2013. augusztus 17., szombat

Welcome to Paradise?

Az előbb nézegettem Ozoráról képeket, gyönyörű volt, mint mindig. A fesztivál körül ismét huzavona volt idén, az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, megadják-e rá az engedélyt, vagy sem, esélyes volt, hogy több ezer külföldit egyszerűen haza kell küldeni azzal, hogy bocsi, még sincs fesztivál. Irtó gáz, de hát istenem, ez Magyarország.

Viszont ez a bejegyzés most nem Ozoráról szól, hanem a Varázslatos táborról, ami rendszerint mindig ugyanakkor van, mint Ozora - most is egybeesett a kettő. Úgy tűnik, augusztus első két hete lesz nekem így a Paradise hét :) Ugyanis ez a tíz nap Rábcakapin nagyon Paradise jellegű volt.

Utoljára három éve voltam táborban, akkor még Patcán, nem annyira emlékszem rá, de az biztos, hogy nem annyira dobtam magam hanyatt tőle, nem is tudnám megmondani, miért. Aztán kimaradt két év, idén pedig kicsit vonakodtam, mielőtt azt mondtam, hogy elmegyek. Ennek is megvan a maga oka. Tíz nap sok időnek tűnt, főleg, hogy fórumos bolondozással töltsem el. Tény ugyanis, hogy a táborban nem teljesen azt az arcát mutatja az ember, amit a való életben szokott, és nem tudtam, ez végül is pozitív-e vagy negatív. Viszont elég hamar kiderült, hogy nem volt igazam.

Hétfőn reggel lázas voltam, ezért kedd reggel mentem le a csapat után, sikeresen elértem a vonatomat, majd a buszomat, megtaláltam a falut, és azon belül a tábort is. Be tudtam kapcsolódni az első programba is, és onnantól ment minden magától.

Nem tudom pontosan leírni, hogyan is telt el ez a tíz nap, de nagyon gyorsan elrepült, és én nagyon jól éreztem magam. Volt egy csomó nagyon ötletes és kreatív program - láthatatlan színház, vízibombázás, átokszórás, kincsvadászat, órák, tábortűz - fonogatás, olvasás, gyilkosozás, zsömlefogyasztás minden mennyiségben. A legjobbak mégis maguk az emberek voltak. Azt hiszem, jobban szerettem a társaságot, mint három éve. Itt volt Seren, akit utoljára egy éve láttam, aztán Will, akit meg három éve, a táborban. Dol és Tenshi, Csapó lányok, és egy csomó olyan ember is, akikkel most találkoztam először, de nem volt nehéz őket rögtön megszeretni. A kedvencem azt hiszem mégis Barni volt, akivel együtt mosogattunk, aki font nekem karkötőt és aki annyira érzékletesen tudta mesélni, hogy mit talál éppen undorítónak - a lekváros zsömle evését, vagy a rizses tányér kivakarását. :)

Nehéz leírni, milyen érzés, de tényleg annyi szeretet van ebben a társaságban, hogy teljesen feltölti az embert pozitív energiákkal. Jó tíz napot olyan emberekkel tölteni, akik mindannyian ugyanabból a szempontból kattantak, mint én - nem szeretnék teljesen elengedni a világból a varázslatot. És intelligensek és kulturáltak, nem véletlenül alapítottunk meg a könyvklubunkat, amikor öten-nyolcan körülültünk, és mindenki a magával hozott könyvét olvasta, esetleg csereberéltünk, és megbeszéltük a tapasztalatainkat az irományról. Ez tényleg olyasmi, amit nem lehet akárkivel megtenni!

Külön öröm, hogy a pontversenyben 3. lettem (de négyen előztek meg, mert holtversenyek voltak) és így megkaptam a Fiú c. könyvet - egy sorozat folytatása, de nem is tudtam róla, hogy már megjelent! Az első három kötetet olvastam, de azt hiszem, újra neki kell, hogy fussak. Miután beszéltünk róla Angel óráján, az egész tábor rákattant, Barni még aznap letöltötte angolul, és elkezdte olvasni a Kindle-jén.

A tábor végén a Lufik és a küszöbök tündéri védőszentje címet nyertem el. Találó! ^^

Igazán csak akkor értettem meg, mennyit is ad ez a tábor, mikor elindultam otthonról a Keletiből. Egyszerűen irritált a rengeteg ember, a savanyú arcok, a kosz, a zsivaj, a túrás. Teljesen más volt tíz napig egy nyugodt faluban, ahol szinte el sem hagytuk a tábor területét, ugyanannak a fantasztikus 25 embernek a társaságában lenni! Igen, tényleg Paradise, amire sokan egész évben várnak, és amit biztos nem hagyok ki jövőre! Sőt, szeretnék többet találkozni pár emberrel, itt van például rögtön Shizu és Barni, de Serent is jó volna gyakrabban látni. :)

Hazaérkezésem után találkoztam Bálinttal, aki nagyon aranyos volt, és azt mondta, hiányoztam neki, úgyhogy azt hiszem, minden rendben. :)

Ha ez a bejegyzés kicsit összeszedetlenre vagy furára sikerült, az azért is lehetséges, mert hajnali három felé jár az idő. Orsi nélkül szorongós és nyugtalan vagyok a szobában, és nem nagyon megy az alvás. Nincs más lehetőégem, mint hogy megoldjam ezt valahogyan, de hogy pontosan hogyan is kellene ezt megtenni, az kérdéses. Bízom abban, hogy szeptemberben végre el tudok kezdeni egy autogén tréninget, és hogy az használ bármit is. Vagy egyszerűen csak megszokom a dolgokat. Nem lehetek nyúl életem végéig! Amszterdamban is egyedül voltam, mégis tudtam aludni, de még milyen jókat! Dunsztom sincs, mi lehet a különbség. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése