Bakancslista 2.0

Készítettem egy aktualizált bakancslistát. 

Azért mondom, hogy aktualizáltat, mert igazából korábban már készítettem egyet - de az inkább olyan hevenyészett dolog volt. Mondhatnám szedett-vedett. Akkor az egész projektbe Vigh Bori Hogyan menjünk világgá című könyve kapcsán kezdtem bele, ami tulajdonképpen egy kézikönyv a világutazáshoz, de ami szerintem elképesztően szuperré teszi, hogy az álmodozástól indít - pontosabban attól, hogy hogyan alakítsd az álmaidat céllá, és érd el őket (akkor is, ha tele van a fejed nagyon szuper kis kifogásokkal). 

Az utóbbi időben megint elkezdett kavarogni bennem egy csomó minden, amibe szívesen belefognék vagy amit el szeretnék érni, és ismét kivettem a könyvtárból Bori könyvét, hogy annak a segítségével strukturáljam a gondolataimat. Erre az imént került sor, jóga után, az erkélyen, tücsökciripelésben ülve, illatmécses, meditációs zene, women's balance tea és egy keksz társaságában. Szóval mondhatni, megadtam a módját.

A Bori-módszer lényege, hogy azzal kezded, hogy egyszerűen papírra veted az álmaidat. Nem foglalkozol azzal, hogy hogyan éred el őket, lehetségesek-e egyáltalán a fizika vagy a jog törvényei szerint, egyszerűen csak leírod, ami eszedbe jut, amit igazán szívesen csinálnál, lehetőleg minél konkrétabban megfogalmazva. Az én listám most ilyen lett (nem fontossági sorrendben):

1. Meditálni: megtapasztalni azt, hogy teljesen kiürítem az elmém, illetve valamilyen rendkívüli érzetet

2. Fejen állni olyan magabiztossággal, ahogyan lábon állok (ennek a jógához van köze; valójában rengeteg, főleg kartámaszos pózt szeretnék tökéletesíteni, és ez elég konkrét célnak tűnt). 

3. Megtalálni a tökéletes otthont (tudom, ez nem valami specifikus. De az egy külön fejezet)

4. Természetben lenni és megtapasztalni azt a békét, amit a rendszeres természetközeliség nyújt

5. Kirándulni, túrázni, nagyobb távokat, ilyen ottalvós, sátrazós, gázpalackon-főzős módon

6. Több konkrét lépést tenni a zero waste életmód felé

7. Látni egy tökéletes csillagfényes éjszakát

8. Legyen egy cicám. 

Vannak még apróbb dolgok, de ezeket szerettem volna kiemelni. Ami feltűnő, hogy ezek most mind eléggé "befelé fordulós" álmok. Bár egy világutazós tanácsadó könyv módszerét követtem, nem szerepel a listámon semmiféle utazás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az utóbbi időben elég sokat utaztam, és várhatók is további kisebb utak a munkámból kifolyólag, és most azt érzem, hogy ez elég, és épp nem vágyom semmi komolyabbra. Azt hiszem, most inkább megérkezni szeretnék, mint utazni. Ezért is szerepel az álmok között az otthon megtalálása, ahol már amennyire lehet, hulladékmentesen alakítom ki az életmódomat, és szerzek egy cicát. A jógával tulajdonképpen jó úton haladok, mert rendszeresen, heti háromszor-négyszer járok órára, ezért remélem, hogy a fejlődés jön magától, bár az a bizonyos fejenállás piszok nehéznek tűnik. Ahogy a meditálás is. Valójában nem tűnik bonyolultnak naponta tíz-tizenöt percre leülni a sarokban és befelé figyelni, de annyira lehetetlen vállalkozás, hogy eddig bele se mertem kezdeni. 

De ami a leginkább nagy falatnak tűnik, az ez a kirándulás téma. Egy ideje rájöttem, hogy borzasztóan vágyom a természet közelségére. Egyszerűen csak jó a természetben lenni. Csakhogy a város közepén lakom, és a mindennapokban még egy parkba sem jutok el. És oké, talán nincs olyan messze a Normafa meg a Budai-hegység, de mégis csak oda kell utazni, szóval ez egy projekt. A másik, amiről azt sem tudom, melyik végéről fogjam meg, az a túrázás. Egyszerűen nagyon szeretnék felhúzni egy bakancsot, hátizsákot, és csak menni hegyen-völgyön keresztül. Este aztán kicsapni a sátrat, főzni egy vacsorát abból, amit hoztam, aztán csak ülni a sátor előtt, és bámulni a csillagfényes éjszakát (ugye, összeérnek a szálak). Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan fogjak bele ennek az álomnak a megvalósításába. Konkrétan senkit sem ismerek a közeli ismerőseim közül, aki túrázna, és ezzel kapcsolatban azért az a felfogásom, hogy nem ugrik bele az ember egyedül. Szó szerint semmit sem tudok - hogy hol lehet kirándulni, és hogy kell odajutni, és hogy kell tájékozódni, és milyen felszerelés kell. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy egyszerűen találok egy pasit, aki túrázik, és aki majd visz magával - de ez persze túlságosan kiszámíthatatlannak tűnik ahhoz, hogy álmot lehessen alapozni rá. 

Mindenesetre úgy döntöttem, most ezzel fogok foglalkozni. Utánanézek a dolgoknak. Kis lépések, nem igaz? Úgy értem, a Normafára aztán igazán kimehetnék.

Néha elbizonytalanodom: semmilyen nagyszerűt nem tettem le az asztalra. Nem gyógyítok rákos gyerekeket, nem mentem meg a világot, nincsen kiemelkedő sportteljesítményem, semmiben nem alkotok maradandót vagy kiemelkedőt, és bár nem gondolnám, hogy sehogy nem járulok hozzá a világhoz, azért meglehetősen kétséges, hogy ez a hozzájárulás mennyire jelentős. És közben vannak ezek az álmok, és az az általános hangulatom, hogy csak szeretnék magam lenni. Szeretném azt csinálni, ami nekem jó, és nem azzal foglalkozni, hogy a világnak mitől lesz jobb. Nem tudom, ez baj-e. De jobban meggondolva - miért lenne baj ha boldog és elégedett vagyok? 

Spontán kanyontúra izraeli módra

Azért (is) szeretek Izraelben lenni, mert olyankor kiaknázhatom az izraeliek és az izraeli családom spontaneitásának és lazaságának az előnyeit, és remek kalandokban van részem anélkül, hogy megtervezném.

Két nappal ezelőtt hajnalban mentem a reptérre, hogy kövessem Orsit Izraelbe, ahol az újévet és 2019 első néhány napját töltöm majd. Nem tudtam pontosan, hogyan fog telni ez a hét, főleg mivel Orsi sokat dolgozik, a Baruch család össze-vissza nyüzsög. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Orsi leggingsben, sportcipőben és termopulcsiban fogad majd a reptéren azzal, hogy indulunk túrázni!

Így hát a bőröndöm a Citroën Cactus csomagtartójába került, én pedig behuppantam Omri, Sahar és Molly kutya mellé a kocsiba, és megkezdtük az utazásunkat délnek. Egy pihenőhelynél bevásároltunk és megebédeltünk, aztán folytattuk az utunkat, és meg sem álltunk a sivatag közepéig, ahol találkoztunk Sahar szüleivel és húgával. Leparkoltunk, és együtt vágtunk neki egy ösvénynek a kopár tájon. Út közben csokit majszoltunk, nevettünk Mollyn, aki mindig valami érdekes újdonságot fedezett fel, és megérkeztünk Gev Yaminhoz, egy sziklás kanyonhoz, ahol tábort ütöttünk és arab kávét főztünk egy kis utazó gáztűzhely segítségével. Majd vissza a kocsihoz, és irány tovább dél, ahol egy moshav szálláshelyén szálltunk meg. A szabadtéri tűzrakóhelyen készítettünk poykét vacsorára. Ezzel az étellel már tavaly találkoztam, mikor Sahar tisztavatására utazott ide a család. A poykét egy nagy, lábakon álló vasedényben készítik, amit a parázs közepére kell állítani. Az étel lényege, hogy mindenfélét belehajigálunk a poyke potba, ami aztán két óra alatt remélhetőleg finommá fő össze. A mi verziónkban volt krumpli, édeskrumpli, cukkini, répa, gomba, paprika, hagyma, káposzta, husi és rizs, fűszernek pedig - ez a legmókásabb - került bele édes csiliszósz, szójaszósz, kókuszkrém, datolyaszósz, vörösbor, curry, oregánó, só, paprika... Én nem gondoltam, hogy ez így együtt egy sikeres kombináció lehet, de éjféltájban nagy örömmel faltuk be, amennyit meg bírtunk enni. Fun fact: a recept szerint még kólát is önthettünk volna bele...

Másnap a Jordán határ közelében folytattuk az utunkat, és egy hosszabb túrát tettünk Nahal Baraknál. Ez is egy nagyon érdekes sziklacsoport a köves sivatagban. Hiába volt nálam egy egész bőrönd, kirándulásra nem készültem, úgyhogy Orsi adott kölcsön cicanacit, felvettem egy pólót, és a téli bakancsomban meneteltem előre. Sütött ránk a nap, és olyan idő volt, mint egy kellemes nyári napon. Kis prérikutyára emlékeztető nyúlszerű állatkák szaladgáltak körülöttünk, mire megérkeztünk a kanyonhoz. Itt kezdődtek az izgalmak. A táj gyönyörű volt, de hamar kiderült, hogy a sziklák között néha medencékben összegyűlt a víz, ami nyáron külön móka lett volna, de december 29-én kicsit elrettentett minket. Egy darabig még meneteltünk benne - én is bementem a téli bőrbakancsommal... - de egy ponton igazi mélyvízzel találkoztunk, nem tudtuk, hogyan tovább. A sziklák egyébként tényleg szuperek voltak, az egyes medencék között fém korlát és lépcső segítségével lehetett feljebb kapaszkodni, szóval igazán kalandos volt. Visszafordultunk, de kiderült, hogy az útvonal egy "loop", tehát mindenképp ezen a helyen kell átvágnunk, ha nem akarunk rögtön visszasétálni a kocsihoz. Egy izgalmas sziklamászás után megint csak ott találtuk magunkat, hogy úszni kéne. Ezúttal azonban már csatlakozott hozzánk Sahar, akinek sikerült a csapatatot rávennie a fürdésre. Tehát ereszkedtünk a sziklán, vízbe gázoltunk, egy alkalommal pedig szabályosan csobbanni kellett, és három gyors tempóval a szikla másik oldalához jutni. A víz jéghideg volt! Utána még jó fél órát gyalogoltunk a kocsihoz, de a nap ezúttal már eltűnt a sziklák mögött. Izraeli időjárás ide vagy oda, azért eléggé fáztam, miközben a vizes bakancsomban cuppogtam az autónk felé! Ott gyors átöltözés következett, majd kiadós ebéd.

Egyelőre úgy tűnik, a megfázás elkerült, de a bakancsom még nem száradt ki. Szegény, nem erre tervezték. Remélem holnapra rendbe jön, és nem kell kölcsöncipőben járnom. 

Szóval ezért szeretek Izraelben lenni - ha Sahar és a Baruch család ráér, a kaland garantált! Ma már Sahar és Orsi is dolgoztak, úgyhogy a napot a bázison töltöttem Molly kutyával, és kicsit intéztem ügyes-bajos dolgaim. Nem tudom, pontosan hogy fog alakulni a holnapi nap és a szilveszter - az fix, hogy Orsinak dolgoznia kell, de Baruchék talán ünnepelnek valahogy. Elsején és másodikán Jeruzsálemben leszek az NLI-vel, és képviselem a Centropát - elvégre ezért vagyok itt! Utána pedig még egy nap, és 4-én már vissza is térek - új lendülettel kezdve 2019-et. :)

(Miután percekig kerestem, hogyan ágyazhatok be blogposztba Insta posztot, rájöttem, hogy az Instagramom nem nyilvános, úgyhogy sehogy. Mindenesetre ott vannak képek. Amiket itt most nem tudok megmutatni. *Sóhaj*). 

Portugália top 15

Még egy utolsó bejegyzés Portugáliáról! Csak egy összefoglalója annak, ami a legjobb volt az utamban, legyen az helyszín, látnivaló, érzés vagy hangulat.

Az óvárosok hangulata.

Régóta tudom, hogy engem különösen lenyűgöznek az óvárosok, a hangulatos, szűk utcák, a régi kövek. Ebből a szempontból Portugália sem hagyja cserben az embert, sőt, a mediterrán jelleg még rátesz egy lapáttal. Ahol jártam, Porto, Coimbra és Lisszabon is mind dombra épültek és egy folyó partján helyezkednek el, ezért jellemző, hogy a kis sikátorok föl-le kanyarognak, állandóan mászni kell, de néha csodás kilátással rendelkező helyekre lukadunk ki. A házak keskenyek, kopottasak, csempedíszítésesek, kis szentképek figyelnek a kapuk fölött, macskák ülnek az ablakokban, kifeszített köteleken pedig ruha szárad. A macskakövek is kedvesek (ha megfelelő cipőben érkeztél) a falakon néha meglepő street art-ra lehet bukkanni, sirályok röpködnek és vijjognak összevissza, és ha Lisszabonban vagy, még egy kis sárga villamos is elrobog melletted néha. Csupa-csupa ok, hogy a "klasszikus" nevezetességek meglátogatása mellett / helyett szánj időt az egyszerű céltalan bóklászásra is. 

Azulejo, vagyis csempedíszítés mindenhol.

Annyira tetszett, hogy külön pontot érdemel az azulejo (a kiejtése elképesztően logikátlan és megjegyezhetetlen, "azulezsu", vagy valami ilyesmi) vagyis a csempedíszítés. Na ezek aztán mindenhol ott vannak. A legcsodásabb uralkodói palotákban és kastélyokban, templombelsőkben, közkutakon, és a leghétköznapibb házak falán is. Néha csempék jelzik az utcaneveket, csempe szentképek őrzik a kapualjakat, és persze csempék mosolyognak a turistákra a szuvenírboltokból és a bolhapiacokról is. Egy idő után megunja az ember, hogy mindet lefotózza, de azt nem, hogy gyönyörködve megálljon előttük. 

Templomok, kerengők, faragványok.

Portugália építészetének jellemzője az úgynevezett Mánuel stílus, amely a 16. században alakult ki, és gótikus jellegű, de mégsem az. Jellemzői a hihetetlen gazdag faragványok, amelyek más országoktól eltérően mór motívumokat is tartalmaznak, illetve különös figurákat és őserdei leveleket-indákat. Ennyi volt a művészettörténi beszámoló, ha valaki itt elbóbiskolt volna, akkor elmondom, mindez miért király: mert Portugália-szerte találkozhatunk olyan épületekkel (főleg templomokkal) ahol egyszerűen leesik az állunk a faragványok láttán. Nekem a legjobban a kerengők tetszettek, főleg ragyogó napsütésben, ahogy egy csodálatosan nyugodt hangulatot árasztanak, és miközben az ember szép komótosan körbesétálja, felfedezheti, hogy minden, de tényleg minden oszlop más és más, bárhol megállhatunk gyönyörködni egy-egy elrejtett részletben vagy éppen érdekes figurában. Mióta olvastam Ken Folett-től A Katedrálist, nem tudok úgy középkori templomba lépni, hogy ne jutna eszembe a kor és az akkori élet, és nagyon izgalmas azon agyalni, hogy vajon milyen lehetett megfaragni ezt a rengeteg mintát úgy, hogy valószínűleg nincs olyan templomlátogató, aki valaha is be tudná fogadni mindet.

"Privát élmények".

A meglepetés erejével hatott rám, hogy mennyi turista volt különösen Lisszabonban, és bár a város ettől még nem lett kevésbé szép, néha rontotta az élményt a sorban állás, a tülekedés, vagy az, hogy folyamatosan fotózkodnak azon a helyen, ahol te csak üldögélni szeretnél és nézni a kilátást. Ezért aztán egyre jobban elkezdtem értékelni azokat az alkalmakat, amikor egyedül fedezhetek fel valamilyen szépséget - magamban ezt csak "privát élménynek" neveztem el. Persze nem a legismertebb templomok és paloták esetén van az embernek privát élménye, hanem akkor, amikor megindul az ismeretlen utcák felé, és elé tárul egy-egy szép kis ház, falikút, vagy street art. Valahogy tényleg leírhatatlanul király volt, mikor például a zsúfolt Belém negyed után elindultam vissza a belvárosba gyalog, és tettem egy kitérőt a lakóházakkal körülvett Szent Amaro kápolnához, ahol a kutya sem járt, de ahonnan csodás kilátás nyílt a folyóra. Úgy éreztem magam, mint egy felfedező, aki elsőként pillantja meg egy ismeretlen kontinens partjait. 

Kilátópontok.

A dimbes-dombos kialakítás miatt a városokban sok a kilátópont, vagyis a miradouro. Ezek annyira népszerűek, hogy még a Google Maps-en is jelölik őket, de amúgy nem nehéz rájuk bukkanni. Elhelyezkedésüktől függően ezekről a helyekről csodás kilátás nyílik a városra vagy a folyóra, valószínűleg a közelben fogunk kapni kávét / limonádét / koktélt / fagyit is, és akár még zeneszó is kísérheti a gyönyörködést. 

Szállásom Lisszabonban.

Ugyan mókás lehet, hogy ez itt szerepel ezen a listán, de aki ismer, tudja, hogy nem alszom el akárhol, és nekem igenis fontos, mi vesz körül, hol szállok meg, különösen egy tíznapos külföldi úton. Óriási ajándék volt, hogy megtaláltam a Johnie's Place-t, ami mindenben megfelelt az igényeimnek: a belvárosban helyezkedett el, olcsó volt, nagyon közel hozzá voltak csodás kilátópontok, csendes volt és nyugis, hangulatos volt a berendezése, és nagyon kevesen voltunk benne. Olyan volt idejönni esténként a hosszú napok után, mintha hazatérnék. :)

Szivárvány Portóban.

Az egyik legklasszabb élményem az első nap volt, erről itt írtam. Ez is egy "privát élmény" volt, ha úgy tetszik, mintha csak nekem bukkant volna elő az a szivárvány. 

Internet és Google Maps.

Aki annyira béna a tájékozódásban, mint én, örülhet, mert a Google Maps-szel mindent, de tényleg mindent meg lehet oldani. Az utazás előtt emeltük fel a mobilnet limitemet, és mivel Portugália az EU része, pont úgy használhattam, mint itthon, és nem kellett attól félnem, hogy elfogy. És te jó ég, ettől minden annyira, de annyira egyszerű lesz! Bármikor bármit meg tudok nézni, a térkép mindig tudja, hol vagyok, hogy jutok el az úti célomhoz, melyik tömegközlekedési eszközt válasszam... Egyszerűen meglepő az egésznek az egyszerűsége! :o

Sok kutyagolás - Bori megállíthatatlan!

Mivel itthon általában minden napomat egy irodában ücsörögve töltöm, elég nagy változás volt, hogy tíz napon keresztül folyamatosan talpon voltam és jöttem-mentem. Városon belül tömegközlekedést csak akkor használtam, amikor tényleg muszáj volt, és egyébként élveztem, hogy csak sétálok, akár több kilométeres távolságokat is. Fárasztó volt, de a végén tök büszke voltam magamra, hogy lám, ezt is megcsináltam, és milyen ügyesek a lábaim, hogy elvisznek bárhová, a bakancsom jó barátom lett, és egy hét után már az izmaimon is éreztem, hogy kezdenek reagálni a dimbes-dombos menetelésre. Jó lenne ezt néha itthon is csinálni!

Varázserdők.

Két varázserdőt is láttam, az egyik a Bussaco, a másik pedig a Quinta de Regaleira kertje. Ezek attól varázslatosak, hogy az itthonitól eltérően sokkal különlegesebb és változatosabb a növényvilág, néha kicsit dzsungelszerű és nagyon zöld, pálmákkal, indákkal, és ami a legjobb, hogy mindenféle régi kövek, romok és megbújnak közöttük. Ezek is olyan helyek, ahol kicsit el lehet veszni, nem kell verekedni a többi turistával, és lehet álmodozni arról, milyen lenne itt kis erdei tündérnek lenni...

A Beavatás Kútja.

Még az utazás előtt, mikor még csak böngésztem a netet, bukkantam rá a Beavatás Kútjára, persze akkor még nem tudtam, hogy így hívják, és azt se, hogy hol van, csak azt, hogy imádom, és el akarok oda menni. Óriási öröm volt, mikor rájöttem, hogy ez Portugália, ráadásul egy olyan hely, amit meg fogok látogatni! Van valami nagy izgalom abban, amikor nagyon-nagyon vársz valamit, aztán végre tényleg ott lehetsz előtte, és pontosan olyan, amilyennek megálmodtad...

A Belém Torony

...Ugyanilyen élmény volt a Belém Torony is: olyan régóta szerettem volna látni, hogy egyszerűen csak király volt végre ott lenni.

A királynő trónja

Az is egy szuper és váratlan "privát élmény" volt, mikor megtaláltam a Pena parkban a királynő trónját, vagyis azt a kilátópontot, ahonnan csodásan tárul elénk a Pena kastély látványa, és ahol emiatt nem tudom hanyadik akárkicsoda felesége, szóval a királynő is nagyon szeretett ücsörögni, és emiatt egy trónt is faragtak neki a sziklába. Betelepedni oda és onnan nézni a tájat - ó, van ennek egy nagyon szuperhangulata!

Óceánpart.

Amikor a busz elért a Cabo da Rocához, és megláttam az óceánt, úgy éreztem, mindjárt elsírom magam. Egyszerűen lenyűgöző volt az egésznek a szépsége, a végtelensége... Tényleg nem lehet leírni, de hatalmas élmény volt, csodás megkoronázása a portugál utamnak.

Hű de laza!

Az ilyen egyedüli utazgatás jótékony hatása, hogy kicsit magabiztosabb leszek, jobban megszeretem magam, büszke vagyok magamra, és tudom, hogy bármi adódik, azt megoldom, nem kell szorongani, stresszelni, és abban is van valami felszabadító, hogy azt csinálhatom, amit én szeretnék, senki sem mondja meg, merre menjek és milyen tempóban, mikor és mit egyek, meddig ücsörögjek egy szép kilátóponton. Egy hét után én már abszolút éreztem magamban a változást ettől az úttól. Sajnos nehéz ugyanezt az érzést megtalálni itthon is, de nem lehetetlen, csak törekedni kell rá. Nagyon ajánlom mindenkinek a solo utazást. :)

Bori Portugáliában - II. rész

Zene blogolvasáshoz:

- Honeybeast: Portugál

- Moana: How far I'll go

6. nap - március 22. csütörtök

Sirály koma a Tejo folyó partján, kilátás a várból és
kilátópontok

Végre Lisszabonban! Az első dolgom az volt, hogy elmenjek egy közeli közértbe és bevásároljak. A következő héten tulajdonképpen ezen a kaján éltem, és kábé mindig ugyanaz volt a menü: reggelire zabkása banánnal, almával és müzlidarabokkal, nap közben müzliszelet, gyümölcs és tonhalas szendvics, vacsira pedig spagetti milánói szósszal és sajttal. Egészen finom és még költségkímélő is volt. A szállásom az óvárosban, az Alfama negyedben feküdt, így először ezt a környéket jártam végig. Ezen a napon ragyogó napsütés volt - le is pirult az arcom! Felmentem a Szent György várba, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Maga a vár egyébként már nem volt olyan nagy szám. Később lesétáltam a folyópartra, és ott ettem meg az ebédemet. Jártam még a székesegyháznál (ott elnyaltam az idei év első fagyiját) napoztam a Nemzeti Pantheon előtt, és úgy általában, csak mászkáltam erre-arra. Lisszabon dimbes-dombos, és sok a kialakított kilátópont is, ahonnan a tájban lehet gyönyörködni. Az megdöbbentett, hogy milyen sok turista van, és bevallom, kicsit el is kedvtelenedtem tőle. Teljesen azt hittem, hogy ezzel a márciusi időponttal elkerülöm a többi látogatót. Hát, sajnos tévedtem, a turistalátványosságok környékén mindig rengetegen voltak, így elkezdtem jobban értékelni csak azokat a helyzeteket és pillanatokat, mikor rábukkanok egy titkos, eldugott zugra, utcára, házra, ahol egyedül fedezhetek fel valami szépet. Persze ettől még megnéztem a fontosabb látnivalókat is, de ott többnyire tömegekkel kellett szembesülnöm, akik mind egyszerre, ugyanazt fotózzák, bemásznak az én fotóimba, és pózerkednek az Instagramra.

7. nap - március 23. péntek

Részletek a Szent Jeromos kolostorból

Ezen a napon jó vacak idő volt, borús, szeles és esős, szóval minden képem, amit készítettem, szürkés árnyalatú. A Belém városrészt néztem meg, ahol több nevezetesség van, de ami a szállásomtól (meg minden mástól is) jó messze feküdt, úgyhogy buszoznom kellett. Elsőként a Szent Jeromos kolostorhoz indultam, ahol rögtön leesett az állam, ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott. Mi mást tehettem volna, beálltam, és elővettem a könyvemet. Miközben sorba álltunk, folyamatosan nyomultak hozzánk az esernyőt, esőkabátot, portugál szuveníreket áruló árusok. Végül 20 perc után megvehettem a jegyemet, majd további 10 perc után a mosdóba is eljutottam. Ezután végre megtekinthettem a templomot! Megérte. Az épület a mánuel-stílust képviseli, ami nem teljesen tudom, hogy mit takar, a lényeg, hogy olyan, mintha gótikus lenne, de mégsem az, és teljesen egyedülálló Portugáliában. Először a kerengőbe jutottam, amelyet hihetetlen gazdag faragványok díszítettek - minden oszlop más volt, tele csodás, részletes mintákkal, és néha mókás figurákkal. Érdekes volt belegondolni, milyen sok ember mennyi ideig dolgozhatott ezeken a faragványokon, amelyeket évtizedek alatt sem lehet befogadni. Hasonlóan szép volt a templombelső is, ahol egyébként Vasco de Gama sírja is található.

A Belém torony < 3

A kolostor után a felfedezők emlékműve, majd a Belém torony következett. A tornyot különösen szerettem volna látni. Az egész portugál utazás ötlete tulajdonképpen onnan jött, hogy még egyszer gimnáziumban az európai országok voltak az Erzsébet-nap témája, és nekünk Portugália jutott. Ez volt az osztálydekorációnk témája, és rengeteget dolgoztunk a termen, ami végül csodaszép lett (nyertünk is vele). Portugál témájú előadással kellett készülnünk az Erzsébet-napi gálaestre is, itt a barcelosi kakas történetét adtuk elő. Én voltam a kakas! (A kakas a legendának köszönhetően Portugália szimbóluma, egy csomó szuveníren megtalálható). A Belém torony azért fontos, mert egy hatalmas plakáton virított az osztályterem elején, szóval egy éven át bámultam. Nagyon szerettem volna élőben is látni. Annyira izgatott lettem, mikor végre felbukkant előttem! Itt már rövidebb volt a sor, de persze ugyanúgy voltak turisták, de ezúttal nem érdekelt; egyszerűen lelkes voltam, hogy itt lehetek. Bejártam a tornyot, később pedig a torony melletti homokos parton gyűjtöttem egy adag kagylót.
Miután elmajszoltam a tonhalas szendvicsemet, ideje volt elindulni visszafelé. Még szerettem volna beugrani egy híres pékségbe, azt olvastam ugyanis, hogy ebben a városrészben a legfinomabb a de nata. Megdöbbenve tapasztaltam viszont, hogy a pékség előtt hatalmas sor kígyózott. Oké, megértem, hogy mindenki ajánlja ezt a helyet - de mégis kinek éri meg sorba állni egy adag sütiért?! Nekem nem érte meg, duzzogva odébb álltam azzal, hogy biztos találok hasonló hangulatú sütizőt. Végül találtam, de pont de nata nem volt - nem baj, ettem egy másik, hasonlóan finomat, és kaptam egy melengető teát is. A további terv az volt, hogy visszagyalogolok a belvárosba, tehát két lábon teszem meg azt a távot, amit reggel a buszon utazva töltöttem (9 kilométer). Jó volt végre olyan úton járni, ahol kábé egy lélek se volt. Találtam így is szép helyeket, például egy csempézett falikutat, vagy egy régi, különleges kápolnát, ahonnan szép kilátás nyílt az Április 25-e hídra. Persze mentem a folyó mellett is, ahol sokszor ipari hajók, rakodóterületek voltak. Végül szépen visszaértem a belvárosba. Nem is volt olyan hosszú gyaloglás!

8. nap - március 24. szombat

A Fronteira kastély szépségei. A bal alsó csempeképen éppen
könnyít magán a figura. :)

Ez is egy sétálós nap volt. Reggel magamtól felébredtem egészen korán, és úgy döntöttem, még mielőtt kinyitna a kastély, amit meg akarok nézni, elsétálok egy parkig. Kb. 45 perces séta volt, de nagyon jólesett. Mikor megnéztem a telefonomat, azt láttam, hogy a kastély (ahova eredetileg buszoztam volna) további 45 perces sétára van, és úgy döntöttem, nekivágok. Nagyon érdekes helyeken vitt az utam, mert ez már Lisszabon belvárostól távolabb eső része volt, de izgalmas volt új helyeket felfedezni és kevésbé frekventáltabb helyeken járni. Láttam például egy mecsetet és egy akvaduktot is. Végül eljutottam a Fronteira kastélyig, ami igazán lenyűgöző, de mivel kicsi, és kicsit el van dugva, itt sem volt sok turista. Az útikönyvben is eléggé elrejtették, pedig csodaszép. Van egy kertje szép sövényekkel, szökőkutakkal, csempeberakásos padokkal és halastóval, és látogatható maga a ház is. Ez volt az egyetlen hely, ahol idegenvezetésen vettem részt. Mivel egy francia csoport is volt velünk, az idegenvezető először franciául fogott bele, de többen jeleztük, hogy ez így nem fog menni. Az angolt persze meg a franciák nem értették. Szegény idegenvezető így két nyelven mondott el mindent, eléggé lenyűgöző volt, milyen perfekten beszél. A kastély belülről is nagyon szép volt. Évszázadok óta ugyanaz a család a tulajdonos, az egyik szárnyat még ma is lakják. Vajon hogyan lehetne ide beházasodni...?
A visszaúthoz már metróztam. Mivel többféle ajándékot kellett hazavinnem (család, Petra szülinapja, stb.) a délutánom azzal telt, hogy bejártam a belvárosi üzleteket. Menet közben azért eljutottam olyan utcákra is, ahol korábban még nem jártam. Iszonyatosan elfáradtam, és persze nagy volt a nyomás - mi lesz, ha nem találok semmit? De végül mindenkinek akadt ajándék, én pedig este elkészíthettem a spagettimet és bezuhanhattam az ágyamba. Huh! Hosszú nap!

9. nap - március 25. vasárnap

Egy a híres sárga villamosokból

Ezen a napon korán keltem, hogy utazzak a kis sárga villamoson. Erről azt kell tudni, hogy nagyon cuki, több vonalon is közlekedik Lisszabonban, és persze mindenki állandóan fotózza. A turisták persze utazni is akarnak rajta, különösen a 28-as vonalon, mivel az az óvárosban közlekedik. Azt már senki sem mondja el, mennyire borzasztó egy órát sorba állni, hogy egyáltalán feljuss a villamosra (ami menetrend szerint, negyedóránként közlekedik) és aztán mekkora élmény a közepébe beszorulva hering módra végigutazni az útvonalat... Őszintén nem értettem azokat az embereket, akik erre vágytak. Gondoltam, kijátszom a rendszert, és felszállok a villamosra akkor, amikor még senki sincsen rajta. Ez be is jött, vasárnap reggel nyolckor csupán egy másik utas volt rajtam kívül. Az egész igazából arra volt jó, hogy elmondhatom, hogy utaztam ezen a villamoson. Mert bármilyen cuki, mégis csak egy villamos, és az út, ahol megy, azok is ugyanazok az utcák, amiket az utóbbi napokban bejártam... A villamos bevitt a belvárosba, ott lepattantam róla, és mivel még korán volt, beültem egy kávézóba egy lattéért és két pastel de nata-ért. Igazi cukorbomba volt. Szép komótosan fogyasztottam el, és közben a könyvemet olvasgattam. Egy óra múlva buszra szálltam, és elmentem az Azulejo Múzeumba - ez volt az egyetlen múzeum, melyet az utazásom során megnéztem. Az azulejo a csempét jelenti, ami mindenhol ott van Portugáliában. A múzeumban is bemutattak egy csomóféle darabot, technikákat, ráadásul egy csempedíszítéses templom is a kiállítás része volt. Miután megnéztem, visszajöttem a belvárosba, megebédeltem, feladtam egy fél tucat képeslapot, aztán pedig vonattal elmentem a közelben lévő Queluz-ig, ugyanis ott is volt egy híres kastély. Úgy tűnik, Portugáliában nem lehet kifogyni a kastélyokból... Ez is egy nagyon díszes darab volt, hatalmas kerttel, szobrokkal, csempedíszítéssel. Miután megnéztem, visszatértem a városba. Az esti programom az volt, hogy lesétáltam a közelben lévő kilátóponthoz, lecsüccsentem egy csempedíszítéses padra, zenét hallgattam, néztem a vizet, és közben nagyokat kortyoltam egy borosüvegből. Ez egy fél óráig tök idilli volt még úgy is, hogy mellettem nagyban ment az insta-fotózkodás, utána viszont elkezdett fázni a popóm, úgyhogy szépen visszatértem a szállásomra.

10. nap - március 26. hétfő

A Quinta da Regaleira csodái. Balra alul a Beavatás kútja,
jobbra pedig az látszik, hova vezetett.

Ez a nap aztán nagyon hosszú volt, és tudtam, hogy rengeteg mindent kell belesűrítsek. Aki megteheti, és ráér, semmiképpen sem hagyhatja ki egy lisszaboni út esetén Sintrát, ami vonattal egy óra, és egy csodálatos település, ahol uralkodók építkeztek. Eredetileg a hétvégén jöttem volna ide, de azt olvastam, ezt jobb elkerülni, mivel sok lehet a turista. Hát, ami azt illeti... Sintra tele volt turistával hétfőn is. Dugig. Hömpölygött. Őszintén nem értem, milyen lehet hétvégén, vagy akár nyáron, a főszezonban. De mindenhol nagyon-nagyon sok ember volt. Mázli, hogy így az utolsó napra már kellőképp lelazultam és tudtam élvezni az utat úgy hogy leszarok mindenki mást, de azért így sem volt könnyű, és aggasztott, hogy értékes perceket veszítek a tömeg miatt. Sintrában rengeteg a látnivaló, főleg kastélyok. Én úgy saccoltam, hogy a napomba csak kettő fog beleférni, pedig volt egy harmadik is, amit szívesen megnéztem volna. A város amúgy hegyes-dombos (persze a kastélyok mind dombon állnak, kilátással) így gyalog nem túl könnyen bejárható. Ezért van kétféle buszjárat, ami azt a célt szolgálja, hogy a turistákat vigye látnivalótól látnivalóig. Először is sorban álltam információért, majd megvettem a jegyem a buszokra (ami meglehetősen drága volt). A fő probléma a buszokkal az volt, hogy nem volt belőlük elég. A buszmegállóban kígyózott a turisták sora, a felük sem fért fel az érkező járatra, várni kellett a következőre, ami viszont tíz-tizenöt perc múlva jött csak, mikorra a várakozók sora még hosszabbra duzzadt... és persze sokkal rosszabb volt a helyzet, ha az ember nem az első, hanem a második megállónál szállt volna fel, mert akkor egy eleve dugig tömött busz parkolt elé. Ezt sajnos nem igazán sikerült a közlekedési társaságnak jól megoldania. Én próbáltam kicsit ravaszkodni, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy a turisták többsége a Pena palotához igyekszik, ezért én a másik kastélyt néztem meg előbb, amihez másik busz vitt. Erre a buszra könnyen felfértem, és a kastélynál sem állt sor, bár odabent nagyon sokan voltak már. De persze megérte, minden megérte! Amint hallottam róla, tudtam, hogy meg akarom látogatni a Quinta da Regaleira kastélyt. Az egész olyan, mintha egy misztikus regénybe csöppent volna az ember: elvarázsolt kastély és kápolna csipkézett tornyokkal, és egy hatalmas park, amely rengeteg meglepetést tartogat a látogatók számára: tornyok a semmiből, padok, szökőkutak, barlangok, és persze a legjobb, a "Beavatás kútja", amely egy csigalépcsősor a föld mélyébe! Onnan barlangrendszer indul, végül egy vízesésnél köt ki az ember... Az egész egyszerűen mesés volt. Sajnos a kastély történetéről Google keresgélés után sem tudtam meg sokat, de azt lehet tudni, hogy sok gazdája volt, köztük egy okkultista fazon is, aki különös szertartásokat is rendezett ezen a helyen. Sajnos a kastélynak csak az alsó szintje volt látogatható, pedig biztos vagyok benne, hogy felül is fantasztikus. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna - még a tömegek ellenére is. :)

A Pena palota. Felül a királynő trónja és palota, ahogy onnan
látszik

Sajnos nem ragadhattam le itt, folytatnom kellett az utamat a Pena palotához. A busznál álltam egy jó adagot, mire jött egy járat, amire felfértem, azzal pedig szépen, szardínia módra szorongva felkanyarogtunk a a palota bejáratához. Ott persze egy újabb sorban állás várt rám, de végre bejutottam! A Pena palota nem véletlenül népszerű: az egész színesre: sárgára, kékre és pirosra van festve, ami rögtön nem mindennapivá teszi. Egyébként romantikus stílusú, és Portugália uralkodói lakták. A palotához hatalmas park is tartozott. Először magát a várat néztem meg, amelynek falairól fürtökben lógtak a turisták... de tényleg. Egyszerűen rengetegen voltak. Az az érzés, hogy nem tudsz sehova menni, mert biztos belelógsz valaki fotójába, és mások is belelógnak a tiédbe. Ha találtál egy jó fotótémát, meg kell várnod, míg az összes instázó elvonul onnan... Tulajdonképpen még jó is volt, hogy egyedül jöttem, és nem volt senki, akivel fotózgatnunk kellett volna egymást. A palota belsejét is úgy lehetett megtekinteni, hogy szépen felsorakozott a nép, és a látogatási útvonalat követve tyúklépésben "végigkígyóztunk" az épületen. Ismét hangsúlyozom, hogy ekkor már nagyon laza voltam, szóval nem idegeskedtem a dolog miatt... egyszerűen még így is megérte a látogatás, mert az egész palota nagyon klassz volt. Utána pedig jött a park, ahol végre nem kellett tömegeket kerülgetni. Volt térképem, azzal próbáltam becserkészni a főbb látnivalókat. Eljutottam egy kilátó keresztig, és megtaláltam a dombtetőn álló katona bronzszobrát is. Ami a legjobban tetszett, hogy megtaláltam azt a kilátópontot, ahonnan csodás kilátás nyílik a palotára, olyannyira, hogy valamelyik királynő kedvenc helye volt, és ezért trónt is vágtak neki a sziklába! Nagy örömmel pöffeszkedtem a trónon, és közben gyönyörködtem a látványban. Később további szép helyeken vezetett az utam: láttam tavakat, vízesést, pálmafákat, hidacskát... aztán elértem a park végét.

Vigyorgó fejem Európa legnyugatibb pontjánál. Szeles volt!

Ekkor már hulla fáradt voltam, de egy nagy út még várt rám: látnom kellett az óceánt! Így hát ismét buszra szálltam, hogy visszajussak a városközpontba, majd sorba álltam ahhoz a buszhoz, amely elvitt Cabo da Rocához, a kontinentális Európa legnyugatibb pontjához. Persze ez se volt könnyű: fél óra sorban állás, aztán feljutottam a buszra, de csak állóhely volt, egyórás zötyögés, a buszvezető kepesztése, hogy a szűk kanyarokban elférjen az autósok mellett... de aztán végre megláttam a vizet, és óóó, az valami leírhatatlan volt! Már távolabbról kiszúrtam, és mikor végre odaértünk, esküszöm úgy éreztem, hogy elsírom magam. Az egész gyönyörű volt, és persze volt egyfajta különös ereje a helynek, annak, hogy tényleg itt ér véget a kontinens, innentől már csak a végtelen óceán van, és ennek vágtak neki a felfedezők! (Releváns ajánlott zenémet lásd fent). Kábé fél órát töltöttem itt. Végigsétáltam a part mentén, készítettem egy adag fotót, és csak élveztem a látványt. Később ugyanazzal a busszal visszazötyögtünk Sintrába, majd onnan vonat vitt Lisszabonba. Már jó késő volt, mire hazaértem és összecsomagoltam. Nagyon boldog voltam - ez a nap volt a legeslegkirályabb, csodás lezárása az utazásomnak!

11. nap - március 27. kedd

Persze túl egyszerű lett volna, ha egyszerűen csak hazajövök. Már reggel kiderült, hogy a közvetlen járatot, amivel Budapestre jöttem volna, törölték, így azzal indítottam a reptéren, hogy kiálltam a Tap Portugal információs pultja előtti sort, és új jegyet kaptam a Lufthansa járatára Münchenbe, majd Budapestre. Annak rendje és módja szerint becsekkoltam, átestem az ellenőrzésen, később pedig felszálltam a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem... mikor is ékes németséggel bemondták, hogy műszaki okok miatt a gép nem indul, leszünk szívesek leszállni, és új gépre jegyet váltani. Na, kezdődik minden elölről! Ki a reptérről, sorban állás a Lufthansa információs pultjánál (még jó, hogy a többség előtt odaértem). Az új jegyem Frankfurtba, majd onnan Budapestre szólt, viszont csak négy óra múlva indult... így hát újra security check, és végül lerogytam egy kényelmes székbe a várócsarnokban. Azon gondolkodtam, hogy az első napomon ennyi váratlan dolog tuti kiborított volna, és görcsölök azon, hogy mi lesz velem, de az utazás hatására sokkal nyugodtabb és magabiztosabb lettem - nem voltam ideges, nem is bosszankodtam; tulajdonképpen mulattatott a dolog. Nem siettem sehová, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb hazajutok, bár viccelődtem azzal, hogy na lám, minden összefog, hogy maradjak még... A gépem végül késve indult, és iszkoltam, hogy elérjem a csatlakozást, de végül az a gép is késett, szóval már elmúlt fél tizenkettő, mire landoltam Budapesten. Apu szerencsére értem jött és hazafuvarozott. Jó hosszú nap volt! Arra gondoltam, hogy talán még jó is, hogy így jött ki a lépés - volt egy kis átmenet az utazás és az otthon között, nem volt olyan hirtelen a hazaérkezés.

Ez én vagyok a királynő trónján.
Megállíthatatlan uralkodónak éreztem magam!

Tulajdonképpen nagyon érdekes volt ez az utazás. Intenzív volt, minden nap rengeteg mindent láttam és reggeltől estig jöttem-mentem, szóval egy csomó inger ért, amit feldolgozni is nehéz. Ezen kívül vártam némi személyiségfejlődét is az úttól, és tulajdonképpen ez is bejött. Az utazás első felében még elég vegyesen éreztem magamat: volt, hogy magányos voltam, azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki, és bizonytalan voltam, hogy jó-e ez, mit is csináljak... Meg persze türelmetlen voltam, hogy hol van már a lelki béke. Azt hiszem, az első pár lisszaboni nap után nyugodtam meg igazán, és éreztem azt, hogy "megérkeztem". Egyrészt tök büszke voltam magamra, hogy itt vagyok, megcsinálom, mindent milyen jól intézek, milyen ügyes a kis testem, hogy elvisz mindenhova, elgyaloglok bármennyit. Másrészt sokkal magabiztosabb lettem még úgy is, hogy nem sok nehéz helyzetben kellett helytállnom. Egyszerűen azt éreztem, hogy bármi adódik, meg tudom oldani, jobban bízom magamban, és kevésbé félek a váratlan helyzetektől, az idegen emberektől. Ez az érzés egyébként Amszterdam után is megvolt bennem, csak aztán fokozatosan elmúlt. Sajnos most is azt tapasztalom, hogy rögtön visszazökkentem a szokásos kerékvágásba, és kezdem elfelejteni ezt az érzést. Máris itt egy csomó munka, hétköznapi dolgok, itthoni emberek, és az egész utazás olyan távolinak tűnik, pedig csak egy hete jöttem haza!

Mikor végre éjfél után ágyba kerültem, bár tök izgatott voltam, egy ideig nem tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, megcsináltam! Elhatároztam, megszerveztem, elmentem, és megcsináltam! Azt hiszem, ez egy igazán jó üzenet saját magam felé. Bori is unstoppable!

Bori Portugáliában - I. rész

Zene blogolvasáshoz: Enya: Orinoco flow

Visszaértem Portugáliából! Az egész fantasztikusan szuper volt, kicsit nehezen is veszem rá magam hogy mindent leírjak (hosszú lesz!) illetve nem is könnyű visszaemlékezni és összeszedni mindent, annyira sok élményt ért - és persze be kell valljam, máris visszazökkentem az itthoni kerékvágásba. De azért lássuk!

1. nap - március 17. szombat

A gépem csak délután indult, a délelőttöt rendesen végigizgultam. Összecsomagoltam minden cuccom: egy nagy hátizsákot vittem, ami pont megfelelő méret volt ahhoz, hogy felvihessem a gépre, plusz egy kis hátizsákot későbbre, a mindennapi mászkáláshoz. Amikor megérkeztem Portóba, rögtön egész könnyen elnavigáltam a hostelemhez: először metróztam, aztán sétáltam, és közben végig megállás nélkül vigyorogtam. El sem hittem, hogy itt vagyok! A hostel nagyon szimpi volt, de sehol sem volt egy lélek se, úgyhogy egyedül vágtam neki, hogy felfedezzem a már esti várost. Kiderült, hogy minden nagyon közel van, és egyből elkeveredtem azokhoz a fő látványosságokhoz, amiket előre kinéztem magamnak. Visszamentem a hostelbe, és bár korán volt, nem tudtam, mit csinálhatnék, úgyhogy már azt terveztem, hogy lefekszem, mikor megjelent egy szobatárs: egy brazil lány. Vele indultam újra útnak, és rövid séta után beültünk valahova meginni egy pohár portóit. Közben mindenféléről beszélgettünk. Például megtudtam, hogy a nagymamája Olaszországból származik, és mikor Brazíliába ment, egy kis faluban telepedett le, lényegébe véve a falu alapítója volt. Született öt lánya. És volt a faluban egy másik család, ahol meg öt fiú volt, és ezek szépen mind (!) egymásra találtak, így született az ő népes családja... pedig a szülők ki nem állhatták egymást. A hostelbe visszasétálva rögtön lefeküdtünk, és többet már nem is láttam ezt a lányt - másnapra már elutazott.

2. nap - március 18. vasárnap

Csempedíszítéses templom, street art, jó fej sirályok,
Pastel da Nata, folyóparti látkép

Irány Portó felfedezése! Jó volt, hogy kaptunk reggelit a hostelben, így rögtön teli hassal indulhattam útnak. Reggel esett, úgyhogy jól beöltöztem, ami végül nem bizonyult jó ötletnek, mert nagyon hamar ragyogó idő lett, és egész nap cipelhettem magammal a pulcsijaimat. Elindultam a városban, és szép komótosan sétálgattam, megnézve minden utcát, csempézett házat és háztetőt. Egyszer csak megszólított egy pasi: felismert, hogy az előző nap én ültem mögöttük a repülőn. Én is emlékeztem rá; az unokabátyjával, annak feleségével és kisgyerekével jött el utazni. Mivel a család napirendje a gyerekhez volt kötve, ő úgy döntött, egyedül fedezi fel a várost egy darabig. Együtt mentünk tovább. Nem zavart a dolog, jó volt vele beszélgetni, de néha bosszankodtam: azt például azonnal észrevettem, hogy kétszeres tempóban haladunk, és nem állhattam meg napon nyújtózkodó macskákat fotózni. De azért így is jól telt a délelőtt. Lesétáltunk a folyópartra, át a hídon, majd fel a dombon álló kolostorhoz. Mivel volt útitársam, még rólam is készült néhány kép. Később együtt ebédeltünk a kisgyerekes családdal. Én Francesinha-t kértem, ami egy helyi jellegzetes étel, tulajdonképpen egy jól megpakolt (sült hús, kolbász, sonka...), olvasztott sajttal és sült krumplival tálalt melegszendvics. Borzasztó rossz volt, de szerintem csak rossz helyen ettük. Annak örültem, hogy városnéző partnerem nem hagyta, hogy kifizessem a részem, ahogyan annak is, hogy az ebéd után viszont elváltunk. (Tegnap bejelölt Facebookon; fogalmam sincs, hogy talált meg).

Délután egyedül fedeztem fel a várost. Csodálatos napsütés volt, teljesen elbűvölt a város hangulata. Szűk utcák, csempedíszítéses házak, kint száradó ruha, sirályok, street art. Csak mentem és mentem. Megnéztem egy helyi híres könyvesboltot, a Livraria Lello-t, ami annyira szép belülről, hogy csak belépőjegy ellenében lehet bemenni. Ennek megfelelően elég touristy is, nyüzsögtek odabent a látogatók. Nézelődtem egy helyi kis kirakodóvásáron, ettem a híres portugál péksütiből, a Pastel de Nata-ból, és már késő délutánra járt, mikor nekivágtam egy dombnak a folyóparton, mert úgy tűnt, valami érdekes van a tetején. Itt már tök hulla fáradt voltam, de csak mentem, hogy megnézzem ezt a tuti helyet. Megérte - kiderült, hogy a dombtetőn egy nagyon szép park van kis templommal, szökőkutakkal, és padokkal, csodás rálátással a folyóra.

Szivárvány a dombtetőről

Csak azt vártam, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol leülhetek és megpihenhetek, és meg is lett! Találtam egy kőpadot, ami mögött egy fa nőtt épp úgy, hogy nekitámaszthattam a hátamat. Zenét hallgattam (különösen Enyától az Orinoco flow-t) és csak bámultam a vizet és a várost. Egyszer csak eleredt a zápor, és mindenki körülöttem fedezékbe rohant. Én is indultam volna, mikor megértettem, hogy a fa, ami alatt ülök, megvéd az esőtől - így maradtam, és nézhettem tovább a még hangulatosabb várost. A zivatar hamar elállt, kisütött a nap, és fantasztikus élményben volt részem - egy óriási szivárvány jelent meg éppen előttem, a víz fölött! Nagyon nagy és élénk volt, és úgy éreztem, egy igazi csodának vagyok szemtanúja ott a parkban, a kőpadon, miközben alig voltak körülöttem emberek. Kábé egy óra alatt összeszedtem magam és hazamentem, aztán aludtam egy jó nagyot.

3. nap - március 19. hétfő

A Bom Jesus templom

Bár simán el tudtam volna tölteni még egy napot Portóban csak azzal, hogy lófrálok és élvezem a város hangulatát, erre a napra Braga volt a terv. Ehhez a közeli vonatállomáson kellett vonatra ülnöm. Ez elvileg elég egyszerű művelet, de gyakorlatilag már itt kudarcot vallhattam volna, ha nincs mázlim. Szépen ki volt írva, hogy a vonatom a harmadik vágányról indul, oda is mentem, ott is ki volt írva, hogy ez az én vonatom, fel is szálltam rá. Egy német pasi szaladgált fel-alá a vonaton, és kérdezgetett mindenkit, hogy ez megy-e Braga felé, aztán eltűnt, majd visszajött, és kiderült, hogy nem ez a jó vonat, hanem az, ami a vonatunk előtt van. Bizony, nekem fel sem tűnt, hogy a 3-as vágányon két szerelvény áll bent, és értelemszerűen az fog hamarosan Bragába indulni, ami előrébb áll. Még jó, hogy a pasinak köszönhetően értesültem a dologról, és átszálltam. Ezután egy órás út következett, és megérkeztem Bragába, ami egy vallásos kisváros, amely a templomairól híres. A központ nagyon hamar bejárható, a nagy attrakcióhoz, a Bom Jesus templomhoz viszont buszozni kell. Könnyen kijutottam, és felmásztam a hegyoldalban álló Bom Jesushoz, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a városra. Az idő egyébként elég vacak volt, hideg és szeles, de pont mikor ennél a templomnál jártam, sütött a nap. Délután visszamentem a városba, majd vonatra ültem és hazamentem. Este még sétáltam Portóban, megnéztem a folyót, a fényeket, és némi vacillálás után beültem egy szimpi étterembe halat és bort vacsorázni. Még most is megvan a furcsa érzés, mikor a pincér megkérdezi, hogy egyedül vagyok-e, aztán mikor bólintok, elviszi a szemben lévő terítéket. Érdekes volt ez a kérdés: beülhetek egyedül vacsizni és borozni valahova? Tényleg? A válasz persze igen. Kár, hogy nem volt olyan óriási élmény a dolog, mert a halhoz túl sok spenótot hoztak, és az egész túl nagy adag volt, ráadásul nem volt egészen rendben a pocim - valószínűleg még túlságosan izgultam az egész út miatt. Szerencsére később ez már egyáltalán nem volt probléma.

4. nap - március 20. kedd

A coimbrai egyetem épülete a toronnyal

Korán reggel fájó szívvel bár, de otthagytam Portót, és vonatra szálltam Coimbrába. Itt várt rám a couchsufringelés, úgyhogy nagyon izgatott voltam. A hostom, Carolina nagyon aranyos volt, és kijött elém az állomásra. Elmentünk a lakásához, ahol lerakhattam a cuccom, majd együtt vágtunk neki a városnak. Coimbra legfőbb nevezetessége egy híres, régi egyetem, könyvtárral, templommal, toronnyal. Minden egy helyen van, és egy belépőjeggyel megtekinthető. A könyvtár tényleg bámulatos volt, az egyetem is tetszett - a mai napig vannak itt órák, és volt egy csodás előadó, ahol állítólag évekre előre kell foglalni, ha ott szeretnéd megvédeni a doktori disszertációdat. Felmentünk a toronyba is, ahova hihetetlen szűk csigalépcsőn át vezet az út - kötelesek is megkérdezni a jegyirodában, hogy nem vagyunk-e klausztrofóbiásak. Fentről viszont nagyon szép a kilátás a városra. Miután megnéztünk mindent, megebédeltünk. Az egyetem újabb kampuszai is a közelben vannak, és Carolina elvitt az egyetemi menzára, ahol 2,40€-ért ehettem hamisítatlan háromfogásos menzai ebédet.

Templomkerengő

Később egy időre elváltunk: ő a közeli botanikus kertbe ment, mivel biológiát tanul, és itt gyakornokoskodik. Én nekivágtam a város többi részének. Megnéztem egy templomot, amelynek különösen a kerengője volt csodálatos, de Portugália első két királyát is itt temették el. Ezután átszeltem a folyót, és (távolról) megnéztem egy régi monostort is. Ezután már indultam is vissza, hogy odaérjek a botanikus kertbe, ugyanis délután volt egy üvegház megnyitója, amin Carolinával közösen vettünk részt. A beszédekből kiderült, hogy ez Portugália legnagyobb üvegháza! Ez nagyon vicces volt, ugyanis semmi extra nem volt az egészben: egy üvegből készült házikó volt csupán egy adag cserepes növénnyel. De mégis - elmondhatom, hogy ott voltam, mikor megnyílt Portugália legnagyobb üvegháza! Ezután hazamentünk, zuhiztunk (végre hajmosás!) és elindultunk egy nem mindennapi esti programra. Carolina feminista aktivista, és sokat jár egy helyi feminista klubba, ahol épp aznap estére szerveztek valami felolvasóestet. Volt kedvem, így hát vele tartottam. A hely, ahova elvitt, egy közösségi térré alakított lakás volt, ahol egyébként tényleg laknak is páran - kicsit a Mózes Házra emlékeztetett. A dekorációja fantasztikus volt, mindenhol képek, üzenetek a falon, jópofa bútorok és tárgyak. Kábé húszan voltunk, mindenféle életkorú, hátterű, bőrszínű nő, meg néhány férfi is. Bemutatkoztunk, és elindult a felolvasás, ami két órán át tartott. Ezalatt szinte mindenki olvasott fel részleteket általa hozott könyvekből. Én persze egy szót sem értettem, mégis jó volt figyelni és hallgatni az ismeretlen szavak zenéjét. Tea és süti is volt! Már jó késő lett, mire hazaértünk. Carolina három másik lánnyal lakik együtt, mindenkinek külön szobája van. A lakótársakkal nem találkoztam. Carolina szobájában aludtam, volt egy tök jó matraca és hálózsákja. Hiába bugyolálódtam be, nagyon hideg volt. Mintha a prtugálok nem éreznék a hideget, egyik szálláshelyemen se volt rendes fűtés, pedig az időjárás még megkövetelte volna. Carolinánál is lefagyott az orrom (!) és sokat kellett feküdnöm kis gombócban, mire felmelegedtem. De végül csak sikerült aludnom egy jót.

5. nap - március 21. szerda

Palota, kilátás, vízeséses lépcsősor és pálmaliget
a Bussaco erdőben

Erre a napra azt terveztem, hogy meglátogatom a Bussaco erdőt, ami egy varázserdő Coimbra közelében. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy nem tudtam, hogy is jussak el ide pontosan, de gondoltam, Carolina majd segít. Ezzel szemben mikor először említettem neki, hogy ide szeretnék jönni, fogalma sem volt semmiről - Bussaco erdő? Az meg mi? Így hát együtt jártunk utána a dolognak, ő pedig annyira kíváncsi lett, hogy velem tartott. Ez nagy segítség volt - nem tudom, egyedül is boldogultam volna-e. Reggel korán keltünk, hogy elérjük a buszunkat, ami csak egy közeli városba vitt, ott kellett átszállnunk egy mikrobuszra, ami elvitt az erdő bejáratához. Ez tulajdonképpen egy nagy park, ami arról híres, hogy a közepén egy nagyon díszes kastély áll, ami ma hotelként üzemel. Körülötte az erdő attól varázslatos, hogy régen szerzetesek éltek itt és sok különleges növényfajt telepítettek ide, amelyek ma is láthatók a régi épületek romjaival együtt. Rövid sétával el is értük a kastélyt, az információs irodában pedig kaptunk egy térképet az erdőhöz, ami nem bizonyult túl hasznosnak, mert annyi látnivaló volt mindenfelé, hogy állandóan nézegetnünk kellett. Végül felismertük, hogy az erdő nem túl nagy, ezért egyszerűen csak sétáltunk, és végül el is jutottunk szinte minden olyan helyre, ami érdekelt. Az erdő nagyon más volt, mint ami nálunk Magyarországon van, és találkoztunk pálmaligetekkel, bambuszokkal és cédrusokkal is. Voltak kis kápolnák, egy csodás lépcsősor, amely egy vízesést fogott közre, tavak, hattyú, romok... Az egész nagyon szép volt! Felmásztunk kilátópontokra is, az egyetlen, amit nem találtunk meg, egy hatalmas kereszt volt, amit fogalmunk sincs, hogyan kerülhettünk el, mindenesetre sikerült. A séta után visszatértünk a kastélyhoz, és kávé és süti mellett hevertük ki a fáradalmakat. A hazajutás tömegközlekedéssel nem lett volna egyszerű - minden nagyon ritkán jár - ezért taxit hívtunk, ami elvitt a legközelebbi városba, ahol pont elértük a Coimbrába tartó vonatot. Végül egész hamar, ebédidőre hazaértünk, és Carolina főzött nekem vegán tésztát. :) 

Carolina és én

Kényelmes összecsomagolás után elsétáltam a vonatállomásra, és felszálltam a Lisszabonba tartó vonatra. Mikor a város közelében elkezdtünk a vízpart mellett suhanni és megláttam a folyót, szuper izgatott lettem! Az állomástól húsz percet kellett gyalogolnom felfelé a szállásomig, de már azalatt elvarázsolt a sok szűk utca, csempedíszítéses ház, és persze a lemenő nap fénye. A hostel, ahol megszálltam is király volt. Némi keresgélés után esett a választásom a Johnie's Place-re, ami jó helyen feküdt, olcsó volt, és a review-k alapján nyugis helynek tűnt. Abszolút az is volt! Mikor betoppantam, úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Egy csendes, kellemes hangulatú hely volt, többnyire privát szobákkal, és egy hatágyassal, ahol a következő hat napon laktam. Szerencsére a legtöbb nap ez a szoba sem volt tele. Berendezkedtem, és egy kis sétát tettem a környéken - nem sokkal a hostel fölött ugyanis rögtön egy kilátópont helyezkedett el, ahonnan láttam a folyót, a várost és a közeli Szent György várat is. Végre megérkeztem Lisszabonba, ahol az utazásom nagyobb részét töltöm majd!

Egy rendkívül aktív téli szünet

Nos, ez a téli szünet szokatlanul aktívra sikeredett!

Azzal kezdődött, hogy már a karácsonyon is átrohantunk, mert 25-én reggel kirándultunk és geoládáztunk, 26-án délelőtt pedig az új Star Wars filmet néztük meg. Délután persze már a nagyiké volt a főszerep. 27-én idegeskedés és csomagolás, 28-án pedig irány Ausztria!

29-től január 1-ig síeltünk. Ez ugye csak négy nap, és egyik nap sem síeltünk valami sokat, de azért azt hiszem, jól ment a dolog, és élveztem is! Az időjárással nem volt kifejezetten szerencsénk, első nap nagyon fáztam, második nap magamra vettem 3 plusz réteget, ami segített, de még úgy is hideg volt, harmadik nap meleg és ragyogó napsütés (gyorsan millió fotót kellett lőni persze) negyedik nap viszont tomboló hóvihar. Azt kell mondjam hogy tisztességesek voltunk és egyszer sem állított meg minket az időjárás, viszont az utolsó napra sikerült megfáznom. :( Amúgy azon gondolkodtam, hogy szerintem sosem voltam még ennyire aktív január elsején!

A szilveszter egyébként közepesre sikeredett, az elején társasoztunk a csapattal, játszottunk egy jó hosszú Dixitiet, ami jó volt, utána viszont Eszter és Gézu le is feküdtek. A maradék társasággal Activityztünk, míg beköszöntött az újév, amikor is koccintottunk, és meghallgattuk a Himnuszt. Idáig minden egészen rendben volt, utána viszont olyan depresszió köszöntött rám, hogy menekülve hagytam el a helyszínt hajnali 1-kor, hogy lefeküdjek aludni. Mindent összevetve a szilveszter szörnyű, és utálom. Jövőre valami olyan helyre kell elmenekülnöm, ahol nem érhet utol.

Január 2-án reggel összecsomagoltunk és indultunk haza. Engem viszont a szüleim nem haza vittek, hanem kitettek Grazban, Hannah-nál! Bizony, ez egy nagyon király dolog volt, hogy ezt meg tudtuk szervezni. Nem volt nagy kitérő, és Hannahnak is szünete volt éppen. Ráadásul éppen csak pár napja, a saját síelésük alatt a barátja, Matthias megkérte a kezét! Nagyon jó volt már csak ezért is pont most találkozni vele és megosztani vele ezt az örömet. Amikor utoljára náluk jártam Grazban, még máshol laktak, azóta új lakásba költöztek, ami tényleg lenyűgözően szép. Az első délután Hannahval bementünk a városba, sétáltunk, kajáltunk, kávéztunk. Másnap pedig egy rövid kirándulást csaptunk a közeli Schöckl hegyre: némi bolyongás után találtunk csak oda, és egy felvonóval mentünk a tetejére. Elég hideg, szeles, havas volt, de nagyon szép volt a kilátás. Fent ebédeltünk egy hüttében, lefelé pedig gyalog jöttünk, ami igazán jó kis kirándulás volt. Még korán volt, mikor hazaértünk, ezért elkezdtünk esküvői helyszínekre vadászni. Az esküvő egyébként valószínűleg 2019 tavaszán lesz, hogy Hannah nyugodtan befejezhesse a phd-ját. És mivel eléggé hasonlítunk, nem akar nagy felhajtást, valószínűleg kb. 40 vendég lesz, és valami kedves, természetközeli helyszínt szeretne, például a borvidéknél. Én természetesen a vendégek között vagyok, nagyon örülök, hogy Hannah kikötötte, hogy muszáj mennem, sőt, a nevem mellé véste, hogy "+1" szóval bepasiznom is kötelező addig. Hát...

Este még bementünk a városba találkozni Hannah két barátnőjével, akiket érdekeltek az eljegyzés részletei. Én nagyon hegyeztem a fülem, mert főként németül ment a társalgás. Érdekes, hogy a többnapos síelés, rádióhallgatás, beszélgetés a háziakkal nagyon gyorsan és könnyen előhozta a némettudásomat. Valamennyit Hannahval is beszéltem németül, aki azt mondta, hogy tök ügyes vagyok, de tény, hogy ebben a barátnős beszélgetésben már nehezen tudtam részt venni. Jó lenne polírozni a németemet, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy tényleg egész könnyen megy.

Sajna csak ezt a 1,5 napot töltöttük együtt, 4-én nagyon korán kellett kelnem, hogy elérjem a Bécsbe tartó buszomat. De nagyon nagyon jól éreztem magam Hannahval, és ő is hívott, hogy jöjjek mielőbb. Annak a kérésnek, hogy kísérjem el februárban a helyi esküvő kiállításra, valószínűleg nem tudok eleget tenni, de hátha többet kell majd menjek a bécsi irodába, és akkor meglátogathatom!

Ugyanis most is ez történt, Hannahtól elbuszoztam Bécsbe, ahol elkerestem a Centropa irodát. Egyrészt leadtam egy csomó cuccot, amit még Budapestről cipeltem magammal, átbeszéltem Veronikával (németül!) egy csomó projekt, kifizetés és számla ügyét, Fabiannal, Magdával és Estherrel pedig a CSA és a social media oldalaink volt a téma. Végül vonattal 6 körül indultam haza, és 9 lett már, mire végre meg is érkeztem. 

Ma inkább itthon maradok, mert péntek is van, meg meg is fáztam, de azért dolgozgatok, rendbe teszem az ügyeimet, és felkészülök arra, hogy a hétvége után teljes gőzzel belevessem magam 2018-ba :)

Na, ezt nevezem én aktív téli szünetnek!

Mindenki Montenegróba megy

Mindenki. Most épp az a trendi, mint amilyen tavaly Grúzia volt. A vicces, hogy még én is néztem Montenegrót mikor annó Hannah-val nyaralásban gondolkoztunk, csak az nem ilyen út lett volna, szóval már csírájában elvetettem az egészet. 

A legjobban persze az fáj, hogy Bálint is odautazott, ez volt a barátokkal a szokásos többhetes országokat-városokat bejáró trip, csak persze nekem ezúttal semmi közöm nem volt hozzá. Csak néztem az időről időre a szemem elé kerülő Facebook-fotókat, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezeknek az élményeknek én már nem vagyok részese, de a barátok igen, akik mindig voltak és mindig lesznek, míg az én részem csak kiollózott három év egy egész élettörténetből.

Mindegy. A lényeg, hogy eléggé tehetetlenül tekergek magamban mindig, mikor utazásokról kapok hírt. Éppenséggel két kollégám is épp Montenegróba megy a barátaival, mások a szerelmükkel utaznak, és ha Orsi épp nem vizsgázik őrülten, Izrael köves-patakos tájain kirándul, tavak mellett sátrazik, és szabad tűzön készít poyke-t. Úgy érzem annyival könnyebb lenne, ha nekem is lenne, akivel elutazhatnék. Ha lenne egy párom, akivel természetesen jönne egy utazás. Vagy sokkal inkább ha lenne egy baráti társaságom, akikkel jól érezném magam egy ilyen kalandon. Egy ideig emésztettem magam ezen, és most már kezdek szépen lassan arra jutni, hogy sajnos ez nincs, és valószínűleg nem is lesz, úgyhogy nem érdemes várni rá, ha el akarok utazni, megtehetem egyedül is. A szóló utazásnak tulajdonképpen már egészen nagy divatja van, bőven lehet a neten tippeket fellelni, és hirtelen felbuzdulásból elolvastam most két könyvet is a világgá menésről. Még mindig nem tudom, pontosan mit akarok, hova akarok menni és mennyi időre. Az fix hogy csak pár hét lesz, és valahol közel - nem rögtön Indiával kezdek - és leghamarabb jövő tavasszal kerítenék rá sort. Szóval igenis vannak terveim, és nem hagyom, hogy lehúzzon mások boldog kotori fotója - még ha néha sikerül is. Szóval csak figyeljetek.

My year 2015

Következzen a már megszokott év végi áttekintés! Idén egy pörgős, gyorsan elrepülős évem volt.

Január

2015-öt egy nyugis szilveszterrel indítottam, utána viszont a napjaim többségét a suli kötötte le: beadandókat írtam, majd amint leadtam őket, már kezdődött is a winter term. Bálinttal egy kis csúszás miatt januárban karácsonyoztunk, de egyébként sok időt töltöttünk külön, mert a hónap végén három hétre elutazott. Ennek örömére kezdtem bele egy komolyabb, három hónapos diétába.

Február

A február – főleg Bálint hosszú távolléte miatt – nyugisra sikerült. Tanultam, sportoltam, elkezdtem edzeni a frissen nyitott B4 Fitnessben. Az Elvált Nőcikkel megtartottuk a már hagyománnyá vált Valentin-napot. Osztálytársam, Steef jóvoltából részt vehettem A Dal döntőjén. Ezen kívül pedig tanulás, tanulás, tanulás.

Március

A március továbbra is tanulással, teendők intézésével, illetve a Bálintra való várakozással telt. Voltam ezen kívül a Haver Alapítvány önkéntes képzésén és Geotúrán apuval Szigligeten. Ami a sulit illeti, sor került a nevezetes Brubaker week-re, illetve legnagyobb örömömre Szabolcs felkért, hogy legyek a kutatási asszisztense, ami többé-kevésbé állandó munkát és jó fizetést jelentett egészen nyár végéig.

Április

A teendőim áprilisban sem fogytak: véget ért a téli félév, elkezdődött a tavaszi, nekem pedig ismét beadandókon kellett dolgoznom. Közbejöttek persze a tavaszi ünnepek, a Széder és a húsvét. Volt néhány szomorú esemény is áprilisban, például Iduka néni temetése, anyu pedig kórházban töltött néhány napot.

Május

A május már mozgalmasabb, eseménydúsabb volt, tele klassz élményekkel. Leadtam a beadandóimat és egy thesis proposalt is, és jó visszajelzéseket kaptam. Szülinapom volt, amit megünnepeltünk Bálinttal és a szűkebb-tágabb családdal is, valamint a szokásos módon a gazdagréti sütögetőn, ahova nagyon sokan eljöttek és nagyon jól éreztem magam. Voltam Bálinttal Selah Sue koncertjén az A38-on, és jártunk az állatkertben is, ahol megnézhettük a koalákat (egy faág mögé bújva, messziről). Időközben véget ért a tavaszi félév is, aminek a keretében Borcsával egy nagyon érdekes kutatást végezhettünk az egyik budapesti gimiben.

Június

Júniusban végre teljesen végeztem a sulival, leadtam minden beadandót és nagyszerű jegyeket kaptam, amivel évfolyamelső lettem. Volt ötéves érettségi találkozónk, ami jó hangulatban telt, bár nagyon kevesen jöttek el. Sahar két teljes hetet itthon tölthetett, úgyhogy jártunk náluk, vacsoráztunk étteremben, és meghívtuk palacsintázni is. Klassz volt! További jó események, hogy szüleim megünnepelték a 25. házassági évfordulójukat, jártam Sárinál egy nagy társasjáték-partin, és voltunk Bálinttal Balatonszemesen a Nándi-lakban. Eszterék megkértek, hogy segítsek be a B4-ban, így hát ott is elkezdtem ismerkedni a rendszerrel és dolgozni.

Július

A július számos fontos eseményt tartogatott! A család számára a legfontosabb, hogy Eszter és Gézu 11-én egybekeltek (egy héttel korábban pedig a leánybúcsúra is hivatalos voltam). A szertartás és a lagzi is nagyon jól sikerült, és persze külön öröm, hogy az eseményre Orsi is hazalátogatott. Bálinttal nagy esemény, hogy megvolt a két éves évfordulónk, amit egy nagyon szuper barcelonai nyaralással ünnepeltünk. Júliusban még egyszer voltam külföldön, ugyanis Hannah-val eltöltöttünk pár napot Bécsben.

Augusztus

Augusztus elején először is táborba mentem, utána pedig Orsi jött haza, és vele utaztunk el egy hétre Salzburg környékére, majd itthon csináltunk különböző programokat. Nagyon jól sikerült az egész nyaralás. A hónap végén már kicsit a szakdolgozatommal is elkezdtem foglalkozni, interjúalanyokat gyűjtöttem és interjúkat készítettem.

Szeptember

Szeptemberben megpróbáltam szép lassan újra felvenni a teendők fonalát, például további interjúkat készítettem és megkezdtem a CEU-n a második évemet is, de nem volt könnyű visszaszokni. Klassz újdonság viszont, hogy elkezdtem hébert tanulni. Ezen kívül megünnepeltünk a zsidó újévet, voltam a Haver Alaptívánnyal Leányfalun egy hétvégi ötletelésen, Gábor pedig közölte, hogy mostantól nem áll szóba velem.

Október

Az október apró-cseprő családi eseményekkel, szülinap-ünneplésekkel, baráti összejövetelekkel telt. Amit kiemelnék, hogy megnyitott Budapest első közösségi barkácsműhelye, a Technika, ahova elmentem egy workshopra fúrni-faragni, illetve volt egy Republikon alumni találkozó, ahol nagyon büszkévé tett, hogy többek között engem kértek fel arra, meséljek pár szót a republikonos tapasztalataimról és a „karrieremről.”

November

Halottak napján a családdal Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A hónapban ünnepeltünk családi szülinapokat, Petra fellépett az Erzsébet-napon és Borcsánál is volt egy nationalism studies buli. Sahar nagyszülei egy hónapot Budapesten töltöttek, ezalatt többször is találkoztunk: együtt vacsiztunk, Erzsi kötött nekem egy kardigánt, és persze megszeretgettük Hans kutyát is. Ebben a hónapban végre sor került életem első Haver foglalkozására is, ami szerencsére jól sikerült. Az év során volt egy elhúzódó problémám az egyik fogammal, az ügy végére novemberben sikerült pontot tenni egy gyökérkezeléssel. 

December

December elején még Bálint szakdolgozatával és egy republikonos tanulmánnyal foglalatoskodtam, és csak emellett tudtam dolgozni az iskolai teendőkön. Időközben tartottam két további Haver foglalkozást is, a családdal pedig megünnepeltük a Hanukát. Amint véget ért a tanév, Bálinttal és a családjával elmentünk síelni, hazaérve pedig a BK-s karibálon vettem részt. Utána persze már jött a szokásos karácsonyi ünneplés takarítással, mézeskalács sütéssel, ajándékok csomagolásával, rokonok látogatásával. A hónap vége szerencsére nagyon nyugisra sikerült, sokat pihentem, jó volt együtt lenni a családdal, és Bálintnál lazulni Nagykovácsiban. Bár filmekről nem szoktam írni, említést érdemel, hogy kijött a legújabb Star Wars rész, amit meg is néztünk moziban annak rendje és módja szerint. Úgy tűnik, idén a szilveszter mozgalmasabb lesz, mint tavaly, kimozdulok otthonról. :)

Az idei év nagyon gyorsan elrohant. Még a 2014 sem tűnik réginek, most pedig hamarosan 2016-ot írunk. Azt hiszem ez abból fakad, hogy az utóbbi időben nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak érzem magam. Ez több dolognak is köszönhető. Először is azt vettem észre, hogy egyre jobban értékelem a családot, a családi összejöveteleket. Örülök, hogy ennyi rokonom van, akikre minden helyzetben számíthatok. Orsi hiányzik nekünk, de vele is sokat beszélünk, és szerencsére jól megy a sora Izraelben: felvették az egyetemre is sikerrel veszi az ottani akadályokat is. Másodszor, a tanulmányaim jó úton haladnak. A CEU nehéz volt, de sikerült beleszoknom, és a sok munkának megvolt a gyümölcse: nagyon jó jegyeket kaptam, évfolyamelsőként végeztem, az egyik tanárom állást is kínált. Továbbra is érdekel, amit tanulok, és ez biztonságérzetet ad, azt jelenti, hogy többé-kevésbé megtaláltam a helyem. Harmadszor, Bálinttal nagyon jól megvagyunk, nagyon szeretjük egymást és nagyon boldog a kapcsolatunk. Ez is stabilitás és állandó örömforrás az életemben. Nagy változások tehát nem történtek idén, de azért volt sok jó esemény, főleg a nyári utazások, Eszterék esküvője. Újdonság, hogy elkezdtem Haver foglalkozásokat tartani és héberül tanulni. Sokat filmeztem, voltam moziban, színházban is. A könyvekkel is jól állok: a blog statisztikáit figyelve úgy tűnik, évről évre többet olvasok, 2015-ben 33 darabbal zárok. :)

Ritkábban  szoktam blogolni nemzetközi közéleti és politikai eseményekről, de fontos, hogy az idei év sok változást hozott: óriási menekülthullám érkezett Európába, amely még mindig nem csengett le, a kérdés továbbra is rendezetlen. Nagyon komoly ellenszenvet váltott és vált ki bennem továbbra is az, ahogyan a magyar kormány kezeli a menekültkérdés, az a fajta xenofóbia, amit folyamatosan szítanak saját támogatottságuk érdekében, teljességgel elfogadhatatlan. Annak ellenére, hogy nem blogoltam róla sokat, meggyőződésem, hogy a menekültválság és az azzal kapcsolatos viták Európa jövőjéről, a multikulturalizmus és a különböző vallási, etnikai csoportok együttélésének dilemmái a generációm életének legmeghatározóbb kérdései lesznek. Bár eddig nem tettem semmit a menekültek segítéséért, helyzetük javításáért, lehet, hogy a jövőben ez változni fog. A menekültválsággal összefüggésben, részben annak kiváltójaként pedig ott van az Iszlám Állam és a terrorizmus, ami meghatározta ezt az évet: a Charlie Hebdo eset tavasszal és a terrortámadások november 13-án Párizsban, valamint a világ számos további pontján. Az, hogy nem vagyok menekültellenes, csöppet sem jelenti azt, hogy ne tartanám riasztónak a növekvő vallási fundamentalizmust és a terrortámadásokat. Nem tudom, hogyan fognak ezek a dolgok alakulni a jövőben, milyen következményei lesznek nemzetközi és hazai szinten.

És hogy mi vár rám 2016-ban? Bizonyára sok munka, változás és nehéz döntések. Meg kell írnom egy szakdolgozatot, júniusban pedig lediplomázom. Ki kell találjam, hogyan tovább, munkát kell találnom és meg kell terveznem a továbbtanulásomat. Ha úgy alakulna, hogy külföldre megyek, ősztől egy újabb kaland, ezzel együtt viszont egy esetleges távkapcsolat is vár rám. Remélem, minden jól sikerül majd!

Boldog új évet, kedves blogolvasók!

Beszámoló a családi nyaralásunkról

Nagyon megkéstem ezzel a beszámolóval, de nem feledkeztem el róla. Következzék idei családi nyaralásunk leírása. 

Szerencsére idén is sor került családi nyaralásra. Orsi kétszer is meglátogatott minket idén nyáron: eljött Eszter esküvőjére, de utána vissza is kellett sietnie Izraelbe egy vizsgára, így csak később, augusztus 20-án tért vissza hozzánk ismét, hogy két hétig boldogítson minket! Ebből az első hét volt a családi nyaralás ideje, amit idén Ausztriában töltöttünk, Salzkammergutban.

Sosem jártam még Ausztriában nyáron, csak prospektusokból tudtam, hogy a hegyek országa nem csak télen lehet lenyűgöző. Az azonban nagyon meglepő volt, hogy tényleg ezeket a turistakatalógusba való helyeket jártuk végig, és megtapasztalhattuk, hogy ez bizony nem csak egy photoshopolt világ, hanem a valóság! Következzen egy részletes beszámoló képekkel.

1. nap - péntek

Augusztus 21-én délelőtt vágtunk neki Ausztriának jól megpakolt autóval. Gosau-i szállásunkra csak este érkeztünk meg, ugyanis út közben megálltunk, hogy megnézzük a melki apátságot. Az apátság sokban hasonlít Pannonhalmára: egy hegyen fekszik csodás kilátással, és hasonló stílusban is épült: egy nagy épületegyüttes, amiben van több templom, iskola, az ott élők szálláshelye és persze múzeum, amit végig is jártunk. Igazán szép bevezető volt a nyaralásunkhoz.

Estére érkeztünk meg az apartmanunkhoz. Az is nagyon kedves helyen volt, a teraszról szép kilátás nyílt a hegyekre, klasszak voltak a szobáink, minden rendben volt, leszámítva a kicsit akadozó wifit.

2. nap - szombat

Orsival egy random tó partján

Reggel felkerekedtünk és Hallstadtba vettük az irányt, ahol először is megtekintettünk egy híres sóbányát. Az egész környék (Salzkammergut...) a sóbányászatáról híres. A bányában lecsúszhattunk Európa legnagyobb föld alatti csúszdáján, és részünk volt érdekes vetítésekben is, valamint láttunk egy bronzkori lépcsősort. Mivel a bánya magasan a hegyen fekszik, miután kijöttünk, rengeteg fényképet készíthettünk a környező hegyekről és egy csodás tóról, majd le is mentünk a partjára és végigjártuk magát a kisvárost. Egészen mesebeli volt. Takaros, egymás mellé épült házikók, templomok. A téren épp osztrák népviseletbe öltözött tűzoltózenekar játszott. A kis üzletekben persze kapható minden, ami sóval kapcsolatos: fűszersók, sólámpák, fürdősók, szappanok. Petra meg is jegyezte egy üzletben, hogy "kedve támadt letusolni". A város érdekessége még egy kápolna, ahol festett koponyákat és lábszárcsontokat tárolnak. A helyi temető ugyanis olyan kicsi volt, hogy az elhunytak csupán 10-20 évet töltöttek benne, majd kiásták őket, a koponyáikra különböző motívumokat festettek, és a kápolnában helyezték őket végső nyugalomra, sírjaikba pedig új tetemek kerültek. Bizarr látvány volt a sok koponyára meredni és a homlokokon olvasni a festést, kik is voltak. Azért éjféltájban nem szívesen maradtam volna egyedül velük. Este hazaérve játszottunk egy Pandemicet, Orsinak is megmutattuk, hogy működik a játék. Igaz, a legkönnyebb fokozaton játszottuk, de nyertünk!

3. nap - vasárnap

Ezt a napot Salzburgban töltöttük. Sétáltunk a város utcáin, megnéztük Mozart szülőházát, felmentünk a várba és megnéztük az ottani múzeumot. Ott is ebédeltünk, én egy Wiener Schnitzel-lel tömtem meg a hasam. Egyébként az egész környéknek - és főleg Salzburgnak - két fő nevezetessége van: Mozart és a Muzsika hangja. Előbbi itt élt és alkotott, utóbbit itt forgatták különböző helyszíneken. Mi is megpróbáltunk levadászni néhány forgatási helyszínt, például egy kolostort vagy egy templomi temetőt, de elárulhatom, családom tagjait sokkal inkább lázba hozta a dolog, mint engem.

Salzburg bejárása után nem mentünk egyenesen haza, hanem még útba ejtettük Hellbrunnt és a híres kastélyát. Az épület arról nevezetes, hogy egy tréfás kedvű püspök lakta, aki különböző vízi játékokat építtetett a kastélykertben. Csoporttal, idegenvezetővel mentünk végig a kerten. Van ott mindenféle érdekesség: csodás Poszeidón-szobrok, figurák, amiket a víz hajt, korona, amit egy vízsugár a levegőbe emel... és persze a vicc, az átverés, nevezetesen, hogy a legváratlanabb pillanatban, a legváratlanabb helyről vízsugár spricceli le a gyanútlan bámészkodót. Nem vicc! Nem tudom, mennyire volt a püspök népszerű egy-egy akciója után, mivel mi is igen ázottan távoztunk. Viszont rendkívül szórakoztató volt az egész.

4. nap - hétfő

A Schafberg tetején

Ez volt az úgynevezett "kirándulós napunk", de mint kiderült, sokkal inkább szólt a természeti szépségek megtekintéséről mint a gyaloglásról. A Wolfgangsee-hez mentünk, ahonnan fogaskerekű vasút vitt fel bennünket a Schafbergre, a környék egy magas hegyére. Másznunk tehát nem kellett, egyből a csúcsra jutottunk, ahol két órán át mást sem csináltunk, csak ámultunk és bámultunk. A látvány lélegzetelállító volt, körben mindenütt hegyek és tavak. Rengeteg fényképet készítettünk, sziklaperemre merészkedtünk, szendvicset majszoltunk, nézelődtünk és nézelődtünk, majd délután úgy, ahogy jöttünk, a vasúttal ledöcögtünk ismét a tóhoz. Ott részt vettünk egy hajókázáson a valószerűtlenül kék tavon, élveztük a napsütést és a gyönyörű tájat. Végül visszaértünk St. Wolfgangba, ahol nézelődtünk kicsit az utcákon, megnéztük a templomot, a szép házakat, a Weißes Rössl-hez címzett fogadót. Este a társaságnak még volt ereje pingpongozni, én jobbára pihentem és olvasgattam. Hosszú nap volt!

A Wolfgangsee partján

5. nap - kedd

Ezen a napon Werfenbe látogattunk, ahol Európa legnagyobb jégbarlangja található. Igyekeztünk felkészülni: sídzsekit, sapkát és kesztyűt is húztunk. Nem volt egyszerű felvergődni magához a barlanghoz, ugyanis a hegy csúcsánál feküdt. Busszal kellett feljutni egy darabig, úgyhogy először sorban álltunk buszjegyért, majd sorban álltunk a buszhoz. Miután a buszról leszálltunk, megvehettük a jegyünket a barlangba, majd ismét gyalogoltunk felfelé egy darabon. Onnan sílifttel vittek minket ismét feljebb, de megint csak gyalogolnunk kellett, mielőtt a barlang bejáratához eljutottunk. Ez már önmagában fárasztó volt, bár persze nagyon szép volt a táj - egy idő után azonban semmit sem láttunk, mert a hegy csúcsát köd borította. Felérve egy angol nyelvű idegenvezetésen vettünk részt, ami nagyon mókás volt, mert a csávó olyan akcentussal beszélt, mintha skót lett volna, alig győztem hegyezni a fülem, hogy megértsem. A barlangban nincs mesterséges világítás, úgyhogy bányászlámpákkal mentünk be. Odabent tényleg_nagyon hideg volt, még jól beöltözve is hamar átfagytam. Kiépített lépcsősoron kellett először hosszan felfelé, majd lefelé gyalogolnunk, menet közben pedig jégoszlopokat, érdekes képződményeket láthattunk. Visszafelé menet a sok lépcsőzéstől már remegett a lábam, de nagyon megnyugodtam, mikor kiderült, hogy nem egyedül vagyok ezzel, ugyanis Orsi is hasonlóképpen járt. A kirándulás után két napig olyan izomláz volt a vádlimban, hogy nem hittem el!

Tetőtől talpig beöltözve

Mikor kiértünk a barlangból, már feloszlott odakint a köd. Mielőtt lementünk volna a hegyről, betértünk egy hüttébe, ahol én remek gulyást ettem, majd megosztoztunk egy császármorzsán. Igazán jólesett!

A sok mászással, várakozással nagyon elment a napunk, de szerencsére sikerült kifogunk az utolsó idegenvezetést a szomszédos hegyen lévő várban, ahol egyébként a Kémek a Sasfészekben c. filmet forgatták. A vár egyébként nem olyan nagy szám, de nagyon kedves volt az idegenvezetőnk. Ha sokat hegyezem a fülem, jól értem a német beszédet, de ez már sajnos elég passzív nyelvtudás.

6. nap - szerda

Tipikus osztrák táj

Reggel először a közeli Gosausee-hez látogattunk el, szintén bámészkodás és fotókészítés céljából. Amit kaptunk, az a már hihetetlenül tipikus osztrák táj: kéklő tó, mögötte a hegyek (egyiknek a csúcsán még hó is volt!) zöld mezők, fakunyhók, legelésző tehénkék. Nehezen vettük rá magunkat a távozásra, de várt minket az aznapi úti cél, Bad Ischl. Itt megnéztük Ferenc József és Sissi nyári vadászrezidenciáját, utána pedig egy strandon fürödtünk, hogy húgaim is boldogok legyenek. Este hazaérve ellátogattunk a falu kálváriadombjára, ahol, úgy hallottuk, jódlikocert lesz. Mint kiderült, csak egy gyakorlatozó fúvószenekar volt, de azt is jó volt egy fél órácskát hallgatni ott a dombon a kápolna tövében, miközben néztük a kis falut , a sötétben világító sárga ablakokat. Hazaérve még jól bevacsoráztunk, aztán megkíséreltünk egy nehezebb fokozaton Pandemicezni - és kudarcot valottunk. Írtam is este Bálintnak, hogy "legyőztek a vírusok", szegény meg azt hitte, hogy megbetegedtem.

7. nap - csütörtök

A Gosausee partján

Ez a nap már a hazatérésről szólt. Reggel összepakoltunk és nekiindultunk. Út közben még bevásároltunk, egyszer megálltunk ebédelni, de egyébként mentünk haza, ahol este találkozhattam is Bálinttal. Úgy érezhette magát, mintha a Mikulás jött volna hozzá, ugyanis egy csomó mindent hoztam neki: sítérképet, gumicukrot, Almdudlert, teát, sőt, még képeslapot is küldtem. :)

Nagyon jól sikerült ez a nyaralás, tényleg nagyon szép, mesébe illő helyeken jártunk, és persze jó volt Orsival is együtt lenni.