit hord rajta, deszkás, elmélázó kék szeme van, és úgy tűnik, még ő is kedvel. Hét éve van egy barátnője, már tervezik az esküvőt.



Úgy tűnik a hormonjaim kicsit túlpörgik magukat, lol.  De most már találhatnának maguknak megfelelő célpontot is. :D 

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

2019. április 26., péntek

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a lenti bejegyzést hirtelen felindulásban írtam, részben pont azért, mert azzal, hogy kiírtam magamból, meg is szűntek a kellemetlen érzések.

Szóval szerencsére nem ventillálok állandóan ezen a témán, és így utólag visszanézve kicsit ciki is az a poszt, szóval eszembe jutott, hogy törlöm, aztán arra gondoltam, hogy á, úgyis látta már tíz ember, és mi ez a blog, ha nem az életem lenyomata.

Szóval ennyike!

2019. április 25., csütörtök

az a különös érzés, amikor eszedbe jut, hogy ma van az exed szülinapja, és eddig minden évben felköszöntötted, de már nem beszéltek, úgyhogy most nem fogod, de azért folyamatosan ezen jár az agyad, és már előre tudod, hogy ő sem fog írni a te szülinapodon, ami előre szar

#2,5fucknyears
#szánalom