Portugália top 15

Még egy utolsó bejegyzés Portugáliáról! Csak egy összefoglalója annak, ami a legjobb volt az utamban, legyen az helyszín, látnivaló, érzés vagy hangulat.

Az óvárosok hangulata.

Régóta tudom, hogy engem különösen lenyűgöznek az óvárosok, a hangulatos, szűk utcák, a régi kövek. Ebből a szempontból Portugália sem hagyja cserben az embert, sőt, a mediterrán jelleg még rátesz egy lapáttal. Ahol jártam, Porto, Coimbra és Lisszabon is mind dombra épültek és egy folyó partján helyezkednek el, ezért jellemző, hogy a kis sikátorok föl-le kanyarognak, állandóan mászni kell, de néha csodás kilátással rendelkező helyekre lukadunk ki. A házak keskenyek, kopottasak, csempedíszítésesek, kis szentképek figyelnek a kapuk fölött, macskák ülnek az ablakokban, kifeszített köteleken pedig ruha szárad. A macskakövek is kedvesek (ha megfelelő cipőben érkeztél) a falakon néha meglepő street art-ra lehet bukkanni, sirályok röpködnek és vijjognak összevissza, és ha Lisszabonban vagy, még egy kis sárga villamos is elrobog melletted néha. Csupa-csupa ok, hogy a "klasszikus" nevezetességek meglátogatása mellett / helyett szánj időt az egyszerű céltalan bóklászásra is. 

Azulejo, vagyis csempedíszítés mindenhol.

Annyira tetszett, hogy külön pontot érdemel az azulejo (a kiejtése elképesztően logikátlan és megjegyezhetetlen, "azulezsu", vagy valami ilyesmi) vagyis a csempedíszítés. Na ezek aztán mindenhol ott vannak. A legcsodásabb uralkodói palotákban és kastélyokban, templombelsőkben, közkutakon, és a leghétköznapibb házak falán is. Néha csempék jelzik az utcaneveket, csempe szentképek őrzik a kapualjakat, és persze csempék mosolyognak a turistákra a szuvenírboltokból és a bolhapiacokról is. Egy idő után megunja az ember, hogy mindet lefotózza, de azt nem, hogy gyönyörködve megálljon előttük. 

Templomok, kerengők, faragványok.

Portugália építészetének jellemzője az úgynevezett Mánuel stílus, amely a 16. században alakult ki, és gótikus jellegű, de mégsem az. Jellemzői a hihetetlen gazdag faragványok, amelyek más országoktól eltérően mór motívumokat is tartalmaznak, illetve különös figurákat és őserdei leveleket-indákat. Ennyi volt a művészettörténi beszámoló, ha valaki itt elbóbiskolt volna, akkor elmondom, mindez miért király: mert Portugália-szerte találkozhatunk olyan épületekkel (főleg templomokkal) ahol egyszerűen leesik az állunk a faragványok láttán. Nekem a legjobban a kerengők tetszettek, főleg ragyogó napsütésben, ahogy egy csodálatosan nyugodt hangulatot árasztanak, és miközben az ember szép komótosan körbesétálja, felfedezheti, hogy minden, de tényleg minden oszlop más és más, bárhol megállhatunk gyönyörködni egy-egy elrejtett részletben vagy éppen érdekes figurában. Mióta olvastam Ken Folett-től A Katedrálist, nem tudok úgy középkori templomba lépni, hogy ne jutna eszembe a kor és az akkori élet, és nagyon izgalmas azon agyalni, hogy vajon milyen lehetett megfaragni ezt a rengeteg mintát úgy, hogy valószínűleg nincs olyan templomlátogató, aki valaha is be tudná fogadni mindet.

"Privát élmények".

A meglepetés erejével hatott rám, hogy mennyi turista volt különösen Lisszabonban, és bár a város ettől még nem lett kevésbé szép, néha rontotta az élményt a sorban állás, a tülekedés, vagy az, hogy folyamatosan fotózkodnak azon a helyen, ahol te csak üldögélni szeretnél és nézni a kilátást. Ezért aztán egyre jobban elkezdtem értékelni azokat az alkalmakat, amikor egyedül fedezhetek fel valamilyen szépséget - magamban ezt csak "privát élménynek" neveztem el. Persze nem a legismertebb templomok és paloták esetén van az embernek privát élménye, hanem akkor, amikor megindul az ismeretlen utcák felé, és elé tárul egy-egy szép kis ház, falikút, vagy street art. Valahogy tényleg leírhatatlanul király volt, mikor például a zsúfolt Belém negyed után elindultam vissza a belvárosba gyalog, és tettem egy kitérőt a lakóházakkal körülvett Szent Amaro kápolnához, ahol a kutya sem járt, de ahonnan csodás kilátás nyílt a folyóra. Úgy éreztem magam, mint egy felfedező, aki elsőként pillantja meg egy ismeretlen kontinens partjait. 

Kilátópontok.

A dimbes-dombos kialakítás miatt a városokban sok a kilátópont, vagyis a miradouro. Ezek annyira népszerűek, hogy még a Google Maps-en is jelölik őket, de amúgy nem nehéz rájuk bukkanni. Elhelyezkedésüktől függően ezekről a helyekről csodás kilátás nyílik a városra vagy a folyóra, valószínűleg a közelben fogunk kapni kávét / limonádét / koktélt / fagyit is, és akár még zeneszó is kísérheti a gyönyörködést. 

Szállásom Lisszabonban.

Ugyan mókás lehet, hogy ez itt szerepel ezen a listán, de aki ismer, tudja, hogy nem alszom el akárhol, és nekem igenis fontos, mi vesz körül, hol szállok meg, különösen egy tíznapos külföldi úton. Óriási ajándék volt, hogy megtaláltam a Johnie's Place-t, ami mindenben megfelelt az igényeimnek: a belvárosban helyezkedett el, olcsó volt, nagyon közel hozzá voltak csodás kilátópontok, csendes volt és nyugis, hangulatos volt a berendezése, és nagyon kevesen voltunk benne. Olyan volt idejönni esténként a hosszú napok után, mintha hazatérnék. :)

Szivárvány Portóban.

Az egyik legklasszabb élményem az első nap volt, erről itt írtam. Ez is egy "privát élmény" volt, ha úgy tetszik, mintha csak nekem bukkant volna elő az a szivárvány. 

Internet és Google Maps.

Aki annyira béna a tájékozódásban, mint én, örülhet, mert a Google Maps-szel mindent, de tényleg mindent meg lehet oldani. Az utazás előtt emeltük fel a mobilnet limitemet, és mivel Portugália az EU része, pont úgy használhattam, mint itthon, és nem kellett attól félnem, hogy elfogy. És te jó ég, ettől minden annyira, de annyira egyszerű lesz! Bármikor bármit meg tudok nézni, a térkép mindig tudja, hol vagyok, hogy jutok el az úti célomhoz, melyik tömegközlekedési eszközt válasszam... Egyszerűen meglepő az egésznek az egyszerűsége! :o

Sok kutyagolás - Bori megállíthatatlan!

Mivel itthon általában minden napomat egy irodában ücsörögve töltöm, elég nagy változás volt, hogy tíz napon keresztül folyamatosan talpon voltam és jöttem-mentem. Városon belül tömegközlekedést csak akkor használtam, amikor tényleg muszáj volt, és egyébként élveztem, hogy csak sétálok, akár több kilométeres távolságokat is. Fárasztó volt, de a végén tök büszke voltam magamra, hogy lám, ezt is megcsináltam, és milyen ügyesek a lábaim, hogy elvisznek bárhová, a bakancsom jó barátom lett, és egy hét után már az izmaimon is éreztem, hogy kezdenek reagálni a dimbes-dombos menetelésre. Jó lenne ezt néha itthon is csinálni!

Varázserdők.

Két varázserdőt is láttam, az egyik a Bussaco, a másik pedig a Quinta de Regaleira kertje. Ezek attól varázslatosak, hogy az itthonitól eltérően sokkal különlegesebb és változatosabb a növényvilág, néha kicsit dzsungelszerű és nagyon zöld, pálmákkal, indákkal, és ami a legjobb, hogy mindenféle régi kövek, romok és megbújnak közöttük. Ezek is olyan helyek, ahol kicsit el lehet veszni, nem kell verekedni a többi turistával, és lehet álmodozni arról, milyen lenne itt kis erdei tündérnek lenni...

A Beavatás Kútja.

Még az utazás előtt, mikor még csak böngésztem a netet, bukkantam rá a Beavatás Kútjára, persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják, és azt se, hogy hol van, csak azt, hogy imádom, és el akarok oda menni. Óriási öröm volt, mikor rájöttem, hogy ez Portugália, ráadásul egy olyan hely, amit meg fogok látogatni! Van valami nagy izgalom abban, amikor nagyon-nagyon vársz valamit, aztán végre tényleg ott lehetsz előtte, és pontosan olyan, amilyennek megálmodtad...

A Belém Torony

...Ugyanilyen élmény volt a Belém Torony is: olyan régóta szerettem volna látni, hogy egyszerűen csak király volt végre ott lenni.

A királynő trónja

Az is egy szuper és váratlan "privát élmény" volt, mikor megtaláltam a Pena parkban a királynő trónját, vagyis azt a kilátópontot, ahonnan csodásan tárul elénk a Pena kastély látványa, és ahol emiatt nem tudom hanyadik akárkicsoda felesége, szóval a királynő is nagyon szeretett ücsörögni, és emiatt egy trónt is faragtak neki a sziklába. Betelepedni oda és onnan nézni a tájat - ó, van ennek egy nagyon szuperhangulata!

Óceánpart.

Amikor a busz elért a Cabo da Rocához, és megláttam az óceánt, úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Egyszerűen lenyűgöző volt az egésznek a szépsége, a végtelensége... Tényleg nem lehet leírni, de hatalmas élmény volt, csodás megkoronázása a portugál utamnak.

Hű de laza!

Az ilyen egyedüli utazgatás jótékony hatása, hogy kicsit magabiztosabb leszek, jobban megszeretem magam, büszke vagyok magamra, és tudom, hogy bármi adódik, azt megoldom, nem kell szorongani, stresszelni, és abban is van valami felszabadító, hogy azt csinálhatom, amit én szeretnék, senki sem mondja meg, merre menjek és milyen tempóban, mikor és mit egyek, meddig ücsörögjek egy szép kilátóponton. Egy hét után én már abszolút éreztem magamban a változást ettől az úttól. Sajnos nehéz ugyanezt az érzést megtalálni itthon is, de nem lehetetlen, csak törekedni kell rá. Nagyon ajánlom mindenkinek a solo utazást. :)

Bori Portugáliában - II. rész

Zene blogolvasáshoz:

- Honeybeast: Portugál

- Moana: How far I'll go

6. nap - március 22. csütörtök

Sirály koma a Tejo folyó partján, kilátás a várból és
kilátópontok

Végre Lisszabonban! Az első dolgom az volt, hogy elmenjek egy közeli közértbe és bevásároljak. A következő héten tulajdonképpen ezen a kaján éltem, és kábé mindig ugyanaz volt a menü: reggelire zabkása banánnal, almával és müzlidarabokkal, nap közben müzliszelet, gyümölcs és tonhalas szendvics, vacsira pedig spagetti milánói szósszal és sajttal. Egészen finom és még költségkímélő is volt. A szállásom az óvárosban, az Alfama negyedben feküdt, így először ezt a környéket jártam végig. Ezen a napon ragyogó napsütés volt - le is pirult az arcom! Felmentem a Szent György várba, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Maga a vár egyébként már nem volt olyan nagy szám. Később lesétáltam a folyópartra, és ott ettem meg az ebédemet. Jártam még a székesegyháznál (ott elnyaltam az idei év első fagyiját) napoztam a Nemzeti Pantheon előtt, és úgy általában, csak mászkáltam erre-arra. Lisszabon dimbes-dombos, és sok a kialakított kilátópont is, ahonnan a tájban lehet gyönyörködni. Az megdöbbentett, hogy milyen sok turista van, és bevallom, kicsit el is kedvtelenedtem tőle. Teljesen azt hittem, hogy ezzel a márciusi időponttal elkerülöm a többi látogatót. Hát, sajnos tévedtem, a turistalátványosságok környékén mindig rengetegen voltak, így elkezdtem jobban értékelni csak azokat a helyzeteket és pillanatokat, mikor rábukkanok egy titkos, eldugott zugra, utcára, házra, ahol egyedül fedezhetek fel valami szépet. Persze ettől még megnéztem a fontosabb látnivalókat is, de ott többnyire tömegekkel kellett szembesülnöm, akik mind egyszerre, ugyanazt fotózzák, bemásznak az én fotóimba, és pózerkednek az Instagramra.

7. nap - március 23. péntek

Részletek a Szent Jeromos kolostorból

Ezen a napon jó vacak idő volt, borús, szeles és esős, szóval minden képem, amit készítettem, szürkés árnyalatú. A Belém városrészt néztem meg, ahol több nevezetesség van, de ami a szállásomtól (meg minden mástól is) jó messze feküdt, úgyhogy buszoznom kellett. Elsőként a Szent Jeromos kolostorhoz indultam, ahol rögtön leesett az állam, ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott. Mi mást tehettem volna, beálltam, és elővettem a könyvemet. Miközben sorba álltunk, folyamatosan nyomultak hozzánk az esernyőt, esőkabátot, portugál szuveníreket áruló árusok. Végül 20 perc után megvehettem a jegyemet, majd további 10 perc után a mosdóba is eljutottam. Ezután végre megtekinthettem a templomot! Megérte. Az épület a mánuel-stílust képviseli, ami nem teljesen tudom, hogy mit takar, a lényeg, hogy olyan, mintha gótikus lenne, de mégsem az, és teljesen egyedülálló Portugáliában. Először a kerengőbe jutottam, amelyet hihetetlen gazdag faragványok díszítettek - minden oszlop más volt, tele csodás, részletes mintákkal, és néha mókás figurákkal. Érdekes volt belegondolni, milyen sok ember mennyi ideig dolgozhatott ezeken a faragványokon, amelyeket évtizedek alatt sem lehet befogadni. Hasonlóan szép volt a templombelső is, ahol egyébként Vasco de Gama sírja is található.

A Belém torony < 3

A kolostor után a felfedezők emlékműve, majd a Belém torony következett. A tornyot különösen szerettem volna látni. Az egész portugál utazás ötlete tulajdonképpen onnan jött, hogy még egyszer gimnáziumban az európai országok voltak az Erzsébet-nap témája, és nekünk Portugália jutott. Ez volt az osztálydekorációnk témája, és rengeteget dolgoztunk a termen, ami végül csodaszép lett (nyertünk is vele). Portugál témájú előadással kellett készülnünk az Erzsébet-napi gálaestre is, itt a barcelosi kakas történetét adtuk elő. Én voltam a kakas! (A kakas a legendának köszönhetően Portugália szimbóluma, egy csomó szuveníren megtalálható). A Belém torony azért fontos, mert egy hatalmas plakáton virított az osztályterem elején, szóval egy éven át bámultam. Nagyon szerettem volna élőben is látni. Annyira izgatott lettem, mikor végre felbukkant előttem! Itt már rövidebb volt a sor, de persze ugyanúgy voltak turisták, de ezúttal nem érdekelt; egyszerűen lelkes voltam, hogy itt lehetek. Bejártam a tornyot, később pedig a torony melletti homokos parton gyűjtöttem egy adag kagylót.
Miután elmajszoltam a tonhalas szendvicsemet, ideje volt elindulni visszafelé. Még szerettem volna beugrani egy híres pékségbe, azt olvastam ugyanis, hogy ebben a városrészben a legfinomabb a de nata. Megdöbbenve tapasztaltam viszont, hogy a pékség előtt hatalmas sor kígyózott. Oké, megértem, hogy mindenki ajánlja ezt a helyet - de mégis kinek éri meg sorba állni egy adag sütiért?! Nekem nem érte meg, duzzogva odébb álltam azzal, hogy biztos találok hasonló hangulatú sütizőt. Végül találtam, de pont de nata nem volt - nem baj, ettem egy másik, hasonlóan finomat, és kaptam egy melengető teát is. A további terv az volt, hogy visszagyalogolok a belvárosba, tehát két lábon teszem meg azt a távot, amit reggel a buszon utazva töltöttem (9 kilométer). Jó volt végre olyan úton járni, ahol kábé egy lélek se volt. Találtam így is szép helyeket, például egy csempézett falikutat, vagy egy régi, különleges kápolnát, ahonnan szép kilátás nyílt az Április 25-e hídra. Persze mentem a folyó mellett is, ahol sokszor ipari hajók, rakodóterületek voltak. Végül szépen visszaértem a belvárosba. Nem is volt olyan hosszú gyaloglás!

8. nap - március 24. szombat

A Fronteira kastély szépségei. A bal alsó csempeképen éppen
könnyít magán a figura. :)

Ez is egy sétálós nap volt. Reggel magamtól felébredtem egészen korán, és úgy döntöttem, még mielőtt kinyitna a kastély, amit meg akarok nézni, elsétálok egy parkig. Kb. 45 perces séta volt, de nagyon jólesett. Mikor megnéztem a telefonomat, azt láttam, hogy a kastély (ahova eredetileg buszoztam volna) további 45 perces sétára van, és úgy döntöttem, nekivágok. Nagyon érdekes helyeken vitt az utam, mert ez már Lisszabon belvárostól távolabb eső része volt, de izgalmas volt új helyeket felfedezni és kevésbé frekventáltabb helyeken járni. Láttam például egy mecsetet és egy akvaduktot is. Végül eljutottam a Fronteira kastélyig, ami igazán lenyűgöző, de mivel kicsi, és kicsit el van dugva, itt sem volt sok turista. Az útikönyvben is eléggé elrejtették, pedig csodaszép. Van egy kertje szép sövényekkel, szökőkutakkal, csempeberakásos padokkal és halastóval, és látogatható maga a ház is. Ez volt az egyetlen hely, ahol idegenvezetésen vettem részt. Mivel egy francia csoport is volt velünk, az idegenvezető először franciául fogott bele, de többen jeleztük, hogy ez így nem fog menni. Az angolt persze meg a franciák nem értették. Szegény idegenvezető így két nyelven mondott el mindent, eléggé lenyűgöző volt, milyen perfekten beszél. A kastély belülről is nagyon szép volt. Évszázadok óta ugyanaz a család a tulajdonos, az egyik szárnyat még ma is lakják. Vajon hogyan lehetne ide beházasodni...?
A visszaúthoz már metróztam. Mivel többféle ajándékot kellett hazavinnem (család, Petra szülinapja, stb.) a délutánom azzal telt, hogy bejártam a belvárosi üzleteket. Menet közben azért eljutottam olyan utcákra is, ahol korábban még nem jártam. Iszonyatosan elfáradtam, és persze nagy volt a nyomás - mi lesz, ha nem találok semmit? De végül mindenkinek akadt ajándék, én pedig este elkészíthettem a spagettimet és bezuhanhattam az ágyamba. Huh! Hosszú nap!

9. nap - március 25. vasárnap

Egy a híres sárga villamosokból

Ezen a napon korán keltem, hogy utazzak a kis sárga villamoson. Erről azt kell tudni, hogy nagyon cuki, több vonalon is közlekedik Lisszabonban, és persze mindenki állandóan fotózza. A turisták persze utazni is akarnak rajta, különösen a 28-as vonalon, mivel az az óvárosban közlekedik. Azt már senki sem mondja el, mennyire borzasztó egy órát sorba állni, hogy egyáltalán feljuss a villamosra (ami menetrend szerint, negyedóránként közlekedik) és aztán mekkora élmény a közepébe beszorulva hering módra végigutazni az útvonalat... Őszintén nem értettem azokat az embereket, akik erre vágytak. Gondoltam, kijátszom a rendszert, és felszállok a villamosra akkor, amikor még senki sincsen rajta. Ez be is jött, vasárnap reggel nyolckor csupán egy másik utas volt rajtam kívül. Az egész igazából arra volt jó, hogy elmondhatom, hogy utaztam ezen a villamoson. Mert bármilyen cuki, mégis csak egy villamos, és az út, ahol megy, azok is ugyanazok az utcák, amiket az utóbbi napokban bejártam... A villamos bevitt a belvárosba, ott lepattantam róla, és mivel még korán volt, beültem egy kávézóba egy lattéért és két pastel de nata-ért. Igazi cukorbomba volt. Szép komótosan fogyasztottam el, és közben a könyvemet olvasgattam. Egy óra múlva buszra szálltam, és elmentem az Azulejo Múzeumba - ez volt az egyetlen múzeum, melyet az utazásom során megnéztem. Az azulejo a csempét jelenti, ami mindenhol ott van Portugáliában. A múzeumban is bemutattak egy csomóféle darabot, technikákat, ráadásul egy csempedíszítéses templom is a kiállítás része volt. Miután megnéztem, visszajöttem a belvárosba, megebédeltem, feladtam egy fél tucat képeslapot, aztán pedig vonattal elmentem a közelben lévő Queluz-ig, ugyanis ott is volt egy híres kastély. Úgy tűnik, Portugáliában nem lehet kifogyni a kastélyokból... Ez is egy nagyon díszes darab volt, hatalmas kerttel, szobrokkal, csempedíszítéssel. Miután megnéztem, visszatértem a városba. Az esti programom az volt, hogy lesétáltam a közelben lévő kilátóponthoz, lecsüccsentem egy csempedíszítéses padra, zenét hallgattam, néztem a vizet, és közben nagyokat kortyoltam egy borosüvegből. Ez egy fél óráig tök idilli volt még úgy is, hogy mellettem nagyban ment az insta-fotózkodás, utána viszont elkezdett fázni a popóm, úgyhogy szépen visszatértem a szállásomra.

10. nap - március 26. hétfő

A Quinta da Regaleira csodái. Balra alul a Beavatás kútja,
jobbra pedig az látszik, hova vezetett.

Ez a nap aztán nagyon hosszú volt, és tudtam, hogy rengeteg mindent kell belesűrítsek. Aki megteheti, és ráér, semmiképpen sem hagyhatja ki egy lisszaboni út esetén Sintrát, ami vonattal egy óra, és egy csodálatos település, ahol uralkodók építkeztek. Eredetileg a hétvégén jöttem volna ide, de azt olvastam, ezt jobb elkerülni, mivel sok lehet a turista. Hát, ami azt illeti... Sintra tele volt turistával hétfőn is. Dugig. Hömpölygött. Őszintén nem értem, milyen lehet hétvégén, vagy akár nyáron, a főszezonban. De mindenhol nagyon-nagyon sok ember volt. Mázli, hogy így az utolsó napra már kellőképp lelazultam és tudtam élvezni az utat úgy hogy leszarok mindenki mást, de azért így sem volt könnyű, és aggasztott, hogy értékes perceket veszítek a tömeg miatt. Sintrában rengeteg a látnivaló, főleg kastélyok. Én úgy saccoltam, hogy a napomba csak kettő fog beleférni, pedig volt egy harmadik is, amit szívesen megnéztem volna. A város amúgy hegyes-dombos (persze a kastélyok mind dombon állnak, kilátással) így gyalog nem túl könnyen bejárható. Ezért van kétféle buszjárat, ami azt a célt szolgálja, hogy a turistákat vigye látnivalótól látnivalóig. Először is sorban álltam információért, majd megvettem a jegyem a buszokra (ami meglehetősen drága volt). A fő probléma a buszokkal az volt, hogy nem volt belőlük elég. A buszmegállóban kígyózott a turisták sora, a felük sem fért fel az érkező járatra, várni kellett a következőre, ami viszont tíz-tizenöt perc múlva jött csak, mikorra a várakozók sora még hosszabbra duzzadt... és persze sokkal rosszabb volt a helyzet, ha az ember nem az első, hanem a második megállónál szállt volna fel, mert akkor egy eleve dugig tömött busz parkolt elé. Ezt sajnos nem igazán sikerült a közlekedési társaságnak jól megoldania. Én próbáltam kicsit ravaszkodni, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy a turisták többsége a Pena palotához igyekszik, ezért én a másik kastélyt néztem meg előbb, amihez másik busz vitt. Erre a buszra könnyen felfértem, és a kastélynál sem állt sor, bár odabent nagyon sokan voltak már. De persze megérte, minden megérte! Amint hallottam róla, tudtam, hogy meg akarom látogatni a Quinta da Regaleira kastélyt. Az egész olyan, mintha egy misztikus regénybe csöppent volna az ember: elvarázsolt kastély és kápolna csipkézett tornyokkal, és egy hatalmas park, amely rengeteg meglepetést tartogat a látogatók számára: tornyok a semmiből, padok, szökőkutak, barlangok, és persze a legjobb, a "Beavatás kútja", amely egy csigalépcsősor a föld mélyébe! Onnan barlangrendszer indul, végül egy vízesésnél köt ki az ember... Az egész egyszerűen mesés volt. Sajnos a kastély történetéről Google keresgélés után sem tudtam meg sokat, de azt lehet tudni, hogy sok gazdája volt, köztük egy okkultista fazon is, aki különös szertartásokat is rendezett ezen a helyen. Sajnos a kastélynak csak az alsó szintje volt látogatható, pedig biztos vagyok benne, hogy felül is fantasztikus. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna - még a tömegek ellenére is. :)

A Pena palota. Felül a királynő trónja és palota, ahogy onnan
látszik

Sajnos nem ragadhattam le itt, folytatnom kellett az utamat a Pena palotához. A busznál álltam egy jó adagot, mire jött egy járat, amire felfértem, azzal pedig szépen, szardínia módra szorongva felkanyarogtunk a a palota bejáratához. Ott persze egy újabb sorban állás várt rám, de végre bejutottam! A Pena palota nem véletlenül népszerű: az egész színesre: sárgára, kékre és pirosra van festve, ami rögtön nem mindennapivá teszi. Egyébként romantikus stílusú, és Portugália uralkodói lakták. A palotához hatalmas park is tartozott. Először magát a várat néztem meg, amelynek falairól fürtökben lógtak a turisták... de tényleg. Egyszerűen rengetegen voltak. Az az érzés, hogy nem tudsz sehova menni, mert biztos belelógsz valaki fotójába, és mások is belelógnak a tiédbe. Ha találtál egy jó fotótémát, meg kell várnod, míg az összes instázó elvonul onnan... Tulajdonképpen még jó is volt, hogy egyedül jöttem, és nem volt senki, akivel fotózgatnunk kellett volna egymást. A palota belsejét is úgy lehetett megtekinteni, hogy szépen felsorakozott a nép, és a látogatási útvonalat követve tyúklépésben "végigkígyóztunk" az épületen. Ismét hangsúlyozom, hogy ekkor már nagyon laza voltam, szóval nem idegeskedtem a dolog miatt... egyszerűen még így is megérte a látogatás, mert az egész palota nagyon klassz volt. Utána pedig jött a park, ahol végre nem kellett tömegeket kerülgetni. Volt térképem, azzal próbáltam becserkészni a főbb látnivalókat. Eljutottam egy kilátó keresztig, és megtaláltam a dombtetőn álló katona bronzszobrát is. Ami a legjobban tetszett, hogy megtaláltam azt a kilátópontot, ahonnan csodás kilátás nyílik a palotára, olyannyira, hogy valamelyik királynő kedvenc helye volt, és ezért trónt is vágtak neki a sziklába! Nagy örömmel pöffeszkedtem a trónon, és közben gyönyörködtem a látványban. Később további szép helyeken vezetett az utam: láttam tavakat, vízesést, pálmafákat, hidacskát... aztán elértem a park végét.

Vigyorgó fejem Európa legnyugatibb pontjánál. Szeles volt!

Ekkor már hulla fáradt voltam, de egy nagy út még várt rám: látnom kellett az óceánt! Így hát ismét buszra szálltam, hogy visszajussak a városközpontba, majd sorba álltam ahhoz a buszhoz, amely elvitt Cabo da Rocához, a kontinentális Európa legnyugatibb pontjához. Persze ez se volt könnyű: fél óra sorban állás, aztán feljutottam a buszra, de csak állóhely volt, egyórás zötyögés, a buszvezető kepesztése, hogy a szűk kanyarokban elférjen az autósok mellett... de aztán végre megláttam a vizet, és óóó, az valami leírhatatlan volt! Már távolabbról kiszúrtam, és mikor végre odaértünk, esküszöm úgy éreztem, hogy elsírom magam. Az egész gyönyörű volt, és persze volt egyfajta különös ereje a helynek, annak, hogy tényleg itt ér véget a kontinens, innentől már csak a végtelen óceán van, és ennek vágtak neki a felfedezők! (Releváns ajánlott zenémet lásd fent). Kábé fél órát töltöttem itt. Végigsétáltam a part mentén, készítettem egy adag fotót, és csak élveztem a látványt. Később ugyanazzal a busszal visszazötyögtünk Sintrába, majd onnan vonat vitt Lisszabonba. Már jó késő volt, mire hazaértem és összecsomagoltam. Nagyon boldog voltam - ez a nap volt a legeslegkirályabb, csodás lezárása az utazásomnak!

11. nap - március 27. kedd

Persze túl egyszerű lett volna, ha egyszerűen csak hazajövök. Már reggel kiderült, hogy a közvetlen járatot, amivel Budapestre jöttem volna, törölték, így azzal indítottam a reptéren, hogy kiálltam a Tap Portugal információs pultja előtti sort, és új jegyet kaptam a Lufthansa járatára Münchenbe, majd Budapestre. Annak rendje és módja szerint becsekkoltam, átestem az ellenőrzésen, később pedig felszálltam a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem... mikor is ékes németséggel bemondták, hogy műszaki okok miatt a gép nem indul, leszünk szívesek leszállni, és új gépre jegyet váltani. Na, kezdődik minden elölről! Ki a reptérről, sorban állás a Lufthansa információs pultjánál (még jó, hogy a többség előtt odaértem). Az új jegyem Frankfurtba, majd onnan Budapestre szólt, viszont csak négy óra múlva indult... így hát újra security check, és végül lerogytam egy kényelmes székbe a várócsarnokban. Azon gondolkodtam, hogy az első napomon ennyi váratlan dolog tuti kiborított volna, és görcsölök azon, hogy mi lesz velem, de az utazás hatására sokkal nyugodtabb és magabiztosabb lettem - nem voltam ideges, nem is bosszankodtam; tulajdonképpen mulattatott a dolog. Nem siettem sehová, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb hazajutok, bár viccelődtem azzal, hogy na lám, minden összefog, hogy maradjak még... A gépem végül késve indult, és iszkoltam, hogy elérjem a csatlakozást, de végül az a gép is késett, szóval már elmúlt fél tizenkettő, mire landoltam Budapesten. Apu szerencsére értem jött és hazafuvarozott. Jó hosszú nap volt! Arra gondoltam, hogy talán még jó is, hogy így jött ki a lépés - volt egy kis átmenet az utazás és az otthon között, nem volt olyan hirtelen a hazaérkezés.

Ez én vagyok a királynő trónján.
Megállíthatatlan uralkodónak éreztem magam!

Tulajdonképpen nagyon érdekes volt ez az utazás. Intenzív volt, minden nap rengeteg mindent láttam és reggeltől estig jöttem-mentem, szóval egy csomó inger ért, amit feldolgozni is nehéz. Ezen kívül vártam némi személyiségfejlődét is az úttól, és tulajdonképpen ez is bejött. Az utazás első felében még elég vegyesen éreztem magamat: volt, hogy magányos voltam, azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki, és bizonytalan voltam, hogy jó-e ez, mit is csináljak... Meg persze türelmetlen voltam, hogy hol van már a lelki béke. Azt hiszem, az első pár lisszaboni nap után nyugodtam meg igazán, és éreztem azt, hogy "megérkeztem". Egyrészt tök büszke voltam magamra, hogy itt vagyok, megcsinálom, mindent milyen jól intézek, milyen ügyes a kis testem, hogy elvisz mindenhova, elgyaloglok bármennyit. Másrészt sokkal magabiztosabb lettem még úgy is, hogy nem sok nehéz helyzetben kellett helytállnom. Egyszerűen azt éreztem, hogy bármi adódik, meg tudom oldani, jobban bízom magamban, és kevésbé félek a váratlan helyzetektől, az idegen emberektől. Ez az érzés egyébként Amszterdam után is megvolt bennem, csak aztán fokozatosan elmúlt. Sajnos most is azt tapasztalom, hogy rögtön visszazökkentem a szokásos kerékvágásba, és kezdem elfelejteni ezt az érzést. Máris itt egy csomó munka, hétköznapi dolgok, itthoni emberek, és az egész utazás olyan távolinak tűnik, pedig csak egy hete jöttem haza!

Mikor végre éjfél után ágyba kerültem, bár tök izgatott voltam, egy ideig nem tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, megcsináltam! Elhatároztam, megszerveztem, elmentem, és megcsináltam! Azt hiszem, ez egy igazán jó üzenet saját magam felé. Bori is unstoppable!

Bori Portugáliában - I. rész

Zene blogolvasáshoz: Enya: Orinoco flow

Visszaértem Portugáliából! Az egész fantasztikusan szuper volt, kicsit nehezen is veszem rá magam hogy mindent leírjak (hosszú lesz!) illetve nem is könnyű visszaemlékezni és összeszedni mindent, annyira sok élményt ért - és persze be kell valljam, máris visszazökkentem az itthoni kerékvágásba. De azért lássuk!

1. nap - március 17. szombat

A gépem csak délután indult, a délelőttöt rendesen végigizgultam. Összecsomagoltam minden cuccom: egy nagy hátizsákot vittem, ami pont megfelelő méret volt ahhoz, hogy felvihessem a gépre, plusz egy kis hátizsákot későbbre, a mindennapi mászkáláshoz. Amikor megérkeztem Portóba, rögtön egész könnyen elnavigáltam a hostelemhez: először metróztam, aztán sétáltam, és közben végig megállás nélkül vigyorogtam. El sem hittem, hogy itt vagyok! A hostel nagyon szimpi volt, de sehol sem volt egy lélek se, úgyhogy egyedül vágtam neki, hogy felfedezzem a már esti várost. Kiderült, hogy minden nagyon közel van, és egyből elkeveredtem azokhoz a fő látványosságokhoz, amiket előre kinéztem magamnak. Visszamentem a hostelbe, és bár korán volt, nem tudtam, mit csinálhatnék, úgyhogy már azt terveztem, hogy lefekszem, mikor megjelent egy szobatárs: egy brazil lány. Vele indultam újra útnak, és rövid séta után beültünk valahova meginni egy pohár portóit. Közben mindenféléről beszélgettünk. Például megtudtam, hogy a nagymamája Olaszországból származik, és mikor Brazíliába ment, egy kis faluban telepedett le, lényegébe véve a falu alapítója volt. Született öt lánya. És volt a faluban egy másik család, ahol meg öt fiú volt, és ezek szépen mind (!) egymásra találtak, így született az ő népes családja... pedig a szülők ki nem állhatták egymást. A hostelbe visszasétálva rögtön lefeküdtünk, és többet már nem is láttam ezt a lányt - másnapra már elutazott.

2. nap - március 18. vasárnap

Csempedíszítéses templom, street art, jó fej sirályok,
Pastel da Nata, folyóparti látkép

Irány Portó felfedezése! Jó volt, hogy kaptunk reggelit a hostelben, így rögtön teli hassal indulhattam útnak. Reggel esett, úgyhogy jól beöltöztem, ami végül nem bizonyult jó ötletnek, mert nagyon hamar ragyogó idő lett, és egész nap cipelhettem magammal a pulcsijaimat. Elindultam a városban, és szép komótosan sétálgattam, megnézve minden utcát, csempézett házat és háztetőt. Egyszer csak megszólított egy pasi: felismert, hogy az előző nap én ültem mögöttük a repülőn. Én is emlékeztem rá; az unokabátyjával, annak feleségével és kisgyerekével jött el utazni. Mivel a család napirendje a gyerekhez volt kötve, ő úgy döntött, egyedül fedezi fel a várost egy darabig. Együtt mentünk tovább. Nem zavart a dolog, jó volt vele beszélgetni, de néha bosszankodtam: azt például azonnal észrevettem, hogy kétszeres tempóban haladunk, és nem állhattam meg napon nyújtózkodó macskákat fotózni. De azért így is jól telt a délelőtt. Lesétáltunk a folyópartra, át a hídon, majd fel a dombon álló kolostorhoz. Mivel volt útitársam, még rólam is készült néhány kép. Később együtt ebédeltünk a kisgyerekes családdal. Én Francesinha-t kértem, ami egy helyi jellegzetes étel, tulajdonképpen egy jól megpakolt (sült hús, kolbász, sonka...), olvasztott sajttal és sült krumplival tálalt melegszendvics. Borzasztó rossz volt, de szerintem csak rossz helyen ettük. Annak örültem, hogy városnéző partnerem nem hagyta, hogy kifizessem a részem, ahogyan annak is, hogy az ebéd után viszont elváltunk. (Tegnap bejelölt Facebookon; fogalmam sincs, hogy talált meg).

Délután egyedül fedeztem fel a várost. Csodálatos napsütés volt, teljesen elbűvölt a város hangulata. Szűk utcák, csempedíszítéses házak, kint száradó ruha, sirályok, street art. Csak mentem és mentem. Megnéztem egy helyi híres könyvesboltot, a Livraria Lello-t, ami annyira szép belülről, hogy csak belépőjegy ellenében lehet bemenni. Ennek megfelelően elég touristy is, nyüzsögtek odabent a látogatók. Nézelődtem egy helyi kis kirakodóvásáron, ettem a híres portugál péksütiből, a Pastel de Nata-ból, és már késő délutánra járt, mikor nekivágtam egy dombnak a folyóparton, mert úgy tűnt, valami érdekes van a tetején. Itt már tök hulla fáradt voltam, de csak mentem, hogy megnézzem ezt a tuti helyet. Megérte - kiderült, hogy a dombtetőn egy nagyon szép park van kis templommal, szökőkutakkal, és padokkal, csodás rálátással a folyóra.

Szivárvány a dombtetőről

Csak azt vártam, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol leülhetek és megpihenhetek, és meg is lett! Találtam egy kőpadot, ami mögött egy fa nőtt épp úgy, hogy nekitámaszthattam a hátamat. Zenét hallgattam (különösen Enyától az Orinoco flow-t) és csak bámultam a vizet és a várost. Egyszer csak eleredt a zápor, és mindenki körülöttem fedezékbe rohant. Én is indultam volna, mikor megértettem, hogy a fa, ami alatt ülök, megvéd az esőtől - így maradtam, és nézhettem tovább a még hangulatosabb várost. A zivatar hamar elállt, kisütött a nap, és fantasztikus élményben volt részem - egy óriási szivárvány jelent meg éppen előttem, a víz fölött! Nagyon nagy és élénk volt, és úgy éreztem, egy igazi csodának vagyok szemtanúja ott a parkban, a kőpadon, miközben alig voltak körülöttem emberek. Kábé egy óra alatt összeszedtem magam és hazamentem, aztán aludtam egy jó nagyot.

3. nap - március 19. hétfő

A Bom Jesus templom

Bár simán el tudtam volna tölteni még egy napot Portóban csak azzal, hogy lófrálok és élvezem a város hangulatát, erre a napra Braga volt a terv. Ehhez a közeli vonatállomáson kellett vonatra ülnöm. Ez elvileg elég egyszerű művelet, de gyakorlatilag már itt kudarcot vallhattam volna, ha nincs mázlim. Szépen ki volt írva, hogy a vonatom a harmadik vágányról indul, oda is mentem, ott is ki volt írva, hogy ez az én vonatom, fel is szálltam rá. Egy német pasi szaladgált fel-alá a vonaton, és kérdezgetett mindenkit, hogy ez megy-e Braga felé, aztán eltűnt, majd visszajött, és kiderült, hogy nem ez a jó vonat, hanem az, ami a vonatunk előtt van. Bizony, nekem fel sem tűnt, hogy a 3-as vágányon két szerelvény áll bent, és értelemszerűen az fog hamarosan Bragába indulni, ami előrébb áll. Még jó, hogy a pasinak köszönhetően értesültem a dologról, és átszálltam. Ezután egy órás út következett, és megérkeztem Bragába, ami egy vallásos kisváros, amely a templomairól híres. A központ nagyon hamar bejárható, a nagy attrakcióhoz, a Bom Jesus templomhoz viszont buszozni kell. Könnyen kijutottam, és felmásztam a hegyoldalban álló Bom Jesushoz, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a városra. Az idő egyébként elég vacak volt, hideg és szeles, de pont mikor ennél a templomnál jártam, sütött a nap. Délután visszamentem a városba, majd vonatra ültem és hazamentem. Este még sétáltam Portóban, megnéztem a folyót, a fényeket, és némi vacillálás után beültem egy szimpi étterembe halat és bort vacsorázni. Még most is megvan a furcsa érzés, mikor a pincér megkérdezi, hogy egyedül vagyok-e, aztán mikor bólintok, elviszi a szemben lévő terítéket. Érdekes volt ez a kérdés: beülhetek egyedül vacsizni és borozni valahova? Tényleg? A válasz persze igen. Kár, hogy nem volt olyan óriási élmény a dolog, mert a halhoz túl sok spenótot hoztak, és az egész túl nagy adag volt, ráadásul nem volt egészen rendben a pocim - valószínűleg még túlságosan izgultam az egész út miatt. Szerencsére később ez már egyáltalán nem volt probléma.

4. nap - március 20. kedd

A coimbrai egyetem épülete a toronnyal

Korán reggel fájó szívvel bár, de otthagytam Portót, és vonatra szálltam Coimbrába. Itt várt rám a couchsufringelés, úgyhogy nagyon izgatott voltam. A hostom, Carolina nagyon aranyos volt, és kijött elém az állomásra. Elmentünk a lakásához, ahol lerakhattam a cuccom, majd együtt vágtunk neki a városnak. Coimbra legfőbb nevezetessége egy híres, régi egyetem, könyvtárral, templommal, toronnyal. Minden egy helyen van, és egy belépőjeggyel megtekinthető. A könyvtár tényleg bámulatos volt, az egyetem is tetszett - a mai napig vannak itt órák, és volt egy csodás előadó, ahol állítólag évekre előre kell foglalni, ha ott szeretnéd megvédeni a doktori disszertációdat. Felmentünk a toronyba is, ahova hihetetlen szűk csigalépcsőn át vezet az út - kötelesek is megkérdezni a jegyirodában, hogy nem vagyunk-e klausztrofóbiásak. Fentről viszont nagyon szép a kilátás a városra. Miután megnéztünk mindent, megebédeltünk. Az egyetem újabb kampuszai is a közelben vannak, és Carolina elvitt az egyetemi menzára, ahol 2,40€-ért ehettem hamisítatlan háromfogásos menzai ebédet.

Templomkerengő

Később egy időre elváltunk: ő a közeli botanikus kertbe ment, mivel biológiát tanul, és itt gyakornokoskodik. Én nekivágtam a város többi részének. Megnéztem egy templomot, amelynek különösen a kerengője volt csodálatos, de Portugália első két királyát is itt temették el. Ezután átszeltem a folyót, és (távolról) megnéztem egy régi monostort is. Ezután már indultam is vissza, hogy odaérjek a botanikus kertbe, ugyanis délután volt egy üvegház megnyitója, amin Carolinával közösen vettünk részt. A beszédekből kiderült, hogy ez Portugália legnagyobb üvegháza! Ez nagyon vicces volt, ugyanis semmi extra nem volt az egészben: egy üvegből készült házikó volt csupán egy adag cserepes növénnyel. De mégis - elmondhatom, hogy ott voltam, mikor megnyílt Portugália legnagyobb üvegháza! Ezután hazamentünk, zuhiztunk (végre hajmosás!) és elindultunk egy nem mindennapi esti programra. Carolina feminista aktivista, és sokat jár egy helyi feminista klubba, ahol épp aznap estére szerveztek valami felolvasóestet. Volt kedvem, így hát vele tartottam. A hely, ahova elvitt, egy közösségi térré alakított lakás volt, ahol egyébként tényleg laknak is páran - kicsit a Mózes Házra emlékeztetett. A dekorációja fantasztikus volt, mindenhol képek, üzenetek a falon, jópofa bútorok és tárgyak. Kábé húszan voltunk, mindenféle életkorú, hátterű, bőrszínű nő, meg néhány férfi is. Bemutatkoztunk, és elindult a felolvasás, ami két órán át tartott. Ezalatt szinte mindenki olvasott fel részleteket általa hozott könyvekből. Én persze egy szót sem értettem, mégis jó volt figyelni és hallgatni az ismeretlen szavak zenéjét. Tea és süti is volt! Már jó késő lett, mire hazaértünk. Carolina három másik lánnyal lakik együtt, mindenkinek külön szobája van. A lakótársakkal nem találkoztam. Carolina szobájában aludtam, volt egy tök jó matraca és hálózsákja. Hiába bugyolálódtam be, nagyon hideg volt. Mintha a prtugálok nem éreznék a hideget, egyik szálláshelyemen se volt rendes fűtés, pedig az időjárás még megkövetelte volna. Carolinánál is lefagyott az orrom (!) és sokat kellett feküdnöm kis gombócban, mire felmelegedtem. De végül csak sikerült aludnom egy jót.

5. nap - március 21. szerda

Palota, kilátás, vízeséses lépcsősor és pálmaliget
a Bussaco erdőben

Erre a napra azt terveztem, hogy meglátogatom a Bussaco erdőt, ami egy varázserdő Coimbra közelében. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy nem tudtam, hogy is jussak el ide pontosan, de gondoltam, Carolina majd segít. Ezzel szemben mikor először említettem neki, hogy ide szeretnék jönni, fogalma sem volt semmiről - Bussaco erdő? Az meg mi? Így hát együtt jártunk utána a dolognak, ő pedig annyira kíváncsi lett, hogy velem tartott. Ez nagy segítség volt - nem tudom, egyedül is boldogultam volna-e. Reggel korán keltünk, hogy elérjük a buszunkat, ami csak egy közeli városba vitt, ott kellett átszállnunk egy mikrobuszra, ami elvitt az erdő bejáratához. Ez tulajdonképpen egy nagy park, ami arról híres, hogy a közepén egy nagyon díszes kastély áll, ami ma hotelként üzemel. Körülötte az erdő attól varázslatos, hogy régen szerzetesek éltek itt és sok különleges növényfajt telepítettek ide, amelyek ma is láthatók a régi épületek romjaival együtt. Rövid sétával el is értük a kastélyt, az információs irodában pedig kaptunk egy térképet az erdőhöz, ami nem bizonyult túl hasznosnak, mert annyi látnivaló volt mindenfelé, hogy állandóan nézegetnünk kellett. Végül felismertük, hogy az erdő nem túl nagy, ezért egyszerűen csak sétáltunk, és végül el is jutottunk szinte minden olyan helyre, ami érdekelt. Az erdő nagyon más volt, mint ami nálunk Magyarországon van, és találkoztunk pálmaligetekkel, bambuszokkal és cédrusokkal is. Voltak kis kápolnák, egy csodás lépcsősor, amely egy vízesést fogott közre, tavak, hattyú, romok... Az egész nagyon szép volt! Felmásztunk kilátópontokra is, az egyetlen, amit nem találtunk meg, egy hatalmas kereszt volt, amit fogalmunk sincs, hogyan kerülhettünk el, mindenesetre sikerült. A séta után visszatértünk a kastélyhoz, és kávé és süti mellett hevertük ki a fáradalmakat. A hazajutás tömegközlekedéssel nem lett volna egyszerű - minden nagyon ritkán jár - ezért taxit hívtunk, ami elvitt a legközelebbi városba, ahol pont elértük a Coimbrába tartó vonatot. Végül egész hamar, ebédidőre hazaértünk, és Carolina főzött nekem vegán tésztát. :) 

Carolina és én

Kényelmes összecsomagolás után elsétáltam a vonatállomásra, és felszálltam a Lisszabonba tartó vonatra. Mikor a város közelében elkezdtünk a vízpart mellett suhanni és megláttam a folyót, szuper izgatott lettem! Az állomástól húsz percet kellett gyalogolnom felfelé a szállásomig, de már azalatt elvarázsolt a sok szűk utca, csempedíszítéses ház, és persze a lemenő nap fénye. A hostel, ahol megszálltam is király volt. Némi keresgélés után esett a választásom a Johnie's Place-re, ami jó helyen feküdt, olcsó volt, és a review-k alapján nyugis helynek tűnt. Abszolút az is volt! Mikor betoppantam, úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Egy csendes, kellemes hangulatú hely volt, többnyire privát szobákkal, és egy hatágyassal, ahol a következő hat napon laktam. Szerencsére a legtöbb nap ez a szoba sem volt tele. Berendezkedtem, és egy kis sétát tettem a környéken - nem sokkal a hostel fölött ugyanis rögtön egy kilátópont helyezkedett el, ahonnan láttam a folyót, a várost és a közeli Szent György várat is. Végre megérkeztem Lisszabonba, ahol az utazásom nagyobb részét töltöm majd!

#Hétvégém #Shithappens #Ennekiseljöttazideje #Márszintevártam

Egy széder este emlékére

Húsvét táján egy tavaszi estén összeül a család. Nem kérdezzük, miért, nem kérdezzük, hogyan, minden olyan természetesen történik. A terített asztal, a tányérok mellé elhelyezett sós víz, a kis tálkákon várakozó petrezselyem, hárószet, és persze a macesz. Mindenkinek megvan a helye az asztal körül, az estét pedig úgy várjuk, mint bármilyen másik ünnepet: izgatottan, lelkesen. Ugyan nem tudom, mit jelent, de ezen az estén mindig felveszem azt a fura, héber betűs medált, amit távolabbi rokonoktól kaptam. Az este fényben zajlik. Együtt van a család, mellettem vannak az unokatestvéreim, akikkel mindig van miről beszélni, és persze az asztalfőn ott ül Papi, aki elmesél mindent: hogy hogyan voltunk rabszolgák Egyiptom földjén, hogy hogyan helyezte édesanyja kosárba Mózest, hogy megvédje a kivégzéstől, és hogyan lett végül Mózesból az a férfiú, aki testvérével, a fáraóval dacolva kivezette a zsidókat Egyiptomból. Sötétség jött, békák, vérré vált a víz, ketté vált a Vörös-tenger - ott az asztal körül minden megelevenedett. Utána pedig maceszgombóc-leves, csirkecomb krumplipürével és megybefőttel, macesztorta - ugyanaz a menü, megváltoztathatatlanul, mindig.

Talán nem is tudtuk, minek köszönhetjük ezt az egész ünnepet, míg Papi beteg nem lett, aztán egy novemberi estén végleg itt hagyott minket. Sosem értettük meg, hogy ő itt mindennek a mozgatója, mi csupán a hallgatóság vagyunk, de nem értünk semmit; hogy Papi az egyetlen, aki tudja, valójában mit miért csinál, miért esszük azt a keserű gyökeret, mikor isszuk a pohár bort, hogy is van az áldás. Papi volt az egyetlen, aki még a családjából hozta magával ezt a tudást; egy vallásos családból, ahol szombatonként zsinagóga volt a program, ahol nem kerülhetett tejes és húsos egyszerre az asztalra, és ahol örömmel tartottak meg minden zsidó ünnepet, míg ennek a világnak a holokauszt, és Papi édesapjának - az én dédapámnak - a mauthauseni halála véget nem vetett.

Mikor Papi itt hagyott minket, hirtelen üresek lettünk, és rájöttünk, milyen tudatlanok vagyunk. Továbbra is összegyűltünk széderkor. Továbbra is ott állt a megterített asztal, rajta a sós víz, a petrezselyem, a macesz. Továbbra is elszavaltuk a négy kérdést, utána pedig csirkecomb, krumplipüré és meggybefőtt volt a menü. De többé már semmi nem volt ugyanaz. Az áldások elmondásakor botladozott a nyelvünk. A szertartás sorrendjének követéséhez jegyzetpapírokba pislogtunk. Összekevertük, mit mikor is kell enni. Hamisan, erőtlenül énekeltük a dalokat. A kivonulás történetét pedig - gyermekként számomra az este legszebb, legérdekesebb részét - egyszerűen elhagytuk.

Telnek az évek, és mi felismerjük, hogy ezek a széder esték már nem olyanok, mint a korábbiak voltak. Inkább elutazunk abban az időszakban, és már nem veszünk részt a családi összejövetelen. Szervezési nehézségekre hivatkozva lemondjuk az egész estét. Aztán úgy döntünk, hogy mégis megtartjuk. Az internetet bújva keresek fogódzókat a szertartás sorrendjéhez. Hogy megismerjem a kivonulás történetét, elolvasom a Bibliát. Tanulni kezdek héberül, és egyre többet értek az áldások szövegéből. A szüleim a kezükbe veszik a széder-esti dalok kottáját, és Petra zongorakíséretével próbálnak gyakorolni.

Megpróbálunk visszatérni egy olyan világhoz, amely talán sosem volt a miénk.

Off to Portugal

Szóval, az előző bejegyzésemből már tudjuk, hogy március 1. a "Plan a solo vacation day", amit én ezúttal ki is használtam, mivel ma, azaz MA! délután elindulok életem első solo utazására Portugáliába. Juhú!

Hogy hogy is jött ez az egész: lényegébe véve úgy, hogy megelégeltem, hogy csak azért ne utazzak, mert nincs kivel, ráadásul a magányos utazások amúgy is virágkorukat élik (nőként is) és úgy gondoltam, ez kiváló személyiségfejlődési lehetőség lesz, hogy egy kicsit bátrabb legyek, meg talpraesettebb, nem mellesleg pedig megtaláljam önmagam, a belső békémet, stb. stb.

Szóval még tavaly kitaláltam, hogy márpedig idén tavasszal elmegyek Portugáliába, és úgy tűnik el is megyek. Úristen!

10 nap, amiben több várost tervezek bejárni Portótól Lisszabonig. Főleg hostelekben alszom, de egy éjszakára kipróbálom a couchsurfinget is. Megterveztem mindent, és annyi, de annyi látnivaló van!

Szóval nagyon izgatott vagyok, de be is vagyok szarva. Kalandra fel!

(Fun fact: találtam egy cikket "Why your first solo trip should be Portugal" címmel. A csaj is tíz napra ment, és pont Portóba és Lisszabonba. Ez az egybeesés tényleg izgi, de azon túl semmi értelmes indoklás nincs a cikkben).  

What if cats and dogs had opposable thumbs day & others

Ezt már régóta meg akartam osztani, csak valamiért nem jutottam el idáig. Van egy ilyen oldal, ami azt szedi össze, hogy az év mely napján milyen világnapot ünneplünk - a legmókásabb dolog volt végigolvasni, mert tele van eszementnél eszementebb dolgokkal.

Kigyűjtöttem a kedvenceimet:

Satisfied staying single day: Feb. 11.

Introduce a girl to engineering day: Feb. 15.

Random Acts of Kindness day: Feb. 17.

Eat Ice cream for breakfast day: Feb. 18.

International dog biscuit appreciation day: Feb 23.

Plan a solo vacation day: Márc. 1.

What if cats and dogs had opposable thumbs day: Márc. 3.

Grammar day: Márc. 4. 

Proofreading day: Márc. 8. 

Get over it day: Márc. 9.

Earmuffs day: Márc. 13.

Open an Umbrella indoors day: Márc. 13.

Lips appreciation day: Márc. 16.

Awkward moments day: Márc. 18.

Forgive mom & dad day: Márc. 18.

Kiss your fiance day: Márc. 20.

Falafel appreciation day: Márc. 26.

Something on a stick day: Márc. 28.

Star trek first contact day: Ápr. 5.

Unicorn day: Ápr. 9.

Blah blah blah day: Ápr. 17.

World fish migration day: Ápr. 21.

Talk like Shakespeare day: Ápr. 23.

Two different colored shoes day: Máj. 3.

Donate a day's wages to charity day: Máj. 9.

Eat what you want day: Máj. 11.

Military spouse appreciation day: Máj. 12.

Frog jumping day: Máj. 13.

Plant a lemon tree day: Máj. 19.

Put a pillow on your fridge day: Máj. 29.

Smile power day: Jún. 15.

Fairy day: Jún. 24.

International mud day: Jún. 29.

I forgot day: Júl. 2.

Compliment your mirror day: Júl. 3.

Take your webmaster to lunch day: Júl. 6.

Virtually hug a virtual assistant day: Júl. 6.

Don't step on a bee day: Júl. 10.

Talk in an elevator day: júl 27.

Take your houseplant for a walk day: Júl. 27.

Black cat appreciation day: Aug. 17.

Potato day: Aug. 19.

Kiss and make up day: Aug. 25.

Race your mouse around the icons day: Aug. 28.

Sandcastle day: Aug. 4.

Wiggle your toes day: Aug. 6.

Giner cat appreciation day: Szept. 1.

Be late for something day: Szept. 5.

Wonderful weirdos day: Szept. 9.

Felt hat day: Szept. 15.

Locate an old friend day: Szept. 17.

Talk like a pirate day: Szept. 19.

Ask a stupid question day: Szept. 29.

Name your car day: Okt. 2.

Hug a drummer day: Okt. 10.

Caps Lock day: Okt. 22.

Hug a sheep day: Okt 28.

Cliché day: Nov. 3.

Use your common sense day: Nov. 4.

Chaos never dies day: Nov. 9.

International tongue twister day: Nov. 12.

Have a party with your bear day: Nov. 16.

World toilet day: Nov. 19.

International Aura Awareness day: Nov. 26.

Stay home because you're well day: Nov. 30.

Bathtub party day: Dec. 5.

Pretend to be a time traveler day: Dec. 8.

Chocolate covered Anything day: Dec. 16.

Ezeket végigolvasva az első gondolatom az volt, hogy milyen jó lenne odafigyelni ezekre a világnapokra, és minden nap csinálni valamit, ami velük kapcsolatos. Kész Insta-profilt lehetne erre építeni! És egy csomó élményt be lehetne gyűjteni vele. Királynak tűnik! Talán jövőre megpróbálom megcsinálni. :)

A fenti listából az aktuális kedvencem a március 1., a következő posztból kiderül, miért!

Mennyi ideig normális gyászolni egy kapcsolatot?

Úgy értem hiába basztat mindenki azzal, hogy "de hát már eltelt több mint egy év" ha egyszer nekem fáj, nem?!

Faszom.