My Year 2017

A tavalyi évértékelőmben azt jósoltam, hogy 2017 egy unalmas, eseménytelen, nyugis év lesz, amikor főként magammal foglalkozhatok. Nem is nagyon tévedtem. Lássuk!

A január Izraelben, Gederán köszöntött rám, Orsihoz menekültem ugyanis az itthoni szilveszteri felhajtás elől. Jól sikerült az a pár nap, és szerencsére Orsit néhány héttel később is láttam, hazajött ugyanis Hili szalagavatójára.

Februárban beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Berlinben sikeresen lezajlott a CJN szeminárium a Centropával. Valentin napon volt vacsi az elvált nőcikkel, és elmentem egy útra az Adománytaxival is. Már ekkor elindult a hadjárat a civilek ellen, emiatt voltam is tüntetni.

Márciusban megnyílt a Túlélés Szarajevóban c. Centropa kiállítás az IKI-ben, amin többek között az én nevem is díszeleg! A 15-i hétvégén elutaztunk a családdal Köveskálra. Megkezdődött a Luca-féle kutatás második fele. Az én kezdeményezésemre egyik hétvégén közös, családi nagytakarítást csaptunk.

Áprilisban ismét elutazhattam Berlinbe, ezúttal a Haver Alapítványt képviseltem. Később a Haverral Leányfalura is elmentem egy csapatépítő hétvégére. Megvolt a széder este, amit nem csak családi körben, de Borcsával is töltöttem. Megindult a támadás a CEU ellen, viharos gyorsasággal elfogadták a Lex CEU-t, emiatt ebben a hónapban nagyon sokat voltam tüntetni, teljesen el is ment a hangom. A hónap utolsó napján Seren Pestre látogatott, úgyhogy végre karácsonyozhattunk vele és Shizval.

Májusban Hili elballagott a Szilágyiból, én pedig betöltöttem a 25. évemet. Marcellal egy konferencia miatt Londonba utaztunk, ahol korábban még sosem jártam, és nagyon szuper volt körülnézni. Megvolt itthon a nagy éves Centropa záróeseményünk is.

Júniusban a pünkösdi hétvégét Angyalin töltöttük, és amúgy is sok minden szólt a nyárról: voltam Petinél bográcsolni, Petrával a tanév lezárultával gyrosozni és mozizni, a hónap végén pedig az egész család Izraelbe utazott Sahar tisztavatójára, ami egy nagyon látványos és megható esemény volt.

Júliusban két hosszabb nyári programom is volt: az első a CSA, vagyis a Centropa Summer Academy, ami a munkahelyem éves óriásrendezvénye 80 tanár számára. Ezúttal Budapesten majd Belgrádban volt, és én is végig részt vettem rajta és segítettem a lebonyolításában. Ezután végre jöhetett a pihenés, pontosabban a nyár legszupibb programja, a 13. – és egyben utolsó – Varázslatos Tábor. Erről sajnos nem blogoltam, pedig igazán szerettem volna. A lényeg, hogy néha busongós, de amúgy fantasztikus tíz nap volt, mint mindig.

Augusztusban a szakításunk óta először találkoztunk Bálinttal, ami a nyilvánvaló nehézsége ellenére is kifejezetten pozitív élmény volt. Petrával és a BK-sokkal voltunk a mogyoródi aquaparkban. Eltöltöttünk a családdal egy hétvégét Szentendrén. Volt egy mozis vakrandim, ami egyrészt arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, de azért nem is múlt el nyom nélkül. Orsi elutazott Vegasba, ahol közel három hónapot töltött. Elkezdtem dolgozni a Medián-féle zsidóságkutatás elemzésén.

Szeptemberben ismét volt egy rövid utazásom a munkából kifolyólag, ezúttal Frankfurtban tartottunk workshopot Marcellal. Egyik hétvégén Debrecenbe is elutaztunk Shizuval Serenhez. Elkezdtem pszichológushoz járni. Gábor szakított Krisztivel, és ismét elkezdtünk beszélni és találkozni. Megvolt a BK-s tagságom 10 éves fordulója. Voltam az ARC kiállításon. Ismét részt vettem az Adománytaxi egyik útján.

Az októbernek két nagyobb eseménye volt, az egyik, hogy a Centropával voltam egy szemináriumon Pécsett, később azonban messzebbre jutottam: Krakkóba! Ott volt egy záróeseményünk és egy szemináriumunk, mindkettő jól sikerült, és különösen az volt jó, hogy a munka után maradtam még pár napot, és egyedül, nyugiban, a saját tempómban élvezhettem a várost és az utazást. Persze azt sem hagyhatom ki, hogy 28-án Sahar eljegyezte Orsit.

Novemberben elkezdtem héberül tanulni. Lenyomtam egy workshopot Zágrábban, ez megint egy kis egyedüli utazást és kihívást jelentett. Petra osztályának foglalkozást tartottam az 1945 c. filmről. 30-án Orsi hazautazott hozzánk.

December elején még velünk volt Orsi, és egy csomó klassz családi programot csináltunk együtt. Megvolt Marcell é Toma szülinapja, utóbbinak meglepetés bulit is szerveztünk. Mentek az év végi záróbulik, hanukák, volt BK-karácsony a HUB-ban. Elkezdtem jógázni. A Haverral voltam kisfilmforgatáson. A karácsony persze családi körben telt, év végére pedig szintén a tágabb családdal és barátokkal elutaztunk Murauba síelni.

Így átnézve valahogy kevésbé tűnik eseménydúsnak az év, bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül sokat utazhattam, amit elsősorban a Centropának köszönhetek. Bár ezek az utak általában rövidek, egy csomó olyan helyre jutottam el, ahol korábban még nem jártam – a legklasszabb talán London volt. Az év második felében fedeztem fel, hogy ezek az utazások, ha rájuk teszek néhány plusz napot, hozzásegítenek ahhoz is, hogy olcsón világot lássak. Ezt az elvet alkalmaztam most ősszel Krakkóban, ami nagyon szupi volt, és jövőre is vannak hasonló terveim.

A munkámat egyébként továbbra is nagyon szeretem, határozottan azt érzem, hogy a Centropával megfogtam az Isten lábát. Emellett idén dolgoztam három volt CEUs tanáromnak is: Michael Millernek és Lucának kutatási asszisztensként, Kovács Andrásnak pedig a zsidóságkutatásban segítettem és a hamarosan megjelenő beszámolóba írtam több fejezetet. Nagyon fontosak voltak nekem ezek a munkák, de mindennek ellenére érzem, hogy távolodom attól az akadémiai világtól, amit a CEU jelentett, sokat felejtek, kijövök a gyakorlatból, ami kicsit aggaszt is, és remélem, lesz lehetőségem a visszatérésre.

A munka mellett egyébként sokat önkénteskedtem is: a Havernál továbbra is nagyon aktív vagyok, idén én tartottam a legtöbb foglalkozást – több mint harmincat! Az én vezényletem alatt készült el az új identitás foglalkozás oktatási anyaga, ősz óta már zsidónegyed sétákat is vezetek, és továbbra is tartok néha színházi foglalkozást. Persze sokat segít, hogy a Haverosokkal is egy irodában dolgozunk, így állandóan naprakész vagyok, ráadásul a rugalmas munkám miatt könnyen be tudok ugrani, ha szükség van valakire, aki foglalkozást tart. Jó érzés volt, hogy tavasszal (mivel sem Péter, sem Julcsi, sem Eszter nem ért rá) én képviselhettem a Havert Berlinben egy projektbeszámolós továbbképzésen.  

Általában azt mondhatom, hogy kicsit lagymatagnak, unalmasnak, semmilyennek éltem meg ezt az évet, és én magam sem vagyok kifejezetten a topon. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki valahogy Bálintot, mostanra azt mondhatom, hogy majdnem teljesen okés vagyok, de azért eléggé magányosnak érzem magam. Az év során hangsúlyosabbá vált néhány fontosabb baráti kapcsolatom, de továbbra is igaz, hogy főként otthon ülök, nem megyek sehová, nem találkozom senkivel, nem bulizom, és úgy általában úgy érzem magam mint egy besavanyodott vénasszony. Sokszor elég szomorú és magányos vagyok, és eléggé magatehetetlennek érzem magam az egész helyzettel szemben, de azért optimistán tekintek előre és úgy gondolom, hogy például ez a helyzet jövőre változni fog.

42 könyvet olvastam idén, ami sajnos hárommal kevesebb, mint tavaly, nem volt rekorddöntés. Azért azt hiszem abszolút elégedett lehetek az eredménnyel! Legjobb idei olvasmányaim (részletekért katt a Könyvespolcra): Beszélnünk kell Kevinről, Megszámolt babák, Átmeneti, The hate u give, Bexi-sorozat, Az ember, akit Ovénak hívnak, Fohász Owen Meanyért, Tajtékos napok. A már korábban olvasott könyvek közül pedig természetesen A Végtelen Történet, A szél neve, A bölcs ember félelme, A szótlan tárgyak lassú szemlélése, Harry Potter és a bölcsek köve, Büszkeség és balítélet. 

Jövőre

2018 elég sok változást fog hozni, összességében úgy látom hogy egy kifejezetten eseménydús és kalandos év lesz.

Változások lesznek a munka terén: a Centropánál több feladatom lesz, most, hogy Esther kolléganőm elmegy, én veszem át a közösségi médiaoldalak igazgatását és ami még izgalmasabb: (részben) a CSA szervezését is. A CSA idén júliusban Berlinben lesz, és úgy néz ki a teljes logisztikai szervezés – jelentkezések, résztvevőkkel kapcsolattartás, szállás, étkezés, eljutás A-ból B-be, mindenki apró-cseprő nyűgjei – rám hárul majd. Emiatt eléggé izgulok, ugyanis nagyon nagy falat, a legnagyobb programunk, amit nem szúrhatok el, és persze Esther nagyon jó szervező volt, magasra tette a lécet. Ez a munka azt is jelenti, hogy szorosabb kapcsolatban dolgozom majd a csapat többi tagjával és a nagyfőnökkel, Eddel is. Bevallom, eléggé tartok attól, hogy ez a munka nagyon sok stresszel fog járni, és hogy emiatt utálni fogom az egészet. Mindenképpen nagy kihívás, de remélem felnövök hozzá és mindent meg tudok majd oldani. Az persze nagyon jól esett, hogy Marcell biztosított róla, hogy azért is bíznak meg ezzel a feladattal, mert elégedettek velem, jól teljesítek, és ezt egyébként egy nagyszerű fizetésemeléssel is kifejezik.

Ha minden jól megy, januárban megjelenik a Medián felmérésének kutatási beszámolója, amibe én is írtam fejezetet. Ez csak egy beszámoló, az adatok komolyabb, „tudományosabb” elemzése csak ezután következik. Ha minden igaz, lehetőségem lesz ebben az elemzésben is részt venni. Ez ismét egy kihívás: bár nagyon érdekel és szuper izgalmas, sajnos eléggé aggaszt, hogy nem kaptam rendes adatelemzési képzést, ezért nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kell egy ilyet szakszerűen lefolytatni. Bízom benne, hogy valahogyan össze tudom majd szedni a szükséges tudást és ezen a téren is fejlődni fogok, nincs más út. Király, hogy Kovács András bízik bennem és szeretne velem dolgozni annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit link voltam és nem küldtem valami gyorsan neki az anyagokat.

A munkabeli változások azt is jelentik, hogy – számomra is tök meglepő módon – normális felnőtt fizetésem van, amiből akár még meg is lehet élni. Lehet, hogy jövőre ismét terítékre kerül a lakásvásárlás kérdése. Ez tök nehéz, és felvet egy csomó dilemmát, amit most itt nem akarok kifejteni, de még az is lehet, hogy jövőre ilyenkor már lesz egy saját lakásom. Hű, ez most azért elég ambiciózusan hangzik, de hátha!

Mindezek mellett szeretném egy kicsit ügyesebben és magasabb fokon űzni azt, amit idén elkezdtem, nevezetesen, hogy helyre kerüljek önmagammal, és teljesnek és boldognak érezzem magam úgy, ahogy vagyok. Ebben egy fontos lépés, hogy járok pszichológushoz, ez persze egy hosszútávú „befektetés”, de bízom benne, hogy jövőre ilyenkor már meglesz az eredménye. Szintén önismereti, tapasztalat- és élményszerzési jelleggel tervezek egy tavaszi utazást Portugáliába tök egyedül. Erről egyelőre csak beszélek, de remélem hamarosan sikerül megszervezni is, és ha olyan lesz, amilyennek gondolom, 2018 egyik meghatározó eseménye lesz majd. Az is fontos terv jövőre, hogy többet sportoljak. Na igen, ezt mintha minden évben megfogadnám. De most úgy érzem, hogy az izomsérülésemnek is hála van esélyem arra, hogy betartsam ezt a tervet, mert sokkal inkább a fokozatosságban gondolkozom, ráadásul teljesen odavagyok ezért a jógáért! A téli szünetből visszatérve pedig kiegészítem a sportolást az egészséges étkezéssel is. Remélem, sikerül betartani és néhány hónapon belül meg is lesz az eredménye!

És persze ne felejtsük ki a jövő év legfontosabb családi eseményét, Orsi esküvőjét! A dátum már ki van tűzve: szeptember 16. Megvettük már a repülőjegyeket is. Persze addig sok készülődés van még hátra, én a magam részéről remélem, hogy feljebb tudom tornászni a hébertudásomat a társalgási szint közelébe (és szerzek magamnak valami szép ruhát).

Kicsit kijjebb tekintve a politikai- és közéletbe, nos, nem vagyok túl optimista. Választások lesznek, amiktől nem várok semmi jót, ezen kívül az állampolgárok megtévesztése és megfélemlítése, a propaganda a bevándorlók és a civil szervezetek ellen, a „sorosozás” is egyre durvább és ijesztőbb. Az a rossz érzésem van, hogy az egészet hagyom megtörténni, hogy – bár voltam több tüntetésen is – nem vagyok eleget az utcán, nem ragadok meg elég eszközt a tiltakozásra, hanem csendben vagyok és beletörődöm az egészbe. Ez azért is rossz, mert civilként egyébként különösen sokat papolunk a társadalmi felelősségvállalásról is a kiállásról. Sajnos azonban semmi ötletem sincs, hogyan lendüljek akcióba, milyen kezdeményezéshez csatlakozzam, mit tegyek, aminek valóban eredménye is lenne.

Zárásként pedig még egy adalék 2018-hoz. Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a 8-as családi szerencseszám, ráadásul 26 éves leszek, és 2 és a 6 összeadva szintén 8, tehát már csak emiatt is remek évnek kell következnie. Nemrégiben olvastam azonban még azt is, hogy a zsidó hagyományban minden betűnek számértéke is van, és a 8-as számértékű chet (ח) valamint a tízes számértékű jod (י) egybeolvasva cháj, vagyis élet. A 18-as szám tehát a kabbalizmus szerint szerencsés, és különös jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A fentieket figyelembe véve tehát azt jósolom, hogy 2018 egy különösen jó és sikeres év lesz számomra és az egész Pál család számára is!

Hasonló jókat kívánok mindannyiótoknak, kedves blogolvasók! 

Síelés

Az év végét rendhagyó módon síeléssel töltjük Ausztriában. Rajtunk kívül itt van a teljes Szántó család, illetve két baráti család.

Néhány főbb benyomás az eddigiekről:

1. Család ellen nincs orvosság, és mindenkinek megvan az a sajátos ismerős hülyesége, ami az ilyen együttlétek során hatványozottan kiütközik.
2. A szüleim cukik, de néha tök cikinek érzem őket.
3. Meglepően szarul érzem magam attól a helyzettől, hogy mindenki pasival (esetleg: férjjel, gyerekkel, stb.) érkezett.
4. A pályán az elmúlt két napban ritka hideg volt, amit csak egy kupac ruha magamra rétegzésével voltam képes kivédeni.
5. Jól síelek, amíg nem hagyjuk el a kék pályákat.
6. Nagy társaság = valakire mindig várni kell, sosem tudsz ott, akkor és annyit síelni, amennyit szeretnél.

És végül

7. Folyton Bálintra gondolok. Erre nyilván számítottam, de talán reménykedtem benne hogy majd esetleg csak az első nap gondolok rá, aztán már nem. Persze nem lehet a síelést nem hozzá kötni, és azon kívül, hogy eszembe jut egy csomó dologról, azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak ő is itt lenne velünk, bárcsak mindenki látná, hogy mennyire klasszul síel, mindenkinél jobban, bárcsak itt ragyoghatna mindenki előtt, hogy mennyire szuper pasim van.

Csak hát kár, hogy már nem a pasim. 

Karácsony

Az ünnepi időszak ezúttal kicsit rohanósabban telik nálunk, mint szokott. Mivel már 22-én itthon voltam, volt időnk felkészülni, takarítani, ajándékot csomagolni, sőt, sütöttem még egy adag mézeskalácsot, ugyanis találtam egy csodálatos receptet, ami sokkal jobb, mint a régi, amit eddig használtam. A 24-e szokásos módon itthon telt. 25-én reggel korán keltünk és mentünk Nagykovácsiba geoládákat keresni, majd délután nagyinál ünnepeltünk. A 26-i délelőtti program a Star Wars 8. epizódjának megnézése volt, majd délután Magdolnagyihoz mentünk át. Kaptam nagyon klassz ajándékokat amúgy, főleg mindenféle pulcsit. Látszik, hogy a családom jól ismer, mert kaptam ajándékokat bekuckózáshoz is: egy puha meleg nyulas kötött zoknit, és egy nagy puha takaró-leplet, amibe bele tudok burkolózni.

A mai az első nap, hogy lenne időm igazán lustálkodni, de nem lehet, mivel holnap utazunk síelni! Szóval a mai nap a csomagolásról és az idegeskedésről szólt. Nem nagyon volt ilyen egyébként korábban, hogy szilveszterre menjünk síelni. Jön az egész Szántó család és az ő barátaik, úgyhogy nagy csapat gyűlik össze. Én a magam részéről inkább pihiznék itthon, most kevésbé vonz a síelés: félek a sérült lábam és a "lekvárságom" miatt, illetve utoljára Bálinttal voltam síelni - kicsit tartok attól, mit fog ez most kihozni belőlem. Azt már nem is említem, mennyire meg tud őrülni a családom ilyenkor. A síelés után viszont nem haza jövök, hanem Grazba Hannah-hoz, és miután nála elidőztem kicsit, Bécsen keresztül jövök haza, ahol meglátogatom a Centropa-irodát.

Én és a jóga

A sportolással némiképp ismét zátonyra futottam. Egy jó ideje sajnos már így vagyok vele, a rendszeres sportolás nálam akkor maradt el, mikor hazajöttem Amszterdamból, szóval körülbelül öt éve. Azóta valahogy az van, hogy ott van a tánc Lakijanival, aztán megnyitott a B4 is a millió lehetőségével, és jó időben még futni is mehetek a Czakóra, szóval lehetőség van bőven, de valahogy hiányozni kezdett a rendszeresség, a motiváció és az idő, a CEU mellett alig jutott energiám bármire is, szóval most itt állok, és az van, hogy lényegébe véve kampányszerűen kezdek el sportolni: eszembe jut, megfogadom, tartom egy darabig, aztán közbejön valami, elutazom, megbetegszem, kimarad egy hét, aztán kettő, és már szét is csúszott a rutinom, és ott tartok, ahol előtte. 

Augusztusban megint egy hasonló kampányszerű mozgásba fogtam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megfájdult a lábam, furán fáj az egyik combom, úgy, mintha meghúztam volna, de mégsem úgy. Szünetet tartottam, de nem múlt el, elmentem gyógytornászhoz, aki megnézte, és azt mondta, csak húzódás, pihentessem, és rendben lesz. Szóval megint nem mozogtam vagy egy hónapig, de a lábam továbbra is fájt, szóval ekkor jutottam el oda, amivel igazából kezdenem kellett volna az egészet, hogy lemegyek a háziorvoshoz, és kérek egy beutalót az ortopédiára - ahova végül két héttel később mehettem el. A doki kb. 3 perc után levágta, hogy nyáron elszakadt egy izom a combomban (WTF, ennyit a gyógytornász okoskodásáról, hogy ő semmilyen izomsérülést nem érzékel) és azt javasolta, hogy semmiképp se pihentessem, hanem végezzek valamilyen kíméletes mozgásformát, mint például a jóga vagy a pilates. Azt is megjegyezte, hogy lekvár az izomzatom, tök gyenge vagyok. 

Na, hát szóval sikerült eléggé sokkolnia. Az a helyzet, hogy hiába tudom, hogy alig mozgok, hiába tudom, hogy már tökre nem vagyok úgy formában, mint régen, valahogyan mindig is egy sportos emberként gondoltam magamra, és az, hogy lekvár vagyok, eléggé szíven ütött. A másik ez a szakadás - tényleg el tudtam tépni a combomat attól, hogy egyszerűen csak edzettem és sokat nyújtottam? Sosem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de úgy tűnik mégis.

Szóval a következő dolgokat fogalmaztam meg magamnak tanulságként:

1. Igen, tényleg nem megy ez a kampányszerű sportolás, mert a testem most már elég határozottan jelzi, hogy hahó, ebből nem kér. Azon kívül amúgy sem sikerült soha tartanom magam ezekhez az elhatározásaimhoz.
2. Sokkal türelmesebbnek kell lennem önmagamhoz, és fokozatosan kell visszatérnem a mozgáshoz.

Igen, de hogyan? Elkezdtem jóga meg pilates után nézelődni, kérdezősködni. Ez rögtön újabb nehézség, kísérletezgessek, hagyjak fel a jól bevált dolgokkal valami új kedvéért, vegyek bérletet valami új helyen, stb. stb. Végül a legkézenfekvőbb dologgal kezdtem, és elmentem a B4 reggeli jógaórájára, és magam is meglepődtem, mennyire imádtam! A csaj, aki tartotta, rögtön nagyon kedves és szimpatikus volt, az óra nem volt nehéz, de azért jelentett kihívást, átmozgatott, de nem fájt tőle semmim. Azóta elmentem a többi órára is, és nagyon lelkes vagyok.

Szóval most már csak azt kell kitalálnom, hogy is legyen ez pontosan. Heti 2x reggel elmegyek a B4-be. Ez talán az elején jó, de hosszabb távon mindenképp kevés: már most beiktatnék legalább még egy napot. Legjobb lenne valami reggeli edzés, hogy a koránkelésre szokjak rá és mindent letudjak még a munkanap előtt. De akkor hova menjek, mit csináljak? Ráadásul a tánc is hiányzik, csak attól tartok, az nem tenne jót a lábamnak még egy darabig.

Szóval most ilyen dilemmáim vannak, de egyelőre a jóga egy izgalmas új felfedezésnek tűnik!

Bagolykő karácsony

A szokásos nyári táboron kívül a Bagolykő karácsonyi bál az a tali, amire mindig el szoktam menni, és már jó ideje motoszkált bennem, hogy felvetem, hogy tartsuk az idén a HUB-ban, különösen azért, mert a helyszínvadászat mindig nehézségeket szokott okozni. Szerencsére a HUB vezetősége simán belement a dologba, és a karibál szervezőinek is tetszett a hely, szóval december 16-17-én itt volt az ünneplés!

Én mondjuk eléggé izgultam, mint házigazda, hogy ugye semmit sem fogunk szétverni és és nem nyitnak ránk a kollégáim és rökönyödnek meg rajtunk, de szerencsére semmilyen katasztrófa nem történt. Tény, hogy a HUB meglehetősen átalakult. Az irodarészt békén hagytuk, de a meeting room lett kijelölve a kajáknak, a training room pedig a "nagyterem" lett. Áthordtuk oda a kanapét és a foteleket, valahogy sikerült felapplikálni két baldachint, felállt egy feldíszített karácsonyfa, a projektor pedig a Griffendél klubhelyiségének képét vetítette ki a falra. A mosdóban Hisztis Myrtill díszelgett, és nyíl mutatta az utat a Mágiaügyi Minisztériumba (vagyis a klotyóba). A folyosó előtt egy hatalmas lepedő volt, melyen a téglafestés az Abszol úthoz vezető bejáratot jelenítette meg, a bejárati ajtón a Kövér Dáma portréja volt látható (Wizards welcome, Muggles tolerated felirat) és még a lépcsőházban is megjelent egy figyelmeztetés arról, hogy a lépcsők szeszélyesek.

Végül egész szép számmal gyűltünk össze, eljött Shizu, sőt még Barni is, volt némi ismerkedés és játék, aztán én a magam részéről maratoni filmezésbe fogtam pár emberrel. Megnéztünk a Csillagport, majd a HP3-at, aztán jött a HP4, amibe már belealudtam. Hajnali 6 környékén arra a riadtam fel a fotelemben, hogy a többiek egy olyan filmet néznek, amiben egy nő sikoltozik. Próbáltam kirekeszteni, de a sikoltozás nem múlt el (sőt, állandóan jelen volt az egész film során) kénytelen voltam hát felhagyni az alvással és inkább a filmet nézni, aminek, bár volt egy végső egész elgondolkodtató tanulsága, eléggé kellemetlenül alapozta meg a napomat a sok kegyetlenséggel / parával / meneküléssel / sikoltozással. Azt mondjuk nem értettem, miért kell ilyen filmet alvó emberek társaságában nézni, de mindegy.

Végül a film után, 7-kor már meg is kezdtük az összecsomagolást, és 9-kor mindannyian távoztunk a makulátlan, muglik számára fenntartott HUB-ból. Szerintem király helyszín volt, tényleg csak annyi a nehézség, hogy emiatt végig ott kellett lennem, pedig én szívem szerint már követném a többi "öreg" példáját, és késő este lelécelnék a saját puha ágyikómba a karibálon alvás helyett. 

Orsi ittléte

Megint nagyon régen nem írtam, úgyhogy gyorsan posztolok egy adag pót-bejegyzést.

November 30. és december 5. között itt volt nálunk Orsi! Ez afféle szülinapi meglepetés volt anyunak, és Orsi nem is egyedül jött, magával hozta Sahart is. Ez volt az első alkalom az eljegyzésük után, hogy találkoztunk velük, megcsodálhattuk Orsi gyűrűjét, és persze kifaggattuk őket a pontos terveikről (vagy hogy helyesebben fogalmazzak: Orsi terveiről).

Számomra a legjobb az volt, hogy Orsi sokkal több időt töltött velünk, mint egyébként, mivel egy csomó barátja külföldön van, így velük nem tudott találkozgatni. Csütörtökön érkezett, akkor megnézte Petra zongorakoncertjét és este már egy barátnővel futott össze, úgyhogy én csak későn találkoztam vele. Másnap viszont bejött a HUB-ba és megnézte a munkahelyemet! Ez azért is volt jó, mert december elseje két kollégámnak is a szülinapja, így volt egy adag finom reggeli és torta is. Miután mindent megnézett és megmajszolt, ment is tovább, és este találkoztunk újra, ugyanis Barukhékhoz voltunk hivatalosak egy sabati vacsira, ami mint mindig, most is fantasztikus volt (lazac, mazsolás rizs, saláták... hmm!)

Szombaton közösen megsütöttünk és kidíszítettünk egy nagy adag mézeskalácsot. Vasárnap anyu és Zsoma szülinapját ünnepelte a család nálunk, úgyhogy amiatt volt felhajtás. Hétfőn kicsit nyugisabb volt a dolog, kedden pedig - mivel Orsi gépe csak délután ment - még volt időnk délelőtt arra, hogy megnézzünk egy kiállítást illusztrátorok műveiből, melyet az Alice csodaországban és a teázás ihletett. Szuper volt! Utána még átsétáltunk a Vörösmarty térre, nézelődtünk, ittunk forró fűszeres almalevet és ettünk gőzgombócot, és utána tértünk haza.

A konkrét programokon kívül egész sok idő jutott lustulásra, például Orsival felkentük a szokásos zöld arcpakolásunkat, játszottunk a Fedőnevekkel, átnéztünk egy adag esküvői magazint, és színeztünk a karácsonyi Johanna Basford színezőkönyvből is. Úgyhogy abszolút az ünnepekre hangolódtunk, igyekeztünk túladagolni Orsit, akinek Izraelben az ilyesmiből nem sok jut. A legjobb persze az, hogy hiába lesz hamarosan férjes asszony, a húgom továbbra is mindent megszagol, mielőtt a szájába venné, a hűtőből suttyomban majszolja a sajtokat, örömmel táncol Petrával a Just Dance-re, és órákig képes magyalágakat színezgetni, egyszóval - semmi sem változott!

Anyu szülinapja - kis csavarral

Tegnap volt anyu szülinapja, amire nagy tervekkel készültem. Mostanában kedvem lett kísérletezni a konyhában, és úgy döntöttem, szülinapi vacsi gyanánt előállok egy tapas-tállal. Ez volt a menü:

Tabbouleh-saláta

Kecskesajtgolyók szőlővel, dió- és pisztáciabundában

Baconbe tekert aszalt szilva

Hagymacsatni

Sültpaprika-krém

Olívabogyó krém

Friss bagett

Ehhez először is persze agy adag időt töltöttem receptek nézegetésével, aztán a szülinap előtti napon elmentem bevásárolni. Nem is volt olyan könnyű beszerezni minden hozzávalót! Már szerdán elkészítettem a hagymacsatnit és a sültpaprika-krémet, a többi teendő azonban tegnapra maradt. Nem gond, mert korán hazaértem a munkából, gondolván, hogy a délutánt a menü tökéletesítésével töltöm. Petra is hazajött 3-kor a suliból, és nekiállt muffinokat gyártani. Épphogy elkezdhettem volna a főzést, mikor csöngettek - Pista bácsi állt az ajtóban!

Pista bácsiról tudni kell, hogy ő a családunk legidősebb tagja, most lesz 93 éves, és nagyon szoros a kapcsolata anyuval. Ezért így november végén mindig eljön hozzánk, hogy felköszöntse anyut, és mi is megünnepeljük őt. Most is megbeszéltünk egy találkozót vele a mai napra öt órára, csakhogy ő tegnap jelent meg nálunk, fél négykor. Már ő sem a régi, és összekeverte a dolgokat. Én persze beinvitáltam, leültettem, de megijedtem, hogy na most mi lesz? Pista bácsi rögtön belefogott a szokásos monologizálásba a deportálásról, én figyelmesen bólogatva hallgattam, Petra sütötte a sütit. Egy idő után aggódni kezdtem - hogy lesz ebből vacsora, ha nem tudok főzni? 

Szerencsére minden jól alakult, mert hamarosan megérkezett anyu és apu. Anyu szóval tartotta Pista bácsit, apuval pedig pikk-pakk elkészítettük a vacsorát. Végül egész estig velünk maradt Pista bácsi, közösen ettünk, ünnepeltünk és beszélgettünk, a vacsorám pedig óriási sikert aratott, erre nem is számítottam. Petra muffinja is nagyon finom lett, és anyu nagyon örült mindennek. Úgyhogy remekül sikerült az este! Pista bácsi, mint mindig, írt egy verset anyu szülinapjára, és dátumnak ezt írta rá: 1917. 11. 24. :)

Plusz öröm, hogy nap közben Orsi értesítette anyut, hogy meglepiből Saharral ideutaznak hozzánk jövő héten! Nem is bírtam magammal, vettem egy karácsonyi színezőkönyvet, jól jön az majd nekünk, és talán mézeskalácsot is tudunk majd közösen sütni. :)

Karácsonyi Tschibo-katalógust lapozgatva elfogott a szomorúság, hogy senkinek sem vehetek Star Wars-os alsónadrágot.

Krakkói beszámoló

Október 27-31 között munkaügyben kellett Krakkóban lennem, és elhatároztam, hogy utána kint maradok kicsit egyedül is. Még a nyáron jöttem rá, hogy egyrészt irtó mázlista vagyok a munkámmal, mert sokat tudok vele utazni, másrészt ezt jobban ki tudnám használni, ha extra napokat adnék a kinttartózkodáshoz. Szóval egészen november 3-ig Krakkóban maradtam.

Az egész ott kezdődik, hogy én Amszterdamot leszámítva nem utaztam sehová egyedül, de egy ideje nagyon foglalkoztat a gondolata, egyrészt, mert élményeket szeretnék gyűjteni, másrészt, mert meggyőződésem, hogy segítene kicsit önállóbbnak lennem és nagyban hozzájárulna a személyes fejlődésemhez. Vicces, hogy már ennek a három napnak a megszervezése és tök komoly feladatnak bizonyult, és izgultam is miatta, pedig hát ugye nem a dzsungel közepére utaztam távol a civilizációtól. 

A dolog munka része egyébként jól sikerült, két eseményünk is volt: egy diákprojektünk záróeseménye és egy háromnapos tanárszeminárium. Örülök, hogy jól sikerültek, különösen a szeminárium az, ahol már tavaly is nagyon lelkes tanárok voltak, kedvesek, akik tök hálásak az egészért, és mindegyiküktől egy csomó pozitív visszajelzést kaptam, sőt egyesek kis ajándékokkal is kifejezték a hálájukat. Ez tök jó érzés!

A szeminárium 31-én, kedden ért véget, én pedig iszkoltam a Wawel kastélyhoz, ahol idegenvezetésen vettem részt. Megnéztem az uralkodói termeket, meg az egyéb mindenféle szép szobát, ahol a vendégeket és követeket fogadták. Különösen a faliszőnyegek voltak nagyon szépek, illetve láttam azt a híres termet, ahonnan a plafonról faragott fejek kukucskálnak lefelé. Az kicsit bizarr volt. A termek megnézése után jutott időm a katedrálisra is. Az egész egyébként kívülről is nagyon szép. Miután mindent bejártam, eljött az ideje hogy megnézzem a szállásomat. Ez elég izgi volt. Most laktam először hostelben, leszámítva a belgiumi utazásunkat Hannahval, ami januárban volt, és egy lélek nem volt ott rajtunk kívül. Ezt a hostelt gondosan választottam ki a netről, de persze így sem tudtam, mire számítsak. Az volt bennem, hogy majd valahogyan biztosan megismerkedem ott emberekkel, amiből valami tök jó is kisülhet, csak fogalmam sem volt, hogyan fog ez történni. Mikor a hostelbe megérkeztem este 6 körül, elég nagy pangás volt. Fölcipeltem a motyóm a harmadik emeletre, és megnéztem a szobámat - négyágyas volt, de nem volt még ott senki rajtam kívül. Amúgy nem volt túl nagy, két emeletes ágy, szekrények, asztal és három szék. Lecuccoltam, aztán szemrevételeztem a konyhát. Ott már lődörgött pár ember, de senki sem akart sürgősen barátságot kötni velem. Nem tudtam, mit is tehetnék, úgyhogy hamarosan ismét felkerekedtem, jártam egy nagyot az óvárosban, és bementem minden üzletbe szuvenírekre vadászva. Mikor visszatértem a hostelbe, még mindig pangás volt, én meg fáradt voltam, szóval úgy döntöttem, elvetem a barátkozás és a bulizás ötletét, és lefekszem. Nyugtalanul aludtam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb fel fognak bukkanni a szobatársaim, akikről még nem tudtam, kicsodák. Végül hajnali egy körül jelent meg az első srác, aki igyekezett csendes lenni, de az egész táskája kizuhant a szekrényből, szóval esélyem sem volt nem felébredni rá. Ausztráliából jött és hamar rájöttem, hogy a beszédének csak a felét értem, ami tök bosszantó volt. Visszaaludtunk, és egy másik srác is megérkezett hajnali 3-kor. Ő már meg sem próbált csendes lenni, aztán pedig álmában is olyan borzasztóan horkolt, hogy rögtön újragondoltam, jó ötlet volt-e ez a négyágyas szoba. Végül valahogy csak elaludtam, a horkolós személy pedig korán reggel el is tűnt, úgyhogy sosem tudtam meg, ki az.

A következő nap november 1-re, mindenszentekre esett, ezért a legtöbb hely Krakkóban zárva volt. Aggódtam, hogy nem fogok-e emiatt unatkozni, de végül semmi ilyesmi nem történt. Délelőtt egy ingyenes városnéző sétán vettem részt. Ez úgy működik, hogy az ember megjelenik a találkozási pontnál, aztán a csoporttal tart, ameddig jól esik neki. A végén, ha tetszett az idegenvezetés, mindenki annyi borravalót ad, amennyit jónak ítél. Én teljesen meglepődtem, hogy egy igazi, komoly városnézésről van szó, két órán keresztül sétáltunk ugyanis az óvárosban! Az idegenvezetőnk nagyon cuki és szórakoztató volt, és egy csomó érdekes történetet mesélt a városról. Úgy gondolom, a jó idegenvezető a garancia arra, hogy ezek az "ingyenes" túrák egyáltalán fenn tudnak maradni. Rengeteg szép dolgot láttam, és mindenhol azt éreztem, hogy itt is megállnék, meg ott is, ezt is lefotóznám, meg azt is, de nem akarok lemaradni a csoporttól, szóval majd visszajövök később... A csoportban egyébként több magányos utazó is volt, és elég hamar megszólított egy svéd srác, aztán pedig egy koreai fiú. Végül az idegenvezetés végén hárman úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk és megebédelünk, aztán a svéd fiúval kettesben indultunk el felfedezni a zsidónegyedet. Kicsit fura érzés volt, mert lám, viszonylag könnyen megkaptam amit akartam - a társaságot - de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem minden társaság öröm és igazából attól még, hogy itt vagyok Krakkóban, nem lettem kevésbé önmagam, vagyis: sokkal szívesebben lennék egyedül. Nem mintha bármi gond lett volna a srácokkal, de nem éreztem azt, hogy túl sok dolgunk lenne egymással. Antonnal megnéztük a zsidónegyednek azt a részét, amit már ismertem, aztán átkeltünk a Visztulán a számomra is ismeretlen terepre. Itt szerencsére ismét belefutottunk egy ingyenes városnéző csoport legvégébe, és velük megnéztük a teret, ahol régen a gettó volt (ma 68 üres székből álló emlékmű van itt), illetve a Schindler gyárat, amit ma múzeummá alakítottak át. Anton elfáradt és innen hazament, én viszont folytattam a sétám még délebbre. Megnéztem azt a két helyet, ahol megmaradt a gettófal (az egyik egy iskolai játszótér mellett van, a hintákkal, mászókákkal, elég bizarr) utána pedig elmentem temetőzni. Közel esett ugyanis egy nagy városi temető, én pedig tudtam, hogy a halottak napja miatt csodálatos fényekben fog pompázni éjjel. A kirándulásomnak ez a része már meglehetősen spontán volt. Megnéztem egy régi temetőrészt, aminek különleges hangulatot adtak a középkori, gótikus faragványok, aztán továbbsétálva észrevettem, hogy nem messze áll egy olyan mesterséges domb, amelyből több is van Krakkóban. Mire megmásztam, besötétedett, és lepillantva a másik oldalon a szemem elé tárult a temető - és fantasztikus volt! Az egész narancssárga és piros fényekben ragyogott, meseszerű és hívogató volt. Alig bírtam magammal, leszaladtam és megtaláltam a bejáratot. A temetőben hömpölygött a tömeg, mindenki eljött meglátogatni a szerettei sírját. Minden egyes sír kivétel nélkül tele volt virággal és mécsesekkel - nem csak néhány darab volt rajtuk, hanem legalább egy tucat! Ez a látvány a halottak napját is örömünneppé varázsolta, azt közvetítette, hogy akik itt nyugszanak, ugyan már eltávoztak, de mégis itt vannak közöttünk. 

A temetőtől végül egy bő húszperces séta volt visszajutni a szállásomig. Egész nap kutyagoltam, de igazából csak a végére fáradtam el, és imádtam! Bár Antonnal és a koreai fiúval azt beszéltük, hogy találkozunk este meginni valamit, végül lemondtam a dolgot, nem volt kedvem kimozdulni. Az ausztrál szobatársam, Nathan otthon volt, és megérkezett egy új lakótárs, a mexikói Marta is. Mivel Angliában tanult és utazgatott egy ideje, ő is folyékonyan és tökéletesen beszélt angolul, és emiatt bizony zavarban voltam köztük - és ez tök béna, hogy ilyesmi még előfordulhat velem! Egyébként Nathan egy kártyajátékot tanított nekünk, amivel remekül el is voltunk, aztán mindenki kidőlt aludni.

A következő napon meglátogattam Auschwitzot. Ez azért volt izgalmas, mert hosszas vacillálás után végül úgy döntöttem, teljesen egyedül, csoport és vezetés nélkül megyek, és ez önálló szervezést igényelt. Hajnalban ki kellett jussak valahogyan a buszállomásra, majd onnan busszal Auschwitzba, később pedig ugyanezt vissza. Szerencsére minden flottul és könnyen ment, nem volt semmi fennakadás. Auschwitz két részből áll: Auscwitz I és Auschwitz-Birkenau. Először az első részét tudtam megtenni önállóan, egy kis füzetke segítségével. Rögtön az elején le kell szögezzem, hogy nagyon örülök, hogy egyedül voltam, és nagyon fontos élmény, hogy elmentem. Sajnos azonban borzasztóan zavaró volt, hogy micsoda tömeget alkot a rengeteg látogató. Rengeteg csoport, idegenvezető, millió különböző nyelven nyomakodik körülötted, miközben próbálnád megnézni a kiállítás egyes részeit. Ami még zavaróbb, az a fotózás - fel nem foghatom, miért fotóztatja valaki magát az Arbeit macht frei kapunál vagy a barakkoknál, de többen megtették, miután elrendezgették a frizurájukat. A diákokon is azt láttam, hogy csak bambán mennek körbe, és lefotóznak mindent, ami eléjük kerül. Egy anya éppen a kivégzésre használt tér közepén érezte úgy, hogy segít kinyomni a lánya arcán egy pattanást. Ezek a jelenetek borzasztóan felhúztak, néha kedvem lett volna rájuk szólni. Komoly erőfeszítésembe került, hogy kizárjam a többi embert, és csak a helyre, illetve saját magamra koncentráljak, de végül sikerült. 

Különösen Auschwitz I-et nagyon lassan jártam be, megnéztem majdnem mindent, amit lehetett. Azon kívül, hogy az ember látja kívülről, hogyan is nézett ki minden - a kapu, a barakkok, a szögesdrót, a krematórium - a barakkokon belül tematikus kiállításokat rendeztek be. Ezek egy része magát a tábori életet, mások az egyes nemzetek háborús sorsát dolgozza fel. A táborról szóló részek különösen emlékezetesek. Még akkor is, ha az ember igazából tudja, mi történt, sokkal inkább felfogja, mikor a szeme elé tárul egy szoba padlótól a plafonig tele emberi hajjal, melyet a felszabadítás után zsákokban találtak. Ugyanígy hatalmas kupacban cipők, szemüvegek, fésűk és hajkefék. Egy külön terem csak edényekkel volt tele. Kényszerítettem magam, hogy a tömeg mellett megpróbáljam látni az egyént is - a kis, virágos szélű csuprokat, mintás zománcfazekakat, melyek talán a család legféltettebb darabjai voltak, melyeket nagy szeretettel hoztak el otthonról remélve, hogy hasznát veszik majd. Nem tudom részletezni a kiállítások minden elemét, de nagyon fontosnak és megindítónak találtam őket. Különösen fontosak a vitrinasztal mögött kiállított dokumentumok, melyekre egy idő után a többség valószínűleg ügyet sem vetne. Némettudásom lehetővé tette, hogy bele is olvasgassak. A dokumentumok mindenféléről szóltak egyes emberek rekordjaitól a foglyok rejtegetett iratain át a gázkamrák és krematóriumok felállítására vonatkozó utasításig és később a kihúzott aranyfogak számbavételéig.

Auschwitz I után egy kisbusz vitt a közeli Auschwitz-Birkenauba, ahol már nincs kiállítás, maga a hely beszél. Ez a tábor is óriási, nagyon sok idő volt bejárni, és közben aláfestő hangulatként végig hideg eső szemerkélt. Ez az a tábor, ahová befutnak a vasúti sínek, ahová a deportált magyar zsidók többsége is érkezett. A tábor közepén, a sínek mellett rögtön szelektálták őket, háromnegyedük pedig azonnal a tábor végén álló gázkamrák és krematóriumok valamelyikében végezte. Még akkor is, ha tudomásom volt erről, megrendítő volt ott látni igazából, a teljes valójában.

Nagyon fontosnak tartom, hogy megnéztem ezt a helyet, úgy érzem egy jelentős "élménnyel" lettem gazdagabb. Ez a tapasztalat olyasmi, amit fel fogok tudni használni a Haver foglalkozások során is. És úgy érzem, sokkal több érvem van a holokauszttagadással szemben (nem mintha túl sok ilyennel találkoznék szerencsére). Egészen máshogy tudok úgy beszélni ezekről a dolgokról, hogy láttam. És nem csak a gázkamrákat és krematóriumokat láttam, amiket a németek az utolsó pillanatban leromboltak, ezért csak a romjai maradtak mementóként. Láttam a dokumentumokat, amik ezeknek a megépítéséről szólnak, láttam a németek által készített fotókat, láttam a papírokat, melyek a meggyilkoltak vagyontárgyait, ékszereit és fogaikból kiszedett aranyat veszik számba, láttam a tábori foglyok titkos mozgalmának feljegyzéseit az elgázosítottak listájáról. Az egész egy borzasztó, súlyosan igaz egységet alkotó egész, amelyre ráfogni, hogy egytől egyig hazugság - lehetetlen. 

Szeretnék röviden visszatérni arra is, amit korábban a táborban fotózásról írtam. Zavart és nagyon helytelennek találtam, de azért elgondolkodtam azon, hátha tévedek. Egy olyan korban élünk, ahol reggeltől estig mindent dokumentálunk, a reggelinktől kezdve a munkánkon át a barátokkal való szórakozásig, és ez különösen igaz a fiatal korosztályra. Talán az, hogy egy 16 éves diák vakon fotózza az üres gázpalackokat a vitrin mögött, amiről visszacsillan a fény, talán valami sajátos módon próbálja feldolgozni a látottakat és kapcsolatot teremteni velük. Talán ha ezeket a képeket később megosztja, megmutatja másoknak, valójában hozzátesz ahhoz, hogy ennek a helynek az üzenete többekhez elérjen. Nem tudom, viszont érdekes kutatási témának tűnik. Egyébként az sem igaz, hogy én ne fotóztam volna - 4-5 képet készítettem a hely hangulatáról, de persze eszem ágában sem volt magamat is belevenni a kompozícióba.

Auschwitz után egy másfél órás buszút várt haza, ahol a kimerültségtől elaludtam, és ez a kis szünet segített hozzájárulni ahhoz, hogy valamelyest lezárjam a látottakat, és visszatérjek a valóságba. A hostelben ott volt Marta és Nathan, és elmentünk este felfedezni a várost. Szerettem volna megnézni az Alchemia nevű romkocsmát, és tök jó érzés volt, hogy a javaslatomra oda mentünk és tetszett is mindenkinek! Természetesen nekem is - az egész olyan volt mint az alkimista műhelye, sötét ablakok, lombikok és képek a falon, csontvázak és preparált krokodil a plafonról, régi bútorok és gyertyák. Nagy bulit nem csaptuk, két sör (esetemben bor) után hazatértünk.

Pénteken egy fél napom volt még a városban, mielőtt indulnom kellett a repülőhöz. Úgy voltam vele, hogy hiába jártam már rengetegszer az óvárosban, még mindig nem volt alkalmam igazán egyedül, nyugiban, andalogva felfedezni, úgyhogy ez volt a terv. Korán összecsomagoltam és kicsekkoltam, és elkezdtem a céltalan bóklászást, ami közben megnéztem minden ház homlokzatát, rejtett kis utcákat és templomokat találtam, és szépen faragott ajtókat fotóztam le. Sajnos hamar hideg lett és elkezdett esni az eső, úgyhogy kezdtem kívánkozni egy teázó után, és ekkor elém tárult a legcsodásabb hely! Egy kis utcában volt eldugva egy kedvesen lepukkant házban a Cafe Camelot, ahol hangulatos berendezés és nagy teaválaszték várt. Találtam egy asztalt egyik oldalt az ablak előtt, a széles ablakpárkányon (!), és végül ott üldögéltem egy bő félórát. Minden megvolt, amit szerettem volna: egy hangulatos hely, ahol teázhatok, olvashatok, és néha kipillantok az esőáztatta középkori utcákra. Annyira jó volt! A tea után még egy helyet látogattam meg, méghozzá egy nagyon régi egyetemet, a Collegium Maiust. Itt részt vettem egy rövid idegenvezetésen a könyvtárban, a professzorok lakosztályában és az előadóban, valamint megcsodálhattam az egyetem udvarán lévő zenélő órát is. Ezután siettem vissza a hostelbe, ahol még találkoztam Nathannal, és együtt elmentünk a közelbe Zapiekanka-t enni, ami igazából egy óriási melegszendvics! Ez biztosította, hogy kihúzzam az egész napos utazást. 

A Krakkói tartózkodásom ezzel véget ért. Vonattal mentem a reptérre, ahol minden pikk-pakk ment - megtaláltam a járatot, amivel először Bécsbe repültem, majd egy órás várakozás után haza Budapestre. Jó késő lett, mire a BKV-val hazaverekedtem magam, és beestem Petra Halloweeni bulijának a közepébe. Bár fáradt voltam, még átmentem Szabó Petihez osztálytalira, ahol mindenki nagy örömmel fogyasztotta a duty free-ből magammal hozott mogyorós lengyel likőrt.

Összességében nagyon jó volt ez az utazás, egyrészt maga a helyszín miatt: Krakkó csodálatos, igazán beleszerettem. Van valamilyen különleges vonzódásom az ilyen régi középkori negyedek, óvárosok iránt. Másrészt jó volt kicsit egyedül lenni. Semmilyen nagy bonyodalommal, kihívással nem szembesültem, és kicsit megnyugodtam, hogy na, nem nagy ügy ez, ezt én is meg tudom csinálni, nincs itt semmi probléma. Ráadásul egyedül lenni igazán kikapcsoló: senki nem szól bele abba, hogy mit csinálok, oda megyek és olyan tempóban sétálok, ahogyan én akarom, az egész út a saját élményem. Ez a néhány nap lendületet adott ahhoz, hogy belevessem magam a tavaszi Portugál út szervezéséve - az lesz csak a kaland!

Orsi menyasszony lett!

Az aktuális legizgalmasabb családi hír, hogy Sahar október 28-án eljegyezte Orsit!!!

Az egész akkor történt, mikor Krakkóban voltam, így részemről kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog. Éppen a Galícia Zsidó Múzeumban üldögéltem a két főnökömmel akik a szemináriumi programot ecsetelték, mikor érkezett a családi Whatsapp csoportunkba egy kép Saharról és Orsiról. Apu csak tetszését fejezte ki a képről, nekem azonban azonnal feltűnt Orsi ujján egy korábban nem látott gyűrű, és rögtön rákérdeztem a dologra. Még mielőtt Orsi válaszolhatott volna, anyu és Petra gratulált, én pedig a két főnök között kapkodtam a fejem és gyorsuló szívveréssel figyeltem, mit ír Orsi. Sok perc telt el míg végre megerősítette, hogy tényleg jól látom amit látok, és hivatalosan is menyasszony!

Erre persze minden részletet tudni akartam, de erre nem volt lehetőség, egyrészt mert Orsi is még ott volt Saharral a sivatag közepén, másrészt pedig várt rám a feladat, hogy szórakoztassak száz lengyel diákot. Egész nap szerettem volna beszélni Orsival, de ez később sem jött össze, mert a hotelszobában vacak volt a net, és bár üldögéltem a lobbiban jó darabig, este tízkor feladtam, szóval csak másnap reggel sikerült végre elérni Orsit és meghallgatni a lánykérés részleteit.

Már itthon vagyok, de továbbra is csak kapkodom a fejem, mert Orsiék máris ráálltak az esküvőszervezésre, helyszíneket néznek, számolják a lehetséges résztvevőket, és dátumot is választanak - lehet, hogy az esküvő májusban lesz! Az máris itt van! Úgy érzem, időm sincs felkészülni. Olyan gyorsan történik minden!

Szakvélemények

Az utóbbi időben több esetben is szakemberekhez fordultam.

Először is elmentem a B4-be egy edzőhöz, hogy adjon táplálkozási és sportolási tanácsokat. Ezt azért történt, mert szeretnék végre tényleg ráállni az alakformálás témára, és szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy amit csinálok az értelmes és hatékony. Nem mondanám, hogy kifejezetten katartikus élmény volt a konzultáció: az edző igazából elég sablonos tanácsokat adott, úgy mint eddzek legalább heti háromszor, és ne egyek cukrot meg kenyérféléket. Ez még kiegészült pár dologgal, úgyhogy egy darabig tipródtam azon, hogy meddig menjek el ebben a diéta-témában. Alapvetően imádok enni, a kaja számomra nagyon fontos örömforrás, és nem hiszek abban, hogy jó az, ha ezt mértéktelenül megvonom magamtól. Ezen kívül szeretném inkább a sportra helyezni a hangsúlyt, de haha, az ugye nem megy, ha az ember anélkül edz, hogy a táplálkozására figyelne, ne csodálkozzon, hogy a várt eredmény lassabban érkezik. Na mindegy, szóval most az van, hogy kísérleti jelleggel lemondtam a cukorról és a kenyérről, sőt a tejtermékekről is, mert pár hónapig csak kibírom, amíg bizonyos folyamatok beindulnak. Ma van a negyedik nap, és úgy szenvedek, hogy ihaj. :D

Tegnap egy gyógymasszőrnél is voltam, mert augusztus óta valami furán húzódik a lábamban, és a tánctanárom, Jani azt javasolta, hogy nézessem meg. Ahhoz a masszőrhöz mentem, akihez a családból többen is járnak, és nekem is nagyon szimpatikus volt a nő. Megnyugodtam, mert semmi komoly problémát nem talált, sem porckorong-, sem izomsérülést. Ezzel együtt viszont a probléma továbbra is a levegőben lóg, a masszőr azt mondta, valszeg tényleg csak egy húzódás, és tényleg csak pihentetnem kell, de annyival azért komolyabb a dolog, hogy az augusztusi 2-3 hét pihentetés nem használt neki. Szóval most hiába lendültem bele a mozgásba és a fenti diétába, 2-3 hétig most megint nem mozgok semmit, és várom a csodát. 

A harmadik és talán legfontosabb dolog, hogy két hónapja elkezdtem pszichológushoz járni. Ez már régóta motoszkált bennem, és most végre megkaptam a kezdőlöketet. Ahogy Borcsa barátnőm, akinek nagyon bevált a dolog, mondta, "ez egy befektetés", szóval egyelőre reménykedem, hogy egy év múlva megjön majd a heti konzultációk gyümölcse. Az biztos, hogy minden alkalommal örömmel megyek, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz hiábavaló az egész.

Összefoglalva a fentieket, úgy látom, hogy most éppen egy olyan fázisban vagyok, hogy ha már szingli vagyok, itthon élek, a munkám terén minden rendben, akkor nyugodtan fordulhatok egy kicsit magam felé, mert időben és anyagilag is megengedhetem, és az elkövetkező időszakban készen állok arra, hogy testileg-lelkileg rendbe jöjjek, és felvértezve ugorjak neki a később rám váró kihívásoknak.

Egy év szingliség

Eljött és el is múlt szingliségem egyéves fordulója. Nem feledkeztem meg róla, de már az is figyelemreméltó, hogy nem éreztem szükségét, hogy még aznap (okt. 13. - péntek) megemlékezzem róla. 

Sőt, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy mit írjak. Az van, hogy Bálintot az utóbbi egy évben csak egyszer láttam, ami egy nagyon fontos és jól sikerült találkozás volt. De minthogy bőségesen teltek el hónapok, természetes, hogy már nincs a mindennapi életemben, és sikerült tőle eltávolodnom. Ezzel együtt viszont minden nap gondolok rá (nem úgy, hogy rajta merengek, csak épphogy eszembe jut itt-ott) és az eltelt idő ellenére nagyon közel érzem magamhoz. Szóval ez egy kettős dolog.

És az is kettős, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban. Továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretem, de ez az érzés a távolságnak köszönhetően "parkolópályára" került, és szerelemre már amúgy sem hasonlít.

Szóval az van, hogy nem vagyok túl rajta, de közben mégis. Nemrégiben egészen határozott büszkeség fogott el, és gondolatban vállon veregettem magam, amiért tök jól kezeltem ezt az egészet. Valahogy nagyon rutinosan, tudatosan. Igen, nagyon szar volt, igen, néha még most is nehéz, de még a legnehezebb pillanatokban is volt egy előre törekvés, egy motiváltság a továbblépésre.

Most már igazából az van, hogy tökre megszoktam egyedül, jól vagyok, és nem is tudom elképzelni, hogy megint kapcsolatban legyek. Ezzel együtt persze néha nagyon magányosnak érzem magam, és jó lenne, ha lenne valakim. Néha pedig, amikor jó az idő, és minden jól alakul, és valahogy olyan könnyűnek érzem magam, akkor hirtelen öröm fog el, hogy nahát, még pár év, és megint találok valakit, és az milyen fantasztikus lesz. És ezt úgy lehet várni, mint a karácsonyt - türelmetlenség nélkül, tiszta örömmel.

Lassú újraindulás

Az utóbbi hetekben megint kicsit magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam és nem igazán haladtam a dolgaimmal. Ez főleg annak köszönhető, hogy volt az a randizgatásom egy hónappal ezelőtt, ami egyáltalán nem volt komoly, és végül azzal a kölcsönös döntéssel zárult, hogy hagyjuk ezt az egészet, de mégis, egy kis érdekesség, meg egy kis emlékeztető arról, hogy milyen lenne, ha lenne valakim, szóval miután véget ért, akaratlanul is eléggé letörtem. Elég kettősek az érzéseim: egyrészt nem érzem még egészen készen magamat egy új kapcsolatra, és úgy érzem olyan magasak az elvárásaim, hogy esélyem sincs bárkit találni a közeljövőben, aki megközelíti őket, másrészt nagyon hiányzik az a sok-sok jó dolog, amit egy kapcsolat meg tud adni. Szóval ennek hiányában búslakodtam és magányoskodtam, és azt vettem észre, hogy emiatt kevésbé is vagyok motivált, és nehezebben veszem rá magam arra, hogy bármit is csináljak. Pedig teendők vannak bőven, amiknek a héten végre sikerült kicsit jobban neki is állnom:

Munka: a Centropánál bőven vannak feladatok, a nagyobb projekt most egy krakkói szeminárium lesz október végén. Szerencsére a szervezésben segítségemre van a lengyel partnerünk, aki nagyon szuperül intéz mindent, így a terhek jó részét leveszi a vállamról. Most hétvégén Pécsett lesz szemináriumunk, és ezen kívül is mindig vannak intéznivalók. A Centropa mellett ismét Michael Miller kutatási asszisztense vagyok, ami szintén rendszeres elfoglaltságot jelent - most például kézzel írt leveleket silabizálok, könyvtárba és levéltárba járok, illetve részt veszek egy kiadvány szerkesztésében. Emellett augusztus óta sok munkám volt Kovács András és a Medián kutatásával, ugyanis a felmérés lezárult, és részt vehettem az adatelemzésben. Szóval SPSS-szel bűvészkedtem, táblázatokat készítettem és fejezeteket írtam. Ez is egy szuper és nagyon izgi lehetőség, mert jó ilyen módon a tudományos szférában maradni, viszont arra is emlékeztetett, hogy kijöttem kicsit a gyakorlatból (sőt, ami az SPSS-t illeti, sajnos soha nem voltam igazán benne a gyakorlatban...)

A munkáim továbbra is biztosítanak elfoglaltságot, szórakozást, szakmai kihívást és megélhetést, szóval nagyon is elégedett lehetek velük.

Haver: elkezdődtek a Haver foglalkozások, amiből valószínűleg sokat tartok majd idén is. Repertoárom bővült a zsidónegyed sétával, most már ilyet is tudok tartani diákoknak. Hármat már tartottam is most ősszel!

Sport: beindultak a táncórák, Lakijani a Casa de la Música stúdióból egy új helyre, a Kassa Jazz hajóra költözött. Igen, ez egy hajó, ami a Batthyány tér közelében "parkol". Sajnos az odajutás nem egyszerű, és terem sem tökéletes, de az órák változatlanul klasszak, én pedig nagyon lelkes vagyok. Még meglátom, hogy hogy alakul az életem, de szeretnék legalább heti 2x megjelenni az órákon. Szeretném idővel valami mással is kiegészíteni a heti sportolást, ez még alakul. 

Héber: végre jelentkeztem héber nyelvtanfolyamra az IKI-be. Az órák csak október végén kezdődnek, és még annyit sem jeleztek vissza, hogy bakfitty. Meglátjuk.

Ha minden igaz, a fentiek bőséges elfoglaltságot biztosítanak majd nekem az idei évre. Fontos is, hogy ne essek ki a lendületből, és minden fronton jól tudjak teljesíteni. Nyár elején a Koin segítségével átgondoltam a pénzügyeimet, végeztem némi stratégiai tervezést arról, mire tudok kevesebbet költeni, hogyan spórolgassak. Bár nagy terv volt, hogy lassan terítékre kerül a lakásnézés, úgy tűnik ezzel még egy jó darabig várnom kell. De talán nem akkora baj, végül is nem tragédia itthon lakni, és amíg nem hitelt és rezsit fizetek, jut pénzem arra, hogy a személyes fejlődésemre fókuszáljak. Szeretnék szakmailag is fejlődni, ennek a lehetőségeit egyelőre még keresem. 

Ami izgi, hogy a krakkói szemináriumunk végén 2,5 napot még a városban maradok egyedül. Nemrég jöttem rá, hogy a Centropás utazásokat össze kéne kovácsolni egyéni utazással, hisz a lehetőség és a repjegy adott. Ez a pár nap rövidnek tűnik, de azért bőven egy komfortzónán túli kezdeményezés lesz. Sosem utaztam még így egyedül! A hostelt már lefoglaltam, izgatottan várom, hogy milyen kalandoknak nézek elébe. Meggyőződésem, hogy néhány ilyen egyéni út nagyban támogatja a személyiségfejlődésemet.

Egyelőre ennyi! Igyekszem tartani a szeptemberben megkezdett szintet és bejelentkezni még párszor októberben is a blogon. :)

Beach body?

Rájöttem, hogy a többséggel ellentétben engem egyáltalán nem az frusztrál, mikor nyáron kell megvillantanom testem egyes részeit - épp ellenkezőleg, az alakom előnytelenségei éppen a hosszúnadrágos időszakban mutatkoznak meg leginkább, ami, sajnos, háromszor annyi ideig tart, mint a nyár.

A fő problémám, hogy az utóbbi pár évben alattomosan felkúszott a combomra egy adag fölösleg - tulajdonképpen pont azóta, hogy abbahagytam a Madáchban a rendszeres táncolást. Ez elég szomorú, és eléggé zavar, de azon kívül, hogy kábé minden nap elszomorodom miatta a tükör előtt, nem sok mindent teszek az ügyben. A testem többi része oké, a súlyom optimális, diétázni nem akarok, úgyhogy az a meggyőződésem, hogy egy több hónapon át tartó, rendszeres sportolás helyrehozhatná a dolgot - a gond csak az, hogy hiába törekedtem erre az utóbbi években, sosem jött össze. Általában pár hétig sikerül rendszeresen mozognom, mielőtt közbejönne annyi munka, vagy utazás, hogy az egész borul. Persze biztosan meg lehetne oldani a dolgot, csak ez néha nagyon komoly tudatosságot és szervezést igényel, amin mindig megbukok.

Úgyhogy amíg nem csinálok valamit, marad a két kis pukli a combom oldalán, amit a mostanában divatos, mást-nem-is-kapni feszülős nadrágok csodásan kiemelnek szeptembertől májusig. Hurrá. 

I so knew this day will come.

Fekete pont az IKEÁnak

Az IKEA katalógus érkezése minden évben ünnep, nem csoda, hogy idén már augusztus elején várni kezdtem, és kifejezetten izgalomba jöttem a hónap végén, mikor megkezdődött a terjesztés. Annál nagyobb csalódás volt, hogy a mi postaládánkba nem érkezett semmi, és ma szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy hiába regisztrálnék a honlapon, hogy postázzanak ki nekem egy katalógust, a rendszer közli velem, hogy ez a szolgáltatás az én postacímemre nem elérhető. Magyarul ki kell menjek az egyik áruházba szerezni egyet. 

Az IKEA egyetlen mentsége az lehet, ha környezetvédelmi megfontolásból fejezték be a széleskörű postázgatást. De azért a fekete pontot beírtam. 

Cukiságfaktor kimaxolva

Anyu az előbb bejött a szobámba, és megkérdezte, hogy ha kipillantok az erkélyre, tetszik-e az a színkompozíció, amit ott a különböző virágokból összeállított, vagy meg kellene-e inkább cserélni a cserepeket?

Cukiságfaktor kimaxolva.

Frankfurti kiruccanás

Csütörtökön tettünk egy Centropa-kiruccanást Frankfurtba, amire az egész napunk ráment. Egy workshopot szerettünk volna tartani az egyik ottani iskolában, és maga ez a program csupán három óra volt. Mikor azon gondolkodtunk, hogy hogyan utazzunk ki az eseményre, szomorúan tapasztaltuk Marcellal, hogy a repülőjegyek piszok drágák - ennyi pénzért akár a tengerentúlra is repülhetnénk. Mivel a busz és a vonat a távolság miatt nem jöhetett szóba, végül a valamivel olcsóbb átszállásos repülés mellett döntöttünk, és hogy mielőbb, ott alvás nélkül letudjuk az egészet, még aznap vissza is repültünk Budapestre.

Szóval ez az egész a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy csütörtök hajnali fél 4-kor Marcell eljött értem kocsival, kimentünk a reptérrel, elrepültünk Berlinbe, majd onnan Frankfurtba. Volt pár óránk a workshopig, szóval bementünk az altstadtba, és megnéztük azt az egy darab teret és templomot, amiről Frankfurt híres. Megebédeltünk, megkerestük a sulit, és megtartottuk a workshopot. Utána azonnal irány a reptér, ismét Berlin, majd egy gyors tempójú átszállás után Budapest. Négy darab röpködés és Frankfurt megjárása után végül éjfélkor zuhantam ágyba.

Félretéve azt, hogy ez elég fárasztó volt, és túl sokszor nem szívesen ismételném meg, jó érzés volt ezt a napot kicsit kalandosan, az irodán kívül tölteni. A workshopunk jól sikerült, a résztvevő tanárok nagyon cukik és lelkesek voltak, úgyhogy remélem, látjuk őket a következő szemináriumunkon meg a többi programon. Egy újabb európai város pedig - kis csalással bár - de pipa!

Egy éve a Centropánál!

Pont ma egy éve, hogy elkezdtem dolgozni a Centropa Alapítványnál! Hogy rohan az idő... :)

Nagyon szeretek itt dolgozni, elsősorban a társaság miatt, de magát a munkát is élvezem. Ezt az egy évet egy hosszú betanulási időszakként fogom fel, hiszen nagyon sokféle tevékenységet végzünk, és mindig volt valami új,a mit intézni kellett: ősszel-télen a szemináriumok, tavasszal a versenyeink és a final event, nyáron a Summer Academy... Egy év alatt megtanultam nagyjából, hogy hogyan mennek a dolgok, és a nyáron sokat sikerült pihennem, úgyhogy azt veszem észre magamon, hogy most nagyon energikus vagyok és sok ötletem van, illetve a korábbi tapasztalataimat hasznosítva sokkal önállóbban tudok dolgozni. Rögtön az ősz utazásokban, programokban gazdag lesz. Vágjunk bele!

Pályázatírói karrierem kezdete

Most kaptuk az értesítést, hogy nyert a Centropa azon a pályázaton, amit még a nyár elején én nyújtottam be. Ez azért nem akkor szám, mivel egy nagyon egyszerű bébipályázat volt, és a programot már két éve csináljuk, szóval csak a korábbi pályázatokból kellett összeollózzam a szövegét. 

De azért mégis! Az első pályázat, és nyertem a Centropának egy millát! :)

(Egyébként nagyon szívesen pillantanék be jobban a pályázatírásba és vállalnék ezen a téren több feladatot, de ezt a tevékenységet - a beszámolóírással együtt - egyelőre mindig Marcell csinálja nálunk.)

What if he is gay? What if he is a serial killer? What is he is a gay serial killer?

Vakrandira készülök.

Ahelyett, hogy feltárjam a részleteket, beszéljen helyettem inkább Lizzie Bennett:

What if he is gay? What if he is a serial killer? WHAT IF HE IS A GAY SERIAL KILLER???

Orsi Vegasban

A legizgalmasabb esemény most a családban, hogy Orsi közel három hónapot Las Vegasban tölt. Az egyetemének van partnerkapcsolata egy kinti szállodával, így Orsi megpályázhatott egy gyakornoki állást, amit meg is kapott három évfolyamtársával együtt. Augusztus elején repültek ki, elfoglalták a szállásukat, elintézték a zöld kártyát, a munka pedig ezen a héten kezdődik a roppant menő Venice Hotelben. A csajok jól kihasználják az idejüket, bejárják Vegast, néha csak a medence mellett süttetik a hasukat (mert az is van a lakásuknál, meg pálmafák...) de jártak már San Franciscoban is! És persze tudom, hogy Orsi ki nem hagyná a Grand Kanyont, az utazást pedig New Yorkkal zárja majd, szóval biztos lesznek élményei bőven.

Hihetetlen, mi? Én a helyében úgy érezném magam, mint aki egy mesébe csöppent :) Hajrá Orsi!

Amszterdam - már 5 éve!

Tegnap volt 5 éve, hogy elkezdődött az amszterdami Erasmus-kalandom :)

Furcsa, hogy mennyire távolinak tűnik ez az esemény, pedig annak idején nagyon meghatározó volt. Ami megmaradt belőle, az a barátságom Hannah-val, ami viszont szuper dolog! Sajnos elég rég láttuk egymást, mert sem tavaly, sem egyelőre idén nem sikerült összehoznunk egy találkozót (valamiért mindketten borzasztóan elfoglaltak vagyunk) de többé-kevésbé rendszeresen (mondjuk havonta) beszélgetünk Skypeon. A legjobb az egészben az, hogy hiába találkozunk és beszélünk ritkán, mikor végre tudunk beszélgetni, az egész annyira természetes, mintha semennyi idő sem telt volna el. Nagyon hálás vagyok ezért a barátságért. 

és még egy esküvő

... az az awkward feeling, mikor a Facebookról megtudom, hogy Dakó Eszter és Nagy Domi (a Szilágyi régi nagy szerelmespárja még az én időmből) összeházasodtak, és ezt a hírt elsőként Gáborral szeretném megosztani.

UPD.: Felfedeztem, hogy erről a párról korábban álmodtam is. :)

Csúszdázáááás!

Hétfőn a mogyoródi Aquaparkban voltunk Shizuval, Dollal és Grimmel, és mivel nyári szünet van, én magammal vihettem Petrát is. Az egész talán még Shizu és Angie ötlete volt, és úgy szerveztük, hogy egy csomó embert bevontunk, de végül a többség nem tudott eljönni, ezért maradtunk ennyien. Nem baj, mert legalább befértünk egy autóba. :)

Én a magam részéről azt vettem észre az utóbbi időben, hogy sokkal kevésbé vonz a strand és a pancsolás, mint gyerekkoromban. Ha el is megyünk, akkor is max. egyszer mártózom, nem áztatom magam és ugrándozom órákig, hanem két tempó után kijövök, és a napon süttetem a hasam, vagy az árnyékban olvasgatok. Ez azt jelenti, hogy egy egész napos strandos program már kevésbé az én világom, de azért nagyon jól éreztem magam. Végül is ez egy csúszdapark, ahol tényleg órákat el lehet tölteni azzal, hogy az ember csak csúszik lefelé a különböző csúszdákon, aztán felcaplat a lépcsőn a tetejére ismét (amitől Petrának még izomláza is lett). Szinte az összes csúszdát kipróbáltuk, a legtöbbet talán ott mentünk, ahol felfújható fánk alakú matracokba ülhettünk kettesével (vagy egyedül), és le kellett magunkat verekedni egy pályán úgy, hogy néha a "megállókban" beragadt az ember, és csak jött és jött a többi matracos, akikkel küzdeni kellett a kijutásért. 

A legtöbb időt csúszdázással töltöttük, de egyszer pihenésképpen játszottunk egy Solo-meccset, és persze ebédeltünk is - mi Petrával az otthonról hozott rántott húsos szendvicset, Dolék pedig óriás lángost, aztán mindannyian vettünk óriás palacsintát is. :) A legjobb az volt, hogy ahogy azt előre mondtam Petrának is, biztos voltam benne, hogy a többiek nagyon jó fejek lesznek és simán megtalálja a hangot velük. A nap végén lelkesen csúszkált velük egyedül is, mikor én már fáztam és inkább leültem egy kicsit olvasni. 

Nagyon klassz kis nap volt, és külön örülök, hogy a végére szuperül lebarnultam - ami inkább égésnek indult, de az Aloe First csodát művelt!

Cellamagány

Néha azon kapom magam, hogy a szingliségemre mint egy letöltendő börtönbüntetésre tekintek, ahonnan előbb-utóbb végre szabadulhatok.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy helyes hozzáállás.

Csók komplexus

Néha előfordul, hogy álmomban csókolózom valakivel, de ilyenkor a csók mindig elképesztő bénára sikerül. Vagy túl nyálas, vagy épp előtte úsztam, és vizet köpök közben, vagy fura a szánk... Lényeg, hogy már sokadjára fordul ez elő.

Vannak sejtéseim, mi állhat a háttérben. Nem állok készen a csávókra. :/

Az első fej lehullt

Mindig, ha valaki jelezte, hogy náluk a volt középiskolai osztályból ennyi meg annyi embernek van már gyereke, én megnyugodva megjegyezhettem, hogy nálunk még csak nem is házas senki.

Na, ennek ezennel vége, ma reggel Virág Dani esküvői fotói fogadtak facebookon. Egyáltalán nem tudtam a nagy eseményről! Az első fej lehullt.

Bókok

Ma az informatikusunk, Bence azt mondta, van bennem valami Lara Croftos.

Ez majdnem akkora bók, mint mikor Gábor hajdani barátnője, Brigi Natalie Portmanhez hasonlított, miután látta a Fekete hattyút.

Mindenki Montenegróba megy

Mindenki. Most épp az a trendi, mint amilyen tavaly Grúzia volt. A vicces, hogy még én is néztem Montenegrót mikor annó Hannah-val nyaralásban gondolkoztunk, csak az nem ilyen út lett volna, szóval már csírájában elvetettem az egészet. 

A legjobban persze az fáj, hogy Bálint is odautazott, ez volt a barátokkal a szokásos többhetes országokat-városokat bejáró trip, csak persze nekem ezúttal semmi közöm nem volt hozzá. Csak néztem az időről időre a szemem elé kerülő Facebook-fotókat, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezeknek az élményeknek én már nem vagyok részese, de a barátok igen, akik mindig voltak és mindig lesznek, míg az én részem csak kiollózott három év egy egész élettörténetből.

Mindegy. A lényeg, hogy eléggé tehetetlenül tekergek magamban mindig, mikor utazásokról kapok hírt. Éppenséggel két kollégám is épp Montenegróba megy a barátaival, mások a szerelmükkel utaznak, és ha Orsi épp nem vizsgázik őrülten, Izrael köves-patakos tájain kirándul, tavak mellett sátrazik, és szabad tűzön készít poyke-t. Úgy érzem annyival könnyebb lenne, ha nekem is lenne, akivel elutazhatnék. Ha lenne egy párom, akivel természetesen jönne egy utazás. Vagy sokkal inkább ha lenne egy baráti társaságom, akikkel jól érezném magam egy ilyen kalandon. Egy ideig emésztettem magam ezen, és most már kezdek szépen lassan arra jutni, hogy sajnos ez nincs, és valószínűleg nem is lesz, úgyhogy nem érdemes várni rá, ha el akarok utazni, megtehetem egyedül is. A szóló utazásnak tulajdonképpen már egészen nagy divatja van, bőven lehet a neten tippeket fellelni, és hirtelen felbuzdulásból elolvastam most két könyvet is a világgá menésről. Még mindig nem tudom, pontosan mit akarok, hova akarok menni és mennyi időre. Az fix hogy csak pár hét lesz, és valahol közel - nem rögtön Indiával kezdek - és leghamarabb jövő tavasszal kerítenék rá sort. Szóval igenis vannak terveim, és nem hagyom, hogy lehúzzon mások boldog kotori fotója - még ha néha sikerül is. Szóval csak figyeljetek.

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.

"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016. 

Daily breakup milestones

Mérföldkövek szakítás után című rovatunkban: tegnap újra hallgattam Crystal Fighterst. :)

Átok

Különös átok telepedett rám, amit úgy jellemeznék, hogy elkezdtem vonzani a a negyvenes férfiakat és/vagy idiótákat. Most már szinte minden napra van egy történetem arról, hogy milyen rémes csávók milyen rémes technikával próbáltak fölszedni. Ez azért bosszantó, mert 1) nagyon kedves és mosolygós vagyok mindenkivel, ezért senkit sem tudok elküldeni a búsba, 2) az intim szférám annyira szent, hogy bármilyen idegen közeledés felzaklat, még akkor is, ha valaki csak tényleg pár bók erejéig szólít meg az utcán.

Az idióta helyzetek részletezését itt kihagyom, maradjanak inkább a fontos kérdések:

1) Hogy lehetnek az emberek ilyen hülyék, és

2) Mi történt, hogy hirtelen mind engem találnak meg?

A csapatmunkáról

Pénteken a Centropának egy nagy rendezvénye volt, körülbelül 300 diák és tanár jött el az évzáró díjkiosztó ünnepségünkre. Ez sok stressz és munka volt az egész csapatnak, de összességébe véve határozottan jól sikerült.

Egy gondolat a csapatmunkáról, ami megfogalmazódott bennem:

a) Fantasztikus érzés azt látni, hogy mindenki külön-külön végzi a dolgát és ebből összeáll egy nagy egész,

b) Piszok bosszantó megtapasztalni, hogy valaki más hibája/ figyelmetlensége miatt nekem is szívnom kell.

I'm gonna go to London

Múlt hétvégén Londonban voltam Marcellal egy konferencián. Egy nappal előbb érkeztünk, így volt időnk megnézni a várost, én ugyanis most először jártam ott. Izgultam is. London annyira menő! Ráadásul minden ami jó, onnan származik. Harry Potter, Sherlock Holmes, Mary Poppins, Mr. Darcy, Paddington maci, Igazából szerelem, a királynő...

Bebuszoztunk a belvárosba egy piros busz tetején, megnéztük a Westminster apátságot, a parlamentet, a Buckingham palotát, a Hyde parkot és a Towert. Másnap pedig ellátogattunk Holmeshoz a Baker street 221/B-be. :)

Főbb benyomásaim Londonról:

1. Tényleg változékony az időjárás.

2. Basszus, ezek tényleg a rossz oldalon vezetnek.

3. A házak irtózatosan tüneményesek. A kis templomocskák szintén. Ha ilyenbe járhatnék minden vasárnap, boldogan lennék anglikán.

4. Imádtam az utcaneveket és a megállóat. Knightsbridge, Burned Oak, Sheperd's Bush, Camden Town, Blackfriers, Royal Gardens... Egytől egyig csodálatos. 

5. A metró bonyolult.

6. Féltem a brit akcentustól, de azt alig hallottam. Mindenki bevándorló.

7. A metrón zötyögő utasközönségben simán megfér a muszlim, az indiai, az ázsiai és az afrikai. És nem is tűnik furcsának. 

8. Golders Green egy minijeruzsálem. Ennyi ortodoxot egyrakáson, a kóser boltjaikkal együtt - szokatlan látvány ez Európában. 

9. A reggeli nem valami nagy szám. A tea sem.

10. A város nagy. Óriási. Perceken át utazik az ember az egyik metrómegállótól a másikig, és órákat a belvárosból a reptérre.  

Nem most voltam utoljára! :)

25

Gyorsan jött és el is telt a 25. születésnapom. Bár az "öregedés" mint olyan sokszor frusztrál, most kifejezetten jól éreztem magam. Régóta vártam ezt a napot, reggel pedig nagyon boldogan keltem, és olyan voltam, mint valami energiabomba. Nagyon sok kedvességet kaptam: az irodában Péter csokit hozott, Eszter sütit, Toma és Marcell pedig meghívtak ebédre - szóval kaptam tőlük egy rántott húst. :) Az a helyzet, hogy tökre meghatódtam, tényleg. Munka után elmentem a made by you-ba, ahol ingyen festhettem, mivel szülinapom van. Az éjszakai cirkusz tematikájú bögrémen végül nyolc órát dolgoztam! Persze este felköszöntött a család is, a következő héten pedig a nagy família. Rengeteg csodálatos dolgot kaptam, és összességében megbizonyosodtam, hogy jó szülinaposnak lenni. :)

Ami a bűvös huszonötöt illeti, tényleg fontosnak érzem ezt a számot. Az életem az utóbbi időben sokat változott: lezártam a tanulmányaimat és dolgozni kezdtem, ami végre egy lépés volt az igazi felnőtt élet elé. Szeretem a munkámat, ami ad egy nagy stabilitást a mindennapjaimnak. Az pedig, hogy a kapcsolatom Bálinttal véget ért, utat nyitott egy csomó más emberi kapcsolatnak, és úgy érzem, hogy az introvertáltságom ellenére is sokkal több baráti kapcsolatot ápolok, mint valaha. Van egy szilárd értékrendszerem, véleményem az engem körülvevő világgal kapcsolatban, és tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Már csak el kéne költöznöm ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Szóval összességében egy nagyon boldog 25 éves vagyok, és pár apróságot leszámítva nem sírom vissza a tinédzserkoromat. :)

Viszont sokat gondolkodtam, és összeszedtem néhány dolgot a 25 évesekről:

Viszonylag sok cikk szól róluk. A legalapvetőbb típus azt szedi össze, mi mindenhez kell egy magára valamit is adó 25 évesnek értenie. Ilyenek szerepelnek benne, mint: főzés, IKEA bútor összeszerelése, nemet mondani, és átlátni a pénzügyeket. Szerintem elboldogulok. 

Egyéb cikkek szerint a 25 évesekre egyfajta depresszió telepszik, más kutatások ellenben azt bizonyítják, hogy ekkor a legproduktívabb az ember.

Egy online társkeresőkön végzett kutatás szerint a férfiak - bármilyen életkorúak legyenek is (!) - 24 év alatti lányokat tartanak ideális partnernek. 25 évesen tehát már idősnek számítok - az 50 éves böngészők szerint is. 

Malala még nincsen 25 éves, de már túl van egy életveszélyes támadáson, a világ vezetőivel tárgyal, és három éve átvehette a béke Nobel-díjat. 

Mozart 25 éves korára már számos operát komponált. Michelangelo túl volt a Pietà-n, és éppen belekezdett a Dávid szoborba. Shakespeare viszont csak ekkor lendült bele az alkotásba.

II. Erzsébet királynő éppen 25 éves volt, mikor Nagy-Britannia királynőjévé koronázták. 

A legtöbb általam ismert fantasy-hős 25 éves korára már simán megmentette a világot. Többször. 

Mindez elég kiábrándítóan hangzik, ámde: 

Buddha 25 évesen még otthon éldegélt a családjával, és csak 4 évvel később indult el az igazság keresésének útjára. 

Jézus sem tartott még sehol. 

Frodó még bőven mást sem csinált, mint a Megyében szívogatta a pipadohányt. A sorsfordító esetre Gandalffal majd csak további 25 év múlva kerül sor. 

A szüleim 25 éves korukban még nem ismerték egymást. Anyu 27, apu pedig 34 éves volt. Ez, praktikusan levonva a tanulságot, azt jelenti, hogy számomra is van remény. 

A Földön minden második másodpercben férjhez megy egy lány a 18. születésnapja előtt. 25 éves korára már jó eséllyel többgyermekes anya. 

Ha egy kicsit szerencsétlenebb korba születek, 25 éves koromra már elpatkolok gyermekágyi lázban, pestisben vagy náthában.

Papi huszonöt éves korára már túlélt egy koncentrációs tábort.

Nagyapa és a nagymamáim átélték Budapest ostromát, és mindegyiküknek van története arról, hogyan menekültek meg egy olyan helyzetből, ahol mások meghaltak.

Magyarországon a 25 év fölöttieknek 20 %-a rendelkezik főiskolai vagy egyetemi diplomával. A 20-29 évesek 7,2%-a legfeljebb a 8 osztályt végzi el. 

A magyarországi menedékkérők átlagéletkora 25 év alatt van.

... és folytathatnám a kiábrándító tények listáját. Összességében tehát azt mondhatom, jól jártam, és a java még hátravan. 

Napi pozitívumok és negatívumok

Napi pozitívumok:

1. Sikerült leadnom a tanulmány-vázlatot, amin napok óta dolgoztam.
2. Megnéztem moziban az 1945 című filmet, és baromira tetszett.
3. A film után még egy tartalmas beszélgetésben is volt részem a film alapjául szolgáló történet írójával, Szántó T. Gáborral.

Napi negatívum:

1. Megtudtam, hogy Szabó Kimmel Tamás házas, ráadásul gyereke is van. Ez most seriously kiakaszt. Egy ennyire jóképű csávó hogy nősülhet meg (28 évesen?!) Pedig azt hittem van esélyem. Oké, várakozzunk tovább. 

Aktuális traumák

Még el sem érkezett a 25. születésnapom, de máris menthetetlenül érzem, hogy egy korszak lezárult, és kezdek belesodródni egy új univerzumba, melyet az eljegyzési posztok, esküvői portrék és szoptatási technikák megvitatása jellemez. 

Nem, nem ez az első ilyen bejegyzésem, és attól tartok, nem is az utolsó.

Tegnap este volt szerencsém Szabó Peti volt osztálytársamnál megjelenni egy afféle lakásavató házibulin. A lakás mint olyan nem új, Peti talán körülbelül két éve lakik ott, de nemrég, míg ő éppen síelni volt, szülinapi ajándékként a családja, a barátnője, illetve a barátnője családja felújította. Ezt szerette volna nekünk megmutatni, és persze így megtartottuk a szokásos, havi-másfél havi baráti összejövetelünket is. Az elsők között érkeztem, így a lehető legrészletesebben megnézhettem a lakás minden újítását. Valóban nagyon kedvesre sikerült. Parafatábla és polcok az íróasztal fölött, új ágytakaró és párnák (amit a barátnője saját kezűleg varrt), sőt, még még a WC-be is került egy szép új dekorcsiga (amin az este folyamán elég sokat derültünk). A lényeg: nem lehetett elmenni a tény mellett, hogy Peti lakását mennyire belengi a barátnője jelenléte (akivel én csak egy fél éve ismerkedtem meg, és azóta sem ismertem meg közelebbről). Szerelmes nyuszis kép a falon, lufik és szerelmes üzenet "Boldog szülinapot Tapsim" felirattal, konyhai alátét közös portrékból, kézzel varrt plüssállat az ágyon. S ha mindez még nem hatott volna kellőképp nyomasztóan szingli személyemre, a konyhában díszelgett egy fal színes tenyérnyomokkal - Peti családjának minden tagja odanyomta a mancsát, legkisebbtől  legnagyobbig - Peti pedig megjegyezte, hogy majd ha összeházasodnak, az ő és Ancsa tenyere is odakerül a falra.

Hohó! Hátráljunk csak pár lépést!

Ez volt az a pont, ahol elkezdtem masszívabb sebességgel legurítani a rozéfröccsöket, de ez még mind nem volt semmi, mert beszélgetésbe elegyedtem Peti egyik barátjával a ministráns csapatból, akit szintén nemrég jegyeztek el, és mesélt az esküvői terveiről. Mikor megérkezett a nagyobb csapat, megmutatta az eljegyzéskor készült fotókat is (mécsessel és rózsaszirmokkal körberakott lakás). Később megérkezett egy olyan barát is, akinek már gyereke is van (!) és akkor egy kicsit szóba került a szoptatás, meg úgy az anyalét általában. Azt is többen mesélték, hogy idén nyáron 4-5 esküvőre hivatalosak.

Jóég! Ezen a ponton kezdtem érezni, Karinthy Frigyes szavaival élve, hogy "a fejbőröm a hajam tövében lassan hidegedni kezd." Egyetlen mentségemet Olívia jelentette, akire ránézve néha láttam, hogy hasonlóan áll a kérdéshez.

Félreértés ne essék: én örülök mások boldogságának. Tisztában vagyok vele, hogy a házasság és a család a többség számára a boldogság ultimate útja, és úgy tűnik tagadhatatlan, hogy lassan belépek abba a korba, hogy ismerőseim egy része (majd fokozatosan egyre nagyobb része) erre az útra lép. Érdemes elgondolkodni azon, miért akaszt ez ki ennyire - szó szerint zsigerileg. Valószínűleg azért, mert nagyon határozottan érzem, hogy ez nem az én utam, és nagyon sokáig nem is lesz az én utam (vagy talán sohasem), épp ezért valamiből kimaradok, a világ körülöttem menthetetlenül megváltozik, miközben én nem változom vele. Van ebben valami nagyon ijesztő.

Érdekesek ezek az eltolódások. Peti talán tényleg nemsokára eljegyzi a barátnőjét, megházasodik, és talán gyereke is lesz, mire én egyáltalán találok valakit, akivel el tudnám képzelni a jövőmet. Ez kicsit olyan, mintha én mindig mások mögött lemaradva rohannék - bár persze az aktuális statisztikai adatokat figyelembe véve benne van a pakliban, hogy én épp akkor leszek a csúcson, mikor ismerőseim többsége válni kezd.

Tanulság: ideje lenne elfogadni, hogy egyesek így élnek, mások úgy, és ilyennek és olyannak lenni is oké.