2018. március 30., péntek

Egy széder este emlékére

Húsvét táján egy tavaszi estén összeül a család. Nem kérdezzük, miért, nem kérdezzük, hogyan, minden olyan természetesen történik. A terített asztal, a tányérok mellé elhelyezett sós víz, a kis tálkákon várakozó petrezselyem, hárószet, és persze a macesz. Mindenkinek megvan a helye az asztal körül, az estét pedig úgy várjuk, mint bármilyen másik ünnepet: izgatottan, lelkesen. Ugyan nem tudom, mit jelent, de ezen az estén mindig felveszem azt a fura, héber betűs medált, amit távolabbi rokonoktól kaptam. Az este fényben zajlik. Együtt van a család, mellettem vannak az unokatestvéreim, akikkel mindig van miről beszélni, és persze az asztalfőn ott ül Papi, aki elmesél mindent: hogy hogyan voltunk rabszolgák Egyiptom földjén, hogy hogyan helyezte édesanyja kosárba Mózest, hogy megvédje a kivégzéstől, és hogyan lett végül Mózesból az a férfiú, aki testvérével, a fáraóval dacolva kivezette a zsidókat Egyiptomból. Sötétség jött, békák, vérré vált a víz, ketté vált a Vörös-tenger - ott az asztal körül minden megelevenedett. Utána pedig maceszgombóc-leves, csirkecomb krumplipürével és megybefőttel, macesztorta - ugyanaz a menü, megváltoztathatatlanul, mindig.

Talán nem is tudtuk, minek köszönhetjük ezt az egész ünnepet, míg Papi beteg nem lett, aztán egy novemberi estén végleg itt hagyott minket. Sosem értettük meg, hogy ő itt mindennek a mozgatója, mi csupán a hallgatóság vagyunk, de nem értünk semmit; hogy Papi az egyetlen, aki tudja, valójában mit miért csinál, miért esszük azt a keserű gyökeret, mikor isszuk a pohár bort, hogy is van az áldás. Papi volt az egyetlen, aki még a családjából hozta magával ezt a tudást; egy vallásos családból, ahol szombatonként zsinagóga volt a program, ahol nem kerülhetett tejes és húsos egyszerre az asztalra, és ahol örömmel tartottak meg minden zsidó ünnepet, míg ennek a világnak a holokauszt, és Papi édesapjának - az én dédapámnak - a mauthauseni halála véget nem vetett.

Mikor Papi itt hagyott minket, hirtelen üresek lettünk, és rájöttünk, milyen tudatlanok vagyunk. Továbbra is összegyűltünk széderkor. Továbbra is ott állt a megterített asztal, rajta a sós víz, a petrezselyem, a macesz. Továbbra is elszavaltuk a négy kérdést, utána pedig csirkecomb, krumplipüré és meggybefőtt volt a menü. De többé már semmi nem volt ugyanaz. Az áldások elmondásakor botladozott a nyelvünk. A szertartás sorrendjének követéséhez jegyzetpapírokba pislogtunk. Összekevertük, mit mikor is kell enni. Hamisan, erőtlenül énekeltük a dalokat. A kivonulás történetét pedig - gyermekként számomra az este legszebb, legérdekesebb részét - egyszerűen elhagytuk.

Telnek az évek, és mi felismerjük, hogy ezek a széder esték már nem olyanok, mint a korábbiak voltak. Inkább elutazunk abban az időszakban, és már nem veszünk részt a családi összejövetelen. Szervezési nehézségekre hivatkozva lemondjuk az egész estét. Aztán úgy döntünk, hogy mégis megtartjuk. Az internetet bújva keresek fogódzókat a szertartás sorrendjéhez. Hogy megismerjem a kivonulás történetét, elolvasom a Bibliát. Tanulni kezdek héberül, és egyre többet értek az áldások szövegéből. A szüleim a kezükbe veszik a széder-esti dalok kottáját, és Petra zongorakíséretével próbálnak gyakorolni.

Megpróbálunk visszatérni egy olyan világhoz, amely talán sosem volt a miénk.



2 megjegyzés:

  1. Emlékszem, milyen szorongással kísértem el Katit az első széderre Andris szüleihez a Hollán Ernő utcába. Olyan lesz, mint egy szokásos családi vacsora, vagy inkább mereven szertartásos? A legfurcsább az volt, hogy a kettőnek a keveréke: sok családtag összejön (a legtöbbjüket csak akkor ismertem meg és sajnos túlontúl sokan vannak, akik már nem ünnepelhetnek velünk). Van kötött rend (széder = rend), de mégis laza és oldott az egész.
    És igen, a mese, amit már unalomig ismerünk, de lám a gyerekeknek mégis milyen fontos volt. Emlékszem, milyen mulatságosnak találtam, hogy amikor az ünnep előtt felkutatnak és elégetnek minden kovászos maradékot (chomec), utána kérik az Örökkévalót, hogy a meg nem talált chomecet is tekintse megtaláltnak. Milyen praktikus.
    Meg a kérdések. Bár az egész ünnep a rabszolgaságtól való elkerülésről szól (pészah = elkerülés), a gyerekeknek mégis azt kell megjegyezniük, hogy ezen az esten nem eszünk kovászosat, támaszkodva étkezünk, kétszer is bemártjuk az ételt és csak keserű zöldséget fogyasztunk. Miért ez a lényeg, miért nem az elkerülés?
    Megannyi kérdés, amire egyetlen válasz van: a hagyomány. Ami úgy tud hiányozni. És aminek a megismerésével én, a keresztény gyökerű családtag nem veszítettem el korábbi hagyományaimat, hanem épp ellenkezőleg, gazdagodtam az újjal.
    Örülök, hogy a tegnapi esten újra felidézted a mesét és hogy tudtál újat hozzátenni. Ismétlődjön meg jövőre is. Ha nem is Jeruzsálemben, de ugyanebben a családi körben.

    VálaszTörlés
  2. Alig 50 kilométerre Jeruzsalemtől meghatódtam Bori blogján, S Jozsó megjegyzésén is. Köszönöm mind
    kettőt.

    VálaszTörlés