try to live full range, try to live large

so many views so many races

different words different places we still nah know them so try to live full range

Tudatos étkezés

Szóval az van, hogy elkezdtem egyre kevesebb húst enni.

Nem tudom, pontosan mitől van ez, egyszerűen így érzem jól magam, de tény az is, hogy egyre inkább a látóteremben van (meg szerintem mindenki másnak is az arcába van tolva) a tudatos étkezés és a vegánság. És igaz, hogy mikor először hallottam erről az egészről, akkor valami nagyon idegen food-nácizmusnak tűnt, de ahogy szinte minden nap találkozom a dologgal, fokozatosan csepegtetődik belém ez az egész.

Szóval most úgy néz ki a dolog, hogy:

1. Nem tudom kimagyarázni, hogy állatokat enni tényleg kegyetlenség, hiszen megöljük őket érte, és ha nem a húsuk kell, hanem más, akkor is iszonyat kegyetlen velük az élelmiszeripar, szóval ez tényleg olyasmi, amit nem kellene támogatni
2. Imádok enni, és imádok jókat enni, és igen, ebbe beletartozik, hogy állati eredetű dolgokat és húst is eszem.

Úgyhogy most vívódom. Még nem igazán aktívan, de azért a felszín alatt abszolút. Szóval kevesebb hús, oké. Aztán majd meglátjuk. Van egy olyan érzésem, hogyha egyszer elköltözöm itthonról (amiről ugyan mindig csak beszélek, de a terveim szerint soon, tényleg soon) akkor magamnak egyáltalán nem fogok húsos ételt készíteni. A tej, tojás, stb. már más kérdés, arról nem hiszem, hogy le tudnék mondani, de ott is lehet figyelni a tudatos beszerzésre, például hogy olyan termelőtől érkezzen az áru, aki rendes háztáji körülmények között gazdálkodik. Szerintem ez olyasmi, amire érdemes időt és plusz pénzt is szánni, bár majd meglátjuk, lehet nem olyan egyszerű. És az is egyre fontosabb nekem, hogy úgy szerezzek be ételt, hogy lehetőleg minél kevesebb csomagolóanyagot és hulladékot termeljek vele. Erre is vannak már boltok, meg lehet vászonszatyorral piacra menni, szeretném ennek a lehetőségeit is feltérképezni. 

És persze fontos kiemelni azt is, ami egy fontos felfedezése a "diétás" korszakomnak (már ha beszélhetünk erről...) hogy az ember parázik attól, hogy megszokott dolgokat kizár az étrendjéből, de ekkor rögtön kiderül majd, hogy amúgy van egy csomó alapanyag és felhasználási mód, amiről nem is hallottál, és hirtelen rá vagy kényszerítve, hogy kreatív legyél és új dolgokat próbálj ki, ami meg tök király.

Szóval meglátjuk, mit hoz a jövő, de a fokozatosság biztos, hogy vezérlőelvem lesz. 

 

Kulturális különbségek

Most dolgozik a Centropánál egy kanadai gyakornok, aki minden nap itt csücsül velünk az irodában, és amúgy tök cuki.

Ma viszont rájöttem, hogy van valami, amin mindig meglepődök, és hogy ez egy kulturális különbség: tudniillik ő hétvégente rendszeresen valami izgis programot csinál, elutazik, volt Szentendrén, Pozsonyban, most pedig éppen Belgiumban. Szóval amikor a hétvége után bejön az irodába, őszinte érdeklődéssel kérdezem, hogy "How was your weekend?" - és arra számítok, hogy mond pár mondatot az útról, milyen volt, mit látott. Ehelyett annyit válaszol, hogy "Good! How was yours!" - mindezt olyan gyorsan, hogy egy fél percig köpni-nyelni nem tudok, hogy nekem szegezett egy kérdést, holott arra számítottam, hogy mesélni fog. Gyorsan kinyögöm én is, hogy "good", aztán leül az asztalához, és elkezd dolgozni.

Szóval számára az, hogy érdeklődöm a hétvégéje felől, abszolút formalitás, az üdvözlés megfelelője, és ha bővebb infóra vagyok kíváncsi, akkor részletesebben kérdezgetnem kell. 

Bizonyára lehet kritikával illetni a magyar (és kelet-európai) kultúrát, de szerintem egy sokkal szebb dolog, hogy ha valakinek a hétvégéjéről érdeklődöm, akkor tényleg várok is választ. 

Szarkák

Az egy jól érzékelhető trend, hogy növekszik a szarkák száma Budapesten, és ha érdekel, miért, itt olvashatsz is róla egy cikket.

Hozzánk, a Zsolt udvarba is beköltözött egy szarkapár. Eleinte az égvilágon semmi probléma nem volt velük. Délutánonként, amikor kint ültünk vacsizni az erkélyen, hallottuk őket csörögni.

A probléma akkor kezdődött, mikor egy héttel ezelőtt hajnali háromkor arra keltem, hogy iszonyatos csörgéssel ricsajoznak odakint. Becsuktam az ablakot, de a csörgés még így is jól hallható és folyamatos volt, és egy fél óráig véget sem ért. Mindez másnap újrakezdődött, harmadnap szintén.

Ugyan a szarka az énekesmadarak csoportjába tartozik, a hangja mégis ahhoz hasonlatos, mintha valaki egy kereplőt forgatna az ember feje mellett. A többedik ilyen hajnali felébredéskor már azt éreztem, hogy lecsúzlizom, lelégpuskázom, bármi, csak tűnjenek el innét és hagyjanak aludni. Még a netet is végigböngésztük, és kiderült, hogy lehet kapni nagy ragadozómadár-figurákat, amik elriaszthatják a szarkát.

Nem tudom, rászánjuk-e magunkat egy ilyen beszerzésére, de tény, hogy én veszítettem némiképp a madárbarátságomból. Mondjuk a lelkem mélyén rejtőző ornitológust izgatja a tény: miért pont ekkor, miért pont így ricsajoznak ezek? Szüleim szerint ekkor indul járőrkörútjára a macska, őt próbálják elriasztani. Ha lesz energiám megfigyelni a következő felébredéskor, majd lenyomozom...

Jógamánia

A legújabb szenvedélyem a jóga lett.

Komolyan, rég lelkesedtem ennyire valamiért. Amióta januárban rátaláltam Zoéra, elkezdtem járni az óráira a Moksha jógastúdióba, és annyira imádom, hogy kizárólag akkor hagyom ki, ha tényleg valamilyen halaszthatatlan program jön közbe. A születésnapomra kaptam egy jógamatracot. Ráadásképpen pedig kísérletezünk munkahelyi jógával is, szóval az utóbbi pár héten arra is sor került egy-egy délután.

Most már annyira lelkes lettem, hogy legszívesebben minden nap csinálnám, csak hát Zoé csak kétszer tart órát, másokat kevésbé szeretek, és még nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy egyedül gyakoroljak. Legalábbis egyelőre ezt mondtam magamnak, de most annyira bepörögtem, hogy lehet tényleg ráveszem magam, maximum csak napüdvözleteket csinálok orrba-szájba.

Nehéz megfogni, mit is szeretek annyira a jógában. Először is tényleg jobban érzem magam tőle, pedig ki nem állhatom a köré szőtt nyugati hype-ot és spirituális bullshitet. De valamitől mégis csak jó, gőzöm sincs, mitől. A másik, hogy a flow, amit csinálok, intenzív, abszolút van sportértéke, ráadásul a bonyolult, ki-be csavarós, támaszkodós-egyensúlyozós ászanák valóban jelentenek kihívást. Nekem még nem megy szinte semmi, mert eléggé gyenge vagyok, de folyamatosan erősödöm és abszolút érzem a fejlődést!

Úgyhogy úgy néz ki, találtam egy új hobbit! Kicsit elcsépelt, de akkor is - juhé! 

Bori eltűnt

Szóval úgy néz ki, az utóbbi időben egyáltalán nem blogoltam. Jaj. Ezt a következőkben megpróbálom kicsit pótolni. Bocsánat. >.<

Portugália top 15

Még egy utolsó bejegyzés Portugáliáról! Csak egy összefoglalója annak, ami a legjobb volt az utamban, legyen az helyszín, látnivaló, érzés vagy hangulat.

Az óvárosok hangulata.

Régóta tudom, hogy engem különösen lenyűgöznek az óvárosok, a hangulatos, szűk utcák, a régi kövek. Ebből a szempontból Portugália sem hagyja cserben az embert, sőt, a mediterrán jelleg még rátesz egy lapáttal. Ahol jártam, Porto, Coimbra és Lisszabon is mind dombra épültek és egy folyó partján helyezkednek el, ezért jellemző, hogy a kis sikátorok föl-le kanyarognak, állandóan mászni kell, de néha csodás kilátással rendelkező helyekre lukadunk ki. A házak keskenyek, kopottasak, csempedíszítésesek, kis szentképek figyelnek a kapuk fölött, macskák ülnek az ablakokban, kifeszített köteleken pedig ruha szárad. A macskakövek is kedvesek (ha megfelelő cipőben érkeztél) a falakon néha meglepő street art-ra lehet bukkanni, sirályok röpködnek és vijjognak összevissza, és ha Lisszabonban vagy, még egy kis sárga villamos is elrobog melletted néha. Csupa-csupa ok, hogy a "klasszikus" nevezetességek meglátogatása mellett / helyett szánj időt az egyszerű céltalan bóklászásra is. 

Azulejo, vagyis csempedíszítés mindenhol.

Annyira tetszett, hogy külön pontot érdemel az azulejo (a kiejtése elképesztően logikátlan és megjegyezhetetlen, "azulezsu", vagy valami ilyesmi) vagyis a csempedíszítés. Na ezek aztán mindenhol ott vannak. A legcsodásabb uralkodói palotákban és kastélyokban, templombelsőkben, közkutakon, és a leghétköznapibb házak falán is. Néha csempék jelzik az utcaneveket, csempe szentképek őrzik a kapualjakat, és persze csempék mosolyognak a turistákra a szuvenírboltokból és a bolhapiacokról is. Egy idő után megunja az ember, hogy mindet lefotózza, de azt nem, hogy gyönyörködve megálljon előttük. 

Templomok, kerengők, faragványok.

Portugália építészetének jellemzője az úgynevezett Mánuel stílus, amely a 16. században alakult ki, és gótikus jellegű, de mégsem az. Jellemzői a hihetetlen gazdag faragványok, amelyek más országoktól eltérően mór motívumokat is tartalmaznak, illetve különös figurákat és őserdei leveleket-indákat. Ennyi volt a művészettörténi beszámoló, ha valaki itt elbóbiskolt volna, akkor elmondom, mindez miért király: mert Portugália-szerte találkozhatunk olyan épületekkel (főleg templomokkal) ahol egyszerűen leesik az állunk a faragványok láttán. Nekem a legjobban a kerengők tetszettek, főleg ragyogó napsütésben, ahogy egy csodálatosan nyugodt hangulatot árasztanak, és miközben az ember szép komótosan körbesétálja, felfedezheti, hogy minden, de tényleg minden oszlop más és más, bárhol megállhatunk gyönyörködni egy-egy elrejtett részletben vagy éppen érdekes figurában. Mióta olvastam Ken Folett-től A Katedrálist, nem tudok úgy középkori templomba lépni, hogy ne jutna eszembe a kor és az akkori élet, és nagyon izgalmas azon agyalni, hogy vajon milyen lehetett megfaragni ezt a rengeteg mintát úgy, hogy valószínűleg nincs olyan templomlátogató, aki valaha is be tudná fogadni mindet.

"Privát élmények".

A meglepetés erejével hatott rám, hogy mennyi turista volt különösen Lisszabonban, és bár a város ettől még nem lett kevésbé szép, néha rontotta az élményt a sorban állás, a tülekedés, vagy az, hogy folyamatosan fotózkodnak azon a helyen, ahol te csak üldögélni szeretnél és nézni a kilátást. Ezért aztán egyre jobban elkezdtem értékelni azokat az alkalmakat, amikor egyedül fedezhetek fel valamilyen szépséget - magamban ezt csak "privát élménynek" neveztem el. Persze nem a legismertebb templomok és paloták esetén van az embernek privát élménye, hanem akkor, amikor megindul az ismeretlen utcák felé, és elé tárul egy-egy szép kis ház, falikút, vagy street art. Valahogy tényleg leírhatatlanul király volt, mikor például a zsúfolt Belém negyed után elindultam vissza a belvárosba gyalog, és tettem egy kitérőt a lakóházakkal körülvett Szent Amaro kápolnához, ahol a kutya sem járt, de ahonnan csodás kilátás nyílt a folyóra. Úgy éreztem magam, mint egy felfedező, aki elsőként pillantja meg egy ismeretlen kontinens partjait. 

Kilátópontok.

A dimbes-dombos kialakítás miatt a városokban sok a kilátópont, vagyis a miradouro. Ezek annyira népszerűek, hogy még a Google Maps-en is jelölik őket, de amúgy nem nehéz rájuk bukkanni. Elhelyezkedésüktől függően ezekről a helyekről csodás kilátás nyílik a városra vagy a folyóra, valószínűleg a közelben fogunk kapni kávét / limonádét / koktélt / fagyit is, és akár még zeneszó is kísérheti a gyönyörködést. 

Szállásom Lisszabonban.

Ugyan mókás lehet, hogy ez itt szerepel ezen a listán, de aki ismer, tudja, hogy nem alszom el akárhol, és nekem igenis fontos, mi vesz körül, hol szállok meg, különösen egy tíznapos külföldi úton. Óriási ajándék volt, hogy megtaláltam a Johnie's Place-t, ami mindenben megfelelt az igényeimnek: a belvárosban helyezkedett el, olcsó volt, nagyon közel hozzá voltak csodás kilátópontok, csendes volt és nyugis, hangulatos volt a berendezése, és nagyon kevesen voltunk benne. Olyan volt idejönni esténként a hosszú napok után, mintha hazatérnék. :)

Szivárvány Portóban.

Az egyik legklasszabb élményem az első nap volt, erről itt írtam. Ez is egy "privát élmény" volt, ha úgy tetszik, mintha csak nekem bukkant volna elő az a szivárvány. 

Internet és Google Maps.

Aki annyira béna a tájékozódásban, mint én, örülhet, mert a Google Maps-szel mindent, de tényleg mindent meg lehet oldani. Az utazás előtt emeltük fel a mobilnet limitemet, és mivel Portugália az EU része, pont úgy használhattam, mint itthon, és nem kellett attól félnem, hogy elfogy. És te jó ég, ettől minden annyira, de annyira egyszerű lesz! Bármikor bármit meg tudok nézni, a térkép mindig tudja, hol vagyok, hogy jutok el az úti célomhoz, melyik tömegközlekedési eszközt válasszam... Egyszerűen meglepő az egésznek az egyszerűsége! :o

Sok kutyagolás - Bori megállíthatatlan!

Mivel itthon általában minden napomat egy irodában ücsörögve töltöm, elég nagy változás volt, hogy tíz napon keresztül folyamatosan talpon voltam és jöttem-mentem. Városon belül tömegközlekedést csak akkor használtam, amikor tényleg muszáj volt, és egyébként élveztem, hogy csak sétálok, akár több kilométeres távolságokat is. Fárasztó volt, de a végén tök büszke voltam magamra, hogy lám, ezt is megcsináltam, és milyen ügyesek a lábaim, hogy elvisznek bárhová, a bakancsom jó barátom lett, és egy hét után már az izmaimon is éreztem, hogy kezdenek reagálni a dimbes-dombos menetelésre. Jó lenne ezt néha itthon is csinálni!

Varázserdők.

Két varázserdőt is láttam, az egyik a Bussaco, a másik pedig a Quinta de Regaleira kertje. Ezek attól varázslatosak, hogy az itthonitól eltérően sokkal különlegesebb és változatosabb a növényvilág, néha kicsit dzsungelszerű és nagyon zöld, pálmákkal, indákkal, és ami a legjobb, hogy mindenféle régi kövek, romok és megbújnak közöttük. Ezek is olyan helyek, ahol kicsit el lehet veszni, nem kell verekedni a többi turistával, és lehet álmodozni arról, milyen lenne itt kis erdei tündérnek lenni...

A Beavatás Kútja.

Még az utazás előtt, mikor még csak böngésztem a netet, bukkantam rá a Beavatás Kútjára, persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják, és azt se, hogy hol van, csak azt, hogy imádom, és el akarok oda menni. Óriási öröm volt, mikor rájöttem, hogy ez Portugália, ráadásul egy olyan hely, amit meg fogok látogatni! Van valami nagy izgalom abban, amikor nagyon-nagyon vársz valamit, aztán végre tényleg ott lehetsz előtte, és pontosan olyan, amilyennek megálmodtad...

A Belém Torony

...Ugyanilyen élmény volt a Belém Torony is: olyan régóta szerettem volna látni, hogy egyszerűen csak király volt végre ott lenni.

A királynő trónja

Az is egy szuper és váratlan "privát élmény" volt, mikor megtaláltam a Pena parkban a királynő trónját, vagyis azt a kilátópontot, ahonnan csodásan tárul elénk a Pena kastély látványa, és ahol emiatt nem tudom hanyadik akárkicsoda felesége, szóval a királynő is nagyon szeretett ücsörögni, és emiatt egy trónt is faragtak neki a sziklába. Betelepedni oda és onnan nézni a tájat - ó, van ennek egy nagyon szuperhangulata!

Óceánpart.

Amikor a busz elért a Cabo da Rocához, és megláttam az óceánt, úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Egyszerűen lenyűgöző volt az egésznek a szépsége, a végtelensége... Tényleg nem lehet leírni, de hatalmas élmény volt, csodás megkoronázása a portugál utamnak.

Hű de laza!

Az ilyen egyedüli utazgatás jótékony hatása, hogy kicsit magabiztosabb leszek, jobban megszeretem magam, büszke vagyok magamra, és tudom, hogy bármi adódik, azt megoldom, nem kell szorongani, stresszelni, és abban is van valami felszabadító, hogy azt csinálhatom, amit én szeretnék, senki sem mondja meg, merre menjek és milyen tempóban, mikor és mit egyek, meddig ücsörögjek egy szép kilátóponton. Egy hét után én már abszolút éreztem magamban a változást ettől az úttól. Sajnos nehéz ugyanezt az érzést megtalálni itthon is, de nem lehetetlen, csak törekedni kell rá. Nagyon ajánlom mindenkinek a solo utazást. :)

Bori Portugáliában - II. rész

Zene blogolvasáshoz:

- Honeybeast: Portugál

- Moana: How far I'll go

6. nap - március 22. csütörtök

Sirály koma a Tejo folyó partján, kilátás a várból és
kilátópontok

Végre Lisszabonban! Az első dolgom az volt, hogy elmenjek egy közeli közértbe és bevásároljak. A következő héten tulajdonképpen ezen a kaján éltem, és kábé mindig ugyanaz volt a menü: reggelire zabkása banánnal, almával és müzlidarabokkal, nap közben müzliszelet, gyümölcs és tonhalas szendvics, vacsira pedig spagetti milánói szósszal és sajttal. Egészen finom és még költségkímélő is volt. A szállásom az óvárosban, az Alfama negyedben feküdt, így először ezt a környéket jártam végig. Ezen a napon ragyogó napsütés volt - le is pirult az arcom! Felmentem a Szent György várba, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Maga a vár egyébként már nem volt olyan nagy szám. Később lesétáltam a folyópartra, és ott ettem meg az ebédemet. Jártam még a székesegyháznál (ott elnyaltam az idei év első fagyiját) napoztam a Nemzeti Pantheon előtt, és úgy általában, csak mászkáltam erre-arra. Lisszabon dimbes-dombos, és sok a kialakított kilátópont is, ahonnan a tájban lehet gyönyörködni. Az megdöbbentett, hogy milyen sok turista van, és bevallom, kicsit el is kedvtelenedtem tőle. Teljesen azt hittem, hogy ezzel a márciusi időponttal elkerülöm a többi látogatót. Hát, sajnos tévedtem, a turistalátványosságok környékén mindig rengetegen voltak, így elkezdtem jobban értékelni csak azokat a helyzeteket és pillanatokat, mikor rábukkanok egy titkos, eldugott zugra, utcára, házra, ahol egyedül fedezhetek fel valami szépet. Persze ettől még megnéztem a fontosabb látnivalókat is, de ott többnyire tömegekkel kellett szembesülnöm, akik mind egyszerre, ugyanazt fotózzák, bemásznak az én fotóimba, és pózerkednek az Instagramra.

7. nap - március 23. péntek

Részletek a Szent Jeromos kolostorból

Ezen a napon jó vacak idő volt, borús, szeles és esős, szóval minden képem, amit készítettem, szürkés árnyalatú. A Belém városrészt néztem meg, ahol több nevezetesség van, de ami a szállásomtól (meg minden mástól is) jó messze feküdt, úgyhogy buszoznom kellett. Elsőként a Szent Jeromos kolostorhoz indultam, ahol rögtön leesett az állam, ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott. Mi mást tehettem volna, beálltam, és elővettem a könyvemet. Miközben sorba álltunk, folyamatosan nyomultak hozzánk az esernyőt, esőkabátot, portugál szuveníreket áruló árusok. Végül 20 perc után megvehettem a jegyemet, majd további 10 perc után a mosdóba is eljutottam. Ezután végre megtekinthettem a templomot! Megérte. Az épület a mánuel-stílust képviseli, ami nem teljesen tudom, hogy mit takar, a lényeg, hogy olyan, mintha gótikus lenne, de mégsem az, és teljesen egyedülálló Portugáliában. Először a kerengőbe jutottam, amelyet hihetetlen gazdag faragványok díszítettek - minden oszlop más volt, tele csodás, részletes mintákkal, és néha mókás figurákkal. Érdekes volt belegondolni, milyen sok ember mennyi ideig dolgozhatott ezeken a faragványokon, amelyeket évtizedek alatt sem lehet befogadni. Hasonlóan szép volt a templombelső is, ahol egyébként Vasco de Gama sírja is található.

A Belém torony < 3

A kolostor után a felfedezők emlékműve, majd a Belém torony következett. A tornyot különösen szerettem volna látni. Az egész portugál utazás ötlete tulajdonképpen onnan jött, hogy még egyszer gimnáziumban az európai országok voltak az Erzsébet-nap témája, és nekünk Portugália jutott. Ez volt az osztálydekorációnk témája, és rengeteget dolgoztunk a termen, ami végül csodaszép lett (nyertünk is vele). Portugál témájú előadással kellett készülnünk az Erzsébet-napi gálaestre is, itt a barcelosi kakas történetét adtuk elő. Én voltam a kakas! (A kakas a legendának köszönhetően Portugália szimbóluma, egy csomó szuveníren megtalálható). A Belém torony azért fontos, mert egy hatalmas plakáton virított az osztályterem elején, szóval egy éven át bámultam. Nagyon szerettem volna élőben is látni. Annyira izgatott lettem, mikor végre felbukkant előttem! Itt már rövidebb volt a sor, de persze ugyanúgy voltak turisták, de ezúttal nem érdekelt; egyszerűen lelkes voltam, hogy itt lehetek. Bejártam a tornyot, később pedig a torony melletti homokos parton gyűjtöttem egy adag kagylót.
Miután elmajszoltam a tonhalas szendvicsemet, ideje volt elindulni visszafelé. Még szerettem volna beugrani egy híres pékségbe, azt olvastam ugyanis, hogy ebben a városrészben a legfinomabb a de nata. Megdöbbenve tapasztaltam viszont, hogy a pékség előtt hatalmas sor kígyózott. Oké, megértem, hogy mindenki ajánlja ezt a helyet - de mégis kinek éri meg sorba állni egy adag sütiért?! Nekem nem érte meg, duzzogva odébb álltam azzal, hogy biztos találok hasonló hangulatú sütizőt. Végül találtam, de pont de nata nem volt - nem baj, ettem egy másik, hasonlóan finomat, és kaptam egy melengető teát is. A további terv az volt, hogy visszagyalogolok a belvárosba, tehát két lábon teszem meg azt a távot, amit reggel a buszon utazva töltöttem (9 kilométer). Jó volt végre olyan úton járni, ahol kábé egy lélek se volt. Találtam így is szép helyeket, például egy csempézett falikutat, vagy egy régi, különleges kápolnát, ahonnan szép kilátás nyílt az Április 25-e hídra. Persze mentem a folyó mellett is, ahol sokszor ipari hajók, rakodóterületek voltak. Végül szépen visszaértem a belvárosba. Nem is volt olyan hosszú gyaloglás!

8. nap - március 24. szombat

A Fronteira kastély szépségei. A bal alsó csempeképen éppen
könnyít magán a figura. :)

Ez is egy sétálós nap volt. Reggel magamtól felébredtem egészen korán, és úgy döntöttem, még mielőtt kinyitna a kastély, amit meg akarok nézni, elsétálok egy parkig. Kb. 45 perces séta volt, de nagyon jólesett. Mikor megnéztem a telefonomat, azt láttam, hogy a kastély (ahova eredetileg buszoztam volna) további 45 perces sétára van, és úgy döntöttem, nekivágok. Nagyon érdekes helyeken vitt az utam, mert ez már Lisszabon belvárostól távolabb eső része volt, de izgalmas volt új helyeket felfedezni és kevésbé frekventáltabb helyeken járni. Láttam például egy mecsetet és egy akvaduktot is. Végül eljutottam a Fronteira kastélyig, ami igazán lenyűgöző, de mivel kicsi, és kicsit el van dugva, itt sem volt sok turista. Az útikönyvben is eléggé elrejtették, pedig csodaszép. Van egy kertje szép sövényekkel, szökőkutakkal, csempeberakásos padokkal és halastóval, és látogatható maga a ház is. Ez volt az egyetlen hely, ahol idegenvezetésen vettem részt. Mivel egy francia csoport is volt velünk, az idegenvezető először franciául fogott bele, de többen jeleztük, hogy ez így nem fog menni. Az angolt persze meg a franciák nem értették. Szegény idegenvezető így két nyelven mondott el mindent, eléggé lenyűgöző volt, milyen perfekten beszél. A kastély belülről is nagyon szép volt. Évszázadok óta ugyanaz a család a tulajdonos, az egyik szárnyat még ma is lakják. Vajon hogyan lehetne ide beházasodni...?
A visszaúthoz már metróztam. Mivel többféle ajándékot kellett hazavinnem (család, Petra szülinapja, stb.) a délutánom azzal telt, hogy bejártam a belvárosi üzleteket. Menet közben azért eljutottam olyan utcákra is, ahol korábban még nem jártam. Iszonyatosan elfáradtam, és persze nagy volt a nyomás - mi lesz, ha nem találok semmit? De végül mindenkinek akadt ajándék, én pedig este elkészíthettem a spagettimet és bezuhanhattam az ágyamba. Huh! Hosszú nap!

9. nap - március 25. vasárnap

Egy a híres sárga villamosokból

Ezen a napon korán keltem, hogy utazzak a kis sárga villamoson. Erről azt kell tudni, hogy nagyon cuki, több vonalon is közlekedik Lisszabonban, és persze mindenki állandóan fotózza. A turisták persze utazni is akarnak rajta, különösen a 28-as vonalon, mivel az az óvárosban közlekedik. Azt már senki sem mondja el, mennyire borzasztó egy órát sorba állni, hogy egyáltalán feljuss a villamosra (ami menetrend szerint, negyedóránként közlekedik) és aztán mekkora élmény a közepébe beszorulva hering módra végigutazni az útvonalat... Őszintén nem értettem azokat az embereket, akik erre vágytak. Gondoltam, kijátszom a rendszert, és felszállok a villamosra akkor, amikor még senki sincsen rajta. Ez be is jött, vasárnap reggel nyolckor csupán egy másik utas volt rajtam kívül. Az egész igazából arra volt jó, hogy elmondhatom, hogy utaztam ezen a villamoson. Mert bármilyen cuki, mégis csak egy villamos, és az út, ahol megy, azok is ugyanazok az utcák, amiket az utóbbi napokban bejártam... A villamos bevitt a belvárosba, ott lepattantam róla, és mivel még korán volt, beültem egy kávézóba egy lattéért és két pastel de nata-ért. Igazi cukorbomba volt. Szép komótosan fogyasztottam el, és közben a könyvemet olvasgattam. Egy óra múlva buszra szálltam, és elmentem az Azulejo Múzeumba - ez volt az egyetlen múzeum, melyet az utazásom során megnéztem. Az azulejo a csempét jelenti, ami mindenhol ott van Portugáliában. A múzeumban is bemutattak egy csomóféle darabot, technikákat, ráadásul egy csempedíszítéses templom is a kiállítás része volt. Miután megnéztem, visszajöttem a belvárosba, megebédeltem, feladtam egy fél tucat képeslapot, aztán pedig vonattal elmentem a közelben lévő Queluz-ig, ugyanis ott is volt egy híres kastély. Úgy tűnik, Portugáliában nem lehet kifogyni a kastélyokból... Ez is egy nagyon díszes darab volt, hatalmas kerttel, szobrokkal, csempedíszítéssel. Miután megnéztem, visszatértem a városba. Az esti programom az volt, hogy lesétáltam a közelben lévő kilátóponthoz, lecsüccsentem egy csempedíszítéses padra, zenét hallgattam, néztem a vizet, és közben nagyokat kortyoltam egy borosüvegből. Ez egy fél óráig tök idilli volt még úgy is, hogy mellettem nagyban ment az insta-fotózkodás, utána viszont elkezdett fázni a popóm, úgyhogy szépen visszatértem a szállásomra.

10. nap - március 26. hétfő

A Quinta da Regaleira csodái. Balra alul a Beavatás kútja,
jobbra pedig az látszik, hova vezetett.

Ez a nap aztán nagyon hosszú volt, és tudtam, hogy rengeteg mindent kell belesűrítsek. Aki megteheti, és ráér, semmiképpen sem hagyhatja ki egy lisszaboni út esetén Sintrát, ami vonattal egy óra, és egy csodálatos település, ahol uralkodók építkeztek. Eredetileg a hétvégén jöttem volna ide, de azt olvastam, ezt jobb elkerülni, mivel sok lehet a turista. Hát, ami azt illeti... Sintra tele volt turistával hétfőn is. Dugig. Hömpölygött. Őszintén nem értem, milyen lehet hétvégén, vagy akár nyáron, a főszezonban. De mindenhol nagyon-nagyon sok ember volt. Mázli, hogy így az utolsó napra már kellőképp lelazultam és tudtam élvezni az utat úgy hogy leszarok mindenki mást, de azért így sem volt könnyű, és aggasztott, hogy értékes perceket veszítek a tömeg miatt. Sintrában rengeteg a látnivaló, főleg kastélyok. Én úgy saccoltam, hogy a napomba csak kettő fog beleférni, pedig volt egy harmadik is, amit szívesen megnéztem volna. A város amúgy hegyes-dombos (persze a kastélyok mind dombon állnak, kilátással) így gyalog nem túl könnyen bejárható. Ezért van kétféle buszjárat, ami azt a célt szolgálja, hogy a turistákat vigye látnivalótól látnivalóig. Először is sorban álltam információért, majd megvettem a jegyem a buszokra (ami meglehetősen drága volt). A fő probléma a buszokkal az volt, hogy nem volt belőlük elég. A buszmegállóban kígyózott a turisták sora, a felük sem fért fel az érkező járatra, várni kellett a következőre, ami viszont tíz-tizenöt perc múlva jött csak, mikorra a várakozók sora még hosszabbra duzzadt... és persze sokkal rosszabb volt a helyzet, ha az ember nem az első, hanem a második megállónál szállt volna fel, mert akkor egy eleve dugig tömött busz parkolt elé. Ezt sajnos nem igazán sikerült a közlekedési társaságnak jól megoldania. Én próbáltam kicsit ravaszkodni, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy a turisták többsége a Pena palotához igyekszik, ezért én a másik kastélyt néztem meg előbb, amihez másik busz vitt. Erre a buszra könnyen felfértem, és a kastélynál sem állt sor, bár odabent nagyon sokan voltak már. De persze megérte, minden megérte! Amint hallottam róla, tudtam, hogy meg akarom látogatni a Quinta da Regaleira kastélyt. Az egész olyan, mintha egy misztikus regénybe csöppent volna az ember: elvarázsolt kastély és kápolna csipkézett tornyokkal, és egy hatalmas park, amely rengeteg meglepetést tartogat a látogatók számára: tornyok a semmiből, padok, szökőkutak, barlangok, és persze a legjobb, a "Beavatás kútja", amely egy csigalépcsősor a föld mélyébe! Onnan barlangrendszer indul, végül egy vízesésnél köt ki az ember... Az egész egyszerűen mesés volt. Sajnos a kastély történetéről Google keresgélés után sem tudtam meg sokat, de azt lehet tudni, hogy sok gazdája volt, köztük egy okkultista fazon is, aki különös szertartásokat is rendezett ezen a helyen. Sajnos a kastélynak csak az alsó szintje volt látogatható, pedig biztos vagyok benne, hogy felül is fantasztikus. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna - még a tömegek ellenére is. :)

A Pena palota. Felül a királynő trónja és palota, ahogy onnan
látszik

Sajnos nem ragadhattam le itt, folytatnom kellett az utamat a Pena palotához. A busznál álltam egy jó adagot, mire jött egy járat, amire felfértem, azzal pedig szépen, szardínia módra szorongva felkanyarogtunk a a palota bejáratához. Ott persze egy újabb sorban állás várt rám, de végre bejutottam! A Pena palota nem véletlenül népszerű: az egész színesre: sárgára, kékre és pirosra van festve, ami rögtön nem mindennapivá teszi. Egyébként romantikus stílusú, és Portugália uralkodói lakták. A palotához hatalmas park is tartozott. Először magát a várat néztem meg, amelynek falairól fürtökben lógtak a turisták... de tényleg. Egyszerűen rengetegen voltak. Az az érzés, hogy nem tudsz sehova menni, mert biztos belelógsz valaki fotójába, és mások is belelógnak a tiédbe. Ha találtál egy jó fotótémát, meg kell várnod, míg az összes instázó elvonul onnan... Tulajdonképpen még jó is volt, hogy egyedül jöttem, és nem volt senki, akivel fotózgatnunk kellett volna egymást. A palota belsejét is úgy lehetett megtekinteni, hogy szépen felsorakozott a nép, és a látogatási útvonalat követve tyúklépésben "végigkígyóztunk" az épületen. Ismét hangsúlyozom, hogy ekkor már nagyon laza voltam, szóval nem idegeskedtem a dolog miatt... egyszerűen még így is megérte a látogatás, mert az egész palota nagyon klassz volt. Utána pedig jött a park, ahol végre nem kellett tömegeket kerülgetni. Volt térképem, azzal próbáltam becserkészni a főbb látnivalókat. Eljutottam egy kilátó keresztig, és megtaláltam a dombtetőn álló katona bronzszobrát is. Ami a legjobban tetszett, hogy megtaláltam azt a kilátópontot, ahonnan csodás kilátás nyílik a palotára, olyannyira, hogy valamelyik királynő kedvenc helye volt, és ezért trónt is vágtak neki a sziklába! Nagy örömmel pöffeszkedtem a trónon, és közben gyönyörködtem a látványban. Később további szép helyeken vezetett az utam: láttam tavakat, vízesést, pálmafákat, hidacskát... aztán elértem a park végét.

Vigyorgó fejem Európa legnyugatibb pontjánál. Szeles volt!

Ekkor már hulla fáradt voltam, de egy nagy út még várt rám: látnom kellett az óceánt! Így hát ismét buszra szálltam, hogy visszajussak a városközpontba, majd sorba álltam ahhoz a buszhoz, amely elvitt Cabo da Rocához, a kontinentális Európa legnyugatibb pontjához. Persze ez se volt könnyű: fél óra sorban állás, aztán feljutottam a buszra, de csak állóhely volt, egyórás zötyögés, a buszvezető kepesztése, hogy a szűk kanyarokban elférjen az autósok mellett... de aztán végre megláttam a vizet, és óóó, az valami leírhatatlan volt! Már távolabbról kiszúrtam, és mikor végre odaértünk, esküszöm úgy éreztem, hogy elsírom magam. Az egész gyönyörű volt, és persze volt egyfajta különös ereje a helynek, annak, hogy tényleg itt ér véget a kontinens, innentől már csak a végtelen óceán van, és ennek vágtak neki a felfedezők! (Releváns ajánlott zenémet lásd fent). Kábé fél órát töltöttem itt. Végigsétáltam a part mentén, készítettem egy adag fotót, és csak élveztem a látványt. Később ugyanazzal a busszal visszazötyögtünk Sintrába, majd onnan vonat vitt Lisszabonba. Már jó késő volt, mire hazaértem és összecsomagoltam. Nagyon boldog voltam - ez a nap volt a legeslegkirályabb, csodás lezárása az utazásomnak!

11. nap - március 27. kedd

Persze túl egyszerű lett volna, ha egyszerűen csak hazajövök. Már reggel kiderült, hogy a közvetlen járatot, amivel Budapestre jöttem volna, törölték, így azzal indítottam a reptéren, hogy kiálltam a Tap Portugal információs pultja előtti sort, és új jegyet kaptam a Lufthansa járatára Münchenbe, majd Budapestre. Annak rendje és módja szerint becsekkoltam, átestem az ellenőrzésen, később pedig felszálltam a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem... mikor is ékes németséggel bemondták, hogy műszaki okok miatt a gép nem indul, leszünk szívesek leszállni, és új gépre jegyet váltani. Na, kezdődik minden elölről! Ki a reptérről, sorban állás a Lufthansa információs pultjánál (még jó, hogy a többség előtt odaértem). Az új jegyem Frankfurtba, majd onnan Budapestre szólt, viszont csak négy óra múlva indult... így hát újra security check, és végül lerogytam egy kényelmes székbe a várócsarnokban. Azon gondolkodtam, hogy az első napomon ennyi váratlan dolog tuti kiborított volna, és görcsölök azon, hogy mi lesz velem, de az utazás hatására sokkal nyugodtabb és magabiztosabb lettem - nem voltam ideges, nem is bosszankodtam; tulajdonképpen mulattatott a dolog. Nem siettem sehová, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb hazajutok, bár viccelődtem azzal, hogy na lám, minden összefog, hogy maradjak még... A gépem végül késve indult, és iszkoltam, hogy elérjem a csatlakozást, de végül az a gép is késett, szóval már elmúlt fél tizenkettő, mire landoltam Budapesten. Apu szerencsére értem jött és hazafuvarozott. Jó hosszú nap volt! Arra gondoltam, hogy talán még jó is, hogy így jött ki a lépés - volt egy kis átmenet az utazás és az otthon között, nem volt olyan hirtelen a hazaérkezés.

Ez én vagyok a királynő trónján.
Megállíthatatlan uralkodónak éreztem magam!

Tulajdonképpen nagyon érdekes volt ez az utazás. Intenzív volt, minden nap rengeteg mindent láttam és reggeltől estig jöttem-mentem, szóval egy csomó inger ért, amit feldolgozni is nehéz. Ezen kívül vártam némi személyiségfejlődét is az úttól, és tulajdonképpen ez is bejött. Az utazás első felében még elég vegyesen éreztem magamat: volt, hogy magányos voltam, azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki, és bizonytalan voltam, hogy jó-e ez, mit is csináljak... Meg persze türelmetlen voltam, hogy hol van már a lelki béke. Azt hiszem, az első pár lisszaboni nap után nyugodtam meg igazán, és éreztem azt, hogy "megérkeztem". Egyrészt tök büszke voltam magamra, hogy itt vagyok, megcsinálom, mindent milyen jól intézek, milyen ügyes a kis testem, hogy elvisz mindenhova, elgyaloglok bármennyit. Másrészt sokkal magabiztosabb lettem még úgy is, hogy nem sok nehéz helyzetben kellett helytállnom. Egyszerűen azt éreztem, hogy bármi adódik, meg tudom oldani, jobban bízom magamban, és kevésbé félek a váratlan helyzetektől, az idegen emberektől. Ez az érzés egyébként Amszterdam után is megvolt bennem, csak aztán fokozatosan elmúlt. Sajnos most is azt tapasztalom, hogy rögtön visszazökkentem a szokásos kerékvágásba, és kezdem elfelejteni ezt az érzést. Máris itt egy csomó munka, hétköznapi dolgok, itthoni emberek, és az egész utazás olyan távolinak tűnik, pedig csak egy hete jöttem haza!

Mikor végre éjfél után ágyba kerültem, bár tök izgatott voltam, egy ideig nem tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, megcsináltam! Elhatároztam, megszerveztem, elmentem, és megcsináltam! Azt hiszem, ez egy igazán jó üzenet saját magam felé. Bori is unstoppable!