I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni. 

Tényleg, miért ilyen fontos a CEU?

A múlt héten a kormány méltatlanul nekitámadt Magyarország egyik legjobb egyetemének, az alma materemnek, a CEU-nak. Arra gondoltam, hogy azon túl, hogy felháborodok azon, hogy milyen aljas dolog politikai célokból vegzálni egy ilyen kitűnő intézményt, inkább írok egy bejegyzést arról, miért is más a CEU, miért is olyan jó a CEU, miért is kell kiállnunk mellette - ugyanis teljesen érthető módon ezzel sokan nincsenek tisztában.

A CEU-ról én is csak a véletlen folytán értesültem, egy ELTE-s szaktársam jelentkezett oda és mesélt róla. Őt végül nem vették fel, engem viszont érdekelni kezdett ez az egyetem, és el is mentem a nyílt napjára, ami szerelem volt első látásra. Már az aulába érve jó érzés fogja el az embert: modern, jól felszerelt épület, kellemes légkör, mindenhol fiatalok a világ minden tájáról, amint angolul cseverésznek egymással. Nem lehetett nem szeretni. Az is szuper volt, hogy itt tanulhattam igazán azt a szakot, ami az érdeklődésembe vágott - Nationalism Studies - mindezt nagyon izgalmas tantárgylistával. Jelentkeztem, és húúú, felvettek!

A tanévkezdés néhány hetében rendszeresen azt álmodtam, hogy valamilyen magas helyen vagyok, és félek a zuhanástól. Utánanéztem, az ilyen típusú álmok azt jelentik, hogy attól tartunk, olyan feladatok tornyosulnak elénk, melyeket nem tudunk megoldani. Nem csoda, hogy ezt éreztem. A CEU hatalmas kihívásokat állított elém, de egyúttal megteremtett minden feltételt ahhoz, hogy legyőzzem őket, és így kihozzam a legtöbbet magamból. A CEU elvégzése után szakmailag és emberileg is többé váltam.

Lássuk, miért is más a CEU (összehasonlítási alap a másik volt egyetemem, az ELTE):

1. Az ELTE-n 120 diákkal tanultam együtt szociológia szakon. Az óráink többsége előadás volt, ahol egy hatalmas előadóba ültünk be, és néztük a középen szónokoló tanárt. Megszólalnunk, sőt, többnyire megjelennünk sem volt szükséges a tanév során. Ezzel szemben a CEU-n a teljes évfolyamon 30-an voltunk, az egyes órákon 10-20-an. Szinte mindig körben ültünk, és a tanárnak nem az volt a dolga, hogy előadást tartson, hanem hogy elővezessen egy témát, kérdéseket tegyen fel, kérdezésre bátorítson minket, és beszélgetést kezdeményezzen. A CEU-n a véleményemet kérdezték, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon a véleményem.

2. Az ELTE-n vizsgaidőszakjaink voltak, ami úgy nézett ki, hogy ha valaki akarta, akkor egész évben nem kellett csinálnia semmit, órákra sem kellett bejárnia, elég volt, ha az utolsó pillanatban elkéri valakitől a jegyzeteket, megjelenik a vizsgán, és ott minimálisan megerőlteti magát. Nem akarom kisebbíteni senki teljesítményét, kihívás volt 8-9 tárgyból vizsgázni néhány hét alatt, de a tananyag nagy részét másnapra már elfelejtettük. És akkor ennyi volt. A CEU-n ezzel szemben (az én szakomon) nincs vizsgaidőszak, viszont egész évben teljesíteni kell. Az órákon meg kell jelenni, ez alapvetés. Az órákra készülni kell - ez is. Aktívnak kell lennünk, nem lehet a hátsó sorban lapulni, a tanárok értékelik a jó kérdéseket és észrevételeket. Minden tárgyból legalább egyszer prezentálni kell, ami javítja az előadói képességeinket. És minden tárgyból beadandókat kell írnunk, ami segíti a kutatási készségeket, az értő olvasást, az íráskészséget, a kritikus gondolkodást. A CEU-s eredményeim egy egész év megfeszített munkájának eredményei, és nem két, kétségbeesetten áttanult éjszakáé.

3. A CEU minden létező infrastrukturális feltételt megteremt ahhoz, hogy a tanárok és a diákok a legtöbbet hozhassák ki magukból. Kezdjük a tökéletesen működő internettel, aminek alapvetésnek kéne lennie, mégis sok helyen nem az. Laptopok és projektorok minden teremben. Laptop area a dolgozni vágyóknak. Kanapé és babzsákok a pihenni vágyóknak. Könyvtár, ó igen, hatalmas és csodálatosan felszerelt könyvtár, csodálatos nyitva tartási idővel. Imaterem, ahová elvonulhatsz, bármilyen vallás követője vagy is. És én még a régi épületben tanultam - az új aztán tényleg lehengerli az embert. A csodálatos tetőterasz a pont az i-n. 

4. Az ELTE-n csak magyar diákok vettek körül, ami nem baj, de micsoda különbség, ha az ember nemzetközi környezetbe kerül! Mennyire kitágul a világ, ha egy témát nem csupán magyar szemszögből vizsgálunk meg, hanem megtudom, hogyan alakult a kérdés Grúziában, Horvátországban vagy Kanadában! Mennyire más globálisan gondolkodni! És milyen jó, hogy minderre számos program épül úgy, hogy szinte nem is léphettem be az épületbe anélkül, hogy ne találkozzak egy új kezdeményezéssel, kiállítással vagy jótékonysági felhívással: Roma fotókiállítás, mexikói halottak napi esemény, felhívás a menstruáló nők helyzetére, adománygyűjtés a menekülteknek. A sokszínűség a CEU-n valóban érték, amit nap mint nap ápolunk. 

5. Az ELTE-n esélyem sem volt, hogy jól ismerjem a tanáraimat, és nekik sem volt esélyük arra, hogy ismerjenek engem. A CEU-n a kis évfolyamlétszámnak és a szemináriumi óráknak köszönhetően mindig tudtam, mit várhatok egy tanártól, és miben tud nekem segíteni. A tanáraink személyesen ismertek minket, a kutatási témáinkat, az érdeklődésünket, a kérdéseinket. Milyen sokat számított nekem, hogy egy beadandó után egy tanárom arra bátorított, hogy írjak a témából szakdolgozatot! Vagy hogy publikáljam az eredményeimet! Milyen jó volt, hogy a szakdolgozati konzulensem valóban elolvasta a munkámat és hasznos tanácsokat adott, és bármikor kereshettem, ha valami kérdésem adódott! És milyen jó volt, hogy a CEU elhívta a szakterületem egyik legkiemelkedőbb kutatóját, Rogers Brubakert, aki egy face-to-face session alkalmával személyesen kommentálta a szakdolgozati terveimet! 

Amikor arról beszélünk, hogy a CEU Magyarország egyik legjobb egyeteme, az nem csak egy humbug, de ezt nem fogja tudni az, aki még sosem látott ilyet. Aki még sosem látott mást, csak az átlag magyar felsőoktatást (nem is beszélve arról, aki még felsőoktatást sem látott). Az ilyen intézmények, mint a CEU, tényleg hatalmasat tudnak adni - és akkor még nem is beszéltem az anyagiakról, arról, mennyire segített nekem és sokaknak is az ösztöndíj, és milyen jó, hogy az évfolyamtársaim támogatást kaptak külföldi szakdolgozati kutatásaikhoz. Milyen jó, hogy a CEU végzett hallgatójaként továbbra is kapcsolódom az intézményhez, és részt vehetek kutatási munkákban. Milyen jó, hogy mikor a CEU-ra megyek, úgy érzem, otthon vagyok. 

Ne hagyjuk ezt elveszni. 

A Szépség és a Szörnyeteg ismét *.*

Ahogy írtam, tegnap megnézte a család moziban a Szépség és Szörnyeteg legfrissebb filmváltozatát, Emma Watson főszereplésével. A filmre szerintem bő másfél éve várok, nagy volt tehát az izgalom. A Szépség és Szörnyeteg a kedvenc mesém, a Disney változatot évente legalább egyszer megnézem. Az új film sem okozott csalódást, bár vannak jobban és kevésbé sikerült pontok benne. Mi például szinkronizálva néztük, amivel az volt a gond, hogy az eredeti dalok, amiket megtartottak, egyáltalán nem illeszkedtek a szereplők szájára. Rögtön az első dal, amit Belle énekel, annyira zavaróan más volt, mint Emma Watson szájmozgása, hogy egészen befeszültem tőle. Később viszont már sokkal jobb lett a helyzet. A film majdnem mindenben követi a rajzfilmet, de ahol nem, ott csak pluszt ad hozzá. Le Fou karaktere zseniális, Belle édesapja nagyon szeretetre méltó, megismerjük az átkot hozó tündért, és a Szörnyetegről is sokkal többet tudunk meg, mint a mesében. Talán egyedül Emma az, aki a bájos mosolygáson kívül nem sok mindent csinál - de lássuk be, abban nagyon jó.

Szeretnék ebben a posztban néhány kritikára is reagálni. Nemrég olvastam több helyen arról, hogy a Szépség és Szörnyeteg feminista szempontból támadható, és támadják is. A fő kifogások arra vonatkoznak, hogy aránytalan történetet látunk: a Szörnyeteg egy agresszor, elnyomó férfi, és Belle az alárendeltje, akit rabságban tart; az, hogy végül Belle "behódol" fogvatartójának és beleszeret, valójában a Stockholm-szindrómára hajaz; a történet fiatal lányoknak próbálja bemutatni, hogy az elrendezett házasság nem is olyan szörnyű; a mese szerint a szerelem ereje a legszörnyűbb embert is képes megváltoztatni, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz, és csak áltatja magát az, aki emiatt benne marad egy elnyomó kapcsolatban; stb., stb. Ezek a kritikák engem tökre aggasztottak, mert megijedtem, hogy mi, most akkor kiderül, hogy a kedvenc mesém valójában borzasztó? Hogy ismerhettem ennyire félre én, aki amúgy olyan érzékeny vagyok a szexizmusra és a sztereotípiákra?

Kicsit átgondolva azonban magabiztosan védem meg ezt a történetet, és marad továbbra is a kedvenc mesém. Számomra a történetben a Szörnyeteg nem agresszor, sőt, egyáltalán nem agresszív személy. Gőgös, arrogáns, hideg szívű, igen: épp emiatt kapja az átkot, mint egy esélyt a megjavulásra. És az átok hat is, a Szörnyeteg visszavesz az egójából, csak épp magára marad, és emiatt elkeseredik és bezárkózik. Belle, a lendületes, kedves szépség kell ahhoz, hogy megnyíljon, felfedezze a szépséget a világban, és visszanyerje életkedvét. Egyúttal maga mögött hagyja a régi énjét is,és előnyére változik. Mi lenne ez, ha nem egy csodaszép fejlődéstörténet? Ami talán nincs is annyira elrugaszkodva a valóságtól.

Nem csoda, hogy annyira szeretem ezt a mesét, hiszen nem volt nehéz azonosulnom Belle-el: a lány, aki kilóg a sorból, ami más, mint a többiek, és emiatt magányos, de később épp ebben rejlik a sikere, kalandban van része, és végül egy kastélyban köt ki a herceg oldalán, míg a falubeli lányok élete a szokott unalmas mederben folydogál tovább. Belle aktív, öntudatos, szabadságszerető, amit az új film is kihangsúlyoz. Nem az a fajta, akit egy férfi csak úgy a hatalmába keríthet (emlékezzünk csak, milyen határozottan utasítja el a film igazi agresszorát, Gastont!) A Szörnyeteg is rájön, hogy Belle rabként soha nem lehet az övé, és mivel a legjobbat akarja a lánynak, elengedi. Csak ezután jöhet a boldog végkifejlet. Megnyugtató annak a tudata is, hogy a feminizmus zászlóvivője, Emma Watson biztos nem vállalta volna a szerepet, ha a fenti kifogások valóban helytállóak lennének. 

Könnyű megfigyelni a hasonlóságot a Szépség és Szörnyeteg, illetve a Büszkeség és balítélet között is. Mindkettőben egy zárkózott, gőgös férfit látunk, akiknek bőven vannak hibái; de színre lép egy szép (és elsősorban: élénk, kedves, melegszívű!) lány, aki megtöri ezt a páncélt. A férfi a nő hatására változni kezd, és változik a nő is: a kezdeti előítéletek után megtanul a maszk mögé látni, felismeri a férfi jó tulajdonságait, amikből akad bőven. 

Számomra nőként nagyon romantikus annak a gondolata, hogy van egy férfi, akinek a szívét csak én tudom meglágyítani. Így hát marad a Szépség és a Szörnyeteg, és a Büszkeség és balítélet is örök kedvenc. 

Egy igazi családi hétvége

Ez a hétvége nálunk az én kezdeményezésemre a nagytakarításról szólt. Már nem is tudom, hogy jött az ötlet, de nemrég felvetettem, hogy mi lenne, ha a nagytakarítás idén (a korábbiaktól eltérően) nagyszabású közös ügy lenne, melyben a család minden tagja szerepet vállal. Bizonyára a HUB-ban inspirálódtam a Bottom-up kezdeményezésekből. 

Így hát péntek este hosszú listát írtunk az összes elvégzendő teendőről, és minden tétel mellé bejegyeztük, ki csinálja majd meg. Szombat reggel neki is kezdtünk. Anyu a konyhának esett neki, Petra az előszobának, apu elkezdett ablakokat pucolni, én pedig a fürdőszobát takarítottam ki. A munkához persze változatos motiváló dalokat hallgattunk, és hamarosan kellemes káosz lett a lakásban. A munka rövid időre megszakadt, mert a család - engem kivéve - szabadulószobába ment, de szerencsére kijutottak,és folytatódhatott a munka. Szintén az én ötletem volt, hogy a takarításra való tekintettel ezúttal ne főzzünk ebédet, ezért életünkben először (komolyan, ilyen még nem fordult elő a Pál család történetében!) pizzát rendeltünk. Az ebéd elfogyasztása után folytatódott a takarítás. A fürdő után a saját szobámnak estem neki. Különös, hogy az ilyen nagytakarítások során mennyi kosz kerül elő olyan helyekről, ahonnan nem is gondoltam volna. Például szerintem korábban még sosem mostam le a szekrényajtómat, de meglepően koszos lett a víz, miután kicsavartam bele a rongyot. Lepakoltam minden polcot, kiporoltam a könyveket... és az egész akkora munkának bizonyult, hogy nem is végeztem fél ötig, mikor is fel kellett kerekednünk: az Alleeba mentünk megnézni a Szépség és Szörnyeteg új, élőszereplős filmverzióját, amit csak pár napja játszanak a mozik! Előbb érkeztünk, hogy átvegyük a jegyet,és még volt időnk is kissé körülnézni. Sikerrel jártunk, Petra és én is kaptunk egy-egy új cipőt, mire elkezdődött a film. A véleményemről a következő bejegyzésben számolok be, de a lényeg, hogy el voltam bűvölve, és örülök, hogy megnéztük :)

Későn értünk haza, és úgy döntöttem, nem pakolok mindent el a szobámban, hogy hozzáférjek az ágyhoz, szóval rendhagyó módon Petránál aludtam egy matracon. Másnap első dolgom volt, hogy folytattam a szobám takarítását, felmostam, és mindent a helyére raktam. Apu és anyu a spájzt pakolta ki. Találtak egy üveg szovjet zölddiót szirupban,ami 1986-ban járt le. Apu meg is jegyezte, hogy akkor még nem is ismerték egymást anyuval! Rejtély, hogy húzhatta ez ennyi ideig nálunk. Anyu azt mondta, tudott erről az üvegről, csak különleges alkalmakra tartogatta. Nem tudom mire gondolhatott, talán a Nobel-díj megszerzésére? Mindenesetre remekül mulattunk.

Bár ezzel töltöttük az egész hétvégét, nem végeztünk mindennel. De tény, hogy rég uralkodott ekkora rend és tisztaság a lakásban. Az ablakok ragyognak, öröm átnézni rajtuk. Minden sokkal tisztább az ajtóktól a padlón át a csempékig, a baglyok boldogan feszítenek a polcomon. Anyunak igaza van, az illat is jobb a szobában, érzem, hogy nem  port lélegzek be. Nagyon jó kis hétvége volt ez, örülök, hogy sikerült motiválni a családot, szerintem mindenki jól érezte magát. :)

Dühítő pólófeliratok

Most hogy beköszöntött a tavasz, rámtört a shoppingolhatnék is, és több délutánt is eltöltöttem azzal, hogy a boltokat járom. Összességében kiábrándítóak az eredményeim, és szeretnék külön kiemelni valamit, ami már eddig is feltűnt, de most valahogy elkezdte piszkosul bökni a csőrömet.

Jó lenne beszerezni pár új női pólót, de ezekből alig találok jó darabokat. A legtöbb pólón vagy női felsőn van valami felirat, és ezek a feliratok siralmasak. Az alábbi kategóriába tudom őket besorolni:

"Girl":

- "Girl power"

- "Good girl"

- "Bad girl"

- "Daddy's girl"

- Etc...

Címszavak, úgymint:

- "Peace"

- "Love"

- "Believe"

- "Fabulous"

- "Smile"

- "Party"

- "Cool"

Coelhót megszégyenítő klisék, úgy mint:

- "Belive in yourself"

- "Follow your dreams"

- "Always listen to your heart"

- "Be happy every day"

Egyszerűen kiakasztó ez a felszínesség. Nem vagyok hajlandó ilyen baromságokat reklámozni a mellkasommal. Érdekes lenne a a pólófeliratokat gender-szempontból is górcső alá venni. Olvastam annó egy cikket arról, hogy míg a lányos pólók sokszor a "Pretty", "Princess", "Hi babe" vonalon mozognak, a fiúknál inkább a "Brave & strong", "Be who you are" és társai jelentkeznek. Összességében mégis azt mondanám, hogy mind női, mind férfi vonalon unalmas és közhelyes szövegekkel találkozunk, és nem látok más alternatívát. Mire is gondolok? Emlékszem, egyszer találtam egy felsőt "Think. It's not illegal yet." felirattal.  Sajnos nem állt jól, de nagyon fájó szívvel hagytam ott. 

Tavaszi búskomorság

Általánosan ismert dolog, hogy az emberek télen, amikor hideg van és sötét, nyomottabbak, hajlamosabbak a depresszióra és az öngyilkosságra.

Ez nem igaz.

Valójában az emberek sokkal nyomottabbak tavasszal és nyáron, amikor jó az idő, és csupa boldog ember veszi őket körül - emlékeztetve őket arra, hogy ők maguk nem boldogok. 

Télen könnyű elfogadni az egyedüllétet, amikor ki sincs kedve mozdulni az embernek az utcára, és a legjobb program bekuckózni egy könyvvel és némi teával.

Nyáron, amikor mindenütt vidám párokat lát az ember, az Erzsébet teret megtöltik a söröző fiatalok, és a lányok hirtelen hihetetlenül gyönyörűek lesznek, valahogy sokkal, de sokkal rosszabb itthon lenni egyedül.

Úton az Adománytaxival

Egyik kollégám, Tomi, akivel együtt dolgozom nap mint nap a Mozaik HUB-ban, bő egy éve gondolt egy nagyot, és létrehozta az Adománytaxi nevű szervezetet. A gondolata az volt, hogy bizonyára rengeteg embernél van otthon fölössé vált ruha, játék, amitől legszívesebben megszabadulna, de nincs ideje/energiája elvinni sehová, illetve nem is tájékozott kellőképpen a lehetőségekről, szervezetekről, akik fogadnák az adományát. Az Adománytaxi egyszerű megoldást kínál: autóval mennek önkéntesek az adományokért, így az adományozónak tulajdonképpen nincs más dolga, mint hogy átadja a már megunt ruhákat. Az önkéntes csapat később kiválogatja, zsákba pakolja azokat, és időről időre elszállítja egy olyan magyar településre, ahová hasonló adományok másképpen sosem érnének el. Tomi felismerte azt, hogy míg Budapest szociális hálózata viszonylag jól kiépült, vidéken rengeteg olyan leszakadt település, zsákfalu van, amelynek hátrányos helyzetű - sokszor roma - lakosaival a kutya sem törődik. Az Adománytaxi tehát nekik segít, de ennél jóval több is: az önkéntesek nem egyszerűen leviszik az adományokat, hanem időt is töltenek a helyiekkel, megpróbálnak megismerkedni az életükkel, bepillantást nyerni kicsit a magyar valóságba. Hosszútávú terv, hogy ezek az utak közösségi programokat is magukba foglaljanak, például közös foglalkozást a helyi gyerekekkel, főzést, beszélgetést, játékokat, aminek köszönhetően valós, kölcsönös adok-kapok viszony alakul ki az önkéntesek és a helyiek között, az alárendelt adományozó-adományozott viszony helyett.

Az Adománytaxihoz lazábban már régóta kapcsolódom: annak idején, mikor Tominak buszra volt szüksége, beszerveztem Bálintot, aki a saját családi kisbusszal szállított adományt vidékre, illetve részt vettünk közös begyűjtésben is. Tegnap volt azonban az első alkalom, hogy vidéki útjára kísértem a Taxit. Ezúttal a Nógrád megyei Tar falut látogattuk meg, mely közel sem a legborzasztóbb települések egyike, de itt is bőven találunk szegénységet és egy kisebb roma telepet.

Reggel egy egész teherautót megtöltöttünk adományokkal teli zsákokkal (nem volt egyszerű a cipekedés!) utána pedig Tarra, a helyi iskolához utaztunk. Az adományosztást előre meghirdették, voltak is érdeklődők bőven. Az ilyen adományozásnál fontos a jó szervezettség, nehogy veszekedésbe, káoszba forduljon át az egész. Az Adománytaxi mindig helyi szervezettel együttműködve dolgozik, az osztás is általában úgy működik, hogy a helyi szociális munkások - akik ismerik a rászorulókat - állítják össze a személyre szabott csomagokat, a lehető legigazságosabb módon. Ezúttal erre nem volt lehetőség, de szabályok felállításával, sorszámhúzással gondosodtak arról, hogy ne legyen tolongás, ezen kívül minden darab 20 forintba került - így mindenki jobban megfontolta, mit vigyen. A "vásár" végén több mint húszezer forint gyűlt össze, melyet a roma önkormányzat használhat majd fel!

Az út érdekes része persze csak ezután kezdődött, mikor ellátogathattunk helyi családokhoz is. A vezetőnk Lenke, a roma önkormányzat vezetője volt, aki nagyon motivált asszonynak tűnt, tenni akarással, sok ötlettel - bár bevallotta, sokszor magára marad. A polgármesterrel jó a viszonya - ami ritka és nagyon értékes egy ilyen faluban - mégis nehéz sokszor keresztülvinnie a közösség érdekeit. Azért megteszi, amit tud: táncházat szervez, kirándulni, múzeumba viszi a gyerekeket, próbálja megoldani a szemétgyűjtés problémáját, és szeretne segíteni egy családon is, akiknél nemrég elzárták az áramot.

Összesen négy családot látogattunk meg. Mindig vittünk nekik egy csomag tartós élelmiszert, és próbáltunk beszédbe elegyedni velük. Ez minden esetben nagyon könnyen ment, bár először aggódtam, mégis mit mondunk, mikor csak úgy besétálunk idegen emberek otthonaiba? Viszont mikor ott voltam, már nem éreztem semmi feszengést, akikkel találkoztunk, mind kedvesen meséltek nekünk. Az otthonok olyanok voltak, amiket eddig csak riportokban láttam: egy-két szoba, innen-onnan összeszedett bútorok, mindenki fekvőhelye egy helyen. Maszatos, de nagyon szép arcú, hatalmas szemű kisgyerekek bukkannak elő. A forgatókönyv általában ugyanaz: az édesanya otthon van a 3-4-7 gyerekkel, az apa közmunkás, esetleg idénymunkás. Szerencséseknek van állandó munkájuk a közeli gyárakban, szerencsétlenebbeknek semmi munkájuk nincs, és kizárólag segélyből élnek. A gyerekek a helyi oviba, iskolába járnak. Kevesen folytatják a tanulmányaikat a kötelező, 16 éves kor után. 

Az otthonokba látogatva nem éreztem rosszul magamat, de hazajönni nehéz volt. Az egész napos kirándulás után átfázva, fáradtan estem haza, hosszú forró fürdőt vehettem, tiszta ruhát vehettem fel, anyu pedig csodálatos, három fogásos meleg vacsorával várt (délben vendégek jöttek, volt maradék). Belegondoltam, hogy a nemrég vett csizmám ára alig kevesebb annál az összegnél, amiből kisgyerekes családok próbálnak hónapról hónapra megélni. Óriásiak a különbégek, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy én vagyok itt, ők vannak ott, nem pedig fordítva. És sajnos úgy érzem, valójában nem nagyon tehetek mást, mint hogy sóhajtok néhányat, és az apróbb segítségnyújtáson kívül visszafordítom az arcomat a saját életem felé - és hálás vagyok, hogy olyan, amilyen.

Mégis, mindenkit arra biztatok, hogy figyeljünk oda egymásra, és tegyük meg, amit tehetünk - ha mással nem, hát annyival, hogy ami számunkra felesleges, de még jó állapotú, felajánljuk annak, akinek szüksége van rá. Írjatok bátran az Adománytaxinak, és ha érdekel, csatlakozzatok a vidéki utakra is! Persze nézzetek körül más szervezetek háza táján is - segítsen mindenki ott, ahol tud!

Berlini szeminárium

Múlt hétvégén, vasárnaptól keddig tartott a Centropa berlini CJN (azaz Centropa Jewish Network) tanárszemináriuma, melynek a szervezésében én is aktívan részt vettem. Éppen ezért izgatott voltam a programmal kapcsolatban, de szerencsére minden jól sikerült - a szeminárium egy határozottan pozitív élmény volt.

Röviden az eseményről: A Centropa ugye elsősorban oktatási anyagokat készít, a szemináriumokon pedig tanároknak mutatjuk be ezeket az anyagokat, és próbáljuk inspirálni őket (illetve ők is inspirálják egymást) hogy hogyan tudják ezeket az óráikon is felhasználni. Ezek a szemináriumok elsősorban nem zsidó iskolák pedagógusainak szólnak, és folyamatosan szervezzük őket különböző országokban Európában, Amerikában és Izraelben is - ilyen volt például a tavalyi kijevi, krakkói és budapesti szeminárium. Ebből a sorból kilóg egy kicsit a CJN, ami az európai (és izraeli) zsidó iskolák folyamatosan épülő hálózata. Azon kívül, hogy ezeknek az iskoláknak is szólnak az anyagaink, próbáljuk elősegíteni, hogy a pedagógusok kapcsolatba lépjenek egymással, és határokon átívelő projekteket szervezzenek a diákjaik számára, ezzel is erősítve bennük a zsidó identitást, megismertetve őket a zsidóság sokszínűségével. Whatever. A lényeg, hogy az évente megrendezésre kerülő (idén az ötödik) CJN szeminárium is ezt a célt szolgálja: jöjjenek össze pedagógusok Európa zsidó iskoláiból, beszélgessenek a közös kihívásokról is sikerekről, osszák meg projektötleteiket és tapasztalataikat a Centropa anyagaival kapcsolatban. 

Már öt hónapja a Centropánál dolgozom, de ez volt az első szeminárium, aminek a szervezése az én vállamon nyugodott (bár Marcell persze sokat segített). Az is jót tett, hogy a korábbi eseményeken már láttam, hogyan is kell kinéznie egy ilyen programnak. Én hirdettem meg a jelentkezést, küldtem ki az emailek ezreit, mire tényleg lettek jelentkezők, én egyeztettem a hotellal, intéztem a kaját, leveleztem a jelentkezőkkel, és intéztem apró-cseprő kéréseiket. A szeminárium során is az én felelősségem volt, hogy minden rendben menjen, miközben Marcell a programmal, a tartalommal törődik.

Azt kell mondjam, hogy nagyszerűen sikerült a szeminárium! Már eleve az szuper volt, hogy Berlinbe utaztunk, ahol még sosem jártam. Egy nappal előbb utaztam ki és egy nappal később jöttem haza, így volt némi időm városnézésre is, bár meglehetősen hideg volt. Szombaton reggel érkezett a gépünk, a szállodában pedig nem csekkolhattam még be, ezért ott hagytam a motyóm, és felfedezőútra indultam. Megnéztem a Brandenburgi Kaput, a Holokauszt Emlékművet, a Reichstagot (kívülről), majd végigsétáltam az Unter den Lindenen, kajáltam, és megnéztem a Berlini Dómot. Iszonyatosan szétfagytam a végére, de mégis jó volt látni valamit a városból. Kicsit a tömegközlekedéssel is ismerkedtem, és az emeletes 100-as busszal mentem haza, ami felért egy kész városnézéssel. 

A hotel valami csodálatos volt. A főnököm, Ed miatt policy, hogy négycsillagos szállodákba szervezzük a programjainkat - személy szerint én ezt felesleges fényűzésnek tartom, de persze csodálatosan éreztem magam! Volt egy remek hotelszobám, a fürdőszobában kád volt, szóval vehettem egy forró fürdőt az átfagyás után. Másnap reggel pedig egyszerűen csodálatos volt a reggeli - minden, amit csak kívánhat az ember, gyümölcsök, joghurtok, sajtok, tojásételek, palacsinta, füstölt lazac, édességek, teák és dzsúszok - olyan lassan és élvezettel fogyasztottam el, ahogy egyébként meglehetősen ritkán szoktam enni. Az egész berlini tartózkodásomat meglepő nyugalom jellemezte. Azt hittem, nem így lesz, mert 1) Rajtam nyugszik a szeminárium szervezése és ki tudja, mi romlik el, 2) Egyedül leszek egy idegen városban, ahol ugyan beszélem a nyelvet, de azt is bénán.

Félelmeim nem igazolódtak be. Az egyedüllétet, a szobám nyugalmát és a város felfedezését hihetetlenül élveztem, és a szemináriummal is hasonló volt a helyzet.

A szemináriumra 16 országból érkezett 30 tanár: jöttek Izraelből, illetve Európa minden részéből: Törökországtól Angliáig, Svédországtól Olaszországig. Rögtön az elején az tűnt fel, hogy a tanárok rendkívül nyitottak, kedvesek, mosolygósak. Egy részük már ismerte a Centropát, ők lepacsiztak Marcellal; mások újak voltak. De mindenkit összekötött az, hogy érdeklődéssel, a tanulás vágyával jött ide, azért, hogy partnerkapcsolatokat létesítsen. A jó hangulat tehát megalapozott volt, már csak arra kellett vigyáznunk, hogy ne rontsuk el - szerencsére nem is tettük. A háromnapos program annak rendje és módja szerint zajlott le. Pozitív visszajelzéseket kaptunk, a tanárok jónak, hasznosnak tartották a szemináriumot. Borzasztóan meghatott, hogy kifejezetten sokan jöttek oda hozzám, megköszönték, megdicsértek, hogy milyen jó volt a szervezés, mennyit segítettem nekik, és egy csomó tanártól ajándékot is kaptam - csokit, füzetet, tollat az iskolák logójával, és ami a legjobb, egy holt tengeri ásványos kézrémet az egyik izraeli tanártól.

Az egész program során végig nagyon jó éreztem magam, tényleg, nehéz leírni azt a pozitív légkört, ami a tanárok között uralkodott. Nagyon örülök, hisz ez egy pozitív visszajelzés volt nekem és Marcellnak is, hogy jól végzem a munkám. 

Később volt időm arra, hogy megnézzem a berlini fal maradványait. Sokkal több sajnos nem fért a programba, de úgy tűnik, hamarosan ismét visszatérek Berlinbe - de erről bővebben később. 

Azt kell mondjam, határozottan szeretem a munkám. :)