2015. szeptember 1., kedd

A csendspirál

Tavaly az egyik órámon ismerkedtem meg a csendspirál fogalmával, és nagyon érdekesnek és fontosnak találtam. A csendspirált az előítéletes vélemények hangoztatásánál használjuk. A következőről van szó: a társadalomban alapvetően többen vannak a toleránsan gondolkodók, mint az intoleránsak (legyen szó bármilyen kisebbségi csoportról). Azonban az emberek éppen fordítva gondolják. Egy toleráns ember úgy gondolja: igen, én nem gondolok rosszat ezekről az emberekről, de a többség sajnos igen. Az intoleráns ember pedig azt gondolja: Persze, hogy a többség egyetért velem, hiszen egy normális ember sem szimpatizálhat ezekkel az alakokkal! - tehát a hiedelmek és a valóság között szöges ellentét mutatkozik. Hogyan működik ez a hétköznapokban? Képzeljük el a következő szituációt: egy tömött buszra felszáll egy idős hölgy. Egy udvarias cigány fiú azonnal felpattan, hogy átadja a helyét, ám a hölgy orrát felhúzva azt mondja fennhangon: Nem ülök le egy cigány után! Mi történik? A fent leírtak alapján a buszon ülők nagy része nem ért egyet a hölggyel. Még ha vannak is bennük előítéletek a cigányok iránt, a fenti megnyilvánulást valószínűleg túl durvának tartják. Azonban azt gondolják, véleményükkel kisebbségben vannak. Nem állnak fel, nem szólalnak fel ellene, hiszen félnek: lehurrogják őket. Mi történik? Minden utas csendben lapít, az idős hölgy pedig megerősítve érzi magát. Elhiszi, hogy az egész busz az ő nézeteit osztja, s továbbra is úgy gondolja, előítéletesnek lenni helyénvaló dolog. Ez a csendspirál.

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, mi történik, ha valaki feláll a buszon, és tesz pár helytelenítő megjegyzést! Ettől esetleg a szomszédja is felbátorodik, és egyetértését fejezi ki. Előfordulhat, hogy a busz visszahúzódóbb utasai is helyeslően hümmentenek egyet. A jelenet végén a hölgy esetleg elszégyelli magát, vagy legalábbis elgondolkodik a történteken. A csendspirál megtörik. 

Ahogy mondtam, a csendspirál teóriája nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Tulajdonképpen azt jelenti, mindannyiunk felelőssége, hogy ha a környezetünkben előítéletes, igazságtalan megnyilvánulást látunk, álljunk ki ellene. De az a helyzet, hogy ez piszok nehéz. Én személy szerint sokszor állok dilemmák előtt, főleg, ha az interneten találkozom előítéletességgel. Nem szeretem a kommentháborúkat, de az utóbbi időben többször előfordult, hogy Facebookos ismerősök posztjaira reagáltam - tovább akartam görgetni, de a csendspirál-elmélet nem hagyott. Azt mondta egy kis hang a fejemben: Ha nem válaszolsz neki, ez az illető sosem fogja megismerni a más véleményeket! Azt fogja hinni, hogy vele mindenki egyetért.
Így hát megírtam a kommentet. Kaptam rá választ. Elindult esetleg kis beszélgetés, csatározás. Semmire nem futott ki, természetesen. Meggyőzni egymást ilyen formában lehetetlenség. Volt, aki inkább letiltott. De remélem, hogy megérte. Talán elindítottam valamit. Ki tudja. 

(egyébként: a cigány kisfiú esete valós.)

(szintén zárójelben jegyzem meg, mert nem vagyok büszke rá, hogy az ilyen beszélgetések nagyon meg is viselnek. A gyűlölködés, az egymás bántása, és az, ha valaki engem kritizál és nekem esik, mindig nagyon rosszul esett. Ezért is szeretek jóban lenni mindenkivel, nem bírom elviselni, ha valaki utál. Mikor megírok egy kommentet, szabályos remegés tör rám, és rosszul érzem magam. Nem beszélve arról, ha egy hasonló eszmecsere szóban történik meg. Azt hiszem, a véleményünket felvállalni borzasztó nehéz dolog, különösen, ha az szembemegy a környezetünkével. De bízom benne, hogy idővel megedződöm.)

1 megjegyzés:

  1. Ez nagyon érdekes. És én is pont ugyan így vagyok evvel. Utálom, ha utálnak. Ugyanakkor én is fellépnék az igazságtalanságokkal szemben.
    Szerintem mégis megéri felszólalni. Az emberek szeretnek menni a többséggel, és ugyan először ellenérzést kelt bennük, és talán félelmet, ha a másik más véleményen van, sokukat elgondolkoztatja.
    Nem?

    VálaszTörlés