My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.

Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.

Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 

Kapcsolatok árnyai

Tegnap Chozról álmodtam. Ami ritkán fordul elő, de ezek általában nagyon pozitív álmok, és kicsit furcsa utánuk felébredni - ki tudja, miért ássa elő a tudatalattim néha ismét ezt a kapcsolatot.

Szóval ma megint a fejemben járt Choz, és megnéztem a Facebook profilját (amit szintén megteszek néha) amiből megtudtam, hogy az ősszel megházasodott.

A felesége egy nagyon régi barátja, akivel még én is találkoztam párszor, mikor még együtt voltunk. Emlékszem, hogy Choz vett neki egy macis kulcstartót, mikor nálam járt Amszterdamban. De akkor még eszébe sem jutott, hogy ne barátként tekintsen rá. Nem is emlékszem nagyon arra a lányra őszintén szólva.

Furcsa. A sors útjai kifürkészhetetlenek.

És ha már felmerül a kérdés, hogy én hogy érzem magam: egy kicsit felkavart a dolog. Ami szintén furcsa. Még mindig van a polcomon rólunk egy közös kép, amit tőle kaptam (kétoldalas kép, és amin ketten vagyunk, a fal felé fordul, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy kicseréljem) a radiátoromon pedig szintén van egy tőle kapott "Jó így együtt" hűtőmágnes.

Mi értelme volt ennek az egésznek...?

Hálaadás egy csodálatos barátságért

Tegnap volt Hannah esküvője.

Ennek örömére pénteken Ausztriába utaztam, csak úgy mint néhány héttel korábban a leánybúcsú alkalmával, úgyhogy egy időre azt hiszem meg is elégeltem a vasutat. Az esküvő egyébként - természetesen - szép volt, nem életem lagzija, de arra gondoltam, hogy az esemény kapcsán nem is a fogásokat meg a zenét részletezném, hanem inkább mondanék pár szót Hannah-ról.

Aki régóta követi a blogom, velem volt, mikor Hannah-t megismertem, 2012. augusztus 21-én. Aznap utaztam Amszterdamba egy féléves Erasmus csereprogramra, izgatott voltam és iszonyatosan be voltam tojva. Húsz éves voltam, nem tudtam rendesen angolul, szinte semmit sem kellett önállóan intéznem, és most egyszeriben ki lettem lökve a nagyvilágba. A gépem késéssel érkezett Amszterdamba, a repülőtéren már várt egy egyetemi segítő csapat, de ott kellett ücsörögnöm vagy egy órát, mire megérkezett annyi diák, hogy elindíthassanak minket busszal a kolihoz. Csak gubbasztottam és mély egzisztenciális rettegést éltem át, miközben érkeztek a különböző nemzetiségű mosolygós cserediákok.

Emlékszem arra, amikor Hannah megjelent. Ez nagyon furcsán hangozhat, de nekem Hannah szerelem volt első látásra - volt benne valami sorsszerű. Emlékszem, ahogy megérkezett a szőke hajával, a rózsaszín bőröndjét maga mögött húzva, és kedvesen beszédbe elegyedett a többi várakozóval. Emlékszem, hogy valamiért azonnal figyeltem rá és néztem őt. A többiek arról kezdtek beszélgetni, hogy hol laknak majd, és Hannah mondta, hogy ő Green Tower 194-ben - ezt rögtön megjegyeztem, hiszen én is ott laktam. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy folyosón fogunk lakni, a szobáink között csak egy másik szoba lesz. Még aznap megismerkedtünk a folyosótársakkal. Hannah vegetáriánus volt, vacsorára sült padlizsánt vett a koli bisztrójában, dumáltunk, és másnap együtt mentünk el biciklit venni. 

Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Tényleg, ha nem ismersz és nem követed az életemet már régóta, talán nem is tudom neked elmondani, hogy mit jelent ez. Nem akarok olyan súlyos kifejezésekkel dobálózni, mint hogy korábban nem voltak barátaim, mert ez ilyen formában persze nem igaz, de Hannah volt végre az első, az az igazi "legjobb barátnő", akit mindannyian ismerünk a könyvekből és filmekből. Akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk, teljes természetességgel osztunk meg mindent, közös programokat szervezünk, és ott vagyunk a másiknak. És mindezt pont a külföldi utam során kaptam meg, amikor annyira féltem, hogy egyedül maradok. Hannah szobájában tanulva vészeltem át a Chozzal való szakítást, Hannah tanított meg rá, hogy a cukkini egy használható zöldség, Hannah volt az, akivel végre önfeledten tudtam bulizni, Hannah-val fedeztem fel Hollandiát, és vele tanultam meg angolul.

A kedvenc és - valami különös oknál fogva - kábé az egyetlen közös képünk, még az amszterdami időkből

És ha már itt tartunk, ott voltam a Mathias-történet elején is. Mathiassal, akivel tegnap összekötötte az életét, 2012 nyarán ismerkedett meg. Aztán rögtön lelécelt Amszterdamba, és nem lehetett tudni, mi lesz a dologból, de a fiú meglátogatta. Emlékszem, nem is vettem komolyan a történetet, mert Hannah is csak annyit mondott, hogy ó, jön ez a srác, nem is tudja, mi van köztük. Aztán az egy hét végére megbeszélték, hogy belevágnak a párkapcsolatba, de nem volt zökkenőmentes, Hannah izgult, hogy nem tudnak eleget beszélni, és hogy miért nem válaszol Mathias az újévi SMS-ére. 

Aztán az Erasmus-félév véget ért (előttem van, ahogy kikísérem Hannah-t a reptérre, és ott zokogunk) de a kapcsolat megmaradt - velem és Mathiassal is. Eltelt hét év, de Hannah ugyanazt jelenti nekem most is - egy őszinte, igaz barátot, aki valahogy mindig jelen van. Akivel nem kell folyamatosan kapcsolatban lennünk, mert amikor 1-2 havonta felhívjuk egymást Skype-on, vagy évente találkozunk, ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgy érzem, hogy még mindig, minden egyes alkalommal meglepődöm ezen, mintha nem hinném el, hogy ez lehetséges, hogy ez tényleg itt van nekem, hogy ezt megérdemlem. Hogy ott lehettem az esküvőn, ahová csak a szűk család és a közeli baráti kör kapott meghívást. 

És azért ejtsünk pár szót Mathiasról is. Az elmúlt években több alkalommal találkoztam vele, és hihetetlenül kedves, segítőkész, a sajátos német humorával egyszerűen tökéletes párja Hannah-nak. Nagyon örülök, hogy megtalálták egymást, és boldogok együtt.

És ha azt hinnétek, hogy a giccses bejegyzésem végére értünk, még el kell mondjak egy dolgot. Tízéves koromtól kezdve tanulok németet, és rengeteg alkalommal kellett házi feladatként leveleket írnom. A leveleimet következetesen egy bizonyos Hannah-nak címeztem a teljes gimnázium alatt. Ha ez nem a sors, akkor semmi. 

Változó karácsonyok?

Ismét túl vagyunk a karácsonyon! Az idei év meglepetése, hogy Orsi hazautazott az ünnepekre - ezt egy héttel ezelőtt tudtuk csak meg. Mióta Izraelbe költözött, nem töltötte nálunk a karácsonyt, úgyhogy persze nagy volt az öröm. Az is szerencsés volt, hogy ez a pár nap nagyon a családról szólt, ezért néhány alkalomtól eltekintve, mikor barátokkal találkozott, Orsi végig velünk volt.

Persze letudtuk a kötelező köröket: volt mézeskalács sütés, karácsonyi színező, Vörösmarty tér látogatás, filmnézés, arcmaszkozás, Just Dance. Az ünnep pedig annak rendje és módja szerint telt a család végiglátogatásával is finom falatokkal. Orsi ma hajnalban vissza is repült Izraelbe, de mókás, hogy holnap megyek utána - és csak január 4-én jövök majd vissza.

Azt vettem észre, hogy legnagyobb bánatomra megváltozott a karácsony. Azt hiszem, öregszem. A fényeket, illatokat, dekorációt, ételeket, pihit továbbra is szeretem, de sok minden más már. Például az ajándékok. Amíg gyerek voltam, nagyon vártam az ajándékokat, és nagyon szerettem, hogy a háromnapos ünnep azt jelenti, hogy három napon át kapok valamit. Ajándékot kapni most is szeretek, de mintha mindenki elbizonytalanodott volna, hogy mit adjon nekem most, hogy már felnőtt vagyok, és mivel környezettudatosabb lettem, sokkal jobban bánt, ha valami olyasmit kapok, ami nem tetszik vagy aminek nem veszem hasznát. Ezt elkerülendő listát írok arról, hogy mit kérek, ami klassz, csak nincs benne semmi meglepetés. És elkezdett nyomasztani, hogy az, hogy ajándékot kapjak, mások számára talán teher lehet (anyagi és nem anyagi értelemben is). Úgyhogy szerintem jövőre reformjavaslatokkal fogok élni, ami az ajándékozást illeti.

A másik, ami változott, az pedig a család. Az unokatesóim felnőttek, saját családjuk van, a nagymamáim idősek és nehézkesek lettek, a szüleim generációjának meg mintha mindig minden nehéz lenne. Kicsit azt érzem az összejöveteleinknél, hogy igyekszünk, letudjuk a kötelezőket, de a régi hangulatot már nem tudjuk újrateremteni. Ez vajon a szokásos velejárója annak, ha valaki felnő?

Egy széder este emlékére

Húsvét táján egy tavaszi estén összeül a család. Nem kérdezzük, miért, nem kérdezzük, hogyan, minden olyan természetesen történik. A terített asztal, a tányérok mellé elhelyezett sós víz, a kis tálkákon várakozó petrezselyem, hárószet, és persze a macesz. Mindenkinek megvan a helye az asztal körül, az estét pedig úgy várjuk, mint bármilyen másik ünnepet: izgatottan, lelkesen. Ugyan nem tudom, mit jelent, de ezen az estén mindig felveszem azt a fura, héber betűs medált, amit távolabbi rokonoktól kaptam. Az este fényben zajlik. Együtt van a család, mellettem vannak az unokatestvéreim, akikkel mindig van miről beszélni, és persze az asztalfőn ott ül Papi, aki elmesél mindent: hogy hogyan voltunk rabszolgák Egyiptom földjén, hogy hogyan helyezte édesanyja kosárba Mózest, hogy megvédje a kivégzéstől, és hogyan lett végül Mózesból az a férfiú, aki testvérével, a fáraóval dacolva kivezette a zsidókat Egyiptomból. Sötétség jött, békák, vérré vált a víz, ketté vált a Vörös-tenger - ott az asztal körül minden megelevenedett. Utána pedig maceszgombóc-leves, csirkecomb krumplipürével és megybefőttel, macesztorta - ugyanaz a menü, megváltoztathatatlanul, mindig.

Talán nem is tudtuk, minek köszönhetjük ezt az egész ünnepet, míg Papi beteg nem lett, aztán egy novemberi estén végleg itt hagyott minket. Sosem értettük meg, hogy ő itt mindennek a mozgatója, mi csupán a hallgatóság vagyunk, de nem értünk semmit; hogy Papi az egyetlen, aki tudja, valójában mit miért csinál, miért esszük azt a keserű gyökeret, mikor isszuk a pohár bort, hogy is van az áldás. Papi volt az egyetlen, aki még a családjából hozta magával ezt a tudást; egy vallásos családból, ahol szombatonként zsinagóga volt a program, ahol nem kerülhetett tejes és húsos egyszerre az asztalra, és ahol örömmel tartottak meg minden zsidó ünnepet, míg ennek a világnak a holokauszt, és Papi édesapjának - az én dédapámnak - a mauthauseni halála véget nem vetett.

Mikor Papi itt hagyott minket, hirtelen üresek lettünk, és rájöttünk, milyen tudatlanok vagyunk. Továbbra is összegyűltünk széderkor. Továbbra is ott állt a megterített asztal, rajta a sós víz, a petrezselyem, a macesz. Továbbra is elszavaltuk a négy kérdést, utána pedig csirkecomb, krumplipüré és meggybefőtt volt a menü. De többé már semmi nem volt ugyanaz. Az áldások elmondásakor botladozott a nyelvünk. A szertartás sorrendjének követéséhez jegyzetpapírokba pislogtunk. Összekevertük, mit mikor is kell enni. Hamisan, erőtlenül énekeltük a dalokat. A kivonulás történetét pedig - gyermekként számomra az este legszebb, legérdekesebb részét - egyszerűen elhagytuk.

Telnek az évek, és mi felismerjük, hogy ezek a széder esték már nem olyanok, mint a korábbiak voltak. Inkább elutazunk abban az időszakban, és már nem veszünk részt a családi összejövetelen. Szervezési nehézségekre hivatkozva lemondjuk az egész estét. Aztán úgy döntünk, hogy mégis megtartjuk. Az internetet bújva keresek fogódzókat a szertartás sorrendjéhez. Hogy megismerjem a kivonulás történetét, elolvasom a Bibliát. Tanulni kezdek héberül, és egyre többet értek az áldások szövegéből. A szüleim a kezükbe veszik a széder-esti dalok kottáját, és Petra zongorakíséretével próbálnak gyakorolni.

Megpróbálunk visszatérni egy olyan világhoz, amely talán sosem volt a miénk.

Síelés

Az év végét rendhagyó módon síeléssel töltjük Ausztriában. Rajtunk kívül itt van a teljes Szántó család, illetve két baráti család.

Néhány főbb benyomás az eddigiekről:

1. Család ellen nincs orvosság, és mindenkinek megvan az a sajátos ismerős hülyesége, ami az ilyen együttlétek során hatványozottan kiütközik.
2. A szüleim cukik, de néha tök cikinek érzem őket.
3. Meglepően szarul érzem magam attól a helyzettől, hogy mindenki pasival (esetleg: férjjel, gyerekkel, stb.) érkezett.
4. A pályán az elmúlt két napban ritka hideg volt, amit csak egy kupac ruha magamra rétegzésével voltam képes kivédeni.
5. Jól síelek, amíg nem hagyjuk el a kék pályákat.
6. Nagy társaság = valakire mindig várni kell, sosem tudsz ott, akkor és annyit síelni, amennyit szeretnél.

És végül

7. Folyton Bálintra gondolok. Erre nyilván számítottam, de talán reménykedtem benne hogy majd esetleg csak az első nap gondolok rá, aztán már nem. Persze nem lehet a síelést nem hozzá kötni, és azon kívül, hogy eszembe jut egy csomó dologról, azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak ő is itt lenne velünk, bárcsak mindenki látná, hogy mennyire klasszul síel, mindenkinél jobban, bárcsak itt ragyoghatna mindenki előtt, hogy mennyire szuper pasim van.

Csak hát kár, hogy már nem a pasim. 

I so knew this day will come.

Amszterdam - már 5 éve!

Tegnap volt 5 éve, hogy elkezdődött az amszterdami Erasmus-kalandom :)

Furcsa, hogy mennyire távolinak tűnik ez az esemény, pedig annak idején nagyon meghatározó volt. Ami megmaradt belőle, az a barátságom Hannah-val, ami viszont szuper dolog! Sajnos elég rég láttuk egymást, mert sem tavaly, sem egyelőre idén nem sikerült összehoznunk egy találkozót (valamiért mindketten borzasztóan elfoglaltak vagyunk) de többé-kevésbé rendszeresen (mondjuk havonta) beszélgetünk Skypeon. A legjobb az egészben az, hogy hiába találkozunk és beszélünk ritkán, mikor végre tudunk beszélgetni, az egész annyira természetes, mintha semennyi idő sem telt volna el. Nagyon hálás vagyok ezért a barátságért. 

és még egy esküvő

... az az awkward feeling, mikor a Facebookról megtudom, hogy Dakó Eszter és Nagy Domi (a Szilágyi régi nagy szerelmespárja még az én időmből) összeházasodtak, és ezt a hírt elsőként Gáborral szeretném megosztani.

UPD.: Felfedeztem, hogy erről a párról korábban álmodtam is. :)

Az első fej lehullt

Mindig, ha valaki jelezte, hogy náluk a volt középiskolai osztályból ennyi meg annyi embernek van már gyereke, én megnyugodva megjegyezhettem, hogy nálunk még csak nem is házas senki.

Na, ennek ezennel vége, ma reggel Virág Dani esküvői fotói fogadtak facebookon. Egyáltalán nem tudtam a nagy eseményről! Az első fej lehullt.

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.

"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016. 

Daily breakup milestones

Mérföldkövek szakítás után című rovatunkban: tegnap újra hallgattam Crystal Fighterst. :)

354 teardrops

Az előbb áthelyeztem az összes Bálinthoz kapcsolódó fényképet a telefonomról a számítógépemre. Elhelyeztem őket egy sötét sarokban, ahova úgysem fogok benézni egy jó darabig, de egyszer talán még jó lesz, hogy ott vannak.

Mindig is úgy éreztem, hogy nincs túl sok közös képünk Bálinttal - sosem voltunk azok a szelfizős típusok - de az áthelyezett mappában 354 fotó szerepelt. Minden - az összes kép, amit közösen készítettünk, vagy amit a három év során küldött nekem. Minden - a képek, amiket nekem fotózott a nyaralásain, fotók a gyerekekről a sítáborban, a jól megérdemelt korsó sör egy fáradt oktatással teli nap után, az Aligvárom nevű bor, amit azért küldött, mert már alig várja, hogy lásson, a homoksüti, amibe szívecskét formázott, mert örömet akart nekem okozni vele, az a néhány ostoba szelfi, amit azért mutatott, hogy lássam, hogyan barnult le vagy hogyan vágták le a haját, a közös fotók Barcelonából, Eszterék esküvőjéről, Balázs és Sári esküvőjéről, képek, amik azt ábrázolják, hogyan fog egy társasjátékban nyerni, fotók, amiket én készítettem róla, mialatt ő édesdeden aludt, félig a párnába fúrva a fejét, képek a közös emlékeinkkel, az együtt töltött időről...

Eleve nagyon nehezemre esett, hogy rávegyem magam arra, hogy átnézzem és kiválogassam ezt a sok fotót, és nem véletlen: iszonyatosan össze vagyok törve és nem bírom ki bőgés nélkül.

Összetört a szívem. 

Hogy történhetett ez meg velünk? 

Note to self

File-okat törölgetek a számítógépen. Ami egyszer fontos volt - chat-beszélgetések, exek fényképei - olyan laza kattintással kerül a Lomtárba, hogy ihaj. Változnak az idők.

Note to self: Ami most fontosnak tűnik, pár év múlva talán szintén lazán kidobásra kerül majd.

Három éve Bálinttal

Amíg nem blogoltam, észrevétlenül eljött Bálinttal az újabb évfordulónk - most már három éve vagyunk együtt, sőt, lassan már három éve és egy hónapja. Az alkalmat egy közös vacsival ünnepeltük egy indiai étteremben, ahol nagyon finomakat ettünk, jó lenne később is visszatérni még. 

Gáborral annak idején szintén a harmadik évfordulónk körül szakítottunk, így - bár magam is meglepődök, hogy ez tényleg eljött - a Bálinttal való kapcsolatom az eddigi párkapcsolataim leghosszabbikává nőtte ki magát, és tényleg szinte észrevétlenül, mert amióta együtt vagyunk, szinte rohan az idő, nem is hiszem el, hogy három éve volt az első nyáresti randink. A napok, hetek, hónapok pedig araszolgatnak tovább, mi pedig nagyon boldogok vagyunk együtt, úgyhogy igazán szerencsésnek és hálásnak érzem magam. 

Kiüresedés és kérdőjelek

Ahogyan az lenni szokott, ha az ember valamilyen nagyobb lélegzetű feladaton túl van, most én is egyfajta kiüresedést érzek. Nem igazán tudom, mit kezdjek magammal, hogyan kössem le az időmet, hogyan tovább. Szinte hihetetlen, hogy mindjárt véget érnek a tanulmányaim a CEU-n. Hiszen két év szállt el ismét! Emlékszem, mikor még hezitáltam, egyáltalán jelentkezzek-e, de Kriszta rávett és segített; és emlékszem, milyen jó volt, hogy felvettek, és hogy izgultam az első napokban és hetekben, mikor megkezdődött a tanítás. Folyton arról álmodtam, hogy magas helyeken vagyok és szédülök a mélységtől, mert annyira izgultam az új kihívások miatt. Aztán beleszoktam az új rendbe, megtanultam, hogyan gondolkodjak, hogyan értelmezzem az olvasmányaimat, hogyan írjak - és jól is teljesítettem. Nagyon intenzív és stresszes volt az első év, és ugyan a másodikat lazábbra terveztem, valahogy ez is hirtelen elszállt. Most néztem meg a laptopomon lévő CEU mappát, több, mint 2300 elem van benne, olvasmányok, jegyzetek, beadandók... Mennyi minden történt, és hát máris vége, lediplomázom, és ezek után nem CEU hallgató, hanem CEU alumna leszek. Bevallom, egy kicsit szomorkás vagyok emiatt.

A másik problémám persze a "hogyan tovább" kérdés. Egyetlen helyre jelentkeztem, Haifára, ahova pár hete tudom, hogy fel is vettek. Ez önmagában azonban még nem sok örömre ad okot, mivel tudnom kell azt is, vajon mennyi ösztöndíjat biztosítanak nekem. Elég necces ez az egész, ha utánaszámolok a költségeknek és annak, mire is számíthatok, úgy érzem, nem áll jól a szénám. De nem vagyok igazán kétségbeesve, ugyanis abban sem vagyok biztos, hogy menni szeretnék. Érdekel ez a szak, érdekel Izrael, jó lenne külföldön tanulni, és már nagyon-nagyon rég óta kinéztem magamnak ezt a képzést, de most mégsem érzem azt, amit például a CEU esetében éreztem, hogy nagyonnagyonnagyon oda akarnék menni. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ez a jó döntés. Ráadásul itthon körvonalazódnak projektjellegű lehetőségek a láthatáron, de azzal kapcsolatban is bizonytalan vagyok. Mindig tartottam egy kicsit attól, hogy dolgozni kezdjek. Egy kicsit úgy állok hozzá, azt hiszem, mintha most zárulna le életem jó szakasza, és kezdődne a sírig tartó "rossz" időszak, noha tudom, hogy nem erről van szó, és lenne olyan munka, amit szívesen csinálnék, de mégis... Szóval lesz min rágódnom a nyár során, mire eldöntöm, hol is szeretnék ősszel kikötni. 

A Petőfi Rádióról

Aki ismer, tudja, hogy egy gyáva nyúl vagyok. Ez többen között abban is megjelenik, hogy nem igazán szeretek egyedül lenni, így ha csak magam vagyok otthon, szinte mindig be kell kapcsoljam a  rádiót, hogy szóljon valami a háttérben. Ha tanulok, akkor persze kell a csönd, de amint kimegyek pisilni, teregetni, ebédet főzni, már nyomom is a Tuner gombot a hifin.

Történetem a rádióhallgatással jó régen kezdődött, emlékszem, gimis koromban borzasztó cikin éreztem magam, amiért egyáltalán nem ismerem azokat a számokat, amiket az osztálytársaim. Aztán elkezdtem rendszeresen rádiót hallgatni - talán akkor még a Danubiust? És egyszeriben én is képbe kerültem. Arra emlékszem, hogy egy idő után aztán - ki tudja miért - a Rádió1-re tértem át. Sosem jutott eszembe más csatornát keresni, azt viszont megállapítottam, hogy a magyar zenék nem jók. Sok időnek kellett eltelnie, mire megvilágosodás-szerűen rádöbbentem, hogy nem a magyar előadók szarok amblokk, hanem én hallgatok olyan rádiót, ami nem az ízlésemnek megfelelő zenét sugároz. Nem sokkal ezután - már nem tudom, hogyan - keveredtem a Petőfi Rádióra, ami, mint megtudtam, 2007-től újult meg. Emlékszem, hogy a Petőfivel kapcsolatban az első és legmegdöbbentő élményem az, hogy tetszik. Te jó ég, itt jó zenék mennek. Te jó ég, hát van színvonalas magyar zene! És színvonalas műsorok, beszélgetések, riportok! Emlékszem, hogy ez akkor megdöbbentett, különösen annak fényében, hogy tudtam, a Petőfi állami csatorna. De megdöbbenésem végül óriási megelégedettségbe váltott át: éljen, van egy jól működő rádió! Azóta tulajdonképpen rendszeresen a Petőfit hallgatjuk. Kivétel nélkül ez szól nálam a szobában, ezt hallgatom a kisrádión, ha a konyhában vagyok, és ezért kampányolunk apunál az autós utazások alatt is. Szokásommá vált, hogy reggelente a Petőfire kelek - Buda Márton "Talpra magyar!" műsora dobott ki engem az ágyból, kísért el fogat mosni, reggelizni, zoknit húzni, táskát bepakolni. Petőfi szól Bálintnál a síiskolában is.

A terjengős bevezető után persze következzen a lényeg: ettől a héttől a Petőfi Rádió megváltozott. Múlt pénteken sokként ért a hír, hogy Buda Marcit (más műsorvezetőkkel együtt) lecserélik, helyére a Rádió 1-ből ismert ripacs, Harsányi Levente és Peller Mariann kerül, és a rádió zenei kínálata is változni fog, hogy kicsit a "kommerszebb" irányba tolódjon el. A fenti bevezető fényében el tudjátok képzelni, hogy ért engem ez a hír. Az a helyzet, hogy ez a változás állandó rossz érzést hagy a mindennapjaimon. Reggel, napközben, délután, reggeli készítéskor, főzéskor, körömreszeléskor nyúlnék a rádió gombja felé, de megakad a kezem. Esetleg bekapcsolom, de csak azért, hogy ingerülten kinyomjam egy tíz perc múlva. Mások a hangok, mások a zenék, mások a műsorvezetők. A Petőfi Rádió egyértelműen a tömegeket próbálja megszólítani azzal, hogy lejjebb vitte a színvonalat, közönséges ripacsokat tett meg műsorvezetőnek, és egyszerű, gagyi szövegű számokat tett a slágerlistájára. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Rendszeresen nézem a Petőfi facebook-oldalát, ahol látom, hogy nem vagyok egyedül, napok óta felháborodott kommentek özöne zúdul a rádióra. Számos cikk is tárgyalja az esetet. Nincsenek illúzióim. Jó lenne azt gondolni, hogy a rádiónak nem jön be az új taktika, túl sok hallgatót veszít, az új irány befuccsol, és előbb-utóbb a régi rendszerhez kell visszatérni, de kétlem, hogy így lesz. Biztos vagyok benne, hogy a rádió szerkesztői alaposan átgondolták, hogy mit tesznek, sokat tanulmányozták a hallgatottsági statisztikákat és igényeket, mielőtt meghozták a döntésüket. Mi, akik a színvonalas, tartalmas Petőfi Rádiót szerettük, és most csalódtunk, egy kisebbség vagyunk. Az új Petőfi a tömegek, a tucatok rádiója lesz, és bizonyára megtalálja majd a közönségét, akik a migránsozós "társadalmi felhívásokat" és Fidesz-párti hírblokkokat is könnyebben megemésztik majd. Az a párszáz ember, akinek pedig tényleg fáj a változás, és többet nem kapcsol a Petőfi sávjára - nos, ők le vannak szarva. 

A probléma persze az, hogy nincs alternatíva. Nem akarok mást hallgatni, de valamit hallgatnom kell. A régi Petőfit hallgatnám, de az már nincs többé, sőt, hozzá hasonlatos rádió sincs Magyarországon. Kínomban leszedtem egy izraeli rádió appját a telefonomra, és most azt hallgatom nyelvgyakorlás céljából. A zenék itt is elég borzalmasak, de a beszédet nagyon szeretem: megértem a számokat, azt, hogy "új dal" következik, illetve az időjárás-jelentést. 

#visszaafelkelésvezéreit

#követeljükarégipetőfit

#visszaanagyonzenét

Arról, hogy öregszem

Van néhány apró jele annak, hogy - bár nem veszem észre - azért repülnek felettem az évek. Például az, hogy a 18-es korhatár már rég nem vonatkozik rám. Hogy a facebookon találkozom olyan álláshirdetésekkel, amikből már kiöregedtem, mert 18-22 éves lányoknak szól. És hogy csak egy fél perc után döbbenek rá, hogy a jóvágású kamaszfiú, aki tartja nekem a kaput, amíg betolom a biciklimet, nem más, mint a földszinti szomszéd fia, akire úgy emlékszem, mint akaratos totyisra. Jóég.

Öt év

Gáborral megünnepeltük az ötéves szakítási évfordulónkat. Na jó, inkább csak megemlékeztünk róla, de mint kiderült, egyikőnk sem emlékezett a pontos dátumra, sőt, ő arra se, mikor jöttünk össze. Érdekes, hogy minden mennyire múlandó, hogy azt, ami valamikor olyan fontos volt, mennyire könnyen el lehet felejteni. 

5 éves érettségi találkozó

Hihetetlen, milyen gyorsan repül az idő: öt éve ballagtam el a Szilágyiból! Ahogy az lenni szokott, megszervezésre került az első érettségi találkozónk is - ki más, mint Szabó Peti és Zsuzsi szervezték meg. Az a helyzet, hogy az osztályunk nem mutatkozott szuper összetartónak az érettségi után, nagyon sokakat egyáltalán nem láttam azóta, és a többi emberrel is csak ritkán találkozom, Petivel, Tomával, Zsuzsival és még néhányukkal szinte kizárólag egymás születésnapján látjuk egymást. Ironikus módon az egyetlen, akivel rendszeresen tartom a kapcsolatot, az továbbra is Gábor.

Sajnos az osztálytalálkozónk, amit múlt pénteken tartottunk, is tükrözte ezt az állapotot: hiába a buzgó szervezés, valójában végül kizárólag olyan emberek jöttek el, akiket legalább egy éven belül már láttam. A Lágymányosi utcában lévő Black Dog pub-ban találkoztunk, a hely egy nagyon kedves English Pub volt. Lássuk, kik jöttek el (és kik nem):

Ők igen: 

Kristóf

Kata

Peti 

Virág Dani

Zsuzsi

Marci

Gábor

Olívia

Szintia

Toma

Andi

És ők nem:

Franci

Szunyi

Pálma

Kriszti

Petra

Lujzi

Sanyi

Barbi

Zsófi

Szonja

Adriána

Pásztor Kati

Gergő

Angéla

Janka 

Timi

Erzsi

Azok közül, akik nem jelentek meg, persze többen is életek nyomós kifogásokkal, például külföldön vannak vagy dolgoznak, de sokan, azt hiszem, tojtak bele az egészbe, és megeshet, hogy soha sem fognak eljönni. A tanárok közül is többen eljöttek: Zsuzsa néni, Vera néni, Nagy Lászlóné, Szilágyi Andi és Burits Eszter.

Őszintén szólva én úgy mentem el erre az osztálytalálkozóra, hogy biztos kicsit kellemetlenül fogom magam érezni, ott feszengünk majd, és papagáj módjára kell elismételnem mindenkinek, hogy fogalmam sincs, mi leszek, ha nagy leszek, de a szociológia azért menő dolog. Meglepetésemre a dolog sokkal jobban sült el, mint sejtettem. Valószínűleg azért, mert végül is szinte csak az általam kedvelt személyek jöttek el, de jól éreztem magam, mindig volt kivel beszélgetnem, osztálytársakkal és tanárokkal egyaránt.

Nem is tudnám összefoglalni, kivel mi történt az utóbbi időben. Nincsenek nagy sztorik, senki sem házasodott meg senki sem babázott le. Csak néhányan fejezték be az iskolát, például Danika és Erzsi, a többiek csúsznak, vagy extra tanulmányokba fogtak bele. Többünknek van Erasmus tapasztalata, és sokan dolgoznak a suli mellett. Toma és Zsuzsi továbbra is boldog párt alkotnak, Peti nemrég jött haza a Kanári szigetekről, ahol Erasmuson volt, és Andi is lelkesen mesélte az amerikai gyakornoksága történetét, pedig már egy éve hazajött. A saját életemet ezek után már nem is éreztem valami izgalmasnak. Mindenesetre nagyon jól éreztem magam, egészen éjfélig beszélgettem a többiekkel. Készült egy adag csoportkép is rólunk, de amint kikerültek a facebookra, felfedeztem, hogy szerencsétlenségemre az összesen bugyit villantok - szoknya volt rajtam és épp az első guggoló sorba osztottak be. Rém ciki az egész, életem hátralevő részében ezzel kell majd szembesülnöm, ha az osztálytalálkozóinkról nosztalgiázunk. De azt hiszem, a nyolc év után amit közösen együtt töltöttünk, ez igazán belefér.