Üdülés Zalakaroson

Bálinttól születésnapi ajándékként kaptam egy háromnapos wellness üdülést Zalakaroson, ahová közvetlenül a diplomaosztóm másnapján utaztunk el. Ez nekem egy jó kis pihi volt a tanulmányaim lezártával, neki pedig egy kis kiszakadás a filmes munkából (ami mostanában azt jelenti, hogy napi 12 órákat dolgozik a 30 fokban egy homokbányában). Természetesen nagyon jól éreztük magunkat. A szálloda többféle medencével, nagy szaunarészleggel, fincsi reggelivel és vacsorával várt minket. Igyekeztünk kihasználni a lehetőségeket, sőt, én még egy csokoládés masszázsra is befizettem, bár annyira azért nem volt nagy szám. Azért a különbségeink a nyaralás alatt is megmutatkoztak: én folyton menni akartam valahová, zsizsegtem, hogy próbáljunk ki egy újabb medencét vagy szaunát, Bálint ellenben órákig tudott szundítani a nyugágyban. 

Most először voltunk ilyen wellness hétvégén, de azt hiszem, nem ez volt az utolsó. Remélem még sok hasonló élményben lesz részünk együtt. :)

Lediplomáztam!

Szombaton megvolt a CEU-s diplomaosztó ceremóniám (ahol tulajdonképpen még nem kaptunk diplomát, azt ugyanis New Yorkban nyomtatják és onnan küldik csak nekünk postán valamikor ősz felé). A legutóbbi diplomaosztóm során nagyon izgultam, és nem is volt olyan hű de nagy élmény. A CEUs ceremónia más volt (bár itt is ugyanúgy tartottam tőle, hogy mindenki szeme láttára hasra vágódom a magassarkúmban). A CEU diplomaosztóját hagyományosan a MÜPÁban (!) tartják, és egyszerre végez minden évfolyam - idén 692-en voltunk. Ezért mindenki elvileg csak egy vendéget hozhatott, én megkaptam valaki másnak a jegyét, így apu és anyu is eljöhetett megnézni.

Kis csoportkép a diplomaosztó előtt - ez még nem a
teljes évfolyam

Mindannyian kaptunk jelmezt, vagyis fekete talárt és fejrevalót. Maga a ceremónia meglehetősen hosszadalmas volt, de nagyon szép. Már maga a MÜPA is egy impozáns helyszín, és lenyűgöző volt, ahogy megtöltötte a sok-sok végzős (91 országból!) és a rokonaik. Hasonló dísztalárban volt a tanári és a rektori kar. Voltak inspiráló beszédek arról, hogy a CEU olyan értékeket képvisel - jogállamiság, tolerancia, demokrácia - amik a mai világban egyre inkább megkérdőjeleződnek. De mi, kiválóan képzett és éles eszű diákok, majd szorgosan munkálkodunk ezekért az értékekért, és elhozzuk a jobb világot. Maga Soros György, a CEU alapítója is jelen volt és beszédet mondott. A "diplomaosztó" rész úgy nézett ki, hogy minden egyes szak hallgatóit megkértek, hogy álljanak fel, majd vonuljanak a pódiumhoz, ahol a nevükön szólították őket. Akkor kezet fogtak a rektorhelyettessel és a rektorral, majd lementek a színpad túloldalán. Mivel rengeteg szak és rengeteg hallgató volt, ez a folyamat eléggé motorikussá vált, a hallgatók nevét folyamatosan mondták és elég gyors volt a fel a színpadra-kézfogás-át a színpadon-kézfogás-le a színpadról jelenet is.

Látványos volt, együtt voltunk, így nem izgultam annyira. Egy perc volt az egész. Később azonban külön bemondták azoknak a nevét, akik Outstanding Academic Achievement Awardot kaptak, és ekkor fel kellett álljunk a helyünkön, végül megtapsoltak minket. Ez egy izgalmas perc volt, mikor felállhattam a helyemen a MÜPÁban, büszkén az évfolyamelső címemre. A ceremónia végén a rektor úgy búcsúzott tőlünk: "Go out and save the world!"

Borcsával, akivel a leginkább
összebarátkoztam az évfolyamon

A fentebb idézett blogbejegyzésemben az ELTÉ-vel kapcsolatban azt írtam, hogy örülök a lediplomázásomnak, bár nem tartom túl nagy sikernek; diplomát szerezni az ELTE Szociológia szakán nem volt egy kiemelkedő teljesítmény. A CEU-val már más a helyzet. Az egész képzés komoly szakmai kihívásokat támasztott elém, és nagyon sokat fejlődtem. Nagyon örülök, hogy itt tanulhattam, és nagyon élveztem mindent: a tárgyakat, a szemináriumi órákat, a saját kutatásaimat, az írást, a nemzetközi környezetet. Jó érzés volt egy olyan egyetemen tanulni, aminek legerőteljesebb alapelvei az egymás elfogadása, a nyitottság, a demokrácia, és ezek nem csupán üres szólamok, hanem rendre megjelennek az egyetemi élet minden területén. Úgy érzem, a CEUs diploma már jelent valamit, és menőnek számít, ha meglobogtatom későbbi munkáltatóim orra előtt. Ezt a diplomát megszerezni már tényleg teljesítmény volt. Szerettem a CEUt, és szomorú is vagyok, hogy vége lett, de tudom, hogy kapcsolatom az egyetemmel még nem ért véget: a jövőben is szoros együttműködésben fogok dolgozni két oktatóval, visszajárok majd a könyvtárba, itthon pedig az egyetemi logóval ellátott pulcsim és vizes kulacsom emlékeztet majd arra, mi is az alma materem. A végtelenbe és tovább!


UPD.:
Fotók bővebben ITT találhatóak a ceremóniáról, az én kézfogós fotóm a 4. oldalon van (nem egy nagy szám).
A diplomaosztóról készült videó megtalálható ITT, kézfogások 1:09:20-tól, Outstanding Academic Achievement Award hirdetés 1:53-tól. 

Sikerült!

A mai napon sikeresen megvédtem a szakdolgozatomat. Ugyan a háromtagú bizottság nem kímélt, és kiderült, hogy az 'orientation to a homeland' kifejezésben sokkal több van, mint hinném, sok dicséretet is kaptam. A végeredmény: szakdolgozat - A, védés - A, vagyis a lehető legjobb kombináció. Időközben az is kiderült, hogy mivel én végeztem a legjobb eredménnyel az évfolyamon, külön díjban részesülök (Outstanding Academic Achievement Award) amit külön ceremónián adnak majd át nekem a jövő héten.

Ez van, most már semmi sem mossa le rólam a stréber nevet. Egy kicsit azért büszke vagyok. Megdolgoztam ezért. 

Intenzív tánchét Janival

Az utóbbi időben borzasztóan keveset mozogtam, főleg a sok tanulás miatt. Pedig tudom, hogy kifejezetten nagy szellemi megterhelés esetén érdemes egy kis mozgást beiktatni, de sajnos ez most nekem nem fért bele. Ha valamire jutott időm, akkor általában futni mentem el, vagy a B4-ba. Nagyon régen voltam utoljára táncon, már nem is tudom miért. Azt tudom, hogy egy ideig Jani volt beteg, aztán az én lábujjamból vágtak ki egy darabot, lényeg a lényeg, hogy táncolni száz éve nem voltam. Viszont mikor megláttam, hogy Jani - az előző évekhez hasonlóan - intenzív tánchetet szervez, eldöntöttem, hogy megyek. Ez abból áll, hogy hat napon át minden nap tart a kezdőknek másfél, a haladóknak kétórás tréninget. Én persze a kezdőre mentem el, és nagyon jó volt, de ahh, teljesen kivagyok! Olyan izomlázam volt minden nap, hogy ihaj. Folyamatosan kenegettem magamat sportkrémmel, és egyre nagyobb szenvedéssel vonszoltam magam az órákra. A legnehezebb a tegnap volt, ugyanis dupláztam - maradtam a haladó órára is, mivel ma nem érek rá menni. Atyavilág, akkora csirke vagyok! Teljesen elszoktam a mozgástól, gyenge vagyok és béna és áááá... De nagyon jól éreztem magam :))) Mostantól ráérek, úgyhogy rendszeres mozgás lesz, megfogadtam!

Valamikor egy hónapja szülinapom is volt ám!

Az utóbbi idő zsúfolt szakdolgozatírási mizériája miatt persze megint alig blogoltam, és több fontos eseményről is elfelejtettem tájékoztatni a nagyközönséget. Az egyik ilyen rendkívül fontos esemény, hogy betöltöttem a 24-et. A szülinapomon csak anyu, apu, Petra és Bálint köszöntöttek fel, a nagy családos ünneplésre további húsz napot várnom kellett. A kis családomtól kaptam egy klassz óriási farmertáskát, fagyiforma körömlakkot és új memóriakártyát a telómba, illetve anyu arra is vállalkozott, hogy megszerezze életem tortáját, a kókuszos-mangós sajttortát. Ami még szülinapom egy klassz eseménye volt, hogy elmehettem a Made by you-ba alkotni egyet. Ez egy olyan műhely, ahol számtalan kerámia közül választhat az ember - csomóféle bögre, tányér, figurák, tálak, sószórók, stb. stb. - majd leülhet egy asztalnál, hogy kifesse őket. Rendelkezésre áll sokféle festék, tippek és segítség többféle technikához, eszközök, háttérzene és tea. Ha az ember kifestette az alkotását, akkor egy hetet várnia kell, mire kiégetik, és ha kész, lehet is érte menni. Nagyon sokféle szuper dolog készülhet itt, és van egy tök jó akciójuk, hogy a szülinapján ingyen festhet az ember. Úgyhogy kihasználtam ezt a lehetőséget, és készítettem a szülinapomon egy space mug-ot, vagyis egy olyan bögrét, amin maga az univerzum szikrázik! Nagyon elégedett vagyok az eredménnyel, nagyon szupi szülinapi ajándék volt nekem mind maga az alkotás, mind a kész mű. 

Jól sikerült a nagy családi ünneplés is, bár bevallom, rég nem volt már szülinapi hangulatom, mikor sort kerítettünk rá. De örülök, hogy összejöttünk, kaptam klassz dolgokat és ettem finomakat, így hát összességében nem panaszkodhatom. :)

A szokásos szülinapi sütögetére a barátokkal nem sikerült sort kerítenünk. A szülinapom után kábé három hétig folyamatosan esett (ami amúgy meglehetősen jót tett az írásnak). Azt terveztük, hogy valami nagy bulit csapunk összekötve Bálint szülinapját és az enyémet, és meghívjuk az ő társaságát és az enyémet, beleértve a sok CEUs osztálytársat is, akikkel így mellesleg a végzésünket is megünnepelhetjük. De aztán minden közbejött, minden hétvége foglalt volt, Bálint dolgozni kezdett és ezért nem ér rá, szóval valahogy nem akar összejönni ez az egész. Nyáron biztos sütögetünk, de az már rég nem a szülinapom lesz, és tartok tőle, hogy mire eljutunk odáig, a sok CEUs szétszéled. Na mindegy, ez most így alakult.

A végére hagytam Bálint ajándékát, az ugyanis nem más, mint egy wellness hétvége! Nagyon örülök neki, úgy tűnik nem hiába sóhajtoztam január óta hiába, hogy jaj de jó lenne kicsit elutazni és kettesben lenni. Közvetlenül a diplomaosztóm után, június végén utazunk majd el Zalakarosra három napra. De jó is lesz!

Kiüresedés és kérdőjelek

Ahogyan az lenni szokott, ha az ember valamilyen nagyobb lélegzetű feladaton túl van, most én is egyfajta kiüresedést érzek. Nem igazán tudom, mit kezdjek magammal, hogyan kössem le az időmet, hogyan tovább. Szinte hihetetlen, hogy mindjárt véget érnek a tanulmányaim a CEU-n. Hiszen két év szállt el ismét! Emlékszem, mikor még hezitáltam, egyáltalán jelentkezzek-e, de Kriszta rávett és segített; és emlékszem, milyen jó volt, hogy felvettek, és hogy izgultam az első napokban és hetekben, mikor megkezdődött a tanítás. Folyton arról álmodtam, hogy magas helyeken vagyok és szédülök a mélységtől, mert annyira izgultam az új kihívások miatt. Aztán beleszoktam az új rendbe, megtanultam, hogyan gondolkodjak, hogyan értelmezzem az olvasmányaimat, hogyan írjak - és jól is teljesítettem. Nagyon intenzív és stresszes volt az első év, és ugyan a másodikat lazábbra terveztem, valahogy ez is hirtelen elszállt. Most néztem meg a laptopomon lévő CEU mappát, több, mint 2300 elem van benne, olvasmányok, jegyzetek, beadandók... Mennyi minden történt, és hát máris vége, lediplomázom, és ezek után nem CEU hallgató, hanem CEU alumna leszek. Bevallom, egy kicsit szomorkás vagyok emiatt.

A másik problémám persze a "hogyan tovább" kérdés. Egyetlen helyre jelentkeztem, Haifára, ahova pár hete tudom, hogy fel is vettek. Ez önmagában azonban még nem sok örömre ad okot, mivel tudnom kell azt is, vajon mennyi ösztöndíjat biztosítanak nekem. Elég necces ez az egész, ha utánaszámolok a költségeknek és annak, mire is számíthatok, úgy érzem, nem áll jól a szénám. De nem vagyok igazán kétségbeesve, ugyanis abban sem vagyok biztos, hogy menni szeretnék. Érdekel ez a szak, érdekel Izrael, jó lenne külföldön tanulni, és már nagyon-nagyon rég óta kinéztem magamnak ezt a képzést, de most mégsem érzem azt, amit például a CEU esetében éreztem, hogy nagyonnagyonnagyon oda akarnék menni. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ez a jó döntés. Ráadásul itthon körvonalazódnak projektjellegű lehetőségek a láthatáron, de azzal kapcsolatban is bizonytalan vagyok. Mindig tartottam egy kicsit attól, hogy dolgozni kezdjek. Egy kicsit úgy állok hozzá, azt hiszem, mintha most zárulna le életem jó szakasza, és kezdődne a sírig tartó "rossz" időszak, noha tudom, hogy nem erről van szó, és lenne olyan munka, amit szívesen csinálnék, de mégis... Szóval lesz min rágódnom a nyár során, mire eldöntöm, hol is szeretnék ősszel kikötni. 

Leadtam a szakdolgozatomat!

Tegnap végre leadtam munkám gyümölcsét, a kétéves CEUs képzés lezárását, a szakdolgozatomat. Az utóbbi hónapban főleg ezzel foglalkoztam, de így utólag visszagondolva már nem is emlékszem, hogy is állt össze, hogy írtam ilyen rengeteget. A kész mű kereken száz oldal lett, 35 interjún alapul, és azt hiszem, elégedett vagyok vele. Szerencsés vagyok, mert viszonylag hamar - már tavaly januárban - tudtam, hogy erről a témáról szeretnék írni, így bőven volt időm anyagot gyűjteni és kitalálni, mit is szeretnék pontosan. Nem voltak tehát igazán nagy válságok és stresszek, de azért megfeszített tempóban kellett dolgoznom az utóbbi időben, és pont határidőre készültem el. Az a helyzet, hogy miután ennyi időt töltöttem a munkámba mélyedve, szükségem van pár napra vagy hétre, hogy kicsit hátrább lépve nézzem meg, mit is alkottam, van-e értelme. De egyébként úgy sejtem, hogy van. 

A címe (Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants lett. 18 Taglit résztvevővel csináltam interjút (kétszer) és ez alapján azt vizsgáltam, hogyan hat ez a tíznapos izraeli utazás a zsidó fiatalok identitására, tevékenységére, Izraellel való kapcsolatukra. Számomra a legérdekesebb a kutatás során az volt, hogy a magyarok esetében (de valószínűleg úgy általában a régióban) a zsidó identitás nagyon stigmatizált, még a fiatalok esetében is. Már rég fogalmunk sincs arról, mik is a zsidó hagyományok, mit tanít a zsidó vallás, eszik-e vagy isszák a Jom Kippurt, de azt tudjuk, hogy utálnak minket. Tudjuk, hogy egyszer meghurcolták dédszüleinket és nagyszüleinket a zsidóságuk miatt, és azt is tudjuk, hogy bőven van antiszemitizmus a mai Magyarországon is. Hát ezért csendben meghúzzuk magunkat. Nem beszélünk arról, hogy zsidók vagyunk. Csak a legközelebbi ismerősök tudják, mert jobb elkerülni a kínos helyzeteket, ki tudja, kinek tetszik, vagy nem tetszik, hogy kik voltak az őseink. Alapvetően szerintem ez nagyon szomorú és lesújtó állapot, és szerintem szuper érdekes, hogy a Taglit erre radikális hatást gyakorol. Miután az ember eltölt tíz napot Izraelben, megismeri a zsidó kultúra értékeit és az ország szépségeit, és szert tesz egy csomó zsidó barátra - nos, azután elkezdi más színben látni a dolgokat. Rájön, hogy zsidónak lenni csupa jó dolgot is jelent, a tel avivi tengerparttól a humuszon át egészen a sabatig. És elkezd gondolkodni azon, vajon miért is érezzem én szarul magam azért, mert mások szűklátókörűek? Szóval a tipikus Taglitos már egy kicsit nyitottabb. Jobban szeret zsidónak lenni, több embernek beszél róla, és nem húzza meg magát. Lehet, hogy semmit nem változtat az életében, nem lesz vallásosabb, nem kezdi el tartani az ünnepeket, nem csatlakozik semmilyen szervezethez, nem jár zsidó társaságba, de mégis, közelebb érzi magához a saját zsidóságát és Izraelt. 

Hát, ez a szakdolgozatom jó felfedezése, és nem hencegésből mondom, de szerintem ez tényleg újdonság, erről korábban még nem írtak, és ez szuper érdekes. Jövő héten meg kell védenem a munkám a két konzulensem előtt, amiatt persze még izgulok. Rendes értékelést csak utána kapok, amit nagyon várok, mert nagy szükség van rendes visszajelzésre, egyelőre fogalmam sincs, hogy mások szerint mennyire értékes, ami csináltam.

Ez a szakdolgozat kétségkívül a legnagyobb munkám eddig, sokkal többet dolgoztam vele, mint például az alapszakos szakdolgozattal két éve. Szerencse, hogy élveztem amit csináltam. Az interjúalanyaim szuper jó fejek és kedvesek voltak, és nagyon érdekes dolgokat meséltek. Így hát nagyon izgultam, hogy jól tudom-e leírni azt, amit kiderítettem, tényleg összeáll-e majd a szakdolgozat úgy, ahogy szerettem volna. Azt hiszem összeállt, így összességébe véve elégedett vagyok. Megtettem, ami tőlem tellett. Külön köszönet apunak, amiért reggel besompolyoghattam vele az irodájába, hogy együtt kinyomtassuk és bekössük az alkotást :)

A Petőfi Rádióról

Aki ismer, tudja, hogy egy gyáva nyúl vagyok. Ez többen között abban is megjelenik, hogy nem igazán szeretek egyedül lenni, így ha csak magam vagyok otthon, szinte mindig be kell kapcsoljam a  rádiót, hogy szóljon valami a háttérben. Ha tanulok, akkor persze kell a csönd, de amint kimegyek pisilni, teregetni, ebédet főzni, már nyomom is a Tuner gombot a hifin.

Történetem a rádióhallgatással jó régen kezdődött, emlékszem, gimis koromban borzasztó cikin éreztem magam, amiért egyáltalán nem ismerem azokat a számokat, amiket az osztálytársaim. Aztán elkezdtem rendszeresen rádiót hallgatni - talán akkor még a Danubiust? És egyszeriben én is képbe kerültem. Arra emlékszem, hogy egy idő után aztán - ki tudja miért - a Rádió1-re tértem át. Sosem jutott eszembe más csatornát keresni, azt viszont megállapítottam, hogy a magyar zenék nem jók. Sok időnek kellett eltelnie, mire megvilágosodás-szerűen rádöbbentem, hogy nem a magyar előadók szarok amblokk, hanem én hallgatok olyan rádiót, ami nem az ízlésemnek megfelelő zenét sugároz. Nem sokkal ezután - már nem tudom, hogyan - keveredtem a Petőfi Rádióra, ami, mint megtudtam, 2007-től újult meg. Emlékszem, hogy a Petőfivel kapcsolatban az első és legmegdöbbentő élményem az, hogy tetszik. Te jó ég, itt jó zenék mennek. Te jó ég, hát van színvonalas magyar zene! És színvonalas műsorok, beszélgetések, riportok! Emlékszem, hogy ez akkor megdöbbentett, különösen annak fényében, hogy tudtam, a Petőfi állami csatorna. De megdöbbenésem végül óriási megelégedettségbe váltott át: éljen, van egy jól működő rádió! Azóta tulajdonképpen rendszeresen a Petőfit hallgatjuk. Kivétel nélkül ez szól nálam a szobában, ezt hallgatom a kisrádión, ha a konyhában vagyok, és ezért kampányolunk apunál az autós utazások alatt is. Szokásommá vált, hogy reggelente a Petőfire kelek - Buda Márton "Talpra magyar!" műsora dobott ki engem az ágyból, kísért el fogat mosni, reggelizni, zoknit húzni, táskát bepakolni. Petőfi szól Bálintnál a síiskolában is.

A terjengős bevezető után persze következzen a lényeg: ettől a héttől a Petőfi Rádió megváltozott. Múlt pénteken sokként ért a hír, hogy Buda Marcit (más műsorvezetőkkel együtt) lecserélik, helyére a Rádió 1-ből ismert ripacs, Harsányi Levente és Peller Mariann kerül, és a rádió zenei kínálata is változni fog, hogy kicsit a "kommerszebb" irányba tolódjon el. A fenti bevezető fényében el tudjátok képzelni, hogy ért engem ez a hír. Az a helyzet, hogy ez a változás állandó rossz érzést hagy a mindennapjaimon. Reggel, napközben, délután, reggeli készítéskor, főzéskor, körömreszeléskor nyúlnék a rádió gombja felé, de megakad a kezem. Esetleg bekapcsolom, de csak azért, hogy ingerülten kinyomjam egy tíz perc múlva. Mások a hangok, mások a zenék, mások a műsorvezetők. A Petőfi Rádió egyértelműen a tömegeket próbálja megszólítani azzal, hogy lejjebb vitte a színvonalat, közönséges ripacsokat tett meg műsorvezetőnek, és egyszerű, gagyi szövegű számokat tett a slágerlistájára. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Rendszeresen nézem a Petőfi facebook-oldalát, ahol látom, hogy nem vagyok egyedül, napok óta felháborodott kommentek özöne zúdul a rádióra. Számos cikk is tárgyalja az esetet. Nincsenek illúzióim. Jó lenne azt gondolni, hogy a rádiónak nem jön be az új taktika, túl sok hallgatót veszít, az új irány befuccsol, és előbb-utóbb a régi rendszerhez kell visszatérni, de kétlem, hogy így lesz. Biztos vagyok benne, hogy a rádió szerkesztői alaposan átgondolták, hogy mit tesznek, sokat tanulmányozták a hallgatottsági statisztikákat és igényeket, mielőtt meghozták a döntésüket. Mi, akik a színvonalas, tartalmas Petőfi Rádiót szerettük, és most csalódtunk, egy kisebbség vagyunk. Az új Petőfi a tömegek, a tucatok rádiója lesz, és bizonyára megtalálja majd a közönségét, akik a migránsozós "társadalmi felhívásokat" és Fidesz-párti hírblokkokat is könnyebben megemésztik majd. Az a párszáz ember, akinek pedig tényleg fáj a változás, és többet nem kapcsol a Petőfi sávjára - nos, ők le vannak szarva. 

A probléma persze az, hogy nincs alternatíva. Nem akarok mást hallgatni, de valamit hallgatnom kell. A régi Petőfit hallgatnám, de az már nincs többé, sőt, hozzá hasonlatos rádió sincs Magyarországon. Kínomban leszedtem egy izraeli rádió appját a telefonomra, és most azt hallgatom nyelvgyakorlás céljából. A zenék itt is elég borzalmasak, de a beszédet nagyon szeretem: megértem a számokat, azt, hogy "új dal" következik, illetve az időjárás-jelentést. 

#visszaafelkelésvezéreit

#követeljükarégipetőfit

#visszaanagyonzenét