A következő címkéjű bejegyzések mutatása: üvöltés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: üvöltés. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. augusztus 31., péntek

2018. március 3., szombat

Mennyi ideig normális gyászolni egy kapcsolatot?

Úgy értem hiába basztat mindenki azzal, hogy "de hát már eltelt több mint egy év" ha egyszer nekem fáj, nem?!

Faszom.

2017. április 11., kedd

I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni. 

2016. november 5., szombat

354 teardrops

Az előbb áthelyeztem az összes Bálinthoz kapcsolódó fényképet a telefonomról a számítógépemre. Elhelyeztem őket egy sötét sarokban, ahova úgysem fogok benézni egy jó darabig, de egyszer talán még jó lesz, hogy ott vannak.

Mindig is úgy éreztem, hogy nincs túl sok közös képünk Bálinttal - sosem voltunk azok a szelfizős típusok - de az áthelyezett mappában 354 fotó szerepelt. Minden - az összes kép, amit közösen készítettünk, vagy amit a három év során küldött nekem. Minden - a képek, amiket nekem fotózott a nyaralásain, fotók a gyerekekről a sítáborban, a jól megérdemelt korsó sör egy fáradt oktatással teli nap után, az Aligvárom nevű bor, amit azért küldött, mert már alig várja, hogy lásson, a homoksüti, amibe szívecskét formázott, mert örömet akart nekem okozni vele, az a néhány ostoba szelfi, amit azért mutatott, hogy lássam, hogyan barnult le vagy hogyan vágták le a haját, a közös fotók Barcelonából, Eszterék esküvőjéről, Balázs és Sári esküvőjéről, képek, amik azt ábrázolják, hogyan fog egy társasjátékban nyerni, fotók, amiket én készítettem róla, mialatt ő édesdeden aludt, félig a párnába fúrva a fejét, képek a közös emlékeinkkel, az együtt töltött időről...

Eleve nagyon nehezemre esett, hogy rávegyem magam arra, hogy átnézzem és kiválogassam ezt a sok fotót, és nem véletlen: iszonyatosan össze vagyok törve és nem bírom ki bőgés nélkül.

Összetört a szívem. 

Hogy történhetett ez meg velünk? 

2016. október 14., péntek

Szakítottunk Bálinttal

Borzasztó dolog történt!

Tegnap Bálint szakított velem.

Annyira nem számítottam az egészre, hogy még mindig teljes a sokk és a megdöbbenés. Én semmit sem vettem észre abból, hogy nem lenne jó a kapcsolatunk. Jól működőnek, tökéletesnek éreztem, amiben hihetetlenül boldog és szerelmes voltam.

Aztán egyszer csak minden előjel nélkül megjelenik nálam Bálint, kéri, hogy sétáljunk, könnyes a szeme, látszik, hogy kivan, és közli, hogy már nem érez úgy irántam, már nem szeret, és hogy vége.

Hogy nem vettem ebből észre semmit? Hogy lehet, hogy én azt hittem, a kapcsolatunk szuper stabil? Jól titkolta, ez tény, a viselkedéséből semmi sem látszott.

Le vagyok taglózva. Nem tudom, mi lesz most. A kapcsolatunk pont három évig és három hónapig tartott - épp a hónapfordulónkon szakítottunk. Egyszerűen meggyőződésem volt, hogy ez egy tartós valami lesz. Nem mondom, hogy tényleg a sírig tartó kapcsolatban hittem, de most először éreztem azt egy kapcsolatban, hogy lehetne akár az utolsó is, nem vágyom másra, meg tudnék állapodni. Elkezdtük lassan fontolgatni az összeköltözést. Már voltak buta képeim arról, hogy milyen esküvőnk lehetne (pedig nem is igazán akarok esküvőt, becsszó). Mikor szóba jött, hogy kiköltözzek egy évre Izraelbe, olyan nyugodt volt végig, olyan határozottan mondta, hogy semmi baj nem lesz. Elhittem neki, hogy így is van, hogy a kapcsolatunk még azt is túlélné.

Most fogalmam sincs, mit higgyek. Hogyan hihetek ezek után bármiben is? Honnan tudom, hogy valaki tényleg az igazi, hogy egy kapcsolat tényleg jó és örök, ha egyszer megtörténhet ez? Honnan tudom, hogy az elmúlt három év igazi volt?

Mindig annyira, de annyira büszke és boldog voltam, hogy Bálinttal a különbségeink ellenére szuper párt alkotunk, hogy boldogok vagyunk és szeretjük egymást... 

Nem tudom, mi lesz most. Nem merek abban reménykedni, hogy rájön, hogy hülye volt és meggondolja magát. Határozottnak tűnt. Csak én most teljesen tanácstalan vagyok. A tökéletes boldogságomnak vége. Van egy szuper munkám, és szuper családom, és barátaim, akik segítenek. És el tudom magam foglalni, gondolom, még több munkával, és edzéssel, és olvasással, és színezéssel. 

15 éves korom óta többé-kevésbé folyamatosan kapcsolatban éltem, és imádtam. Imádom. De most nem tartom túl valószínűnek, hogy egyhamar találnék valaki mást. Nincs kedvem. Nem akarom. Mennyi idő lesz feldolgozni ezt a szakítást? Mennyi ideig fogom rosszul érezni magam? Hogyan teszem túl magam ezen az egészen?

És nem csak Bálintot vesztettem el, hanem megy vele az egész baráti társasága. Az egész napirendem borul. Szinte minden második nap találkoztunk, rendszeresen aludtunk együtt. Minden nap folyamatosan beszéltünk whatsappon. Reggel írtam neki, ha fölkeltem, este ő írt, mikor már lefeküdt, és nap közben is folyton, folyton írtunk egymásnak, hogy kivel mi történik. Ennek vége. A programjaim fele megszűnt. 

Az elmúlt két évem tökéletes boldogság volt, amit megbecsültem. Tényleg, pontosan tudtam mennyire szerencsés vagyok, és ezért rendszeresen hálát is adtam. Úgy éreztem, meg vagyok áldva. Ez az időszak csodálatos volt, amit tényleg nagyon köszönök.

Ideje berendezkedni egy új, talán nehezebb időszakra, ahol több idő jut önmagamra és mindenki másra, akit szeretek. 

2016. június 1., szerda

A Petőfi Rádióról

Aki ismer, tudja, hogy egy gyáva nyúl vagyok. Ez többen között abban is megjelenik, hogy nem igazán szeretek egyedül lenni, így ha csak magam vagyok otthon, szinte mindig be kell kapcsoljam a  rádiót, hogy szóljon valami a háttérben. Ha tanulok, akkor persze kell a csönd, de amint kimegyek pisilni, teregetni, ebédet főzni, már nyomom is a Tuner gombot a hifin.
Történetem a rádióhallgatással jó régen kezdődött, emlékszem, gimis koromban borzasztó cikin éreztem magam, amiért egyáltalán nem ismerem azokat a számokat, amiket az osztálytársaim. Aztán elkezdtem rendszeresen rádiót hallgatni - talán akkor még a Danubiust? És egyszeriben én is képbe kerültem. Arra emlékszem, hogy egy idő után aztán - ki tudja miért - a Rádió1-re tértem át. Sosem jutott eszembe más csatornát keresni, azt viszont megállapítottam, hogy a magyar zenék nem jók. Sok időnek kellett eltelnie, mire megvilágosodás-szerűen rádöbbentem, hogy nem a magyar előadók szarok amblokk, hanem én hallgatok olyan rádiót, ami nem az ízlésemnek megfelelő zenét sugároz. Nem sokkal ezután - már nem tudom, hogyan - keveredtem a Petőfi Rádióra, ami, mint megtudtam, 2007-től újult meg. Emlékszem, hogy a Petőfivel kapcsolatban az első és legmegdöbbentő élményem az, hogy tetszik. Te jó ég, itt jó zenék mennek. Te jó ég, hát van színvonalas magyar zene! És színvonalas műsorok, beszélgetések, riportok! Emlékszem, hogy ez akkor megdöbbentett, különösen annak fényében, hogy tudtam, a Petőfi állami csatorna. De megdöbbenésem végül óriási megelégedettségbe váltott át: éljen, van egy jól működő rádió! Azóta tulajdonképpen rendszeresen a Petőfit hallgatjuk. Kivétel nélkül ez szól nálam a szobában, ezt hallgatom a kisrádión, ha a konyhában vagyok, és ezért kampányolunk apunál az autós utazások alatt is. Szokásommá vált, hogy reggelente a Petőfire kelek - Buda Márton "Talpra magyar!" műsora dobott ki engem az ágyból, kísért el fogat mosni, reggelizni, zoknit húzni, táskát bepakolni. Petőfi szól Bálintnál a síiskolában is.

A terjengős bevezető után persze következzen a lényeg: ettől a héttől a Petőfi Rádió megváltozott. Múlt pénteken sokként ért a hír, hogy Buda Marcit (más műsorvezetőkkel együtt) lecserélik, helyére a Rádió 1-ből ismert ripacs, Harsányi Levente és Peller Mariann kerül, és a rádió zenei kínálata is változni fog, hogy kicsit a "kommerszebb" irányba tolódjon el. A fenti bevezető fényében el tudjátok képzelni, hogy ért engem ez a hír. Az a helyzet, hogy ez a változás állandó rossz érzést hagy a mindennapjaimon. Reggel, napközben, délután, reggeli készítéskor, főzéskor, körömreszeléskor nyúlnék a rádió gombja felé, de megakad a kezem. Esetleg bekapcsolom, de csak azért, hogy ingerülten kinyomjam egy tíz perc múlva. Mások a hangok, mások a zenék, mások a műsorvezetők. A Petőfi Rádió egyértelműen a tömegeket próbálja megszólítani azzal, hogy lejjebb vitte a színvonalat, közönséges ripacsokat tett meg műsorvezetőnek, és egyszerű, gagyi szövegű számokat tett a slágerlistájára. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Rendszeresen nézem a Petőfi facebook-oldalát, ahol látom, hogy nem vagyok egyedül, napok óta felháborodott kommentek özöne zúdul a rádióra. Számos cikk is tárgyalja az esetet. Nincsenek illúzióim. Jó lenne azt gondolni, hogy a rádiónak nem jön be az új taktika, túl sok hallgatót veszít, az új irány befuccsol, és előbb-utóbb a régi rendszerhez kell visszatérni, de kétlem, hogy így lesz. Biztos vagyok benne, hogy a rádió szerkesztői alaposan átgondolták, hogy mit tesznek, sokat tanulmányozták a hallgatottsági statisztikákat és igényeket, mielőtt meghozták a döntésüket. Mi, akik a színvonalas, tartalmas Petőfi Rádiót szerettük, és most csalódtunk, egy kisebbség vagyunk. Az új Petőfi a tömegek, a tucatok rádiója lesz, és bizonyára megtalálja majd a közönségét, akik a migránsozós "társadalmi felhívásokat" és Fidesz-párti hírblokkokat is könnyebben megemésztik majd. Az a párszáz ember, akinek pedig tényleg fáj a változás, és többet nem kapcsol a Petőfi sávjára - nos, ők le vannak szarva. 

A probléma persze az, hogy nincs alternatíva. Nem akarok mást hallgatni, de valamit hallgatnom kell. A régi Petőfit hallgatnám, de az már nincs többé, sőt, hozzá hasonlatos rádió sincs Magyarországon. Kínomban leszedtem egy izraeli rádió appját a telefonomra, és most azt hallgatom nyelvgyakorlás céljából. A zenék itt is elég borzalmasak, de a beszédet nagyon szeretem: megértem a számokat, azt, hogy "új dal" következik, illetve az időjárás-jelentést. 

#visszaafelkelésvezéreit
#követeljükarégipetőfit
#visszaanagyonzenét

2015. június 4., csütörtök

A menekültek elleni gyűlöletkampányról

Már régóta tervezek bejegyzést írni arról a gyűlöletkampányról, amit az Orbán-kormány folytat a bevándorlók és menekültek ellen. Bár tulajdonképpen nem tudom, mit írjak. Az a helyzet, hogy pontosan emlékszem, hogyan kezdődött az egész - a Charlie Hebdo-féle támadás után - és hogy már akkor is undorító volt és rosszul voltam tőle. Látszott, hogy a kormány fogja, és meglovagolja ezt a hisztériát, és a terrortámadást is a maga javára fordítja, összemosva retorikájában a terrorfenyegetettséget a bevándorlás kérdésével. De akkor, azt gondoltam, ez csak ideiglenes fellángolás. Azonban szó sem volt erről. Mikor először hallottam a nemzeti konzultációról, reménykedtem benne, hogy ez nem igaz, hogy ez nem történhet meg, hogy az állam megkérdezi a közismerten xenofób, a-pirézeket-se-engedjük-be népét arról, hogy akar-e bevándorlást. Megtették. Mikor nyilvánosságra került, mi lesz a kérdőívben, dühöngtem. Egyszerűen nem lehet leírni, hogyan éreztem magam. A kormánynak egy eddigi intézkedése sem verte nálam ki ennyire a biztosítékot. Ennél csak az volt rosszabb, mikor kézhez is kaptam ezt a demagóg szemetet. Nem tudtam, mit kezdjek vele, de valami látványos akciónak örültem volna. Történtek ugyan kezdeményezések, a MigSzol kis hajókat hajtogatott belőlük, amiket mécsesekkel együtt helyezett el a Duna-parton. Elmentem a tüntetésre, de olyan sovány és satnya volt, hogy eljöttem, így hát a kérdőíveink még mindig a szobámban hevernek felbontatlanul, várva, hogy valamit végre kezdjek velük. És persze hiába hittem azt, a nemzeti konzultációval még nincs vége a történetnek. Orbán naponta nyilatkozik valami hányingerkeltőt, talpnyalói pedig alig győznek rálicitálni. Sorra kerülnek elő olyan bődületes baromságok, mint hogy Magyarország sosem volt multikulturális, vagy hogy azért nem tudunk a menekültekkel foglalkozni, mert elég baj nekünk ez a sok cigány. És ez még mindig nem elég, most láttak napvilágot azok a plakátok, amikre állítólag szintén milliókat költött a kormány, és azt fogják hirdetni országszerte, hogy "Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját". Persze beindult a mémgyár, és jót mulatok a "Ha Magyarországra jössz, ugorj fel, küldenék egy csomagot anyámnak" és "Ha Magyarországra jössz, vásárolj be szombaton" jellegű vicceken, de azért elképesztően lesújtó, hogy a demagóg plakátok tényleg kikerülnek majd. Elképzeltem, amint az éj leple alatt jól összemázolom mindet, csak sajnos ez bűncselekménynek minősül. Nagyon, de nagyon mérges vagyok, tényleg nem tudom leírni, mennyire, és kétségbe vagyok esve a tehetetlenségtől. Arról tanulok, és azért szeretnék dolgozni, hogy egy elfogadóbb, nyitottabb társadalomban éljünk, erre jön Orbán, és mindent elront. Mindent, mert amit a kormány mond, az egyszeriben legitim lesz; akkor ez a közbeszéd, ez a helyes, ez a megengedett. Beszélj te is így, és akkor vállon veregetünk. Orbán minden kiejtett szavának óriási súlya van - félek, nagyon sokakban felszítja az idegenellenességet, ami aztán le sem lohad jó ideig. Nem tudom, lesz-e megállás, lekerül-e a napirendről ez a téma. Kielemzik majd a beérkezett válaszküldeményeket - nem tudom, hogyan, de majd lenyomják a torunkon, hogy ugyan alig félmillió küldte vissza, de az mind gyűlöli a bevándorlókat, úgyhogy sajnáljuk, de a kormánynak is gyűlölnie kell őket. Nem tudom, én mit tudok tenni, fogok-e tenni bármit is. Egy ötletem mindenesetre már van - félek, az édeskevés, de hát tegye meg mindenki, amit tud. Attól tartok, már tapasztalt szociológus leszek, de még mindig ennek az undorító demagóg retorikának a következményeit kell takarítanom az országból.

2014. július 1., kedd

Warshadows

Azon gondolkodom, hogy Orsinak tök szupi, hogy Izraelben van: ott a tenger, a napfény, a jó kaják, a vidám nemzeti mentalitás, és minden, amiért egyébként irigyelni szoktuk, amikor sóhajtozva a facebook képeit nézzük.

Igen. Amíg béke van.

Mi történik akkor, ha mondjuk, ne adj isten, megint elkezdik dobálni a bombákat, mozgósítják a katonákat, és se Izrael, se a Hámász nem akar engedni, mert mind a kettőnek akkora a mellénye? Mi történik, ha a nemzeti erőfitogtatás addig fajul, hogy a huszonévesekből álló osztagoknak át kell lépniük a palesztin határokat?

Én voltam katonai temetőben Izraelben, ott nem szarral gurigáznak, huszonévesen elpusztult kölykök sírjain vannak műanyagdínók és levelek, hogy bárcsak ott lettél volna az esküvőmön.

Ráadásul Orsi barátja most vonul be katonának, és elképzelésem sincs, mit várnak el tőle, ha egyszer elfajulnak a dolgok. Csak nem kell egyszer majd palesztin gyerekekre lődöznie?

Ha elvégzem a Nationalism studies szakot, remélem, meg fogok érteni mindent, ami az elvakult nacionalizmus hátterében áll, és talán tenni is tudok ellene. Addig, azt hiszem, annyit tehetek, hogy elfogadom a húgom döntését, és csendes budapesti kis szobámban tövig rágom a körmöm. 

2013. szeptember 3., kedd

Átok

Átalakultam Péter Fannivá.

Hogyan lehetne megszabadulni ettől az átoktól?

2013. február 19., kedd

A libsi blogger kiscsaj ezt nem hagyja szó nélkül

Ma reggel békésen törölgetem a csipákat kifelé a szememből, amikor egyszer csak váratlanul arcul csap a hvg.hu cikke, melyben azt írják, hogy a BTK HÖK évek óta listát írt a hallgatóiról. Később további hírportálok további cikkeit is elolvastam, és egyre jobban erőt vett rajtam a megrökönyödés és a felháborodás. Olvassátok el ti is a cikkeket. Velem éreztek? Csak azért, mert ma beszéltem valakivel, aki nem igazán érti, ez miért is probléma. Így először is fontosnak tartom leírni, véleményem szerint miért problémásak a HÖK listák.

Nos először is jogellenesek, felekezeti hovatartozása és nézetei miatt ugyanis senkit sem lehet megbélyegezni, eldönteni, jóarc-e, és kaphat-e felvételt a kollégiumba. Nem véletlenül nem szerepel a vallásunk és származásunk a hivatalos iratainkon, ugyanis ez annak idején lehetővé tett valamit, amit úgy hívnak, holokauszt. A listákban ezen kívül nem is valós, csupán vélt adatok szerepelnek. Nem tudni, kiket ért korábban vagy fog érni hátrányos megkülönböztetés, mert valaki a HÖK-ben egy kósza kép vagy bejegyzés alapján úgy döntött, az illető zsidó.
De mondhatja valaki, hogy a listázás mégsem problémás, a HÖK csak heccből csinálta, és végül is, az illetők maguk osztották meg a facebook adatlapjukon mindazt, amiből a lista íródott, nem igaz?
Nem, a csúnya helyzet az, hogy a BTK HÖK, amellett, hogy bizonyára jó heccnek és kellemes délutáni elfoglaltságnak tartotta, valószínűleg nem véletlenül listázott, és nem véletlenül figyelte kifejezetten azokat a tulajdonságokat, ami alapján valaki könnyen az "igaz magyar" illetve a "hazaáruló" kategóriába sorolható. Bizonyára céljuk volt ezzel, nem ártott előre felmérni, ki az, aki később a köreikhez tartozhat, és ki az, akit legalábbis a koliba semmiképp sem kéne felvenni, nehogy higítsa a náci társaságot.

Én megmondom őszintén, meglepődtem, mikor nemrég azt olvastam, hogy egy friss felmérés szerint a felsőoktatásban tanulók 33 százaléka Jobbik szimpatizáns. Igaz, a fiatalokat mindig erőteljesebben ragadja el a forradalom szele, de azt is szeretjük hangsúlyozni, hogy az egyetemen tanulók érett, tájékozott, felvilágosult fiatalok, nemde? Nálam ez a totalitárius ideológiákkal összeférhetetlen. Ráadásul a BTK-n? Oké, meglepődtem, de csak mert nincs belelátásom. A Tátk-n nem sok Jobbikost találnék, azt hiszem.
És lehet azon sem kellene meglepődnöm, hogy egy hivatalos bizottságról, egy egyetemi HÖK-ről ilyen botrányos dolgok szivároghatnak ki. Azt hittem, ők érettebbek, akik megfelelő felelősségtudattal töltik be a pozíciójukat, képviselik a hallgatóik érdekeit, még na néha taccsra is isszák magukat a kari bulikon. Nos, ismét tévedtem.

Akkor térjünk vissza a listázásra. A Mandiner blog közölte őket, tetemes részét el is olvastam, és közben a következő fogalmazódott meg bennem: Hogy jönnek ők ahhoz, hogy néhány kép, komment és kedvenc alapján ilyen erős ítéletet mondjanak bárkiről? Egyesek neve mellett csak annyi szerepel: "Nímand" "Full jellegtelen". Miért? Mert nem él olyan aktív közösségi életet facebookon? Úgyszintén igaz ez bármilyen másik tulajdonságra. Az akinek bulizós képei vannak, valószínűleg tényleg szeret bulizni, az, aki a profilképén cicákkal pózol, feltehetőleg szereti az állatokat. Máris rengeteg információ áll a rendelkezésünkre arról, kik is ezek az emberek, hogyan élnek, mit szeretnek, mik a vágyaik, nem igaz? Pofonegyszerű az egész.
Isten óvjon mindnekit attól a fekete-fehér gondolkodástól, hogy aki katolikus, az csak jó, aki zöldpárt klubtag, az csak rossz lehet. Szélsőségek, sztereotípiák, előítéletek!

Nem megyek bele világnézeti és pártszimpátiával foglalkozó dolgokba, én sem mondom, hogy a Jobbikban mindenki náci. Egyvalamit mondok: mielőtt belemennénk abba, hogy egyáltalán mit mondanak ezek az emberek, mik a nézeteik, hogyan gondolkodnak a világról, inkább nézzük meg azt, hogyan beszélnek. A szóhasználatra gondolok itt. A kifejezésekre. Arra, hogy miként beszélnek az embertársaikról. És tessék csak megnézni. "Tipikus hülyepicsa" "buzi jogászgyerek" "ordasgecijónőbazzeg" "elempés libernyák". Értelmes, érett ember nem beszél így az embertársáról. Ha már a katolikus értékeknél járunk: a kereszténység sem igen vallja magáénak az ilyen beszédet. Aki így beszél, az nálam leírta magát, még akkor is, ha egyébként irtó nagy okosságokat mond, de ha marhaságokat, akkor viszont pláne. Ennyit gondoltam volna elmondani erről az esetről, meg még azt, hogy ami ebben az országban megy, az már tényleg kétségbeejtő.

2012. december 6., csütörtök

Elég volt a zsidózásból!

Ugyan megkésve, de mégiscsak blogolok arról, mennyire felháborító Gyöngyösi Márton felszólalása a Parlamentben. Először is szégyen, hogy vannak emberek, akik így gondolkodnak, mint ő; még nagyobb szégyen, hogy az ilyenek képviselők; további gyalázat, hogy ki merik nyitni a szájukat és képesek ki is mondani a gondolataikat; elkeserítő, hogy mindez nem vált ki azonnali tiltakozó reakciót a képviselőtársakban; és botrány, hogy az egész eset komolyabb következmények nélkül marad. Voltak ugyan tüntetések - anyuék mentek is, én is mentem volna, ha otthon lettem volna - de még mindig azt érzem, hogy a normális emberek hangja elég gyér az ámokfutókéhoz képest. Néha egészen hosszú ideig leragadok a hasonló felszólalások youtube-videóinak nézegetésével, és elolvasom az alattuk lévő kommenteket, de utána szabályos rettegés tör rám, mert hihetetlen, milyen sokan képesek tényleg azt írni, hogy a zsidókat újra koncentrációs táborba kéne hurcolni, megint hordaniuk kéne a csillagot, és hazaárulók... Akik így gondolkodnak, úgy gondolják, hogy a legborzasztóbb körülmények között kellene meghalnom, pusztán azért, mert zsidó vagyok, tekintet nélkül arra, hogy ki vagyok valójában - hogy fiú vagyok-e vagy lány, hogy hány éves vagyok, hogy vallásos vagyok-e, hogy én magam zsidónak tartom-e magamat egyáltalán, hogy befolyásolja-e az életben bármilyen döntésemet is a zsidóságom; hogy hogyan gondolkodom, hogy mik a céljaim, hogy mit szeretek és mit nem, hogy van-e bármilyen bűnöm azon kívül, hogy létezem. Az antiszemita ideológia valóban fenyegető, és nem lehet vele nem törődni, se zsidónak, se nem zsidónak.
Nem tudom, hogyan lehet az antiszemitizmust mérsékelni, de felmerült bennem mostanság, hogy hasonló területen szeretnék dolgozni vagy szakdolgozatot írni. Rengetegféle konfliktusról tanulok itt kint, és jó lenne konfliktustranszformációs programokban dolgozni, bár egyelőre én sem tudom pontosan, mik is ezek.

2012. november 9., péntek

A kesergéshez való jogról

Mivel én szakítottam Chozzal, nekem természetesen jogom sincsen ahhoz, hogy rosszul érezzem magam. Pedig néha jólesne keseregni. Csak természetesen tök ambivalens a dolog, hiszen akármennyire vacak is néha, nem tudom meggyőzni magam arról, hogy rossz döntés volt, és ha helyes döntés volt, akkor minek keseregnék rajta?
Három hete szakítottunk. Nem beszéltünk azóta semennyit. Szerintem valamit csinálhatott a facebook chattel, mert sose látom online, viszont azt látom, miket posztol. Ma reggel féltékeny lettem Beára (!!!) mert azt írta, hogy egész éjjel SMS-eket kapott tőle. Nevetséges!
Egyszerűen furcsa nem beszélni azok után, hogy lényegébe véve mindig is napi kapcsolatban álltunk. Ha az ember szakít, akkor nem a barátját veszti el, hanem egy egész embert. Sőt, egy egész embergárdát, hisz legalább 30 ismerősöm csak rajta keresztül ismerem, és persze mi értelme lenne most már velük tartani a kapcsolatot?
Szerencsére nem váltunk el haraggal, úgyhogy nagyon-nagyon remélem, hogy egyszer majd szép lassan újra felvehetjük a kapcsolatot. Nem tudom, mikor. Akkor, amikor már nem lesz annyira fájdalmas. Talán ha hazamegyek? Vagy később? Nem tudom. Van egy csomó hülye indokom is. Oda kéne adnom neki pár dolgot. Meg aztán itt az a nyomorult plüsspatkányom, Misi, akinek a szerelme, Mimi Choznál van. Tudom, ez annyira beteg, de sajnálom a patkányt, ő nem tehet semmiről.

Szerintem nagyon-nagyon rossz tulajdonságom, hogy néha komolyabb ok nélkül képes vagyok sajnáltatni magam. Valószínűleg arról van szó, hogy néha mindenki szomorú, akinek csak kis oka van rá, az amiatt, akinek meg nagy, az azért. Nekem alapvetően nagyon-nagyon jó életem van, és mégiscsak fél évig Amszterdamban tanyázom, úgyhogy igazán pofátlanság a részemről szomorkodni, de azért néha megteszem. Meg aztán itt ez a furcsa pszichés valami nálam, ami nyáron távolabb illant, most meg megint körém lopakodott, hogy akkor ijesztgessen, mikor külföldön vagyok és az összes ember, aki segíthet, távol van tőlem. Roppant hálás vagyok neki. Nem fogom hagyni, hogy sokáig szórakozzon velem, viszont néha mégis félek, hogy egyszer valami butaságot csinálok miatta - hogy a könnyebb utat választom, csak azért, hogy oldódjon bennem ez a feszültség. De nem fogom...

Akárhogy is, megvan itt a saját életem. Nem tudom, mi lesz, ha hazamegyek, de leghőbb vágyam, hogy Chozzal egyszer újra normálisan tudjunk beszélgetni. Lehet, hogy ez tök nyálas, meg elcsépelt, de... akkor is.  Hiába döntöttem úgy, ahogy, nekem ő egy nagyon fontos ember marad

2012. szeptember 19., szerda

When the war ends

Tegnap Radicalization and conflict órán Thijs Schreuder When the war ends című filmjét néztük meg. A 45 perces film egy olyan személlyel készült interjúk és életképek sorozata, aki tinédzserként harcolt az ír polgárháborúban (a katolikus oldalon, az IRA tagjaként) később pedig éveket ült börtönben. A filmrendező egy fiatal srác, aki meghívott vendég volt, lehetett tőle kérdezni. Elsősorban arra volt kíváncsi, mikor a filmet forgatta, mi történik akkor, ha valaki feláldozná az életét is egy célért (a háborúért) de aztán ez a cél szépen lassan elenyészik (véget ér a háború).
Először is elég kellemetlen, de semmit sem tudtam az egész konfliktusról - annyit tudtam, hogy volt valami ott távol az írekkel a protestánsok meg a katolikusok között, láttam a Madách Színházban a Volt egyszer egy csapat-ot, de ennyi - hogy pontosan mikor, hol, hogyan és mi zajlott le, arról fogalmam sem volt, és most is csak kicsit lett tisztább a kép.
A film nagyon jó volt, ami jelen esetben azt jelenti, hogy nagyon megrázó. Nekünk persze arra kellett figyelni, hogyan megy végbe a radikalizálódás mikroszinten. A főszereplő történeteket mesélt, néha pedig csak jeleneteket láttunk a mostani életéből, ahogyan karácsonyfát díszít, meg barátokkal találkozik. Ő is, és társai is elmondták: a háború számukra nem ért véget, ott dúl a fejükben, rémálmaik vannak, nem tudnak szabadulni a múlt démonai elől.
A főszereplő (ha jól emlékszem, Robert volt a neve) sok barátját megölték a harcokban, és szerencsésnek mondta magát, amiért ő csak börtönbe került (20 évre ítélték, nem tudom, végül is ült-e annyit). De aztán részletezte, hogyan verték és kínozták őket rendszeresen a börtönben, és hogyan feküdt le minden este aludni úgy, hogy próbálta meggyőzni Istent, hogy reggel ne ébredjen fel.
Látva ezt, és a későbbi életét, ahol továbbra is küzd az emlékekkel (családja nincsen) nem tudtam hinni neki, hogy valóban szerencsés, amiért él. Valahogy az él bennem, hogy jobban járt volna, ha megölik, de ez talán csak a film hangulata miatt volt, mert Thijs elmondta nekünk, hogy jó fej és humoros ember, akivel egy csomót néztek közösen focimeccseket.
A másik dolog, ami nagyon erősen megkörnyékezett filmnézés közben, az megint csak az, hogy én ebbe a világba nem szülök gyereket, sőt, élni sem nagyon szeretnék benne. És nekem senki se mondja, hogy az régen volt, meg távol volt, mert most is millió meg millió ilyen történik valahol a világban, csak minket nem érint, és könnyű vele nem foglalkozni. Én szívesen harcolok azért, hogy a világ jobb legyen, de nem hiszek abban, hogy a "jövőnek" kell gyereket szülni, azért, hogy majd nekik egy szebb világ jusson osztályrészül.

Egyébként nagyon-nagyon tetszik ez az óra, körülbelül az idő fele megy el a tananyag részletezésével, a másik felén képeket, videókat nézünk, meghívott vendégeink vannak. És a téma is nagyon érdekes. Örülök ennek az Erasmusnak, otthon ilyet nem tanulhatnék.

2012. augusztus 10., péntek

ACAB

Szörnyen dühös vagyok Ozora szétbarmolásáért. Ezért egy napon majd véres bosszút állok. Gratulálok Hírtévé! Sikerült tönkretenni a világ legszebb helyét. Még egy ok, hogy ne legyek fideszes. Nemsokára írok majd egy rendes bejegyzést erről az egészről, ha kiderül, mi lesz a vége. Ha többet nem lesz Ozora, én a falnak megyek. Utálom őket!

2012. április 18., szerda

Nyugtalanító nyugtatók

Utáljuk a drogokat mi? Pusztuljon az összes. Na és a patikában kapható sok ez meg az, az micsoda? Fuuuh de kezd elegem lenni mindenből, ami befolyásolja a tudatom. Van akinek ez jólesik, engem már az alkohol befolyása is idegesít. Önmagam akarok lenni! Bár nem tudom, mit csinálok akkor ezzel a töménytelen nyugtatóval. Ettől aztán nem lesz jobb az életem.