Ma szakítottunk Gáborral.
Az egész olyan gyönyörűen zajlott, zötyögtünk hazafelé autón Alsóörsről, ahol egy igazán ócska de azért elviselhető családi nyaralást töltöttünk, és megkért, hogy menjek fel hozzá... De még úgy, hogy az autóból dobjanak ki, ne otthonról menjek... Sejtettem, hogy valamit mondani akar... Aztán megérkeztem, már várva a dolgot, mert egy hete nem láttuk egymást ellenben én végignéztem ahogy Szahar lejött Orsihoz, na mindegy, szóval reméltem, hogy most végre... Aztán nem kaptam üdvözlő csókot sem, mondván, hogy megy vissza sütni a krumplit, sütötte azt a nyavalyás krumplit, aztán azt kezdte enni, kérdeztem mi van, azt mondta előbb megeszi, majdan rájött, hogy nem is éhes, további próbálkozásaimat a csókolózásra teljesen elutasította és akkor mondta... Hát, izé... Hogy nagyon szeret és ha tíz évvel idősebbek lennénk, elvenne feleségül de most hogy itt az egyetem...
Szóval amire én is számítottam. Már egész Alsóörsön rémképeim voltak ettől, mikor hívott és mesélte, milyen jól sikerült a gólyatábora. Én pedig éreztem, hogy most belépett egy világba ahová nem tudom követni...
Mindegy. A lényeg, hogy most ez van és elég szar, bár számítottam rá és körülményekhez képest egész jól vagyok, de három évet voltunk együtt (hivatalosan aug. 29-én lenne három év) és emlékezetem szerint akkor egy kis nyomorék voltam, és minden, ami most vagyok, nagyjából ennek a vele töltött időnek köszönhető. A szabadidőmet vele töltöttem, közös a baráti körünk. Mi a fenével fogom eltölteni a napjaim? Itt ül az ágyán a mackóm, és mindenről, de tényleg MINDENRŐL ő jut eszembe. Egyszerűen nem tudom, hogy ki vagyok nélküle. A szülei elmentek otthonról két hétre, már elterveztem, hogy beköltözöm hozzá, már tudtam a szülinapi ajándékát... És ez most annyira, de annyira szar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése