Spontán kanyontúra izraeli módra

Azért (is) szeretek Izraelben lenni, mert olyankor kiaknázhatom az izraeliek és az izraeli családom spontaneitásának és lazaságának az előnyeit, és remek kalandokban van részem anélkül, hogy megtervezném.

Két nappal ezelőtt hajnalban mentem a reptérre, hogy kövessem Orsit Izraelbe, ahol az újévet és 2019 első néhány napját töltöm majd. Nem tudtam pontosan, hogyan fog telni ez a hét, főleg mivel Orsi sokat dolgozik, a Baruch család össze-vissza nyüzsög. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Orsi leggingsben, sportcipőben és termopulcsiban fogad majd a reptéren azzal, hogy indulunk túrázni!

Így hát a bőröndöm a Citroën Cactus csomagtartójába került, én pedig behuppantam Omri, Sahar és Molly kutya mellé a kocsiba, és megkezdtük az utazásunkat délnek. Egy pihenőhelynél bevásároltunk és megebédeltünk, aztán folytattuk az utunkat, és meg sem álltunk a sivatag közepéig, ahol találkoztunk Sahar szüleivel és húgával. Leparkoltunk, és együtt vágtunk neki egy ösvénynek a kopár tájon. Út közben csokit majszoltunk, nevettünk Mollyn, aki mindig valami érdekes újdonságot fedezett fel, és megérkeztünk Gev Yaminhoz, egy sziklás kanyonhoz, ahol tábort ütöttünk és arab kávét főztünk egy kis utazó gáztűzhely segítségével. Majd vissza a kocsihoz, és irány tovább dél, ahol egy moshav szálláshelyén szálltunk meg. A szabadtéri tűzrakóhelyen készítettünk poykét vacsorára. Ezzel az étellel már tavaly találkoztam, mikor Sahar tisztavatására utazott ide a család. A poykét egy nagy, lábakon álló vasedényben készítik, amit a parázs közepére kell állítani. Az étel lényege, hogy mindenfélét belehajigálunk a poyke potba, ami aztán két óra alatt remélhetőleg finommá fő össze. A mi verziónkban volt krumpli, édeskrumpli, cukkini, répa, gomba, paprika, hagyma, káposzta, husi és rizs, fűszernek pedig - ez a legmókásabb - került bele édes csiliszósz, szójaszósz, kókuszkrém, datolyaszósz, vörösbor, curry, oregánó, só, paprika... Én nem gondoltam, hogy ez így együtt egy sikeres kombináció lehet, de éjféltájban nagy örömmel faltuk be, amennyit meg bírtunk enni. Fun fact: a recept szerint még kólát is önthettünk volna bele...

Másnap a Jordán határ közelében folytattuk az utunkat, és egy hosszabb túrát tettünk Nahal Baraknál. Ez is egy nagyon érdekes sziklacsoport a köves sivatagban. Hiába volt nálam egy egész bőrönd, kirándulásra nem készültem, úgyhogy Orsi adott kölcsön cicanacit, felvettem egy pólót, és a téli bakancsomban meneteltem előre. Sütött ránk a nap, és olyan idő volt, mint egy kellemes nyári napon. Kis prérikutyára emlékeztető nyúlszerű állatkák szaladgáltak körülöttünk, mire megérkeztünk a kanyonhoz. Itt kezdődtek az izgalmak. A táj gyönyörű volt, de hamar kiderült, hogy a sziklák között néha medencékben összegyűlt a víz, ami nyáron külön móka lett volna, de december 29-én kicsit elrettentett minket. Egy darabig még meneteltünk benne - én is bementem a téli bőrbakancsommal... - de egy ponton igazi mélyvízzel találkoztunk, nem tudtuk, hogyan tovább. A sziklák egyébként tényleg szuperek voltak, az egyes medencék között fém korlát és lépcső segítségével lehetett feljebb kapaszkodni, szóval igazán kalandos volt. Visszafordultunk, de kiderült, hogy az útvonal egy "loop", tehát mindenképp ezen a helyen kell átvágnunk, ha nem akarunk rögtön visszasétálni a kocsihoz. Egy izgalmas sziklamászás után megint csak ott találtuk magunkat, hogy úszni kéne. Ezúttal azonban már csatlakozott hozzánk Sahar, akinek sikerült a csapatatot rávennie a fürdésre. Tehát ereszkedtünk a sziklán, vízbe gázoltunk, egy alkalommal pedig szabályosan csobbanni kellett, és három gyors tempóval a szikla másik oldalához jutni. A víz jéghideg volt! Utána még jó fél órát gyalogoltunk a kocsihoz, de a nap ezúttal már eltűnt a sziklák mögött. Izraeli időjárás ide vagy oda, azért eléggé fáztam, miközben a vizes bakancsomban cuppogtam az autónk felé! Ott gyors átöltözés következett, majd kiadós ebéd.

Egyelőre úgy tűnik, a megfázás elkerült, de a bakancsom még nem száradt ki. Szegény, nem erre tervezték. Remélem holnapra rendbe jön, és nem kell kölcsöncipőben járnom. 

Szóval ezért szeretek Izraelben lenni - ha Sahar és a Baruch család ráér, a kaland garantált! Ma már Sahar és Orsi is dolgoztak, úgyhogy a napot a bázison töltöttem Molly kutyával, és kicsit intéztem ügyes-bajos dolgaim. Nem tudom, pontosan hogy fog alakulni a holnapi nap és a szilveszter - az fix, hogy Orsinak dolgoznia kell, de Baruchék talán ünnepelnek valahogy. Elsején és másodikán Jeruzsálemben leszek az NLI-vel, és képviselem a Centropát - elvégre ezért vagyok itt! Utána pedig még egy nap, és 4-én már vissza is térek - új lendülettel kezdve 2019-et. :)

(Miután percekig kerestem, hogyan ágyazhatok be blogposztba Insta posztot, rájöttem, hogy az Instagramom nem nyilvános, úgyhogy sehogy. Mindenesetre ott vannak képek. Amiket itt most nem tudok megmutatni. *Sóhaj*). 

Változó karácsonyok?

Ismét túl vagyunk a karácsonyon! Az idei év meglepetése, hogy Orsi hazautazott az ünnepekre - ezt egy héttel ezelőtt tudtuk csak meg. Mióta Izraelbe költözött, nem töltötte nálunk a karácsonyt, úgyhogy persze nagy volt az öröm. Az is szerencsés volt, hogy ez a pár nap nagyon a családról szólt, ezért néhány alkalomtól eltekintve, mikor barátokkal találkozott, Orsi végig velünk volt.

Persze letudtuk a kötelező köröket: volt mézeskalács sütés, karácsonyi színező, Vörösmarty tér látogatás, filmnézés, arcmaszkozás, Just Dance. Az ünnep pedig annak rendje és módja szerint telt a család végiglátogatásával is finom falatokkal. Orsi ma hajnalban vissza is repült Izraelbe, de mókás, hogy holnap megyek utána - és csak január 4-én jövök majd vissza.

Azt vettem észre, hogy legnagyobb bánatomra megváltozott a karácsony. Azt hiszem, öregszem. A fényeket, illatokat, dekorációt, ételeket, pihit továbbra is szeretem, de sok minden más már. Például az ajándékok. Amíg gyerek voltam, nagyon vártam az ajándékokat, és nagyon szerettem, hogy a háromnapos ünnep azt jelenti, hogy három napon át kapok valamit. Ajándékot kapni most is szeretek, de mintha mindenki elbizonytalanodott volna, hogy mit adjon nekem most, hogy már felnőtt vagyok, és mivel környezettudatosabb lettem, sokkal jobban bánt, ha valami olyasmit kapok, ami nem tetszik vagy aminek nem veszem hasznát. Ezt elkerülendő listát írok arról, hogy mit kérek, ami klassz, csak nincs benne semmi meglepetés. És elkezdett nyomasztani, hogy az, hogy ajándékot kapjak, mások számára talán teher lehet (anyagi és nem anyagi értelemben is). Úgyhogy szerintem jövőre reformjavaslatokkal fogok élni, ami az ajándékozást illeti.

A másik, ami változott, az pedig a család. Az unokatesóim felnőttek, saját családjuk van, a nagymamáim idősek és nehézkesek lettek, a szüleim generációjának meg mintha mindig minden nehéz lenne. Kicsit azt érzem az összejöveteleinknél, hogy igyekszünk, letudjuk a kötelezőket, de a régi hangulatot már nem tudjuk újrateremteni. Ez vajon a szokásos velejárója annak, ha valaki felnő?

Macskaland

Nem számoltam be róla, de két hónappal ezelőtt volt egy macskás kalandom, amely azóta folytatódott, úgyhogy ideje elétek tárnom a teljes történetet.

A történet első fele

Ő Tapi. 

Úgy kezdődött, hogy egy októberi vasárnap este Danival hazafelé tartottunk a Mészáros utcában, mikor összetalálkoztunk egy nagyon barátságos cicával. Hagyta magát simogatni, aztán velünk tartott, előreszaladt, bevárt minket, megsimiztük, jött utánuk. Én nem sokat agyaltam a dolgon, csak nagyon aranyosnak találtam, de Dani felvetette, hogy ez a cica úgy néz ki, mint aki elkóborolt. Van nyakörve, tehát tartozik valahová, de az utcán nagyon bizonytalan: fél az autóktól, összevissza szaladgál, odamegy az emberekhez. Egy alkalommal úgy megijedt egy kutyától, hogy felszaladt egy fára, ahonnan aztán nem tudott lejönni, így nekünk kellett leszedni onnan. Ha egyedül vagyok, biztos, hogy csak megsimogatom a cicust és hazamegyek, de Dani elültette a fülembe a bolhát: mi van, ha elszökött otthonról? Elkezdtünk agyalni, hogyan segíthetnénk neki. Arra jutottunk, hogy az első lépés, hogy megnézzük, van-e benne chip. Az internet segítségével kiderítettük, hogy legközelebb a Szatyor bárban van chipleolvasó, úgyhogy felnyaláboltuk a cicát (akit időközben Kószinak neveztünk el) és vittük villamossal a Móriczra. Nagyon jól tűrte a dolgot, nem is ficánkolt, békésen utazott velünk. Persze a a chipkereső semmit sem talált, úgyhogy ott álltunk este nyolckor, hogy na most mit csináljunk. Pörgettem az állatmentős oldalakat, sehol sem láttam, hogy Kószit hirdették volna, de úgy éreztem, laptop segítségével alaposabb keresésre nyílna lehetőség, úgyhogy hosszas vívódás után végül rászántam magam, hogy állatot vigyek az otthonunkba. 

Na most ha nem ismered a Pál családot, akkor nem tudod, hogy ez milyen óriási dolog. Ebbe a lakásba, ahol 16 éve lakunk, állat még nem tette be a lábát. Mint minden kisgyerek, mi is átmentünk Orsival azon a fázison, hogy állatot követeltünk: kutyát, cicát, papagájt, mindegy, de egyik sem jöhetett szóba. Az egyébként általam is logikusnak és elfogadhatónak talált magyarázat szerint ugyanis lakásban állatot tartani nem jó, sok idő, sok macera, sok felelősség, elegen vagyunk mi, gyerekek. Úgyhogy azt el is fogadtuk, hogy állatunk nem lesz, de úgy általában elmondható, hogy a szüleimben van egyfajta idegenség érzés, hogy mit is kéne egy állattal kezdeni. Szóval mikor azon a bizonyos vasárnapon hazatelefonáltam, majd kisvártatva meg is érkeztem a lakásunkba egy macskával és egy pasival egyszerre, az valós mérföldkő volt a családunk történetében.

Ő is Tapi. 

Szüleim becsületére legyen mondva, kitettek magukért. Anyu előszedett egy csomó takarót, hogy Kószinak kényelmes kuckója legyen, az udvarról hozott homokból macskaalmot készítettünk, és persze meg is etettük szegény jószágot. Kószi amúgy remekül érezte magát nálunk, dorombolt, dagasztott, elszundított, egyszerűen imádnivaló volt. Csak az volt a gond, hogy hosszas keresés után sem bukkantam rá senkire, aki ezt a cicát hirdette volna, úgyhogy továbbra is maradt a kérdés, hogy mi legyen vele. És végül vajszívű szüleim azt mondták, hogy az utcára mégsem tehetjük, szóval Kószi maradt. Aludt egy macska a szobámban! Ez is egy nagy élmény volt. Hát nem mondom, Petrával azért felébredtünk párszor éjszakánként, mert Kószi nevéhez híven kószált. Hol mellettem aludt, hol a lábamnál, hol pedig a fejemre próbált mászni. Reggel aztán iszonyat sok kaját betolt, és nekiállt felfedezni a lakást. Én pedig lefotóztam, és elkezdtem hirdetni a csoportokban, Danival pedig kinyomtattuk egy csomó papírt, és körbejártuk a környéket, hogy kiragasztgassuk a képét. Még be sem fejeztük, mikor érkezett a hívás egy nőtől, aki ismerte a cicát, mivel a szomszédjában lakott. Megmondta a nevet és a címet, és elmesélte, hogy a cica amúgy a Tapi névre hallgat, és már többször elkóborolt. Egyébként az otthonától nem messze találtuk meg, mert a Mészáros utcában lakott. Rögtön felkerestük a gazdit, és hazavittük Tapit. Persze szomorúan váltunk meg tőle, de örültünk, hogy ilyen hamar otthonra lelt. Itt happy enddel véget is érne a történet, csakhogy még koránt sincs vége!

A történet második fele

Annyira aranyos!

Egy hete megint jövök haza a Mészáros utcában, hát mit látok, ott az egyik oszlopon a hirdetés, hogy Tapika elszökött és keresik. Egyrészt teljesen érthetetlen volt látni, hogy megint hagyták elszökni, másrészt persze aggódni kezdtem, hogy talán most már meg se tudom, mi történt vele, pedig úgy a szívemhez nőtt a jószág. Két napja viszont Petra (!) talált rá egy Insta posztra Tapiról: a Fogadj örökbe csoport hirdette már úgy, mint gazdira váró állatot. Nosza, rögtön nyomozásba fogtam. A posztból kiderült, hogy a csoport számára sem ismeretlen Tapi, egy legutóbbi kóborlása során már begyűjtötték. A poszt egy elég dühös kirohanás volt a gazdi ellen, mert mint kiderült, nem csak hogy hagyták elszökni az állatot, de nem ivartalanították, és nem oltották be leukózis ellen, így megtudtam, hogy Tapi halálos beteg, rendszeres orvosi kezeléssel kb. 3 éve van hátra. :( Akárhogy is, azt gondoltam mindenképp vissza kell juttatni Tapit az eredeti gazdihoz, az mégsem járja, hogy keresik, közben pedig új gazdihoz szeretné örökbe adni az, aki rátalált. Úgyhogy felhívtam a csoportot és elmagyaráztam, hogy ismerem a gazdit, aztán a mészáros utcai hirdetés alapján felhívtam a gazdit, és megmondtam, hol találják a cicát. (Megköszönték, de nem mondanám, hogy ki lettek volna csattanva a boldogságtól). Nem tudom, hogyan folytatódik a sztori, de gondolom, a gazdi jelentkezik Tapiért. Talán a menhelytől kap majd egy alapos fejmosást, de kérdés, hogy ez mennyire számít, hiszen eddig sem vigyáztak rá. :( Arra gondoltam, hogy a héten azért odatelefonálok, hogy megtudjam, mi történt.

Egyébként pedig meggyőződésem, hogy Tapi egy macskabőrbe bújt jó szellem, aki most éppen játszadozik velem. És hiába a családom ellenállása, ha még egyszer elszökik, egyszerűen kénytelen leszek befogadni. Annyira megzabálnivalóan aranyos! *.*

(Úgy néz ki, itthonról kiszabadulva nagy állatbarátok leszünk. Orsi és Szahar néhány hete fogadott örökbe menhelyről kutyust, és én is biztos vagyok benne, hogy ha elköltöztem és berendezkedtem, lesz egy cicám)! 

A zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétál egy bárba...

...méghozzá a híres bristoli The Shakespeare-be, ahol sörkülönlegességeket és cidert isznak. De mi a poén?

Nos, a bristoli kiruccanásom több szempontból is érdekes volt. A Haver nevében voltam kiküldetésen egy képzésen, aminek a rasszizmus és a radikalizáció volt a témája, és elvileg azzal kellett volna foglalkoznia, hogy új eszközöket és módszereket tanítson nekünk. Ráadásul az szerepelt a kiírásban, hogy számos ország szervezeteit várják, hogy aztán lehessen tapasztalatot cserélni és partnerségeket kialakítani. A Haver épp ezért küldött, mert nagyon szeretnének valahogy nemzetközi projektekbe is bekapcsolódni.

Én persze tökre örültem, hogy utazhatok és új tapasztalatokat szerezhetek, de végül az utazás nagyon más volt, mint vártam. Szakmailag teljesen csapnivaló volt: már a szervezést sem értettem, semmiféle infót, programot nem kaptam előre, azt se tudtam, hol lesz a szállásom, és hova kéne megérkeznem. Mikor vasárnap hajlani háromkor (!) elindultam a reptér felé, még nem tudtam, mi lesz velem pontosan, ha elérem Bristolt. Már a Londonból kifelé tartó buszon ültem, mikor a mindenható mobilnet segítségével sikerült ledumálnom a programvezetővel, hogy felvesz a buszállomáson. Mikor megérkeztem, még várnom kellett egy kicsit, majd sietve beszaladt három fiatal: egy fekete és egy fekete-de-világos-bőrű lány, illetve egy indiainak kinéző fiú, akiről később kiderült, hogy srí lankai. Ezen a ponton még nem volt világos, hogy pontosan ki kicsoda, csak bemutatkoztak, és továbbindultunk, miközben ők iszonyat pörgős British English-sel beszélgettek egymás között. A bőröndömet otthagytuk egy kávézóban, mondván, hogy ők megőrzik nekünk (wtf?)* és továbbmentünk kajálni valami híres csirkefalodába, miközben én továbbra sem értettem, hogy akkor most pontosan mi is történik. Ebéd után visszamentünk a csomagjainkért, aztán buszra szálltunk, és eljutottunk a szálláshelyünkre, ami a várakozásaimmal ellentétben nem egy hotel volt, hanem egy kibérelt ház. Meg kell mondjam, hogy imádnivalóan stílusos shabby chic ház volt, és nagyon kényelmes volt a szobám, de nagyon furcsának találtam, hogy ez a helyszín. Ugyanis ez azt jelentette, hogy magunknak főztünk. Ja. A kaját ugyan megvették és elénk tették a szervezők, de hamisítatlan British mirelit pizzát, húsos pitét, és müzlit ettem öt napig. 

A csapat a bristoli katedrálisnál

Szépen lassan kirajzolódott, hogy mi is van akkor pontosan. A fekete és nem-igazán fekete lányok voltak a szervezők. Mindketten Londonban születtek és nőttek fel, de az egyiküknek jamaikai és guyanai felmenői voltak, a másiknak pedig ír és... szintén valami afrikai ország. Ők vezényelték a programokat, de egyben részt is vettek bennük. És át is térhetünk a résztvevőkre, akikből rajtam kívül csak egy volt, a srí lankai srác. Na most ez rögtön olyasmi, amit nagyon nem tudtam hová tenni... mi az, hogy megtartanak egy képzést két emberrel? Állítólag többen jelentkeztek, majd nem bukkantak fel (talán csak a vízum kellett nekik?) de akkor is. Ebben a helyzetben meg sem kellett volna tartani az egészet. Ugyanis ahogy azt sejtitek, a networkingelésnek lőttek. Nem ismerkedtem meg más szervezetekkel, nem cseréltem tapasztalatot, és nem alakítottam ki partnerségeket. Maga a "képzés" is eszméletlen béna volt. Főleg elméleti dolgokról esett szó, beszéltünk a rasszizmus definícióiról, típusairól, a radikalizáció jelentéséről, folyamatáról, okairól, de semmi kézzel foghatót nem kaptunk ahhoz, hogy akkor ezzel most mi a gyakorlatban mit is kezdjünk. Mivel inkább rasszizmus fókuszú volt az egész, egy idő után azon kaptam magam, hogy nem is a zsidókról, hanem a cigányokról hozok fel példákat. És ez így ment két napig, de ez is csak lájtosan, elkezdtük fél tízkor, és háromra már be is fejeztük.

Szóval igen, a program szakmailag egy nagy ZÉRÓ volt, és sajnálom, hogy szegény Haver egyáltalán pénzt adott ki érte. De azért én jól éreztem magam. Olyan volt, mint egy kellemes nyaralás a spanokkal. A szállásunk nagyon klassz volt, és Bristolra is maradt időnk. Én teljesen odavagyok a tipikus brit házakért és templomokért, amikből itt is jutott bőven, de megnéztük a kikötőt és több ingyenes múzeumot is (ami elvileg a program része volt, gyakorlatilag egyáltalán nem kapcsolódott a témánkhoz azon kívül, hogy egy kisebb szekcióban tanulmányozhattuk a brit rabszolgakereskedelmet). A csúcs az volt, hogy a többiek kitalálták, hogy menjünk színházba, és úgy is lett. Elmentünk a bristoli Old Vic-be, ami a legrégebbi  folyamatosan működő színház az "angol nyelvű világban", és megnéztünk egy Shakespeare-darabot! Fent ültünk a kakasüllőn, a színpad negyedét nem láttam, végig shakespeare-i Englisht beszéltek, aminek felét nem értettem, DE azért mégis csak hatalmas élmény volt! Szórakoztató volt a darab, és mégiscsak Shakespeare Angliában, a legrégebbi színházban! Mint utólag rájöttem, a Vízkereszt vagy amit akartok vígjátékot láttuk, ami ott most Twelfth Night címen fut. És persze elmentünk egy bárba is, mint az a poszt címéből kiderülhetett, és tök fincsi cidert ittam, amit azért választottam, mert bagoly volt a címkéjén.

A színházban vagyunk éppen

Persze fontos még kiemelni, hogy tök izgalmas volt ezekkel az emberekkel találkozni. A szervező lányok is sokat meséltek magukról, de a legérdekesebb mégis a srí lankai fiú volt. Kezdjük ott, hogy első nap rá kellett keressek a térképen, pontosan hol van Srí Lanka (meg Guyana, ha már itt tartunk). Mesélt egy csomót az ország történetéről, konfliktusairól, kisebbségeiről, ételeiről, és persze a buddhizmusról, mivel ő is buddhista. Ez eléggé elkezdte piszkálni a kíváncsiságomat, mert a buddhizmus régóta érdekel. Szóval mesélt nekem a lélekvándorlásról, a karmáról és a nirvánáról. Még egy vékonyka könyvet is adott nekem, amit a Dalai Láma írt, és amit nála volt, de azt mondta, szívesen megválik tőle. Én sajnos borzasztónak találom a gondolatot, hogy újra és újra megszületünk, de egyben végtelenül logikusnak is. Nem akarok hinni benne, de lehet mégis hinni fogok, ki tudja.

Szóval a zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétált egy bárba. Vagy ha úgy tetszik, a magyar, a jamaikai-guyanai-brit, a srí lankai és az ír-afrikai besétált a bárba. És ez egy tökéletes vicc kezdetének tűnik, de az igazi poén az, hogy mindez egyáltalán nem számított. Nagy örömmel és kíváncsisággal beszéltünk egymás tapasztalatairól, szokásairól, kultúráiról, miközben ugyanazt a sört kortyolgattuk egy multikulti városban. 

*Mint megtudtam, a kávézó a Bagbnb hálózat része volt. Erről most hallottam először, de zseniális: az Airbnb mintájára itt nem szállások közül választhatsz, hanem olyan helyek közül, amik némi pénz ellenében megőrzik a csomagod. Ez így királyul hangzik, de akkor kicsit aggasztott, hogy ott kellett hagynom a bőröndömet egy random croissant-os pult előtt.

Egy Pállal kevesebb, egy Baruch-hal több

Mostantól egy "Pál" lánnyal kevesebb van - Orsi hivatalosan is felvette a "Baruch" vezetéknevet, ami héberül áldottat jelent! Szerintem nagyon jó választás (a név is meg a fiú is...)

Annak kifejezetten örülök, hogy az Orsolyát megtartotta, bár gondolkodott rajta, hogy Orsira rövidíti, tekintve, hogy mindenki, aki először látja héberül leírva a nevét, Urszuliának hívja. 

A nap, amikor első próbálkozásra sikerült tökéletes farmert találnom (TÉNYLEG!)

Jegyezzük fel a napot, amikor besétáltam egy bevásárlóközpont első üzletébe, ott felpróbáltam az első farmert, és az rögtön jó volt rám.

IGEN. Ja, durva, szerintem is.

Olyannyira megörültem, hogy rögtön kettőt vettem, majd rögtön később hasonló módon, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, vettem egy melltartót is.

Ráadásként pedig egy közönségtalálkozón sikerült egy kérdést feltennem Szirmai Gergőnek, amire a szemembe nézve válaszolt. Innentől kezdve már csak egy lépés, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk, nem?

Mindenki Portugáliába megy

Mióta letudtam a remek kis önfelfedező solo tripemet Portugáliában, mindenki odautazik, amitől máris kevésbé érzem érdekesnek vagy különlegesnek magam.

Portugáliában volt az Eurovíziós dalverseny, és azóta járt ott Panni, Beáék, most ott volt Orsi és Sahar nászúton, és ha mindez nem lenne elég, a jógatanárom is tengerparti napüdvözletekről posztolgat az instáján, ahelyett, hogy a hideg és szürke Budapesten nekem tartana órákat.

Ez nem fair!

Pillanatképek Orsi esküvőjéről

A kezdeti izgalmak.
A készülődés.
A stressz.
Kölcsönkérek három bőröndöt.
Megtervezünk mindent.
Átbeszélünk mindent.
Aztán még tízszer átbeszéljük.

Csomagolunk.
Egy nagy bőrönd, még egy nagy bőrönd, aztán még öt kicsi.
Szép ruha, nászajándék, pulykasült.
Többletsúlychek, folyadékok a feladandóba.
Ébresztő negyed háromkor. Kábult tea kortyolgatás.
Irány a reptér.
Várunk.
Várunk.
Feladjuk a csomagot.
Várunk.
Biztonsági ellenőrzés.
Várunk.
Repülőút. zzZ

Landolás.
Pofán csap a mediterrán meleg.
Pálmafák.
Tel Aviv Airport. Brachim habaim.
Kerekesszék. Átsuhanás az útlevélellenőrzésen.
SIM kártya elintézve.
Autóbérlés elintézve.
Orsit megölelni!
Irány a szállás.
Megvan a szállás.
Fura a lift.
Vigyen már fel a tizenharmadikra!
Megvan a tizenharmadik.
(Szombati lift volt, hogy a fene egye meg).
Szép a kilátás, jók a szobák. Hurrá.
Mindenki kidől.
Látogatás Orsinál.
Nászajándékkupac.
Petra zongorajátéka.

Autóút Názáretbe.
Navigálok, nem lehet aludni.
Angyali üdvözlet bazilika.
Máriák mindenütt. Spanyol Mária. Macedón Mária. Vietnami Mária. Chilei Mária.
Itt állt Mária háza. De frankón. Ott a lépcsője, meg minden.
Meg elvileg József ácsműhelye is, na de az már tényleg kamu.
Irány Tiberias. Végre leparkolunk. Tó.
Szép. Csak miért ilyen kihalt?
Enni kéne valamit.
Mit együnk?
Üljünk már be valahova!
Helyi halspecialitás. Nincs is íze.
Véletlenül rendelt salátaválogatás.
Hat macska kunyizik egyszerre. Ízlik nekik a halam.
Haza. Szunya.

Lusta ébredés.
Bevásárlás.
Miért nem lehet hét karton vizet venni a boltban?
Strand.
Túl sok a kagyló, hogy fogjam vissza a gyűjtést?
Nagyi, ahogy bejön velünk a vízbe. És még a lábait is kirúgja maga alól.
Egy adag homok lemosása magamról. Készülődés. Izgalom.
Mikve. Tudok pár szót héberül.
Orsi eltűnik az ajtó mögött. Most várjuk, hogy kijöjjön.
Cukorkák marokra fogva. Telefon bekészítve.
Nyílik az ajtó. Orsi vizes hajjal.
Repülnek a cukrok. A felvétel tárhely hiány miatt túl korán megáll.
Ölelgetés. Árad a női energia.

Lánybúcsú.
Hosszú séta a meglepi helyre.
Odaérünk. Mindenki itt van.
Bride to be. I'm getting married. Not drunk enough.
Magyar, héber, angol.
Orsi tiarában. Árad a szeretet.
Sushik. Állítólag szuperek.
Rájövök, hogy nem szeretem a sushit.
Játékok.
Miért annyira taszító egy adag fül?
(A köldökökről már ne is beszéljünk).
Torta. Süti. Meg még egy kicsi. (Úristen, az a pisztáciás!)
Pólócsere.
I'll be there for you.
Nem lehet alkoholt venni 11 után.
Tengerpart.
Ukulele, de nincs kinek.
Szeretés.
Na jó, most már menjünk haza.
Apu és anyu a világ legjobb fuvarosai.
zzZ

Itt vannak Baluék!
Irány Jeruzsálem. Idegenvezetők: Apu és Bori.
A szép úton autózunk!
Vizitáció templom. De miért van zárva?!
Kerekesszékkel fel. Kerekesszékkel le. Balu élvezi.
Jeruzsálem.
Látkép.
Bazár.
Szent sír templom.
Miért nem voltam még itt?
MIÉRT NEM VOLTAM MÉG ITT?
A rádöbbenés, hogy mennyire zsidó-related cuccokat néztem csak meg eddig ebben az országban.
Végtelen sziklába vájt csarnokok.
Tömjénfüst.
Ez itt a sírja kérem szépen. Frankón. Ott a kő!!! Test ugyebár nincs.
Nagyi áldást kap. Kétszer. De mégse pattan fel...
Találtunk kaját!!!
Siratófal.
Visszaséta.

Shabbati vacsi.
Sülnek a grillhúsok.
Egy, kettő, három cica. Aztán még hat.
Tepsis krumplinasi. Ezt még vidd ki valahová.
Kornél bácsi!
Gábor bácsi!
Bori, simán szerzünk neked is valakit. Csak mutasd, kit szeretnél.
Tudjátok, hogy holnapután esküvő?!
Bori, vidd már el innen a macskád!
Vili, csináltál jó képet?
Orsinál alvás.
Kölcsönpizsi.

Shabbat chatan.
Kelés fél nyolckor!!!
Irány a zsinagóga.
Nőknek persze a karzat. Csendben kéne lenni, de hogy?
Lesünk a függöny mögül. Ez már Sahar!
Leendő sógorom tórát hordoz körbe.
Jerach int, ha mehet a cukor.
Most dobáld!
Pajeszos kisgyerekek rohangásznak a cukorért.
Nézd, az ott szín szerint sorba rendezte a padján! Aztán imádkozik tovább.
Vajon mi történik?
Én hallottam azt, hogy "Ábrahám".
Megint dobáld!
Nézd, még a szakállas öregek is majszolják a cukrot!
A rabbi arca, amikor rájön, hogy az egyik cukorka nem kóser.
A kisgyerek, ahogy gyorsan a sarokba rugdossa a cukorkákat.
Végre el innen! Ide se jövünk többet.
Kajálás KisRitáéknál.
Üdv a Koscsó családnak!
Jerach beszél.
Mindenki azt keresi, aki tudja cél.
Dukay! Kisbaba!
Sütiiii!
Na de most már elég lesz. Hadd aludjak...

Oké, oké, kelek. Tudom. Menni kell Tel Avivba.
Jaffó, tenger, naplemente. Vacsi.
Holnap esküvő!!!

MA VAN AZ ESKÜVŐ!!!!!!!
Irány Tel Aviv. David Intercontinental, huszonharmadik emelet.
Ó. Te. Jó. Ég.
Pezsgő! Minisampon!!!!
Haj.
Smink.
Ezek nem is mi vagyunk.
Orsi a legszebb.
Négy barátnő.
Három fotós.
Jerach.
Omri.
Kezdünk szűkösen lenni.
Most veszi fel a ruháját!
Én húztam fel a cipzárt! Én!
Mindenki a kanapéra! Aztán kuss!
Itt van Sahar!
Mindjárt meglátja Orsit!
Úúúúú! Ahhhw.

Még van két óra otthon.
Ruha.
Szép vagyok?
Elég szép vagyok?
Ez nem is én vagyok.
Indulás.
Érkezés.
Te jó ég, ez tényleg történik.
A helyszín gyönyörű.
A pár gyönyörű.
Rokonság. Fotózás.
Magassarkúban füves dombon állni.
Mosoly, mosoly, mosoly.
Vendégek jönnek.
Kis falat kaják mindenfelé.
Nem bírok enni.
Több száz ismeretlen ember. És valahogy mégis az enyém is ez a nap.
Apu, ahogy három kipás férfi szigorú körében vizslatja a ketubát.
Azt mondják, hogy görög istennő vagyok.
A DJ szól. Nemsokára szertartás.

Mindenki a hüpe elé.
Alá álljak, vagy mellé?
Mi fog történni?!
Zene.
Bea. Jerach. Sahar.
Anyu. Apu. Orsi.
Anyu és apu a hüpe alá. Orsi egyedül az út közepén.
Sahar. Most végre eljött a pillanat.
Ahogy megdörzsöli a kezét, és kirohan Orsiért.
Ahogy megpörgeti a levegőben.
Ahogy látszik rajtuk, hogy készen állnak.
Ahogy lehajtja a fátylát.
Sosem felejtem el.
Beszéd. Jó fej a rabbi.
Héber mondatok.
Borivás.
Gyűrű.
Még egy kis bor.
Pohártörés.
Sírok.
Most már házasok?
A vendégek, ahogy berohannak a hüpe alá.
Tolakodom, hogy megszorongassam a húgomat. És a sógoromat.

Akkor együnk!
Finom a lazac.
Bor.
Produkciók!!!
Hili énekel.
Orsi és Sahar táncol.
Nagyölelés.
A mi videónk!!!
Észrevették Olafot!
Ott a pohár, ott a pohár!!!
A katonák dala. Hát ez baromi jó lett. Comci, comca.
Közös éneklés. Skorpió a levegőbe. Flamingó a levegőbe. De miért?

Buliii!
Itt már táncolnak.
Jó, akkor igyunk valamit.
Gin tonic.
Én is táncolok. Még jól is megy. Élvezem is. Mi történt?
Hát ezt imádom. Még a videós is felvett!!!
Még egy kis gin tonic.
Mennyi idő telt el?
Kornél bácsi félmeztelenül a parketten.
Sahar a levegőben.
Egy tízes skálán mennyire ciki, hogy Hlavács Petivel táncolok?
I'm not your toy. All the single ladies. Ez meg héberül van.
Most már csak vizet, köszi.
Hova tűnt a többi vendég?!
Nem látok.
Táncolás még még még.
Dalma szerint királynő vagyok, és van valami az öccsével, de a mondatai felét nem értem.
Busztranszport Tel Avivba.
Mindenki búcsúzkodik.
Mindenki sír.
Állítólag desszert is volt.
Most már tényleg nem látok.
Vége van...?
Pakolás. Nászajándék csomagolás. Ki a kocsihoz.
Mi vagyunk az utolsó vendégek. Mindenkit megszorongatunk.
Orsi mezítláb a betonon. A haja egy merő kóc. És még mindig gyönyörű!

Irány haza.
Hogy tartott ki a hajam?
Hogy tartott ki a sminkem?
HOGY?!
Pizsi.
Kontybontás.
Száz hajtű.
Sminklemosás.
Száz vattapamacs.
Átlagos Bori megint.
Alvás.
HÁZAS A HÚGOM!!!!

De miért kell egy ilyen este után korán kelni?!
Bevásárlás.
Ha már itt vagyunk Ramlán, meg kell néznünk azt a tavat.
Kit érdekel az a béna tó?
Hé, ez a tó egész klassz!
Még csónakázunk is.
Az ország legjobb humuszosa.
Mert az persze épp Ramlán van.
Csomagolás.
Reptér.
Tényleg vége.
Túl sok rokon túl sok csomaggal.
Helyet a kerekesszékes nagyiknak!
Várunk.
Felszállunk.
Itthon vagyunk.
Túl késő van.



El is telt volna már...?