My year 2018

Eljött a szokásos évértékelő ideje! 2017 végén azt jósoltam, hogy 2018 egy változásokkal teli, eseménydús és kalandos év lesz. Nos, nem mondom hogy életem legaktívabb éve volt, de azért való igaz, nem telt unalmasan. Lássuk!

Január elején a család Ausztriában síelt, itt töltöttük a szilvesztert is. Utána én még meglátogattam Hannah-t Grazban, ami nagyon klasszul sikerült. Ekkor tudtam meg, hogy Bálintnak új barátnője van, úgyhogy ez ismét adott egy adag nehézséget, szomorúságot, gondolkodni valót az év első felére. Lezajlott még a Republikon évnyitó szintén nem minden érdekesség nélkül, a hónap végén pedig Marcellal Zürichben tartottunk szemináriumot, így volt alkalmam megszemlélni kicsit a svájci fővárost. 

Amint látom februárban az égvilágon semmi nem történt, leszámítva a már hagyományos valentin-napi ünneplést az Elvált nőcikkel. 

A márciusom egyetlen de annál jelentősebb eseménye életem első solo tripje Portugáliában! Egy nagyon klasszul sikerült utazás volt, és amellett, hogy nagyon sok szép dolgot láttam, jól is éreztem magam egyedül.

Áprilisban választások voltak, amire nagy lelkesedéssel készültem, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Az eredmény közismert. 

Májusban megünnepeltük Zsuzsi szülinapját a családdal Miskolcon. A pünkösdi hosszúhétvégét Angyalin töltöttük, és megvolt a szokásos éves Centropa záróesemény is. 

Júniusban részt vettem a már hagyományos Haver csapatépítő hétvégén Leányfalun, melynek fő témája a zsidónegyed séta megújítása volt. Az év végéig sokat segítettem ebben a projektben. A tanévzáró örömére Petrával elmentünk hamburgerezni - úgy tűnik, ebből az ünneplésből hagyomány lesz. Megjelent a zsidókkal és zsidósággal kapcsolatos 2017-es kutatás eredményeit összefoglaló könyv, amibe én is írtam fejezeteket. 

Júliusban lezajlott a nagy Centropás éves esemény, a Summer Academy, ezúttal Berlinben. Nagyon jól sikerült, és végül viszonylag stresszmentes is volt. Még a lazább énem is előkerült egy kicsit. Utána pedig következett a Varázslatos Tábor utódja, a Nyanya, ami bár más volt, mint az eddigi évek táborai, nekem mégis nagyon kikapcsoló és jó élmény volt. 

Augusztusban volt egy családi nyaralásunk Tirolban, utána pedig Izraelbe utaztam. Ez egy szuper lehetőség volt, hogy még az esküvő előtt találkozzam Orsival és együtt töltsünk egy kis tesós quality time-ot. Ezen kívül dolgoztam is: Marcellal az Izraeli Nemzeti Könyvtárral tárgyaltunk a további partnerségről. A hónap végén elmentem egy koncertre, ahol megismertem Danit, akivel aztán kb. két hónapig randiztam.

Szeptemberben Seren Budapestre jött, és csaptunk végre egy Csücsök Kommandó talit. A hónap nagy eseménye Orsi esküvője volt 16-án, ahova már egy héttel előbb kiutazott a család, és a szokásos városnézés mellett volt leánybúcsú, pénteki vacsi és szombati zsinagógázás is. A lagzi pedig igazán csodásra sikerült, a család még most is emlegeti és alighanem még sokáig fogja. 

Októberben a Danival elváltak útjaink, viszont előtte volt egy közös macskás kalandunk, ami úgy tűnik, még mostanra sem zárult le, meglátjuk, hogyan alakul majd. Lezajlott a Limmud fesztivál, ahol legnagyobb meglepetésemre meghívott előadóként vettem részt. 

Novemberben a Haver képviseletében Bristolba utaztam egy szemináriumra, ami szakmailag csapnivaló volt, de utazásnak annál kellemesebb. A CEU bejelentette a távozását Bécsbe, ezzel kapcsolatban többször voltam tüntetni, de hiába: az egyetem mellett nem állt ki nagyobb tömeg, a kormány nem írta alá az egyezményt. Új munkákat is kaptam: az egyik a Tom Lantos Intézet kutatása a magyarországi zsidósággal kapcsolatos oktatási programokról, ami március közepéig tart majd, a másik pedig egy fordítási munka volt, amivel két fiatal dán újságíró lány disszertációját segítettem. 

Decemberben már az ünnepekre hangolódtam: volt karácsonyi bál a BK-sokkal, évzáró események, hanuka, és persze a karácsony, amit ezúttal Orsival tölthettünk! Ezután kiutaztam Izraelbe, így még többet lehettem Orsival, és részt vettem egy szuper családi kiránduláson is a sivatagban. 

Érdekes, hogy mikor a fentieket összeszedtem, úgy éreztem, hogy alig történt velem valami érdekes. Egyes hónapoknál szinte teljesen hiányzik bármilyen említésre méltó esemény. Most viszont, hogy már többedszerre olvasgatom, hálátlanságnak tűnne azt mondani, hogy eseménytelen évem volt. A sok utazás nyilvánvalóan feldobja az egészet, azon belül is Portugália, meg Orsi esküvője, de érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyit készültem rájuk és milyen klasszak voltak, már szinte el is felejtettem őket.

Az utazásokat leszámítva a mindennapi életem elég szépen és kényelmesen folydogál. A munkámat továbbra is szeretem, a munkatársaim nem csak kollégák, hanem a barátaim is. Nagyon szeretem a HUB-ot és az egész légkört, a Centropa mellett továbbra is aktív vagyok a Havernál is mint önkéntes. Ez egy olyan közeg ami egyre többet ad nekem, szinte észrevétlenül teszi számomra egyre fontosabbá a zsidóságot, és ameddig lehet, szeretném is, hogy ez megmaradjon. 

Azt hiszem magammal is egyre jobb viszonyba kerülök. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki - ismét - Bálintot, ami elég gyötrelmes volt, de sikeresen túl vagyok rajta. Bálint mostanra tényleg egy távoli emlék lett, akivel nem foglalkozom sokat, és már magamat sem érzem magányosnak: kifejezetten jól érzem magam szingliként. Nyitottabb lettem az ismerkedésre és a randizásra, de egyúttal nem is érzem kényszernek az egészet, és jobban oda tudok figyelni arra, amit szeretnék, és belemenni olyan helyzetekbe, amikbe akarok, és elkerülni olyanokat, amikre pedig nem vágyom. Kevésbé vagyok kritikus magammal, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Szerintem ebben valamennyit segít a jóga is. Szuper, hogy végre rátaláltam egy sportra amit örömmel csinálok, ahová el is járok heti kétszer-háromszor, és nem görcsölök azon, hogy többet kéne mozognom, vagy hogy nézek ki. 

Tervek 2019-re

Nyár végére már elkezdett motoszkálni bennem, hogy jó-jó, hogy szeretem a munkám, de jobb lenne több kihívás, több fejlődés, több szakmai tapasztalat. Kicsit ráálltam erre a dologra és mázlim is volt, sok lehetőség jött szembe. Az egyik a már említett Tom Lantos kutatás, amit március közepéig csinálok. A Magyarországon elérhető zsidósággal és antiszemitizmussal foglalkozó oktatási programokat keresem fel és elemzem, és írok belőlük egy összegző tanulmányt. Ez a munka igazán nekem való, hiszen mind a téma, mind a kutatás nagyon izgi, és egy olyan területet kell vizsgálnom, amiben egyébként is otthonosan mozgok. Nagyon szerettem volna megkapni ezt az állást és izgultam a jelentkezésnél, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett, és remélem sikerül kihoznom a legtöbbet belőle. Ha végeztem, elkezdek majd dolgozni a Kovács András-féle kutatás adatainak mélyebb elemzésén, ami már tényleg tudományos elemzés és ezért nagyobb falat, de úgy néz ki nem egyedül, hanem egy nagyon tapasztalt kollégával csinálom majd. Ez is nagyon izgalmas lesz, és borzasztóan stresszeltem miatta, mert ez a fajta adatelemzés olyasmi, amihez nem értek, sajnos az egyetemen nem szedtem magamra ilyen jellegű tudást. Úgyhogy gondolkodtam, hogy visszadobom az egészet, de szerencsére ehelyett inkább segítséget kértem, és nagyon könnyen kaptam is: együtt fogok dolgozni valakivel, aki nagyon penge az elemzésben, így a tanulmány is elkészül, és még fejlődhetek is. Meglátjuk, mi sül ki belőle! A harmadik projekt pedig, amit megkaptam, egy újabb tanulmány: meg fog jelenni egy angol nyelvű cikkem a Remembrance and Solidarity Studies-ban, ami a European Network Remembrance and Solidarity nevű szervezet saját kiadványa. Annak idején ezzel a szervezettel vettem részt egy erdélyi kutatási programban, és most az ottani tapasztalataimat fogom kicsit tudományosabb módon összegezni. Ez is egy olyan lehetőség, ami szinte az ölembe pottyant: megláttam a kiírást, elküldtem egy korábban már megírt anyagom vázlatát, és egy hónap múlva értesítettek, hogy várják a cikkemet a kiadványba! Szóval ezek mind nagyon szuper dolgok amiknek nagyon örülök, mert egyrészt tényleg fejlődés és tapasztalat, másrészt megmutatja, hogy ha valamit elhatározok és meg szeretnék csinálni, akkor arra kapok is lehetőséget.

Már régóta tervem a fentiek mellett a rendszeres blogolás is. Jó lenne ezt a blogot is feléleszteni, mert úgy tűnik abszolút van potenciál a magánéleti maratonfutásom krónikájában, de emellett dolgozom egy könyves blogon is, aminek tulajdonképpen egy éve kellett volna elkészülnie... aki figyelt, észrevehette, hogy a blogomról hiányzik a Könyvespolc 2018 fül. Ez azért van, mert a könyvélményeimet elkezdtem egy másik blogon vázlatolni, ami viszont sajnos még mindig annyira vázlatos, hogy nem tártam a nyilvánosság elé. Fogalmam sincs, el fog-e készülni valaha is, vagy mit is kéne vele kezdenem, de valami lesz... csak ki kell várni. 

A jövő év nagy terve, hogy most már TÉNYLEG el fogok költözni. Márciusban járnak le a lakáshiteleink, szóval ez az az eszmei dátum, amikor elkezdek körülnézni, és persze kérdés, hogy mikor, de 2019 során meglesz a saját kuckóm! Úgy érzem mostanra jutottam el oda, hogy tényleg készen állok megtenni ezt a lépést, sőt, tulajdonképpen már szinte menekülök itthonról, annyira az agyamra megy néha a család. Alig várom a lakberendezést, a saját otthonom felépítésének minden izgalmát! Ha pedig elköltözöm, akkor szeretnék lakótársként magamhoz venni egy cicát is. 

Szerencsére a jövő év is bővelkedik majd utazásokban. Izraelben kezdem az évet, aztán februárban Isztambulban lesz majd tanárszemináriumunk, és akkor már maradok és meg is nézem a várost. Terveim szerint ez lesz számomra a 2019-es év legkalandosabb "nagy" utazása. Június elsején Hannah férjhez megy, emiatt valószínűleg többször is Ausztriába utazom majd - egyszer a lánybúcsúra, egyszer az esküvőre. A Centropa Summer Academy ismét Berlinben lesz, úgyhogy biztos, hogy ott is megfordulok majd. A többit pedig majd meglátjuk!

A politikai helyzet továbbra is ócska ebben az országban. A CEU távozása lesújtó, és egyébként is minden olyan, amilyen eddig volt, bár némi reményre ad okot a december végén indult tüntetéshullám. Kíváncsian várom, milyen fordulatot vesz a dolog.

Ha összejönnek az utazások, az elköltözés, az új melók, akkor elmondhatom, hogy 2019 egy TÉNYLEG izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok. És bár nagyon jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, azt hiszem arra is készen állok, hogy végre legyen valakim. Szerintem ez is eljön 2019-ben. Úgyhogy KLASSZ év lesz, ehhez nem fér kétség!

Sok szeretettel kívánok hasonló jókat nektek is, kedves blogolvasók!

Spontán kanyontúra izraeli módra

Azért (is) szeretek Izraelben lenni, mert olyankor kiaknázhatom az izraeliek és az izraeli családom spontaneitásának és lazaságának az előnyeit, és remek kalandokban van részem anélkül, hogy megtervezném.

Két nappal ezelőtt hajnalban mentem a reptérre, hogy kövessem Orsit Izraelbe, ahol az újévet és 2019 első néhány napját töltöm majd. Nem tudtam pontosan, hogyan fog telni ez a hét, főleg mivel Orsi sokat dolgozik, a Baruch család össze-vissza nyüzsög. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Orsi leggingsben, sportcipőben és termopulcsiban fogad majd a reptéren azzal, hogy indulunk túrázni!

Így hát a bőröndöm a Citroën Cactus csomagtartójába került, én pedig behuppantam Omri, Sahar és Molly kutya mellé a kocsiba, és megkezdtük az utazásunkat délnek. Egy pihenőhelynél bevásároltunk és megebédeltünk, aztán folytattuk az utunkat, és meg sem álltunk a sivatag közepéig, ahol találkoztunk Sahar szüleivel és húgával. Leparkoltunk, és együtt vágtunk neki egy ösvénynek a kopár tájon. Út közben csokit majszoltunk, nevettünk Mollyn, aki mindig valami érdekes újdonságot fedezett fel, és megérkeztünk Gev Yaminhoz, egy sziklás kanyonhoz, ahol tábort ütöttünk és arab kávét főztünk egy kis utazó gáztűzhely segítségével. Majd vissza a kocsihoz, és irány tovább dél, ahol egy moshav szálláshelyén szálltunk meg. A szabadtéri tűzrakóhelyen készítettünk poykét vacsorára. Ezzel az étellel már tavaly találkoztam, mikor Sahar tisztavatására utazott ide a család. A poykét egy nagy, lábakon álló vasedényben készítik, amit a parázs közepére kell állítani. Az étel lényege, hogy mindenfélét belehajigálunk a poyke potba, ami aztán két óra alatt remélhetőleg finommá fő össze. A mi verziónkban volt krumpli, édeskrumpli, cukkini, répa, gomba, paprika, hagyma, káposzta, husi és rizs, fűszernek pedig - ez a legmókásabb - került bele édes csiliszósz, szójaszósz, kókuszkrém, datolyaszósz, vörösbor, curry, oregánó, só, paprika... Én nem gondoltam, hogy ez így együtt egy sikeres kombináció lehet, de éjféltájban nagy örömmel faltuk be, amennyit meg bírtunk enni. Fun fact: a recept szerint még kólát is önthettünk volna bele...

Másnap a Jordán határ közelében folytattuk az utunkat, és egy hosszabb túrát tettünk Nahal Baraknál. Ez is egy nagyon érdekes sziklacsoport a köves sivatagban. Hiába volt nálam egy egész bőrönd, kirándulásra nem készültem, úgyhogy Orsi adott kölcsön cicanacit, felvettem egy pólót, és a téli bakancsomban meneteltem előre. Sütött ránk a nap, és olyan idő volt, mint egy kellemes nyári napon. Kis prérikutyára emlékeztető nyúlszerű állatkák szaladgáltak körülöttünk, mire megérkeztünk a kanyonhoz. Itt kezdődtek az izgalmak. A táj gyönyörű volt, de hamar kiderült, hogy a sziklák között néha medencékben összegyűlt a víz, ami nyáron külön móka lett volna, de december 29-én kicsit elrettentett minket. Egy darabig még meneteltünk benne - én is bementem a téli bőrbakancsommal... - de egy ponton igazi mélyvízzel találkoztunk, nem tudtuk, hogyan tovább. A sziklák egyébként tényleg szuperek voltak, az egyes medencék között fém korlát és lépcső segítségével lehetett feljebb kapaszkodni, szóval igazán kalandos volt. Visszafordultunk, de kiderült, hogy az útvonal egy "loop", tehát mindenképp ezen a helyen kell átvágnunk, ha nem akarunk rögtön visszasétálni a kocsihoz. Egy izgalmas sziklamászás után megint csak ott találtuk magunkat, hogy úszni kéne. Ezúttal azonban már csatlakozott hozzánk Sahar, akinek sikerült a csapatatot rávennie a fürdésre. Tehát ereszkedtünk a sziklán, vízbe gázoltunk, egy alkalommal pedig szabályosan csobbanni kellett, és három gyors tempóval a szikla másik oldalához jutni. A víz jéghideg volt! Utána még jó fél órát gyalogoltunk a kocsihoz, de a nap ezúttal már eltűnt a sziklák mögött. Izraeli időjárás ide vagy oda, azért eléggé fáztam, miközben a vizes bakancsomban cuppogtam az autónk felé! Ott gyors átöltözés következett, majd kiadós ebéd.

Egyelőre úgy tűnik, a megfázás elkerült, de a bakancsom még nem száradt ki. Szegény, nem erre tervezték. Remélem holnapra rendbe jön, és nem kell kölcsöncipőben járnom. 

Szóval ezért szeretek Izraelben lenni - ha Sahar és a Baruch család ráér, a kaland garantált! Ma már Sahar és Orsi is dolgoztak, úgyhogy a napot a bázison töltöttem Molly kutyával, és kicsit intéztem ügyes-bajos dolgaim. Nem tudom, pontosan hogy fog alakulni a holnapi nap és a szilveszter - az fix, hogy Orsinak dolgoznia kell, de Baruchék talán ünnepelnek valahogy. Elsején és másodikán Jeruzsálemben leszek az NLI-vel, és képviselem a Centropát - elvégre ezért vagyok itt! Utána pedig még egy nap, és 4-én már vissza is térek - új lendülettel kezdve 2019-et. :)

(Miután percekig kerestem, hogyan ágyazhatok be blogposztba Insta posztot, rájöttem, hogy az Instagramom nem nyilvános, úgyhogy sehogy. Mindenesetre ott vannak képek. Amiket itt most nem tudok megmutatni. *Sóhaj*). 

Változó karácsonyok?

Ismét túl vagyunk a karácsonyon! Az idei év meglepetése, hogy Orsi hazautazott az ünnepekre - ezt egy héttel ezelőtt tudtuk csak meg. Mióta Izraelbe költözött, nem töltötte nálunk a karácsonyt, úgyhogy persze nagy volt az öröm. Az is szerencsés volt, hogy ez a pár nap nagyon a családról szólt, ezért néhány alkalomtól eltekintve, mikor barátokkal találkozott, Orsi végig velünk volt.

Persze letudtuk a kötelező köröket: volt mézeskalács sütés, karácsonyi színező, Vörösmarty tér látogatás, filmnézés, arcmaszkozás, Just Dance. Az ünnep pedig annak rendje és módja szerint telt a család végiglátogatásával is finom falatokkal. Orsi ma hajnalban vissza is repült Izraelbe, de mókás, hogy holnap megyek utána - és csak január 4-én jövök majd vissza.

Azt vettem észre, hogy legnagyobb bánatomra megváltozott a karácsony. Azt hiszem, öregszem. A fényeket, illatokat, dekorációt, ételeket, pihit továbbra is szeretem, de sok minden más már. Például az ajándékok. Amíg gyerek voltam, nagyon vártam az ajándékokat, és nagyon szerettem, hogy a háromnapos ünnep azt jelenti, hogy három napon át kapok valamit. Ajándékot kapni most is szeretek, de mintha mindenki elbizonytalanodott volna, hogy mit adjon nekem most, hogy már felnőtt vagyok, és mivel környezettudatosabb lettem, sokkal jobban bánt, ha valami olyasmit kapok, ami nem tetszik vagy aminek nem veszem hasznát. Ezt elkerülendő listát írok arról, hogy mit kérek, ami klassz, csak nincs benne semmi meglepetés. És elkezdett nyomasztani, hogy az, hogy ajándékot kapjak, mások számára talán teher lehet (anyagi és nem anyagi értelemben is). Úgyhogy szerintem jövőre reformjavaslatokkal fogok élni, ami az ajándékozást illeti.

A másik, ami változott, az pedig a család. Az unokatesóim felnőttek, saját családjuk van, a nagymamáim idősek és nehézkesek lettek, a szüleim generációjának meg mintha mindig minden nehéz lenne. Kicsit azt érzem az összejöveteleinknél, hogy igyekszünk, letudjuk a kötelezőket, de a régi hangulatot már nem tudjuk újrateremteni. Ez vajon a szokásos velejárója annak, ha valaki felnő?

Macskaland

Nem számoltam be róla, de két hónappal ezelőtt volt egy macskás kalandom, amely azóta folytatódott, úgyhogy ideje elétek tárnom a teljes történetet.

A történet első fele

Ő Tapi. 

Úgy kezdődött, hogy egy októberi vasárnap este Danival hazafelé tartottunk a Mészáros utcában, mikor összetalálkoztunk egy nagyon barátságos cicával. Hagyta magát simogatni, aztán velünk tartott, előreszaladt, bevárt minket, megsimiztük, jött utánuk. Én nem sokat agyaltam a dolgon, csak nagyon aranyosnak találtam, de Dani felvetette, hogy ez a cica úgy néz ki, mint aki elkóborolt. Van nyakörve, tehát tartozik valahová, de az utcán nagyon bizonytalan: fél az autóktól, összevissza szaladgál, odamegy az emberekhez. Egy alkalommal úgy megijedt egy kutyától, hogy felszaladt egy fára, ahonnan aztán nem tudott lejönni, így nekünk kellett leszedni onnan. Ha egyedül vagyok, biztos, hogy csak megsimogatom a cicust és hazamegyek, de Dani elültette a fülembe a bolhát: mi van, ha elszökött otthonról? Elkezdtünk agyalni, hogyan segíthetnénk neki. Arra jutottunk, hogy az első lépés, hogy megnézzük, van-e benne chip. Az internet segítségével kiderítettük, hogy legközelebb a Szatyor bárban van chipleolvasó, úgyhogy felnyaláboltuk a cicát (akit időközben Kószinak neveztünk el) és vittük villamossal a Móriczra. Nagyon jól tűrte a dolgot, nem is ficánkolt, békésen utazott velünk. Persze a a chipkereső semmit sem talált, úgyhogy ott álltunk este nyolckor, hogy na most mit csináljunk. Pörgettem az állatmentős oldalakat, sehol sem láttam, hogy Kószit hirdették volna, de úgy éreztem, laptop segítségével alaposabb keresésre nyílna lehetőség, úgyhogy hosszas vívódás után végül rászántam magam, hogy állatot vigyek az otthonunkba. 

Na most ha nem ismered a Pál családot, akkor nem tudod, hogy ez milyen óriási dolog. Ebbe a lakásba, ahol 16 éve lakunk, állat még nem tette be a lábát. Mint minden kisgyerek, mi is átmentünk Orsival azon a fázison, hogy állatot követeltünk: kutyát, cicát, papagájt, mindegy, de egyik sem jöhetett szóba. Az egyébként általam is logikusnak és elfogadhatónak talált magyarázat szerint ugyanis lakásban állatot tartani nem jó, sok idő, sok macera, sok felelősség, elegen vagyunk mi, gyerekek. Úgyhogy azt el is fogadtuk, hogy állatunk nem lesz, de úgy általában elmondható, hogy a szüleimben van egyfajta idegenség érzés, hogy mit is kéne egy állattal kezdeni. Szóval mikor azon a bizonyos vasárnapon hazatelefonáltam, majd kisvártatva meg is érkeztem a lakásunkba egy macskával és egy pasival egyszerre, az valós mérföldkő volt a családunk történetében.

Ő is Tapi. 

Szüleim becsületére legyen mondva, kitettek magukért. Anyu előszedett egy csomó takarót, hogy Kószinak kényelmes kuckója legyen, az udvarról hozott homokból macskaalmot készítettünk, és persze meg is etettük szegény jószágot. Kószi amúgy remekül érezte magát nálunk, dorombolt, dagasztott, elszundított, egyszerűen imádnivaló volt. Csak az volt a gond, hogy hosszas keresés után sem bukkantam rá senkire, aki ezt a cicát hirdette volna, úgyhogy továbbra is maradt a kérdés, hogy mi legyen vele. És végül vajszívű szüleim azt mondták, hogy az utcára mégsem tehetjük, szóval Kószi maradt. Aludt egy macska a szobámban! Ez is egy nagy élmény volt. Hát nem mondom, Petrával azért felébredtünk párszor éjszakánként, mert Kószi nevéhez híven kószált. Hol mellettem aludt, hol a lábamnál, hol pedig a fejemre próbált mászni. Reggel aztán iszonyat sok kaját betolt, és nekiállt felfedezni a lakást. Én pedig lefotóztam, és elkezdtem hirdetni a csoportokban, Danival pedig kinyomtattuk egy csomó papírt, és körbejártuk a környéket, hogy kiragasztgassuk a képét. Még be sem fejeztük, mikor érkezett a hívás egy nőtől, aki ismerte a cicát, mivel a szomszédjában lakott. Megmondta a nevet és a címet, és elmesélte, hogy a cica amúgy a Tapi névre hallgat, és már többször elkóborolt. Egyébként az otthonától nem messze találtuk meg, mert a Mészáros utcában lakott. Rögtön felkerestük a gazdit, és hazavittük Tapit. Persze szomorúan váltunk meg tőle, de örültünk, hogy ilyen hamar otthonra lelt. Itt happy enddel véget is érne a történet, csakhogy még koránt sincs vége!

A történet második fele

Annyira aranyos!

Egy hete megint jövök haza a Mészáros utcában, hát mit látok, ott az egyik oszlopon a hirdetés, hogy Tapika elszökött és keresik. Egyrészt teljesen érthetetlen volt látni, hogy megint hagyták elszökni, másrészt persze aggódni kezdtem, hogy talán most már meg se tudom, mi történt vele, pedig úgy a szívemhez nőtt a jószág. Két napja viszont Petra (!) talált rá egy Insta posztra Tapiról: a Fogadj örökbe csoport hirdette már úgy, mint gazdira váró állatot. Nosza, rögtön nyomozásba fogtam. A posztból kiderült, hogy a csoport számára sem ismeretlen Tapi, egy legutóbbi kóborlása során már begyűjtötték. A poszt egy elég dühös kirohanás volt a gazdi ellen, mert mint kiderült, nem csak hogy hagyták elszökni az állatot, de nem ivartalanították, és nem oltották be leukózis ellen, így megtudtam, hogy Tapi halálos beteg, rendszeres orvosi kezeléssel kb. 3 éve van hátra. :( Akárhogy is, azt gondoltam mindenképp vissza kell juttatni Tapit az eredeti gazdihoz, az mégsem járja, hogy keresik, közben pedig új gazdihoz szeretné örökbe adni az, aki rátalált. Úgyhogy felhívtam a csoportot és elmagyaráztam, hogy ismerem a gazdit, aztán a mészáros utcai hirdetés alapján felhívtam a gazdit, és megmondtam, hol találják a cicát. (Megköszönték, de nem mondanám, hogy ki lettek volna csattanva a boldogságtól). Nem tudom, hogyan folytatódik a sztori, de gondolom, a gazdi jelentkezik Tapiért. Talán a menhelytől kap majd egy alapos fejmosást, de kérdés, hogy ez mennyire számít, hiszen eddig sem vigyáztak rá. :( Arra gondoltam, hogy a héten azért odatelefonálok, hogy megtudjam, mi történt.

Egyébként pedig meggyőződésem, hogy Tapi egy macskabőrbe bújt jó szellem, aki most éppen játszadozik velem. És hiába a családom ellenállása, ha még egyszer elszökik, egyszerűen kénytelen leszek befogadni. Annyira megzabálnivalóan aranyos! *.*

(Úgy néz ki, itthonról kiszabadulva nagy állatbarátok leszünk. Orsi és Szahar néhány hete fogadott örökbe menhelyről kutyust, és én is biztos vagyok benne, hogy ha elköltöztem és berendezkedtem, lesz egy cicám)! 

A zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétál egy bárba...

...méghozzá a híres bristoli The Shakespeare-be, ahol sörkülönlegességeket és cidert isznak. De mi a poén?

Nos, a bristoli kiruccanásom több szempontból is érdekes volt. A Haver nevében voltam kiküldetésen egy képzésen, aminek a rasszizmus és a radikalizáció volt a témája, és elvileg azzal kellett volna foglalkoznia, hogy új eszközöket és módszereket tanítson nekünk. Ráadásul az szerepelt a kiírásban, hogy számos ország szervezeteit várják, hogy aztán lehessen tapasztalatot cserélni és partnerségeket kialakítani. A Haver épp ezért küldött, mert nagyon szeretnének valahogy nemzetközi projektekbe is bekapcsolódni.

Én persze tökre örültem, hogy utazhatok és új tapasztalatokat szerezhetek, de végül az utazás nagyon más volt, mint vártam. Szakmailag teljesen csapnivaló volt: már a szervezést sem értettem, semmiféle infót, programot nem kaptam előre, azt se tudtam, hol lesz a szállásom, és hova kéne megérkeznem. Mikor vasárnap hajlani háromkor (!) elindultam a reptér felé, még nem tudtam, mi lesz velem pontosan, ha elérem Bristolt. Már a Londonból kifelé tartó buszon ültem, mikor a mindenható mobilnet segítségével sikerült ledumálnom a programvezetővel, hogy felvesz a buszállomáson. Mikor megérkeztem, még várnom kellett egy kicsit, majd sietve beszaladt három fiatal: egy fekete és egy fekete-de-világos-bőrű lány, illetve egy indiainak kinéző fiú, akiről később kiderült, hogy srí lankai. Ezen a ponton még nem volt világos, hogy pontosan ki kicsoda, csak bemutatkoztak, és továbbindultunk, miközben ők iszonyat pörgős British English-sel beszélgettek egymás között. A bőröndömet otthagytuk egy kávézóban, mondván, hogy ők megőrzik nekünk (wtf?)* és továbbmentünk kajálni valami híres csirkefalodába, miközben én továbbra sem értettem, hogy akkor most pontosan mi is történik. Ebéd után visszamentünk a csomagjainkért, aztán buszra szálltunk, és eljutottunk a szálláshelyünkre, ami a várakozásaimmal ellentétben nem egy hotel volt, hanem egy kibérelt ház. Meg kell mondjam, hogy imádnivalóan stílusos shabby chic ház volt, és nagyon kényelmes volt a szobám, de nagyon furcsának találtam, hogy ez a helyszín. Ugyanis ez azt jelentette, hogy magunknak főztünk. Ja. A kaját ugyan megvették és elénk tették a szervezők, de hamisítatlan British mirelit pizzát, húsos pitét, és müzlit ettem öt napig. 

A csapat a bristoli katedrálisnál

Szépen lassan kirajzolódott, hogy mi is van akkor pontosan. A fekete és nem-igazán fekete lányok voltak a szervezők. Mindketten Londonban születtek és nőttek fel, de az egyiküknek jamaikai és guyanai felmenői voltak, a másiknak pedig ír és... szintén valami afrikai ország. Ők vezényelték a programokat, de egyben részt is vettek bennük. És át is térhetünk a résztvevőkre, akikből rajtam kívül csak egy volt, a srí lankai srác. Na most ez rögtön olyasmi, amit nagyon nem tudtam hová tenni... mi az, hogy megtartanak egy képzést két emberrel? Állítólag többen jelentkeztek, majd nem bukkantak fel (talán csak a vízum kellett nekik?) de akkor is. Ebben a helyzetben meg sem kellett volna tartani az egészet. Ugyanis ahogy azt sejtitek, a networkingelésnek lőttek. Nem ismerkedtem meg más szervezetekkel, nem cseréltem tapasztalatot, és nem alakítottam ki partnerségeket. Maga a "képzés" is eszméletlen béna volt. Főleg elméleti dolgokról esett szó, beszéltünk a rasszizmus definícióiról, típusairól, a radikalizáció jelentéséről, folyamatáról, okairól, de semmi kézzel foghatót nem kaptunk ahhoz, hogy akkor ezzel most mi a gyakorlatban mit is kezdjünk. Mivel inkább rasszizmus fókuszú volt az egész, egy idő után azon kaptam magam, hogy nem is a zsidókról, hanem a cigányokról hozok fel példákat. És ez így ment két napig, de ez is csak lájtosan, elkezdtük fél tízkor, és háromra már be is fejeztük.

Szóval igen, a program szakmailag egy nagy ZÉRÓ volt, és sajnálom, hogy szegény Haver egyáltalán pénzt adott ki érte. De azért én jól éreztem magam. Olyan volt, mint egy kellemes nyaralás a spanokkal. A szállásunk nagyon klassz volt, és Bristolra is maradt időnk. Én teljesen odavagyok a tipikus brit házakért és templomokért, amikből itt is jutott bőven, de megnéztük a kikötőt és több ingyenes múzeumot is (ami elvileg a program része volt, gyakorlatilag egyáltalán nem kapcsolódott a témánkhoz azon kívül, hogy egy kisebb szekcióban tanulmányozhattuk a brit rabszolgakereskedelmet). A csúcs az volt, hogy a többiek kitalálták, hogy menjünk színházba, és úgy is lett. Elmentünk a bristoli Old Vic-be, ami a legrégebbi  folyamatosan működő színház az "angol nyelvű világban", és megnéztünk egy Shakespeare-darabot! Fent ültünk a kakasüllőn, a színpad negyedét nem láttam, végig shakespeare-i Englisht beszéltek, aminek felét nem értettem, DE azért mégis csak hatalmas élmény volt! Szórakoztató volt a darab, és mégiscsak Shakespeare Angliában, a legrégebbi színházban! Mint utólag rájöttem, a Vízkereszt vagy amit akartok vígjátékot láttuk, ami ott most Twelfth Night címen fut. És persze elmentünk egy bárba is, mint az a poszt címéből kiderülhetett, és tök fincsi cidert ittam, amit azért választottam, mert bagoly volt a címkéjén.

A színházban vagyunk éppen

Persze fontos még kiemelni, hogy tök izgalmas volt ezekkel az emberekkel találkozni. A szervező lányok is sokat meséltek magukról, de a legérdekesebb mégis a srí lankai fiú volt. Kezdjük ott, hogy első nap rá kellett keressek a térképen, pontosan hol van Srí Lanka (meg Guyana, ha már itt tartunk). Mesélt egy csomót az ország történetéről, konfliktusairól, kisebbségeiről, ételeiről, és persze a buddhizmusról, mivel ő is buddhista. Ez eléggé elkezdte piszkálni a kíváncsiságomat, mert a buddhizmus régóta érdekel. Szóval mesélt nekem a lélekvándorlásról, a karmáról és a nirvánáról. Még egy vékonyka könyvet is adott nekem, amit a Dalai Láma írt, és amit nála volt, de azt mondta, szívesen megválik tőle. Én sajnos borzasztónak találom a gondolatot, hogy újra és újra megszületünk, de egyben végtelenül logikusnak is. Nem akarok hinni benne, de lehet mégis hinni fogok, ki tudja.

Szóval a zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétált egy bárba. Vagy ha úgy tetszik, a magyar, a jamaikai-guyanai-brit, a srí lankai és az ír-afrikai besétált a bárba. És ez egy tökéletes vicc kezdetének tűnik, de az igazi poén az, hogy mindez egyáltalán nem számított. Nagy örömmel és kíváncsisággal beszéltünk egymás tapasztalatairól, szokásairól, kultúráiról, miközben ugyanazt a sört kortyolgattuk egy multikulti városban. 

*Mint megtudtam, a kávézó a Bagbnb hálózat része volt. Erről most hallottam először, de zseniális: az Airbnb mintájára itt nem szállások közül választhatsz, hanem olyan helyek közül, amik némi pénz ellenében megőrzik a csomagod. Ez így királyul hangzik, de akkor kicsit aggasztott, hogy ott kellett hagynom a bőröndömet egy random croissant-os pult előtt.

Egy Pállal kevesebb, egy Baruch-hal több

Mostantól egy "Pál" lánnyal kevesebb van - Orsi hivatalosan is felvette a "Baruch" vezetéknevet, ami héberül áldottat jelent! Szerintem nagyon jó választás (a név is meg a fiú is...)

Annak kifejezetten örülök, hogy az Orsolyát megtartotta, bár gondolkodott rajta, hogy Orsira rövidíti, tekintve, hogy mindenki, aki először látja héberül leírva a nevét, Urszuliának hívja. 

A nap, amikor első próbálkozásra sikerült tökéletes farmert találnom (TÉNYLEG!)

Jegyezzük fel a napot, amikor besétáltam egy bevásárlóközpont első üzletébe, ott felpróbáltam az első farmert, és az rögtön jó volt rám.

IGEN. Ja, durva, szerintem is.

Olyannyira megörültem, hogy rögtön kettőt vettem, majd rögtön később hasonló módon, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, vettem egy melltartót is.

Ráadásként pedig egy közönségtalálkozón sikerült egy kérdést feltennem Szirmai Gergőnek, amire a szemembe nézve válaszolt. Innentől kezdve már csak egy lépés, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk, nem?

Mindenki Portugáliába megy

Mióta letudtam a remek kis önfelfedező solo tripemet Portugáliában, mindenki odautazik, amitől máris kevésbé érzem érdekesnek vagy különlegesnek magam.

Portugáliában volt az Eurovíziós dalverseny, és azóta járt ott Panni, Beáék, most ott volt Orsi és Sahar nászúton, és ha mindez nem lenne elég, a jógatanárom is tengerparti napüdvözletekről posztolgat az instáján, ahelyett, hogy a hideg és szürke Budapesten nekem tartana órákat.

Ez nem fair!

Pillanatképek Orsi esküvőjéről

A kezdeti izgalmak.
A készülődés.
A stressz.
Kölcsönkérek három bőröndöt.
Megtervezünk mindent.
Átbeszélünk mindent.
Aztán még tízszer átbeszéljük.

Csomagolunk.
Egy nagy bőrönd, még egy nagy bőrönd, aztán még öt kicsi.
Szép ruha, nászajándék, pulykasült.
Többletsúlychek, folyadékok a feladandóba.
Ébresztő negyed háromkor. Kábult tea kortyolgatás.
Irány a reptér.
Várunk.
Várunk.
Feladjuk a csomagot.
Várunk.
Biztonsági ellenőrzés.
Várunk.
Repülőút. zzZ

Landolás.
Pofán csap a mediterrán meleg.
Pálmafák.
Tel Aviv Airport. Brachim habaim.
Kerekesszék. Átsuhanás az útlevélellenőrzésen.
SIM kártya elintézve.
Autóbérlés elintézve.
Orsit megölelni!
Irány a szállás.
Megvan a szállás.
Fura a lift.
Vigyen már fel a tizenharmadikra!
Megvan a tizenharmadik.
(Szombati lift volt, hogy a fene egye meg).
Szép a kilátás, jók a szobák. Hurrá.
Mindenki kidől.
Látogatás Orsinál.
Nászajándékkupac.
Petra zongorajátéka.

Autóút Názáretbe.
Navigálok, nem lehet aludni.
Angyali üdvözlet bazilika.
Máriák mindenütt. Spanyol Mária. Macedón Mária. Vietnami Mária. Chilei Mária.
Itt állt Mária háza. De frankón. Ott a lépcsője, meg minden.
Meg elvileg József ácsműhelye is, na de az már tényleg kamu.
Irány Tiberias. Végre leparkolunk. Tó.
Szép. Csak miért ilyen kihalt?
Enni kéne valamit.
Mit együnk?
Üljünk már be valahova!
Helyi halspecialitás. Nincs is íze.
Véletlenül rendelt salátaválogatás.
Hat macska kunyizik egyszerre. Ízlik nekik a halam.
Haza. Szunya.

Lusta ébredés.
Bevásárlás.
Miért nem lehet hét karton vizet venni a boltban?
Strand.
Túl sok a kagyló, hogy fogjam vissza a gyűjtést?
Nagyi, ahogy bejön velünk a vízbe. És még a lábait is kirúgja maga alól.
Egy adag homok lemosása magamról. Készülődés. Izgalom.
Mikve. Tudok pár szót héberül.
Orsi eltűnik az ajtó mögött. Most várjuk, hogy kijöjjön.
Cukorkák marokra fogva. Telefon bekészítve.
Nyílik az ajtó. Orsi vizes hajjal.
Repülnek a cukrok. A felvétel tárhely hiány miatt túl korán megáll.
Ölelgetés. Árad a női energia.

Lánybúcsú.
Hosszú séta a meglepi helyre.
Odaérünk. Mindenki itt van.
Bride to be. I'm getting married. Not drunk enough.
Magyar, héber, angol.
Orsi tiarában. Árad a szeretet.
Sushik. Állítólag szuperek.
Rájövök, hogy nem szeretem a sushit.
Játékok.
Miért annyira taszító egy adag fül?
(A köldökökről már ne is beszéljünk).
Torta. Süti. Meg még egy kicsi. (Úristen, az a pisztáciás!)
Pólócsere.
I'll be there for you.
Nem lehet alkoholt venni 11 után.
Tengerpart.
Ukulele, de nincs kinek.
Szeretés.
Na jó, most már menjünk haza.
Apu és anyu a világ legjobb fuvarosai.
zzZ

Itt vannak Baluék!
Irány Jeruzsálem. Idegenvezetők: Apu és Bori.
A szép úton autózunk!
Vizitáció templom. De miért van zárva?!
Kerekesszékkel fel. Kerekesszékkel le. Balu élvezi.
Jeruzsálem.
Látkép.
Bazár.
Szent sír templom.
Miért nem voltam még itt?
MIÉRT NEM VOLTAM MÉG ITT?
A rádöbbenés, hogy mennyire zsidó-related cuccokat néztem csak meg eddig ebben az országban.
Végtelen sziklába vájt csarnokok.
Tömjénfüst.
Ez itt a sírja kérem szépen. Frankón. Ott a kő!!! Test ugyebár nincs.
Nagyi áldást kap. Kétszer. De mégse pattan fel...
Találtunk kaját!!!
Siratófal.
Visszaséta.

Shabbati vacsi.
Sülnek a grillhúsok.
Egy, kettő, három cica. Aztán még hat.
Tepsis krumplinasi. Ezt még vidd ki valahová.
Kornél bácsi!
Gábor bácsi!
Bori, simán szerzünk neked is valakit. Csak mutasd, kit szeretnél.
Tudjátok, hogy holnapután esküvő?!
Bori, vidd már el innen a macskád!
Vili, csináltál jó képet?
Orsinál alvás.
Kölcsönpizsi.

Shabbat chatan.
Kelés fél nyolckor!!!
Irány a zsinagóga.
Nőknek persze a karzat. Csendben kéne lenni, de hogy?
Lesünk a függöny mögül. Ez már Sahar!
Leendő sógorom tórát hordoz körbe.
Jerach int, ha mehet a cukor.
Most dobáld!
Pajeszos kisgyerekek rohangásznak a cukorért.
Nézd, az ott szín szerint sorba rendezte a padján! Aztán imádkozik tovább.
Vajon mi történik?
Én hallottam azt, hogy "Ábrahám".
Megint dobáld!
Nézd, még a szakállas öregek is majszolják a cukrot!
A rabbi arca, amikor rájön, hogy az egyik cukorka nem kóser.
A kisgyerek, ahogy gyorsan a sarokba rugdossa a cukorkákat.
Végre el innen! Ide se jövünk többet.
Kajálás KisRitáéknál.
Üdv a Koscsó családnak!
Jerach beszél.
Mindenki azt keresi, aki tudja cél.
Dukay! Kisbaba!
Sütiiii!
Na de most már elég lesz. Hadd aludjak...

Oké, oké, kelek. Tudom. Menni kell Tel Avivba.
Jaffó, tenger, naplemente. Vacsi.
Holnap esküvő!!!

MA VAN AZ ESKÜVŐ!!!!!!!
Irány Tel Aviv. David Intercontinental, huszonharmadik emelet.
Ó. Te. Jó. Ég.
Pezsgő! Minisampon!!!!
Haj.
Smink.
Ezek nem is mi vagyunk.
Orsi a legszebb.
Négy barátnő.
Három fotós.
Jerach.
Omri.
Kezdünk szűkösen lenni.
Most veszi fel a ruháját!
Én húztam fel a cipzárt! Én!
Mindenki a kanapéra! Aztán kuss!
Itt van Sahar!
Mindjárt meglátja Orsit!
Úúúúú! Ahhhw.

Még van két óra otthon.
Ruha.
Szép vagyok?
Elég szép vagyok?
Ez nem is én vagyok.
Indulás.
Érkezés.
Te jó ég, ez tényleg történik.
A helyszín gyönyörű.
A pár gyönyörű.
Rokonság. Fotózás.
Magassarkúban füves dombon állni.
Mosoly, mosoly, mosoly.
Vendégek jönnek.
Kis falat kaják mindenfelé.
Nem bírok enni.
Több száz ismeretlen ember. És valahogy mégis az enyém is ez a nap.
Apu, ahogy három kipás férfi szigorú körében vizslatja a ketubát.
Azt mondják, hogy görög istennő vagyok.
A DJ szól. Nemsokára szertartás.

Mindenki a hüpe elé.
Alá álljak, vagy mellé?
Mi fog történni?!
Zene.
Bea. Jerach. Sahar.
Anyu. Apu. Orsi.
Anyu és apu a hüpe alá. Orsi egyedül az út közepén.
Sahar. Most végre eljött a pillanat.
Ahogy megdörzsöli a kezét, és kirohan Orsiért.
Ahogy megpörgeti a levegőben.
Ahogy látszik rajtuk, hogy készen állnak.
Ahogy lehajtja a fátylát.
Sosem felejtem el.
Beszéd. Jó fej a rabbi.
Héber mondatok.
Borivás.
Gyűrű.
Még egy kis bor.
Pohártörés.
Sírok.
Most már házasok?
A vendégek, ahogy berohannak a hüpe alá.
Tolakodom, hogy megszorongassam a húgomat. És a sógoromat.

Akkor együnk!
Finom a lazac.
Bor.
Produkciók!!!
Hili énekel.
Orsi és Sahar táncol.
Nagyölelés.
A mi videónk!!!
Észrevették Olafot!
Ott a pohár, ott a pohár!!!
A katonák dala. Hát ez baromi jó lett. Comci, comca.
Közös éneklés. Skorpió a levegőbe. Flamingó a levegőbe. De miért?

Buliii!
Itt már táncolnak.
Jó, akkor igyunk valamit.
Gin tonic.
Én is táncolok. Még jól is megy. Élvezem is. Mi történt?
Hát ezt imádom. Még a videós is felvett!!!
Még egy kis gin tonic.
Mennyi idő telt el?
Kornél bácsi félmeztelenül a parketten.
Sahar a levegőben.
Egy tízes skálán mennyire ciki, hogy Hlavács Petivel táncolok?
I'm not your toy. All the single ladies. Ez meg héberül van.
Most már csak vizet, köszi.
Hova tűnt a többi vendég?!
Nem látok.
Táncolás még még még.
Dalma szerint királynő vagyok, és van valami az öccsével, de a mondatai felét nem értem.
Busztranszport Tel Avivba.
Mindenki búcsúzkodik.
Mindenki sír.
Állítólag desszert is volt.
Most már tényleg nem látok.
Vége van...?
Pakolás. Nászajándék csomagolás. Ki a kocsihoz.
Mi vagyunk az utolsó vendégek. Mindenkit megszorongatunk.
Orsi mezítláb a betonon. A haja egy merő kóc. És még mindig gyönyörű!

Irány haza.
Hogy tartott ki a hajam?
Hogy tartott ki a sminkem?
HOGY?!
Pizsi.
Kontybontás.
Száz hajtű.
Sminklemosás.
Száz vattapamacs.
Átlagos Bori megint.
Alvás.
HÁZAS A HÚGOM!!!!

De miért kell egy ilyen este után korán kelni?!
Bevásárlás.
Ha már itt vagyunk Ramlán, meg kell néznünk azt a tavat.
Kit érdekel az a béna tó?
Hé, ez a tó egész klassz!
Még csónakázunk is.
Az ország legjobb humuszosa.
Mert az persze épp Ramlán van.
Csomagolás.
Reptér.
Tényleg vége.
Túl sok rokon túl sok csomaggal.
Helyet a kerekesszékes nagyiknak!
Várunk.
Felszállunk.
Itthon vagyunk.
Túl késő van.



El is telt volna már...?

I deserve a goddamn superhero

My name is Abby Suso. I'm an incredible young woman, and I deserve A GODDAMN SUPERHERO. 

#Introvertproblems

Amikor meghívnak egy koncertre, és tökre örülök, de aztán elolvasom ezt a hozzáfűzött megjegyzést, és elönt a rettegés:

ha tudod kezelni a változatos szociális helyzeteket.... a ki tudja ki lesz ott és milyen társaságba keveredünk szituációkat, amiben nem mindig veled fogok beszélgetni :D

Developments

Bori 2.0. The software update you desired for all along.

Get your upgrade today.

Cuki levelek

Szóval az van, hogy július elején rendben lezajlott a Centropa Summer Academy, amiről nem blogoltam, de amúgy tök jól sikerült, és a várakozásaimmal ellentétben nemhogy nem stresszeltem szét magam rajta, de még élveztem is.

Sőt, úgy tűnik a résztvevők is élvezték. 

Most éppen az útiköltségek megtérítésével foglalkozom, amihez több tanárnak postán kellett elküldenie nekem az eredeti beszállókártyáit, jegyeket, dokumentumokat stb. és képzeljétek, egy csomó olyan levelet kapok, amire cuki matricákat ragasztott a feladó, vagy kis üzenetet írt bele külön megköszönve a munkánkat. Ez olyan jó érzés!

Note to self

Note to self:

Don't trust guys who...

• ... don't read fiction
• ... have low haircut
• ... talk about spirituality in a bullshitty way
• ... wear suits
• ... have not read or seen Harry Potter

Nyanya (nemtárbor!)

Most jöttem haza a Varázslatos Tábor első jogutódjáról, vagyis a Nyári Nyaralásról (Nyanya). Tavaly nem írtam erről részletesen, de a 2017-es, 13. Varázsaltos Tábor volt az utolsó - a szervezők úgy döntöttek, hogy leteszik a lantot. De! szerencsére nem tűnt el teljes egészében a tábori hangulat, mert idén ugyanazon a héten, amikor mindig is szoktuk, ugyanazon a helyen, vagyis a nagyvelegi Grünfeld kastélyban, ugyanazokkal az emberekkel megvolt az első Nyanya, amelynek a lényege, hogy már nem táborozunk, ezért nincsenek kötött programok, de együtt vagyunk, játszunk és pihenünk.

Én nagyon félve fogadtam ezt az új koncepciót, attól tartottam, hogy tengés-lengés, unatkozás lesz, de azért az utóbbi hetekben már én is nagyon vártam a Nyanyát - bepakoltam színezőt és olvasnivalót, gondoltam, amíg ezek nálam vannak, nem lehet baj. Feleslegesen aggódtam! Szinte fel sem merült, hogy unatkoznék, és a hét úgy elsuhant, mintha sose lett volna. Persze sokat olvastam, de emellett rengeteg minden mást is csináltam, például: részt vettem Claire filmes kvízén és Sanyi-Will Földfoglalóján, tanulgattam a karutázás csínját-bínját Doltól, rejtvényt fejtettem Linkével, részt vettem a pingpongbajnokságban, nagyon ügyes szellem voltam a Mysterium társasban, Jimmel végre Hanabiztunk is, és amúgy volt egy közös nyomozós programunk, voltunk strandon, amiről hazaérve Vancsi egy torony palacsintával várt ránk, részt vettem életem első asztali szerepjátékában és segítettem megmenteni a Roxfort kastélyt (sose nézek már Lavender Brown-ra ugyanúgy!), rám nem jellemző módon éjfél után feküdtem és késődélután keltem egy héten át, a Nyanyazáró estén pedig megvolt a kötelező lelkizés és pityergés is. 

Két dolgot szeretnék még külön kiemelni. Az egyik, hogy az utolsó estén Will arról mesélt, mennyire megfoghatatlannak és különlegesnek érzi, hogy bár évente csak egyszer találkozunk, mégis valamiért varázslatos ez az együttlét, mintha testvérek lennénk. Ez nekem nagyon betalált, mert én egy éve képtelen vagyok arra, hogy igazán elmagyarázzam a pszichológusomnak, mitől is ennyire csodálatos ez az egy hét, és mi is az, amit ad nekem. Valahogy tényleg arról lehet szó, hogy ez a tábor (Nyanya) egy buborék: egy különleges hely, egy különleges idő, különleges emberekkel, ahova amikor belépek, kint hagyom a valóságot. Szinte egyáltalán nem gondoltam otthoni dolgokra a hét során, és azt vettem észre, hogy a telefonomat sem böngészem annyit, mint szoktam; legszívesebben egyáltalán nem nézegettem, mi történik otthon, és nem beszéltem az otthoniakkal, akiket amúgy elvileg szeretek. Nem tudom, felmerült-e volna bennem valaha az igény arra, hogy hazajöjjek, de most mindenesetre simán maradtam volna még.

A másik az érzés, amikor a táborzáró dal után ölelkezünk, és mindenki egy kupacban adta körülöttem a "nagyölelést". Erről az jutott eszembe, hogy alig két hónapja a Haver csapatépítő hétvégén, mikor a "köreinkről" volt szó, volt egy olyan feladat, hogy gondolj egy közösségre, csoportra, amelyhez tartozol, és állítsd be a társaidat egy élőszoborba, ami ezt a közösséget jelképezi. Az én élőszobrom egy nagyon szoros nagyölelés volt. Melyik közösségre gondolhattam...?

Úgy érzem, hogy amíg ez az egy hét megmarad ilyennek, az évem többi részével is könnyebb megbirkóznom. Remélem, még nagyon sokáig élvezhetjük a Nyanyát!

Online nagytakarítás

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy egyre inkább zombimód görgetem a Facebook hírfolyamot, de hiába, mert az csak olyan tartalommal van tele, amihez semmi közöm és teljesen hidegen hagy. Ráadásul a CSA után vagy 50 tanár jelölt be Facebookon, akiket udvariasságból visszajelöltem ugyan, de az életük baromira nem érdekel.

A problémát megoldandó, az imént online nagytakarítást tartottam. Leállítottam egy csomó ember követését (például a fent említett tanárokét) és töröltem vagy száz ismerősömet. Mentek a levesbe a régi szaktársak az ELTÉ-ről, társak a Taglit útról, BK-sok, akikkel soha nem találkoztam, és - saját magam meglepetésére is - lakótársak Amszterdamból.

Nagyon furcsa volt hirtelen rádöbbenni, mennyire közöm nincs emberekhez, akiknek az életét nap mint nap követhettem a Facebookon keresztül. Kíváncsi vagyok, mennyire változik meg a hírfolyamom most, a nagytakarítás után. Remélem drasztikusan!

try to live full range, try to live large

so many views so many races

different words different places we still nah know them so try to live full range

Tudatos étkezés

Szóval az van, hogy elkezdtem egyre kevesebb húst enni.

Nem tudom, pontosan mitől van ez, egyszerűen így érzem jól magam, de tény az is, hogy egyre inkább a látóteremben van (meg szerintem mindenki másnak is az arcába van tolva) a tudatos étkezés és a vegánság. És igaz, hogy mikor először hallottam erről az egészről, akkor valami nagyon idegen food-nácizmusnak tűnt, de ahogy szinte minden nap találkozom a dologgal, fokozatosan csepegtetődik belém ez az egész.

Szóval most úgy néz ki a dolog, hogy:

1. Nem tudom kimagyarázni, hogy állatokat enni tényleg kegyetlenség, hiszen megöljük őket érte, és ha nem a húsuk kell, hanem más, akkor is iszonyat kegyetlen velük az élelmiszeripar, szóval ez tényleg olyasmi, amit nem kellene támogatni
2. Imádok enni, és imádok jókat enni, és igen, ebbe beletartozik, hogy állati eredetű dolgokat és húst is eszem.

Úgyhogy most vívódom. Még nem igazán aktívan, de azért a felszín alatt abszolút. Szóval kevesebb hús, oké. Aztán majd meglátjuk. Van egy olyan érzésem, hogyha egyszer elköltözöm itthonról (amiről ugyan mindig csak beszélek, de a terveim szerint soon, tényleg soon) akkor magamnak egyáltalán nem fogok húsos ételt készíteni. A tej, tojás, stb. már más kérdés, arról nem hiszem, hogy le tudnék mondani, de ott is lehet figyelni a tudatos beszerzésre, például hogy olyan termelőtől érkezzen az áru, aki rendes háztáji körülmények között gazdálkodik. Szerintem ez olyasmi, amire érdemes időt és plusz pénzt is szánni, bár majd meglátjuk, lehet nem olyan egyszerű. És az is egyre fontosabb nekem, hogy úgy szerezzek be ételt, hogy lehetőleg minél kevesebb csomagolóanyagot és hulladékot termeljek vele. Erre is vannak már boltok, meg lehet vászonszatyorral piacra menni, szeretném ennek a lehetőségeit is feltérképezni. 

És persze fontos kiemelni azt is, ami egy fontos felfedezése a "diétás" korszakomnak (már ha beszélhetünk erről...) hogy az ember parázik attól, hogy megszokott dolgokat kizár az étrendjéből, de ekkor rögtön kiderül majd, hogy amúgy van egy csomó alapanyag és felhasználási mód, amiről nem is hallottál, és hirtelen rá vagy kényszerítve, hogy kreatív legyél és új dolgokat próbálj ki, ami meg tök király.

Szóval meglátjuk, mit hoz a jövő, de a fokozatosság biztos, hogy vezérlőelvem lesz. 

 

Kulturális különbségek

Most dolgozik a Centropánál egy kanadai gyakornok, aki minden nap itt csücsül velünk az irodában, és amúgy tök cuki.

Ma viszont rájöttem, hogy van valami, amin mindig meglepődök, és hogy ez egy kulturális különbség: tudniillik ő hétvégente rendszeresen valami izgis programot csinál, elutazik, volt Szentendrén, Pozsonyban, most pedig éppen Belgiumban. Szóval amikor a hétvége után bejön az irodába, őszinte érdeklődéssel kérdezem, hogy "How was your weekend?" - és arra számítok, hogy mond pár mondatot az útról, milyen volt, mit látott. Ehelyett annyit válaszol, hogy "Good! How was yours!" - mindezt olyan gyorsan, hogy egy fél percig köpni-nyelni nem tudok, hogy nekem szegezett egy kérdést, holott arra számítottam, hogy mesélni fog. Gyorsan kinyögöm én is, hogy "good", aztán leül az asztalához, és elkezd dolgozni.

Szóval számára az, hogy érdeklődöm a hétvégéje felől, abszolút formalitás, az üdvözlés megfelelője, és ha bővebb infóra vagyok kíváncsi, akkor részletesebben kérdezgetnem kell. 

Bizonyára lehet kritikával illetni a magyar (és kelet-európai) kultúrát, de szerintem egy sokkal szebb dolog, hogy ha valakinek a hétvégéjéről érdeklődöm, akkor tényleg várok is választ. 

Szarkák

Az egy jól érzékelhető trend, hogy növekszik a szarkák száma Budapesten, és ha érdekel, miért, itt olvashatsz is róla egy cikket.

Hozzánk, a Zsolt udvarba is beköltözött egy szarkapár. Eleinte az égvilágon semmi probléma nem volt velük. Délutánonként, amikor kint ültünk vacsizni az erkélyen, hallottuk őket csörögni.

A probléma akkor kezdődött, mikor egy héttel ezelőtt hajnali háromkor arra keltem, hogy iszonyatos csörgéssel ricsajoznak odakint. Becsuktam az ablakot, de a csörgés még így is jól hallható és folyamatos volt, és egy fél óráig véget sem ért. Mindez másnap újrakezdődött, harmadnap szintén.

Ugyan a szarka az énekesmadarak csoportjába tartozik, a hangja mégis ahhoz hasonlatos, mintha valaki egy kereplőt forgatna az ember feje mellett. A többedik ilyen hajnali felébredéskor már azt éreztem, hogy lecsúzlizom, lelégpuskázom, bármi, csak tűnjenek el innét és hagyjanak aludni. Még a netet is végigböngésztük, és kiderült, hogy lehet kapni nagy ragadozómadár-figurákat, amik elriaszthatják a szarkát.

Nem tudom, rászánjuk-e magunkat egy ilyen beszerzésére, de tény, hogy én veszítettem némiképp a madárbarátságomból. Mondjuk a lelkem mélyén rejtőző ornitológust izgatja a tény: miért pont ekkor, miért pont így ricsajoznak ezek? Szüleim szerint ekkor indul járőrkörútjára a macska, őt próbálják elriasztani. Ha lesz energiám megfigyelni a következő felébredéskor, majd lenyomozom...

Jógamánia

A legújabb szenvedélyem a jóga lett.

Komolyan, rég lelkesedtem ennyire valamiért. Amióta januárban rátaláltam Zoéra, elkezdtem járni az óráira a Moksha jógastúdióba, és annyira imádom, hogy kizárólag akkor hagyom ki, ha tényleg valamilyen halaszthatatlan program jön közbe. A születésnapomra kaptam egy jógamatracot. Ráadásképpen pedig kísérletezünk munkahelyi jógával is, szóval az utóbbi pár héten arra is sor került egy-egy délután.

Most már annyira lelkes lettem, hogy legszívesebben minden nap csinálnám, csak hát Zoé csak kétszer tart órát, másokat kevésbé szeretek, és még nincs elég tapasztalatom ahhoz, hogy egyedül gyakoroljak. Legalábbis egyelőre ezt mondtam magamnak, de most annyira bepörögtem, hogy lehet tényleg ráveszem magam, maximum csak napüdvözleteket csinálok orrba-szájba.

Nehéz megfogni, mit is szeretek annyira a jógában. Először is tényleg jobban érzem magam tőle, pedig ki nem állhatom a köré szőtt nyugati hype-ot és spirituális bullshitet. De valamitől mégis csak jó, gőzöm sincs, mitől. A másik, hogy a flow, amit csinálok, intenzív, abszolút van sportértéke, ráadásul a bonyolult, ki-be csavarós, támaszkodós-egyensúlyozós ászanák valóban jelentenek kihívást. Nekem még nem megy szinte semmi, mert eléggé gyenge vagyok, de folyamatosan erősödöm és abszolút érzem a fejlődést!

Úgyhogy úgy néz ki, találtam egy új hobbit! Kicsit elcsépelt, de akkor is - juhé! 

Bori eltűnt

Szóval úgy néz ki, az utóbbi időben egyáltalán nem blogoltam. Jaj. Ezt a következőkben megpróbálom kicsit pótolni. Bocsánat. >.<

Portugália top 15

Még egy utolsó bejegyzés Portugáliáról! Csak egy összefoglalója annak, ami a legjobb volt az utamban, legyen az helyszín, látnivaló, érzés vagy hangulat.

Az óvárosok hangulata.

Régóta tudom, hogy engem különösen lenyűgöznek az óvárosok, a hangulatos, szűk utcák, a régi kövek. Ebből a szempontból Portugália sem hagyja cserben az embert, sőt, a mediterrán jelleg még rátesz egy lapáttal. Ahol jártam, Porto, Coimbra és Lisszabon is mind dombra épültek és egy folyó partján helyezkednek el, ezért jellemző, hogy a kis sikátorok föl-le kanyarognak, állandóan mászni kell, de néha csodás kilátással rendelkező helyekre lukadunk ki. A házak keskenyek, kopottasak, csempedíszítésesek, kis szentképek figyelnek a kapuk fölött, macskák ülnek az ablakokban, kifeszített köteleken pedig ruha szárad. A macskakövek is kedvesek (ha megfelelő cipőben érkeztél) a falakon néha meglepő street art-ra lehet bukkanni, sirályok röpködnek és vijjognak összevissza, és ha Lisszabonban vagy, még egy kis sárga villamos is elrobog melletted néha. Csupa-csupa ok, hogy a "klasszikus" nevezetességek meglátogatása mellett / helyett szánj időt az egyszerű céltalan bóklászásra is. 

Azulejo, vagyis csempedíszítés mindenhol.

Annyira tetszett, hogy külön pontot érdemel az azulejo (a kiejtése elképesztően logikátlan és megjegyezhetetlen, "azulezsu", vagy valami ilyesmi) vagyis a csempedíszítés. Na ezek aztán mindenhol ott vannak. A legcsodásabb uralkodói palotákban és kastélyokban, templombelsőkben, közkutakon, és a leghétköznapibb házak falán is. Néha csempék jelzik az utcaneveket, csempe szentképek őrzik a kapualjakat, és persze csempék mosolyognak a turistákra a szuvenírboltokból és a bolhapiacokról is. Egy idő után megunja az ember, hogy mindet lefotózza, de azt nem, hogy gyönyörködve megálljon előttük. 

Templomok, kerengők, faragványok.

Portugália építészetének jellemzője az úgynevezett Mánuel stílus, amely a 16. században alakult ki, és gótikus jellegű, de mégsem az. Jellemzői a hihetetlen gazdag faragványok, amelyek más országoktól eltérően mór motívumokat is tartalmaznak, illetve különös figurákat és őserdei leveleket-indákat. Ennyi volt a művészettörténi beszámoló, ha valaki itt elbóbiskolt volna, akkor elmondom, mindez miért király: mert Portugália-szerte találkozhatunk olyan épületekkel (főleg templomokkal) ahol egyszerűen leesik az állunk a faragványok láttán. Nekem a legjobban a kerengők tetszettek, főleg ragyogó napsütésben, ahogy egy csodálatosan nyugodt hangulatot árasztanak, és miközben az ember szép komótosan körbesétálja, felfedezheti, hogy minden, de tényleg minden oszlop más és más, bárhol megállhatunk gyönyörködni egy-egy elrejtett részletben vagy éppen érdekes figurában. Mióta olvastam Ken Folett-től A Katedrálist, nem tudok úgy középkori templomba lépni, hogy ne jutna eszembe a kor és az akkori élet, és nagyon izgalmas azon agyalni, hogy vajon milyen lehetett megfaragni ezt a rengeteg mintát úgy, hogy valószínűleg nincs olyan templomlátogató, aki valaha is be tudná fogadni mindet.

"Privát élmények".

A meglepetés erejével hatott rám, hogy mennyi turista volt különösen Lisszabonban, és bár a város ettől még nem lett kevésbé szép, néha rontotta az élményt a sorban állás, a tülekedés, vagy az, hogy folyamatosan fotózkodnak azon a helyen, ahol te csak üldögélni szeretnél és nézni a kilátást. Ezért aztán egyre jobban elkezdtem értékelni azokat az alkalmakat, amikor egyedül fedezhetek fel valamilyen szépséget - magamban ezt csak "privát élménynek" neveztem el. Persze nem a legismertebb templomok és paloták esetén van az embernek privát élménye, hanem akkor, amikor megindul az ismeretlen utcák felé, és elé tárul egy-egy szép kis ház, falikút, vagy street art. Valahogy tényleg leírhatatlanul király volt, mikor például a zsúfolt Belém negyed után elindultam vissza a belvárosba gyalog, és tettem egy kitérőt a lakóházakkal körülvett Szent Amaro kápolnához, ahol a kutya sem járt, de ahonnan csodás kilátás nyílt a folyóra. Úgy éreztem magam, mint egy felfedező, aki elsőként pillantja meg egy ismeretlen kontinens partjait. 

Kilátópontok.

A dimbes-dombos kialakítás miatt a városokban sok a kilátópont, vagyis a miradouro. Ezek annyira népszerűek, hogy még a Google Maps-en is jelölik őket, de amúgy nem nehéz rájuk bukkanni. Elhelyezkedésüktől függően ezekről a helyekről csodás kilátás nyílik a városra vagy a folyóra, valószínűleg a közelben fogunk kapni kávét / limonádét / koktélt / fagyit is, és akár még zeneszó is kísérheti a gyönyörködést. 

Szállásom Lisszabonban.

Ugyan mókás lehet, hogy ez itt szerepel ezen a listán, de aki ismer, tudja, hogy nem alszom el akárhol, és nekem igenis fontos, mi vesz körül, hol szállok meg, különösen egy tíznapos külföldi úton. Óriási ajándék volt, hogy megtaláltam a Johnie's Place-t, ami mindenben megfelelt az igényeimnek: a belvárosban helyezkedett el, olcsó volt, nagyon közel hozzá voltak csodás kilátópontok, csendes volt és nyugis, hangulatos volt a berendezése, és nagyon kevesen voltunk benne. Olyan volt idejönni esténként a hosszú napok után, mintha hazatérnék. :)

Szivárvány Portóban.

Az egyik legklasszabb élményem az első nap volt, erről itt írtam. Ez is egy "privát élmény" volt, ha úgy tetszik, mintha csak nekem bukkant volna elő az a szivárvány. 

Internet és Google Maps.

Aki annyira béna a tájékozódásban, mint én, örülhet, mert a Google Maps-szel mindent, de tényleg mindent meg lehet oldani. Az utazás előtt emeltük fel a mobilnet limitemet, és mivel Portugália az EU része, pont úgy használhattam, mint itthon, és nem kellett attól félnem, hogy elfogy. És te jó ég, ettől minden annyira, de annyira egyszerű lesz! Bármikor bármit meg tudok nézni, a térkép mindig tudja, hol vagyok, hogy jutok el az úti célomhoz, melyik tömegközlekedési eszközt válasszam... Egyszerűen meglepő az egésznek az egyszerűsége! :o

Sok kutyagolás - Bori megállíthatatlan!

Mivel itthon általában minden napomat egy irodában ücsörögve töltöm, elég nagy változás volt, hogy tíz napon keresztül folyamatosan talpon voltam és jöttem-mentem. Városon belül tömegközlekedést csak akkor használtam, amikor tényleg muszáj volt, és egyébként élveztem, hogy csak sétálok, akár több kilométeres távolságokat is. Fárasztó volt, de a végén tök büszke voltam magamra, hogy lám, ezt is megcsináltam, és milyen ügyesek a lábaim, hogy elvisznek bárhová, a bakancsom jó barátom lett, és egy hét után már az izmaimon is éreztem, hogy kezdenek reagálni a dimbes-dombos menetelésre. Jó lenne ezt néha itthon is csinálni!

Varázserdők.

Két varázserdőt is láttam, az egyik a Bussaco, a másik pedig a Quinta de Regaleira kertje. Ezek attól varázslatosak, hogy az itthonitól eltérően sokkal különlegesebb és változatosabb a növényvilág, néha kicsit dzsungelszerű és nagyon zöld, pálmákkal, indákkal, és ami a legjobb, hogy mindenféle régi kövek, romok és megbújnak közöttük. Ezek is olyan helyek, ahol kicsit el lehet veszni, nem kell verekedni a többi turistával, és lehet álmodozni arról, milyen lenne itt kis erdei tündérnek lenni...

A Beavatás Kútja.

Még az utazás előtt, mikor még csak böngésztem a netet, bukkantam rá a Beavatás Kútjára, persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják, és azt se, hogy hol van, csak azt, hogy imádom, és el akarok oda menni. Óriási öröm volt, mikor rájöttem, hogy ez Portugália, ráadásul egy olyan hely, amit meg fogok látogatni! Van valami nagy izgalom abban, amikor nagyon-nagyon vársz valamit, aztán végre tényleg ott lehetsz előtte, és pontosan olyan, amilyennek megálmodtad...

A Belém Torony

...Ugyanilyen élmény volt a Belém Torony is: olyan régóta szerettem volna látni, hogy egyszerűen csak király volt végre ott lenni.

A királynő trónja

Az is egy szuper és váratlan "privát élmény" volt, mikor megtaláltam a Pena parkban a királynő trónját, vagyis azt a kilátópontot, ahonnan csodásan tárul elénk a Pena kastély látványa, és ahol emiatt nem tudom hanyadik akárkicsoda felesége, szóval a királynő is nagyon szeretett ücsörögni, és emiatt egy trónt is faragtak neki a sziklába. Betelepedni oda és onnan nézni a tájat - ó, van ennek egy nagyon szuperhangulata!

Óceánpart.

Amikor a busz elért a Cabo da Rocához, és megláttam az óceánt, úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Egyszerűen lenyűgöző volt az egésznek a szépsége, a végtelensége... Tényleg nem lehet leírni, de hatalmas élmény volt, csodás megkoronázása a portugál utamnak.

Hű de laza!

Az ilyen egyedüli utazgatás jótékony hatása, hogy kicsit magabiztosabb leszek, jobban megszeretem magam, büszke vagyok magamra, és tudom, hogy bármi adódik, azt megoldom, nem kell szorongani, stresszelni, és abban is van valami felszabadító, hogy azt csinálhatom, amit én szeretnék, senki sem mondja meg, merre menjek és milyen tempóban, mikor és mit egyek, meddig ücsörögjek egy szép kilátóponton. Egy hét után én már abszolút éreztem magamban a változást ettől az úttól. Sajnos nehéz ugyanezt az érzést megtalálni itthon is, de nem lehetetlen, csak törekedni kell rá. Nagyon ajánlom mindenkinek a solo utazást. :)

Bori Portugáliában - II. rész

Zene blogolvasáshoz:

- Honeybeast: Portugál

- Moana: How far I'll go

6. nap - március 22. csütörtök

Sirály koma a Tejo folyó partján, kilátás a várból és
kilátópontok

Végre Lisszabonban! Az első dolgom az volt, hogy elmenjek egy közeli közértbe és bevásároljak. A következő héten tulajdonképpen ezen a kaján éltem, és kábé mindig ugyanaz volt a menü: reggelire zabkása banánnal, almával és müzlidarabokkal, nap közben müzliszelet, gyümölcs és tonhalas szendvics, vacsira pedig spagetti milánói szósszal és sajttal. Egészen finom és még költségkímélő is volt. A szállásom az óvárosban, az Alfama negyedben feküdt, így először ezt a környéket jártam végig. Ezen a napon ragyogó napsütés volt - le is pirult az arcom! Felmentem a Szent György várba, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Maga a vár egyébként már nem volt olyan nagy szám. Később lesétáltam a folyópartra, és ott ettem meg az ebédemet. Jártam még a székesegyháznál (ott elnyaltam az idei év első fagyiját) napoztam a Nemzeti Pantheon előtt, és úgy általában, csak mászkáltam erre-arra. Lisszabon dimbes-dombos, és sok a kialakított kilátópont is, ahonnan a tájban lehet gyönyörködni. Az megdöbbentett, hogy milyen sok turista van, és bevallom, kicsit el is kedvtelenedtem tőle. Teljesen azt hittem, hogy ezzel a márciusi időponttal elkerülöm a többi látogatót. Hát, sajnos tévedtem, a turistalátványosságok környékén mindig rengetegen voltak, így elkezdtem jobban értékelni csak azokat a helyzeteket és pillanatokat, mikor rábukkanok egy titkos, eldugott zugra, utcára, házra, ahol egyedül fedezhetek fel valami szépet. Persze ettől még megnéztem a fontosabb látnivalókat is, de ott többnyire tömegekkel kellett szembesülnöm, akik mind egyszerre, ugyanazt fotózzák, bemásznak az én fotóimba, és pózerkednek az Instagramra.

7. nap - március 23. péntek

Részletek a Szent Jeromos kolostorból

Ezen a napon jó vacak idő volt, borús, szeles és esős, szóval minden képem, amit készítettem, szürkés árnyalatú. A Belém városrészt néztem meg, ahol több nevezetesség van, de ami a szállásomtól (meg minden mástól is) jó messze feküdt, úgyhogy buszoznom kellett. Elsőként a Szent Jeromos kolostorhoz indultam, ahol rögtön leesett az állam, ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott. Mi mást tehettem volna, beálltam, és elővettem a könyvemet. Miközben sorba álltunk, folyamatosan nyomultak hozzánk az esernyőt, esőkabátot, portugál szuveníreket áruló árusok. Végül 20 perc után megvehettem a jegyemet, majd további 10 perc után a mosdóba is eljutottam. Ezután végre megtekinthettem a templomot! Megérte. Az épület a mánuel-stílust képviseli, ami nem teljesen tudom, hogy mit takar, a lényeg, hogy olyan, mintha gótikus lenne, de mégsem az, és teljesen egyedülálló Portugáliában. Először a kerengőbe jutottam, amelyet hihetetlen gazdag faragványok díszítettek - minden oszlop más volt, tele csodás, részletes mintákkal, és néha mókás figurákkal. Érdekes volt belegondolni, milyen sok ember mennyi ideig dolgozhatott ezeken a faragványokon, amelyeket évtizedek alatt sem lehet befogadni. Hasonlóan szép volt a templombelső is, ahol egyébként Vasco de Gama sírja is található.

A Belém torony < 3

A kolostor után a felfedezők emlékműve, majd a Belém torony következett. A tornyot különösen szerettem volna látni. Az egész portugál utazás ötlete tulajdonképpen onnan jött, hogy még egyszer gimnáziumban az európai országok voltak az Erzsébet-nap témája, és nekünk Portugália jutott. Ez volt az osztálydekorációnk témája, és rengeteget dolgoztunk a termen, ami végül csodaszép lett (nyertünk is vele). Portugál témájú előadással kellett készülnünk az Erzsébet-napi gálaestre is, itt a barcelosi kakas történetét adtuk elő. Én voltam a kakas! (A kakas a legendának köszönhetően Portugália szimbóluma, egy csomó szuveníren megtalálható). A Belém torony azért fontos, mert egy hatalmas plakáton virított az osztályterem elején, szóval egy éven át bámultam. Nagyon szerettem volna élőben is látni. Annyira izgatott lettem, mikor végre felbukkant előttem! Itt már rövidebb volt a sor, de persze ugyanúgy voltak turisták, de ezúttal nem érdekelt; egyszerűen lelkes voltam, hogy itt lehetek. Bejártam a tornyot, később pedig a torony melletti homokos parton gyűjtöttem egy adag kagylót.
Miután elmajszoltam a tonhalas szendvicsemet, ideje volt elindulni visszafelé. Még szerettem volna beugrani egy híres pékségbe, azt olvastam ugyanis, hogy ebben a városrészben a legfinomabb a de nata. Megdöbbenve tapasztaltam viszont, hogy a pékség előtt hatalmas sor kígyózott. Oké, megértem, hogy mindenki ajánlja ezt a helyet - de mégis kinek éri meg sorba állni egy adag sütiért?! Nekem nem érte meg, duzzogva odébb álltam azzal, hogy biztos találok hasonló hangulatú sütizőt. Végül találtam, de pont de nata nem volt - nem baj, ettem egy másik, hasonlóan finomat, és kaptam egy melengető teát is. A további terv az volt, hogy visszagyalogolok a belvárosba, tehát két lábon teszem meg azt a távot, amit reggel a buszon utazva töltöttem (9 kilométer). Jó volt végre olyan úton járni, ahol kábé egy lélek se volt. Találtam így is szép helyeket, például egy csempézett falikutat, vagy egy régi, különleges kápolnát, ahonnan szép kilátás nyílt az Április 25-e hídra. Persze mentem a folyó mellett is, ahol sokszor ipari hajók, rakodóterületek voltak. Végül szépen visszaértem a belvárosba. Nem is volt olyan hosszú gyaloglás!

8. nap - március 24. szombat

A Fronteira kastély szépségei. A bal alsó csempeképen éppen
könnyít magán a figura. :)

Ez is egy sétálós nap volt. Reggel magamtól felébredtem egészen korán, és úgy döntöttem, még mielőtt kinyitna a kastély, amit meg akarok nézni, elsétálok egy parkig. Kb. 45 perces séta volt, de nagyon jólesett. Mikor megnéztem a telefonomat, azt láttam, hogy a kastély (ahova eredetileg buszoztam volna) további 45 perces sétára van, és úgy döntöttem, nekivágok. Nagyon érdekes helyeken vitt az utam, mert ez már Lisszabon belvárostól távolabb eső része volt, de izgalmas volt új helyeket felfedezni és kevésbé frekventáltabb helyeken járni. Láttam például egy mecsetet és egy akvaduktot is. Végül eljutottam a Fronteira kastélyig, ami igazán lenyűgöző, de mivel kicsi, és kicsit el van dugva, itt sem volt sok turista. Az útikönyvben is eléggé elrejtették, pedig csodaszép. Van egy kertje szép sövényekkel, szökőkutakkal, csempeberakásos padokkal és halastóval, és látogatható maga a ház is. Ez volt az egyetlen hely, ahol idegenvezetésen vettem részt. Mivel egy francia csoport is volt velünk, az idegenvezető először franciául fogott bele, de többen jeleztük, hogy ez így nem fog menni. Az angolt persze meg a franciák nem értették. Szegény idegenvezető így két nyelven mondott el mindent, eléggé lenyűgöző volt, milyen perfekten beszél. A kastély belülről is nagyon szép volt. Évszázadok óta ugyanaz a család a tulajdonos, az egyik szárnyat még ma is lakják. Vajon hogyan lehetne ide beházasodni...?
A visszaúthoz már metróztam. Mivel többféle ajándékot kellett hazavinnem (család, Petra szülinapja, stb.) a délutánom azzal telt, hogy bejártam a belvárosi üzleteket. Menet közben azért eljutottam olyan utcákra is, ahol korábban még nem jártam. Iszonyatosan elfáradtam, és persze nagy volt a nyomás - mi lesz, ha nem találok semmit? De végül mindenkinek akadt ajándék, én pedig este elkészíthettem a spagettimet és bezuhanhattam az ágyamba. Huh! Hosszú nap!

9. nap - március 25. vasárnap

Egy a híres sárga villamosokból

Ezen a napon korán keltem, hogy utazzak a kis sárga villamoson. Erről azt kell tudni, hogy nagyon cuki, több vonalon is közlekedik Lisszabonban, és persze mindenki állandóan fotózza. A turisták persze utazni is akarnak rajta, különösen a 28-as vonalon, mivel az az óvárosban közlekedik. Azt már senki sem mondja el, mennyire borzasztó egy órát sorba állni, hogy egyáltalán feljuss a villamosra (ami menetrend szerint, negyedóránként közlekedik) és aztán mekkora élmény a közepébe beszorulva hering módra végigutazni az útvonalat... Őszintén nem értettem azokat az embereket, akik erre vágytak. Gondoltam, kijátszom a rendszert, és felszállok a villamosra akkor, amikor még senki sincsen rajta. Ez be is jött, vasárnap reggel nyolckor csupán egy másik utas volt rajtam kívül. Az egész igazából arra volt jó, hogy elmondhatom, hogy utaztam ezen a villamoson. Mert bármilyen cuki, mégis csak egy villamos, és az út, ahol megy, azok is ugyanazok az utcák, amiket az utóbbi napokban bejártam... A villamos bevitt a belvárosba, ott lepattantam róla, és mivel még korán volt, beültem egy kávézóba egy lattéért és két pastel de nata-ért. Igazi cukorbomba volt. Szép komótosan fogyasztottam el, és közben a könyvemet olvasgattam. Egy óra múlva buszra szálltam, és elmentem az Azulejo Múzeumba - ez volt az egyetlen múzeum, melyet az utazásom során megnéztem. Az azulejo a csempét jelenti, ami mindenhol ott van Portugáliában. A múzeumban is bemutattak egy csomóféle darabot, technikákat, ráadásul egy csempedíszítéses templom is a kiállítás része volt. Miután megnéztem, visszajöttem a belvárosba, megebédeltem, feladtam egy fél tucat képeslapot, aztán pedig vonattal elmentem a közelben lévő Queluz-ig, ugyanis ott is volt egy híres kastély. Úgy tűnik, Portugáliában nem lehet kifogyni a kastélyokból... Ez is egy nagyon díszes darab volt, hatalmas kerttel, szobrokkal, csempedíszítéssel. Miután megnéztem, visszatértem a városba. Az esti programom az volt, hogy lesétáltam a közelben lévő kilátóponthoz, lecsüccsentem egy csempedíszítéses padra, zenét hallgattam, néztem a vizet, és közben nagyokat kortyoltam egy borosüvegből. Ez egy fél óráig tök idilli volt még úgy is, hogy mellettem nagyban ment az insta-fotózkodás, utána viszont elkezdett fázni a popóm, úgyhogy szépen visszatértem a szállásomra.

10. nap - március 26. hétfő

A Quinta da Regaleira csodái. Balra alul a Beavatás kútja,
jobbra pedig az látszik, hova vezetett.

Ez a nap aztán nagyon hosszú volt, és tudtam, hogy rengeteg mindent kell belesűrítsek. Aki megteheti, és ráér, semmiképpen sem hagyhatja ki egy lisszaboni út esetén Sintrát, ami vonattal egy óra, és egy csodálatos település, ahol uralkodók építkeztek. Eredetileg a hétvégén jöttem volna ide, de azt olvastam, ezt jobb elkerülni, mivel sok lehet a turista. Hát, ami azt illeti... Sintra tele volt turistával hétfőn is. Dugig. Hömpölygött. Őszintén nem értem, milyen lehet hétvégén, vagy akár nyáron, a főszezonban. De mindenhol nagyon-nagyon sok ember volt. Mázli, hogy így az utolsó napra már kellőképp lelazultam és tudtam élvezni az utat úgy hogy leszarok mindenki mást, de azért így sem volt könnyű, és aggasztott, hogy értékes perceket veszítek a tömeg miatt. Sintrában rengeteg a látnivaló, főleg kastélyok. Én úgy saccoltam, hogy a napomba csak kettő fog beleférni, pedig volt egy harmadik is, amit szívesen megnéztem volna. A város amúgy hegyes-dombos (persze a kastélyok mind dombon állnak, kilátással) így gyalog nem túl könnyen bejárható. Ezért van kétféle buszjárat, ami azt a célt szolgálja, hogy a turistákat vigye látnivalótól látnivalóig. Először is sorban álltam információért, majd megvettem a jegyem a buszokra (ami meglehetősen drága volt). A fő probléma a buszokkal az volt, hogy nem volt belőlük elég. A buszmegállóban kígyózott a turisták sora, a felük sem fért fel az érkező járatra, várni kellett a következőre, ami viszont tíz-tizenöt perc múlva jött csak, mikorra a várakozók sora még hosszabbra duzzadt... és persze sokkal rosszabb volt a helyzet, ha az ember nem az első, hanem a második megállónál szállt volna fel, mert akkor egy eleve dugig tömött busz parkolt elé. Ezt sajnos nem igazán sikerült a közlekedési társaságnak jól megoldania. Én próbáltam kicsit ravaszkodni, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy a turisták többsége a Pena palotához igyekszik, ezért én a másik kastélyt néztem meg előbb, amihez másik busz vitt. Erre a buszra könnyen felfértem, és a kastélynál sem állt sor, bár odabent nagyon sokan voltak már. De persze megérte, minden megérte! Amint hallottam róla, tudtam, hogy meg akarom látogatni a Quinta da Regaleira kastélyt. Az egész olyan, mintha egy misztikus regénybe csöppent volna az ember: elvarázsolt kastély és kápolna csipkézett tornyokkal, és egy hatalmas park, amely rengeteg meglepetést tartogat a látogatók számára: tornyok a semmiből, padok, szökőkutak, barlangok, és persze a legjobb, a "Beavatás kútja", amely egy csigalépcsősor a föld mélyébe! Onnan barlangrendszer indul, végül egy vízesésnél köt ki az ember... Az egész egyszerűen mesés volt. Sajnos a kastély történetéről Google keresgélés után sem tudtam meg sokat, de azt lehet tudni, hogy sok gazdája volt, köztük egy okkultista fazon is, aki különös szertartásokat is rendezett ezen a helyen. Sajnos a kastélynak csak az alsó szintje volt látogatható, pedig biztos vagyok benne, hogy felül is fantasztikus. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna - még a tömegek ellenére is. :)

A Pena palota. Felül a királynő trónja és palota, ahogy onnan
látszik

Sajnos nem ragadhattam le itt, folytatnom kellett az utamat a Pena palotához. A busznál álltam egy jó adagot, mire jött egy járat, amire felfértem, azzal pedig szépen, szardínia módra szorongva felkanyarogtunk a a palota bejáratához. Ott persze egy újabb sorban állás várt rám, de végre bejutottam! A Pena palota nem véletlenül népszerű: az egész színesre: sárgára, kékre és pirosra van festve, ami rögtön nem mindennapivá teszi. Egyébként romantikus stílusú, és Portugália uralkodói lakták. A palotához hatalmas park is tartozott. Először magát a várat néztem meg, amelynek falairól fürtökben lógtak a turisták... de tényleg. Egyszerűen rengetegen voltak. Az az érzés, hogy nem tudsz sehova menni, mert biztos belelógsz valaki fotójába, és mások is belelógnak a tiédbe. Ha találtál egy jó fotótémát, meg kell várnod, míg az összes instázó elvonul onnan... Tulajdonképpen még jó is volt, hogy egyedül jöttem, és nem volt senki, akivel fotózgatnunk kellett volna egymást. A palota belsejét is úgy lehetett megtekinteni, hogy szépen felsorakozott a nép, és a látogatási útvonalat követve tyúklépésben "végigkígyóztunk" az épületen. Ismét hangsúlyozom, hogy ekkor már nagyon laza voltam, szóval nem idegeskedtem a dolog miatt... egyszerűen még így is megérte a látogatás, mert az egész palota nagyon klassz volt. Utána pedig jött a park, ahol végre nem kellett tömegeket kerülgetni. Volt térképem, azzal próbáltam becserkészni a főbb látnivalókat. Eljutottam egy kilátó keresztig, és megtaláltam a dombtetőn álló katona bronzszobrát is. Ami a legjobban tetszett, hogy megtaláltam azt a kilátópontot, ahonnan csodás kilátás nyílik a palotára, olyannyira, hogy valamelyik királynő kedvenc helye volt, és ezért trónt is vágtak neki a sziklába! Nagy örömmel pöffeszkedtem a trónon, és közben gyönyörködtem a látványban. Később további szép helyeken vezetett az utam: láttam tavakat, vízesést, pálmafákat, hidacskát... aztán elértem a park végét.

Vigyorgó fejem Európa legnyugatibb pontjánál. Szeles volt!

Ekkor már hulla fáradt voltam, de egy nagy út még várt rám: látnom kellett az óceánt! Így hát ismét buszra szálltam, hogy visszajussak a városközpontba, majd sorba álltam ahhoz a buszhoz, amely elvitt Cabo da Rocához, a kontinentális Európa legnyugatibb pontjához. Persze ez se volt könnyű: fél óra sorban állás, aztán feljutottam a buszra, de csak állóhely volt, egyórás zötyögés, a buszvezető kepesztése, hogy a szűk kanyarokban elférjen az autósok mellett... de aztán végre megláttam a vizet, és óóó, az valami leírhatatlan volt! Már távolabbról kiszúrtam, és mikor végre odaértünk, esküszöm úgy éreztem, hogy elsírom magam. Az egész gyönyörű volt, és persze volt egyfajta különös ereje a helynek, annak, hogy tényleg itt ér véget a kontinens, innentől már csak a végtelen óceán van, és ennek vágtak neki a felfedezők! (Releváns ajánlott zenémet lásd fent). Kábé fél órát töltöttem itt. Végigsétáltam a part mentén, készítettem egy adag fotót, és csak élveztem a látványt. Később ugyanazzal a busszal visszazötyögtünk Sintrába, majd onnan vonat vitt Lisszabonba. Már jó késő volt, mire hazaértem és összecsomagoltam. Nagyon boldog voltam - ez a nap volt a legeslegkirályabb, csodás lezárása az utazásomnak!

11. nap - március 27. kedd

Persze túl egyszerű lett volna, ha egyszerűen csak hazajövök. Már reggel kiderült, hogy a közvetlen járatot, amivel Budapestre jöttem volna, törölték, így azzal indítottam a reptéren, hogy kiálltam a Tap Portugal információs pultja előtti sort, és új jegyet kaptam a Lufthansa járatára Münchenbe, majd Budapestre. Annak rendje és módja szerint becsekkoltam, átestem az ellenőrzésen, később pedig felszálltam a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem... mikor is ékes németséggel bemondták, hogy műszaki okok miatt a gép nem indul, leszünk szívesek leszállni, és új gépre jegyet váltani. Na, kezdődik minden elölről! Ki a reptérről, sorban állás a Lufthansa információs pultjánál (még jó, hogy a többség előtt odaértem). Az új jegyem Frankfurtba, majd onnan Budapestre szólt, viszont csak négy óra múlva indult... így hát újra security check, és végül lerogytam egy kényelmes székbe a várócsarnokban. Azon gondolkodtam, hogy az első napomon ennyi váratlan dolog tuti kiborított volna, és görcsölök azon, hogy mi lesz velem, de az utazás hatására sokkal nyugodtabb és magabiztosabb lettem - nem voltam ideges, nem is bosszankodtam; tulajdonképpen mulattatott a dolog. Nem siettem sehová, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb hazajutok, bár viccelődtem azzal, hogy na lám, minden összefog, hogy maradjak még... A gépem végül késve indult, és iszkoltam, hogy elérjem a csatlakozást, de végül az a gép is késett, szóval már elmúlt fél tizenkettő, mire landoltam Budapesten. Apu szerencsére értem jött és hazafuvarozott. Jó hosszú nap volt! Arra gondoltam, hogy talán még jó is, hogy így jött ki a lépés - volt egy kis átmenet az utazás és az otthon között, nem volt olyan hirtelen a hazaérkezés.

Ez én vagyok a királynő trónján.
Megállíthatatlan uralkodónak éreztem magam!

Tulajdonképpen nagyon érdekes volt ez az utazás. Intenzív volt, minden nap rengeteg mindent láttam és reggeltől estig jöttem-mentem, szóval egy csomó inger ért, amit feldolgozni is nehéz. Ezen kívül vártam némi személyiségfejlődét is az úttól, és tulajdonképpen ez is bejött. Az utazás első felében még elég vegyesen éreztem magamat: volt, hogy magányos voltam, azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki, és bizonytalan voltam, hogy jó-e ez, mit is csináljak... Meg persze türelmetlen voltam, hogy hol van már a lelki béke. Azt hiszem, az első pár lisszaboni nap után nyugodtam meg igazán, és éreztem azt, hogy "megérkeztem". Egyrészt tök büszke voltam magamra, hogy itt vagyok, megcsinálom, mindent milyen jól intézek, milyen ügyes a kis testem, hogy elvisz mindenhova, elgyaloglok bármennyit. Másrészt sokkal magabiztosabb lettem még úgy is, hogy nem sok nehéz helyzetben kellett helytállnom. Egyszerűen azt éreztem, hogy bármi adódik, meg tudom oldani, jobban bízom magamban, és kevésbé félek a váratlan helyzetektől, az idegen emberektől. Ez az érzés egyébként Amszterdam után is megvolt bennem, csak aztán fokozatosan elmúlt. Sajnos most is azt tapasztalom, hogy rögtön visszazökkentem a szokásos kerékvágásba, és kezdem elfelejteni ezt az érzést. Máris itt egy csomó munka, hétköznapi dolgok, itthoni emberek, és az egész utazás olyan távolinak tűnik, pedig csak egy hete jöttem haza!

Mikor végre éjfél után ágyba kerültem, bár tök izgatott voltam, egy ideig nem tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, megcsináltam! Elhatároztam, megszerveztem, elmentem, és megcsináltam! Azt hiszem, ez egy igazán jó üzenet saját magam felé. Bori is unstoppable!