Utrecht, apple pie, guacamole

Tegnap Utrechtbe kirándultunk Kathrinnal, Hannah-val, Helenával és Kathival. Az egészet egy eltévedéssel kezdtük, és csak nagyon nehezen jutottunk el az Amstel állomásig. Ott vonatra szálltunk, és húsz percet utaztunk Utrechtig botrányosan sok pénzért. A napot aztán azzal töltöttük, hogy céltalanul bolyongtunk a városban.

Az állomástól rögtön egy sétálóutcán indultunk végig, és bekukkantottunk az üzletekbe. Egy tipikus holland sültkrumpli-árusnál vettünk ötünknek egy adagot majonézzel, és nagy élvezettel elnyammogtuk. Aztán utunkba akadt egy valamiféle zenegép-múzeum, és gondoltuk, benézünk. Ez a múzeumkártya nagyszerűen promótálja a kultúrát, ugyanis tényleg kizárólag azért mentünk be, mert kártyatulajdonosként nekünk ingyen volt. Nem voltunk sokat a múzeumban, de azért megnéztünk mindent. Kis zenedobozoktól kezdve az önműködő zongorán át a hatalmas vásári zenekocsiig volt itt mindenféle. Nekem egy olyan doboz kéne, amiben egy kicsi balerina forog zenére. :)

Továbbsétáltunk, elértük a tipikus holland csatornák és cuki házikók részlegét. Megnéztünk egy templomot belülről (szerintem ez az első templom amibe bementem, pedig Amszterdamban is van elég) aztán, mivel már eléggé kifáradtunk, leültünk az egyik kávézó teraszán. Vettünk két almás, két csokis és egy málnás sütit, és megosztottuk. Megegyeztünk, hogy még mindig az almás a legjobb (pedig én nem is vagyok annyira oda az almáért.) 

A nasi után sétáltunk egy darabig a bájos utcácskákon, benéztünk a művészboltokba, aztán végigjártunk egy egyszerű piacot. Négy körül hazavonatoztunk, pechünkre a vonat nem állt meg az Amstel állomáson (fogalmam sincs, miért, biztos mi néztünk be valamit) úgyhogy a Centraalról kellett visszametróznunk a biciklinkhez.

A következő állomás Nessie albérlete volt, ez egy egészen hosszú bicikliút nekünk. Bevásároltunk a lakáshoz közeli AH-ban, aztán fölcuccolkodtunk, és nekiálltunk a mexikói vacsi főzésének. Helena tortilla chipset tett egy hőálló tálba, pakolt rá reszelt sajtot, és betette a sütőbe. Készített hozzá guacamolét, úgyhogy mikor kész lett, abba mártogattuk a forró, olvadt sajtos chipsdarabokat. Mennyei volt! Szerintem majd én is megpróbálkozom otthon az előállításával, mert annyira nem tűnt bonyolultnak :)

Hannah és én salátát készítettünk, ami csak zöldségek feldarabolásából és összemixeléséből állt. Kathrin pedig főzött egy zöldséges-csirkés valamit, amit a salátával meg a szószokkal tortillába csavarhattunk. Vettünk 3 üveg bort, de ki sem nyitottuk őket. A két doboz fagyi, amit desszertnek vettünk, bezzeg elfogyott. Az este végére mindenki majd' kipukkadt. Én nagyon-nagyon fáradt voltam, és nem bántam volna, ha hamarabb indulunk haza. Nem volt valami jó éjnek évadján biciklire szállni, de egészen könnyen hazajutottunk, és Andris megvárt, hogy skypeolhasson velem :)

Kalózkodás

Tegnap este kalózbuli volt az Uilenstede caféban. Engem Viky és Jolijn vettek rá, hogy menjek, és nem bántam meg végül :) Beöltöztünk kalóznak, és egész jól sikerült ahhoz képest, hogy jelmezt persze egyikőnk sem hozott magával. Összegyűltünk a konyhában, és borozás és francia belga csoki majszolása közben kifestettük egymás arcát. Én sebhelyet kaptam, Viky bajuszt és szakállkát, Jolijn borostát, Martina pedig egy nagy fekete szemtakarót. Hát így mentünk le bulizni. Ott a jelmezünket csakhamar kiegészíthettük egy szép piros kalózkalappal, ami a Captain Morgan promóciója volt. Így már sokkal kalózosabb lett a megjelenésem! A zenétől nem voltunk elragadtatva, de azért hajnalig roptuk. Jól éreztem magam :)

Vicces, hogy otthon szinte sosem voltam bulizni, itt meg szinte minden nap van valami. Most például Hannah-val indulunk az ő buddy-ja szülinapi bulijára. Hannah azért kért meg, hogy menjek vele, mert persze senkit sem fog ismerni a leányzón kívül. Lehet nem is maradunk sokáig. Holnap úgyis Utrecht meglátogatása a terv, este pedig mexikói kaja főzése a csajokkal. Nem unatkozom...

Mi a fenének vagyok ébren?

Mi a fenének vagyok ébren? - Teszem fel a kérdést magamnak órák óta. Körülbelül fél 11-kor fekhettem le aludni, valamikor éjfélkor sikerült is elszenderednem, de fél háromkor felébredtem, és tessék, azóta ébren vagyok. Olvastam, levegőztem, visszafeküdtem, villany fel, villany le, végül annyira lehetetlennek éreztem az elalvást, hogy bekapcsoltam a gépet. Lehet nem is alszom ma már. Csak tudnám, mi van velem?

Egyébként nem vagyok kifejezetten jó alvó, ami azt hiszem, gyerekkori félelmek maradványa lehet. Aggódtam is, milyen lesz majd itt saját szobában, egyedül aludni. Szerencsére eddig minden rendben *lekopogja jó hangosan*. A szoba az enyém, biztonságos, megnyugtató kuckó. Mások füldugót használnak, hogy kizárják a zajokat, engem megnyugtat, ha elalváskor hallom az épületből a kiabálást, a nevetést, a zenét. Az erkélyem a Yellow towerre néz, aminek érdekessége, hogy bármilyen késő is van, biztosan találok néhány olyan ablakot, ahol ég a villany. Ez is meg szokott nyugtatni, ha nem tudok aludni.
Az első hetekben nagyon jól aludtam, valószínűleg azért, mert kifáradtam az újdonságok okozta sokktól. Aztán ahogy lassan elmúlt ez a leterheltség, úgy kezdtem megint fölébredezni hajnaltájban. Kettőkor ébredés, vagy visszaalszom, vagy nem, ha nem, akkor villany katt fel, olvasás négyig, addigra a szemeim leragadnak újra. Ma viszont úgy tűnik, extra álmatlanság van. Eszembe jut a Száz év magány, ahol egy alkalommal az egész falu elkapja az álmatlanság-kórt: nem tudnak aludni, így a munka éjjel sem áll le. Nem is lenne ezzel baj, de egy idő után elkezdik elfelejteni a dolgok neveit és azt, hogy mire valók, ezért mindenre ráírják a funkcióját... A beteg falun végül csak Melchiades csodaszere segít.
Alighanem az lehet a baj, hogy nem vagyok eléggé elfoglalt, bár nem unatkozom. Az egyetemre csak heti háromszor kell bemennem, és sajnos nem kell annyit tanulni a fennmaradó napokon, mint vártam. Igen, sajnos, mert én azzal az elvárással jöttem ide, hogy itt más a rendszer, itt a diáktól elvárják, hogy dolgozzon, beadandót írjon, hozzászóljon, megnyilvánuljon. Nos, a hozzászólásokat értékelik, de nem várják el, beadandók pedig úgy tűnik, főként a mesterkurzusokon vannak. A mesterképzésen lévők állandóan tanulnak. Nekem csak olvasnom kéne, de azzal is az a baj, hogy a szövegek tartalmát senki sem kérdezi vissza, és órán részletesen átbeszéljük, így ha nem olvasnám el se lennének következményei... Egyébként olvasok, mert egyrészt hasznos, másrészt többnyire érdekes. De a suli mellett így is van a héten 4 nap, amikor szabad vagyok. Majdnem minden nap mozgok, ez úgy tűnik, nem üt ki eléggé. A csajokkal rendszeresen szervezünk programot - Amszterdam megismerése, buli vagy egyéb - de ez még mindig kevés.

Na, ebben a másodpercben az villant a fejembe, hogy melót kéne szereznem. Pedig nem volt tervben ilyesmi. Lehet megfontolandó.

Egyébként némi önálló angoltanulásra is igyekszem rávenni magam, mert arra jöttem rá, hogy nem fejlődöm eléggé. A barátokkal való társalgás ugyanis nem igényel komoly szofisztikált kifejezésmódot vagy gazdag szókincset. Arra is rájöttem, hogy legtöbbször szavak sem kellenek, mert mutogatásból, körülírásból is egészen pontosan ki lehet találni, mit akar a másik. Az angol szakszövegek olvasása jó, ki is írom a fontosabb ismeretlen szavakat, de meg is kéne őket tanulni utána. A legtöbbet az írástól fejlődne a nyelvtudásom, de az írást itt nem várják el.

Újabb ötlet: blogolnom kéne angolul. Na nem, ez ki van csukva.

Mi a fenét fogok csinálni, ha megírtam ezt a bejegyzést? Ami már így is hosszabbra nyúlt a kelleténél, mivel csak annyit akartam eredetileg írni, hogy nem tudok aludni!!!!
Szerintem szakszöveget olvasok. Vagy tanuljak inkább szavakat? Komoly dilemma. Az utóbbi órában egyébként blogokat olvastam. Behoztam magam Rennél, Shizunál, aztán elolvastam Sebők Eszter írásait, aki hallgatótársam, és azóta vagyunk jóban, hogy ő is úgy döntött, pályázik Erasmusra, és jelenleg Oldenburban szívja magába a tudást. Mindezek után még apu blogját is olvasgattam, ami nagyon tanulságos, ugyanakkor kell hozzá egy megfelelő állapot (ez lehet nálam a hajnali öt óra) mert a bejegyzések hemzsegnek a nosztalgiázástól.

Na jó, most már tényleg elhúzok. Lehet meg kéne néznem a felkelő napot? Kár, hogy az ablakom nyugatra néz. Egyáltalán mikor kel fel a nap? Meddig bírjátok még olvasni ezt a bejegyzést? Kezd kicsit sok lenni igaz? Jól van, jól van, megyek már!

ShoppinG!

A rossznyelvek szerint a nők G-pontja a shopping szó végén található, és ki tudja, talán van is ebben valami. Ma Hannah, Kathrin, Nessie, Helena és én közös shoppingolást rendeztünk! Tipikus csajos program volt. Biciklivel mentünk a Centraalra, onnan pedig vonattal utaztunk két megállót a város szélére, ott volt ugyanis az az üzlet, ami nekünk kellett: a Primark. Szerintem ilyen otthon nincsen, én legalábbis most hallottam róla először, de a lányok mindenképp menni akartak, mert azt mondták, nagyon olcsó, és ebben igazuk is volt. Az üzlet hatalmas, könnyű benne elveszni, és tényleg bent is voltunk órákon keresztül. A választék szerintem annyira nem volt nagy szám, de így is sok mindent találtam, ami tetszett. A próbafülkéknél hatalmas sorok álltak, eltűnődtünk, mi is lehet itt szombatonként. Mikor végeztünk, beültünk az üzlettel szemközti kávézóba almás pitét enni, fecserésztünk, és megmutattuk egymásnak, ki mit vett. Én főként kiegészítőket szereztem: egy vékony sálat, egy vastag, kötött sálat, egy kötött sapit, lábszármelegítőt, két övet. Ezen kívül egy egyszerű sportosabb pulcsit, egy otthonra való kényelmes puha tréninggatyát meg egy edzéshez való topot. Pont annyit, hogy haza tudjam cipelni. :) Sok baglyos cucc volt, de mivel tudatos vásárló vagyok, nem veszek meg valamit, amire nincs szükségem, csak azért, mert baglyos :P Ékszereket is néztem, de azok gagyik voltak :(

Egy hónap

Tartalmas és mély kapcsolatom Amszterdammal egy hónapja kezdődött! Tegnap volt 21-e, én pedig pont egy hónapja, augusztusban, ugyanekkor landoltam a repülőmmel a Schiplhol reptéren. Azóta nagyon sok minden történt velem, összességében annyit mondhatok, hogy nagyon-nagyon jól érzem magam! Élvezem a teljes környezetváltozást, azt, hogy a körülöttem lévő utcák, boltok, emberek, az egyetem, a tananyag, minden-minden új. Már most érzem, hogy fájni fog az elválás :( Egyelőre álszentség volna állítani, hogy honvágyam van, ugyanis a legkevésbé sincs. A skype remek dolog, szinte minden nap beszélek a családommal és Chozzal. A legjobban persze Choz hiányzik, de az, hogy a skypeoláskor hallom a hangját és látom őt magát is, majdnem teljesen olyan, mintha együtt lennék. Egyelőre úgy érzem, nem változott semmi köztünk, ugyanúgy érdeklődve meghallgatom az ő történeteit, mint ő az enyémeket. Két hét múlva pedig meglátogat! Juhúúú! ^^

Ekaterina szülinapja

Na, ez jól sikerült!
Estefelé összegyűltünk a konyhában. Az asztal már elő volt készítve mindenféle csemegével: volt kétféle torta (ezt boltban vették, de attól még jó volt) chipsek, saláták. Az asztal közepén egy haaaatalmas csokor virág foglalt helyet. Nem is igazi csokor, hanem egy nagy tál, teletűzdelve rózsákkal meg ki tudja még milyen virágokkal, és szívecske-lufikkal. Ekaterina a barátjától kapta, aki Oroszországban vette meg, aztán elküldte valamilyen hajópostával. Ekaterina szerint nem olyan nagy dolog, mi Hannah-val hanyatt vágtuk magunk tőle. akármennyire is biztos vagyok benne, hogy Choz szeret, valahogy olyan érzésem volt, hogy neki ilyen sose jutna eszébe (bocsánat :( ) Bár emlékszem egyébként, hogy Ekaterina az első napon, mikor körben ültünk a fűben és beszélgettünk, megjegyezte, hogy minthogy egy évet itt tölt, tart tőle, hogy mire hazamegy, a barátja már nem lesz a barátja. Mindegy! Se nekem, se blogolvasóimnak semmi közünk a magánéletéhez :D

A szülinap viszont jól sikerült. Jolijn ott állt neki a tavaszi tekercsek kisütéséhez, amik nagyon hamar fogytak, főleg Sara jóvoltából. Én megkóstoltam, de rájöttem, hogy nem nekem való, mivel túl sok benne a hús. A tortát és a chipseket viszont nagy örömmel falatoztuk. Volt egy csomó üveg borunk, aztán Tom megjelent egy nagy üveg lengyel vodkával, ami elől senki sem menekülhetett (mondjuk én annyira nem is akartam) de úgy kellett innunk, hogy tisztán a vodkát, és maximum utána lehet leöblíteni narancslével.
Tom vodkája után az amúgy is remek hangulat még remekebb lett. Ismét megerősödött az az érzésem, hogy nagyon szeretem ezeket az embereket! Emlékszem, utoljára az osztályommal voltam így. Az osztályomban nem szerettem mindenkit, voltak kifejezetten ellenszenves tulajdonságú személyek, vagy olyanok, akikkel semmi bajom nem volt, de egyáltalán nem voltunk egy hullámhosszon. Viszont mivel 8 évet együtt töltöttünk, kialakult egy nagyon erős közösség, ahol mindenkit pont olyannak imádtam, amilyen. Valahogy ilyen most ez a folyosó is a maga 13 emberével. És jobban belegondolva, mázlim van, mert senki sem olyan, aki kifejezetten távol állna tőlem, mindenki irtó aranyos, a konyhánkban mindig rend van, és a fiúk hajlandóak mosogatni! :D
(Alighanem azért nyűgöz le ennyire a dolog, mert nekem nincs ilyen nagy baráti társaságom. Chozzal általában csak 1-2 emberrel járunk össze, na jó, néha a fél volt osztálya ott van Barcikán, de nem az a jellemző...)

Miután kiröhögtük magunkat, páran elmentek aludni, Jolijn, Viky, Martina, Francesco és én viszont lementünk még egy üveg borral a kezünkben megnézni a bulit az első emeleten. De nem volt nagy szám, úgyhogy nem maradtunk sokáig, hanem lementünk a Café Uilenstede-be, ahol DJ keverte a számokat - nem sokan táncoltak, mi viszont elfoglaltuk a parkettet, és ott bohóckodtunk még vagy két órát, aztán feljöttünk aludni. Nemrég keltem fel. Nem vagyok másnapos, az nem szokásom, csak iszonyú izomlázam van a BBBB-től...

A rendőrségen

Vagány csaj vagyok! A mai délelőttöt egy rendőrőrsön töltöttem.
Oké, nem követtem el semmit. Ez még mindig annak a pénteki bulinak az utórezgése. Katrin ugyanis nem akarta hagyni magát, és Hannah-val együtt elment az amstelveeni rendőrőrsre panaszt tenni - onnan azonban átirányították abba a körzetbe, ahol az Odeon van, és Katrin megkért, menjek én is, mert több szem többet látott. Mit lehet erre mondani? Ha szükség van rám, megyek.
Úgyhogy ma reggel elbicikliztünk az egyik belvárosi rendőrőrsre, és előadtuk a problémánkat. Egy nagyon kedves rendőr fogadott minket, és egy külön szobában meghallgatta, mi a panasz. Igazából szinte csak Katrin beszélt, mi Hannah-val ültünk és bólogattunk. A férfi meglepően megértő volt. Felvette az adatainkat, és azt mondta, elmegy az Odeonba, és beszél az igazgatóval, aztán majd meglátjuk, mi lesz - lehet, hogy semmi. De nekünk ennyi is bőven elég - azzal, hogy egy rendőr megjelenik a szórakozóhelyen, már sikerült kellemetlenséget okoznunk. Akár lesz következménye, akár nem, Katrin megmutatta, hogy nem olyan fából faragták, aki szó nélkül elmegy ilyen bánásmód mellett. Anyu szerint ez tipikus német dolog, szerintem egyszerűen csak bátor.

Mivel még volt időnk, elmentünk a belvárosba. Katrinnak van egy vallásantropológiai tárgya, és azt kapta feladatul, hogy látogassa meg a város titkos templomát. Vele mentünk, mert volt időnk, és különben is, a titkos templomot én is nagyon szerettem volna látni!
Katolikus templomról van szó, és azért titkos, mert mikor elterjedt a kálvinizmus a városban, a katolicizmust üldözni kezdték. A templom így egy teljesen hétköznapi ház felső emeletén található, és kívülről nem látszik belőle semmi. Persze akkoriban is tudták, hogy templom van odafönt, de mivel a ház a város egyik gazdag polgáráé volt, aki sok hasznot hozott Amszterdamnak, ezért nem bántották, hisz úgyis el volt rejtve a templom a világ szeme elől.
Tényleg klasszul néz ki. Már az is élmény, hogy bemehettem végre egy ilyen tipikus, keskeny házba. Az alsó szinteken lakószobák találhatók eredeti bútorokkal, festményekkel, fölül pedig a templom: van rendes, nagy oltár, orgona, padsorok, karzat.

Kívülről...

... és belülről

A belépéskor megvettem a Múzeumkártyámat is. Ez ugyan 49 euróba került, de majdnem minden múzeumba ingyen bejutok vele, és mivel a múzeumok elég drágák itt, hamar meg fog térülni.

A múzeumlátogatás után volt egy órám az egyetemen, aztán hazajöttem, elmentem BBBB-edzésre, hamarosan pedig Ekaterina szülinapi bulijába kezdünk! :)

Nőegylet

Az imént legyártottam egy adag tavaszi tekercset. Az egész Jolijn ötlete volt, mivel holnap Ekaterina szülinapját ünnepeljük, tehát szükségünk van némi kajára.
Viky, Sara, Martina és én összegyűltünk a konyhában, és követtük Jolijn utasításait. Egy nagy kondérban összekevertünk darált húst, majd hozzáadtuk az apróra vágott hagymát, répát, meg valami fura hozzávalót, aminek Jolijn se tudta az angol nevét - ő egyébként mindent a kínai negyedben vett. A zöldségek darabolása elég hosszadalmas meló volt. Végül mindent egybegyúrtunk, és megkezdődhetett a tekercselés. Papírvékony háromszög alakú rizstészta-lapra tettünk egy kanálnyi a masszából, és megfelelő technikával felcsavartuk. Most ott üldögélnek a hűtőben egy nagy tálban, és holnap fogjuk kisütni őket. Ahhoz képest, hogy mennyi időt elpepecseltünk vele, tuti, hogy percek alatt fog majd elfogyni holnap... :)

When the war ends

Tegnap Radicalization and conflict órán Thijs Schreuder When the war ends című filmjét néztük meg. A 45 perces film egy olyan személlyel készült interjúk és életképek sorozata, aki tinédzserként harcolt az ír polgárháborúban (a katolikus oldalon, az IRA tagjaként) később pedig éveket ült börtönben. A filmrendező egy fiatal srác, aki meghívott vendég volt, lehetett tőle kérdezni. Elsősorban arra volt kíváncsi, mikor a filmet forgatta, mi történik akkor, ha valaki feláldozná az életét is egy célért (a háborúért) de aztán ez a cél szépen lassan elenyészik (véget ér a háború).
Először is elég kellemetlen, de semmit sem tudtam az egész konfliktusról - annyit tudtam, hogy volt valami ott távol az írekkel a protestánsok meg a katolikusok között, láttam a Madách Színházban a Volt egyszer egy csapat-ot, de ennyi - hogy pontosan mikor, hol, hogyan és mi zajlott le, arról fogalmam sem volt, és most is csak kicsit lett tisztább a kép.
A film nagyon jó volt, ami jelen esetben azt jelenti, hogy nagyon megrázó. Nekünk persze arra kellett figyelni, hogyan megy végbe a radikalizálódás mikroszinten. A főszereplő történeteket mesélt, néha pedig csak jeleneteket láttunk a mostani életéből, ahogyan karácsonyfát díszít, meg barátokkal találkozik. Ő is, és társai is elmondták: a háború számukra nem ért véget, ott dúl a fejükben, rémálmaik vannak, nem tudnak szabadulni a múlt démonai elől.
A főszereplő (ha jól emlékszem, Robert volt a neve) sok barátját megölték a harcokban, és szerencsésnek mondta magát, amiért ő csak börtönbe került (20 évre ítélték, nem tudom, végül is ült-e annyit). De aztán részletezte, hogyan verték és kínozták őket rendszeresen a börtönben, és hogyan feküdt le minden este aludni úgy, hogy próbálta meggyőzni Istent, hogy reggel ne ébredjen fel.
Látva ezt, és a későbbi életét, ahol továbbra is küzd az emlékekkel (családja nincsen) nem tudtam hinni neki, hogy valóban szerencsés, amiért él. Valahogy az él bennem, hogy jobban járt volna, ha megölik, de ez talán csak a film hangulata miatt volt, mert Thijs elmondta nekünk, hogy jó fej és humoros ember, akivel egy csomót néztek közösen focimeccseket.
A másik dolog, ami nagyon erősen megkörnyékezett filmnézés közben, az megint csak az, hogy én ebbe a világba nem szülök gyereket, sőt, élni sem nagyon szeretnék benne. És nekem senki se mondja, hogy az régen volt, meg távol volt, mert most is millió meg millió ilyen történik valahol a világban, csak minket nem érint, és könnyű vele nem foglalkozni. Én szívesen harcolok azért, hogy a világ jobb legyen, de nem hiszek abban, hogy a "jövőnek" kell gyereket szülni, azért, hogy majd nekik egy szebb világ jusson osztályrészül.

Egyébként nagyon-nagyon tetszik ez az óra, körülbelül az idő fele megy el a tananyag részletezésével, a másik felén képeket, videókat nézünk, meghívott vendégeink vannak. És a téma is nagyon érdekes. Örülök ennek az Erasmusnak, otthon ilyet nem tanulhatnék.

Jesus Daily

Facebookon "Jesus Daily" megosztott egy képet, ezzel a felirattal: "JESUS is the only one that can give you everlasting life! Write "Amen" if you are already a Christian."

Az utolsó mondat csak szerintem gáz? :D

Száz év magány

Tegnap kiolvastam az első könyvet az ebook olvasómon. A Száz év magány az, Márqueztől. Nem is tudom, miért esett épp erre a választásom, talán azért, mert mikor elkezdtem (Amszterdamba érkezésem után) akkor én is magányos voltam. Nem tudom, mire számítottam, de egyáltalán nem azt kaptam vissza. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a könyvet nem szabad komolyan venni, és onnantól kezdve már nagyon élvezetes, hogy a szereplők szellemekkel beszélgetnek, random felrepülnek az égbe, vagy nem jön le a húsvétkor rajzolt hamukereszt a homlokukról. Apu előre figyelmeztetett, hogy vezessek listát a szereplőkről, mert mindenkit vagy José Arcadio Buendíának, vagy Aureliano Buendíának hívnak - de nem vettem komolyan a tanácsot, azt hittem, szerepel 1-2 ilyen nevű ember, amibe egy figyelmetlen olvasó már belekavarodhat. Persze tévedtem! A könyv egy család 5-6 generációja életét mutatja ba, és tényleg minden leszármazottat így hívnak (feltéve, ha férfi, mert ellenkező esetben vagy Ursula, vagy Remedios, vagy Amaranta lesz a neve, esetleg ezek keveréke). Ez kicsit nehézséget okozott, de azért nem volt követhetetlen. És megvolt a maga értelme is, hisz épp az volt a lényeg, hogy hiába telnek, múlnak az évek, az idő mintha körben forogna, mindegyik fiú csak ugyanolyan lesz végül, mint az apja volt.
Emlékszem, hogy Kiss Zsuzsi osztálytársamnak a kedvenc könyve volt a Száz év magány - nem hiszem, hogy nálam valaha is ilyen rangra emelkedik, de azért élvezetes volt olvasni, a maga furcsa módján nagyszerű könyv. :)


Update: Nézzétek, mit találtam Wikipédián (rákattintva nagyobb lesz!) - ahol egyébként egyéb hasznos infókat is megtudtam:

Culture-dinner

Tegnap este a folyosónk közös főzést tartott: mindenkinek a saját országa egyik specialitását kellett elkészítenie. Én hosszas vacillálás után végül a paprikás krumpli mellett döntöttem. Nagyon nagyon jól sikerült az este. Úgy terveztük, hogy 7 körül kezdünk, de már 5-kor folyt a munka a konyhában, minden tűzhely foglalt volt, Francesco és a barátnője ipari mennyiségben gyártották a gnoccikat az asztalon, és remek hangulat uralkodott. Mire minden étel elkészült, szerintem körülbelül este 8 lehetett. Elfordítottuk az asztalt, körülraktuk székkekkel, az összes finomságot rápakoltuk, és nekiláttunk. De minek is?

Leves
Az egyetlen levest Viky, a cseh lány készítette el. Olyan leves volt, amit anyu újévkor szokott nekünk készíteni: lencseleves, zöldséggel és husival. Nagyon finom volt. Megtudtam, hogy a lencse csehül csocska (és azt hiszem, azért jegyeztem meg, mert hasonlít arra, hogy csicska. :D )

Főétel
A többség főételt főzött.
Amanda, a svéd szobaszomszédom az IKEA-ból jól ismert svéd húsgolyót készítette el valami furcsa rózsaszínű almás-joghurtos szósszal, ami nagyon finom volt.
Az olasz Francesco és barátnője hatalmas adag gnoccit készítettek, amit maguk gyúrtak, sodortak és vagdostak, majd forró vízben megfőztek, végül összekeverték valamiféle darált húsos szósszal. Nagyon fincsi volt, bár az én ízlésemnek kicsit sós.
A görög Elisavet szintén egy adag husit sütött mustáros szószban mindenféle zöldséggel.
Jolijn Belgiumból érkezett, de a szülei ázsiaiak, ezért egy nagy adag zöldséges rizst főzött csirkehusival, és egy az egyben olyan íze volt, mint amit a kínai kajáldában is kap az ember - nagyon finom volt.
Az abszolút győztes nálam az olasz Sara étele: egy kör alakú tepsibe tésztát simított, rétegenként tett bele hagymát, sajtot és bazsalikomos paradicsomot, és az egészet összesütötte. Mennyei volt!
Most először csatlakozott a közösséghez Sevimli, akit eddig nem sokat láttunk, talán annak köszönhetően, hogy első nap majdnem felgyújtotta a konyhát, amit a többség persze nem köszönt meg neki. Sajnos nem tudom, ő honnan származik, mert eddig szerintem szinte senki sem beszélt vele, de remélem ez az este segít neki beilleszkedni. Mivel vegetariánus, egy adag rizses-zöldséges-babos valamit főzött.
És persze ne feledkezzünk meg a paprikás krumplimról, ami legnagyobb megkönnyebbülésemre jól sikerült, mindenki jóízűen evett belőle.

Desszert
Ekaterina, az orosz lány és Mila, az Észtországból érkező de szintén orosz felmenőkkel rendelkező csajszi orosz palacsintát készítettek. A mi palacsintánkénál kicsit sűrűbb tésztát csöppentenek az olajos serpenyőbe, így egy kicsi, édes puffancs lett a végeredmény, amire lekvár került. Nyamm!
Barátnőm, az osztrák Hannah apfelstrudelt készített - azt hiszem, a végeredmény nem kifejezetten a tradicionális rétes lett, de nagyon finom volt - készen kapható tésztát töltött meg fahéjas almával, aztán kisütötte.
Mivel tegnap volt Rosh Hashanah, a zsidó újév, felszolgáltam egy adag cikkelyekre vágott almát, amit mindenki mézbe márthatott, hogy édes legyen a következő éve! :)

Az estén velünk volt még a lengyel Tom, aki azzal mentette ki magát a főzés alól, hogy bár előre megnézte a lengyel bolt nyitva tartását, az mégis zárva volt, mikor vásárolni akart, és így nem tudta megvenni az ételéhez szükséges hozzávalókat. Viszont hozott nekünk bort.
A mókára egyedül Genéve, a francia szomszédom nem tudott eljönni.

Miközben faltunk, egy csomót beszélgettünk mindenféléről. Tom az asztal sarkánál ült, és kiderült, hogy ez a  legtöbb országban nem jelent jót - nálunk 7 év várakozást az esküvőre, a lengyeleknél viszont azt, hogy az illető sosem talál párt magának!
Tom jól mondta, hogy az egész olyan, mintha karácsony lenne. Ezek után jelentettem be, hogy tulajdonképpen újév van, és valahogy nagyon-nagyon jólesett, hogy mindenki vett a mézes almából és vidáman kívánt a többieknek boldog új évet. Otthon a családom Szaharéknál ünnepelt, és jó volt egy kicsit itt is megtartani az ünnepet.
Nagyon jól éreztem magam ebben a közösségben, örülök, hogy együtt lakhatok ezekkel az emberekkel. :)

Ezért nem járok bulizni

Tegnap este a volt a naaaaaagy Exchange party, amit orrba-szájba reklámoztak, hogy kihagyhatatlan, ott kell lenni. Én sokáig úgy voltam vele, hogy hát én kihagyom, engem ugyan nem érdekel, úgysem szeretem az ilyen bulikat. Aztán egyre jobban összebarátkoztam Hannah-val és a társaságával,akik mind mentek, és hívtak engem is, és mikor Katrin kiírta facebookra, hogy van egy eladó jegye, akkor írtam neki, és megvettem tőle 7,5 euróért.

Az estét Vanessánál kezdtük, aki a városban bérel szobát, és csak az egyik lakótársa volt épp otthon. Gyönyörű, kreatívan berendezett lakásban lakik, irigyeltük is érte. Elmentünk a közeli Albert Heijn-be alkoholért, és ott jöttünk rá, hogy a szupermarketek nem árulnak tömény szeszt, azért a Liquor store-ba kell menni, ami viszont ilyen későn már nincs nyitva. Így hát vettünk több üveg bort meg egy adag rágcsát, és Vanessánál elkezdtük a bulit. Azt kell mondjam, ez volt az este legjobb része, beszélgettünk, nevettünk, előkerült rengeteg csajos téma. Megérkezett Franzi is, aztán valahogy addig húztuk az időt, hogy lekéstük az utolsó villamost. Taxival kellett a szórakozóhelyre mennünk, de először elfelejtettük mondani, hogy öten vagyunk, ezért egy normális méretű taxi jött, aki nem vitt el minket, de fizetnünk kellett neki 5 eurót. Ezek után ki kellett fizetnünk a másik taxit is, mire végre megérkeztünk az Odeon elé.
Körülbelül hajnali 1 lehetett már ekkor, és tele volt a hely. A facebookon majdnem ezren iratkoztak fel az eseményre, amiről nekem rögtön a West Balkán jutott eszembe. Bár nagy a szórakozóhely és számos terme van, mindegyik zsúfolásig tele volt. Először mosdóba mentünk, amiért fizetni kellett 50 centet! Ráadásul közös volt a férfi/női mosdó, és tisztának sem volt épp nevezhető. Ezután benyomakodtunk a terembe, hogy felvegyük a ritmust, ami nem könnyű, ha jobbról-balról lökdösnek, de nem baj, úgysem volt ekkor teljesen józan egyikünk se, és én is úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyunk, élvezzük.
Körülbelül fél óra múlva kezdett sok lenni a tömeg, és kievickéltünk a folyosóra Hannah-val és Katrinnal. Katrin elvett valahonnan 3 műanyag poharat, és bementünk a mosdóba, hogy megtöltsük őket vízzel. A tömeg miatt én kissé hátrébb maradtam, de Hannah és Katrin elérték a csapokat és nekiálltak a víztöltésnek. Ekkor azonban felbukkant a WC-s néni, és rájuk szólt, hogy itt nem tölthetnek vizet. Nem foglalkoztak a dologgal, folytatták a víztöltést, miközben a néni igyekezett ellökni őket onnan, és az adóvevőjével hívta a biztonsági őröket, akik azonnal felbukkantak. Két ólajtó méretű fickó kezdett bennünket kiterelni a mosdóból. Az agresszívabb jutott Katrinnak. Legnagyobb megrökönyödésemre a férfi megragadta Katrin nyakát, és úgy nyomta ki a mosdóból - a másik engem tuszkolt hátulról, mintha legalábbis nem tudnék menni anélkül, hogy hátulról tolnának. Katrin heves tiltakozásával csak annyit ért el, hogy a férfi még durvábban bánt vele, és nem sokkal a bejárat előtt akkorát taszított rajta, hogy szerintem métereket repült hátra. Ekkor már én is felkiáltottam, hogy ezt mégis hogyan képzeli, de erre meg az én biztonsági őröm fogott le hátulról. Végül kiterelték a lányokat, és nekem kellett mindenki cuccát kihoznom a ruhatárból. És ennyi volt - ott voltunk a szórakozóhely előtt alig egy órával a belépésünk után, és teljesen le voltunk sokkolva.

Katrin teljesen kibukott, és még legalább egy órán keresztül ott tébláboltunk az Odeon körül, és kerestük a lehetőséget, hogy kinél tegyünk panaszt. Elsősorban két dolgot nem értettünk:
1. Miért bűn a vízivás?
2. Miért lehet ilyen erőszakosan bánni a vendégekkel, akik ráadásul nők?

Az első kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy a csapvíz "nem egészséges". A magam részéről tökéletesnek találtam a vizet, és szerintem az egész mögött az áll, hogy azt akarják, hogy az ember vegyen palackozott vizet. Ami eléggé gusztustalan, ha belegondolunk, hogy a víz létfontosságú, pláne egy olyan helyen, ahol az emberek fáradtak, táncolnak, és kiszárítja őket az alkohol.

A biztonsági őrök viselkedésére annyi a magyarázat, hogy őket egyszerűen csak hívják, nem tisztük megítélni, kit és miért kell kidobniuk. Gondolom, elég feszült lehet a helyzet egy ekkora tömegben, és sok a dolguk. Ők mondták, hogy nem tehetik meg, hogy egy órán keresztül vitatkoznak a vendéggel arról, hogy kinek van igaza - és ha a vendég nem hajlandó kimenni, akkor kidobják, tekintet nélkül arra, hogy részeg férfiról van szó, vagy egy nőről, aki csak vizet akart inni.
A személyes véleményem az, amellett, hogy megértem ezt az álláspontot is, hogy a biztonsági őröket a méreteikért és nem az eszükért tartják, és az emberek valahogy hajlanak arra, hogy ha megengedett számukra erőszakot alkalmazni, akkor abban az esetben is alkalmazni fogják, ahol tulajdonképpen szükségtelen. Egyszer sem szólítottak fel minket arra, hogy menjünk a saját lábunkon, ehelyett megfogtak és taszigáltak. Undorító volt az egész, az fix, hogy soha többet nem megyünk ebbe a klubba, és a magam részéről újabb bizonyítékot szereztem arra, hogy semmi keresnivalóm az ilyen bulikban. Katrin ma még ír pár emailt ennek-annak hogy panaszt emeljen, inkább csak a saját lelke megnyugtatásáért mint azért, mert az gondolja, bármit is elér vele.

A buliból hamarosan távozott Vanessa és Franzi is, és végül éjszakai busszal mentünk haza, ami olcsóbb, mint a taxi, bár így is 4 euróba kerül.
Nem annyira rázott meg az este, a legjobban tulajdonképpen azt bánom, hogy nagyon, nagyon sok pénz elment tulajdonképpen a semmiért.

Kísérletek

Délelőtt volt egy órám Hannah-val, utána pedig elmentünk ebédelni a menzára. Ő most merészkedett el először, én már voltam korábban kétszer is. Nem tudom, említettem-e, de akkor most leírom még egyszer, hogy a "menza" fantasztikus, sokkal jobb mint egy átlagos önkiszolgáló étterem, vannak levesek, főételek, desszertek, csokik, üdítők, péksütemények, tejtermékek, saláták. Nagyon sok diákot látok, aki csak ropogós magos zsömléből, vajkrémből, tojásból, salátából álló könnyű ebédet fogyaszt. Nem olcsó hely, de ha az ember csak egy adag főételt eszik, szerintem méltányos.
Az ebéd után fölmentünk a 11. emeleti könyvtárba, mert egy egyetemen talált szórólapon az állt, hogy pszichológiai kísérleten lehet itt részt venni 3,5 euróért. Végig is csináltuk a kísérletet, nem volt nagy szám, de az ijesztő volt, hogy külön-külön kellett bemennünk egy nagyon kicsi és hideg szobába, ahol a számítógép volt. O.o A kísérletet úgy hirdették, hogy "solve a mystery", és úgy is kezdődött az egész, hogy a Mona Lisa ellopásáról szóló rejtélyt kell csapatban megoldanunk, és kaptunk egy csomó információt a körülményekről, a helyzetről, aztán eldönthettük, hogy ezeket megosztjuk-e a csapatunk többi tagjaival. Igazából a kezdetektől fogva lehetett sejteni, hogy nincs csapat, csak azt akarják mérni, mennyi infót osztunk meg, segíteni akarjuk-e a "csoportot", vagy vezetni, elismerésre vágyunk-e, esetleg dicsőségre. És persze végül nem az volt a lényeg, ki lopta el a Mona Lisát :D De a pénzt megkaptuk, tök jó, majdnem kitelik belőle egy ebéd ^^
A kísérlet után elindultunk felfedezni, hogyan működik a nyomtatás és a szkennelés. Az egyetemen el vannak helyezve mindenre képes gépek, amikhez "chipknip"-et kell használni (vagy van az ember bankkártyájában ilyen, vagy venni kell külön kártyát ide). Be kell helyezni a kártyát, megadni a felhasználónevet és a jelszót, beállítani a műveletet, és elvileg ennyi az egész. A fénymásolást korábban próbáltuk és az egész egyszerű. A nyomtatás macerásabb, mert el kell menni egy számítógépterembe, bejelentkezni a felhasználónévvel, elküldeni a nyomtatónak a doksit, ami ezek után az egyetem összes gépéről nyomtatható, ha az ember kiválasztja ott a megfelelő műveleteket. A szkennelés viszont valahogy sehogy sem jött össze. Végül segítséget kértünk, és kiderült, hogy azért nem ment, mert nem tudtuk, hogy a szkenneléshez először a "nyomtatás" gombot kell megnyomni, és később lehet csak a szkennelést kiválasztani. Ebben semmi logika nincs, ráadásul sehol nincs a gépek mellett használati útmutató, akkor meg honnan kéne tudnunk? De sebaj, most már tudjuk.
Ezután elváltak útjaink, én ugyanis végre elmehettem a bankba a kézhez kapott kártyámmal és kódommal, ahol pillanatok alatt megkaptam a PIN kódomat, és jelentem, végre van bankszámlám Hollandiában! ^^ Holnap a tanult módon beszkennelem a banki adataimat tartalmazó dokumentumot és elküldöm az ELTE-nek. Remélem, minél hamarabb utalják az ösztöndíjamat!
Ezután mostunk egy adagot, elmentünk bodyshape órára, kiteregettünk, és most pihenek. Jó kis nap volt ^^

Bagolyváros

Tegnap tudtam meg, hogy az utca, ahol lakom, az Uilenstede, nem más, mint Bagolyváros! Páran már említették, hogy láttak/hallottak baglyokat éjszakánként. Itt az én helyem! *.*

Ma klassz városnézős napom volt. Vasárnap jött Hannah-hoz egy barátnője, Isa, és ma hármasban csavarogtunk. Először a Vondelparkban sétáltunk, nagyon szép hely, hasonló a Margitszigethez. Amszterdam legnagyobb parkja, sok fával, patakokkal és vízimadarakkal. Láttunk gémet, sirályt, kacsát, sőt, papagájt is! (Igen, tudom, hogy az nem vízimadár.)
A park után elsétáltunk Jordaanba, ami a város művésznegyede szuper kis üzletekkel, galériákkal, kávézókkal. Rengeteg jó cuccot láttam, hiszen tudható, mennyire odavagyok az ilyen egyedi holmikért. Persze baglyok is voltak bőven. Biztos veszek majd ezt-azt, de nem akarom nagyon szórni a pénzt amíg nem jött meg az ösztöndíjam.
Kávéztunk, ebédeltünk egy kis olasz étteremben, készítettünk sok-sok fotót a bájos csatornákról. Tényleg hihetetlen, hogy több napot el lehet tölteni azzal, hogy az ember az utcákon csavarog, ahol minden ház cuki és rendezett, az ablakok tele vannak virággal, nem járnak autók, csend van és madárcsicsergés. Mintha nem is fővárosban volna az ember.

Milyen otthon az időjárás? Itt elég furcsa. Nem érdemes időjárás-előrejelzést nézni, mert a hőmérséklet nagyon ingadozik attól függően, hogy süt-e épp a nap. Reggel, mikor elindultunk, látszott a leheletünk, de délutánra remek lett az idő. És az se sokat számít, hogy jeleznek-e esőt vagy sem, mert az eső itt csak pár percig esik nagyon erősen, aztán eláll, aztán újra kezdi, és sose lehet tudni, hogy mikor és mennyi időre zendít rá újra.

Nationalism

A mai óránkon a nacionalizmus fogalmát jártuk körül. Érdekes, hogy pont ma van szeptember 11-e, és hazaérve az egyik itteni amerikai cserediák ezt posztolta facebookra:

11 years ago today, I remember my 4th grade self waking up to a scene on TV of 3 important buildings burning and 1 plane crash, all that killed many people. I had no idea what it meant and how it would affect the lives of so many Americans. As I reflect today thousands of miles from home, I feel so much sadness for those who lost their loved ones. I feel so much respect and admiration for those who laid their lives down to save others and for those who continue to do so today. And I feel renewed in the thought that each day is a gift from God, and I am so incredibly blessed to live the life I do. I have never been so proud to be an American and to come from a country that has overcome the loss of 11 years ago and triumphed against the evils of the world ever since. Those lost in that fight, especially those who lost their lives on 9/11 will never be forgotten. God bless America today and always. 

Azt hittem, hanyattvágom magam. Hogy gondolhat bárki is így Amerikára? Oké, a hazája, de én sose beszélnék így Magyarországról. És sose hordanám direkt ruhaként a magyar zászló színeit, ő pedig direkt beszerzett amerikai zászlós öltözéket mára. Úgy tűnik, valóban a tipikus amerikai patriotizmusnak lehetünk itt tanúi. Isten belekeverését a témába még el tudnám viselni, de az, hogy Amerika az az állam, ami az 'evil' ellen harcol - ez sok, ez annyira, de annyira szűklátókörű, el se hiszem, hogy emberek képesek így gondolkodni. Sőt, meglehet, hogy milliók gondolkodnak így? Azt hittem, velem van a baj, de Hannah is hasonlóan reagált erre.

Xco

Ma részt vettem egy Xco órán. Korábban rá kellett gugliznom, mi is ez. Íme:

Az Xco olyan henger alakú súly, amelyben a töltelékanyag (gondolom valamiféle homok) ide-oda folyik, ezért edzés közben külön erősíti az izmokat, hogy meg kell tartani a tárgyat, ami a lendülettől folyton el akarna repülni. Szerintem már az fémjelzi a sportcentrum felszereltségét, hogy ilyen sporteszközök egyáltalán vannak (és emellett van rengeteg súlyzó, szőnyeg, szobabiciklik, gépek, bokszkesztyűk, minden). Érdekes óra volt, nem igényelt túl sok kreativitást. Az edzés főleg a kart és a hasat erősíti, és nagyjából annyi, hogy különböző irányokba kell lengetni az Xco-t. Az ember beruház egy ilyenre otthon, és tud gyúrni vele a tévé előtt is :D

Jók ezek a kis izomerősítő edzések majdnem minden nap, de hiányzik a tánc. Nyüssz! Csak táncolás után érzem azt, hogy tényleg mindenem átmozgattam és teljesen el is fáradtam. Meg szeretem azt is, hogy táncolás közben kell valamennyire gondolkodni - aerobic órán a jobbra-balra lépegetés nem sok agymunkát igényel.

Rövid eszmefuttatás az angol nyelv bizonyos sajátosságairól

Van két angol kifejezés, aminek a használatát nem tudom megszokni.

Az egyik a nice to meet you, amit minden bemutatkozáshoz hozzá kell tenni. Mivel a magyarban ilyen nem létezik (oké, van az "örvendek" de azt elég ritkán használjuk) ezért gyakran teljesen elfeledkezem az egészről. És tök hülyeség az egész! Honnan tudnám megítélni a találkozás pillanatában, hogy örülök-e a találkozásnak? Azt legfeljebb utólag tudhatom meg, mikor már megismertem az illetőt. De az illemszabályok szerint magát a Sátánt is így kellene köszöntenem.

A másik kifejezés a see you, amit pedig minden búcsúzáskor hallok. Én a magam részéről megelégednék azzal, hogy bye-bye. Különösen azoktól hangzik hülyén ez a mondat, akikkel naponta háromszor összefutok.

Biciklitúra Markenbe

Hogy tompítsam az előző bejegyzésem élét, persze jó itt lenni, és ha van időm, igyekszem majd élményeket gyűjteni. Tegnap például biciklitúrára indultunk Hannah-val és az ő német és osztrák ismerőseivel. Ide, a szigetre:

Nem tudom, pontosan milyen hosszú út volt, de oda-vissza biztos megvolt vagy 40-50 km. Nagyon meleg volt, szerintem ez volt a legmelegebb nap, mióta Amszterdamban vagyok. Farmer volt rajtam, amit utólag bizony nagyon megbántam. Leégtünk a napon.

Az utunk bűbájos házacskák, tehénkés, báránykás mezők és vitorlás hajók között vezetett. A sziget és a szárazföld között egy töltésen bicikliztünk, nagyon-nagyon szép volt. Végül megérkeztünk a sziget kis városkájába, Markenbe, ami egy turistalátványosság, mert nagyon tradicionális falu. Ilyen:

Azért kell ilyen képeket bepakolnom, mert balszerencsémre elfelejtettem fényképezőt vinni, pedig tényleg sok szépség volt. Annyira hihetetlen, hogy egyszerű, hétköznapi emberek sokasága lakhat ilyen csodálatos, cuki házikókban, ahol minden tele van virággal, baglyos tábla tartja a házszámot, és cica üldögél az ablakban. olyan mesebeli az egész, és itt ez a valóság.

Markenben ettünk finom fagyit, a hazaúton pedig egy kávézóban álltunk meg, ahol én sajttortát ettem. Mikor hazaértünk - kb. 6-kor - már mindenki nagyon elcsigázott volt. De épp csak arra volt időm, hogy zuhanyozzak és beszéljek picit Chozzal, mert 8-kor indultunk egy szabadtéri filmfesztiválra! Már pár napja tart a dolog, ingyenes, és minden nap más filmet vetítenek. Hannah-ék már voltak egyszer. Ide is biciklivel mentünk, pedig ekkor már mindenki hátsója kivolt a sok tekeréstől. Kb. 50 percig tartott az út! A film a Midnight in Paris volt, angolul. Tetszett, aranyos kis film. Öltözhettem volna melegebben is, és sajnos lemaradtunk a takaró-osztogatásról, de nem volt vészes a dolog, csak 11-kor volt vacak újra bringára ülni és hazajönni. De itthon aztán úgy aludtam, mint a bunda, fel sem keltem délig :D

Egyébként a biciklim tényleg el kell vinnem szervizbe, mert kb. mindent át kell rajta állítani, annyira kényelmetlen. 

Gondolkozom azon, vajon baj-e, hogy ebbe a csoportba keveredtem. Úgy értem, valójában van ez az összetartó német nyelvű bagázs, ahova Hannah kedvesen elhívott, úgyhogy többször csináltunk már közösen ezt-azt, most is így hívtak biciklizni, moziba, meg keddre kínai vacsi készítésére :D Egyelőre kicsit periférikusnak érzem a helyzetem a társaságban, úgy érzem, hogy mindent ők szerveznek meg, aztán ha akarok, mehetek. Egyébként aranyosak, és a jelenlétemben csak ritkán beszélnek németül :D Szóval nem tudom, de amíg ilyen jó kis programokra mehetek, addig azt hiszem, nem bánom :)

-

Mostanában szöget ütött a fejembe, hogy ugyan mindenki azt mondta, hogy milyen faaaantasztikus lesz ez a félév, annyira azért nem az.
Úgy értem, nincs semmi baj, nagyon jó minden, de hát azon kívül, hogy egy másik városban vagyok, nem változott semmit az életem. Ugyanúgy suliba járok, készülök az órákra, tanulok, a szabadidőmben meg sportolok vagy kockulok. Persze ha ráérek, elmehetek megnézni pár múzeumot, de annyira azért ez sem nagy szám, ezt bárki megteheti, ha elmegy nyaralni valahová.
Megismertem nagyon sok diákot különböző országokból. És? Ez nem azt jelenti, hogy mindenki a barátom lett. Igazából csak Hannah van itt nekem, úgyhogy ilyen téren is ugyanúgy mennek a dolgok, mint otthon.
Most, hogy már berendezkedtem, annyira nem vágom magam hanyatt attól, hogy Amszterdamban vagyok. Persze még meglátom, hogy alakulnak a dolgok, egyelőre így érzek.

Egyveleg

Tegnap elmentem újra a Service Desk-hez, és kiderült, hogy tényleg van olyan részlegük, akik az internetes hibaelhárítással foglalkoznak, úgyhogy miután kivártam a sorom és elpanaszoltam a problémám, azonnal intézkedtek, és hazaérve már volt Blackboardom. De mégis annyira idegesítő, hogy mindenki csak azt tudja, hogy ő saját maga mivel foglalkozik, és ezért össze-vissza küldözgetik az embert, még akkor is, ha a megoldás csak három pultnyira van.

Szerda délután egyébként Hannah-val lementünk a fitnesszterembe, és megmutatta nekem, melyik gép mire jó. Másnap nem bírtam mozogni, de azért jó volt :D A fitneszterem akkor is nyitva van, mikor nincsenek egyéb sportórák, úgyhogy lehet, hogy néha lemegyek majd.

Tegnap nem mentem le sportolni, mert túl álmos és elgyötört voltam, viszont legalább egy órát bicikliztem, mert bementem a centrumba, egyedül. Legnagyobb meglepetésemre odataláltam, még úgy is, hogy egy idő után letértem a megszokott útról. Most azon gondolkodom, megéri-e szuvenírpulcsit venni 30 euróért. Az volt az elvem, hogy most már nem költök sokat, míg az ösztöndíjam meg nem jön, úgyhogy boldogsággal töltött el a tudat, hogy hazaérve a postaládában találtam a bakkártyám. Úgy néz ki, előbb-utóbb mégis sikerül bankszámlát nyitnom.

A ma délelőttömet azzal töltöttem, hogy a légitársaságok árait hasonlítottam össze. Ebédeltem, aztán bementem az órámra, hazaérve vettem némi kaját, aztán elmentem a sportcentrumba BBBB órára. Nem nagyon tudtam, ez mit takar, azt hiszem, a 4 B négy, b betűvel kezdődő testtájra utal. Mindegy, az egész óra izomerősítés volt, és annyira fáj a karom, hogy gépelni is nehéz. Ha ez így megy, a félév végére csúcs formában leszek :D

Este egyébként némi atyai segítséggel lefoglaltam a repülőjegyemet karácsonyra.

Holnap Hannah-val és pár német barátjával biciklitúrára megyünk. Kicsit aggódom, mert az edzéstől fáj mindenem, a bicikli pedig töri a seggem és hosszú távon fáj tőle a hátam, mert a kormány túl messze van az üléstől, és egyelőre nem találtam meg a módját, hogy feljebb állítsam.

Holnap van Moncsi és Szityu esküvője is. Sajnálom, hogy nem lehetek ott. Vajon izgulnak? Milyen érzés lehet? Biztos jó.

A bürokrácia hálójában

Szerda reggel tízre odamentem az egyetemre, hogy elintézzek a Student Service Desk-nél pár problémát. Odaérve derült ki, hogy az a részleg, ami nekem kell (az International Service Desk) csak 11:30-kor nyit. Érdekes módon ezt a honlapon elfelejtették feltüntetni. Oké, hazamentem, 11:30-ra visszabicikliztem. Húztam sorszámot, vártam-vártam-vártam, és mikor sorra kerültem, előadtam a problémám, nevezetesen:
1. Még mindig nem kaptam Student Card-ot
2. Nem működik a Blackboardom (az a webes felület, ahová a tantárgyaimmal kapcsolatos infókat, olvasnivalókat pakolják.)
A nőci azt mondta, hogy a Blackboard-problémával forduljak a társadalomtudományi kar irodájához, a student card-dal kapcsolatban pedig húzzak másik sorszámot, a Student Administration Desk-hez.
Oké, megtettem, vártam-vártam-vártam, sorra kerültem. Ó, a student card. Hát, az könnyen meglehet, hogy 3-4 hétig is eltart, mire kiküldik, de ne aggódjak, jönni fog (megjegyzem, azért aggódok, mert már mindenki más megkapta a saját kártyáját). Addig is kapok egy papírt, ami igazolja, hogy diák vagyok, menjek el vele a könyvtárba, és ott kapok érte egy kártyát. Könyvtár, 7. emelet.
Na, felmegyek a 7.-re, ott csak számítógépterem van. Visszamegyek, megkérdem a recepciót. A recepciós visszaküldött a papírral a Service Desk-hez. Odamentem, körülnéztem, aztán mégiscsak visszamentem a recepcióra újra rákérdezni. Jaaaa igen! Hát persze, könyvtár, 2. emelet.
Na jó, biztos csak én értettem 7.-et az előbb. Felmegyek a 2.-ra, lecsüccsenek az információs pulthoz, nyújtom a papírom, hogy kérek érte kártyát, és már előre örülök, hogy valahogy rendeződik ez a helyzet, mikor is a pasi hosszas keresgélés után jelzi nekem, hogy sajnálja, de nem vagyok benne a rendszerükben. Hiába magyarázom, hogy lent, a Student Desknél még benne voltam a rendszerben, nála nem vagyok bent, úgyhogy erre nem ad kártyát, sorry.
Na, lementem megint, húztam egy sorszámot, vártam-vártam-vártam, és mikor sorra kerültem, elpanaszoltam, hogy nem vagyok a rendszerben. Háááát, fogalmuk sincs, ez mitől lehet, de várjak, nyomtatnak nekem egy igazolást, üljek le, eltart egy darabig. Leültem, és megint vártam, és vártam, és vártam, és mikor már másfél órája az egyetemen voltam, akkor odaadták a papírt, amivel megint felmentem a könyvtárba. A pasi csak vetett rá egy pillantást, és megjegyezte, hogy de hát ezen ugyanaz áll, mint az előző papíron. Igen, mit várt? Hogy meg fog változni a nevem meg az azonosítóm? Mondtam neki, hogy ez a papír azt hivatott igazolni, hogy erre az egyetemre járok, tehát nyugodtan adhat nekem kártyát, de azt mondta, hogy ő ugyan elhiszi, de amíg nem vagyok a rendszerben, nem ad kártyát, és adjam meg neki a Student Desk telefonszámát, és akkor felhívja őket, és megkérdezi, mi a baj. Mondanom sem kell, nem tudtam a számot, és eszem ágában sem volt újra lemenni és megkérdezni, úgyhogy hazamasíroztam.
Délután írtam egy emailt a társadalomtudományi karnak a Blackboard-problémával kapcsolatban, mire azt válaszolták, hogy ezzel forduljak a Student Service Desk-hez.

Borika első napja az iskolában

Az órám elvileg 9-kor kezdődött volna, így megbeszéltük Hannah-val, akivel ez az órám pont közös, hogy találkozunk az egyetem előtt 8:40-kor. Vártam, vártam, végül felhívtam, és kiderült, hogy az óra csak 10-kor kezdődik, elvileg írt a tanár késő este a blackboardra, és Hannah is írt nekem reggel facebookon, csak nem kapcsoltam be a gépem. 

Tehát egy órával előbb érkeztem, de Hannah is az egyetemen volt már, mert fénymásolni akart, úgyhogy jó volt így is, mert legalább együtt felfedeztük, hogy is lehet használni a fénymásoló-nyomtató-szkennelő csodamasinákat az egyetemen.

Az óra végül érdekes volt, bár elég bevezető jellegű. A címe Sociology of globalization and multiculturalism, és most főként a tematikát, a fő nézőpontokat beszéltük meg. A tanár, Boris jó fejnek tűnik, jól beszél angolul. Kaptunk feladatot is: 4 fős csoportokban meg kellett vitatnunk három kérdést, és később közösen megbeszéltük az órán. Végül a tanárnak leadtunk egy papírt a személyes adatainkkal, így ma délutánra már meg is érkezett az email címemre az elkövetkező néhány kötelező olvasmány. Most is épp ezeket rágom, de elég lassan haladok, mert kiírom az ismeretlen szavakat - a többségük tényleg fontos, hasznos szó, de a szótárfüzetben már három és fél oldalnál járok, és még nem végeztem a szöveggel. Mikor fogom a szavakat megtanulni? Így, idegen nyelven eleve lassabb az olvasás és a megértés.

Volt időm hazajönni ebédelni, aztán visszamentem az egyetemre a következő órámra, a Radicalization and conflict-ra. Itt egy ismerősöm volt csak, Virág, aki ez ELTE-n tanul társadalmi tanulmányokat. Ez az óra érdekesebbnek bizonyult az előzőnél. A tanárnő jó bevezetőt tartott, és úgy tűnik, majdnem minden második órára sikerült vendégelőadót hívnia, akik állítása szerint híres szociológusok, akik még híresebb kutatásaikat fogják bemutatni. Jövő órán pedig filmet nézünk, a Hullámot, amit én még nem láttam, de mindig is kíváncsi voltam rá. Olavsnivaló ebből a tárgyból is van - azt hiszem, tényleg aktív lesz a félévem...

Egyébként úgy néz ki, hogy ha akaratlanul is, de minden órám valamiképpen a kultúrák ütközésével és az ebből adódó problémákkal foglalkozik. Jó alaposan körül fogom járni ezt a témát, és igazi expert eszek, mire hazaérek :) Amszterdamban amúgy sokkal több nemzetiség él, mint otthon - a különbségek jóval szembeötlőbbek. Nagyon sok például az afroamerikai és az ázsiai, de rengeteg nőt láttam fejkendőben is. Muszlim nőket otthon szerintem alig találni, úgyhogy nekem ez nagy újdonság, és nem igazán tudom megállni, hogy utánuk bámuljak, pedig hát butaság az egész. 

Összegzés két hét után

El sem hiszem, de már két hete Amszterdamban vagyok! Ez az időszak nagyon gyorsan elröpült, de lehet, hogy csak a sok újdonság és program miatt. Mivel ma elkezdődött a tanév, lehet hogy hamarosan beáll a jól ismert, kellemesen zötyögő életritmus is.

A szállásom
Az első saját szobám, és nagyon elégedett vagyok vele. Nem a legjobb szoba - sokaknak van jobb ágya, jobb hűtője, jobb fotelje - de nincs okom panaszra. Kényelmes, otthonos, az enyém.
A városból még nem láttam sokat, de szeretnék a szabadidőmben sokat biciklizni, hogy jobban megismerjem. A biciklimet egyébként is jó barátomnak tekintem, néha még beszélek is hozzá. Amszterdam pedig gyönyörű, mint egy kis ékszerdoboz. :)

A többiek
Sokkal kevesebb gondom akadt a barátszerzéssel, mint hittem - sőt, tulajdonképpen semmi gondom nem akadt vele. Jól jön, hogy a folyosónkon 12 ember van, és megosztjuk a konyhát - így rá vagyunk kényszerülve a találkozásra, a beszélgetésre. A folyosómról ismerem Hannah-t, akivel már napi rendszerességgel beszélünk, ha nem találkozunk, akkor is írunk egymásnak facebookon, egyébként néha együtt főzünk, együtt mossuk a szennyesünket, és együtt fogunk menni a közös óránkra is.
A Green towerben szinte kizárólag külföldi diákok laknak, minden nap van valami zsibongás vagy buli, ahová be lehet csatlakozni. Az ESN-hétvége és az egyetemi kar bemutatkozó napja is jó volt arra, hogy új emberekkel ismerkedjek meg. Mivel mindenki idegen, teljesen magától értetődő, hogy amint két ember egymás mellé keveredik, bemutatkoznak és beszélgetnek egy kicsit.

A nyelv
Kevesebb gondot okozott eddig, mint hittem. Azokat, akiknek anyanyelvük az angol, persze nehezebb érteni, de még őket is megértem, azokat pedig, akik csak tanulták a nyelvet, pláne. Én magam is egész jól ki tudom fejezni magam, mindent el tudok mondani, amit szeretnék, de továbbra is pongyolán fogalmazok, és sok szó nem jut eszembe. Feltételezem, hogy az órákon szakszavakat kell használni, értelmesen kell megnyilvánulni mélyebb témákról, szakszöveget kell feldolgozni - ez biztos nehéz lesz majd a kezdetekben.

Az ügyintézés
A legtöbb dolog elég flottul ment, és sok segítséget is kaptam. A felmerülő problémákat meg sikerült oldani. Jelenleg két dolog foglalkoztat: az egyik, hogy nem küldték még ki postán a bankkártyámat, holott sok ismerősöm már hozzájutott. Izgulok, mert a folyosón lakók postája közös ládába érkezik, és félek, hogy esetleg elkeveredett. Ha megjönne a kártya, akkor el kéne mennem vele a bankhoz, aktiválni, majd elküldeni a banki adataimat az ELTE-re - és csak ezután tudják utalni az ösztöndíjam. Jól jönne a pénz, de attól félek, nagyon messze vagyok még az első utalástól :-/
A másik problémám, hogy nem kaptam diákigazolványt. A többség automatikusan megkapta, mikor megérkezett. Aki nem kapta meg, annak csak annyit mondtak, hogy "lehet, hogy a feltöltött fotóval van a baj", de megnéztem, és szerintem semmi baj az én képemmel. Anyuékat is kérdeztem, de az otthoni címemre se küldtek semmit.Végére kell járnom a dolognak, mert a kártya híján nem kölcsönözhetek könyvet a könyvtárból, számos kedvezményre nem vagyok jogosult, és persze az év végi vizsgán sem tudom igazolni magam.

Az otthoniak
Kezdetben nagyon erős honvágyam volt, most már szépen lassan megnyugodtam. A családommal naponta tudok skypeolni, Chozzal kicsit ritkábban, mert ő kihasználta a nyár utolsó napjait, és gyakran nem volt otthon este :P De azért sok SMS-t ír, és ha épp gépnél van, akkor hosszan tudunk beszélni. Így, hogy beszélünk és látjuk egymást, majdnem olyan is, mint ha együtt lennénk. Nem tudom, mennyit tudunk majd beszélni, ha mindketten elfoglaltak leszünk, de remélem, nem sokkal kevesebbet... És azt is remélem, hogy nem fog szétszakítani minket az, hogy egészen különböző életet élünk most.

Összegzésképp
Mostanra úgy érzem, beilleszkedtem ide. Ismerem a környezetem, valamennyire tudok tájékozódni, tudom, milyen problémával hova forduljak. Vannak barátaim, ezért már nem érzem magam kétségbeesve, ha éppen egyedül vagyok. Kíváncsi vagyok az egyetemre. :)

Lendületben

A mai nappal kezdetét vette a tanév, de az én első órám csak kedden lesz, tehát ma szabad voltam. Ennek örömére nem siettem el a felkelést, de mikor kimásztam az ágyból, belevágtam a teendőkbe. Biciklire ültem, és elindultam, hogy keressek egy közelben lévő Albert Heijn-t. Ez egy helyi élelmiszerüzlet-lánc, szerintem ocsmány kék színe van a jelképének. Skype-kék. Nagy mennyiségben sok.
Na a lényeg, hogy eddig mindig a közeli Jumbo-ban vásároltam, ahol nem túl nagy a választék, és amúgy is valahogy úgy képzeltem el, hogy egy nagyobb AH biztos olcsóbb is. Kellett egy darabig körbe-körbe járnom, mire megtaláltam a boltot: egy bevásárlóközpontban volt, XL méretben. Úgyhogy azt hiszem, legalább egy óráig eltartott, míg mindent megvettem, amit akartam, mert az összes sort végigjártam, megnéztem a termékeket. Próbálok tudatos vásárlóvá alakulni, keresem a legjobb ár-érték arányú termékeket, de bevallom, egy kicsit zavaró, hogy más a pénznem. Nem nagyon tudok még euróban gondolkodni.
Afféle "nagybevásárlást" tartottam, vettem pár hozzávalót rendes főételekhez, husit, olajat, fűszereket, és vettem két adag mosóport meg öblítőt is. Jó nehéz lett a végén a kosaram. Nem volt egyszerű a fizetés, mert a kasszánál nem fogadták el a kártyám, és nem volt nálam elég kess, úgyhogy el kellett mennem a közeli automatához, kivennem pénzt, visszamennem - mindezt azután, hogy már az összes terméket bevitte a kasszás a gépbe.

Nagy nehezen hazakerekeztem a sok kajával, és megfőztem az első igazi amszterdami ebédemet: csirkemellet kukoricás rizzsel. Nagyon fincsi volt. Evés után bepunnyadtam a kép elé, de szinte rögtön írt Dasha, az orosz lány a csoportomból, hogy nem mennék-e be vele Amstelveen központjába esőkabátot venni. Mivel úgysem volt dolgom, és nem is jártam még sehol Amstelveenben, elkísértem. Elbicikliztünk egy kis bevásárlóközpontig, ahol Dasha vett magának egy színes, csíkos kabátot, aztán hazajöttünk. Jó, hogy felfedeztem ezt a helyet, találtam pár jó üzletet, és mégiscsak közelebb van, mint az amszterdami shopping street. A csizmák mindenhol drágák, lehet, végül nem veszek magamnak, és elleszek a magassarkúval...

Fél 7-re lementem a sportcentrumba, az első bodyshape órámra. Az első fél óra afféle bemelegítés volt, lépések előre, hátra, oldalra, keresztbe, nem voltak se nehezek, se fárasztók. A kombinációkra figyelni kellett, de azért kicsit untam, reméltem, hogy nem ilyen lesz végig. Hát tényleg nem, mert félidőben előkerültek a súlyzók, amiktől már egyszeri felemelésre is fájt a karom, nem hogy huszonötödjére. A karom borzasztóan gyenge, úgyhogy ráfér egy kis erősítés... Meg volt hasizom, fenékizom, úgyhogy holnap szerintem lesz izomlázam. Örülök, hogy mozogtam valamit, de mégsem olyan, mint a tánc, ami után az egész testem felszabadul és át van mozgatva. Hiányzik azért a táncolás. :(

Közösségi tevékenységek

A mai napon két közösségi élményben is részem volt.

11:30-ra Jane-hez voltam hivatalos egy brunch-ra.  A breakfast és lunch keverékéből létrejött szó kései, kiadós reggelit jelent, amit már nem követ ebéd. A facebookon megszervezett eseményre közel harmincan voltunk hivatalosak, és mindenki vitt valamit. Igazi bőséges lakoma volt! Lehetett inni kávét, teát, forró csokit, különféle juice-okat, enni pedig palacsintát, indiai melegszendvicset, croissant-t, banános sütit, kenyeret, lekvárokat, sajtot, mézet, gyümölcsöket... Nagyon jól belaktam, és persze mondanom sem kell, örültem, mert egész nap nem volt gondom a kajára. Az egész esemény olyan kis kedélyes volt. Hiába, ez a jó szó. Gondolkodtam rajta, hogy milyen jó ez a brunch, de ilyet tényleg csak akkor érdemes szervezni, ha sok barát vagy család van együtt, hiszen magának az ember nem készít ennyi mindent. Ha szállodában vagyunk, akkor szoktam így bereggelizni :)

Délután BK-s vizsgákat írtam és Dollal ötleteltem, mert a következő programom csak hatkor kezdődött: bizony, a konyha kitakarításáról beszélek. Elég sokan összegyűltünk, voltunk vagy tízen, és minden komolyabb szervezés nélkül munkához láttunk. Ez meglepett: azt hittem legalábbis meg kell beszélni, ki mit fog csinálni, de valahogy ment magától, mindenki automatikusan kiválasztott egy területet, és nekivágtunk. Én a magam részéről az edényeket pakoltam le, kisúroltam a polcot, aztán mosogattam. A többiek kirámolták a szemetet, kihajították a százéves kaját a hűtőből, kiolvasztották a fagyasztót, kitakarították a sütőt, letörölték a polcokat, az ablakokat. Rengeteg szemetet hordtunk ki, nekem fájt is kicsit a szívem érte. Említettem ugyanis, hogy mindenki saját konyhai felszerelést kapott, de az előző lakók sose vitték haza a magukét, így a konyhában rengeteg serpenyő, lábos, evőeszköz halmozódott fel. Ezeket a többiek egyszerűen kihajították. Új, alig használt, jó minőségű edényeket... Én ezeket megtartottam volna, vagy nem is tudom, ez hülyeség, mert mégiscsak cserediákok vagyunk egy idegen országban, de az is eszembe jutott, hogy oda lehetne adományozni valami szervezetnek - nem egyszerűen kihajítani a kukába. Majdnem kidobták a vízforralót is, merthogy törött, úgy kellett szólnom nekik, hogy hahó, lányok, én ezt használom minden reggel. Végül mindenki adott 2 eurót Amandának, aki vesz egy olcsó vízforralót és egy melegszendvics sütőt. 

Kihajításra kerültek azok a fűszeres üvegek, élelmiszerek, mosópor, öblítő is, amit a korábbi lakók hagytak itt. Szintén nem értem, azt minek dobták ki - most vehetek magamnak egy egész üveg paprikát, borsot, satöbbit, holott kéthetente használok belőle egy csipetet. 

Nevermind! A konyha legalább tiszta, és most már majdnem mindenkit ismerek a folyosómról. Kicseréltük a fenti levélszekrényen is a neveket, ami engem nagyon megnyugtatott. Továbbra is várom ugyanis a bankkártyám, és félek, hogy elkeveredett valahová, mert sokan már megkapták.

A többiek felírták a nevüket a konyhai szekrényekre is. Unalmas papírra, unalmas kék tollal, unalmas kék betűkkel. Az én színessel írt nevem a rajzocskákkal valahogyan nagyon hivalkodónak tűnik most.

Szeretem a blogolvasóimat! :D

Nagyon jól esik, hogy sokan jelezték felém, hogy rendszeresen olvassák a blogomat, és nagyon tetszik nekik :) Érdeklődés övezi a facebook-képeimet is, amint töltök föl újakat, máris érkeznek rá a lájkok :D De meg is tudom érteni, hiszen nekem is sok új és izgalmas kalandban van részem, és örülök, hogy ezt megoszthatom veletek. Úgyhogy olvassátok bátran, csak így tovább! :)

Még annyit akartam itt közzétenni, hogy akinek van pénze és ideje, az nyugodtan meglátogathat. Bárkit befogadhatok a szobámba (igaz, csak egy ágyam van, és az is inkább egyszemélyes...) szóval a szállás nem gond :) És tudok tartani idegenvezetést, és remek a rántottám. :D

Zaanse Schans

Fogalmam sincs, hogyan kell kiejteni a címben megjelölt két szót, de egy helyet jelölnek Amszterdam mellett, ahova szintén az ESN vitt el minket ma egy párórás túrára. A hely afféle skanzen, egy mező, ahol a házak és a szélmalmok megőrizték 17. századi állapotukat. A házakat lakják, de nem végezhetnek semmiféle változtatást, eredetiek még a bútorok is. Körbejártuk a helyet. A házakba nem mehettünk be, de kívülről is irtó cukik. Megvizsgálhattunk viszont egy szatócsboltot, pár szélmalmot, és végigkóstolhattunk vagy tízféle sajtot és csokit. Szeretem a sajtot, de nem vagyok nagy ínyenc, és azt hittem, semmit sem fogok érteni ahhoz, hogy az orrom alá dugott sajt jó-e vagy sem, de ez jó nagy hülyeség volt, ugyanis bőven elég volt azt érezni, hogy FINOM. :D És finom volt az összes, nagyon-nagyon, de nem vettem semmit, majd ráérek hazautazás előtt, akkor viszont hozok majd egy ládával. :)

Mindattack

Sokat gondolkozom azon, hogyan változtathatja meg valaki az érzéseit. Elméletileg nem lehetetlen. Milyen sokat halljuk:
- Ne gondolj rá!
- Ne is foglalkozz vele!
- Emiatt ugyan ne legyél szomorú!
- Ez aztán nem érdemli meg, hogy mérges legyél miatta!
- Stb., stb.

Ez annyira jól hangzik. De mégis mi a dolog technikája? Úgy értem, ha nem akarok valami miatt szomorú lenni, mit kell tennem? Próbáltam már körbejárni, logikai úton kimagyarázni, más oldalról megközelíteni, magamnak szuggerálni. De mi van, ha nem működik? Mit kell tennem, ha idegesítenek az érzéseim, és meg akarok tőlük szabadulni? Meditáljak? Beszéljem ki őket? Írjak naplót? Induljak zarándoklatra? Világ körüli útra?

... Én az utóbbival próbálkozom itt Amszterdamban, mert vannak dolgok, amiket magam mögött akartam hagyni, de megtaláltak itt is. Valójában reménykedtem abban, hogy az érzéseim majd maguktól megváltoznak, de nem vagyok biztos benne, hogy ez így lesz. Tehát tennem kell valamit. De mit? Hogyan? Ezen töröm a fejem mostanság.