2015. június 4., csütörtök

Gondolatok a hátrányos helyzetű gyerekek iskolai tapasztalatairól

Korábban már írtam arról, hogy a tavaszi félévben felvettem egy tárgyat először csak audit-ra, aztán végül kreditért. Erről szeretnék beszélni, ugyanis elég tanulságos volt. A téma a szegénység és a roma gyerekek iskolai tapasztalati, ezzel kapcsolatban kellett egy tényleges gyakorlati terepmunkát végeznünk párokban. Én Borcsával kerültem össze, ami nagyon jól jött ki: Borcsa nagyon értelmes, sok tapasztalata van cigánygyerekekkel, és nem mellesleg tök jól beszél angolul. A kutatómunkánk során nagyon sok időt töltöttünk együtt és tök jól kijöttünk, aminek igazán örülök. Mással valószínűleg nem ment volna ilyen simán ez a feladat, és tök jó, hogy ezzel nem volt gondunk.

Amiről igazából írni szeretnék, az maga a kutatás és a tapasztalataink. Először kerültem ennyire közvetlen kapcsolatba szegény, hátrányos helyzetű gyerekekkel. A suli ahova mentünk, nagyon kicsi, és missziója az, hogy mindenkit befogad, tehát nem tapasztaltunk diszkriminációt, és a tanárok is elég motiváltak voltak. De persze a gyerekeket látva-hallva elég hamar rájön az ember, hogy micsoda társadalmi különbségek vannak. Megnéztünk egy órát - történelemóra volt a nyolcadikosoknak, akik csak négyen vannak. Az egésznek semmi köze nem volt ahhoz, amit én tanóraként megtapasztaltam gimiben. A gyerekek simán felugráltak, elmentek a terem másik végébe, töltőre dugták a telójukat, vagy éppen youtube-videókat mutogattak egymásnak. Látszott, hogy egyáltalán nem érdekli őket, ami történik, valószínűleg fogalmuk sincs róla, hogyan néz ki egy 'rendes' iskolai óra. De tulajdonképpen megértettem, hisz végig azon gondolkodtam, hogy ugyan miért kéne, hogy ezek a gyerekek a kubai rakétaválsággal foglalkozzanak? A tanár egyébként, bár néha rájuk szólt, hagyta őket, ami azt jelzi, hogy maga is elfogadja a helyzetet. Azt hiszem, nem sok mindent jegyeztek meg a gyerekek az órából. Más tárgyakból talán ez másképp van, de a tanároktól azt az infót kaptuk az interjúk során, hogy itt mindenből a minimumot tanítják. Amit órán belevernek a gyerek fejébe, az lesz benne, hiszen amint elhagyja az iskola épületét, vége a tanulásnak. Fel sem merül, hogy valaki otthon tanuljon. Leckét se nagyon kapnak, és ha dolgozat vagy felelés van, mindig átnézhetik a könyvüket előtte. És mindezzel együtt láttuk és tapasztaltuk, hogy ezek a gyerekek nem buták, és nincs bennük semmi ijesztő - egészen normálisnak, sőt, kedvesnek is tűntek, és a tanárok is azt mondták, hogy nagyon szerethetőek. Csak szétcsúsznak a környezet miatt, ahonnan jönnek: a családok sehol sem voltak együtt, a szülők elválva, rengeteg a tesó, féltesó, sokan vannak börtönben, sokan drogosak... Biztos nagyon nehéz. Ezek után nem csoda, hogy eléggé szétunják magukat a suliban, és akkor lógnak, amikor csak lehet. Meg hogy nincsenek nagy terveik a jövőre nézve sem, beiratkoztak a legközelebbi szakmunkásképzőbe, de mivel a tankötelesség korhatára 18 helyett már csak 16, azt is simán abbahagyhatják, és akkor ott vannak papír nélkül. Persze mindenkinek voltak tervei, álmai, de az ofőjük nagyon pesszimistán látta a jövőjüket, egész sokkoló képet rajzolt elénk. Érdemes is idézni az ide vonatkozó mondatot a research report-unkból: 

"Compared to the claims that Evelin is likely to become a prostitute and Norbi is the danger of becoming a terrorist, the headteacher’s predictions about Ákos ‘only’ dropping out from vocational school seem relatively positive. "

Hát, valahogy így. Tanulságos és nagyon új élmény volt. És az a helyzet, hogy könnyen elfelejtem, mert visszatérek a saját, kényelmes és boldog életembe. Ami tök jó. De azért ne feledkezzünk meg a társadalmi felelősségvállalásról. Még az is előfordulhat, hogy egyszer fogok ilyen ügyekkel foglalkozni. Ki tudja. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése