2017. február 26., vasárnap

Úton az Adománytaxival

Egyik kollégám, Tomi, akivel együtt dolgozom nap mint nap a Mozaik HUB-ban, bő egy éve gondolt egy nagyot, és létrehozta az Adománytaxi nevű szervezetet. A gondolata az volt, hogy bizonyára rengeteg embernél van otthon fölössé vált ruha, játék, amitől legszívesebben megszabadulna, de nincs ideje/energiája elvinni sehová, illetve nem is tájékozott kellőképpen a lehetőségekről, szervezetekről, akik fogadnák az adományát. Az Adománytaxi egyszerű megoldást kínál: autóval mennek önkéntesek az adományokért, így az adományozónak tulajdonképpen nincs más dolga, mint hogy átadja a már megunt ruhákat. Az önkéntes csapat később kiválogatja, zsákba pakolja azokat, és időről időre elszállítja egy olyan magyar településre, ahová hasonló adományok másképpen sosem érnének el. Tomi felismerte azt, hogy míg Budapest szociális hálózata viszonylag jól kiépült, vidéken rengeteg olyan leszakadt település, zsákfalu van, amelynek hátrányos helyzetű - sokszor roma - lakosaival a kutya sem törődik. Az Adománytaxi tehát nekik segít, de ennél jóval több is: az önkéntesek nem egyszerűen leviszik az adományokat, hanem időt is töltenek a helyiekkel, megpróbálnak megismerkedni az életükkel, bepillantást nyerni kicsit a magyar valóságba. Hosszútávú terv, hogy ezek az utak közösségi programokat is magukba foglaljanak, például közös foglalkozást a helyi gyerekekkel, főzést, beszélgetést, játékokat, aminek köszönhetően valós, kölcsönös adok-kapok viszony alakul ki az önkéntesek és a helyiek között, az alárendelt adományozó-adományozott viszony helyett.

Az Adománytaxihoz lazábban már régóta kapcsolódom: annak idején, mikor Tominak buszra volt szüksége, beszerveztem Bálintot, aki a saját családi kisbusszal szállított adományt vidékre, illetve részt vettünk közös begyűjtésben is. Tegnap volt azonban az első alkalom, hogy vidéki útjára kísértem a Taxit. Ezúttal a Nógrád megyei Tar falut látogattuk meg, mely közel sem a legborzasztóbb települések egyike, de itt is bőven találunk szegénységet és egy kisebb roma telepet.

Reggel egy egész teherautót megtöltöttünk adományokkal teli zsákokkal (nem volt egyszerű a cipekedés!) utána pedig Tarra, a helyi iskolához utaztunk. Az adományosztást előre meghirdették, voltak is érdeklődők bőven. Az ilyen adományozásnál fontos a jó szervezettség, nehogy veszekedésbe, káoszba forduljon át az egész. Az Adománytaxi mindig helyi szervezettel együttműködve dolgozik, az osztás is általában úgy működik, hogy a helyi szociális munkások - akik ismerik a rászorulókat - állítják össze a személyre szabott csomagokat, a lehető legigazságosabb módon. Ezúttal erre nem volt lehetőség, de szabályok felállításával, sorszámhúzással gondosodtak arról, hogy ne legyen tolongás, ezen kívül minden darab 20 forintba került - így mindenki jobban megfontolta, mit vigyen. A "vásár" végén több mint húszezer forint gyűlt össze, melyet a roma önkormányzat használhat majd fel!

Az út érdekes része persze csak ezután kezdődött, mikor ellátogathattunk helyi családokhoz is. A vezetőnk Lenke, a roma önkormányzat vezetője volt, aki nagyon motivált asszonynak tűnt, tenni akarással, sok ötlettel - bár bevallotta, sokszor magára marad. A polgármesterrel jó a viszonya - ami ritka és nagyon értékes egy ilyen faluban - mégis nehéz sokszor keresztülvinnie a közösség érdekeit. Azért megteszi, amit tud: táncházat szervez, kirándulni, múzeumba viszi a gyerekeket, próbálja megoldani a szemétgyűjtés problémáját, és szeretne segíteni egy családon is, akiknél nemrég elzárták az áramot.

Összesen négy családot látogattunk meg. Mindig vittünk nekik egy csomag tartós élelmiszert, és próbáltunk beszédbe elegyedni velük. Ez minden esetben nagyon könnyen ment, bár először aggódtam, mégis mit mondunk, mikor csak úgy besétálunk idegen emberek otthonaiba? Viszont mikor ott voltam, már nem éreztem semmi feszengést, akikkel találkoztunk, mind kedvesen meséltek nekünk. Az otthonok olyanok voltak, amiket eddig csak riportokban láttam: egy-két szoba, innen-onnan összeszedett bútorok, mindenki fekvőhelye egy helyen. Maszatos, de nagyon szép arcú, hatalmas szemű kisgyerekek bukkannak elő. A forgatókönyv általában ugyanaz: az édesanya otthon van a 3-4-7 gyerekkel, az apa közmunkás, esetleg idénymunkás. Szerencséseknek van állandó munkájuk a közeli gyárakban, szerencsétlenebbeknek semmi munkájuk nincs, és kizárólag segélyből élnek. A gyerekek a helyi oviba, iskolába járnak. Kevesen folytatják a tanulmányaikat a kötelező, 16 éves kor után. 

Az otthonokba látogatva nem éreztem rosszul magamat, de hazajönni nehéz volt. Az egész napos kirándulás után átfázva, fáradtan estem haza, hosszú forró fürdőt vehettem, tiszta ruhát vehettem fel, anyu pedig csodálatos, három fogásos meleg vacsorával várt (délben vendégek jöttek, volt maradék). Belegondoltam, hogy a nemrég vett csizmám ára alig kevesebb annál az összegnél, amiből kisgyerekes családok próbálnak hónapról hónapra megélni. Óriásiak a különbégek, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy én vagyok itt, ők vannak ott, nem pedig fordítva. És sajnos úgy érzem, valójában nem nagyon tehetek mást, mint hogy sóhajtok néhányat, és az apróbb segítségnyújtáson kívül visszafordítom az arcomat a saját életem felé - és hálás vagyok, hogy olyan, amilyen.

Mégis, mindenkit arra biztatok, hogy figyeljünk oda egymásra, és tegyük meg, amit tehetünk - ha mással nem, hát annyival, hogy ami számunkra felesleges, de még jó állapotú, felajánljuk annak, akinek szüksége van rá. Írjatok bátran az Adománytaxinak, és ha érdekel, csatlakozzatok a vidéki utakra is! Persze nézzetek körül más szervezetek háza táján is - segítsen mindenki ott, ahol tud!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése