Aranyélet

Bálint a két ünnep között minden nap reggeltől késő délutánig dolgozik Nagykovácsiban, mivel ilyenkor intenzív sítanfolyamokat tartanak. Ráadásul a főnöke és a családja (akik a sípálya mellett laknak) elutaztak erre a hétre, úgyhogy felajánlották Bálintnak (és nekem is) hogy ha gondoljuk, aludjunk kint. Úgy döntöttünk, hogy mivel "mókás és romcsi" (Bálint szavai) ezért egy éjszakára tényleg élünk a lehetőséggel. Tegnap este kiautóztunk (óriási, horrorfilmbe illő ködben) és kicsit kényelmetlenül, de azért jót aludtunk az ikreknél. De ez nem is annyira fontos, tulajdonképpen azért írom ezt a bejegyzést, hogy tudjátok, hol vagyok most! Bálint már a pályán oktat, odakint szól a Petőfi Rádió, én pedig a nappaliban vagyok. Egy óriási fotelt a terasz felé fordítottam, így az üvegen át, ha kinézek, látom az egész domboldalt, a községet és az erdőt. Mellettem egy plafonig érő karácsonyfa, rajta gömbök, fenyőtobozok és habcukor-karikák. Bebugyoláltam magam egy kockás pokrócba, és időnként a csipkebogyós-barackos teámból nagyot kortyolva nyomkodom a laptopot.

Aranyélet!

Karácsonyi bejegyzés

Túl vagyunk az ünnepeken!

Azt hiszem, lassan már túl sokszor mondom, de sajnos tény: az utóbbi 1-2 évben megdöbbent, milyen gyorsan rohan az idő. Bár imádom a karácsonyt és vártam a telet, nem igazán volt ünnepi hangulatom, tekintve, hogy még decemberben is úgy éreztem, hogy épphogy túl vagyunk a nyáron és most kezdődött a tanév. Mivel nemhogy hó, de még hideg sem volt sem itthon, sem a síelés alatt, a karácsonyi hangulat idén eléggé elmaradt, hiába próbáltam mindenfélével felturbózni. Miután 21-én leadtam a beadandómat, 22-én Petrával az egész napot mézeskalács sütésre szántuk. Délelőtt meggyúrtuk, kinyújtottuk, kiszaggattuk és kisütöttük a tésztát, délutánra pedig a díszítés maradt, ami szintén órákig tartott, egyrészt, mert nagy mennyiség készült, másrészt, mert igyekeztünk nagyon igényesek lenni: szép mintákat rajzoltunk a cukormázzal, és dekorációként bevetettünk diót, mazsolát, mandulát, gumicukrot és különböző egyéb cukorkákat is. Határozottan állíthatom (és nem csak az én véleményem!) hogy az idei mézesek nagyszerűen sikerültek, így ha valakinek recept kellene, bátran forduljon hozzám. :)

23-án a B4-ben dolgoztam, ott egy piros Mikulás sapka viselésével, illetve egy kizárólag a terem számára készült B4-pólós mézeskaláccsal próbáltam fokozni az ünnepi hangulatot. De egész nap azt mondogattam, hogy "holnapután karácsony", mire valaki fel nem világosított, hogy nem, hanem holnap. És persze 24-én már nem is volt hová tolni a dolgot, aznap azért már örültem az ünnepnek. Korán keltem, takarítottam, ajándékokat csomagoltam, odakint szóltak az ünnepi zenék, anyu és Petra a konyhában sürögtek-forogtak, apu a fát faragta, szóval a szokásos családi életkép. Délután feldíszítettük a fát, nekem ki kellett vasalnom Petra haját (jól állt neki!) úgyhogy igyekeznem kellett, hogy kész legyek, mire megszólal az a bizonyos csengő és a fa alá kerülnek az ajándékok. Kaptam a családomtól egy óriási bögrét (ha SOK tea kellene), nyulas pizsamát (ami rém cuki, de sajnos be kell cseréljük, mert kicsi rám), felnőtt színezőt (máris rávetettem magam, juhééj!) és play station edzésprogramot (én ugyan nem értek ezekhez a kütyükhöz, de Petra már lelkesen használja). Kaptunk továbbá mi, Pálék egy új melegszendvicssütőt is (a régi tönkrement) ami annyiban trükkös, hogy a sütőlapot gofrisütőre is cserélhetjük. Nyamm!

Az ajándékozás után elfogyasztottuk a karácsonyi vacsit. Anyu sokat tanakodott, de végül nem újított, és a tavalyról már ismert borlevest és narancsos kacsát tálalta fel hercegnő burgonyával. Idén tartozott mindehhez egy különleges narancsmártás is. Hmm, isteni volt! Utána persze bejgli, stollen és gyümölcsök minden mennyiségben. Miután belaktunk, sorra telefonáltuk a családot és nem maradhatott el az Orsival való skypeolás sem. Kár, hogy nem lehetett velünk, ráadásul neki Izraelben nem sok jutott az ünnepi hangulatból, a töménytelen beadandóján dolgozik és egyetemre jár, míg mi pihenünk. :( Az estét egy családi Jégvarázs-nézéssel koronáztuk meg, utána pedig nyugovóra tértünk. Én a magam részéről úgy aludtam, mint a tej. Imádom a karácsonyi alvásokat!

25-én reggel kipróbáltuk az új gofrisütőt, nagyon fincsi reggelink lett. Én rögtön nekiestem a színezőnek, apu és Petra pedig az új play station játékokat próbálták ki. Átjött Bálint is, az ő segítségével sikerült megfejteni Petra új Időfutár társasjátékát. Játszottunk, és nyertem is, bár csak azért, mert Bálint elszámolta a dolgokat. :) Utána megebédeltünk, anyu gombalevest és harcsát készített, amit Bálint csak úgy falt, ami nagy szó, mert 1) nem igazán kedveli a gombát, 2) szinte egyáltalán nem eszik halat. Délután csak egy kis szusszanásra jutott idő, utána Bálint hazament, mi pedig Zsuzsa nagyihoz indultunk. Bálinttal megint csak csúszik az ajándékozás, az ő szállítmányával közbe jött valami (tipikus. ^^"). Zsuzsa nagyinál is jól telt az ünneplés, kaptam még egy színezőt, úgyhogy most igazán hosszú időre el vagyok látva, hátizsákot és ékszereket is. Estig beszélgettünk és faltuk a sütiket. 

26-án megint jó sokáig aludtam, aztán a színezéssel foglalatoskodtam. Nagyon nyugisak ezek a karácsonyi napok, úgy tűnik, kijött rajtam egy kis fáradtság, hogy 9-10 órákat alszom. Délután Magdolnagyihoz mentünk, ahol kivételesen ott volt Zsuzsi, Eszter és Luca is, ők ugyanis azért utaztak fel Pestre, hogy ma megnézzék a Diótörőt. Így hát itt is egy nagyobb, közös karácsonyozás volt, ahol mindenki baglyos dolgokkal halmozott el. Ettünk, ittunk, játszottunk, végül a család hazament, én pedig Bálinthoz, ugyanis este elmentünk a Mammutba, hogy megnézzük végre az új Star Wars filmet! A 7. rész, a The Force Awakens már akkor került a mozikba, mikor mi síeltünk, és rengeteg ismerősünk látta a filmet, de mi csak most kerítettünk rá sort. Azért csatlakozott néhány barát, olyanok is, akik még nem látták, de akadt pár, aki többedjére jött megnézni. :) Mi Bálinttal nagyon szeretjük a Star Wars filmeket, végig is néztük őket az utóbbi hetekben, hogy hangolódjunk az új részre, de azért nem voltunk nagyon besózva, csak kíváncsiak voltunk. Egyikőnk sem dobott igazán hátast a filmtől. Jó volt, szórakoztató volt, de nem olyasmi, amit az ember sokszor meg akarna nézni. Engem zavart, hogy milyen sokszor merít a régi filmek anyagából, hiányoltam az eredeti ötleteket. De nagyon tetszett BB8, és persze a további részek alatt még kibontakozhat az új stáb.

A film után Bálintnál aludtam, de ő reggel oktatni ment, én pedig hazajöttem, hiszen a család 11-re már a Symába volt hivatalos A Játékkészítő musicalre. Korán odaértünk, de így is hömpölygő tömeg volt mindenütt. A darabot csak néhány napig játsszák, viszont telt házzal. Alapvetően gyerekműsorról van szó, így hát mindenhol nyüzsögtek az aprónépek. A közel háromórás musical igazi sztárparádé: Nagy Feró, Radics Gigi, Szabó Győző, Király Viktor és Linda, Vastag Csaba és Tamás, Stohl András, valamit még sok más híresség szerepelt a darabban. Az első felvonást inkább untam, a második annál szórakoztatóbb volt. A történetet kedvesnek találtam, engem főleg az Óz és a Végtelen történet összegyúrására emlékeztetett. De jók voltak a dalok, klasszul sikerültek a jelmezek és a különleges fényvetítéssel készült díszlet is.

Délután pihenhettünk kicsit itthon, de utána Zsuzsi, Eszter és Luca jöttek hozzánk vendégségbe. Csak nemrég mentek el. Velük is jó volt együtt lenni, beszélgetni, és persze enni. Azt hiszem, holnaptól edzésbe kezdek!

Az az igazság, hogy bár elterveztem, milyen sok mindenre jut majd időm a szünet alatt, látom, hogy nincs is már olyan sok hátra a decemberből. Jó, ugyan nem hajt a tatár, de van még egy thesis proposalom, bőven van mit foglalkozni a szakdolgozatommal és az interjúkkal, ideje lenne utánanézni a továbbtanulásnak, és valami munkát keresni. De egyelőre csak pihengetek, színezek, olvasok, filmezek és eszem. Na jó, talán néha ilyen is belefér. :)

Síelés!

Hazajöttem a síelésből! Sajnos elég rövid ideig tartott, csak négy nap és egy fél délelőtt telhetett csúszással. De azért nagyon örülök hogy elmentem, jól éreztem magam. Ugyanilyen "besíző" táborban voltam tavaly is Bálinttal, a családjával, illetve régi ismerősökkel, barátokkal. Olaszországba, Val di Fiemmébe mentünk, és akárcsak tavaly (és minden évben) a Hotel Ancorában szálltunk meg, ami nekem már legutóbb is nagyon tetszett a sajátos enteriőrje miatt, de idén még klasszabb, még különlegesebb szobát kaptunk. :) A hóhelyzet nem volt túl szerencsés, ugyanis a régióban egyáltalán nem volt csapadék. A pályák azért üzemeltek, mert hóágyúval megcsinálták őket, de egyébként a hegyek, a fák, a házak mindenütt teljesen kopárak voltak. Érdekes is volt úgy síelni, hogy sehol semmi hó, a barna hegyek közepén csak egy-egy fehér csík jelzi, hogy hol fut a pálya. Ez a síélményt nem csökkentette, mivel siklani remekül lehetett, de sajnos téli, karácsonyi hangulatom nem igazán lett a dologtól. Bálintnak kevesebbet kellett dolgoznia, mint tavaly, úgyhogy több időt tölthettünk együtt. Tanítgatott pár dologra, ami egészen hasznosnak bizonyult, csak sajnos évi öt nap síelés alatt elég nehezen tudom őket kigyakorolni. A sítudásom kábé a hét közepéig fejlődött, de utána már rosszabbul ment, gondolom, elfáradtam. Ami különleges volt idén, hogy csütörtökön elmentünk a Sellarondára - ez egy olyan sípályarendszert jelent, amely egy sziklacsoport körül húzódik, tehát ha az ember reggel elindul az egyik pontjáról, délutánra éppen körbeér. Egy kisebb csapattal tettük meg a kört, tényleg egy napos program volt. Viszont annyira nem volt nagy szám, sokat kellett felvonóznunk és a pályák sem voltak olyan jók. A végére egy durva meredek szakaszhoz értünk, amit a sok síelő már összetúrt, buckák és jégfoltok voltak egymás hegyén-hátán. Bálintnak mintha meg sem kottyanna, elegáns mozdulatokkal pillanatok alatt lekanyargott, de nekünk, többieknek (és a pályán síelő emberek jó részének) nem kis szenvedést jelentett a lejutás. A síelésen kívül jókat ettünk, ittam fincsi Bombardinokat, szaunáztunk és társasoztunk - még én is beszálltam, hogy kipróbáljam Bálint új játékát, a Splendort. Nagyon rákattantam, de sajnos egyszer sem nyertem. :( Hiába vettem rá Bálintot, hogy töltse le az Igazából szerelmet, egyszer sem sikerült filmezésre sort keríteni. Hasonlóan jártam a tanulással is: vittem laptopot, hogy majd leiratozok, és csinálgattam is őket, de persze nem sikerült végeznem velük. Tegnap Bálint továbbutazott egy másik sítáborba Nassfeldre, engem és az anyukáját pedig egy híresség, a színész Szabó-Sipos Barnabás hozott haza, aki George Clooney magyar hangja is. :D

Jól sikerült a síelés, nagyon jó volt végre a friss levegőn lenni, mozogni. Most viszont már a nyakunkon az ünnepek! Két bejegyzéssel korábban azt írtam, a két beadandómból csak egyet írok meg karácsony előtt. Ez végül nem így lett, ugyanis összeszedtem magam, és megírtam és el is küldtem azt a beadandót, aminek a határideje januárban van ugyan, de így számíthatok visszajelzésre, és tudok rajta tökéletesíteni. Ez persze azt jelenti, hogy kevésbé haladtam azzal az írással, amit hétfőig kell leadjak. Tehát ma, holnap és holnapután azon dolgozom, de eközben még elmegyek a BK-s karácsonyi bálra is. :) Utána már mézeskalács sütés, ajándék csomagolás a terv. 23-án még dolgozom délelőtt a B4-ban, de utána átadom magam a karácsonyi hangulatnak és a pihenésnek!

Hanukarácsony

A tegnapi nap az ünnepek keveredéséről szólt. Reggel amint kinyitottam a szemem, pattantam is ki az ágyból, hogy megnézzem, mit hozott a Mikulás a csizmámba. Kerültek bele csokik, nasik, azon kívül kaptam egy világító csillagot az ablakomra és új aksit a laptopomba. :D A délelőtt azzal telt, hogy karácsonyi dekorációba burkoltuk a lakást, apu felszerelte az erkélyre és az ablakokra a fényfüzéreket, és az évek során összegyűjtött karácsonyi mütyüröket is elhelyeztük a lakás különböző pontjain. Miután ezzel megvoltunk, gyorsan megebédeltünk, és elindultunk a délutáni Hanuka-ünnepségre, ugyanis tegnap a Mikulás-nap, advent második vasárnapja és Hanuka első napja egybeesett. A Hanukát egyébként nem nagyon szoktuk ünnepelni, általában családi körben meggyújtjuk a gyertyákat és esetleg éneklünk, de néha ez is elmarad, ha épp más dolgunk van esténként. Most egy kicsit színesebb volt a program, ugyanis Andris révén hivatalosak voltunk egy "hivatalos" ünnepségre a zsinagóga melletti Goldmark terembe, utána pedig Barukhékhoz mentünk. A hivatalos ünnepség nem volt nagy szám, erősen fiatalítottuk az átlagéletkort, a többség ugyanis idős néni-bácsi volt, de azért a gyertyagyújtás, a beszéd meg azt azt követő kis műsor egész jó volt. Utána Sahar családjához mentünk, ahol már nagyobb mulatság fogadott minket, Bea rengeteg fánkot sütött, ugyanis, mint idén megtudtam, Hanukakor azt kell enni. Szóval volt nutellás fánk, fehér csokis fánk, szezámmag-krémes fánk, churros, csokik, gumicukrok... és jött egy csomó vendég, gyerekek is, szóval egy igazi zajos, nasizós este volt, meggyújtottuk a gyertyát, aztán ettünk, és ettünk... A gyerekes családok hamar leléptek, a többieknek viszont Hili, Sahar húga tartott kis koncertet, ugyanis énekelni tanul, és nagyon szép hangja van. Nagyon kedves ünneplés volt, későn értünk haza. :)

Éppen tegnap olvastam egy könyvet, ami a II. világháború utáni magyarországi zsidókkal, zsidó identitásokkal foglalkozik. Az egész nagyon érdekes, kiderül, hogy a zsidóság generációról generációra rengeteget változott az elmúlt száz évben, de a háború után egyfajta válságba került: a Holokauszt miatt sokan megpróbálták elnyomni, eltitkolni a zsidóságukat, miközben a családot azért terhelte a titok, néha a hagyományokat is megtartották, csak kifelé próbáltak elrejteni mindent. Több interjúalany említette a kutatás során a karácsony problematikus voltát: például, hogy gyerekkorukban, mikor az iskolában dolgozatot kellett írni a karácsonyról, a család közösen kamuzott valamit, vagy ha megkérdezték, mit kapott, kitalált valami hihető mesét. Azt hiszem, ez tényleg nagyon nehéz lehetett, de örülök, hogy nálunk ez nem így van. Szerintem nagyon szép, hogy a mi családunkban ez a sok ünnep megfér egymás mellett. Semmilyen gondom nem származik abból, hogy délelőtt még karácsonyi fényeket aggatunk, délután pedig már Hanuka-fánkot majszolunk. Tök jó, hogy az ember kiválogathatja magának, milyen szokásokat szeretne tartani, mi minden bír számára jelentéssel. Nekem ez az igazi multikulturalizmus. 

Miért nem blogolok?

Remélem, hűséges olvasóimnak feltűnt, hogy mostanában elég keveset blogoltam. Nos, ez annak köszönhető, hogy hiába a kicsit lazább CEU-s félév, azért eléggé besűrűsödtek a dolgaim, hála néhány kedves pluszfeladatnak. 

Az első, ami elég sok időt elvett az életemből, Bálint szakdolgozata volt. Kevésbé ismert, hogy Bálint a síoktatás mellett végez levelezős szakon egy turizmusos sulit, főleg szülői nyomásra, hogy nem árt az ilyen papír. Bálintnak az iskolához kábé annyi köze van, hogy félévente egyszer megnézni, mikor vannak a vizsgái, pánikszerűen összekaparja a megtanulandó anyagot, másfél napot rászán, hogy mindent elolvasson és bemagoljon, majd a vizsgán a lehengerlő dumájával ötösre felel. Idén eljött a szakdolgozat megírásának ideje, amit persze nagy szenvedéssel fogadott. Még akkor is, ha egy síiskola beindításáról írt, amihez egyébként ért és ami a szívéhez közel áll, nem volt könnyű összehozni a 90 ezer karaktert. Úgyhogy mivel ebben nekem már van némi rutinom, természetes volt, hogy segítek abban, hogy hogy is kell egy ilyennek kinéznie, rugdosom, hogy haladjon, ötleteket adok, majd pedig lektorálom, amit írt. És ez tényleg nem kis munka volt, úgyhogy az elkészült művet szinte a magaménak érzem, de azért senki ne értse félre, 100%-osan Bálint szellemi terméke. :) Tegnap adtuk le, szelfizni elfelejtettünk vele, de azért nagyon örülünk, hogy túl vagyunk rajta.

A másik feladat, ami az elmúlt két hétben lekötött, egy Republikon meló volt. Ennek szintén nagyon örültem, egyszer csak megkeresett Réka, hogy tudnék-e nekik írni egy tanulmányt (talán emlékeztek, egyszer tavaly már kaptam ilyen feladatot). Az LMBTQ emberek magyarországi helyzetéről kellett írjak 40 ezer karaktert, ez tulajdonképpen csak a már meglévő kutatások előbányászását és összefoglalását jelentette. Elvállaltam, mert a téma amúgy is kézre állt, foglalkoztam ilyesmivel korábban, fizetnek érte, meg hát végül is belefért az időmbe. De azért igyekeznem kellett, hogy határidőre meglegyek. Kedden elküldtem Rékának, azóta nem kaptam választ. Ez kicsit bánt, de remélem, meg vannak elégedve, és kapom a zsét is hamarosan. Ezeket a tanulmányírós melókat tökre szeretem csinálni, örülök, ha megkeresnek ilyennel. :)

A fenti két feladat mellett nem sok mindenre volt időm. A CEU-n volt néhány prezentációm, azokra tisztességesen felkészültem, de például a szövegolvasással eléggé elmaradtam. Ezen kívül van még a héber, azt is kevesebbet tudtam gyakorolni, de azért jól állok, jövő héten lesz egy vizsga, az remélem menni fog. Egyébként szerintem elég sokat tanultunk idén, Orsinak már tudok pötyögni ezt-azt. :) Jövőre természetesen folytatom!

A héberen kívül három tárgyam van, de az egyik csak audit, tehát év végi beadandót csak két tárgyból kell írnom. Az egyik határideje most lesz karácsony előtt, a másik januárban, tehát az elosztás tökéletes, de az a helyzet, hogy úgy indultam neki, hogy mindkettőt megírom az ünnepek előtt, és milyen jó lesz. Ez persze a szakdolgozat írás és a Republikon tanulmány miatt végül meghiúsult. Most kezdtem csak el dolgozni az első tanulmányon, amire kábé a következő hét áll csak rendelkezésre, mivel utána síelni megyek! A másik beadandót pedig a két ünnep között írom majd meg, és akkor végre elkezdek foglalkozni a saját szakdolgozatommal is. Jövőre még kevesebb sulis elfoglaltságom lesz, Bálint sok időt fog külföldön tölteni, úgyhogy a szakdogára lesz időm bőven. :)

Egyébként már nagyon ünnepi hangulatom van, szeretek pokróccal, teával bekuckózni a hideg elől, minden tele van karácsonyi vásárokkal, ma jött hozzánk a Mikulás, és kezdődik a Hanuka is, kikerülnek itthon a fények, szóval a szokásos dolgok. :) Persze ez azt is jelenti, hogy a beadandó írás mellett ajándékok beszerzésével is foglalkoznom kell. Pontosan egy két múlva, 13-án pedig síelni megyek Bálinttal és a családjával, ugyanúgy, ahogy tavaly is tettem. Már nagyon várom! De persze igyekeznem kell, hogy minden dolgomat időben befejezzem. Hát ezért nem blogolok! De ne aggódjatok, hamarosan újra egy kis nyugi lesz, és beszámolok majd az ünnepekről, a családozásról, meg persze évértékelőt is írok majd. :)

Életem első Haver foglalkozása!

Korábban már írtam arról, hogy márciusban a Haver Alapítvány önkéntese lettem. Az önkéntesek fő feladata, hogy középiskolásoknak tartsanak foglalkozást a zsidóságról, kicsit érzékenyítve őket a téma iránt. A képzésem óta viszont nem került sor arra, hogy én is foglalkozást tartsak. Több foglalkozást is elmentem megnézni, és néha-néha ugyan meg is szólaltam, de ez, ugye, nem számít. Nyáron hosszabb szünet következett, olyankor nincs iskola, így nincsenek foglalkozások sem. Ősszel aztán voltam egy hétvégi ötletelős Haver workshopon, sörözésen, zsidónegyed-sétán, de már igazán vártam, hogy végre foglalkozást is tartsak, mert úgy éreztem, hogy anélkül csak afféle "kamu-önkéntes" vagyok. Persze a foglalkozástól érthető módon tartottam (és fogok is még tartani sokáig). Egyrészt úgy érzem, jó a kiállásom, fel tudom kelteni az emberek figyelmét, tudok érvelni, beszélni nagyobb közönség előtt. Másrészt viszont félek a kritikától, a negatív véleményektől, határozottan rosszul érint, ha ellenséges viselkedéssel találkozom. Persze nem minden esetben, de egy órán előfordulhat, hogy valaki nagyon előítéletes véleményeket hangoztat. És persze egy osztály kiszámíthatatlan, lehet, hogy mindenki üvölt, és megesik, hogy senki se hajlandó megszólalni, és teljes apátiában gubbaszt kilencven percig. 

Reméltem, hogy életem első Haver foglalkozásán ez nem fog megtörténni, és szerencsére mázlim volt. A foglalkozást egy pápai gimi tizedikeseinek tartottuk, úgyhogy hajnalban indultunk el autóval, és csak délután értünk vissza. Hárman mentünk, de egyikőnk inkább csak sofőrként működött közre, a foglalkozást ketten tartottuk egy másik lánnyal. Örültem, mert a társam tapasztalt, jó kiállású csajszi volt, aki sokat tudott beszélni és ment neki a fegyelmezés is. Erre főleg a foglalkozás elején volt szükség, mert a harminc diák elég hangos volt, nem volt könnyű túlkiabálni őket. Óriási pozitívum viszont, hogy fokozatosan elcsendesedtek, és elkezdtek érdeklődni, figyelni ránk. Bőven kivettem a részem az óratartásból, sokat beszéltem és szerintem jól is ment. Nem volt semmilyen kifejezetten rossz tapasztalat. Az óra végén ketten is odajöttek hozzám, hogy elmondják, jól érezték magukat és megköszönjék. Néhány begyűjtött cetli alapján pedig esetleg változást is sikerült elindítani a fejekben. Nagyon örülök, hogy ennyire jól sikerült életem első Haver foglalkozása! Biztosan lehet neccesebbekre is számítani, de legalább azt tudom, hogy képes vagyok rá! Decemberben még két másik óra is várható, úgyhogy végre tényleg elkezdem az "igazi" önkénteskedést. :) Akit pedig érdekel, megtalál minket a Pápa televízióban, ugyanis felvételek is készültek. :D

Paradicsomaim emlékére

Azt hiszem itt a blogban nem ejtettem róla szót, de igen nagy örömöt okozott, hogy idén a születésnapomra Bálint anyukájától kaptam két koktélparadicsom palántát. Bálint nagyszülei Budakeszin laknak kertes házban, náluk van minden évben paradicsom, sőt, tavaly Bálintéknál is volt az erkélyen egy palánta, ami egész nyáron hozta a szép sárga termést, és mindig szedtem is magamnak a reggelihez, ha ott jártam. Hát innen tudta Kati, hogy jó ajándék lesz nekem is egy paradicsom. Örültem is neki rendesen. Mikor megkaptam őket, egészen kicsik voltak. Hazahoztam, majd átültettem őket egy nagyobb cserépbe, locsolgattam. Iszonyat gyorsan kezdtek nőni, hamarosan újabb átültetésre és karóra volt szükség. Ma már látom, hogy nem voltam elég felkészült, ugyanis sokkal nagyobb cserepek és hosszabb karók kellettek volna, mint gondoltam. A palánták nagyon gyorsan nőttek, gyönyörű zöldek voltak, nekem pedig szokásommá vált, hogy naponta többször kimentem hozzájuk az erkélyre, locsoltam őket és beszéltem hozzájuk. A gyors növekedés miatt szükség volt arra, hogy állandóan új karók után nézzek, és rendszeresen kötözgessem a hajtásokat. Ha odakint erős szél vagy vihar tombolt, már rohantam is, hogy a palántákat a biztonságos nappaliba menekítsem. Egy alkalommal az éjszaka közepén riadtam fel a dörgésre, és halált megvető bátorsággal futottam ki a vaksötét erkélyre, hogy megmentsem szeretett paradicsomaimat. Kaptak tápszert, hogy szebben virágozzanak. Amint feltűnt a levélkéiken valami gyanús, siettem a kertészellátóba megfelelő permetező szerért. Naponta becézgettem, dicsértem őket. Borzasztóan boldog voltam, mikor megjelentek az első virágok, majd az első kis, zöld termések. 

A történet azonban innentől szomorúbb fordulatot vesz. Az az igazság, hogy a termések meglepően lassan kezdtek besárgulni. Időközben beköszöntött a nyár, olyan kánikulával, hogy nem győztem elégszer vizet adni a paradicsomoknak, és sokszor kiszáradtak, az apró levelek megégtek. Mikor elutaztam Barcelonába, anyura bíztam a paradicsomokat, és mire hazaértem, az egyik sorvadásnak indult. Ennyire hiányoztam volna neki? Mindenesetre a levelei fonnyadtak, sárgultak, termést nem hozott, a vizet nem itta be. A net szerint ez valami gyógyíthatatlan betegség. Nagyon elszomorodtam, de nem mondtam le a paradicsomról. Ez jó döntésnek is bizonyult abból a szempontból, hogy hosszú hetek után erőre kapott, és a kiszáradó ágak mellett mindig voltak még küzdő, friss hajtások is. Az első termést betakarítottam, finom is volt, de hát sajnos tényleg csak egy-két szemről beszélhetünk. Szeptember elején kezdett el a még ép növény iszonyatosan sok virágot hozni, amiből rengeteg zöld paradicsom-kezdemény indult növekedésnek. Ennek ismét nagyon megörültem, és alig győztem biztatni a palántát. A zöld termések nőttek, növekedtek, de sárgulásnak nem indultak. Hiába a hosszú jó idő, azért úgy tűnik, hűvös volt szegénykéknek, és a nap se sütött már eleget. Hiába reménykedtem, ma, november végén a paradicsomok még mindig zöldek, a növény levelei viszont már elfagynak. Vége, szeretett paradicsomaimat ki kell hajítsam. Hát ezt nem tudom, hogy fogom megtenni. Tök fájdalmas lesz. :( 

Az a helyzet, hogy hiába voltam nagyon lelkes, ez az erkélyen kertészkedés nem igazán jött be. A paradicsomoknak sokkal jobb lett volna, ha igazi földben vannak, és nem egy kis cserépben, amit egy nagyobb szél fel tud dönteni. Úgy tűnik, itt a városban több betegséget is elkapnak, mintha egy vidéki kis kertben lennének. És ahhoz képest, hogy mennyit küszködtem velük, elég rosszul időzítettek: nyár közepén kaptam egy fél tucat paradicsomot, most meg van rajtuk egy kiló, ami a szemem láttára fagy el. :(

Na mindegy, annyit mindenképp megérdemelnek, hogy egy blogbejegyzésben emléket állítsak nekik.

I don't want to live on this planet anymore