...méghozzá a híres bristoli The Shakespeare-be, ahol sörkülönlegességeket és cidert isznak. De mi a poén?
Nos, a bristoli kiruccanásom több szempontból is érdekes volt. A Haver nevében voltam kiküldetésen egy képzésen, aminek a rasszizmus és a radikalizáció volt a témája, és elvileg azzal kellett volna foglalkoznia, hogy új eszközöket és módszereket tanítson nekünk. Ráadásul az szerepelt a kiírásban, hogy számos ország szervezeteit várják, hogy aztán lehessen tapasztalatot cserélni és partnerségeket kialakítani. A Haver épp ezért küldött, mert nagyon szeretnének valahogy nemzetközi projektekbe is bekapcsolódni.
Én persze tökre örültem, hogy utazhatok és új tapasztalatokat szerezhetek, de végül az utazás nagyon más volt, mint vártam. Szakmailag teljesen csapnivaló volt: már a szervezést sem értettem, semmiféle infót, programot nem kaptam előre, azt se tudtam, hol lesz a szállásom, és hova kéne megérkeznem. Mikor vasárnap hajlani háromkor (!) elindultam a reptér felé, még nem tudtam, mi lesz velem pontosan, ha elérem Bristolt. Már a Londonból kifelé tartó buszon ültem, mikor a mindenható mobilnet segítségével sikerült ledumálnom a programvezetővel, hogy felvesz a buszállomáson. Mikor megérkeztem, még várnom kellett egy kicsit, majd sietve beszaladt három fiatal: egy fekete és egy fekete-de-világos-bőrű lány, illetve egy indiainak kinéző fiú, akiről később kiderült, hogy srí lankai. Ezen a ponton még nem volt világos, hogy pontosan ki kicsoda, csak bemutatkoztak, és továbbindultunk, miközben ők iszonyat pörgős British English-sel beszélgettek egymás között. A bőröndömet otthagytuk egy kávézóban, mondván, hogy ők megőrzik nekünk (wtf?)* és továbbmentünk kajálni valami híres csirkefalodába, miközben én továbbra sem értettem, hogy akkor most pontosan mi is történik. Ebéd után visszamentünk a csomagjainkért, aztán buszra szálltunk, és eljutottunk a szálláshelyünkre, ami a várakozásaimmal ellentétben nem egy hotel volt, hanem egy kibérelt ház. Meg kell mondjam, hogy imádnivalóan stílusos shabby chic ház volt, és nagyon kényelmes volt a szobám, de nagyon furcsának találtam, hogy ez a helyszín. Ugyanis ez azt jelentette, hogy magunknak főztünk. Ja. A kaját ugyan megvették és elénk tették a szervezők, de hamisítatlan British mirelit pizzát, húsos pitét, és müzlit ettem öt napig.
![]() |
| A csapat a bristoli katedrálisnál |
Szépen lassan kirajzolódott, hogy mi is van akkor pontosan. A fekete és nem-igazán fekete lányok voltak a szervezők. Mindketten Londonban születtek és nőttek fel, de az egyiküknek jamaikai és guyanai felmenői voltak, a másiknak pedig ír és... szintén valami afrikai ország. Ők vezényelték a programokat, de egyben részt is vettek bennük. És át is térhetünk a résztvevőkre, akikből rajtam kívül csak egy volt, a srí lankai srác. Na most ez rögtön olyasmi, amit nagyon nem tudtam hová tenni... mi az, hogy megtartanak egy képzést két emberrel? Állítólag többen jelentkeztek, majd nem bukkantak fel (talán csak a vízum kellett nekik?) de akkor is. Ebben a helyzetben meg sem kellett volna tartani az egészet. Ugyanis ahogy azt sejtitek, a networkingelésnek lőttek. Nem ismerkedtem meg más szervezetekkel, nem cseréltem tapasztalatot, és nem alakítottam ki partnerségeket. Maga a "képzés" is eszméletlen béna volt. Főleg elméleti dolgokról esett szó, beszéltünk a rasszizmus definícióiról, típusairól, a radikalizáció jelentéséről, folyamatáról, okairól, de semmi kézzel foghatót nem kaptunk ahhoz, hogy akkor ezzel most mi a gyakorlatban mit is kezdjünk. Mivel inkább rasszizmus fókuszú volt az egész, egy idő után azon kaptam magam, hogy nem is a zsidókról, hanem a cigányokról hozok fel példákat. És ez így ment két napig, de ez is csak lájtosan, elkezdtük fél tízkor, és háromra már be is fejeztük.
Szóval igen, a program szakmailag egy nagy ZÉRÓ volt, és sajnálom, hogy szegény Haver egyáltalán pénzt adott ki érte. De azért én jól éreztem magam. Olyan volt, mint egy kellemes nyaralás a spanokkal. A szállásunk nagyon klassz volt, és Bristolra is maradt időnk. Én teljesen odavagyok a tipikus brit házakért és templomokért, amikből itt is jutott bőven, de megnéztük a kikötőt és több ingyenes múzeumot is (ami elvileg a program része volt, gyakorlatilag egyáltalán nem kapcsolódott a témánkhoz azon kívül, hogy egy kisebb szekcióban tanulmányozhattuk a brit rabszolgakereskedelmet). A csúcs az volt, hogy a többiek kitalálták, hogy menjünk színházba, és úgy is lett. Elmentünk a bristoli Old Vic-be, ami a legrégebbi folyamatosan működő színház az "angol nyelvű világban", és megnéztünk egy Shakespeare-darabot! Fent ültünk a kakasüllőn, a színpad negyedét nem láttam, végig shakespeare-i Englisht beszéltek, aminek felét nem értettem, DE azért mégis csak hatalmas élmény volt! Szórakoztató volt a darab, és mégiscsak Shakespeare Angliában, a legrégebbi színházban! Mint utólag rájöttem, a Vízkereszt vagy amit akartok vígjátékot láttuk, ami ott most Twelfth Night címen fut. És persze elmentünk egy bárba is, mint az a poszt címéből kiderülhetett, és tök fincsi cidert ittam, amit azért választottam, mert bagoly volt a címkéjén.
![]() |
| A színházban vagyunk éppen |
Persze fontos még kiemelni, hogy tök izgalmas volt ezekkel az emberekkel találkozni. A szervező lányok is sokat meséltek magukról, de a legérdekesebb mégis a srí lankai fiú volt. Kezdjük ott, hogy első nap rá kellett keressek a térképen, pontosan hol van Srí Lanka (meg Guyana, ha már itt tartunk). Mesélt egy csomót az ország történetéről, konfliktusairól, kisebbségeiről, ételeiről, és persze a buddhizmusról, mivel ő is buddhista. Ez eléggé elkezdte piszkálni a kíváncsiságomat, mert a buddhizmus régóta érdekel. Szóval mesélt nekem a lélekvándorlásról, a karmáról és a nirvánáról. Még egy vékonyka könyvet is adott nekem, amit a Dalai Láma írt, és amit nála volt, de azt mondta, szívesen megválik tőle. Én sajnos borzasztónak találom a gondolatot, hogy újra és újra megszületünk, de egyben végtelenül logikusnak is. Nem akarok hinni benne, de lehet mégis hinni fogok, ki tudja.
Szóval a zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétált egy bárba. Vagy ha úgy tetszik, a magyar, a jamaikai-guyanai-brit, a srí lankai és az ír-afrikai besétált a bárba. És ez egy tökéletes vicc kezdetének tűnik, de az igazi poén az, hogy mindez egyáltalán nem számított. Nagy örömmel és kíváncsisággal beszéltünk egymás tapasztalatairól, szokásairól, kultúráiról, miközben ugyanazt a sört kortyolgattuk egy multikulti városban.
*Mint megtudtam, a kávézó a Bagbnb hálózat része volt. Erről most hallottam először, de zseniális: az Airbnb mintájára itt nem szállások közül választhatsz, hanem olyan helyek közül, amik némi pénz ellenében megőrzik a csomagod. Ez így királyul hangzik, de akkor kicsit aggasztott, hogy ott kellett hagynom a bőröndömet egy random croissant-os pult előtt.

