Őszi szüneti gondok

Őszi szünet van. Először is egy négynapos hosszúhétvége (hétfő-kedd: okt. 31.-nov.1.), aztán pedig az ELTE nagyvonalú szabadsága, egészen vasárnapig. Ezt kihasználva szerdán a családdal Nyíregyházára utazunk.

Choz hazament pénteken. Engem is hívott, de én inkább itthon maradtam azzal, hogy olyan rég voltam nyugiban egymagam, szeretnék kicsit pihenni, nem csinálni semmit, nem pedig vonatozni, cuccolni, meg mindig ott legyeskedni náluk, valahányszor hazamegy.

Rájöttem, hogy nem nekem való a semmittevés. Inkább rossz kedvem van, nem tudok mit kezdeni magammal. Néha egyáltalán nem zavar, hogy olyan messze van, néha meg nagyon hiányzik. Olyankor ez nem is szokott zavarni, ha Pesten van csak tanulnia kell, de mindig olyan vacak ha hazamegy nélkülem. :( És hiába jön meg kedden, ha másnap meg én utazom el.

Holnap halloweeni buli lesz, és mennek is rá a többiek. Én meg egy csomót vívódtam, elmenjek-e Choz nélkül. Hát végül nagyon úgy néz ki, hogy megyek, pedig Choz nem volt elragadtatva az ötlettől. És én is tartok tőle egy kicsit, mert szeretem, ha vigyáznak rám, és persze a többiek sem fognak sorsomra hagyni, de akkor is, ez más... És állítólag nagyon jó buli lesz, azért is megyek, de... nem tudom. És még be is kéne öltözni, és ezt is meg kell oldjam valahogy.

És ismét Büszkeség és balítélet

Véégre, megnéztem a filmet. Úgy terveztem, egyedül, de befészkelődött mellém Petra, úgyhogy vele. Aztán hazajött Orsi, és vele újra megnéztem. Annyira tetszett!

Teljesen beleszerettem ebbe a történetbe, tényleg odáig vagyok érte, pedig a könyvet elég lassan olvastam végig, csak a második felétől ragadott meg igazán... Ó te jó ég, olyan szörnyen romantikus jellem vagyok ám a lelkem mélyén :D

Ez aztán tényleg igazi szerelem. Itt még mindenki tudja, mi a dolga: a férfinek nősülni, a nőnek férjhez menni, lehetőleg minél előbb. Udvarolni, táncolni, bálozni, társalogni és szépen nézni egymásra. Aztán mikor kezdik úgy érezni, hogy itt az idő, nosza, a fiú megkéri a lányt, az igent mond, és onnantól kezdve együtt lehetnek, de előtte maximum a kézfogás megengedett, az is csak tánc közben. De rég is volt ez. Néha örülnék, ha ma is így élnénk. Lizzy és Darcy egymásba szerettek, és összeházasodtak, mielőtt elromolhatna a dolog. A könyvnek itt vége. Az olvasó pedig tudja, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, és többet nem jön közbe semmi...

Ne hallgass, hallgató!

Tegnap volt szerencsém részt venni a felsőoktatásért szervezett tüntetésen. Hivatalosan ötkor kezdődött, de kicsit csúsztunk, és végül valóban elég sokáig maradtunk a Szalay utcában, be is sötétedett, mire végeztünk.

Sajnos magáról a megmozdulásról nem sok jót mondhatok. A hangosítást rosszul oldották meg, a beszédekből lényegébe véve egy szót sem értettünk, és sem a színpadot, sem a kivetítőt nem láttuk, viszont az esemény hosszas volt, a levegő egyre inkább lehűlt. Csak azért maradtam, mert tényleg úgy gondoltam, hogy ott a helyem, és Gergő lelkesen támogatott (Choz sajnos nem jöhetett el, épp ZH-t írt).

Ami mindenképpen jó viszont, hogy sokan voltunk, vidékről is számos hallgató érkezett, se szeri, se száma nem volt a transzparenseknek, amik viszont nagyon tetszetősek voltak:

"Ha Hoffmann, akkor már inkább a Géza!"

"Ha fizetni akarok a diplomámért, akkor az Ecserire megyek!"

"Error 404-Democracy not found"

"Próbálj te 2,5-es átlagot csinálni gépészkaron!"

"Lehet belőlünk nagy róka, vagy a simabőrű nem hagyja? VUK (Vezér úti kollégium)"

"Oktatáspolitikát, ne politikai oktatást"

És effélék. A lelkesedés megvolt. A demonstráció végén szertartásosan eltemettük a felsőoktatást: érkezett egy koporsó, belevésve szeretett halottunk nevével, majd a felsőoktatási intézmények vezetői megkoszorúzták. Elég határozott eltúlzása a helyzetnek, de azért tetszett. :)

És mielőtt valaki megjegyezné (ahogyan a családom is tette) hogy mostanában nagyon belelendültem a tüntetésekbe, jelezném, hogy igazán nem én tehetek róla, hogy egyszerre kettőt is szerveztek öt napon belül. :D

Egy élet ára

Ma volt a filozófia olvasónapló ellenőrzése. Nem volt nagy szám. Először is rettegésben voltunk tartva, hogy ha hiányos, ha nincs kész, ha nem felel meg a követelményeknek stb, stb, akor nem mehetünk vizsgázni. Másodszor pedig be lett harangozva, hogy ez az ellenőrzés bizony sokáig tart, akár éjszakába nyúlhat, készüljünk fel rá lelkileg, a fiúk pedig engedjék előre a lányokat, nehogy későn kelljen egyedül hazamenniük.

Ehhez képest negyed ötkor végeztem (alig félórás várakozás után) a naplómba pedig épphogy csak belepillantottak - ha egy-két szerzőt kihagytam volna, fel sem tűnt volna a tanárnak. Ez azért bánt, mert tényleg lelkiismeretesen dolgoztam vele, az eredmény 43 kézzel írt oldal, és ez még csak a fele...

A korai ellenőrzés szerencsére lehetővé tette, hogy elmehessek az Izraeli Kulturális Intézetben tartott előadásra Gilad Shalitról. Három előadónk volt: Büchler András, az Izraeli Nagykövetség korábbi sajtótitkára, Izrael szakértő, Kiss Álmos Péter, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem doktorandusz hallgatója, aki korábban az Egyesült Államok hadseregében szolgált, valamint Kroó Adrienn, pszichológus, a Cordelia Alapítvány munkatársa. Így a témát három oldalról - politikai, katonai, pszichológiai - oldalról tudták megközelíteni.

Jó előadás volt, csak rövid, maradtak bennem kérdések. Megismertem a túszejtés körülményeit, a reakciókat, az esemény hátterét. Ami leginkább engem érdekelt, hogy vajon tényleg jó üzlet volt-e Izraelnek elengedni 1027 palesztint (köztük 400 terroristát) egyetlen katonáért cserébe? A válasz: Mint tudjuk, Izraelben mindenki katonaköteles, nők és férfiak egyaránt, 18 éves koruktól. Mindezt szívesen és lelkesen vállalják, mert szeretik a hazájukat, és kötelességüknek érzik, hogy megvédjék. Azért, hogy ez a mentalitás megmaradjon, az államnak azt kell mutatnia, hogy képes bármit megtenni a katonáiért. Ha azt jelezné, hogy van egy olyan pont, egy olyan ár, amit nem hajlandó megfizetni, akkor ezeknek a katonáknak, sőt az egész népnek megrendülne az erkölcsi tartása.

Nos, e magyarázat azért nem teljesen kielégítő, és sok dilemmát is felvet, de az előadás így is negyedórával tovább tartott, így sajnos nem volt idő mindent megvitatni. :(

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Bevallom, attól félek, hogy nem tudom kellően helyes és elég meleg szavakkal elmondani, mily forrón beleszerettem ebbe a könyvbe; mily komoly hatást gyakorolt egész lényemre olvasása, mily izgatottan vártam végkifejletét, s mily boldog vagyok, hogy az végül szerencsésen következett be. Hálával kell tartoznom Jane Austen kisasszonynak, amiért annyi kellemes perccel örvendeztetett meg, s remélem, ha kezembe veszem egyik-másik további művét, lesz még részem hasonlóban. Addig is örömmel gondolok vissza a Büszkeség és balítélet által szerzett minden örvendetes pillanatra, s szívből kívánok boldogságot a számomra oly kedvessé vált szereplőknek.

Nem tetszik

Ma "Nem tetszik a rendszer" tüntetésen voltam délután (a délelőttöt Choznál töltöttem ugyan, de mindketten tanultunk). Gergő volt a társam. A tüntetés az Erzsébet-híd pesti végén volt, és igen szép tömeg gyűlt össze, örültem, hogy ilyen sokan vagyunk :) Csak két ismerőst láttam, a volt gimis igazgatómat, Bajkó Juditot, meg Wessely Anna szociológust, aki a szociológia aktuális problémái gyakorlati órát tartja nekem :) Illetve megjegyzendő, hogy végig Lendvai Ildikó állt mögöttünk, mellettem pedig az egyik legcukibb kutya, amit valaha is láttam.

Nade a rendezvény. Teljesen civil kezdeményezés, pártpolitikától függetlenül. Beszédek a felsőoktatás, az alacsony társadalmi rétegek, etnikumok, a kultúra érdekében. Néhány dal is felcsendült. Örülök hogy elmentem, olyan érzés, mintha tettem volna valamit, pedig Choz azt mondta (ő a passzívabb fajtából való) hogy ez ugyan fityfirittyet se számít.

Gergővel a Kossuth térről metróztunk haza, előtte vettünk forró csokit a Mekiben és belebotlottunk a jobbikosok felvonulásába is - azt hiszem joggal nevezhetem félelmetesnek az együtt vonuló, feketébe, bakancsba, piros-fehér zászlóba bugyolált folyamatosan kiabáló és füttyögető tömeget, akiket szabályos rendőri konvoj kísért és ellenőrzött. Örültünk, hogy átjutottunk rajtuk, most pedig jó itthon lenni, főként, mert már igencsak nyirkos őszi hangulat uralkodik odakünn :)

Találkozás Lyrával :)

Tegnap Lyránál jártam. Ehhez ki kellett vonatoznom Salgótarjánba, és az a helyzet, hogy ez a művelet nem ment valami jól.

A vonatom pontosan hétkor indult, én pedig fél hatkor keltem. Sejtettem ugyan, hogy ez nem elég korai, de úgy voltam vele, hogy szombaton nem vagyok hajlandó még korábban kelni... Szóval ébredés, készülődés - elég kialvatlan voltam - tea, cuccolás, indulás. Az ajtónkra szomszédasszonyunk, Kériné üzenetet ragasztott. Ezt:

Jó lenne,

ha betartanák a Házi-rendet és szombaton reggel 5:50-kor nem engednék teljes erővel a kádba a vízet és nem csapkodnák a zuhanyzót!

A két helyesírási hibát csak utólag fedeztem fel, de csak röhögök rajta, ahogy a levélen is. Szegény néni hálószobája pont a fürdőnk mellett van, így érthető, hogy meghallotta a csobogást, de istenem, nekem reggel volt dolgom :D Kériné (vagy ahogy mi hívjuk: Belvíziné) amúgy is szereti sokszor zaklatni a családunkat a ilyen-olyan sérelmeivel (többször szólt át, hogy ne fúrjunk, olyankor, mikor épp nem is mi fúrtunk, hanem a fölöttünk lakó), az ilyesmiről egyszerűen nem kell tudomást venni. Oké, legközelebb, ha tudok, halkabb leszek.

Nem sikerült elérnem azt a buszt, ami a legjobb lett volna, de megnéztem a szobámban kinyomtatott menetrendet, aszerint fél hétkor jön egy busz, na, megyek azzal, és pont odaérek.

Nos kiderült, hogy a menetrend megváltozott azóta, hogy kinyomtattam, a busz pedig csak 6:38-kor fog megérkezni. Ekkor már eléggé megijedtem. Felrohantam a 8-as/112-es megállójába, de azok se jöttek volna előbb, úgyhogy visszarohantam, és pont elértem a 178-ast, de valahogy nem nagyon ment ez a reggeli sportolás, irtóra kimerültnek éreztem magam. A buszutat végigizgultam, 6:50-re értem a Keletibe, és még jegyet kellett vennem. Reményemet, hogy elérem a vonatot, elsodorta az, mikor megpillantottam a jegypénztár előtt a sort. Beálltam a végére. Nekem végem. Várhatok két órát a következőre, Lyra elkönyveli, hogy tiszta hülye vagyok.

Végül megkértem az elöl álló bácsit, hogy engedjen maga elé, mert megy a vonatom. Megengedte (azzal a feltétellel, hogy reméli, hogy a mögötte állók nem fognak hőbörögni). A jegypénztáros néni tök bunkó volt, a szememre hányta, hogy "előbb kéne jönni" mintha tánbizony ez segítene a helyzetemen. Megkaptam a jegyet, vágtattam a vonathoz, ami ráadásul a pályaudvar másik végéből indult. Viszont irtó rosszul voltam, nem tudtam futni, és gyengének is éreztem magam. Megálltam és ekkor mit érzek, na mit? Hát hogy nekem most itt hánynom kell. Fantasztikus volt a korlát mellé üríteni, majd rögtön futni tovább, pont felugrani a vonatra, és ott összekaparni magam...

Szóval nem, a reggel nem volt felhőtlen, de a hosszú vonatút alatt rendbejöttem, és sikeresen átszálltam Hatvanban, úgyhogy aggódásra semmi ok, mert cseppet sem bántam meg az utat. Tarjánban már várt Lyra, és rögtön a könyvtár felé vettük az utunk. Sikeresen összeszedtünk néhány mágusbetegséget, aztán sétáltunk, és megtekinthettem (sajnos csak távolról) a Baglyaskövet. Úgy általában keresztbe-kasul bejártuk a várost, láttunk lepusztult acélgyárat, művelődési központot, bányaemlékművet és Lyra volt suliját. Mikor már kicsit fáztunk, beültünk valahova; Lyra meghívott egy Martinire, én pedig a sült krumplim osztottam meg vele a Mekiben (kivételesen zöld színű Mekiben) miközben szülinapozó gyerektársaság ricsaját kellett elviselnünk.

Örülök, hogy megismerkedtem ilyeténképpen is Lyrával, és remélem egyszer eljön majd egy talira is :) Kapott tőlem búcsúzóul egy marék karamellát, és megígérte, hogy Rennek is hagy belőle :)

A hazaúton egyébként sikeresen elkövettem még egy bakit, mert személyvonatra szálltam át Hatvanban gyors helyett. Choz kénytelen volt várni rám, és időközben teleette magát valami gigantikus gyorséttermi menüvel. A nap megkoronázásaként Mojitot ittam a Sugárban, aztán Choznál aludtam.

Fonedu gyaki zenéje, szeretem.