2012. február 8., szerda

Gárdonyi Géza: Ida regénye

Sötétben állunk néha, magunk se tudva, hogy kerültünk belé. Csak meresztjük a szemünket, csak tapogatódzunk, bizonytalankodunk. És a szívünk hüledez.
- Merre?
S véljük, hogy semerre.
Csak tapogatódzunk. Lépünk. Meg-megállunk vakul. Fejünk felett talán kőszikla csügg? Lábunk előtt talán farkasverem vagy szakadék tátong? Talán kígyóra lépünk? Szívünk remeg, mint a nyárfalevél.
- Istenem!...
De mennünk kell, hogy kijussunk valamerre. Hát lépünk, bizonytalankodunk tovább és tovább. Az iránytalanságban. Vakon. Dermedezve. Tapogatódzva. Szemünket olykor könny önti el. Szívünket olykor elszorítja az aggodalom. Aléldozunk.
- Hova jutok?!
S nem érezzük a sötétségben, a bizonytalanságban, a veszedelmek között, a Halál el-ne-csússz ösvényén, nem érezzük, hogy egy láthatatlan jóságos kéz van a kezünkön. Vezet.



De ha külső növendékei nem is lettek volna az iskolának, már csak azért se lépett volna be az apácarendbe, mert minden csütörtökön káposzta volt a főzelék. S meg kellett enniük. A válogatás a hét főbűn egyikébe ütközik. Engedetlenség is. Ő többnyire a vasárnapi süteményével fizetett Papp Juliskának, hogy egye meg helyette, mikor az ügyelő apáca hátat fordít. Papp Juliska megette, néha még a másikét is megette, tíz-húsz fillérért; sőt egyszer három helyett megette. Éjjel beteg volt tőle mindig, de másnap cukrot hozatott a pénzen, s néha attól is megbetegedett megint. Szombatonként aztán mindnyájan meggyónták alázatosan a csínyjeiket.


De napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak. Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában, s holdvilágnál varázsában is. Romeo nem reggel nyolc órakor kérdezi:
- Ki az a hölgy ott, aki egy lovagnak nyújtja épp most szépen a kezét?


- Hova mehetett? Mit gondolsz: hova mehetett? Te asszony vagy, jobban ismered az asszonyok eszejárását: hova mehetett?
- Csak nem a Dunába? - képedezett Jolán.
Csaba elhőkölt.
- A Dunába? Hogy gondolhatsz ilyet!
- Az asszonyi észjárást kérdezted.

Soha neki senki nem vett ékszert, csak Csaba. És Csaba a maga pénzéből vette. És Csaba őt mondta jónak és nemesnek, pedig ő a jó és nemes.
Ha nem a férje volna az a Csaba, hogyan borulna most a nyakába, és csókolná meg a hála-örömnek könnyével! Ha nem a férje volna Csaba, senkihez máshoz nem menne feleségül!

S míg az úr ebédelt, az asztaláról eltűnt a szemét, az üres tubusok, az üres olajos és terpentines és szikkatívos üvegcsék. A padlóról eltűnt a por. A kosztümök a fogasra kerültek, amely üresen állt ott.
Meg se köszönte, csak vidáman rázogatta a fejét.
- No hát, ha feleségem nem volna - mondta tréfásan - csakis magát venném el feleségül.

1 megjegyzés: