Halogatás

Néha megmondanám a múltbeli énemnek, hogy ezt kurvára nem kellett volna.

Mindenki Portugáliába megy

Mióta letudtam a remek kis önfelfedező solo tripemet Portugáliában, mindenki odautazik, amitől máris kevésbé érzem érdekesnek vagy különlegesnek magam.

Portugáliában volt az Eurovíziós dalverseny, és azóta járt ott Panni, Beáék, most ott volt Orsi és Sahar nászúton, és ha mindez nem lenne elég, a jógatanárom is tengerparti napüdvözletekről posztolgat az instáján, ahelyett, hogy a hideg és szürke Budapesten nekem tartana órákat.

Ez nem fair!

Szarkák

Az egy jól érzékelhető trend, hogy növekszik a szarkák száma Budapesten, és ha érdekel, miért, itt olvashatsz is róla egy cikket.

Hozzánk, a Zsolt udvarba is beköltözött egy szarkapár. Eleinte az égvilágon semmi probléma nem volt velük. Délutánonként, amikor kint ültünk vacsizni az erkélyen, hallottuk őket csörögni.

A probléma akkor kezdődött, mikor egy héttel ezelőtt hajnali háromkor arra keltem, hogy iszonyatos csörgéssel ricsajoznak odakint. Becsuktam az ablakot, de a csörgés még így is jól hallható és folyamatos volt, és egy fél óráig véget sem ért. Mindez másnap újrakezdődött, harmadnap szintén.

Ugyan a szarka az énekesmadarak csoportjába tartozik, a hangja mégis ahhoz hasonlatos, mintha valaki egy kereplőt forgatna az ember feje mellett. A többedik ilyen hajnali felébredéskor már azt éreztem, hogy lecsúzlizom, lelégpuskázom, bármi, csak tűnjenek el innét és hagyjanak aludni. Még a netet is végigböngésztük, és kiderült, hogy lehet kapni nagy ragadozómadár-figurákat, amik elriaszthatják a szarkát.

Nem tudom, rászánjuk-e magunkat egy ilyen beszerzésére, de tény, hogy én veszítettem némiképp a madárbarátságomból. Mondjuk a lelkem mélyén rejtőző ornitológust izgatja a tény: miért pont ekkor, miért pont így ricsajoznak ezek? Szüleim szerint ekkor indul járőrkörútjára a macska, őt próbálják elriasztani. Ha lesz energiám megfigyelni a következő felébredéskor, majd lenyomozom...

#Hétvégém #Shithappens #Ennekiseljöttazideje #Márszintevártam

Orsi menyasszony lett!

Az aktuális legizgalmasabb családi hír, hogy Sahar október 28-án eljegyezte Orsit!!!

Az egész akkor történt, mikor Krakkóban voltam, így részemről kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog. Éppen a Galícia Zsidó Múzeumban üldögéltem a két főnökömmel akik a szemináriumi programot ecsetelték, mikor érkezett a családi Whatsapp csoportunkba egy kép Saharról és Orsiról. Apu csak tetszését fejezte ki a képről, nekem azonban azonnal feltűnt Orsi ujján egy korábban nem látott gyűrű, és rögtön rákérdeztem a dologra. Még mielőtt Orsi válaszolhatott volna, anyu és Petra gratulált, én pedig a két főnök között kapkodtam a fejem és gyorsuló szívveréssel figyeltem, mit ír Orsi. Sok perc telt el míg végre megerősítette, hogy tényleg jól látom amit látok, és hivatalosan is menyasszony!

Erre persze minden részletet tudni akartam, de erre nem volt lehetőség, egyrészt mert Orsi is még ott volt Saharral a sivatag közepén, másrészt pedig várt rám a feladat, hogy szórakoztassak száz lengyel diákot. Egész nap szerettem volna beszélni Orsival, de ez később sem jött össze, mert a hotelszobában vacak volt a net, és bár üldögéltem a lobbiban jó darabig, este tízkor feladtam, szóval csak másnap reggel sikerült végre elérni Orsit és meghallgatni a lánykérés részleteit.

Már itthon vagyok, de továbbra is csak kapkodom a fejem, mert Orsiék máris ráálltak az esküvőszervezésre, helyszíneket néznek, számolják a lehetséges résztvevőket, és dátumot is választanak - lehet, hogy az esküvő májusban lesz! Az máris itt van! Úgy érzem, időm sincs felkészülni. Olyan gyorsan történik minden!

Beach body?

Rájöttem, hogy a többséggel ellentétben engem egyáltalán nem az frusztrál, mikor nyáron kell megvillantanom testem egyes részeit - épp ellenkezőleg, az alakom előnytelenségei éppen a hosszúnadrágos időszakban mutatkoznak meg leginkább, ami, sajnos, háromszor annyi ideig tart, mint a nyár.

A fő problémám, hogy az utóbbi pár évben alattomosan felkúszott a combomra egy adag fölösleg - tulajdonképpen pont azóta, hogy abbahagytam a Madáchban a rendszeres táncolást. Ez elég szomorú, és eléggé zavar, de azon kívül, hogy kábé minden nap elszomorodom miatta a tükör előtt, nem sok mindent teszek az ügyben. A testem többi része oké, a súlyom optimális, diétázni nem akarok, úgyhogy az a meggyőződésem, hogy egy több hónapon át tartó, rendszeres sportolás helyrehozhatná a dolgot - a gond csak az, hogy hiába törekedtem erre az utóbbi években, sosem jött össze. Általában pár hétig sikerül rendszeresen mozognom, mielőtt közbejönne annyi munka, vagy utazás, hogy az egész borul. Persze biztosan meg lehetne oldani a dolgot, csak ez néha nagyon komoly tudatosságot és szervezést igényel, amin mindig megbukok.

Úgyhogy amíg nem csinálok valamit, marad a két kis pukli a combom oldalán, amit a mostanában divatos, mást-nem-is-kapni feszülős nadrágok csodásan kiemelnek szeptembertől májusig. Hurrá. 

Fekete pont az IKEÁnak

Az IKEA katalógus érkezése minden évben ünnep, nem csoda, hogy idén már augusztus elején várni kezdtem, és kifejezetten izgalomba jöttem a hónap végén, mikor megkezdődött a terjesztés. Annál nagyobb csalódás volt, hogy a mi postaládánkba nem érkezett semmi, és ma szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy hiába regisztrálnék a honlapon, hogy postázzanak ki nekem egy katalógust, a rendszer közli velem, hogy ez a szolgáltatás az én postacímemre nem elérhető. Magyarul ki kell menjek az egyik áruházba szerezni egyet. 

Az IKEA egyetlen mentsége az lehet, ha környezetvédelmi megfontolásból fejezték be a széleskörű postázgatást. De azért a fekete pontot beírtam. 

Átok

Különös átok telepedett rám, amit úgy jellemeznék, hogy elkezdtem vonzani a a negyvenes férfiakat és/vagy idiótákat. Most már szinte minden napra van egy történetem arról, hogy milyen rémes csávók milyen rémes technikával próbáltak fölszedni. Ez azért bosszantó, mert 1) nagyon kedves és mosolygós vagyok mindenkivel, ezért senkit sem tudok elküldeni a búsba, 2) az intim szférám annyira szent, hogy bármilyen idegen közeledés felzaklat, még akkor is, ha valaki csak tényleg pár bók erejéig szólít meg az utcán.

Az idióta helyzetek részletezését itt kihagyom, maradjanak inkább a fontos kérdések:

1) Hogy lehetnek az emberek ilyen hülyék, és

2) Mi történt, hogy hirtelen mind engem találnak meg?

Napi pozitívumok és negatívumok

Napi pozitívumok:

1. Sikerült leadnom a tanulmány-vázlatot, amin napok óta dolgoztam.
2. Megnéztem moziban az 1945 című filmet, és baromira tetszett.
3. A film után még egy tartalmas beszélgetésben is volt részem a film alapjául szolgáló történet írójával, Szántó T. Gáborral.

Napi negatívum:

1. Megtudtam, hogy Szabó Kimmel Tamás házas, ráadásul gyereke is van. Ez most seriously kiakaszt. Egy ennyire jóképű csávó hogy nősülhet meg (28 évesen?!) Pedig azt hittem van esélyem. Oké, várakozzunk tovább. 

Év eleji teendő-özön

Zűrös heteken vagyok túl, és még közel sincs vége. Elkezdődött a tanév, és ugyan nincs sok tárgyam, de a héber rendszeres felkészülést igényel, és az e heti Developing research proposals and projects órán rögtön én prezentáltam a szakdolgozatomat. Apropó szakdolgozat: kiderült, hogy a következő beadandó, amit le kell adjunk vele kapcsolatban, nem olyan, mint eredetileg gondoltam: jóval több munka lesz vele. Hiába állok alapvetően jól, alaposan át kell gondolnom elméleti kérdéseket, össze kell álljon, hogyan is interpretáljam mindazt, amit mondani akarok. A sulis teendőkön kívül úgy néz ki, indulok egy pályázaton is, ehhez a tanulmány elkészítésére már csupán három hetem van. Ebből két hét során a CEU-n egy intenzív kurzusom lesz, úgyhogy jóval többet kell majd bejárjak, mint egyébként. Ezen kívül jelentkeztem egy önkéntes programba, egy nemzetközi projektre, és elvállaltam egy adag feladatot a Haver alapítványnál. A héten többször is dolgoztam a B4-ban, és továbbra is lesz egy-egy alkalom, amikor szükség van rám. Részt vettem egy egynapos workshopon a társadalmi vállalkozásokról. Itthon volt Bálint egy hetet: sok ideje egyikőnknek sem volt, de azért találkoztunk, volt egy hamburger vacsizós randink, és megnéztük a Saul fiát. Bálint tegnap elutazott, és egy tejes hónapig nem is látom. Biztos, hogy nagyon fog hiányozni, de remélem, az így felszabadult időt sikerül okosan kihasználnom. Ha levegőhöz jutok, ideje lesz megindítani a továbbtanulással kapcsolatos egyetemi jelentkezést is. 

És én még azt hittem, hogy nyugisabb időszak vár rám? Haha!

Arról, hogy nem tervezem elég tudatosan a karrieremet

Most, hogy alig fél év és (remélhetőleg) kezembe kapom a második diplomámat, ideje elgondolkodnom azon, hogyan tovább. (Ha magamtól nem jutna eszembe, akkor is emlékeztetne rá az a sok kedves érdeklődő, aki minden találkozásunk alkalmával rákérdez, hogy na és mit is tanulok? Kisebbségpolitika? És azzal mit lehet kezdeni?)

Nem tartom magam egy kifejezetten tévelygő embernek, tudom, hogy jó úton járok, egyelőre mindig bejöttek a választásaim, tudom, mi érdekel, és nagyjából el tudom képzelni, mivel szeretnék foglalkozni. De azért én is bizonytalankodok, úgy érzem, nem tettem le elég dolgot az asztalra. Lássuk miről beszélek.

A héten találkozóm lesz a régi Republikonos gyakornoktársakkal, az összejövetel célja épp az, hogy a karrierünkről beszéljünk: ki mit tanul, hol dolgozik, mennyire bizonyult hasznosnak számára a gyakornoki munka az intézetnél, merre szeretne dolgozni, stb. Nem mintha úgy érezném, hogy kifejezetten szégyenkeznem kell, de egy kicsit tartok tőle, milyen impozáns előélettel hozakodnak elő a többiek. Bár jó egyetemen tanulok, úgy tűnik, elvárnak tőlem valami komolyabb gyakornoki- vagy munkatapasztalatot is már. Az egyetemen folyton kapjuk az értesítéseket konferenciákról, gyakornoki pozíciókról, nyári egyetemekről. Személyes konzultációnkon Szabolcs is kérdezgette, mit tervezek. Ajánlotta, hogy a következő félévben menjek valahova gyakornoknak, jelentkezzek konferenciákra, és jelentkezzek doktori képzésre. Az általam választott második mesterképzést leszólta, mondván 'túl gyakorlatias'. A PhD ötletét elvetettem - ez egyelőre semmiképp sem aktuális - a konferenciáról küldött emailt végül meg se néztem. Az pedig, hogy hol tanulok tovább, persze egyedül az én döntésem.

Van egy új lány a karon, egy kicsit idegesít, borzasztó buzgómócsing. Érdeklődött, sokat publikálunk-e. Mondtam, hogy nem. Mondta, hogy mert náluk Brazíliában az egyetemen mindenki publikált. És konferenciákra járok? Ad az egyetem konferenciákra támogatást? Mert ő azokra is menne. Kedvesen elmondta, hogy olyan akar lenni, mint én, és csupa A-t akar szerezni. Ugye, sok-sok órát tanulok naponta? És hogyan válogattam össze a tárgyaimat? Gondoltam arra, hogyan mutat majd a transcriptem, amikor PhD-ra jelentkezek? Mert itt ez a tárgy, ami őt ugyan annyira nem érdekli, de szerinte a későbbi PhD jelentkezésében jól mutatna, hogy elvégezte a kurzust.

MEGÁLLNI!

Nem, nem járok konferenciákra, nem publikálok, és azokat a tárgyakat veszem fel, amik érdekelnek. Jóég!

Úgy érzem, az egyetem nagyon az akadémia világába akar terelgetni, de ez engem nem kifejezetten vonz. Illetve vonz, de csak egy bizonyos fokig. Nyilván érdekel, amit tanulok, és szükség van új elméletekre, empirikus kutatásokra és módszertani ismeretekre. De nem szeretnék - ahogyan egy volt ELTE-s tanárom fogalmazott - "szobatudós" lenni, aki a négy fal között termeli a lexikonokat, és ki sem pillant a való világba. Oké, önmagában a publikálás nem rossz dolog. Akkor rossz, ha ötleted sincs, mit írj, de valamit kiszenvedsz magadból, mert publikálnod kell. Ugyanez igaz a konferenciákra is. És tudom, hogy az én helyzetemben ezt egyenesen gáz kijelenteni, de nem, nem érdekel az, hogy két-három napon át tudós koponyák előadásait hallgassam, majd klubszendvicseket majszolva networköljek velük. Egyszerűen nem tudom elképzelni magam ilyesmin, és egyetlen vigaszom, hogy Hannah biztosított róla, hogy ezzel ő is így van.

Ma az egyetemi konyhában ismét szembesültem azzal a kérdéssel, amit már nekem szegeztek párszor idén, nevezetesen, hogy mit csináltam a nyáron? Voltam-e nyári egyetemen? Voltam-e gyakornok? És komolyan mondom, már rosszul érzem magam attól, hogy azt mondom, nem, nyaraltam. Igen, van pár szaktársam aki volt ezen is, azon is. Nem utasítottam el helyből az ötletet, annó én is rákattintottam az emailekre, amiket kaptunk, de nekem egy nyári egyetem se volt szimpatikus. És őszintén szólva a tavaly év után annyira ki voltam purcanva, hogy egész nyár alatt nem hevertem ki. Elnézést!

Ami pedig a munkavállalást illeti... az valahogy nem nagyon megy nekem. Nem vagyok az a típus, aki bármit képes elvállalni, valójában elég limitált, hogy mit és mennyiért szeretnék csinálni. Keresgélek, de fontos, hogy a munka alapból passzoljon hozzám, érdekes legyen, és ne valami teljesen haszontalan dolog; és persze fizessenek is meg. Egyelőre nem találtam olyasmit, ami minden kritériumnak megfelelne. Ha nem lennék finnyás, elvállalhatnék olyan munkát, ami az őrületbe kerget, és olyat, ami nem rossz ugyan, de semmi pénzt ne fizet. De valahogy nem akarok kompromisszumokat kötni, így hát élek tovább az ösztöndíjamból. Valahogy piszkál engem az, hogy hát én egyetemet végzett ember vagyok, értelmes vagyok, nyelveket beszélek, annyi mindent tudnék jól csinálni, nekem igazán járna valami jó munkahely. De félek attól, hogy 1) csak én vagyok nagyképű és nem vagyok ám olyan jó mint szeretném, 2) még ha olyan jó is lennék, a magyar valóságban nem tudok ezzel érvényesülni.

Persze nincs ok még nagy aggodalomra, mert ahogy mondtam, egyelőre a sulira koncentrálok, nem kezdtem el aktívan sem munkát, sem gyakornoki pozíciót keresni. Általában azokra a lehetőségekre csapok le, amit a Facebook kidob és szimpatikusnak találom. Természetesen szeretem a szakomat és a társadalomtudomány érdekel, de nem akarok az a fajta tudóspalánta lenni, aki konferenciáról konferenciára jár, és levegőt is csak akkor vesz, ha az jól mutat a CV-jében. 

NEM ért mindenki a kérdőívkészítéshez. NEM!

Iszonyatosan fel tudom húzni magam a helytelenül megírt online kérdőíveken. Annyira, hogy az már nevetséges. Alighanem ennek köze van erőteljes szociológus identitásomhoz.

Szociológia szakról az ember jó eséllyel nem diplomázik le úgy, hogy legalább a legalapvetőbb kutatási módszer, a kérdőívezés módszertani alapjaival tisztában ne lenne. Bármennyire szeretik a szociológusokat romkocsmában merengő áltudós értelmiségikként beállítani, igenis értünk egy csomó mindenhez, amihez egy mezei laikus nem. A fájdalmas dolog az, hogy a mezei laikusok, orvosok, pszichológusok, tanárok és mindenféle más népség is vetemedik arra, hogy online kérdőívezéssel gyűjtsön anyagot készülő szakdolgozatához. Oké. Kitöltöm őket, mert ez a társadalomkutatói szolidaritás, hogy bárki bármilyen kérdőívvel zaklat, megcsinálom, mert az adat szent. De esküszöm, a hajamat tudom tépni bizonyos hibák láttán. Előfordul, hogy bezárom az online ablakot és nagy puffogva hagyom, oldja meg az illető más kitöltőkkel a kis problémáját. Azért írom ezt az ingerült bejegyzést, mert épp most botlottam bele megint egy ilyenbe. A kérdőív küldője kapott is tőlem egy kiokosító emailt, remélem, nem veszi zokon, nagyon igyekeztem, hogy ne legyen bunkó a stílusa.

Csak pár példa, hogy értsétek, miről beszélek:

1. Mi a szüleid legmagasabb iskolai végzettsége?

a) Legfeljebb 8 általános

b) Szakiskola

c) Érettségi

d) Főiskola/egyetem

Mi a szüleim legmagasabb iskolai végzettsége? Most komolyan, hogy válaszoljam ezt meg egy kérdésben? A szüleim egy személy? Mi van, ha ez egyik érettségiig jutott, a másik főiskoláig? Agyam eldobom.

2. Hány gyereket szeretnél?

a) 1

b) 2

c) 3

d) 4 vagy annál több

És aki nem akar gyereket, az mit jelöl, okoskám? Gondolni kéne a társadalom azon tagjaira is, akiknek nem a szaporodás a fő célkitűzés az életükben.

Atyaég, de felhúztam magam. És ezek csak a jól kiemelhető példák, van millió formai dolog, megfogalmazással kapcsolatos probléma, egyéb defekt... Kedves ismerőseim, könyörgöm, ha online kérdőívezésbe fogtok, de úgy érzitek, nem vagytok biztosak magatokban, inkább írjatok nekem, nagyon szívesen segítek, csak ne adjatok ki a kezeitek közül ilyen ócskaságot. Eszem megáll!

Eddig azt hittem lehet belőlem jó háziasszony, és most egy kicsit megijedtem, hogy mégse

Szokásos történet: anyu és Petra vásárolni mentek, csak ebédre érnek haza, én pedig mint a jófej nagylány, rájuk csörgök, hogy előkészítsek-e valamit. Ez általában viszonylag gyakran lejátszódik, és kapom az utasításokat, hogy igen, pucoljak krumplit, melegítsem elő a sütőt, bla, bla, bla.

Na de ma! 

Ma egy sokkal embert próbálóbb feladatot kaptam, és a legborzasztóbb az egészben az, hogy elsőre nem is hangzik annak. Anyu szimplán azt mondta, igen, ott egy egész csirke a hűtőben, légyszi mosd meg kívül-belül, sózd és tárkonyozd be kívül-belül, majd zutty be a sütőbe.

Mindennapi kérés, nem igaz? Az emberek sokszor esznek csirkét, ugyebár? Elvégre nem arra kért anyám, hogy belezzek ki és készítsek elő egy polipot?!

Nos, megyek ki a konyhába, veszem elő a csirkét. Már látom, hogy ebből bajok lesznek. Egy egész csirke még megkopasztva, a feje nélkül is eléggé csirkeszerű. Ott vannak a lábai, meg azok a creepy kis csirkeszárnyak. Hogy ne is beszéljünk arról az odúról, ahonnan a beleit kihúzták, és ahová nekem most legalább háromszor be kéne nyúlnom: egyszer kimosni, egyszer besózni, egyszer betárkonyozni.

Úristen. Első pánikroham: Felhívni anyut, közölni vele, hogy sajnálom, képtelen vagyok rá. De nem, nem teszek ilyesmit. Ennél erősebb vagyok! Folyóvíz alá tartom a csirkét. Már ez az egyszerű művelet is komoly erőfeszítést jelent, de tartom magam. Időközben eszembe jut a film, amit tegnap láttunk Bálinttal: a Bábel, amiben egy mexikói esküvői jelenet során lefejeznek egy csirkét, majd a gyerekek nevetve kergetni kezdik a fejetlen állatot. 

Elhessegetem a képet. Biztos ami tuti, vizet lögybölök az állat belsőségeinek a helyére, de nem nagyon nyúlok bele. Kiteszem egy tálra a tiszta csirkét. Első művelet kész.

Hogy kicsit lenyugodjak a sokkból, kimegyek az erkélyre friss levegőt szívni. Nyugi, csak nyugi.

Besózott kézzel bedörgölöm a hallott csirke bőrét. Ha egy oldal kész, forgatni kell, jusson só a combokra, a hülye kis szárnyakra is. Időközben sűrűn bocsánatot kérek tőle. Kedves olvasók, azt hiszem nem tiszteljük eléggé az állatot, ami jóllakat bennünket. Több tiszteletet a csirkéknek!

Egyelőre elkerülöm az ijesztő nyílást, áttérek a tárkonyra. A zöld levelekkel teli csirke már megnyugtatóbb látvány, kezdünk eltávolodni az eredeti, túlságosan állatszerű tetemtől. Azért biztos ami tuti, újra kimegyek az erkélyre friss levegőt szívni. Megfordul a fejemben, hogy belül nem fűszerezem meg az állatot, de ez csupán félmegoldás lenne, és nem lenne finom a végeredmény.

Erőt veszek magamon, sóval is, tárkonnyal is bedörgölöm az odút. Azért feleannyira se nyúlok be, mint kellene, de a küldetést teljesítem. Fürgén kezet mosok, és ismét sűrű bocsánatkérés és hálálkodás közepette a sütőbe tolom Csirke Pajtit, majd elmenekülök a konyha közeléből. 

Az a baj, hogy én imádom a sült csirkét, de kicsit aggódom, hogyan fogok nézni rá ezek után, ha majd a tányéromon fekszik. És hogyan fogok főzni, ha majd saját háztartásom lesz? Atyaég, ez a nap túl sok nem várt stresszt tartogatott, és még nincs is dél. 

Az emberek megházasodnak, gyereket szülnek, és ez borzasztó

Talán korábban is írtam már arról, hogy úgy tűnik, beléptem abba a korba, hogy rendszeresen látnom kell a Facebookon, hogy egy ismerősömet eljegyzik, házasodik, ne adj Isten szül. Különösen ilyenkor nyáron van tobzódás hasonló eseményekből. Az utóbbi hónapokra már legalább három eljegyzés jutott, akadt közte olyan, amin tényleg igencsak elcsodálkoztam, amolyan "micsoda? TE?!" jelleggel. De kerülnek fel fotók esküvőkről és ráncos arcú babákról is. Ami a legkiakasztóbb, hogy nemrég láttam, hogy Choz baráti társaságából két pár is gyereket szült - pedig csak annyi idősek, mint én. Most valószínűleg a többség nem érti, hogy miért rugózok ezen, és őszintén szólva én sem tudom. Nyilvánvalóan semmi közöm hozzá, és a házasság, valamint a gyermekszülés a boldogságkeresés társadalmilag abszolút elfogadott formái. De egyszerűen kivagyok. Kivagyok attól, hogy ezek az én ismerőseim. Kivagyok attól, hogy ez az én korosztályom. És kivagyok attól, hogy egyre jobban érzem, én nagyon, nagyon nem vágyom erre.

Döcögős nyáreleje

Nagyon telnek ezek a nyári napok, nyakunkon Eszter esküvője (és Orsi érkezése) illetve a barcelonai utazás is! Mindkettő némi munkát és szervezést igényel, úgyhogy nagyon ideje lenne már belevágnom! Nem is tudom, mi mindent csinálok, de egyelőre nincs nagy henyélés. Oké, múlt hétvégén a PókDezsős Nándi-lakban voltunk Balatonszemesen lazulni kicsit, de a héten például elkezdtem betanulni a B4-ban a recepción, utána pedig persze edzettem, úgyhogy most is teljesen ki vagyok purcanva. Emellett persze végzem a félidős munkámat Szabocsnak is (na jó, azért nem szakadok bele). Voltam shoppingolni, hosszú kajtatás után sikeresen találtam új fürdőruhát, de cipőfronton teljes kudarc. Máris elment a június, és én úgy érzem még nem történt semmi! Persze a java tényleg csak most jön, júliusban és augusztusban. Legalább egy kis színem lenne már! Még semmit sem barnultam. >.<

Jelentés a CEU második emeletéről

Rég írtam, bizony eléggé el vagyok havazódva, pedig végre beütött a jó idő, nem is a tavasz, hanem maga a nyár. O.o egy szál topban melegem volt odakint a CEU japán kertjében, és a csomó cuccom mellé most cipelhetem még a dzsekimet is. No comment.

Van még negyed órám a következő órámig, úgyhogy gondoltam gyorsan bejelentkezem, hogy mi a helyzet. Valahogy úgy érzem, nem haladok előre. Egyelőre csak egy beadandót adtam le, és még hátra van 3, pedig a tavaszi félév már elkezdődött az új tárgyaimmal. A határidőim úgy vannak elosztva, hogy minden hétre jut egy, tehát fokozatosan tudok haladni, azt hiszem minddel szépen végzek majd, csak sajna ugye ez azt jelenti, hogy egy hetekig húzódó, folyamatos munkáról van szó. Ha az előző félév beadandóit leadtam, akkor még meg kell írjak egy thesis proposalt (igen, igaz, hogy pont egy év múlva fogok végezni, de nem lehet elég korán kezdeni a tervezést, ugye) és kezdődnek a tavaszi félév megpróbáltatásai is, mint midterm exam és a két final paper. Úgy tűnik, igazán pihenni nem fogok egészen június közepéig, pedig ezt a tavaszi félévet végre lazulósra terveztem. Hát, nem jött be. Ráadásul bevállaltam ezt a melót, amit elvileg heti húsz órában kéne csinálnom... Khmm, mivel a tanárom rugalmas, nem gáz, hogy kevesebbet dolgozom, viszont majd be kell pótoljam később, úgyhogy ez is egy jó kis elhúzódó folyamat lesz. :D

De azért minden rendben, a jó időtől legalább a kedvem vidám, és már nagyon várom a születésnapomat - no, nem azért, mert végre öregedhetek egy évet, hanem azért, mert véget ér a diétám! Bizony, végre tömhetem magam sütivel és fagyival, és a kora nyári estéken leguríthatok pár cidert. Már nagyon várooom! :)

Egyébként amint talán láttátok, ha figyeltétek, a Könyvespolcommal nagyon el vagyok maradva, de ez nem azt jelenti, hogy nem olvasok, csak azt, hogy nincs időm blogolni róla. Kiolvastam már a teljes Szent Johanna Gimi sorozatot, és fogok is majd írni róla sokat, erre lehet számítani, de lehet, hogy csak pár hét múlva :D Éljen az egyetemi élet, pihenni majd akkor is tudok, ha már nem leszek friss és fiatal, ugye. :P

Tegnapi megpróbáltatásaim

1. Ingyenes péksütik és pogácsák a Petőfi Sándor Gimnáziumban a Haver foglalkozása után.

2. Jacob szülinapjára sütött brownie-k a CEU konyhájában.

3. Muffinok és sajttorták széles választéka a Costa Coffeeban.

4. Minifogadás a CEUn rendezett Hate Speech Monologues című performansza után.

5. 7 perc várakozás a 105-ös busz megállójában, ami tele van plakátolva a Milka új kekszes csokijával.

6. Hazaérkezés korgó gyomorral arra, hogy anyu gnoccit főzött.

Holnap utazunk

Holnap utazunk Izraelbe, de eljött az a pont, hogy igazából semmi kedvem menni. Egyrészt rájöttem, hogy igenis félek bemenni oda, a lelőtt maláj repülő miatt félek repülőre ülni, és úgy általában, semmi kedvem egy olyan országban turistáskodni, amelyik a gyermekeit a Gáza-övezetbe küldi öldökölni. Én értem, hogy a Hamasz egy szemét terrorszervezet amivel le kell számolni, de Izraelre is nagyon haragszom amiért belemegy ebbe az egészbe. Egyszerűen ilyen körülmények között nincs kedvem a tengerparton jópofizáshoz. Ezt a nyaralást senki sem így képzelte el. 

Esküvő, esküvő, mindenhol csak esküvő!

Úgy tűnik, beléptem abba a korba, hogy egyre több ismerősöm házasodik (vagy egyre több ismerősöm ismerőse...) és erről így a nyári időszakban meg is bizonyosodhatom a facebookot elárasztó fotók és jókívánságok alapján. 

Nem dob fel a dolog.

Félreértés ne essék, én igazán örülök mások boldogságának. De mikor nem közeli barát vagy rokon, csak egy random facebook ismerős házasodik, az ember valahogy geilnek érzi a cukormázas fotókat és mosolyokat. És persze elkerülhetetlen, hogy elkezdjen motoszkálni a fejemben a kérdés: beértem volna a megfelelő korba? Megkezdődött a férjvadászat?

A dolognak aktualitást ad, hogy tegnap ünnepeltük Jutka és Andris 25. házassági évfordulóját, egy egész mozitermet béreltünk ki, ahol ismét levetíthettük a - megvágott - esküvői filmet. Érdekes volt látni, mennyire más volt minden, a ruhák, a hajviselet, a videózás minősége. Aztán persze az esküvőkről esett szó, a figyelem Eszter és Gézu friss eljegyzésére terelődött, akik már aktívan belevetették magukat az esküvőjük megtervezésébe. Később pedig páran úgy érezték, tőlem is meg kell kérdezniük, hogy állok az esküvő-kérdéssel, amire kissé cinikusan annyit feleltem, hogy szerintem Orsi beelőz.

Érdekes a saját esküvőmről úgy gondolkodni, hogy tudom, hogy a kérdés közel sem aktuális. Fogalmam sem lehet, mit hoz akár csak a következő év is. Fiatalon házasodni szép dolog, de én nem sietek sehová. Miközben lassan akár el is jegyezhetnének, legalább tíz évem van addig, mire úgy gondolnám, hogy igazán kezd "késő" lenni. Sőt, ahogy apunak szoktam mondani tréfásan, úgy tűnik, afféle házasság-szkepticizmus lett úrrá rajtam. Szépnek tartom azt, ha egy pár végül is úgy dönt, végleg összeköti az életét, de sosem gondoltam a házasságra úgy, mint valami olyasmire, aminek feltétlenül szerepelnie kell az élettörténetemben. Az utóbbi időben riaszt a válások aránya is. Az elején mindenki boldog, de aztán mégsem működik a dolog. Meg aztán valahogy egyre nehezebb elképzelni, hogy végleg összekössem az életem valakivel. Mármint komolyan végleg? Egy pasi és soha senki más? Az egész valahogy teljesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Mert először is kell hozzá szerelem, aztán minden másban is passzolniuk kell a feleknek, és tök hihetetlennek tűnik, hogy van, akinek ez összejön. Annyi olyan fickó rohangál a világban akivel nem illek össze, hogy találom meg azt, akivel mégis? Kezd kirajzolódni bennem a jövőbeli énem képe, az emberiségért dolgozó karrierista szingli, aki egyre ingerültebben morran az ismerősökre, mikor a házasságról kérdezik, hogy hagyják már békén. (De lehet, hogy csak túl sok Szex és New York-ot néztem). 

Mindent el tudok képzelni. Azt is, hogy sose megyek férjhez, azt is, igen. Azt is, hogy nem lesz gyerekem, azt is, hogy egy tucat lesz. De egy dologban biztos vagyok: bárhogy döntök is, boldog leszek vele. És csak ez számít.

Arról, hogy hogyan nem adtam vért

Már korábbi bejegyzésekben is írtam arról, hogy nem vagyunk jó barátok a vérrel. Bármennyire is szeretnék bátor lenni, vér közelében olyan rosszulléti tüneteket produkálok, amilyeneket máskor sosem. Ennek ellenére, mikor apu megkért, hogy menjek el vele vért adni nagyinak, nem sokáig tiltakoztam. Nagyit hamarosan megműtik a csípője miatt, és mivel a műtét során sok vért veszít majd, a hozzátartozókat ilyenkor megkérik, hogy cserébe adjanak egy kis vért a "vérbanknak". Apu úgy gondolta, úgy fair, ha hárman is vért adunk: ő, a nővére, Zsuzsi, és én. Mivel nagyiról volt szó, úgy gondoltam, roppant nemes cselekedet lesz, ha egy kis időre félreteszem a "vériszonyomat", és bevállalom a tortúrát.

A jól bevált módszeremet követve igyekeztem nem gondolni a dologra, sem előtte, sem aznap. Hármasban odamentünk a vérellátóhoz, kitöltöttünk kérdőíveket az egészségi állapotunkról, és igyekeztem nem belegondolni a tájékoztatóban írottakba a véradás menetéről. Úgy gondoltam, igazán jól viselem a dolgot.

A gondok akkor kezdődtek, mikor behívtak az orvosi szobába, és megszúrták az ujjam, hogy előzetesen megvizsgálják a vérem. Én igazán próbáltam nem odanézni, de az orvos mondta, hogy nyugodtan nyissam ki a szemem, hiszen véradásra készülök, és akkor odanéztem, és mielőtt észbe kaphattam volna, már jöttek is a karikák: nem láttam rendesen és nem is hallottam a saját hangomat. Az orvos azonnal érzékelte a helyzetet és adott vizet, egy másik dokival kettesben bekísértek egy másik szobába és lefektettek (de menni is szinte alig tudtam). Még sosem tartott ilyen sokáig ez a "karikákat látok magam előtt" érzés. Ráadásul annyira rosszul éreztem magam az egésztől, hogy el is pityeredtem. Az orvosok persze nagyon kedvesek voltak, beszéltek hozzám, hoztak vizet, borogatást, de ettől csak még borzasztóbban éreztem magam, mint valami óriáscsecsemő. Sokáig nem is tudtam megnyugodni. Attól persze ezek után letettek, hogy vért vegyenek tőlem.

Az egész tortúrát végül csak apu állta ki, mivel Zsuzsi sem bizonyult véradásra alkalmasnak. Apunak sem volt egy leányálom a dolog, az ő szervezete is tiltakozott a vérveszteség ellen.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy nagyon szerettem volna megcsinálni. Tudtam, hogy rossz lesz, de fel sem merült bennem, hogy annyira ki leszek, hogy nem is tudok majd vért adni. Arra számítottam, hogy végigcsinálom, és a végén majd nagyon büszke lehetek magamra. Bálint is biztatott, hogy nagyon bátor kislány leszek.

Nos, úgy tűnik, ha vérről van szó, nem vagyok bátor kislány. Ezzel a gondolattal kell életem hátralevő részében léteznem.