Kudarcos nap

Na, nem sikerült valami jól ez a tegnap. Az első persze a vizsga volt, de délután állásinterjúra mentem. Na jó, annyira nem volt komoly, Az Universitas iskolaszövetkezeten keresztül lehetett mozis munkára jelentkezni. Már egészen megörültem a lehetőségnek, és majdhogynem készpénznek vettem, hogy ha jelentkezem és elmegyek a tájékoztatóra, akkor fel is vesznek. Valahogy nem számoltam azzal, hogy a tájékoztatón 25 ember meg fog jelenni, akik mind átjönnek az Aréna Plázába, ahol mindenkivel beszélgetnek 5 percig, és az alapján majd eldöntik, jó-e nekik vagy sem. Este egy darabig vártam, vártam a hívást vagy az SMS-t, de nem jött semmi, úgyhogy én most kiszelektálódtam. :/ 

Idegesítő, mert az a helyzet, hogy a Gurusok végül szóltak, hogy ha nem tudok elég napot vállalni, akkor ne is menjek, úgyhogy úgy néz ki, ez ennyi volt. A Market Insight-nál, ahol tavasszal a köptetős kutatásban segítettem, most megint van kérdőívezés egy teljesen ostoba témában, mezőgazdászokat kell megkérdezni, hogy milyen talajfertőtlenítőket és csávázószereket használnak. Úgyhogy hétköznap oda mászkálok a szabadidőmben, de az is teljesen káoszos, és nem is kifejezetten kifizetődő. Mivel elkezdődött a Symában a ruhatározós szezon, úgy néz ki, a jövő hétvégémet ott töltöm a Hangfoglaláson. De tök zűrös így össze-vissza alkalmi melókat hajkurászni. A napjaim teljesen rendszertelenek, Bálintot csak esténként látom, ami gyakran azt jelenti hogy a szüleim még este se látnak. És én nem igazán tudok ilyen kaotikus életet élni. :/

Nyüny

Nemrég értem haza az első forgalmi vizsgámról, ahol sajnos megbuktam :( Az egész alig tartott tíz percig, mert már az elején elrobogtam egy jobbkezes utca mellett, anélkül hogy egyáltalán feltűnt volna. Tényleg az a szívás az egészben, hogy egyáltalán észre sem vettem, hogy van ott bármi, amire figyelnem kéne, pedig ezt az útvonalat is többször bejártuk már. Teljesen meglepődtem, mikor közölték, hogy vége, mert egyébként nagyon szépen mentem, és még nyugodt is voltam, semmiféle remegés meg stressz nem volt bennem. Na mindegy, lehet újra próbálkozni...

Ez súlyos hibának számít egyébként, úgyhogy annak ellenére nem engedtek át, hogy leperkáltam 30 000 Ft kenőpénzt. Tegnap már az is sokként ért, hogy a szokásos 20 000 helyett (amit mindenhonnan hallottam) itt 30 a tarifa. Nagyon nem szívesen adtam ki sem én, sem anyuék, és pláne most, hogy az új vizsgáért megint 11 000-t fizetek, nem tudom, megéri-e megint átnyújtani azt a borítékot. Fogalmam sincs, hogyan jönnék ki jobban hosszútávon. Igazából azért is voltam nyugodtabb, mert már tényleg egész jól vezetek - elég csúnya hogy most ez a jobbkezes becsúszott, de ettől eltekintve tényleg úgy érzem, hogy abszolút alkalmas lennék arra, hogy kieresszenek a forgalomba. Csak azt nem szeretném, hogy tényleg rosszindulatból, apróságok, ügyetlenségek miatt végül közöljék, hogy köszönik szépen, jöjjek újra, ha esetleg nem fizetnék... :/ Mert persze én is úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy a korrupció gusztustalan dolog, nem pont én leszek az, aki fenntartja ezt a rendszert. Hanem majd ügyes leszek annyira, hogy ne köthessenek belém. Csak persze mostanra kiderült, hogy ahhoz, hogy annyira ügyes legyek, hogy ne köthessenek belém, szerintem évek óta vezetnem kéne. Még így is, hogy rengeteg pótórát vettem, sok gyakorlásra szorulok, és nem azért, mert béna vagyok (tényleg így gondolom) hanem mert a vezetés annyira nehéz és összetett dolog, hogy sok idő kell, mire az ember ráérez. Úgyhogy ha rosszindulatúak, és meg akarnak a buktatni, akkor fognak rá találni okot, hogy megtehessék, én pedig persze meg szeretnék tenni mindent azért, hogy ezt elkerüljem. :(

Csak túl akartam már lenni az egészen. Hogy ne kelljen több időt rászánni, ne kelljen többet fizetni. Tök régóta húzódik, és most suliba járok, dolgoznék. Idegesít egyszerűen, hogy nem sikerült most ennek a végére pontot tenni. Persze a bukás ténye is bánt, azt hiszem soha életemben nem buktam meg még sehol. Az persze vigasztal, hogy ez teljesen normális, és a többséget legalább egyszer meghúzzák, de akkor is vacak érzés. 

Aktív hétvége

Szombaton teljesítménytúráztunk. Tulajdonképpen az előző hétvégére terveztük, de akkor szakadt az eső, de úgy tűnik, a Teljesítménytúrázók Társaságának honlapján minden hétre akad egy túra, úgyhogy nem volt nehéz bepótolni a kimaradt kirándulást. Öten mentünk, Doki, Tacsi, Gábor, Bálint és én. Normafáról indultunk, a 20 km-es távot 5 óra alatt kellett volna teljesíteni. Már az indulásnál késtünk, aztán rossz irányba indultunk el, végül még egy csomószor eltévedtünk, mert nem figyeltük eléggé, merre is halad a turistaút. Így aztán jó sok időt vesztettünk, bár a fiúk komoly tempót diktáltak, én általában leghátul loholtam, de azért mindig volt pár kedves személy aki lemaradt velem beszélgetni. Ugyan némi késéssel érkeztünk be, de kaptunk oklevelet, kitűzőt és zsíros kenyeret is. Őszintén szólva meglepődtem, mennyire kifárasztott ez a 20 km, a végére mindenhol fájt a lábam, alig volt kedvem vonszolni magam. A srácok még felmentek Tacsihoz, de én inkább hazamentem pihizni. A túra egyébként nagyon jó hangulatú volt, és lehet, hogy megpróbáljuk ezeket a kirándulásokat kicsit rendszeresebbé tenni. :)

Tegnap Angyalira mentünk ki, hogy kicsit kihasználjuk a vénasszonyok nyarát. Odafele megálltunk egy kertészetben, és vettünk mindenféle növényt, így kivételesen én sem pihenhettem egész nap a nyugágyon, ugyanis munkára fogtak. Összeszedtem és kiválogattam a lehullott almákat, aztán pedig ültettem: gödröket ástam, locsolgattam. A szép virágok mellett két ribizlibokrunk is lett, remélem, hoznak is gyümölcsöt jövőre. :)

A kirándulás borzasztó izomlázzal járt ám! Valószínűleg a sok emelkedőtől és lépcsőtől, rettenetesen fájnak a farpofáim. Azt hittem mára jobb lesz, de ugyanolyan szörnyű, mint tegnap volt. Örülök, hogy tudok járni. :D

Az exek árnyéka

A monopol kapcsolatok természetéből következik, hogy mindenki, aki előttem volt, és mindenki, aki utánam jön, problémát jelent. Ezzel az érzéssel egyszerűen nem lehet mit kezdeni, mert annyira zsigeri, hogy úgyszólván nem is vagyok rá befolyással. Azt a csajt, akivel utánam az exem összejön, egyszerűen nem lehet kedvelni. Nagyon rossz, de ugyanakkor teljesen normális, hogy elsőként a hibákat kezdi kutatni benne az ember, aztán felsóhajt, hogy hál' istennek, annyira azért nem szép, mint én, és hasonlók. Persze ilyenkor mindig tudom, pontosan tudom, hogy ez nagyon negatív, automatikus reakció. Az adott személy valójában nem tehet róla, hogy az a srác, akivel éppen összejött, előtte velem volt, és következésképp ettől a nagyon csúf ténytől eltekintve még lehet egy nagyszerű lány. Csak ezt többnyire úgysem tudom meg, mert igyekszem nem gondolni rá, messziről elkerülöm, és a maximum, amit teszek, hogy nem beszélek róla negatívan, mert ennyi tartás szerencsére még maradt bennem. Viszont a káröröm ronda érzése megkörnyékez: Haha! A ti kapcsolatok nem lehet olyan jó, mint a miénk volt!

Egészen eddig viszont még nem állt elő az a szintén nagyon kellemetlen helyzet, hogy legyen valaki előttem lévő, akitől tartanom kelljen. Így utólag azt hiszem, hálás lehetek, hogy ez mindeddig nem került elő. Egy volt barátnő ugyanis árnyékot tud vetni az egész kapcsolatra, még akkor is, ha tudom, hogy a jelenben már egyáltalán nem jelent problémát. Nem, nem attól félek, hogy felbukkan megint, attól félek, ami a múltban történt: utólag vagyok féltékeny arra, hogy a párom egyszer valakit már nagyon szeretett, és félek attól, hogy ugyanez velem nem fog megtörténni. Előáll az a teljesen nevetséges helyzet, hogy egy múltbéli dolgot próbálok meg legyőzni, mintha árnyékokkal kellene harcolnom, és nem tudok ezektől a negatív érzésektől megszabadulni, miközben pontosan tudom, hogy mennyire gáz és mennyire nem kéne ezzel foglalkoznom. A fenti példát követve: valaki most éppen rajtam röhög (valószínűleg illedelmesen magába fojtva az érzéseit): Haha! A ti kapcsolatotok nem lehet olyan jó, mint a miénk volt!

És attól félek, hogy igaza lesz. Hogy tényleg igaza lesz. 

Boldog születésnapot.

Beindult az ősz

A héten elkezdődött az egyetem, de a pontos időbeosztásom még alakul, azért is nem írtam eddig. A tárgyaimról, a félév menetéről időben sikerült tájékozódnom, barátkoztam a Neptunnal is. Persze ahogyan mindig, most sem működött tökéletesen a rendszer: csak idővel töltötték fel a kurzusokat, nem jelentek meg az órák időpontjai, elromlott a tos-honlap. De mégis egészen zökkenőmentesen vészeltem át a tárgyfelvételt, és a Neptun is kegyes volt hozzám, mert egy tárgyamról sem dobott le. Az órarendem barátságos: Kedden egyáltalán nincsen órám, szerdán, csütörtökön és pénteken tíztől kettőig vagyok bent, hétfőn pedig csak kettőkor van órám (mivel a másikra nem kell bejárni). Ez nem valami sok, és még így is megeshet, hogy lusti leszek, és kihagyom az unalmasabb előadásokat. Mivel az előző félévekben túlteljesítettem a mintatantervet, mostanra csak kevés tárgy maradt: az utolsó félévben már csak 4 kurzusom lesz. De két rémisztő szigorlat és egy szakdolgozat is vár rám.
Ami más, hogy új az évfolyamom: az ismerős arcok nagy része lediplomázott. Hiába van szó tömegoktatásról, két év alatt mégis megismertem nagyjából azt a száz embert, akikekkel együtt tanultam, tudtunk beszélgetni, segíteni egymásnak. Most ismét idegenekkel vagyok körülvéve, amit eleinte sajnáltam, de az az igazság, hogy egészen sokan maradtak az évfolyamomból, és a többiek közül is ismerek pár embert - egy közülük éppen Bálint volt barátnője, csak hogy jópofább legyen a dolog. 

Mivel az órarendem szellős, továbbra is munka után nézek. Jelentkeztem a Guruhoz, és azonnal fel is hívtak, szombaton pedig voltam náluk próbanapon. Vegyesek az érzéseim. Pörgős és fárasztó munka - a pultban voltam, palacsintákat tanultam sütni - nem lehet leülni, nincs rendes idő enni, ráadásul egészen furcsa a beosztás: mindegy, hánykor mész be, este 10-ig kell maradni (ami azt jelenti, hogy aki reggel 8-kor nyit, 14 órát robotol!) A munka elvileg beleférne az időmbe, ha egyetem után rögtön átmennék az Allee-ba. Persze nem minden nap vállalnám, de így is eltántorít a késői munka és az, hogy nyolc-tíz órán át talpon kell lenni... És persze a fizetéstől sem lehet elájulni. Viszont finnyás sem szeretnék lenni, nem akarok kényeskedni. Persze még meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, lesznek még próbanapjaim, míg mindent megtanulok, és eldől, felvesznek-e, és milyen beosztással. Mindenekelőtt pedig nekem kell eldöntenem, tényleg akarom-e ezt a munkát. Nagyon szeretném, ha elmondhatnám, hogy van némi jövedelmem.

Elkezdődött a tánc is, amit nagyon élveztem a nyári intenzív héten, és szerettem volna most ősztől rendszeresen, heti 3-4 alkalommal járni. Munka mellett ez sajnos nem lesz lehetséges... Amiért nagyon fájna a szívem, úgyhogy amíg csak lehet, még eljárok!

Két hét múlva kedd esténként autogén tréningre fogok járni. Ez egy relaxációs technika, amit a pszichiáter javasolt nekem még annó, de csak most jutottam el odáig, hogy jelentkezzek egy csoportba. Beszélgettem a csoportvezetőmmel, aki szimpatikusnak tűnt, és a tréning is érdekesen hangzik. Nem tudom, valóban fogok-e változást tapasztalni, de remélem, nem lesz a tréning hiábavaló.

Amit igazán illene már letudni, az az autóvezetés! Az oktatóm ezen a héten nem ért rá, ezért megint kimaradt egy hét, előtte pedig változások voltak a vizsgára bocsátás feltételeivel kapcsolatban, úgyhogy nem lehetett tudni, végül is vizsgázhatok-e, vagy sem. Ha minden igaz, akkor igen, vizsgázhatok, és erre sor is fog kerülni kb. két hét múlva. Nagyon szeretnék túl lenni az egészen! Persze a vezetésemet továbbra sem nevezném biztosnak, de azért már egészen jól elnavigálok... És nem szeretnék több időt, pénzt és energiát pazarolni az óráimra. Az oktatómmal ugyan összeszoktunk, de sok mindent továbbra sem kedvelek benne - órákra járni például olyan ritkán tudok! Megértem, hogy vannak más tanítványai is, de igazán szoríthatna több helyet nekem, főleg, hogy közel a vizsga időpontja! Orsival az oktatója sokkal többet gyakorolt... Na mindegy, csak remélni tudom, hogy a vizsgát sikeresen le fogjuk tudni bonyolítani...

És persze mindemellett szeretném látni Bálintot, meg némi szociális életet élni. Úgyhogy szükség lesz némi szervezkedésre. :)

Manu Chao

Holnap Manu Chao koncert lesz a Parkban, de nem megyek, mert 6000 Ft-os a jegy, pedig már júniusban kinéztem magamnak, hogy ez kihagyhatatlan. Igaz, akkor attól tartottam, hogy nem lesz kivel menjek. A koncert felejtős, pedig most már van kit elrángatnom, és a dolog ezen részének nagyon-nagyon örülök. :)

Átok

Átalakultam Péter Fannivá.

Hogyan lehetne megszabadulni ettől az átoktól?