My Year 2021

Az idei blogbejegyzéseim elenyészőbbnél is elenyészőbb számából (ezzel a bejegyzéssel együtt egészen konkrétan három) nyilvánvaló, hogy ez a blog már minden, csak nem aktív. Még az is megfordult a fejemben, hogy teljesen bezárom a kapuit, mert mégis, ki ír blogot manapság? De bevallom, néha őszinteségi rohamok is rámtörtek, hogy ezt vagy azt szeretném leírni ide (aztán nem tettem). Mindenesetre a szokásos évértékelőmet úgy döntöttem, megírom, és a blog itt van, itt lesz később is, ha valami oknál fogva úgy érzem, ebbe a mederbe kell csatornáznom a gondolataimat. 

Visszanézve, ez az év elég keserves volt, és nagyon revelatív volt az előbb elolvasni, hogyan telt 2020, és mit vártam akkor 2021-től. Lássunk egy összegzőt az év eseményeiről, aztán a lelkem mélységeibe is fejest ugrunk.

Januárban nagyon rossz érzésekkel tértem vissza a munkába, és elém is került egy cikk a fiatal felnőttek kiégéséről, ami pontosan arról az állapotról szólt, amit megéltem. Ez aztán nagy hatással volt rám, nagyon sok ismerőssel beszéltem róla, kiderült, hogy többen vagyunk hasonló cipőben, valóban generációs kérdésről van szó. Zsófival még egy brunch-ot is szerveztünk barátoknak a téma megvitatására. A jelenségre a mai napig sokat gondolok, valamilyen módon segít átvészelni a nehézségeket. A hónapra egyébként sok munka jutott, és egy szomorú esemény: 16-án meghalt Magdolnagyi, és vele elveszítettem az utolsó nagyszülőmet is. 

Februárban megint sokat voltunk otthon a Covid miatt, online meetingek és virtuális esti programok között. A Centropához csatlakozott Péter, az informatikusunk, aki már rögtön az első hetekben csúcsszupernek bizonyult (és ez továbbra sem változott). Tamással egy hétvégét Keszthelyen töltöttünk. Vettem egy új biciklit.  Felkért az Adománytaxi, hogy Zsófival legyünk modellek a Clother ruhaaukciós kampányban, és ennek keretében részt vettünk egy jó hangulatú fotózáson Legénden. A hónapban volt nagyi temetése is - vártunk, hátha Orsi haza tud jönni az eseményre, de sajnos a Covid miatt nem tudta megoldani.

Márciusban még bőven tartott a vírus, de azért kisebb csalásokat már engedélyeztünk magunknak: Zsófival egy hétvégét Siófokon töltöttünk, voltam Shizunál Hanabi-partin, és a Széder estét is családi körben ültük meg. A hónap szomorú eseménye, hogy sok nyűglődés és tépelődés után végül szakítottam Tamással (amiről az idei háromból az egyik blogbejegyzés is született). Elkezdtem egy féléves (online) tarot kurzust Markó Barbival, amit egyszerűen imádtam. 

Áprilisban voltam egy hosszabb szabin, Angyalin, Szentendrén, és Badacsonyörsön is Julcsinál. Megindult a covid utáni fokozatos nyitás, és megkaptam az első oltásomat is. 

Májusban szülinapom volt, amit családdal és barátokkal is megünnepeltem. Andi meghívta a HUB csapatot magához egy grillezésre. Ezen kívül leginkább munkásan telt a hónap. Megkaptam a második oltásomat. 

Június elején Tamással ismét összejöttünk. (Ugyanaznap pedig a macskánk kiszökött, jól ránk ijesztve, de szerencsére csak az udvarig jutott). Megünnepeltük Zsófi szülinapját, voltam a Haver szokásos leányfalui elvonulásán, és Dunaújvárosban is a Katttarzis technófesztiválon. Sok időt töltöttem Szentendrén, főleg Tamással, itt ünnepeltem többek között a nyári napfordulót is. Részt vehettem a Rumbach zsinagóga felszentelésén.

Júliusban meglátogattam Hannah-t Grazban, de voltam Angyalin a családdal, és Keszthelyen is Tamással. A tanév vége miatt sok munkás esemény volt: záróesemények, és a CSA, ismét online. Tamással többször voltunk moziban, és barátokkal elmentünk a kínai negyedbe is egy autentikus kínai vacsira. Szokásomhoz híven részt vettem a Budapest Pride-on. Találkoztam Bálinttal. Többször voltam a Bimbóban, segítettem, amikor a Nagyházi Galéria elvitte nagyi gazdag népművészeti gyűjteményének egy részét. 

Augusztusban Péter és Sári esküvőjén voltunk, utána pedig Zsófival három hétre Olaszországba utaztunk, ami sajnos nagyon, nagyon rosszul sikerült, pláne annak fényében, hogy mennyire hosszú volt... Visszaérve még volt egy nagy családi esemény Agárdon, Eszterék új nyaralójában, ami után Fehérvárra utaztam Tamással az MTK-Videoton meccsre (ami életem első focimeccse volt). Ezzel a hónap véget is ért. 

Szeptemberben ismét belevetettem magam a munkába, volt szemináriumunk Szegeden és Berlinben-Hamburgban is. Az egész olyan intenzív volt, hogy muszáj volt rögtön szabival is megtűzdelni, így voltunk Tamással Sirokon, és Hannah is meglátogatott minket Mathiassal Keszthelyen. Tamásnak egyébként szülinapja is volt, amit egy filmbemutatóval (amiben úgy volt, hogy szerepel, de végül nem), és egy török éttermi vacsival ünnepeltünk. 

Október elején kétes kimenetelű tíz- (tizenegy) éves osztálytalálkozóm volt. Egy darabig azt éreztem, kicsit nyugodtabb az életem, van időm, el is kezdtem aktívabban lakásokat nézni. Aztán fordult a kocka, és megint jöttek a kellemetlen feladatok, szorongások. Volt pár izgalmas program is: voltunk Tamás barátaival egy kétnapos kéktúra kiránduláson a Pilisben, Petrával megnéztük a Word Press Photo kiállítást, és végre sor került egy családi színházra is. Tamással halottak napja alkalmából Bólyba utaztunk, ahol a rokonai nyugszanak. Bálint Halloween-i bulit rendezett, ahová jósnőnek öltöztem, és mindenkinek vetettem tarot kártyát. 

A november elég mozgalmasan telt. Munkából kifolyólag voltam Győrben, Szegeden és Frankfurtban, és csak azért nem mentem több helyre, mert közbeszólt a Covid. Hosszú idő után találkoztam Serennel és Shizuval. Hanukával egybekötött családi szülinapot tartottunk, amire Tamás is eljött, és bemutatkozott a rokonságnak. Megkaptam a harmadik oltásomat. 

A december még egy vilniusi szemináriummal indult, de utána elkezdhettem hátradőlni: kényelmesebbé váltak a dolgok a munkában, és szuperül sikerült a hanukával egybekötött évzárónk. Egy hétvégét Tamással Szekszárdon töltöttünk az unokaöccse esküvőjén. Sor került a szokásos ünnepi készülődésre, mézeskalács-sütésre, majd családi karácsonyozásra. Meglehetősen mozgalmas ünnepi időszak volt, de azért igyekeztem közben pihenni is. Most Tamással Keszthelyen vagyunk, itt fogunk közösen szilveszterezni. 

Így visszatekintve, az évnek volt egy elképesztő sűrűsége - olyan érzésem van, mintha az elmúlt hónapok ezer éve, egy másik életben, egy másik emberrel történtek volna meg. És sajnos azt is kerek perec kijelenthetem, hogy ez egy rossz év volt. A naptáramat böngészve, az elmúlt év eseményeit áttekintve is átjön az, hogy mennyire zsúfolt, rohanós, küszködős volt ez az év - mindig volt min dolgozni, mindig volt min aggódni, míting míting hátán, kellemetlen feladatok és szorongást jelentő programok egész sora, valahogy középasszírozva az örömöt jelentő eseményeket - ez volt ez az év. 

Amit a tavalyi évértékelő végén írtam a munkáról, idén is jól megállja a helyét. Az az érzés, hogy küszködök, rohanok, folyamatosan stresszelek valamin, nagyrészt a munkának köszönhető. Idén már stabilan éreztem magam a vezetői pozíciómban - kezembe vettem a pénzügyeket, egy jól működő, szuper kollégákból álló csapatot építettem, és elkezdhettem dolgozni szerelemprojekteken is. Az év végi hanukán, amikor egy jó hangulatú vacsin bemutattam az év eredményeit, magam is éreztem, hogy számos sikert értem el. Voltak nagyon király programjaink és fejlesztéseink, és érzem, hogy végre olyan irányba mozdult el ez a szervezet, amit szerettem volna. Előre megyünk, és a jövő évre is látok egy szépen kijelölt irányt - tele vagyunk ötlettel, tervekkel, és szinte minden eszközünk rendelkezésünkre áll, hogy ezeket megvalósíthassuk.

Mégis, elfáradtam, és folyamatosan megkérdőjelezem, kell-e ez nekem, itt van-e a helyem. Jó ideje foglalkoztat a felmondás gondolata. Hiába az elért eredmények, a kiégéstől, állandó küszködéstől, fáradtságérzettől szabadulni akarok. Próbálkoztam, de semmilyen technika, time-management, holdszertartás, határtartás, nyaralás nem tudta feledtetni velem, hogy a főnököm elviselhetetlen, és bár sok mindenben szabad kezet kapok, rengeteg az olyan kötöttség, amit tehernek élek meg. Arra is rájöttem, hogy bár jó vagyok benne, nem szeretek vezető lenni. A felelősség, az állandó készenlét, az emberek irányítása inkább terhes, mint szeretem-feladat. Csak azt nem tudom, a felmondás-e az út, vagy más, és ha itt hagyom a Centropát, mi mást csinálnék helyette. Így hát ebben a kérdésben muszáj hamarosan dűlőre jutnom, ha nem akarom, hogy teljesen bedaráljon a gépezet.

Van bennem egy nagyon erős "megrekedtem az életemmel" érzés, ami már két éve tart - pontosan egybeesik azzal, hogy átvettem a Centropa vezetését, és kitört a Koronavírus-járvány, és mindkettőnek nagy szerepe is van ebben az érzésben. Nagyon különös, még sosem éreztem magam így, és sok időbe telt, míg felismertem, illetve még most is elég bénítóan hat rám. Az a lényege, hogy látszólag minden rendben velem - van munkám, amit sok szempontból szeretek, stabil az anyagi helyzetem, szerető emberek vesznek körül - és mégis azt érzem, hogy valami nem stimmel, nem vagyok a helyemen, de - és itt a bökkenő - fogalmam sincs, hogy helyette hol kéne lennem, mit kéne csinálnom, és mit is rontottam el. A Covid amúgy is bénítóan hat mindenre, csak még inkább ösztönzött arra, hogy húzódjak be a csigaházamba, és ne moccanjak. Mintha az életemen megnyomták volna a pause gombot. Még a pszichológust is abbahagytam, mert pontosan ez a megrekedés-érzés jelentkezett vele is - egyszerűen nem jutottunk előre, pedig az elmúlt években nagyon sokat segített nekem. Ehhez hozzájön az, hogy fizikailag sem vagyok jól - a jobb fenekem-derekam-lábam táján egy csomószor van görcs, fájdalom, ami csak tornázással, masszázzsal enyhül, de igazából sosem múlik el. 

Ahogy nézegetem, bogozgatom, arra jutok, hogy ez a bénultságérzet azért alakult ki, mert az életem több területén nem ott vagyok, ahol lennem kéne - pontosabban nem azt élem meg, amire igazán vágyom. Az egyik a munka - ezt már részleteztem fent. A másik a lakhatás - azt érzem, hogy a szó szoros értelmében, a fizikai térben nem vagyok a helyemen, nincs egy olyan hely, ahol meghúzhatom magam, ahol igazán otthon lennék. A turbina utcai lakást nem szeretem, nem érzem már igazán jól magam benne, de úgyanígy nem érzem azt, hogy Tamáshoz költöznék, aki pedig egy remek lakásban lakik, és amúgy nagyon szívesen lát. Így hát folyton ingázom a Turbina és Tamás között, egyszer itt alszom, egyszer ott, folyton cuccokkal mászkálok ide-oda, és sehol sem tudok igazán csak heverni és pihenni. Minden lehetőségem adott ahhoz, hogy saját otthon után nézzek, de ez is teljes kudarcba fulladt idén (és nem mellesleg az összes megelőző évben is). Fogalmam sincs, mit akarok, hol akarok lakni, városban, vidéken, Szentendrén, Budán, Pesten, kecskefarmon, kerttel, erkéllyel, kicsiben, nagyban, merre, mennyiért... A lakáskeresés és -nézés néhány hét alatt felőrölt, és teljesen elengedtem a kérdést, miközben azt érzem, hogy mindennél jobban szeretnék egy olyan helyet, ahol végre otthon, önmagam lehetek. 

Kapcsolatom Tamással is egy állandó útkeresés - tépelődtem, szakítottunk, majd újra összejöttünk, és azóta egyébként nagyon harmonikus és jó a kapcsolatunk. Mégis talány még nekem mindig, hol is pontosan ennek a kapcsolatnak a helye az életemben.

Szó szerint tudom idézni, mit írtam a tavalyi évértékelőmbe: "Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások."

A probléma, hogy éppen a változások, az újragondolások maradtak el. A tavalyi bejegyzést optimista felhanggal zártam, de idén épp ez az optimizmus érzése hagyott el. Az a magabiztosság, ami korábban mindig jelen volt az életemben, hogy az utam ki van jelölve, csak rá kell lépni, minden alakulni fog úgy, ahogy a legjobb nekem - egyszerűen eltűnt. Csapdában érzem magam, nincs út, azt érzem, hogy amiben most vagyok, az nem jó, de nem tudom, hogyan keveredhetnék ki belőle, és az energiát, motivációt sem érzem a kikeveredésre. 

Pontosabban... érzek egy halvány szikrát. Egy kicsi fényt. Egy kicsi irányjelzőt. Tudom, hogy mi a baj. 

A munka, kapcsolat, szervezkedés és rohangászás következtében túl sokszor feledkeztem meg önmagamról. A Centropa vezetése elsősorban azzal jár, hogy mindig másokért, egy szervezetért, kollégákért vállalok felelősséget. Tamás hívta fel rá nemrégiben a figyelmemet, hogy lényegében nincs pihenéssel, énidővel töltött szabadidőm: amint felbukkan egy-egy szabad hétvége vagy délután, arra használom, hogy ügyeket intézzek, vagy családdal és barátokkal találkozzak. Bár ezek jó események, most, a naptáramat áttekintve is éreztem, hogy mind hozzájárultak ahhoz, hogy az életem egy túláradó rohanás, amibe a szabik beleerőszakolt stop-gombok, vajmi kevés eredménnyel. Még a nyaralások megtervezése is terhes. Talán az egyetlen, amit igazán élveztem, és magamért tettem, a tarot-kurzus volt, és igyekeztem az évbe sok bosziskodást, spiritualitást is csempészni, de erre is bőven rá szeretnék még erősíteni. Tehát hogyan is várhatnám, hogy a helyemen legyek, hogy tudjam, érezzem, hogy mire vágyom, ha nem figyelek magamra? Idén szinte alig sportoltam, nem töltöttem időt egyedül, nem volt solo vakációm, és nincs egy olyan otthonom, ahol szeretnék egyszerűen csak pihenni. Nem csoda, hogy ott vagyok, ahol.

Szóval a terveim jövőre a következők. Sokkal több pihenés, sokkal több befelé fordulás, méghozzá úgy, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Apróságokat. Rajzolok, színezek, alkotok, táncolok, kertészkedem. Végre a végére járok, hogy miért fáj a lábam, és nem tágítok, míg el nem múlik. Olvasok, tanulok új dolgokról, amik érdekelnek. Elutazom. Meditálok.

Ha tudom ezt az ösvényt következetesen, lépésről lépésre, de állhatatosan követni, akkor tudom, hogy meglesz az eredménye. Nem úgy, hogy beszuszakolom a naptáramba az edzéseket, és erőszakkal veszem rá magam a pihenésre, hanem folyamatosan figyelek a testem jelzéseire, és azt teszem, amire éppen szükségem van. Megtalálom a megoldást a munkámban - felmondok, vagy más fontos lépést teszek. Sikerül rátalálnom a tökéletes otthonra. Testileg-lelkileg egészségesnek érzem majd magam. 

Jövőre nem csak velem, de a családomban is sok fontos változás következik be. Petra érettségizik, és nagyon szurkolok, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait ott, ahol szeretné. Orsinak kislánya születik, én pedig nagynénivé válok. A szüleimnek pedig meg kell birkózniuk azzal, hogy nagyszülők lesznek, miközben az utolsó "kislányuk" is felnő. 

Harmincéves leszek. Szeretném a harmincadik születésnapomat úgy ünnepelni, hogy jól vagyok, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ehhez van most szükségem sok-sok energiára, kitartásra, és mindenekelőtt arra, hogy ne veszítsem szem elől: nem sorolhatom mindig önmagamat leghátra. 

Kívánok nektek is sok erőt, lelkesedést, sikert és örömöt 2022-re, kedves blogolvasók!

My Year 2020

Síri csöng és hullaszag ezen a blogon, de annyira azért még nem nagy a kihaltság, hogy ne írjak évösszegző bejegyzést. Ez nekem is segíteni fog egy kicsit, hogy átgondoljam 2020-at, és tervezzek a jövőre. Már közhely, hogy "úristen, micsoda év volt ez", de nekem is az volt - elsősorban azonban nem a korona miatt, hanem azért, mert rengeteg és fontos dolog törént velem, kívül és belül egyaránt - összességébe véve egy nagyon intenzív és nehéz év volt, de egyáltalán nem volt rossz. 

Lendületesen indult az év: januárban hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elköltözöm, és nem tököltem lakásnézegetéssel és- vásárlással, hanem összebútoroztam kollégámmal, Zsófival a vizafogói Turbina utcában. A költözés után alig egy héttel megjelent egy kétségbeesett, nyávogó cica az udvarunkban, akit befogadtunk, és Rúminak neveztünk el, de leginkább Mirminek becézzük. Két fontos látogatás is volt a hónapban: Orsi egy hetet itthon töltött, és Seren is Budapestre utazott egy időre, így mindkettejük társaságát kiélvezhettem. 

Februárban ki sem láttam a munkából. Találkoztam néhány fontos támogatóval és partnerrel, megtartottam az első Centropa szemináriumot vezetőként, és alapvetően sikeresnek éreztem az egészet, bár meglehetősen be voltam tojva. Az egyetlen említésre méltó dolog, ami nem a munkához kapcsolódik, hogy részt vettem Zsuzsi babaváró buliján (ahol rajtam kívül mindenki vagy gyermeket várt, vagy az esküvőjére készült; szórakoztató volt). 

Márciusban új kolléga csatlakozott a Centropához Sándor Erzsi személyében. Minden, ami ezután történt, a koronavírusról szólt. Március 16-tól 3 hónapra önkéntes karanténba vonultunk, feltöltöttük élelmiszer-készleteinket, és próbáltunk kialakítani egy új napirendet ebben a szokatlan helyzetben.

Áprilisban még eléggé küzdöttem a karanténnal és azzal, hogy elvesztettem a motivációmat a munkámban. Teljesen felborult az időbeosztásom, a naptáram pedig Zoom meetingekkel lett tele. Azért a családot látogattam, és nagy örömömre sok időt töltöttünk Angyalin, és megtartottuk a széder estét is - Skypeon keresztül.

Májusban továbbra is karantén, munka, online események voltak terítéken. A családdal többször mentünk Angyalira, és betöltöttem a huszonnyolcat. 

Júniusban végre kiszabadultunk a karanténból, ennek örömére Zsófival pár napot Visegrádon töltöttünk, ami tök jól sikerült. Megkezdődtek a közösségi programok: bepótoltuk az elmaradt családi szülinapokat, voltam Petinél Budaörsön, és a Turbina utcába is hívtunk vendégeket. Petrával megünnepeltük, hogy vége a tanévnek és szuper lett a bizije, és elmentünk a Repülő Seprű varázskávézóba. 26-án a blogom 10 éves lett - restellem, hogy erről nem volt külön poszt. Akartam, de aznap lemaradtam róla, aztán inkább elengedtem. 

Júliusban sok munkám volt: egyrészt lezajlott a virtuális Summer Academy (nem utaztunk egy hétre Bécsbe, mint terveztük...), másrészt igyekeztem sok mindennel végezni a hosszú nyári szabim előtt. A nyár izgalma, hogy úgy néz ki, hozott magával egy párkapcsolatot - Tamással 8-án, a Summer Academy utolsó napján randiztunk először, aztán elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és a hónap végén Keszthelyen is nyaraltunk együtt. 

Augusztusban jó sokat nyaraltam! Voltam Angyalin, Karádon a Nyanya csapattal, és Balatonszemesen a családdal. Igazi csilles nyaralások voltak, és én nem is vágytam másra. Említésre méltó még, hogy találkoztam Bálinttal - meglátogattam az új kiscicáját - és Zsófival voltunk a svábhegyi csillagvizsgálóban, ahol a teliholdat, a jupitert és a szaturnuszt is láttuk. Igazán csodálatos élmény volt, biztos, hogy megyünk máskor is. Ennyi pihenés után kifejezetten enhéz volt visszatérni a munka világába, főleg, mert iszonyú zsúfolt ősz várt rám. 

Szeptemberben sok munkám volt, tartottunk egy szemináriumot is személyesen, ami jól sikerült. Zsófival adtunk egy Rosh Hashanah-i bulit, és részt vettem Jászay Kata esküvőjén. Tamással a hónap elején közösen elmentünk az IKEÁba, és minden bátorságomat összeszedve megegyeztünk, hogy akkor hivatalosan is járunk. 

Októberben sok minden történt! Egyrészt továbbra is sokat dolgoztam, tartottunk egy képzést Debrecenben, az irodánk pedig a HUB-bal együtt a Rumbach utcai zsinagógába költözött. Szabó Peti esküvőjén is ott lehettem, Tamással és Zsófival elmentünk gombászni (kétes eredménnyel), és töltöttünk pár napot Keszthelyen. Elkezdtem egy online termékenységtudat tanfolyamot Cserháti-Herold Jankával a hormonmentes.hu-ról, ami nagyon izgalmas volt, és most gyakorlom a módszer alkalmazását. A hónap végét egy fergeteges Samhain ünnepléssel zártuk Zsófival az Aquincum múzeumban. 

November 1-jén már hagyományos módon Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A zsúfolt mögöttem álló hónapok miatt kivettem egy fél hét szabit, de aztán folytatódott minden: beszámolók, webinárium, és egy új kolléga, Sári csatlakozása a csapathoz. 

December elején adtunk Zsófival egy "tea party-t" két szülinapos kollégánknak, Zsoltnak és Tomának. Már elég kimerültnek éreztem magam, de ezerrel dolgoztam, hogy minél több mindennel végezzek a szabim előtt: beszámolókat írtam, és elpusztítottam az olvasatlan emailjeim tömkelegét. Az év végét a Centropa csapattal egy közös fánksütéssel ünnepeltük meg, ami tök jól sikerült. Zsófi a karantén ellenére hazautazott Kolozsvárra, én pedig úgy döntöttem, nem maradok a Turbinában egyedül, így Mirmivel együtt Tamáshoz költöztünk. Karácsony napjait otthon töltöttem a családommal, az is tök szuper volt. Mostanra már ismét helyreállt a rend, Zsófi és Mirmi is itthon vannak, a szilvesztert pedig úgy néz ki, Tamással töltjük kettesben.

Na és akkor most lássunk egy összegzést az év legfontosabb témáiról. 

Munka

Ez az évem egyértelműen a munkáról szólt. A munkáról való gondolkodás, a stressz, a szorongás és a mindennapi teendők intézése az energiáim és az érzéseim nagy részét lekötötte, ettől volt igazán intenzív és nehéz ez az év. Erre tulajdonképpen fel voltam készülve, így a munkamennyiség nem lepett meg, annál inkább az, hogy gyakran éreztem, hogy motiválatlan és magányos vagyok, és nem ad nekem annyit ez az egész, mint kellene. Most, hogy megírtam a fenti összegzőt, és átnéztem a naptáramat, világos, hogy rengeteg, tényleg rengeteg minden történt az idén, és erőn felül teljesítettem. Februárban, alig két hónappal az előléptetésem után már képzést tartottam, partnerekkel és támogatókkal találkoztam, ráadásul sikeresen. Három szemináriumunk és két webináriumunk volt, megnyertem két pályázatot, és háromról hat főre bővítettem a Centropa csapatot. Mindennek a tetejébe itt volt a Covid, és úgy tűnik, idén azzal is sikeresen birkóztunk meg. Ha ezt így egymás mellé teszem, és visszatekintek rá, nem lehetek elégedetlen, de az az igazság, hogy menet közben azt éreztem, hogy felőröl ez az egész. Folyamatosan bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok, imposztornak éreztem magam, aki sosem érti egészen, hogy mit is csinál, ráadásul mindig annyi teendőm volt, hogy sosem tudtam egy-egy dologban elmélyülni. A pénzügyi tervezés és forrásteremtési feladatok annyira megrémítettek, hogy foglalkozni se mertem velük, és az is aggasztott, hogy nem vesznek körül olyan kollégák, akik ezt a terhet levennék a vállamról. Jártam ugyan coachhoz, de az vajmi keveset segített - a legtöbb támogatást Zsófitól kaptam, aki belelátott a munkámba és úgy általában a civil életbe, és sosem volt rest meghallgatni az aktuális panaszaimat, és kisegíteni pár tanáccsal. Mikor márciusban az otthonunkba kényszerültünk, úgy éreztem, vége, ez annak a jele, hogy húzzuk le a redőnyt, és szerettem volna a csigaházamba vonulni, ahogy a világ nagy része tette. Miközben kollégáim ezerrel azon pörögtek, hogyan tudnának forrásokat teremteni, új programokat és oktatási anyagokat létrehozni, ami a helyzethez igazodik, én legszívesebben felhagytam volna mindennel. Nem tudtam átállni a home office-ra, Zsófival eszméletlenül szenvedtünk, a hét eleji lelkesedés szerdára már kifújt, az órák összecsúsztak, későn keltem, keveset dolgoztam, napokat hagytam ki, és azt éreztem, hogy teljesen motiválatlan vagyok. Mindebből egy érdekes, már-már spirituális élmény zökkentett ki: egy alkalommal Angyalin töltöttük a hétvégét, én pedig úgy keltem fel reggel, hogy azt éreztem: pontosan tudom, mik a problémák a szervezetnél, és min szeretnék változtatni. Füzetet és tollat ragadtam, kiszaladtam a stégre, és a reggeli napfényben és madárcsicsergésben papírra vetettem a gondolataimat. Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatos álmom lett volna, mégis felébredve olyan tiszták voltak a gondolataim, hogy egyszeriben világosan láttam magam előtt azokat a dolgokat, amelyeknek korábban csak a felszínét kapargattam. Ez az élmény végül teljesen visszaadta a motivációmat. Megszoktam és meg is szerettem a home office-t, végre hozzányúltam a régóta halogatott pénzügyi teendőkhöz, és elkezdtem hosszabb távon, stratégiában gondolkodni. Elkezdtem körülvenni magam olyan munkatársakkal, akikre számíthatok, és igyekeztem határozottan képviselni az elképzeléseimet Ed felé is. Nyár végén a HUB-csapattal együtt elkezdtünk dolgozni a Centropa stratégiai tervén, és úgy néz ki, legalább irányokat látunk magunk előtt. Mégis, ez az év, és különösen az utóbbi 2-3 hónap borzasztóan nehéz volt, és nem vagyok tejesen meggyőződve róla, hogy jó helyen vagyok, és jó irányba mennek a dolgok. Van egy iszonyat nehéz főnököm rettenetes természettel és vezetési stílussal, és azt is felismertem, hogy ahhoz, hogy a szervezetet igazán a magaménak érezzem, és elégedett legyek vele, radikális változásokra van szükség, amely csak hosszú távon valósulhat meg. Ez az év az alapok lerakásáról szólt és arról, hogy egyáltalán beleszokjak az új szerepembe, és felismerjem, hogy mit is szeretnék vele kezdeni. A következő év végre ennek megfelelően az építkezésé lehet, de borzasztóan sok a feladat és nagyon könnyű belefáradni. Sokszor érzem azt, hogy a munkám csak viszi az energiámat, de nem hoz a konyhára: hogy olyan, mintha egy hatalmas szekeret próbálnék elhúzni egy kis csacsiként, de időnként valaki rádob még egy málhát, sárba süppedünk, vagy éppen mellém szegődik egy másik lovacska, aki viszont épp az ellenkező irányba húzná a szekeret. Összességébe véve előrébb jutott a szekér az év folyamán, de amennyi energiát belefektetett a kis csacsim, sokkal előrébb is juthattunk volna, ha nincs a rengeteg nehezítő tényező. Emiatt többször felmerül bennem, hogy egyszerűen otthagyom az egészet, és új munka után nézek, ahelyett, hogy bevárnám, vajon sikerül-e 3-5 év alatt elérnem itt bármit is. A probléma egyelőre az, hogy nagyon szeretem a HUB-csapatot, és fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Nagyon jólesett, hogy az év végén Mircea és Bence, akik a stratégiai tervezésünkben segítenek, elmondták, mennyire jól vezetem a szervezetet, mennyire eredményes volt ez az év, milyen határozott és kitartó voltam. De megmondom őszintén, némi gyomorgörccsel nézek a januári teendők elébe. Az a határozott tervem, hogy jövőre a feladatok átstrukturálásával, illetve az új munkatársak bevonásával már kevesebbet dolgozom, mint idén. Ebből a tempóból elég volt, valamiképpen mindenképpen megoldom, hogy kevesebb legyen. 

Költözés

Ha a munka nem lett volna elég, rengeteg minden más is történt idén. Kezdjük rögtön azzal, hogy végre valahára elköltöztem otthonról egy hirtelen jött ötlettel, egy nagy bátor ugrással, és ez egy remek döntés volt. Sosem terveztem, hogy albérletbe megyek, ahogy azt sem, hogy Pesten, az Árpád hídon túl fogok lakni, mégis így alakult. A lakás maga nem a legjobb, ráadásul az első fél évben a szobám is pangott - csak ősszel jutottam el oda, hogy megadóan elkezdtem berendezni és egy kicsit otthonosabbá tenni. Zsófi társasága viszont elsőosztályú, és annak is megvannak a hozadékai, hogy végre a szüleimtől távol élek. Zsófival remekül kijövünk, ami különösen a karantén során jött jól, rengeteg időt töltünk beszélgetéssel, főzéssel és közös programokkal. Tudom, hogy anyuéknak hiányzom, de velük is tartom a kapcsolatot, és kéthetente legalább igyekszem hazalátogatni.

Mirmi

Az elköltözés közvetlen hozadéka, hogy végre lett cicám! Erről sem írtam, pedig egy kalandos történet. Már régóta terveztem, hogy felnőtt életemben lesz egy cicám, és mikor a Turbinába költöztem, megbeszéltük Zsófival, hogy szerzünk egy állatot - mivel ő is macskabolond. Arra viszont nem számítottam, hogy alig két hét után lényegébe véve a küszöbömön jelenik meg egy kétségbeesett jószág, aki szinte kéri, hogy fogadjuk be. Olyan, mintha nem is én döntöttem volna így, egyszerűen az univerzum postázott egy négylábút. A cicát Rúminak neveztük el, de végül a Mirmi ragadt rá, amire hallgat is. Néhány hét félénk bujkálás után előjött, és azóta nagyon barátságos, de azért óvatos cica. Imádjuk Zsófival, és őszintén mondhatom, hogy segített nekünk a karantén idején. A családi chatcsoportba igazi mamaként posztolom a képeit, és azt hiszem, a szüleim szívét is meghódította már a kis bundás. Lehet, hogy tényleg bolond macskás öregasszony lesz belőlem!

Covid

Nemrég olvastam Nyáry Luca cikkét, amely egy dühös kirohanás arról, hogy mennyire szar volt minden a Covid miatt, és semmi pozitívuma vagy szépsége nem volt (legalábbis a szerző számára). A legtöbb ismerősöm, ha nem is látja ennyire sötéten a dolgokat, legalábbis eltérő mértékben szorongott, és szorong még mindig. Rám, azt hiszem az átlagnál jóval kevesebb hatással volt az egész, valószínűleg nagyrészt azért, mert szerencsés helyzetben vagyok: a munkámat, megélhetésemet, egészségemet nem éreztem fenyegetve, és introvertáltként kifejezettem élvezem az otthonülést. Tavasszal három hónapot töltöttünk önkéntes karanténban, és terveztem is, hogy írok egy blogbejegyzést az egésznek a hozadékairól, de persze nem tettem. Fentebb írtam, hogy az első hónapban küzdöttem egy jó adag motiválatlansággal, de aztán az is megszűnt, és simán beálltam a home office-ra. Jól éreztem magam otthon Zsófival és Mirmivel. Jó volt későn kelni, és jó volt, hogy a világon semmiért nem kell kimozdulni. Jó volt ráébredni, hogy minden megoldható online. Jó volt, hogy felfedeztem magamnak a Duolingót. Jók voltak a közös nagy bevásárlások, főzések, a karantén insta oldalunk, este a "Viszlát bánat" harsány éneklése. Jó volt, hogy amikor kellett, inkább biciklivel közlekedtem, és sok időt töltöttünk Angyalin. A sok munka miatt amúgy is arra voltam beállva, hogy idén nem lesz nyaralgatás, utazgatás, így ez nem hiányzott, de a feloldások miatt a nyáron így is bőven tudtam pihenni, töltődni. Persze kérdés, hogy meddig marad ez így, de leginkább a Centropáért aggódok, amiért én felelek. Azt is sajnálom, hogy a vírus miatt január óta nem találkoztunk Orsival. Mindent egybevéve azonban nekem korántsem a Covidról szólt ez az év. Kíváncsi vagyok, mekkora hullámokat vet majd - elmúlik és elfelejtjük, vagy örökre nyomot hagy rajtunk? Okozhat még nagyobb bajt, vagy hamarosan túlleszünk rajta? Azt hiszem, ezt senki sem tudhatja, és lehet, hogy jövőre már nem úszom meg ilyen könnyen. 

Szabadidő

A munka rengeteg időmet felemésztette, a covid miatt pedig kevesebb lehetőség jutott kulturális programokra. Idén a könyves listám is silányabb, mint eddig - a Goodreads Challenge-ben a tavalyi évekhez hasonlóan 41 könyvet terveztem, és végül úgy tűnik, 27-tel zárok, de már tavasszal elengedtem az egészet. Egyszerűen jóval kevesebb időm és kedvem jutott az olvasásra, de talán jövőre ez is másképp lesz. A sporttal is botladozom. A költözés egyik előnye volt, hogy tíz percre kerültem a jógastúdiótól, ahol Zoé tanít, és jártam is szorgalmasan az óráira. Ráadásul a HUB-os csajokkal heti rendszerességgel elkezdtünk az irodában is edzeni. A covid alatt ezek mentek tovább: online edzés, online jóga, ami mellé bekerült a rendszeres tavaszi biciklivel közlekedés is. De ez is hullámzott: néha heteken át rendszeresen mozogtam, és azt éreztem, majd kicsattanok, aztán volt, hogy teljesen elhagytam az egészet, mert az online órák megfogyatkoztak, az edzőm covidos lett, és az első hidegfrontnál felhagytam a biciklizéssel. Úgy tűnik, az a fajta vagyok, aki szívesen mozog ugyan, de csak akkor, ha minden adott hozzá - idő, eszközök, edző. Ha valami zavar kerül a gépezetbe, már nehezebben veszem rá magam, hogy mozogjak. 

Tamás

Oké, szóval van ez a dolog a párkapcsolattal is. Visszanéztem, és a tavalyi évösszegző bejegyzésemben azt írtam, remélem, idén már nem leszek egyedül szilveszterkor. Nos, ez megvalósult, de korántsem úgy, mint szerettem volna! Bálint után egy csomó ideig szomorú voltam, aztán borzasztóan megszerettem az egyedüllétet. Négy év után már nyitott lettem volna egy új kapcsolatra, de nagyon határozott elképzeléseim voltak - azt gondoltam, hogy majd hirtelen robban be az életembe egy fiú, aki azonnal levesz a lábamról, és minden csodálatos, egyszerű és rózsaszín ködben úszó lesz. Azt is pontosan láttam magam előtt, milyen lesz ez a fiú, hiszen kész listám van már kritériumokról, és van egy nagyon határozott zsánerem. Ezekből a tervekből aztán semmi nem jött be, Tamás, akivel nyáron összejöttünk, teljesen más, mint amire számítottam, és a mai napig nem tudom eldönteni, miért is alakult így, mibe is vágtam a fejszémet, mi is a tanulság. Tamással héberórára járunk együtt; immár két éve hetente kétszer másfél órát padtársakként töltünk. Azt gondoltam, hogy én olyan "szerelem első látásra" alkat vagyok, és azonnal fel fogom ismertni az igazit, ha találkozom vele - ehhez képest két éven át szóba sem jöhetett nálam Tamás, noha remekül elvoltunk, és tudtam jól, hogy tetszem neki. Ennek oka, hogy ő tényleg más, mint amit elképzeltem magamnak - kezve rögtön azzal, hogy tizenhat évvel idősebb nálam. Ezt mindig félve vallom be, holott én már észre sem veszem, ha együtt vagyunk. Hiába, sokáig elég szokatlan volt. Nem tudom, mi változott - tavasszal a karantén alatt elkezdtünk sokat beszélgetni, főleg ételekről. Recepteket osztottunk meg, és piacra mentünk együtt. Házi humuszt készített nekem, aztán mindig találkoztunk, hogy visszaadjam neki a dobozait. Aztán egyszer csak nyár lett, bennem átkattant valami, és az egyik esti találkozónkból randi lett, amit további randik követtek. Borzasztóan össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik, és nem tudtam, mit akarok. Tamás türelmes volt, és ahogy telt-múlt az idő, azt éreztem, hogy szeretnék vele lenni. Most lassan fél éve együtt vagyunk, rengeteget főzünk, olvasunk, sorozatozunk, héberezünk, és még nyaraltunk is együtt. Sokat ad nekem ez a kapcsolat, de még mindig egy nagy talány. 

Belső fókusz

Évek óta folyamatosan dolgozom magamon, az önismereten, a belső hangom megtalálásán. Ez a folyamat idén is folytatódott, noha a sok munka (aztán pedig részben a párkapcsoaltom) miatt kicsit megakadtam vele. Azt érzem, hogy rengeteget kellett kifelé adnom, és kevesebb energia jutott magamra. Remélem, ehhez is vissza tudok térni jövőre. Persze így is voltak előrelépések. Próbálok közelebb kerülni a nőiségemhez, ennek érdekében tavasszal abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és most a termékenységtudat módszer segítségével figyelem a testem. Még nagyon az elején vagyok, de nagyon izgalmas folyamat, talán megér később egy blogposztot. Emelett örülök, hogy kezd bennem kibontakozni a bosziskodás is. Bizony, gyerekkorom óta foglalkoztat a varázslás, és kezdem felfedezni, hogy ezt bele tudom csatornázni a mindennapi életembe úgy, hogy ne egy ezo-tévés baromság legyen az egész, de mégis adjon nekem. Az új szobámban kialakítottam egy oltárt, szeretem zsályával kifüstölni a lakást takarítás után, a születésnapi teliholdamkor készítettem holdvizet (amitől az egyik haldokló növényem feltámadt - véletlen lenne? Nem hinném!), barátkozom a tarotkártya lapjaival, és Zsófival megünnepeltük a nyári napfordulót. Ezek apróságok, szimbolikus dolgok, melyek az akaratról, az önismeretről szólnak. Számomra egyre fontosabb az a felfedezés, hogy a varázslat, a spiritualitás a modern hétköznapok része lehet, így szeretnék ezzel is foglalkozni 2021-ben.

Tervek

Homályosan körvonalazott tervekkel futok neki 2021-nek. Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások. Ahogy az életemről gondolkodom, egyre határozottabb igény ébred bennem arra, hogy valamilyen módon kiszálljak belőle - no nem az életből magából, de azokból a béklyókból, amelyeket a társadalom felállított, és amitől az egész egy küszködéssé válik. Nem akarom ezt a körforgást, nem akarom ezt a mókuskereket. Egy jó ideje foglalkoztat, hogy a házasság, a gyerek nem nekem való, és hosszú szingliségem alatt megtanultam, hogy a párkapcsolat sem kell a boldogsághoz. Terhesnek érzem a munkás mindennapokat is, és foglalkoztat az, hogyan lehetne kikerülni őket - anélkül, hogy a Kétfarkú Kutyapárt által hangoztatott "Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz" nevetségességébe esnék. Van egy őrült fantáziám arról, hogy fogom magam, és vidékre költözöm, egy kis házba egy erdő mellé, ahol magamnak termelem a zöldséget, és egy sokkal lelassultabb, csillesebb életet élek. Ez egyelőre egy megugorhatatlan és teljesen megfoghatatlan dolog, és nem is tudom, mit és hogyan szeretnék belőle megvalósítani. De úgy érzem, jövőre ennek a megértéséhez is közelebb kerülök majd. Az biztos, hogy többet szeretnék a természetben lenni és kirándulni 2021-ben - most épp az az ötletem, hogy elkezdem a Kéktúrát. 

Szóval 2021 - csupa homály! A vírusnak nem lesz vége, és megannyi kérdés vár megválaszolásra! Optimizmusom azonban továbbra sem hagy el. Az ösvény már ki van jelölve, csak rá kell lépni. 

Kedves blogolvasók, nektek is erőben, egészségben, szerencsében gazdag új évet kívánok!

My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.

Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.

Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 

Kapcsolatok árnyai

Tegnap Chozról álmodtam. Ami ritkán fordul elő, de ezek általában nagyon pozitív álmok, és kicsit furcsa utánuk felébredni - ki tudja, miért ássa elő a tudatalattim néha ismét ezt a kapcsolatot.

Szóval ma megint a fejemben járt Choz, és megnéztem a Facebook profilját (amit szintén megteszek néha) amiből megtudtam, hogy az ősszel megházasodott.

A felesége egy nagyon régi barátja, akivel még én is találkoztam párszor, mikor még együtt voltunk. Emlékszem, hogy Choz vett neki egy macis kulcstartót, mikor nálam járt Amszterdamban. De akkor még eszébe sem jutott, hogy ne barátként tekintsen rá. Nem is emlékszem nagyon arra a lányra őszintén szólva.

Furcsa. A sors útjai kifürkészhetetlenek.

És ha már felmerül a kérdés, hogy én hogy érzem magam: egy kicsit felkavart a dolog. Ami szintén furcsa. Még mindig van a polcomon rólunk egy közös kép, amit tőle kaptam (kétoldalas kép, és amin ketten vagyunk, a fal felé fordul, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy kicseréljem) a radiátoromon pedig szintén van egy tőle kapott "Jó így együtt" hűtőmágnes.

Mi értelme volt ennek az egésznek...?

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.

A szeretetem
Feneketlen kút

Próbáljuk újra

Az életem kezd egy nagyon vicces valóságshow-vá alakulni, de muszáj bevallanom, hogy végül mégis visszatettem a telefonomra a Happnt. Méghozzá az egészet a Szirmai Gergővel való összefutás inspirálta. 

Ezúttal tovább jutottam, mint az első alkalommal. Szinte elkezdtem élvezni. Úgy értem, azok után, hogy abban éltem hónapokig, hogy "ó, jó lenne megismerni valakit, de hát nem találkozom senkivel", most itt egy app, ami folyamatosan csávókat dobál elém, akkor is, ha egész nap görgetem. Oké, a 95%-a teljesen érdektelen, de azért ott az az 5%, akin már elgondolkodom, és némi izgatott tanakodás után adok nekik egy szívet. Aztán néha megjelenik a képernyőmön pár csillag, hogy "it's a Crush!" és most már mehet a chatelés. A következő kör a ki írjon, mit írjon challenge, de egyelőre még egész jól vettem ezt az akadályt, úgyhogy már beszélgetek pár sráccal.

De mi végre? Őszintén nem tudom, mit várhatok ettől. Igyekszem amennyire lehet, lazán kezelni a dolgot, de lehet feladom, ha majd csalódások érnek. Lelkesedés-kiábrándulás, lelkesedés-kiábrándulás, tartok tőle, hogy ez lesz a forgatókönyv. Még akkor is, ha minden ismerősömtől megkapom, hogy "nekem egy csomó barátom van, akik a Tinderen jöttek össze!!!"

Keress ra hany orankent pisil egy mops

Tegnap találkoztam Szirmai Gergővel!!!!

Igen. Aki lemaradt volna róla, Szirmai Gergő a plátói szerelmem. 

A fantasztikus találkozás úgy történt, hogy összefutottam Gáborral, majd miután kitárgyaltunk mindkettőnk életét, elsétáltunk a 139-es megállójába, hogy ott együtt várjuk meg a buszát. Beszélgettünk, és egyszer csak a szemem sarkából megláttam, hogy a közelünkben álló nőhöz odaszimatol egy kutya, majd egy hatalmas ordítás következett:

- NUDLI!!!!

Odakapom a fejem, hát, mit látok, Szirmai Gergő épp elrángatja a kutyáját a nő mellől, aki felháborodott pillantásokat vet felénk Gáborral, hogy na, mi vagyunk a tanúk rá, hogy micsoda gazdik vannak. De én akkor már lefagytam, a szívem eszméletlenül vert, mutogattam és magyaráztam Gábornak, hogy bocsi, most mennem kell, aztán Gergő után iramodtam, aki már fél utcával odébb volt Nudlival.

Persze nem volt tervem. Párszor már elképzeltem, milyen lenne, ha találkoznánk, és tudtam, hogy nagyon különleges égi csillagzat és szituáció kellene ahhoz, hogy beszédbe is elegyedjünk, és legyen értelme ennek az egésznek (mert azzal mégse szólíthatom le, hogy hé, nagy rajongód vagyok). Szóval inaltam, közben Petrának pötyögtem, és mire felnéztem, Gergő el is tűnt - továbbhaladva láttam, hogy melyik házba megy be, szóval TUDOM, HOL LAKIK. Hah!

Az eset után még felugrottam Borcsához két utcával odébb, majd mikor hazamentem, reménykedtem, hogy épp elcsípem Gergőt az utolsó esti sétáltatás közben, de persze ez nyilván nem történt meg, hiába tanácsolta Petra nagy bölcsen, hogy keressek rá, hány óránként pisil egy mopsz. Otthon még ellelkendeztem ezt az egészet, amihez Petra annyit fűzött, hogy "Bori, huszonhét éves vagy!" - amit úgy fordítanék le, hogy a kamasz húgom leszánalmasozott.

Bárcsak mondhatnám, hogy ok nélkül tette.

Most mindenféle kavarog a fejemben, például, hogy ha ennyire közel lakunk, akkor simán összefuthatunk máskor is, illetve hogyha nem töröltem volna le azt a bizonyos appot a telefonomról, akkor az talán kidobhatta volna őt, mivel térképalapú, és elvileg azokat mutatja meg, akikkel "összefutottál" - persze ez csak akkor működik, ha ő is használja ezt az alkalmazást, amire igen csekély az esély. 

Szóval ez az életem. Celebek után szaladgálok, akiket nem ismerek és akikkel valószínűleg nem is illünk össze. Mit lehet tenni...?

Online nem fog menni

Az imént regisztráltam egy társkereső appra, majd körülbelül öt perc után pánikszerűen letöröltem az egészet, menekülésemről pedig az alábbi dal jutott eszembe:

Való életbeli srácok! Hol vagytok?

Aktuális crush-aim

A héberes csoporttársam, akivel egy fél éve poénkodunk át minden héberórát heti kétszer. Amúgy egy negyvenhárom éves, kopasz, fényesre suvickolt cipőjű ügyvéd.

A hébertanárom, aki egyszerűen iszonyatosan cuki, állandóan a haját söpri ki a szeméből, beutazta fél Ázsiát, életeket mentett katonai medicként, tud héberül, izraeli, értitek. Meleg. 

A gyógytornászom, aki heti egyszer átfogja a combomat és megrángatja, hogy ne fájjon. Továbbra is fáj, amúgy házas (nem a lábam) és különben is, ő a gyógytornászom.

Szirmai Gergő, mert ő Szirmai Gergő, értitek. Kár, hogy nem ismerem. 

Az osztrák kollégám, akinek félhosszú haja van és mindig sapit hord rajta, deszkás, elmélázó kék szeme van, és úgy tűnik, még ő is kedvel. Hét éve van egy barátnője, már tervezik az esküvőt.

Úgy tűnik a hormonjaim kicsit túlpörgik magukat, lol.  De most már találhatnának maguknak megfelelő célpontot is. :D 

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

az a különös érzés, amikor eszedbe jut, hogy ma van az exed szülinapja, és eddig minden évben felköszöntötted, de már nem beszéltek, úgyhogy most nem fogod, de azért folyamatosan ezen jár az agyad, és már előre tudod, hogy ő sem fog írni a te szülinapodon, ami előre szar

#2,5fucknyears

#szánalom

Where

I've been watching windows since you walked

Hoping that you come back through my door 

My heart it keeps on asking 

Where are you 

Where are you

Valentin nap

Még mindig az Elvált Nőcik a legjobbak.

Ha ők nem lennének, még az is előfordulhatna, hogy rosszul érzem magam ilyenkor.

De így, hogy vannak, inkább annyit nevetek, amennyit egy fél évben összesen szoktam.

Singlelife #2

Amikor végre, bő két év eltelte után találsz valakit, aki megtetszik, de az illető egy másik országban él és amúgy hat éve barátnője van

Statement

Akarok egy pasit.

Singlelife #1

Amikor a barátnőd elhív egy kocsmakvízre, és te megörülsz, mert hátha lesz lehetőséged ismerkedni és találni egy srácot, aztán megtudod hogy ez egy leszbikus esemény

A nap, amikor első próbálkozásra sikerült tökéletes farmert találnom (TÉNYLEG!)

Jegyezzük fel a napot, amikor besétáltam egy bevásárlóközpont első üzletébe, ott felpróbáltam az első farmert, és az rögtön jó volt rám.

IGEN. Ja, durva, szerintem is.

Olyannyira megörültem, hogy rögtön kettőt vettem, majd rögtön később hasonló módon, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, vettem egy melltartót is.

Ráadásként pedig egy közönségtalálkozón sikerült egy kérdést feltennem Szirmai Gergőnek, amire a szemembe nézve válaszolt. Innentől kezdve már csak egy lépés, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk, nem?

I deserve a goddamn superhero

My name is Abby Suso. I'm an incredible young woman, and I deserve A GODDAMN SUPERHERO. 

Note to self

Note to self:

Don't trust guys who...

• ... don't read fiction
• ... have low haircut
• ... talk about spirituality in a bullshitty way
• ... wear suits
• ... have not read or seen Harry Potter