Egy jó fotó örömei

Anyu: Ez a kép baromi jól sikerült! A kollégáim áradoztak!

Bori: Igen, láttam is, hogy kiraktad Facebook sztoriba(!!!)! Én beállítottam telefonomon háttérképnek, és kitettem Instára!

Apu: Én kicseréltem azt a nagy képet az irodámban!

Petra: Én kiraktam Insta fókuszba!

...egy kicsit lelkes a család, hogy sikerült egy jó fotót lőni (na jó, egy kicsit azért is, mert Orsi néhány napot itthon volt). 

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.

Próbáljuk újra

Az életem kezd egy nagyon vicces valóságshow-vá alakulni, de muszáj bevallanom, hogy végül mégis visszatettem a telefonomra a Happnt. Méghozzá az egészet a Szirmai Gergővel való összefutás inspirálta. 

Ezúttal tovább jutottam, mint az első alkalommal. Szinte elkezdtem élvezni. Úgy értem, azok után, hogy abban éltem hónapokig, hogy "ó, jó lenne megismerni valakit, de hát nem találkozom senkivel", most itt egy app, ami folyamatosan csávókat dobál elém, akkor is, ha egész nap görgetem. Oké, a 95%-a teljesen érdektelen, de azért ott az az 5%, akin már elgondolkodom, és némi izgatott tanakodás után adok nekik egy szívet. Aztán néha megjelenik a képernyőmön pár csillag, hogy "it's a Crush!" és most már mehet a chatelés. A következő kör a ki írjon, mit írjon challenge, de egyelőre még egész jól vettem ezt az akadályt, úgyhogy már beszélgetek pár sráccal.

De mi végre? Őszintén nem tudom, mit várhatok ettől. Igyekszem amennyire lehet, lazán kezelni a dolgot, de lehet feladom, ha majd csalódások érnek. Lelkesedés-kiábrándulás, lelkesedés-kiábrándulás, tartok tőle, hogy ez lesz a forgatókönyv. Még akkor is, ha minden ismerősömtől megkapom, hogy "nekem egy csomó barátom van, akik a Tinderen jöttek össze!!!"

Petesejtek harca

Olvasom, hogy minden nő körülbelül 300.000 petesejttel jön a világra. Ebből aztán többnyire 1, 2, esetleg három darabból lesz gyerek.

És mi még azt gondoljuk, hogy nem értünk el semmit! Már a megfoganásunk pillanatában százezreket utasítottunk magunk mögé.

Keress ra hany orankent pisil egy mops

Tegnap találkoztam Szirmai Gergővel!!!!

Igen. Aki lemaradt volna róla, Szirmai Gergő a plátói szerelmem. 

A fantasztikus találkozás úgy történt, hogy összefutottam Gáborral, majd miután kitárgyaltunk mindkettőnk életét, elsétáltunk a 139-es megállójába, hogy ott együtt várjuk meg a buszát. Beszélgettünk, és egyszer csak a szemem sarkából megláttam, hogy a közelünkben álló nőhöz odaszimatol egy kutya, majd egy hatalmas ordítás következett:

- NUDLI!!!!

Odakapom a fejem, hát, mit látok, Szirmai Gergő épp elrángatja a kutyáját a nő mellől, aki felháborodott pillantásokat vet felénk Gáborral, hogy na, mi vagyunk a tanúk rá, hogy micsoda gazdik vannak. De én akkor már lefagytam, a szívem eszméletlenül vert, mutogattam és magyaráztam Gábornak, hogy bocsi, most mennem kell, aztán Gergő után iramodtam, aki már fél utcával odébb volt Nudlival.

Persze nem volt tervem. Párszor már elképzeltem, milyen lenne, ha találkoznánk, és tudtam, hogy nagyon különleges égi csillagzat és szituáció kellene ahhoz, hogy beszédbe is elegyedjünk, és legyen értelme ennek az egésznek (mert azzal mégse szólíthatom le, hogy hé, nagy rajongód vagyok). Szóval inaltam, közben Petrának pötyögtem, és mire felnéztem, Gergő el is tűnt - továbbhaladva láttam, hogy melyik házba megy be, szóval TUDOM, HOL LAKIK. Hah!

Az eset után még felugrottam Borcsához két utcával odébb, majd mikor hazamentem, reménykedtem, hogy épp elcsípem Gergőt az utolsó esti sétáltatás közben, de persze ez nyilván nem történt meg, hiába tanácsolta Petra nagy bölcsen, hogy keressek rá, hány óránként pisil egy mopsz. Otthon még ellelkendeztem ezt az egészet, amihez Petra annyit fűzött, hogy "Bori, huszonhét éves vagy!" - amit úgy fordítanék le, hogy a kamasz húgom leszánalmasozott.

Bárcsak mondhatnám, hogy ok nélkül tette.

Most mindenféle kavarog a fejemben, például, hogy ha ennyire közel lakunk, akkor simán összefuthatunk máskor is, illetve hogyha nem töröltem volna le azt a bizonyos appot a telefonomról, akkor az talán kidobhatta volna őt, mivel térképalapú, és elvileg azokat mutatja meg, akikkel "összefutottál" - persze ez csak akkor működik, ha ő is használja ezt az alkalmazást, amire igen csekély az esély. 

Szóval ez az életem. Celebek után szaladgálok, akiket nem ismerek és akikkel valószínűleg nem is illünk össze. Mit lehet tenni...?

Online nem fog menni

Az imént regisztráltam egy társkereső appra, majd körülbelül öt perc után pánikszerűen letöröltem az egészet, menekülésemről pedig az alábbi dal jutott eszembe:

Való életbeli srácok! Hol vagytok?

Disney hercegnő pokrócban

Azt hiszem, elég jól jellemzi a személyiségemet, hogy reggel hajat mostam, felöltöztem csinosan, fülbevalót tettem be, végiglejtettem az utcán annak teljes tudatában, hogy úgy nézek ki, mint egy Disney hercegnő, majd beértem a munkahelyemre, és ott azonnal kivettem a kontaktlencsém (mert abban nem szeretnem nézni a monitort), ledobtam a szandálom és felhúztam egy rózsaszín-fehér csíkos zoknit (mert fázik a lábam a légkondiban) és bebugyoláltam magam egy zöld pokrócba.

Hát, ez vagyok én. 

Aktuális crush-aim

A héberes csoporttársam, akivel egy fél éve poénkodunk át minden héberórát heti kétszer. Amúgy egy negyvenhárom éves, kopasz, fényesre suvickolt cipőjű ügyvéd.

A hébertanárom, aki egyszerűen iszonyatosan cuki, állandóan a haját söpri ki a szeméből, beutazta fél Ázsiát, életeket mentett katonai medicként, tud héberül, izraeli, értitek. Meleg. 

A gyógytornászom, aki heti egyszer átfogja a combomat és megrángatja, hogy ne fájjon. Továbbra is fáj, amúgy házas (nem a lábam) és különben is, ő a gyógytornászom.

Szirmai Gergő, mert ő Szirmai Gergő, értitek. Kár, hogy nem ismerem. 

Az osztrák kollégám, akinek félhosszú haja van és mindig sapit hord rajta, deszkás, elmélázó kék szeme van, és úgy tűnik, még ő is kedvel. Hét éve van egy barátnője, már tervezik az esküvőt.

Úgy tűnik a hormonjaim kicsit túlpörgik magukat, lol.  De most már találhatnának maguknak megfelelő célpontot is. :D 

Singlelife #2

Amikor végre, bő két év eltelte után találsz valakit, aki megtetszik, de az illető egy másik országban él és amúgy hat éve barátnője van

Kérdőív kitöltése közben

Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán kiröhögtem magam.

Singlelife #1

Amikor a barátnőd elhív egy kocsmakvízre, és te megörülsz, mert hátha lesz lehetőséged ismerkedni és találni egy srácot, aztán megtudod hogy ez egy leszbikus esemény

Spontán kanyontúra izraeli módra

Azért (is) szeretek Izraelben lenni, mert olyankor kiaknázhatom az izraeliek és az izraeli családom spontaneitásának és lazaságának az előnyeit, és remek kalandokban van részem anélkül, hogy megtervezném.

Két nappal ezelőtt hajnalban mentem a reptérre, hogy kövessem Orsit Izraelbe, ahol az újévet és 2019 első néhány napját töltöm majd. Nem tudtam pontosan, hogyan fog telni ez a hét, főleg mivel Orsi sokat dolgozik, a Baruch család össze-vissza nyüzsög. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Orsi leggingsben, sportcipőben és termopulcsiban fogad majd a reptéren azzal, hogy indulunk túrázni!

Így hát a bőröndöm a Citroën Cactus csomagtartójába került, én pedig behuppantam Omri, Sahar és Molly kutya mellé a kocsiba, és megkezdtük az utazásunkat délnek. Egy pihenőhelynél bevásároltunk és megebédeltünk, aztán folytattuk az utunkat, és meg sem álltunk a sivatag közepéig, ahol találkoztunk Sahar szüleivel és húgával. Leparkoltunk, és együtt vágtunk neki egy ösvénynek a kopár tájon. Út közben csokit majszoltunk, nevettünk Mollyn, aki mindig valami érdekes újdonságot fedezett fel, és megérkeztünk Gev Yaminhoz, egy sziklás kanyonhoz, ahol tábort ütöttünk és arab kávét főztünk egy kis utazó gáztűzhely segítségével. Majd vissza a kocsihoz, és irány tovább dél, ahol egy moshav szálláshelyén szálltunk meg. A szabadtéri tűzrakóhelyen készítettünk poykét vacsorára. Ezzel az étellel már tavaly találkoztam, mikor Sahar tisztavatására utazott ide a család. A poykét egy nagy, lábakon álló vasedényben készítik, amit a parázs közepére kell állítani. Az étel lényege, hogy mindenfélét belehajigálunk a poyke potba, ami aztán két óra alatt remélhetőleg finommá fő össze. A mi verziónkban volt krumpli, édeskrumpli, cukkini, répa, gomba, paprika, hagyma, káposzta, husi és rizs, fűszernek pedig - ez a legmókásabb - került bele édes csiliszósz, szójaszósz, kókuszkrém, datolyaszósz, vörösbor, curry, oregánó, só, paprika... Én nem gondoltam, hogy ez így együtt egy sikeres kombináció lehet, de éjféltájban nagy örömmel faltuk be, amennyit meg bírtunk enni. Fun fact: a recept szerint még kólát is önthettünk volna bele...

Másnap a Jordán határ közelében folytattuk az utunkat, és egy hosszabb túrát tettünk Nahal Baraknál. Ez is egy nagyon érdekes sziklacsoport a köves sivatagban. Hiába volt nálam egy egész bőrönd, kirándulásra nem készültem, úgyhogy Orsi adott kölcsön cicanacit, felvettem egy pólót, és a téli bakancsomban meneteltem előre. Sütött ránk a nap, és olyan idő volt, mint egy kellemes nyári napon. Kis prérikutyára emlékeztető nyúlszerű állatkák szaladgáltak körülöttünk, mire megérkeztünk a kanyonhoz. Itt kezdődtek az izgalmak. A táj gyönyörű volt, de hamar kiderült, hogy a sziklák között néha medencékben összegyűlt a víz, ami nyáron külön móka lett volna, de december 29-én kicsit elrettentett minket. Egy darabig még meneteltünk benne - én is bementem a téli bőrbakancsommal... - de egy ponton igazi mélyvízzel találkoztunk, nem tudtuk, hogyan tovább. A sziklák egyébként tényleg szuperek voltak, az egyes medencék között fém korlát és lépcső segítségével lehetett feljebb kapaszkodni, szóval igazán kalandos volt. Visszafordultunk, de kiderült, hogy az útvonal egy "loop", tehát mindenképp ezen a helyen kell átvágnunk, ha nem akarunk rögtön visszasétálni a kocsihoz. Egy izgalmas sziklamászás után megint csak ott találtuk magunkat, hogy úszni kéne. Ezúttal azonban már csatlakozott hozzánk Sahar, akinek sikerült a csapatatot rávennie a fürdésre. Tehát ereszkedtünk a sziklán, vízbe gázoltunk, egy alkalommal pedig szabályosan csobbanni kellett, és három gyors tempóval a szikla másik oldalához jutni. A víz jéghideg volt! Utána még jó fél órát gyalogoltunk a kocsihoz, de a nap ezúttal már eltűnt a sziklák mögött. Izraeli időjárás ide vagy oda, azért eléggé fáztam, miközben a vizes bakancsomban cuppogtam az autónk felé! Ott gyors átöltözés következett, majd kiadós ebéd.

Egyelőre úgy tűnik, a megfázás elkerült, de a bakancsom még nem száradt ki. Szegény, nem erre tervezték. Remélem holnapra rendbe jön, és nem kell kölcsöncipőben járnom. 

Szóval ezért szeretek Izraelben lenni - ha Sahar és a Baruch család ráér, a kaland garantált! Ma már Sahar és Orsi is dolgoztak, úgyhogy a napot a bázison töltöttem Molly kutyával, és kicsit intéztem ügyes-bajos dolgaim. Nem tudom, pontosan hogy fog alakulni a holnapi nap és a szilveszter - az fix, hogy Orsinak dolgoznia kell, de Baruchék talán ünnepelnek valahogy. Elsején és másodikán Jeruzsálemben leszek az NLI-vel, és képviselem a Centropát - elvégre ezért vagyok itt! Utána pedig még egy nap, és 4-én már vissza is térek - új lendülettel kezdve 2019-et. :)

(Miután percekig kerestem, hogyan ágyazhatok be blogposztba Insta posztot, rájöttem, hogy az Instagramom nem nyilvános, úgyhogy sehogy. Mindenesetre ott vannak képek. Amiket itt most nem tudok megmutatni. *Sóhaj*). 

Macskaland

Nem számoltam be róla, de két hónappal ezelőtt volt egy macskás kalandom, amely azóta folytatódott, úgyhogy ideje elétek tárnom a teljes történetet.

A történet első fele

Ő Tapi. 

Úgy kezdődött, hogy egy októberi vasárnap este Danival hazafelé tartottunk a Mészáros utcában, mikor összetalálkoztunk egy nagyon barátságos cicával. Hagyta magát simogatni, aztán velünk tartott, előreszaladt, bevárt minket, megsimiztük, jött utánuk. Én nem sokat agyaltam a dolgon, csak nagyon aranyosnak találtam, de Dani felvetette, hogy ez a cica úgy néz ki, mint aki elkóborolt. Van nyakörve, tehát tartozik valahová, de az utcán nagyon bizonytalan: fél az autóktól, összevissza szaladgál, odamegy az emberekhez. Egy alkalommal úgy megijedt egy kutyától, hogy felszaladt egy fára, ahonnan aztán nem tudott lejönni, így nekünk kellett leszedni onnan. Ha egyedül vagyok, biztos, hogy csak megsimogatom a cicust és hazamegyek, de Dani elültette a fülembe a bolhát: mi van, ha elszökött otthonról? Elkezdtünk agyalni, hogyan segíthetnénk neki. Arra jutottunk, hogy az első lépés, hogy megnézzük, van-e benne chip. Az internet segítségével kiderítettük, hogy legközelebb a Szatyor bárban van chipleolvasó, úgyhogy felnyaláboltuk a cicát (akit időközben Kószinak neveztünk el) és vittük villamossal a Móriczra. Nagyon jól tűrte a dolgot, nem is ficánkolt, békésen utazott velünk. Persze a a chipkereső semmit sem talált, úgyhogy ott álltunk este nyolckor, hogy na most mit csináljunk. Pörgettem az állatmentős oldalakat, sehol sem láttam, hogy Kószit hirdették volna, de úgy éreztem, laptop segítségével alaposabb keresésre nyílna lehetőség, úgyhogy hosszas vívódás után végül rászántam magam, hogy állatot vigyek az otthonunkba. 

Na most ha nem ismered a Pál családot, akkor nem tudod, hogy ez milyen óriási dolog. Ebbe a lakásba, ahol 16 éve lakunk, állat még nem tette be a lábát. Mint minden kisgyerek, mi is átmentünk Orsival azon a fázison, hogy állatot követeltünk: kutyát, cicát, papagájt, mindegy, de egyik sem jöhetett szóba. Az egyébként általam is logikusnak és elfogadhatónak talált magyarázat szerint ugyanis lakásban állatot tartani nem jó, sok idő, sok macera, sok felelősség, elegen vagyunk mi, gyerekek. Úgyhogy azt el is fogadtuk, hogy állatunk nem lesz, de úgy általában elmondható, hogy a szüleimben van egyfajta idegenség érzés, hogy mit is kéne egy állattal kezdeni. Szóval mikor azon a bizonyos vasárnapon hazatelefonáltam, majd kisvártatva meg is érkeztem a lakásunkba egy macskával és egy pasival egyszerre, az valós mérföldkő volt a családunk történetében.

Ő is Tapi. 

Szüleim becsületére legyen mondva, kitettek magukért. Anyu előszedett egy csomó takarót, hogy Kószinak kényelmes kuckója legyen, az udvarról hozott homokból macskaalmot készítettünk, és persze meg is etettük szegény jószágot. Kószi amúgy remekül érezte magát nálunk, dorombolt, dagasztott, elszundított, egyszerűen imádnivaló volt. Csak az volt a gond, hogy hosszas keresés után sem bukkantam rá senkire, aki ezt a cicát hirdette volna, úgyhogy továbbra is maradt a kérdés, hogy mi legyen vele. És végül vajszívű szüleim azt mondták, hogy az utcára mégsem tehetjük, szóval Kószi maradt. Aludt egy macska a szobámban! Ez is egy nagy élmény volt. Hát nem mondom, Petrával azért felébredtünk párszor éjszakánként, mert Kószi nevéhez híven kószált. Hol mellettem aludt, hol a lábamnál, hol pedig a fejemre próbált mászni. Reggel aztán iszonyat sok kaját betolt, és nekiállt felfedezni a lakást. Én pedig lefotóztam, és elkezdtem hirdetni a csoportokban, Danival pedig kinyomtattuk egy csomó papírt, és körbejártuk a környéket, hogy kiragasztgassuk a képét. Még be sem fejeztük, mikor érkezett a hívás egy nőtől, aki ismerte a cicát, mivel a szomszédjában lakott. Megmondta a nevet és a címet, és elmesélte, hogy a cica amúgy a Tapi névre hallgat, és már többször elkóborolt. Egyébként az otthonától nem messze találtuk meg, mert a Mészáros utcában lakott. Rögtön felkerestük a gazdit, és hazavittük Tapit. Persze szomorúan váltunk meg tőle, de örültünk, hogy ilyen hamar otthonra lelt. Itt happy enddel véget is érne a történet, csakhogy még koránt sincs vége!

A történet második fele

Annyira aranyos!

Egy hete megint jövök haza a Mészáros utcában, hát mit látok, ott az egyik oszlopon a hirdetés, hogy Tapika elszökött és keresik. Egyrészt teljesen érthetetlen volt látni, hogy megint hagyták elszökni, másrészt persze aggódni kezdtem, hogy talán most már meg se tudom, mi történt vele, pedig úgy a szívemhez nőtt a jószág. Két napja viszont Petra (!) talált rá egy Insta posztra Tapiról: a Fogadj örökbe csoport hirdette már úgy, mint gazdira váró állatot. Nosza, rögtön nyomozásba fogtam. A posztból kiderült, hogy a csoport számára sem ismeretlen Tapi, egy legutóbbi kóborlása során már begyűjtötték. A poszt egy elég dühös kirohanás volt a gazdi ellen, mert mint kiderült, nem csak hogy hagyták elszökni az állatot, de nem ivartalanították, és nem oltották be leukózis ellen, így megtudtam, hogy Tapi halálos beteg, rendszeres orvosi kezeléssel kb. 3 éve van hátra. :( Akárhogy is, azt gondoltam mindenképp vissza kell juttatni Tapit az eredeti gazdihoz, az mégsem járja, hogy keresik, közben pedig új gazdihoz szeretné örökbe adni az, aki rátalált. Úgyhogy felhívtam a csoportot és elmagyaráztam, hogy ismerem a gazdit, aztán a mészáros utcai hirdetés alapján felhívtam a gazdit, és megmondtam, hol találják a cicát. (Megköszönték, de nem mondanám, hogy ki lettek volna csattanva a boldogságtól). Nem tudom, hogyan folytatódik a sztori, de gondolom, a gazdi jelentkezik Tapiért. Talán a menhelytől kap majd egy alapos fejmosást, de kérdés, hogy ez mennyire számít, hiszen eddig sem vigyáztak rá. :( Arra gondoltam, hogy a héten azért odatelefonálok, hogy megtudjam, mi történt.

Egyébként pedig meggyőződésem, hogy Tapi egy macskabőrbe bújt jó szellem, aki most éppen játszadozik velem. És hiába a családom ellenállása, ha még egyszer elszökik, egyszerűen kénytelen leszek befogadni. Annyira megzabálnivalóan aranyos! *.*

(Úgy néz ki, itthonról kiszabadulva nagy állatbarátok leszünk. Orsi és Szahar néhány hete fogadott örökbe menhelyről kutyust, és én is biztos vagyok benne, hogy ha elköltöztem és berendezkedtem, lesz egy cicám)! 

Egy Pállal kevesebb, egy Baruch-hal több

Mostantól egy "Pál" lánnyal kevesebb van - Orsi hivatalosan is felvette a "Baruch" vezetéknevet, ami héberül áldottat jelent! Szerintem nagyon jó választás (a név is meg a fiú is...)

Annak kifejezetten örülök, hogy az Orsolyát megtartotta, bár gondolkodott rajta, hogy Orsira rövidíti, tekintve, hogy mindenki, aki először látja héberül leírva a nevét, Urszuliának hívja. 

A nap, amikor első próbálkozásra sikerült tökéletes farmert találnom (TÉNYLEG!)

Jegyezzük fel a napot, amikor besétáltam egy bevásárlóközpont első üzletébe, ott felpróbáltam az első farmert, és az rögtön jó volt rám.

IGEN. Ja, durva, szerintem is.

Olyannyira megörültem, hogy rögtön kettőt vettem, majd rögtön később hasonló módon, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, vettem egy melltartót is.

Ráadásként pedig egy közönségtalálkozón sikerült egy kérdést feltennem Szirmai Gergőnek, amire a szemembe nézve válaszolt. Innentől kezdve már csak egy lépés, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk, nem?

Mindenki Portugáliába megy

Mióta letudtam a remek kis önfelfedező solo tripemet Portugáliában, mindenki odautazik, amitől máris kevésbé érzem érdekesnek vagy különlegesnek magam.

Portugáliában volt az Eurovíziós dalverseny, és azóta járt ott Panni, Beáék, most ott volt Orsi és Sahar nászúton, és ha mindez nem lenne elég, a jógatanárom is tengerparti napüdvözletekről posztolgat az instáján, ahelyett, hogy a hideg és szürke Budapesten nekem tartana órákat.

Ez nem fair!

#Introvertproblems

Amikor meghívnak egy koncertre, és tökre örülök, de aztán elolvasom ezt a hozzáfűzött megjegyzést, és elönt a rettegés:

ha tudod kezelni a változatos szociális helyzeteket.... a ki tudja ki lesz ott és milyen társaságba keveredünk szituációkat, amiben nem mindig veled fogok beszélgetni :D

Cuki levelek

Szóval az van, hogy július elején rendben lezajlott a Centropa Summer Academy, amiről nem blogoltam, de amúgy tök jól sikerült, és a várakozásaimmal ellentétben nemhogy nem stresszeltem szét magam rajta, de még élveztem is.

Sőt, úgy tűnik a résztvevők is élvezték. 

Most éppen az útiköltségek megtérítésével foglalkozom, amihez több tanárnak postán kellett elküldenie nekem az eredeti beszállókártyáit, jegyeket, dokumentumokat stb. és képzeljétek, egy csomó olyan levelet kapok, amire cuki matricákat ragasztott a feladó, vagy kis üzenetet írt bele külön megköszönve a munkánkat. Ez olyan jó érzés!

Note to self

Note to self:

Don't trust guys who...

• ... don't read fiction
• ... have low haircut
• ... talk about spirituality in a bullshitty way
• ... wear suits
• ... have not read or seen Harry Potter

Kulturális különbségek

Most dolgozik a Centropánál egy kanadai gyakornok, aki minden nap itt csücsül velünk az irodában, és amúgy tök cuki.

Ma viszont rájöttem, hogy van valami, amin mindig meglepődök, és hogy ez egy kulturális különbség: tudniillik ő hétvégente rendszeresen valami izgis programot csinál, elutazik, volt Szentendrén, Pozsonyban, most pedig éppen Belgiumban. Szóval amikor a hétvége után bejön az irodába, őszinte érdeklődéssel kérdezem, hogy "How was your weekend?" - és arra számítok, hogy mond pár mondatot az útról, milyen volt, mit látott. Ehelyett annyit válaszol, hogy "Good! How was yours!" - mindezt olyan gyorsan, hogy egy fél percig köpni-nyelni nem tudok, hogy nekem szegezett egy kérdést, holott arra számítottam, hogy mesélni fog. Gyorsan kinyögöm én is, hogy "good", aztán leül az asztalához, és elkezd dolgozni.

Szóval számára az, hogy érdeklődöm a hétvégéje felől, abszolút formalitás, az üdvözlés megfelelője, és ha bővebb infóra vagyok kíváncsi, akkor részletesebben kérdezgetnem kell. 

Bizonyára lehet kritikával illetni a magyar (és kelet-európai) kultúrát, de szerintem egy sokkal szebb dolog, hogy ha valakinek a hétvégéjéről érdeklődöm, akkor tényleg várok is választ.