My year 2013

Lássuk, hogyan is alakult az idei évem.

Január első napja Amszterdamban talált, méghozzá az Uilenstedén – ugyanis végül összefogtak ellenünk a körülmények, és nem mentünk be a városba. Lássuk be, ócska szilveszter volt, Hannah-val a mai napig röhögünk rajta. Viszont maga a hónap igen lustán telt, mert órát már nem vettem fel. Hazautaztam busszal (!) Orsi szalagavatójára, húgom igazán elbűvölő volt. Hannah-val a hónap végén meglátogattuk Belgiumot: Antwerpent és Bruges-t néztük meg, mindkettő csodás város, és nagyon jó volt együtt utazgatni. Január utolsó napján elhagytam Amszterdamot: az utolsó hetekben buliztunk, barátokkal találkoztunk, várost néztünk és jókat ettünk. Elbúcsúztam Hannah-tól, Danitól, és eljött az ideje, hogy fél év után ismét megtaláljam a helyem itthon.

Februárban munkát kerestem, és hamar találtam is a Republikon Intézetben. Egyébként nem sok említésre méltó történt, pakolással, rokonlátogatással igyekeztem újra beilleszkedni az itthoni létbe.

Márciusban találkoztam végre hosszú idő után volt osztálytársakkal – köztük Gáborral. Dani hazalátogatott négy napra, a nagy remények ellenére sajnos azonban már akkor éreztem, hogy nem igazán volt jó az együttlét. Gergővel tüntettem az Alaptörvény 4. módosítása ellen – hiába. Elkezdtem Kresztanfolyamra járni. Fórumon megszűnt a HV tisztségem, azóta is csak igen ritkán járok fel. Unokatesóimmal és Rothschild Zsuzsival dalokat tanultunk Pészachra – az ünnep idén „fehér” volt, ugyanis havat kaptunk március végén…

Áprilisban Danival Olaszországban voltunk síelni, felavathattam az új lécemet. Sajnos ennek a hétnek a felhőtlenségét már tényleg sok súlyos probléma zavarta meg, de úgy tűnik, ennyi még nem volt elég, hogy meggyőzzön. Sikeresen megcsináltam a KRESZ vizsgát, és bevállaltam azt a borzasztó köptetős munkát a Market Insight-nál. Elmentem a Cambridge szintfelmérőjére, és alaposan beparáztam – úgyhogy gyorsan be is iratkoztam egy vizsgafelkészítő nyelvtanfolyamukra. Dolgoztam a Symában hostessként a Beauty Forumon, ez egy nagyon pozitív élményként maradt meg bennem.

Májusban elkezdtem vezetni tanulni. Orsi és Mimi ballagásán is részt vettem. Betöltöttem a 21-et, ünnepeltem családdal és barátokkal. Kiutaztam Amszterdamba Danihoz, de ez a hét a szakításról szólt, igazi kínszenvedés volt már az utolsó néhány nap… Végül búcsút vettem tőle is és az egész várostól – ezúttal valószínűleg tartósabb időre. A szakítás utáni szomorkodás nem tartott sokáig, most először igazán élveztem, hogy egyedül vagyok. Elfoglaltam magam, sokat olvastam, létre is hoztam a blogomon a Könyvespolc fület.

Júniusban kicsit izgultam, hogy alakul majd a nyaram, nem leszek-e nagyon magányos. Kerestem ugyan munkát, de nem találtam semmit, így a Republikonnál folytattam a gyakornokoskodást, és részem volt egy klassz fókuszcsoportos kutatásban. Hosszú felkészülési időszak után megvolt a nyelvvizsgám írásbeli, majd szóbeli része is, és szerencsére mindkettő jól sikerült. A hónap végén elmentem a gimis vízitúrára volt osztálytársakkal. Fantasztikus volt a hangulat, nagyon jól éreztem magam, és nem utolsó sorban itt ismertem meg Bálintot, aki elég hamar elbizonytalanított abban, hogy valóban szingli szeretnék-e maradni…

Júliusban Szahar Izraelbe utazott, hogy katona legyen – családi-baráti lakomával búcsúztattuk el. Részt vettem az évfolyamom diplomaosztóján, utána pedig felvonultam életem első – de biztosan nem utolsó! – Budapest Pride-ján. A BK-sokkal meglátogattuk a székesfehérvári Bory várat. Lakijani intenzív tánchetet tartott, amit nagyon élveztem – meglepő, mennyit tud az ember fejlődni alig néhány nap alatt. Bálinttal elkezdtünk beszélgetni, majd találkoztunk, július 13.-án pedig az első csók is elcsattant. Ezzel kényelmes szingli életem fenekestül felfordult, egymást érték a spontán összejövetelek, esti iszogatások, hirtelen rengeteg új embert ismertem meg, ami elég új élmény volt.  Három napot Balatonszemesen töltöttünk Nándiék lepukkant nyaralójában. A hónap végén a családdal Balatonboglárra utaztunk, kellemes kirándulós, napozós, pancsolós napokat töltöttünk együtt. Erre többek között azért is volt szükség, mert…

… augusztus 5.-én Orsi három nagy bőrönddel Izraelbe utazott. Sokáig rágódott, távozása az egész családot megviselte, bizony nem is igazán szoktuk meg a hiányát. Másnap elutaztam a Varázslatos Táborba, ahol tíz napot töltöttem, és egyszerűen imádtam! Augusztusban voltunk Rothschild Zsuzsi esküvőjén is, igaz, csúfosan késtünk. A hónap végén Hannah és barátja, Mathias Budapestre jöttek négy napra, megnéztük együtt a várost, a romkocsmákat, és megismerték Bálintot is. Töltöttem pár napot Balatonszéplakon a Wednesday Crew-val, még mindig kicsit félve, bizonytalanul a sok új arc között. Megnéztük az Arénában Alföldi rendezésében az István a királyt.

Szeptemberben ünnepeltük a Rosh Hashanát a Barukh családnál. Újra elkezdődött az egyetem. Dolgoztam a Gurunál és a Market Insightnál. A himpellérekkel néhányszor kirándulni mentünk. Elkezdtem autogén tréningezni. Megbuktam az első forgalmi vizsgámon. Kint voltam a Nagykovácsi Síiskola nyílt napján, azt hiszem, Bálint ott lopta be magát igazán a szívembe J

Októberben beindult a ruhatárszezon a Symában, azóta is rendszeresen dolgozom ott rendezvényeken. Bálinttal megnéztük a Thália Színházban A férfiagyat. Némi stresszelés és konzultálás után szakdolgozati témát választottam. 23-án a családdal Ipolytarnócra látogattunk. A hónap utolsó napján sikeresen letettem a forgalmi –és elsősegély vizsgát is.

Novemberben meglátogatott minket Ariel és Alex Izraelből. Egy spontán akció következményeként tíz napot töltöttem Lengyelországban a Break your barriers programban. Nagyapa elhunyt.

Decemberben volt nagyapa temetése Balkányban, erre az alkalomra Orsi is hazautazott hozzánk. Volt néhány vizsgám, és elkezdtem a karácsonyra is hangolódni: voltam Bagolykő karácsonyon, aztán persze ünnepeltünk családdal. Holnap pedig szilveszter!

Korábban már említettem, hogy összességében egy rendhagyó évet hagyok magam mögött, amiben nem igazán találtam a helyem. Sok új dologba fogtam bele, sok nagyobb megmérettetésem volt. Munka téren nem voltam igazán sikeres, hiába jelentkeztem sok helyre, semmi nem jött be igazán. Nagy mázlim van, hogy tudok menni a Syma rendezvényeire, de gondolkodom azon is, hogy kéne valami fix állás a következő félévre, hisz talán az egyetem mellé is be tudna most férni. A Republikonos gyakornokságom szintén meghatározó, úgy érzem, formálta kicsit a politikai gondolkodásomat. 

Örülök, hogy elkezdtem autogén tréningezni, a tanfolyamnak februárra vége lesz, de persze a gyakorlatot már önállóan is végezheti az ember. Én bárkinek jó szívvel ajánlom, úgy érzem, egyáltalán nem volt haszontalan. 

Nagy változás a családi életben, hogy Orsi Izraelbe költözött. Időbe telt, míg teljesen birtokba vettem a szobánkat. Most már azt hiszem, egészen megszoktam, hogy nincs itt, de persze mikor hazalátogatott, annak nagyon örültem!

Furcsa volt az évet végignézve ráébredni, hogy az első felében még Dani barátnője voltam. Az a helyzet, hogy az egész olyan rettenetesen sült el végül, hogy tulajdonképpen szégyellem magam, amiért egyáltalán kapcsolatban voltunk, és igyekszem minden erőmmel elfelejteni, de persze ez már mindig itt marad az életem szégyenfoltjaként. Mindegy, ez is egy tapasztalat volt, de remélem, soha többet nem kell foglalkoznom vele!

Különös ez az egész, hogy nem sokkal később megismertem Bálintot, valahogy nem mindig tudom hova tenni. Annyira elhatároztam, hogy most ideje kicsit egyedül lennem, hogy sokat gondolkodtam azon, nem volt-e hiba újra kapcsolatba lépni. Gyötörtek is bizonytalanságok, kétségek, idő volt míg jobban megismertük egymást, és persze ez a folyamat most is tart, mert néhány dologban eléggé különbözünk, és ezt meg kellett szoknom, el kellett fogadnom. Viszont most nagyon jól megvagyunk és én nagyon boldog vagyok, hogy mellette lehetek, úgyhogy remélem, a következő év szerencsés lesz kettőnkre nézve is. :)
Bálintnak is köszönhető, hogy élek némi társasági életet. Rengeteg új embert ismertem meg, akikkel általában jól érzem magam, és örülök annak is, hogy több időt töltök Gáborral, Tacsival, és Dokival, akit szintén csak idén ismertem meg. O.o
2014-re nincs más tervem, mint hogy megőrizzem, ami idén jó volt, és kijavítsam, ami kevésbé volt jó. És persze: teljes gőzzel előre!

Boldog új évet nektek blogolvasók, tartsatok velem jövőre is! ^^

Idén is jót karácsonyoztunk

Túl vagyunk a karácsonyi időszakon, ripsz-ropsz elröppent az egész! Érdekes, évek óta nem vártam ennyire a karácsonyt, amióta egyetemista vagyok, sajnos kérlelhetetlenül összefonódott a vizsgaidőszakkal, és az ajándékok és mézeskalácsok felhőtlen örömébe a könyvtárazás és tanulás stressze keveredett. Idén nem tudom miért volt más, de valahogy újra izgatottan vártam az ünnepeket, 24.-én is lelkesen takarítottam, díszítettem a fát, kreatívkodtam. Az esténk jól sikerült, még az sem szegte kedvünket igazán, hogy Orsi nem volt velünk. Ő egyébként nagyon klassz ajándékokat küldött a család minden tagjának, én egy baglyos só -és borsszórót kaptam tőle, azzal az üzenettel, hogy most ez talán még csak a gyűjteményembe kerül, de egyszer majd a lakásom fontos darabja lesz. Újabb ok a költözésre... 

Kaptam még sok klassz dolgot, könyveket, nyakláncokat, és kiegészítő kártyát a Dixithez, ami ugyanolyan gyönyörű, mint megszoktuk, és rögtön ki is próbáltuk a karácsonyi vacsora után. Apropó, vacsi! Anyu idén is kitett magáért, mazsolás borlevest, narancsos kacsasültet és hercegnő burgonyát ettünk, utána pedig bejglit és aszalt gyümölcsöket minden mennyiségben. Petra a családi hangulatot erősítendő, úgy döntött, a szobámban fog aludni, és bevackolta magát Orsi ágyába az újonnan kapott Minion plüssel.

25.-én délelőtt átjött hozzám Bálint, és már csak azért is meghatott, mert igaz, hogy este sokáig lumpolt, de mégis felkelt korán a kedvemért. :) Mi is karácsonyoztunk, kaptam tőle egy baglyos párnát, amit be lehet tenni a mikróba, és utána melegíti az ember pociját. Jockynak neveztük el. Ezen kívül annyit áradoztam Bálintnak arról, hogy mennyire szeretem a Bombardino-t, hogy hozott azt is nekem egy üveggel Olaszországból. Anyu nagy sikerként könyvelte el, hogy Bálint többször repetázott a burgonyabundában sült tengeri halból, pedig állítása szerint nem is szereti a halat. Délután a már megszokott módon Zsuzsa nagyihoz mentünk, ünnepeltünk az unokatesókkal. Kaptam jó kis pulcsit, pizsit, meg egy csíptetős lámpát az ebook olvasómra :) Ez jól fog jönni, régebben is többször hiányoltam már. 

26.-án Magdolnagyit látogattuk meg délután, ez már nyugisabb ünneplés volt. Furcsa volt, hogy nem volt ott nagyapa. 

Lassan ideje újra foglalkoznom a tanulnivalóval, megnézni, mi fán is terem az a szigorlat. Közben néha dolgozok a Symában, találkozom Bálinttal, és Shizuval is összefutottunk már, megnéztük az új Disney-mesét, a Jégvarázst moziban, és nagyon-nagyon tetszett nekem! *.* kíváncsian várom, hogy alakul majd a szilveszterünk. Mivel senki sem tervez semmit, és mindenki őrült spontán, egy kicsit tartok a dologtól, de majd meglátjuk, mi sül ki belőle. 

Iskolarendszer vizsgára készülve...

Három cél

Tavaly tavasszal, mikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az Erasmus-félévem miatt egy évet csúszni fogok az egyetemeb, és emiatt egy félévre passzívra kerülök, három célt fogalmaztam meg, amit el szeretnék érni ebben az időszakban (hogy hasznosan töltsem el az időmet így is, hogy nem járok suliba).

Az első egy gyakornoki állás volt, amit a Republikon Intézetben szereztem meg. Február elején kezdtem náluk dolgozni, heti három napban, politikai elemző gyakornokként. A munkának voltak izgalmas és kevésbé érdekes részei is, de szerettem a légkört, szerettem az új tapasztalatokat, és szerettem, hogy éreztették, jó a munkám, és valóban szükség van rám. Ezért, mivel nem volt túl sok dolgom, a három hónap lejárta után is ott maradtam náluk, és egészen a szeptemberi tanévkezdésig be-bejártam az Intézetbe. A kapcsolatom velük most sem szakadt meg: tudatosan nézem, olvasom az írásaikat, voltam segíteni konferencián és elmentem a szülinapi partijukra is, és a hatás nem is maradt el: nemrég hívtak, vegyek részt egy külföldi workshopon szervezőként. Ez sajnos végül elmaradt, de jól esik számomra, hogy bár már nem dolgozom náluk, továbbra sem felejtettek el, számítanak rám, és ha úgy adódik, előhúznak a kalapjukból, mint nyuszit. Szeretném, ha ez még sokáig így lenne!

A második az angol emelt szintű nyelvvizsga bizonyítvány megszerzése volt, amit bevallom, próbáltam húzni-halasztani, nem is voltam biztos benne, valóban szükségem van-e rá, abban meg főképp nem, hogy valóban a Cambridge-nek futnék-e neki. Igazából féltem tőle, ennyi volt az egész, de végül bevállaltam, nekifogtam, gyakoroltam, eljártam központi felkészítésre és magánórákra is, és végül júniusban sikeresen letettem a nyelvvizsgát - olyannyira jól ment, hogy nem is C1, hanem C2 szintet értem el. Ennek nagyon örülök, mert büszkeséggel tölt el a dolog, és megnyugtató, hogy életem végéig meglobogtathatom bárki orra előtt a bizonyítványom. Tény viszont, hogy más a valós nyelvtudás és más a vizsgateljesítmény - valójában úgy gondolom, hogy bár tényleg jól tudok angolul, egyszerűen csak sikeresen gyakoroltam be a típusfeladatokat és szerencsém is volt, de a nyelvtudásom közel sincs profi szinten. Most olvasással és filmezéssel igyekszem magam szinten tartani. És néha angolul gondolkodom, általában akkor, ha valami olyan kényes témán kattogok, amin magyarul nehezebb lenne. 

A harmadik célom a jogosítvány megszerzése volt, és ez az, amiért ez a bejegyzés csak most születik meg: a nevezetes okmányt ugyanis csak néhány napja kaptam kézhez, annak ellenére, hogy a megszerzéséhez szükséges procedúrának márciusban vágtam neki. Kresztanfolyam és kreszvizsga után május 2.-án volt az első vezetésórám, és bizony nem keveset szenvedtem, mire eljutottam odáig, hogy magabiztosan, szabályosan kezeljem az autót. A nyaralások, egyetem és az új jogszabályok bevezetése miatt a forgalmi vizsgám egyre csak húzódott, az elsőn ráadásul meg is buktam. Másodjára mentem át Halloween napján, és még aznap délután sikeresen levizsgáztam elsősegélynyújtásból is. Így hát most itt vagyok, vezetői engedéllyel a zsebemben, de bevallom, nagyon félek. Másfél hónapja nem vezettem, és hát akkor sem voltam valami ügyes - de akkor legalább mellettem ült az oktatóm, és tudtam, hogy rátapos a fékre, ha kell. Mihez kezdek most egyedül? :S

Annak ellenére, hogy ez a három pont nagyon szépen néz ki így felsorolva (a CV-mben is) azért furcsa volt nekem ez az év. Próbáltam nem vesztegetni az időmet, nem is ültem itthon karba tett kézzel, de mégis, a megszokott kerékvágásból kizökkentem: hiszem hatéves korom óta iskolába jártam, most szakadt meg először ez az életmód... Hiába járok szeptembertől ismét az ELTÉre, érzem, hogy ellustultam, elszoktam a tanulástól, az órák sem lelkesítenek annyira, mint régebben. Kicsit úgy érzem, ez egyfajta töltelék-év volt, és sokat várok a következőtől. De erről majd bővebben a szilveszteri bejegyzésben! ;)

Orsi nálunk, Orsi nálunk!

Nos, éppenséggel már pont nincs itthon Orsi, mert tegnap délután hazarepült. De előtte itt volt több mint három teljes napig! Az a szomorú, hogy sajnos keveset láttam. Mikor ő ért rá, én dolgoztam, mikor én voltam itthon, ő ment el barátokkal találkozni. De amikor mindenki itthon volt, majdnem olyan volt, mint régen. Az a helyzet, hogy úgy érzem, a hiánya nagyon érződik a családon, hiába ment el több hónapja, valahogy nem szoktuk meg, nem ugyanolyan itthon lenni. Most hogy elment, megint nagyon hiányzik.

Vasárnap este együtt sütöttünk mézeskalácsot, és mikor nem voltam itthon, akkor is sok mindent csinált a család, be is linkelem, mit blogolt apu, ezen is csak hüppögni lehet. Sajnálom, hogy külön töltjük a karácsonyt. Mikor hajnalban hazajöttem a Symából, ő pedig itt szuszogott a szobában, teljesen úgy éreztem magam, mint egy karácsonyi estén, amikor sokáig fent maradunk. Egyébként is nagyon ünnepi hangulat van már itthon, kitettük a fényeket, az összes kis dekorációs bigyó ott lóg a nappaliban. Az a jó, hogy Orsi jól érzi magát Izraelben, szorgalmasan tanul és vannak barátai, pólóban szaladgál míg én itt dupla pulóverréteggel is vacogok, és különben is, nyárra azt tervezem hogy legalább egy hónapra beveszem magam hozzá. 

Nagyapa nyugodni tért

December hatodikán, éppen Mikuláskor helyeztük örök nyugalomra nagyapát, kérésére szülőfalujában, Balkányban, a szülei sírjában. Balkány Szabolcs megyében van, mostanra várossá lett, korábban már jártunk ott a családdal, nagyapa szülőházát is láttuk. Hajnalok hajnalán indultunk itthonról kocsival, az út nagy részét át is aludtam, de mikor felébredtem, örömmel láttam, hogy havas odakint a táj. Hideg volt, de nem volt rossz az idő, kellemesen sütött a nap, mintha nagyapa rendezte volna el nekünk. Mi kicsit korábban értünk a temetőbe, a kapu előtt lófráltam, hogy elsőként találkozzam a rokonokkal, és ne halljam a ravatalozóból kiszűrődő rémes gyászzenét. A temetés szűk családi körben zajlott, találkozhattam nagynénémmel, unokatesóimmal, akiket egyébként ritkán látok, és akadt pár olyan rokon, unokatestvér, akiket nem is igazán ismertem. Nagyi szerint nagyapa utolsó jó cselekedete az volt, hogy hazahozta Orsit, aki eljött a temetésre Szaharral - ha nincs ez a szomorú esemény, talán nyárig nem is találkoztunk volna.

Nagyapát pap temette, ami nem teljesen illett a képbe, lévén nagyapa nem is volt vallásos; és különben is jobb szeretem, ha egy temetésen az elhunytról esik szó, és nem az Isten dicsőségéről, de azért szép volt a beszéd. A temetést követő halotti toron Zsuzsi olvasta fel azt a levelet, amit a gegesi lelkész írt hozzánk (Geges nagyapa apukájának szülőfaluja, Erdélyben található, és nagyapa mindig ápolta az ottaniakkal a kapcsolatot). Az a beszéd volt igazán szép.

Amit igazán sajnálok, hogy nagyon régen láttam nagyapát utoljára. A halála előtt pár nappal beszéltünk telefonon, akkor kérte, hogy látogassam meg őket, terveztem is, hogy felugrok a következő héten. Viszont örülök, hogy elolvastam a nyáron az önéletrajzát, és arról beszélgettünk egy kicsit. Nagyapa annyi mindent tett, amire büszke lehetek, annyira aktív és gazdag élete volt, hogy biztos vagyok benne, hogy ezek után nyugodtan pihenhet.

Apu is fortyogott utólag, hogy hogy is van ez a mennyországgal, amiről a pap beszélt, ő ugyan el nem hiszi, hogy halálunk után a felhőkön ülünk és zengedezzük a zsolozsmákat az Úr tiszteletére! Ha az a kérdés, én mit gondolok, inkább beteszem ide ezt a verset:

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig, 

Nem fekszem itt, nem alszom itt; 

Ezer fúvó szélben lakom 

Gyémánt vagyok fénylő havon, 

Érő kalászon nyári napfény, 

Szelíd esőcske őszi estén, 

Ott vagyok a reggeli csendben, 

A könnyed napi sietségben, 

Fejed fölött körző madár, 

Csillagfény sötét éjszakán, 

Nyíló virág szirma vagyok, 

Néma csendben nálad lakok 

A daloló madár vagyok, 

S minden neked kedves dolog… 

Síromnál sírva meg ne állj; 

Nem vagyok ott, nincs is halál.

Besűrűsödve

Ránk köszöntött a december, nyakunkon a karácsony, ami számomra sajnos évek óta már nem csak a felhőtlen örömöt, hanem a vizsgaidőszakot is jelenti: így van ez most is, a tanulnivalók, beadandók egyre nagyobb rémeknek tűnnek, miközben sok időmet lefoglalja a Symában való ruhatározás (amit továbbra is egészen élvezek, főleg, ha Alon, Mimi és Dóri is ott vannak). A hétvégén drága idősebbik húgom is tiszteletét teszi nálunk - sajnos egy szomorú esemény miatt, de biztos vagyok benne, hogy viszontlátni őt azért mégis örömteli lesz, és nem tanulni fogok, amíg itt van nálunk. A tél ezen kívül annak az ideje, hogy eldöntsem, hol szeretnék továbbtanulni és beadjam a jelentkezéseimet. Ó, jaj! Oly kevés az idő és oly sok a tennivaló!!!

A nők ingyenjegyéről

Igazán nem gondoltam, hogy blogbejegyzést fogok írni erről, de a híren (azon, hogy Teczár Szilárd beadványának köszönhetően az EBH megtiltotta, hogy a Doboz eltérő belépőjegy-árakat szabjon ki férfiakra és nőkre) annyira indokolatlanul sokat csámcsognak hetek óta, hogy úgy éreztem, valamit nekem is írnom kell erről.

Az a helyzet, hogy engem teljesen meglepett, hogy nem csak úgy általában a magyar társadalmat, de a saját ismerőseimet, sőt, a saját szakmám tagjait is mennyire megosztja ez a kérdés. Annyira eltérő véleményeket, annyira meglepő indokokat hallottam, hogy csak kapkodtam a fejem a Szilárd fejéhez vagdalt vádakon, ugyanis számomra a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy az ő pártján állok.

Mikor beadta az indítványát (mikor is? nem emlékszem, régen volt) akkor úgy fogadtam a hírt: végre valaki! Nekem ugyanis sosem volt szimpatikus ez a rendszer. Viszont mivel szórakozóhelyre évek óta be sem tettem a lábam, ezért a dolog úgyszólván egyáltalán nem érint. Arra viszont nagyon jól emlékszem, hogy mikor 17 éves korom körül el-ellátogattam ilyen helyekre, furcsa érzéseket keltett bennem ez a jegyszedési gyakorlat. Bár akkor még nem igazán gondolkodtam diszkriminációról és egyenjogúságról, nem teljesen értettem, hogy is van az, hogy valaki pusztán a neme miatt többet vagy kevesebbet fizet, és számomra mindig egyértelmű volt, hogy a nőknek azért ingyenes a belépés, hogy nehogy előálljon az a helyzet, hogy a sok férfinak nem jut elég préda. Nem tudom, valóban igaz-e, hogy ha egy buli fizetős lenne, a nők kevésbé látogatnák (szerintem nem O.o) de a lényeg, hogy erről a gyakorlatról nekem soha nem a lovagiasság jutott eszembe, hanem a szexizmus (nahát, ezt a szót a helyesírás-ellenőrző aláhúzza pirossal, mi a tök. O.o). És - meglehetősen naivan - azt hittem, ez teljesen egyértelmű, és mások is így látják. Most, hogy tapasztalom, hogy sokan nem így látják, már mégsem vagyok annyira biztos abban, hogy ez egyértelmű. Én mindenesetre tudom, hol állok a vitában (bár remélem, hogy lassan lecseng ez a téma, mert kezd nagyon lerágott csont lenni). 

Még annyit megemlítek, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy személyes is ismerem Szilárdot, ugyanis az évfolyamtársam volt, és egy csapatban voltunk a gólyatárborban. Bárkinek állíthatom, hogy nem meleg (a barátnőjével ugyan csak egyszer találkoztam, de nagyon megmaradt bennem, mennyire kiütötte magát a gólyatábor afteren). És bár tényleg ennél jobban nem ismerem, de az órákon mindig izgett-mozgott, hozzászólt, jelentkezett, emellett újságíróként tevékenykedett, és úgy általában egy olyan ember benyomását keltette bennem, aki tényleg határozott értékrenddel bír, és az általa fontosnak gondolt ügyekért áll ki - és cseppet sem az "egy perc hírnév" hajtja. Nem igazán megvédeni akartam őt, ha valakinek most így jött le - inkább mókás úgy végigkövetni a hírfolyamot, hogy kicsit közelebbről is ismerem őt. Mintha egy kicsit büszke lennék rá, bár kétlem, hogy valaha öt szónál többet váltottunk volna. :D

Tegnap hajnalban - éppen anyu szülinapján - meghalt nagyapa.

14 lépés életed nyomorúságossá tételéhez

Cloe Madanes pszichológus 14 pontja arról, hogyan döntsük nyomorúságba életünket. Zseniális! Azt hiszem, ki kéne vele tapétáznom a szobám. Cikk a 444.hu-ról.

1. RETTEGJ, NAGYON RETTEGJ AZ ANYAGI PROBLÉMÁKTÓL!
Amikor gazdasági válság van, sokan félnek a munkájuk, létbiztonságuk elvesztésétől. Az igazi művészet akkor is így érezni, amikor a külső tényezők nincsenek ellened. Koncentrálj erre a félelemre, és minden nap panaszkodj arról, hogy milyen drága minden, és te már a tönk szélén állsz! Próbálj veszekedést kezdeményezni másokkal arról, hogy felelőtlenül költekeznek. Az anyagiakon aggódás külön előnye hogy nagyon szépen párosítható az irigységgel és a smucigsággal.

Gyakorlati feladat: Csukd be a szemed, és 15 percig aggódj azon, hogy mi mindent veszíthetnél el az életben: munka, otthon, megtakarítások.

 2. UNATKOZZ KITARTÓAN!
Győzd meg magad arról, hogy minden kiszámítható, az élet nem tud izgalmas lenni, és hogy egy unalmas, értelmetlen világban élsz. Folyamatosan panaszkodj arról, hogy mennyire unatkozol. Az unatkozás mellékhatása, hogy magad is unalmassá válsz, aminek eredményeként családod és egykori barátaid elkezdenek kerülni, egyedül pedig még jobban fogsz unatkozni.

Gyakorlati feladat: Kényszerítsd magad arra, hogy órákon át bulvárlapokat olvass és valóságshowkat nézz, miközben gondosan kerüld a szellemet jobban stimuláló művészeteket!

3. TALÁLJ MAGADNAK EGY NEGATÍV ÉNT!
Törekedj arra, hogy egyetlen problémád teljesen elhomályosítsa személyiséged minden egyéb aspektusát. Ha depressziós vagy, legyél Depressziós Ember, ha valamilyen fóbiád van, akkor Fóbiás- vagy Szorongó Ember. A bajod legyen az életed központi eleme. Beszélj róla mindenkivel, és rendszeresen produkáld a problémád legnegatívabb tüneteit. Igyekezz a negatív éned fizikai megnyilvánulásait is magadévá tenni: például ha Depressziós Ember vagy, bámuld a földet és kapkodd a levegőt.

Gyakorlati feladat: Írj össze tíz olyan helyzetet, amitől szorongsz vagy depresszióssá tesz! Minden héten válassz ki közülük egyet, és pánikolj be tőle legalább 15 percre!

4. VESZEKEDJ! Ennél hatékonyabban nem is lehet egy kapcsolatot tönkretenni. A legváratlanabb pillanatokban kezdeményezz vitát, vagy egyszerűen csak kezdj el zokogni. Lehetőleg nyilvános helyen. Próbáld a magad oldalára állítani partnered, de később tagadd le, hogy egyáltalán vitatkoztatok, és vádold azzal, hogy egyszerűen csak félreértett. Időnként közöld, hogy “beszélnünk kell!” aztán vágd partnered fejéhez, hogy mennyire csalódott vagy a kapcsolatotokban. Amikor a párod dolgozni vagy szórakozni van, küldj neki vádló hangú sms-eket.

Gyakorlati feladat: Írj össze 20 idegesítő sms-t, amit bármikor elküldhetsz a párodnak!

5. MINDENKIRŐL A LEGROSSZABBAT FELTÉTELEZD!

Akadj ki minden ártatlan megjegyzésen, és legyél meggyőződve, hogy célja a te megsértésed és megalázásod. Például ha valaki megkérdezi, hogy tetszett a film, azonnal feltételezd, hogy a kérdező célja megalázni téged, mivel azt hiszi, hogy nem is értetted a filmet, és el akarja mondani, mennyire buta vagy a mozihoz. Amikor valaki késik egy vacsoráról, emlékeztesd magad az összes korábbi alkalomra, amikor késett, és győzd meg magad, hogy direkt csinálja. Ügyelj arra, hogy mire odaér, te már olyan ideges legyél, hogy az estéd tönkre legyen téve. Amennyiben a vacsorapartnered megkérdezi, mi a gond, ne mondj semmit: hadd szenvedjen!

Gyakorlati feladat: Írd le öt ismerősöd nevét. Aztán mindegyikhez azt, hogy mit tettek vagy mondtak a közelmúltban, ami bizonyítja, hogy érdekeltek az életed nyomorúságossá tételében.

6. BÁRMIT CSINÁLSZ, CSAK A SAJÁT ÉRDEKEID NÉZD!
Soha ne segíts senkin, ha nem tudsz belőle személyesen is hasznot húzni. Csak akkor lépj, ha más jobb embernek képzelhet a “jótékonykodásodtól”, vagy ha így például olyannal találkozhatsz, akitől majd a jövőben kölcsönkérhetsz. Ne feledd, hogy utálod magad, de elsősorban – vagy éppen ezért! – magadról kell gondoskodnod.

Gyakorlati feladat: Gondold végig, mi mindent tettél a múltban, amiért nem kaptál semmit cserébe. Gondold végig, hogy a környezeted hogy próbál belőled hasznot húzni. Aztán sorolj fel három dolgot, amitől önzetlennek tűnhetsz, de valójában neked hoz hasznot.

7. NE HÁLÁLKODJ!
Kutatások bizonyítják, hogy aki hálás, az boldogabb ember. De hát miért is lennél hálás? Az élet szenvedés, aztán meghalsz. Minek örömködni? Amennyiben valaki felhívja a figyelmed, hogy siránkozás helyett hálás lehetnél egy csomó dologért, és örülhetnél annak, hogy egyáltalán van egy munkád és van mit enned, azonnal hívd fel a figyelmüket arra, hogy sajnos ezek a dolgok is messze vannak a tökéletestől, bőven van velük baj is.

Gyakorlati feladat: Sorold fel a dolgokat, amikért hálásnak kellene lenned. Aztán azt, hogy miért nem vagy. Amikor a jövőre gondolsz, mindig a lehető legrosszabbra készülj, tragédiákra és katasztrófákra, terrortámadásokra, járványokra és hogy a gyereked nem válogatják be az iskola focicsapatába.

8. MINDIG LÉGY ÉBER ÉS MINDIG SZORONGJ!
Az optimizmus csak csalódásokhoz vezet. Mindig arra gondolj, hogy a házasságod zátonyra fut, a gyerekeid nem fognak szeretni, a vállalkozásod csődbe megy, és soha semmi nem fog összejönni.

Gyakorlati feladat: Tanulmányozd, milyen természeti katasztrófák és balesetek történhetnének meg a környékeden. Naponta legalább egy órát gondolj ezekre a földrengésekre, árvizekre és atomkatasztrófákra! 

9. HIBÁZTASD A SZÜLEID!
Ez az egyik legfontosabb pont. Végülis a szüleid tettek olyanná, amilyen vagy, nem te vagy a felelős. Amennyiben mégis lennének sikereid vagy jó tulajdonságaid, azokért viszont ne a szüleid dicsérd. Terjeszd ki a felelősök körét a múltad további szereplőire, az első tanárodra, az első barátodra/barátnőre és a városra, ahol fel kellett nőnöd.

Gyakorlati feladat: Hívd fel valamelyik szülődet, és mondd el neki, hogy épp eszedbe jutott valami szörnyűség, amit tett veled gyerekkorodban. Éreztesd vele, hogy milyen borzalmas élmény volt ez neked akkor, és hogy még ma is szenvedsz tőle.

10. NE ÉLVEZD AZ ÉLETET!
Örömet találni az ételben, a zenében vagy a szépségben sekélyes embereknek való. Még ha valami apróság tetszik is, akkor is emlékeztesd magad, hogy az nem tudja kompenzálni a világ szerencsétlen állapotát. Amikor valami szépet látsz a természetben, azonnal jusson eszedbe, hogy a világ tele van szegénységgel, betegséggel és pusztulással. A szépség csak hamis illúzió.

Gyakorlati feladat: Hetente egyszer űzz valamilyen élvezhető tevékenységet, de közben gondolj arra, hogy semmi értelme.

11. RÁGÓDJ!
Sokat gondolkodj magadon. Folyamatosan aggódj a viselkedéseden, elemezd a hibáid és bajaid, hiszen így lehetsz könnyedén pesszimista. Minden bolhából csinálj elefántot. Rágódhatsz mások vagy egyenesen a világ problémáin is, de úgy, hogy végső soron rólad szóljanak. Amikor a gyereked beteg, azon sírj, hogy milyen nehéz szabadnapot kivenned, hogy ápolni tudd.

Gyakorlati feladat: Ülj le egy kényelmes székbe, és hagyd hogy jöjjenek a negatív gondolatok, a düh, a depresszió, a szorongás, az unalom, bármi. Koncentrálj erre 15 percig. Aztán a nap maradékában is figyelj arra, hogy mindig ott bújkáljon benned mindez.

12. ISTENÍTSD VAGY ÁTKOZD A MÚLTAT! Győzd meg magad arról, hogy milyen boldog és szerencsés voltál fiatalabb korodban, és hogy azóta sajnos minden rosszabb lett. Gondolj a számtalan elhalasztott lehetőségre, ne arra, amit tényleg elértél. Vagy épp ellenkezőleg, gondolj arra, hogy rosszkor, rossz helyre születtél, sose kaptad meg, amire szükséged volt, és ennyi csalódás után egyszerűen lehetetlen boldognak lenni.

Gyakorlati feladat: Készíts egy listát a legrosszabb emlékeiddel, és rendszeresen beszélj arról, hogy régen minden jobb volt.

13. PRÓBÁLD MEGVÁLTOZTATNI A PÁRODAT!
Ess szerelembe olyasvalakivel, akinek van valamilyen súlyos hibája (szerencsejátékos, alkoholista, nőcsábász. szociopata), és fogadd meg, hogy megváltoztatod. Akár ő is akarja, akár nem. Őszintén hidd el, hogy meg tudod változtatni ezt az embert, és ignorálj minden bizonyítékot az ellenkezőjére.

Gyakorlati feladat: Online társkeresőkön nézd meg, hány rossz választást tudsz találni egyetlen délután alatt. Aztán próbálj személyesen is találkozni ezekkel az emberekkel.

14. LÉGY KRITIKUS!
Utálj minél több dolgot, és sose félj ennek hangot is adni. “Komolyan ezt vetted fel ma reggel?” “Miért ilyen éles a hangod?” Külön jó, ha olyan dolgokat kritizálsz, amiket az emberiség többsége szeret. A közlekedést és a szúnyogokat mindenki utálja, úgyhogy te inkább azokat a filmeket ne szeresd, amiket a barátaid dicsérnek.

Gyakorlati feladat: Sorolj fel 20 dolgot, amiket nem szeretsz, és igyekezz ezekről a lehető leggyakrabban beszélni!

Break your barriers project - Zakopane

No szóval, a múlt hetet Lengyelországban töltöttem, egy nemzetközi projekt résztvevőjeként. Maga az ötlet, hogy megyek, elég spontán jött: Az ELTE osztotta meg a lehetőséget a facebookon, én rákattintottam, szimpatikusnak találtam, jelentkeztem - és pár nap múlva már hívtak is, hogy mehetek. A szervezet, amin keresztül részt vettem a programban, a Cromo Alapítvány, amiről korábban nem is hallottam, viszont a kiutazásom előtt elmentem az irodába a többi résztvevővel, hogy kicsit átbeszéljük a dolgokat. Az Alapítványnak egy fél évig az önkéntese leszek, de csak havi két nap munkát várnak el tőlem, és elég érdekesnek is ígérkeznek a feladatok.

Maga a program, úgy tudtuk, színházi és táncos workshopokból fog állni, amik segítségével társadalmi kérdésekről beszélgetünk majd. A magyar csapat - 7 lány - legtöbbje mind szakmai érdeklődésből vágott neki a projektnek. Éva, aki köztünk a legidősebb volt, és ezért vezetőnkké avanzsált, pszichológusként dolgozik érzékenyítő programokon. Juli szintén pszichológusnak tanul, Janka és Sári szociális munkások, a színházi részhez pedig Anna és Viki kötődtek színészként, drámapedagógusként. Péntek délelőtt egy kisbusszal vágtunk neki az útnak, és egészen hamar, alig hat óra alatt érkeztünk meg Zakopane mellé a szálláshelyünkre.

Egy panzióban szállásoltak el minket, csak mi, a programok résztvevői laktunk benne. A magyarokon kívül még négy nemzet, a litvánok, a lengyelek, az olaszok és a törökök vettek részt a projektben, és igyekeztek is minket már kezdettől fogva vegyíteni, én például egy litván lánnyal voltam egy szobában. A panzió egyébként nagyon kis csinos volt, de sajnos a közösségi terei - az ebédlő és az alagsori terem - nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy egyszerre 36 ember táncoljon-mozogjon bennük. Meg kell említsem még a kosztot, ami szerzett nekünk pár mulatságos pillanatot. Bőségesen kaptunk enni és nagyon finom is volt, reggelire svédasztal (bár nem túl nagy választékkal, egy hétig rántottát ettem zsömlével) ebédre és vacsorára pedig meleg étel. A vicc az volt, hogy ebédre minden nap (igen, nem túlzok, minden nap) krumplipüré volt valamilyen panírozott hússal. A levest és a salátát variálták, de a főfogás mindig ugyanaz volt. Rántott csirkemell, rántott csirkecomb, sertésszelet - köretnek pedig ugyanaz a krumplipürégombóc, a tetején kaporral. Akartam is szólni miatta, vagy legalábbis megkérdeztem volna, ez itt Lengyelországban normális-e, de végül is nem tettem.

Ami még klassz volt, hogy teából és kávéból mindig lehetett venni, úgyhogy napjában ötször-hatszor is nekiálltam készíteni magamnak egy teát, sőt, a hét második felétől elkezdtem kávézni is, ami abszolút nem jellemző rám. Gondolkodtam is rajta, vajon a teából van-e káros mennyiség. Remélem nincs.

Ami a workshopokat illeti, sajnos csalódást okoztak, mivel az én elvárásaimat - társadalmi kérdésekről való beszéd, szakmai fejlődés - cseppet sem elégítették ki. A trénerünk, Simon ráadásul egy tuskó volt, hiteltelenül beszélt, idegesítő frázisokat durrogtatott, és úgy tűnt, ő maga sem tudta, hova szeretne kilyukadni az óráin. Kezdettől fogva a csapatépítés volt a fő mottója. Ez persze önmagában nem rossz dolog. De úgy éreztem, a legelső perctől azt várja el, hogy úgy bánjunk a másikkal, mintha régi legjobb cimboránk volna. Ez egyrészt magába foglalt olyan gyakorlatokat, amiken hozzá kellett érni a másikhoz (ami nekem elég kellemetlen) másrészt olyanokat, amik fejlesztik a group energy-t. Rögtön az első napon például olyan feladatot adott, hogy álljunk fel néhányan az amúgy is elbaszott méretű teremben, és kezdjünk el együtt, lassan elindulni és össze-vissza járkálni fel és alá. Fokozatosan gyorsítsuk a tempót egészen futásig, majd lassuljunk le. Mindezt mindenféle külső segítség, instrukció nélkül, kizárólag úgy, hogy egymást figyeljük, és megpróbálunk egyként létezni, mozogni. A gyakorlat borzasztó sokáig tartott (majdnem tíz percig) és közben mást sem csináltunk, csak néztük azokat, akik épp mozognak. Nem mondom, van valami érdekes ebben a feladatban, de nézni halálosan unalmas volt, és részt venni benne sem volt nagy élmény. Simon viszont rögtön azt magyarázta, milyen fantasztikus ez az egyként létezés, a "tension" és ez mekkora óriási dolog. A legidegesítőbb számomra az volt, hogy ezzel a dumával a projekt végéig sem állt le. Minden nap legalább kétszer-háromszor összehívott minket, álszent-komoly fejet vágva, mintha a mondandójával éppen a világot tervezné megváltani, és elmagyarázta, mennyire csodálatos, hogy együtt vagyunk, együtt dolgozunk, feladtuk az egónkat a csoportért, és ez az állapot, amiben vagyunk, milyen fantasztikus és milyen jó. Egy idő után, mikor az átszellemült fejével letérdelt a körünk közepére, már biztos lehettem benne, hogy legalább tízszer meghallgathatom a "group energy" és a "special moment" kifejezéseket. De hiába beszélt a dologról, én semmit nem éreztem abból, hogy egységgé váltunk volna. Bár egyre jobban megismertük egymást, mégis idegenek maradtunk, a feladatok pedig ostobák vagy unalmasak voltak. 

Az érdekes azonban az volt, hogy ez rajtunk, magyarokon kívül senkit sem zavart, mi viszont majd' megőrültünk tőle. Anna és Janka már az első naptól fogva elkezdték mondani, hogy az egész mennyire szakmaiatlan és elfuserált, hamarosan Juli és Sári is csatlakozott a kórushoz, én viszont csak pár nap után jutottam el addig, hogy belássam: itt bizony tényleg valami egészen más történik, mint amit vártam. Viki és Éva sem voltak elégedettek a helyzettel, de őket a sors, úgy tűnik, angyali nyugalommal áldotta meg. Én sem tartom magam kifejezetten agresszív és kritikus embernek, de volt pár alkalom, amikor nálam is kiborult a bili, és falra tudtam volna mászni az emberek ostobaságától és az idegességtől. Viszont azzal sem értettem egyet, amit többen csináltak közülünk, nevezetesen, hogy egy idő után már semmi nem volt jó, folyton ment a sírás-rívás, panaszkodás olyan dolgok miatt is, amik teljesen apróságok voltak. Néhányan el-elmaradoztak a workshopokról, mondván, inkább otthoni feladatokkal foglalkoznak, mert az hasznosabb, és nem vettek részt a végső, közös produkciónkban is, de erről még szót ejtek.

Az elégedetlenségünk nálunk akkora méreteket öltött, míg másoknál semmi jele nem mutatkozott, hogy kénytelen voltam arra gondolni, hogy itt valamiféle nemzeti sajátosságról lehet szó. Lehetséges, hogy kifejezetten magyar dolog kiállni a véleményünkért, hangot adni nemtetszésünknek, illetve ezzel túlzásba esni, mindent kritizálni, pampogni, magunkat jól nem érezni? A többi nemzeten ugyanis az látszott, hogy ha vannak is dolgok, amik nem tetszenek nekik, nem foglalkoznak vele, és inkább hangsúlyozzák a projekt jó oldalait. Az olaszok, akik szinte kivétel nélkül színházi szakemberek voltak, kezdettől fogva igyekeztek együtt dolgozni Simonnal, ötleteket adtak neki és maguk is kiálltak a "legyünk egy csapat" elve mellett. A litvánok és a lengyelek is részt vettek mindenben, ami nem tetszett nekik, arról csak zárójelben ejtettek szót. A törökök pedig egy szót sem tudtak angolul, ezért mindenben lelkesen és mosolyogva vettek részt, bár kétlem, hogy közben tudták volna, mi történik velük.

A workshopok alatt főleg két eseményre készültünk. Az első egy flashmob volt, amit kedden adtunk elő a belvárosban, a másik pedig egy előadás, amire pénteken került sor egy pubban. Ezek azért egész izgalmasak voltak, főleg a flashmob, mert elképesztően jópofa műfaj, és korábban még nem volt részem benne.

A villámcsődület (vagy angolból átvett szóval flash mob, olykor helytelenül: flashmob) emberek előre szervezett csoportosulását jelenti; hirtelen jön létre valamely nyilvános helyen, a résztvevők valami szokatlant csinálnak, majd a csoportosulás ugyanolyan hirtelen fel is oszlik. A villámcsődület viszonylag új társadalmi jelenség, az első 2003 májusában volt New York Cityben. Célja a figyelemfelkeltés, a hétköznapi ember elgondolkodtatása. Bár a villámcsődületnek nincs politikai célja vagy színezete, a média olykor tévesen politikai demonstrációkra is használja a flash mob megnevezést. /Forrás: Wikipédia/

A mi flashmobunk célja a szórakozáson kívül az volt, hogy reklámozzuk a pénteki előadásunkat. Elmentünk Zakopane sétálóutcájához, ahol szuvenírboltok, éttermek és sajtosbódék várják a turistákat. Elhelyezkedtünk úgy, hogy minden nemzet egy-egy utcai lámpa területét birtokolta, aztán nekikezdtünk egy kis bevonó játéknak, amit minden nemzet maga talált ki. A miénk az volt, hogy elkezdtünk labdázni egy láthatatlan labdával - egymásnak dobáltuk, pattintottuk az utca közepén, azt, aki pedig arra járt és megbámult minket, megpróbáltuk bevonni. Az igazság az, hogy sajnos ebben az időpontban nem volt túl sok ember az utcán, és még kevesebb olyan, akit érdekelt volna, mit csinálunk, de azért mókás volt. A színészkedés után énekelni kezdtünk, mindenki a saját nyelvén. Ez volt az olaszok dala, élőben sokkal, de sokkal zseniálisabb volt, sajnos a videó nem igazán adja vissza, de azért ideteszem. :) Mi magyarok Az utcán-t énekeltük. Ez a próbán akkora sikert aratott, hogy azt beszéltük, ez lesz a flashmobunk végén a közös dal, amit mindnyájan együtt éneklünk. Az egyéni nóták után ugyanis egy kupacba csődültünk, magasba emeltünk két embert, akik vezényeltek nekünk, majd egy intésükre mindenki elhallgatott, és elkezdtük együtt énekelni Az utcán-t, de úgy, hogy egyesek a zenekart játszották: a csapatot Daniel vezette, aki úgy tett, mintha trombitálna, de voltak még dobosok, cintányérosok, akik ritmust adtak nekünk. A többiek énekeltek, persze mi, magyarok próbáltunk leginkább harsogni, mert csak mi tudtuk helyesen a szöveget. De a "bár tudnám, hova, de hova, de hova megyek" sorok megtanulása senkinek sem okozott nehézséget, azt mindenki együtt fújta, és egészen érdekes élmény volt úgy kígyózni végig Zakopane sétálóutcáján, hogy az egész csoport a mi magyar dalunkat zengi. Annyiszor énekeltük el, hogy azt hittem, kiköpöm a tüdőm, de végül nagy kört alkottunk, eldaloltuk újra, aztán Daniel trombitaszavával az egésznek vége lett, szoborként megmerevedtünk... és elfutottunk a szélrózsa minden irányába! Huss, mintha nem is történt volna semmi. Tök jó volt részt venni ebben, amit sajnálok, hogy tényleg nem volt túl sok ember arrafelé, aki látta volna. De milyen mókás lenne megcsinálni ezt turistaszezonban a Váci utcán! Haha!

A végső előadásra tulajdonképpen csak két napot készültünk - szerdán és csütörtökön. Volt, hogy két csoportban dolgoztunk, voltak táncosok és színházasok - én a táncosokkal tartottam, mert nem bírtam Simon fejét, de a tánctanár, Eliza sem volt sokkal jobb, a mozgása egy rúdtáncos benyomását keltette, és elég arrogánsan viselkedett a bandával - mintha elvárta volna, hogy rögtön tökéletesen értsünk mindent úgy, hogy a többség életében nem táncolt még. No mindegy, nem panaszkodom, nem volt olyan vészes, de hát ez is egyszerű táncóra volt, társadalmi kérdésekhez sehogy se kapcsolódott. Az már érdekesebb volt, mikor elkezdtünk együtt dolgozni, és összetenni a mi részünket a színházasokéval. A darabunk témája - hogy végre, végre, végre képbe kerüljön valami társadalmi kérdés is - a common Europe volt. Az előadásunk végül - amiben szinte egyáltalán nem beszéltünk, csak énekeltünk és mozogtunk - roppant művészire sikeredett, és az én érzésem szerint kicsit el is veszett benne a mondanivaló. Mire sor került az előadásra, Anna, Janka, Sári és Juli annyira kiborultak, hogy úgy döntöttek, részt sem vesznek benne. Péntek délután bebuszoztunk Zakopanéba, az előadásunk egy szórakozóhely felső szintjén volt, ahol a bárpult mellett egészen nagy tér állt rendelkezésünkre, a nézők székei pedig körben helyezkedtek el. Volt hely hangszereknek is, ugyanis zenészek is voltak a csapatunkban, akik zongorán, gitáron és tangóharmonikán szolgáltatták az aláfestő muzsikát - hihetetlen tehetséggel. Well, nem tudom, kik voltak a nézőink, de a felét-háromnegyedét egy értelmi fogyatékos csoport tette ki. Hogy ők hogyan értelmezték maguknak az amúgy is fura előadásunkat, igazán nem tudom. A darabunk egy diktátor-jelenettel indult, majd Bábelt adtuk elő, ahol nagy kupacban egymáson fetrengve próbáltunk kommunikálni egymással, persze sikertelenül. Ezután kábé tíz percig más se történt, csak zongoraszóra kígyózó mozgással szavakat írtunk a levegőbe, ezután jött tánc, egy ősi törzsi esküvő bemutatása, még több tánc, majd egy kis bohóckodás, a darabunk végül a Happy birthday eléneklésével zárult. Nem értitek? Nyugi, én sem. 

Mindenesetre most jön valami, amit magam sem tudom, hogy írjak le vagy fogalmazzak meg, de fantasztikus volt. A darabunkban nem voltak meghatározott szerepek: mindent együtt, egyszerre csináltunk, ugyanolyan egyszínű, fekete öltözékben. És mikor befejeztük az előadást, és hátramentünk az öltözőbe megkönnyebbülten, hirtelen megvalósult az, amiről Simon egész héten papolt: csapat lettünk. Összeölelkeztünk egy nagy körben, és meglepetten éreztem, hogy elkezdek könnyezni a meghatottságtól. Igyekeztem visszatartani, aztán feltűnt, hogy már legalább a társaság fele bőg, úgyhogy inkább én sem igyekeztem visszafogni magam. Éljeneztünk, tapsoltunk, összepacsiztunk, aztán elkezdtük egyenként megölelni egymást. De nem csak úgy egyszerűen, hanem tényleg hosszan tartóan és szorongatósan, és közben bőgtünk, mint egy baba. Esküszöm, fogalmam sincs, mi történt. De attól a pillanattól fogva úgy éreztem, hogy egy egységgé váltunk. És én ugyan határozottan nem vagyok ölelgetős típus, most azonban borzasztóan jólesett mindenkit hosszan megszorongatni. Sajnáltam a lányokat, akik kimaradtak ebből. Ez a csapat-érzés a projekt utolsó napjáig elkísért minket, a búcsúbulin közös zenélés, éneklés, táncolás és ismételt sírások sorozata volt jellemző. Az egész társaság olyan felfokozott érzelmi állapotba került, hogy a fiú-lány viszonyok is teljesen megváltoztak. Az utolsó estéken teljesen normális volt, hogy random emberek összeölelkeznek vagy éppen csókolóznak, majd a következő órában egy teljesen más emberrel teszik mindezt. Azon kívül, hogy az embernek egyből az jut eszébe, hogy "persze, fiatalok, össze vannak zárva tíz napig és nem tudnak uralkodni a hormonjaikon" határozottan azt hiszem, hogy volt itt valami, ami az érzelmekre hatott, hogy ez az állapot azért tudott kialakulni, mert az emberek lelke került hirtelen közel egymáshoz. Nem tudom, érthető-e ez így. Mindenesetre utoljára hasonlót a BK táborban tapasztaltam, és az sem teljesen ilyen volt. Ez egy olyan rendkívüli élmény volt számomra, ami hirtelen az egész projektet más színben tüntette fel. Igaz, nem kaptam meg, amit vártam, de kaptam valami egészen mást, egészen érdekeset. Az, hogy egy hét alatt egy csapat idegen, különböző nemzetiségű ember eljuthat idáig, egyszerűen fantasztikus. (Miután elmeséltem neki, Bálint félve kérdezte, én is összesmártam-e random emberekkel. Nos, határozottan nem tettem ilyet, de zárójelben megjegyzem, hogy ez kizárólag rajtam múlt.)

Ami még nagy élmény volt mindenkinek, az a nemzetközi estek sorozata volt. Minden este más ország mutatkozott be. Mi, magyarok kezdtük, volt kvízünk, dal -és tánctanításunk, Túró Rudink, Pick szalámink és pálinkánk. A lengyelek és a litvánok is jeleskedtek a tánctanításban, sőt, nekik még népi viseletük is volt. A törökök estje is jól sikerült ahhoz képest, hogy alig tudtak angolul: egy esküvőt játszottak el nekünk, amibe minket is bevontak. Az olaszok persze hatalmas színészkedést csaptak, rendeztek nekünk buta kvízt, aminek megkoronázásaként csókolózós feladatot kaptunk - az alapján kaptunk pontokat, hogy a csoportból hányan csókolják végig a 3 olasz lányt és az 1 meleg olasz fiút. Nem tudom, miféle elmebeteg ötlet ez, mindenesetre a csapatunkból mindenki megcsinálta, csak én nem. Úgy tűnik, prűd vagyok.

Az olaszok egyébként sem zavartatták magukat semmin, lazák és jópofák voltak, és nagyon érzelmesek. Ismét beigazolódni látszott tehát egy sztereotípia. (Próbáljunk meg valakit lesmárolni, és csak aztán gondolkodjunk el, vajon egyáltalán akarja-e, vagy esetleg meglepő módon szeretne-e hűséges maradni a barátjához.)

Lengyelországból sajnos nem sokat láttam, mert kirándulásra csak egy napot, a szombatot szántuk. A táj mindenesetre nagyon szép volt, mindenütt magas, hósipkás hegyek (nekünk ilyen miért nem jutott? Vissza Trianont!), fenyőfák, faházikók kéményükből gomolygó füsttel, legelésző báránykák... Mint egy képeskönyv, amerre a szem ellát. Sokat fotóztam, szuvenírnek pedig sajtot, karamellát, meleg, között zoknit és mamuszt hoztam haza.

A szociológia terén nem fejlődtem sokat. De megismertem pár jópofa csapatépítő játékot, és megtapasztaltam egy olyan érzést, amiben még nem volt részem, de azt hiszem, fel fogom tudni ezt még használni a későbbiekben. És bár úgy érzem, nem igazán fogom tartani a külföldi résztvevőkkel a kapcsolatot - a projektnek vége, bennem is lezárult - azért nem felejtek. A magyar lányokat pedig egészen megkedveltem, remélem, klassz lesz velük együtt dolgozni a Cromónál.

(Ha végigolvastad ezt a bejegyzést, fogadd meleg kézszorításomat. Büszke vagyok rád!)

Most.... most azt hiszem mégis boldogságosság van. :)

Ups and downs

Nem írok, pedig sok minden történik, csak valahogy nincs kedvem lekörmölni. :( Most őszi szünet volt a héten, ennek ellenére elég mozgalmasra sikerült. 

Csütörtökön volt a forgalmi és az elsősegély vizsgám is, és mindkettőn átmentem. Most még el kell intézni az adminisztrációs dolgokat, aztán hamarosan kézhez is kapom a jogsit. Tudom, ez olyasmi, aminek örülnöm kéne, de különösebben nem hoz lázba, főleg, mivel mindkét vizsgán minősíthetetlenül rossz voltam, úgyhogy túl sok sikerélményem nincs tőle. Az a jó, hogy végre túl vagyok rajta...

Szintén csütörtökön derült ki az is, hogy bevettek egy lengyelországi nemzetközi programba. Ez elég spontán ötlet volt, alig pár napja osztotta meg az ELTE a facebookon egy civil szervezet programját, nekem meg megtetszett és jelentkeztem, másnap meg már közölték is, hogy mehetek, úgyhogy elég hirtelen jött a dolog. Jövő pénteken utazom, és az azutáni vasárnap jövök vissza. 6 másik lánnyal megyünk Zakopane mellé, ahol különböző nemzetiségű fiatalokkal veszünk részt workshopokon, elvileg színházi technikák segítségével dolgozunk majd fel társadalmi kérdéseket, de többről gőzöm sincs, ráadásul nem is vagyok nagy színész, úgyhogy csak remélem, hogy élvezni fogom. :)

Anyu izraeli ismerősének a fia, Ariel, és a barátnője, Alex vannak nálunk látogatóban éppen. Ez azért mókás, mert nem is ismerem őket, a sráccal találkoztam csak még kölyökkorunkban. Csütörtökön érkeztek, és holnapig időznek nálunk, egész pontosan a szobámba költöztek be, úgyhogy én most Petránál lakom. Kicsit csendesek, de azért azt hiszem, örülök, hogy itt vannak, jó volt velük meg a családdal pénteken Szentendrére meg Visegrádra menni, este pedig a Vapianoba ültünk be Eszterrel és Gézuval, és jött Bálint is, úgyhogy vele is megismerkedtek. 

Nincs jó kedvem az utóbbi pár napban. Viszont autogén tréningezni szeretek. Azt örülök, hogy elkezdtem.

Orsi nem jön haza karácsonyra. Náluk akkor nincs szünet. Hiányzik nekem. 

... or at least this is what I'm telling myself

Elmélkedés hangulatingadozásaim görbéjéről

Nemrégiben megkaptam, hogy nagyon stresszes vagyok, amit legjobban a blogom tükröz, minthogy csupa negatív dologgal van tele. Szerintem ez egy óriási zöldség, főleg az utolsó bejegyzéseim egyértelműen pozitívak, ráadásul elég csak egy pillantást vetni a címkefelhőre, a "Fent" címkék több mint duplaannyian vannak, mint a "Lent"-ek. De ha már így alakult, akkor írok is egy kicsit arról, milyen is a hangulatom mostanában. :)

Azt el kell ismernem, hogy továbbra is ingadozó, van, hogy néha rosszabb a kedvem - főleg ha éppen megjött, ami elég rejtélyes, mert eddig nem tapasztaltam, hogy a biológia bármilyen módon hatással lenne a hangulatomra - de alapvetően nagyon sok minden van, aminek örülhetek. Az előző hónapban dolgoztam itt-ott, úgyhogy most van valamennyi pénzem, és hogy a munkák véget értek, szabadidőm is. :) Az egyetem nagyon lájtos, úgyhogy egészen sok időm volt most Bálinttal találkozni. Hétfőn nála aludtam, és átlustálkodtuk az egész keddet: későn keltünk, utána még pihiztünk, aztán elmentünk a Városligethez - eredetileg az ő szemvizsgálata miatt, de az hamar véget ért, úgyhogy utána sétáltunk egy nagyot a napsütésben az őszi lombok alatt. :) Pénteken színházban voltunk, megnéztük a Férfiagyat a Tháliában - egyszemélyes darab, Csányi Sándor filozofál a női és férfi lélekről. Nem volt rossz, de azért jobbra számítottam, nem igazán hangzott el semmi újdonság, nagyon megmaradt a darab a "a nők vásárolnak és nem készülnek el időben - a férfiak focimeccset néznek és söröznek a haverokkal" szinten. Tegnap pedig kirándulni voltunk, igaz, nem ott, ahová eredetileg terveztük, de így is jól sikerült a nap, este pedig mindenkit levertem smallworld-ben. :P A héten még sportolni is volt időm, kétszer voltam táncon, kétszer pedig elmentem futni a Czakóra, 20 kört mentem, ami részemről óriási teljesítmény :D

Egyébként kicsit továbbra is szétfolyósak, rendszertelenek a napjaim, amit nem annyira szeretek, és néha olyan, mintha nem is én irányítanám a dolgokat, hanem csak minden megtörténne magától. De azért fokozatosan kezdem összeépíteni magamat, úgy érzem, kezdem megtalálni a személyiségemnek azokat a darabkáit, amik valahol tavasz táján elvesztek. O.o Lehet, hogy az autogén tréning is segít valamit. A lényeg, hogy bár vannak bennem bizonytalanságok, azért minden teljesen rendben van, nem változtatnék semmit, és úgy érzem, jó vágányon haladok valami távoli cél felé. :)

október 18

Hihetetlen, hogy repül az idő.

Syma ügy :)

Péntek-szombat-vasárnap a Symában ruhatáraztam a Hangfoglaláson. És igazából annak ellenére, hogy munka, tök jó volt az egész. Rájöttem, hogy szeretem azt, hogy először is ismerős környezetben vagyok, másodszor ott van Eszter, harmadszor: néha más ismerősök is megjelennek. Szombaton és vasárnap együtt dolgoztam Alonnal, illetve vasárnap Mimi is jött. Láttam ezen kívül Jutkát, Andrist, Gézut, de eljött a rendezvényre Ildi, Vadász Ádám, és Szilvi is Kanadából. A fél rokonságommal találkoztam ez alatt a három nap alatt! 

Alonról eddig is tudtam, hogy jó fej és rendes srác, de ez most csak újra megerősítést nyert - egész nap dumáltunk és poénkodtunk (persze dolgoztunk is közben!). Ő szerezte a legtöbb borravalót, míg mi, lányok semmit, és ezzel oltott minket folyton. Mellesleg teljesen jogosan: hogy lehet, hogy nem a csinos ruhatáros lányok kapják a plusz pénzt egy olyan rendezvényen, ahova szinte csak pasik jönnek? Persze rájöttem a titokra: Alon nagyon lazán, közvetlenül beszélt mindenkihez, aki csak felbukkant nálunk, azonnal belopta magát a látogatók szívébe. Vasárnapra ellestük a technikáját, és akkor már mind több pénzt szereztünk. :D Szombaton késő estig bent kellett maradnunk egy díjátadó miatt, a borravalóból rendeltünk pizzát, aztán pedig Alon hazavitt kocsival. Másnap is ment a poénkodás, azzal játszottunk, ki tud észrevétlenül matricákat ragasztgatni a másikra. Ebben is Alon vitte a pálmát...

A rendezvényre érkező arcokat is jó volt nézni. Tipikus zenéz formák jelentek meg. Volt rengeteg szuperhelyes srác, akik persze felénk se néztek. Aztán volt sok furcsa, különc, meg persze csúnya zenész is, bőrszerkó, fura haj, málhazsák. Na persze, hogy inkább ők keveredtek velünk beszélgetésbe. Utolsó nap egyik srác bemutatkozott nekem, erre persze megmondtam én is a nevem, másnap már felvett facebookon. Kicsit megkönnyebbültem, hogy pécsi, de azóta egyszer írt chaten is. Mit remél az ilyen?

Na jó, nem akarok gonosz lenni, igazából minden és mindenki hozzájárult ahhoz, hogy élvezzem ezt a hétvégét, annak ellenére hogy azért persze fárasztó is volt. Rájöttem, hogy nem igazán szeretek dolgozni - persze ki szeret, de én tényleg nagyon hajlamos vagyok picsogni akkor, ha olyan munkát kapok, ami fárasztó/butaság/nem érdekel, és az a nagy helyzet, hogy főleg ilyenekbe futok bele, ezek állnak nyitva a diákok előtt. Úgyhogy az ilyen hétvégi lehetőségek a Symában nagyon jól jönnek, még akkor is, ha néha megjelenik egy hülye, és követeli, hogy ismerjük el, hogy a táskája tartalmának eszmei értéke 8 millió forint.

~

Ismét túra

A múltkori kis túracsapat ismét összeállt, ezúttal "Retro-túrán" vettünk részt, tulajdonképpen pontosan ugyanott, ahol egy hete voltunk. Így talán nem is volt annyira élvezetes a dolog, hasonló útvonalakat jártunk be, de legalább nem tévedtünk el (vagy legalábbis nem annyira). Kicsit kevesebbet gyalogoltunk, úgyhogy nem pusztultam el a végére. Nagyon vidáman meneteltünk, főleg ha szólt a goa, akkor voltunk igazán megállíthatatlanok, bár volt, aki szerint nem kellett volna állatként viselkednünk attól függetlenül, hogy az állatok lakhelyén voltunk. Pedig nem is voltunk állatok, csak különösen jól éreztük magunkat, szerintem én nagyon sok ideje nem nevettem ennyit, de ez eléggé elkerülhetetlen, ha Tacsi van a láthatáron. :) A túra végén kaptunk kitűzőt, oklevelet, sőt, mivel jótékonysági rendezvény volt, még egyéb ajándékokat is ránk sóztak, én sampont kaptam (annyi csak a baj vele, hogy festett hajra jó) a fiúk meg Bódi Sylvi naptárakat, amiket maga a művésznő dedikált, bár utólag főleg Tacsi képtelen volt elhinni, hogy az a csaj aki aláírt nekik tényleg az, aki a képeken szerepel. 

Szeptemberi sí

Ahogyan azt már korábban írtam (írtam?) Bálint síoktatóként dolgozik, gyerekeket tanít egy síiskolában októbertől áprilisig. Holnap már kezdődik is az új szezon, ezért most szombaton volt náluk egy nyílt nap, amire én is elnéztem. Kibumliztam Nagykovácsiba, és megnéztem, hogy is néz ki ez az egész. Azért jópofa, mert a fickó akié a síiskola, végül is a saját kertjét fedte le műanyag pályával, nagyon tutin meg van csinálva, vannak kapuk, kötélfelvonó, minden, ami kell. Mellette a kert is nagyon szépen rendben van tartva, sziklák, növények, lépcső, óriási trambulin. És persze a ház se semmi, hatalmas és nagyon szép. Úgyhogy alapból nagyon jó hangulata volt az egésznek, de a nyílt nap alkalmából tele volt még szülőkkel, gyerekekkel, padokkal, zsíros kenyerekkel, miközben szólt a Petőfi rádió. Azt hittem unatkozni fogok, de szinte bele sem pillantottam a könyvembe, csak ültem az egyik padon, és néztem, hogyan foglalkozik Bálint a gyerekekkel. Most még nem volt igazi oktatás, mindenki szabadon síelt, csak a kezdőkre kellett figyelni - Bálint segített nekik feltotyogni egy darabig, onnan pedig lecsúsztak, és néha tartotta a feneküket, ha nagyon hátra akartak esni. Nagyon édesen csinálta, és baromi jól állt neki ez az egész, úgyhogy teljesen meghatódtam, miközben néztem. És annak is örülök, hogy bemutatott Lélnek meg Lucának meg a lányaiknak, mind nagyon aranyosak voltak. Igazából nem is akadtam ki annyira attól a sok gyerektől, lehet fejlődöm :) Kaptam finom ebédet, délután együtt ugráltam az ikrekkel, egyébként nézelődtem, olvastam és élveztem a gyönyörű időt. Én is kaptam bakancsot meg lécet a lábamra, hogy kipróbáljam a pályát, de csak párszor csúsztam le aztán ismét elbújtam, őszintén szólva nagyon nem szeretem ha mások nézik ahogy síelek, Bálint meg még ért is hozzá, úgyhogy előtte borzasztó szégyellős vagyok, nem tudom, ezen hogy fogom túltenni magam. :S

Estére már majd megfagytam, mert Nagykovácsiban jóval hidegebb van, mint Budapesten. A fiúk elpakoltak, hazavittek kocsival, de megvártak a ház előtt, amíg fent átöltöztem, összeszedtem a cuccom, és már mentünk is át Bálintékhoz. Ott aludtam, mert ma kirándultunk! :)

Kudarcos nap

Na, nem sikerült valami jól ez a tegnap. Az első persze a vizsga volt, de délután állásinterjúra mentem. Na jó, annyira nem volt komoly, Az Universitas iskolaszövetkezeten keresztül lehetett mozis munkára jelentkezni. Már egészen megörültem a lehetőségnek, és majdhogynem készpénznek vettem, hogy ha jelentkezem és elmegyek a tájékoztatóra, akkor fel is vesznek. Valahogy nem számoltam azzal, hogy a tájékoztatón 25 ember meg fog jelenni, akik mind átjönnek az Aréna Plázába, ahol mindenkivel beszélgetnek 5 percig, és az alapján majd eldöntik, jó-e nekik vagy sem. Este egy darabig vártam, vártam a hívást vagy az SMS-t, de nem jött semmi, úgyhogy én most kiszelektálódtam. :/ 

Idegesítő, mert az a helyzet, hogy a Gurusok végül szóltak, hogy ha nem tudok elég napot vállalni, akkor ne is menjek, úgyhogy úgy néz ki, ez ennyi volt. A Market Insight-nál, ahol tavasszal a köptetős kutatásban segítettem, most megint van kérdőívezés egy teljesen ostoba témában, mezőgazdászokat kell megkérdezni, hogy milyen talajfertőtlenítőket és csávázószereket használnak. Úgyhogy hétköznap oda mászkálok a szabadidőmben, de az is teljesen káoszos, és nem is kifejezetten kifizetődő. Mivel elkezdődött a Symában a ruhatározós szezon, úgy néz ki, a jövő hétvégémet ott töltöm a Hangfoglaláson. De tök zűrös így össze-vissza alkalmi melókat hajkurászni. A napjaim teljesen rendszertelenek, Bálintot csak esténként látom, ami gyakran azt jelenti hogy a szüleim még este se látnak. És én nem igazán tudok ilyen kaotikus életet élni. :/

Nyüny

Nemrég értem haza az első forgalmi vizsgámról, ahol sajnos megbuktam :( Az egész alig tartott tíz percig, mert már az elején elrobogtam egy jobbkezes utca mellett, anélkül hogy egyáltalán feltűnt volna. Tényleg az a szívás az egészben, hogy egyáltalán észre sem vettem, hogy van ott bármi, amire figyelnem kéne, pedig ezt az útvonalat is többször bejártuk már. Teljesen meglepődtem, mikor közölték, hogy vége, mert egyébként nagyon szépen mentem, és még nyugodt is voltam, semmiféle remegés meg stressz nem volt bennem. Na mindegy, lehet újra próbálkozni...

Ez súlyos hibának számít egyébként, úgyhogy annak ellenére nem engedtek át, hogy leperkáltam 30 000 Ft kenőpénzt. Tegnap már az is sokként ért, hogy a szokásos 20 000 helyett (amit mindenhonnan hallottam) itt 30 a tarifa. Nagyon nem szívesen adtam ki sem én, sem anyuék, és pláne most, hogy az új vizsgáért megint 11 000-t fizetek, nem tudom, megéri-e megint átnyújtani azt a borítékot. Fogalmam sincs, hogyan jönnék ki jobban hosszútávon. Igazából azért is voltam nyugodtabb, mert már tényleg egész jól vezetek - elég csúnya hogy most ez a jobbkezes becsúszott, de ettől eltekintve tényleg úgy érzem, hogy abszolút alkalmas lennék arra, hogy kieresszenek a forgalomba. Csak azt nem szeretném, hogy tényleg rosszindulatból, apróságok, ügyetlenségek miatt végül közöljék, hogy köszönik szépen, jöjjek újra, ha esetleg nem fizetnék... :/ Mert persze én is úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy a korrupció gusztustalan dolog, nem pont én leszek az, aki fenntartja ezt a rendszert. Hanem majd ügyes leszek annyira, hogy ne köthessenek belém. Csak persze mostanra kiderült, hogy ahhoz, hogy annyira ügyes legyek, hogy ne köthessenek belém, szerintem évek óta vezetnem kéne. Még így is, hogy rengeteg pótórát vettem, sok gyakorlásra szorulok, és nem azért, mert béna vagyok (tényleg így gondolom) hanem mert a vezetés annyira nehéz és összetett dolog, hogy sok idő kell, mire az ember ráérez. Úgyhogy ha rosszindulatúak, és meg akarnak a buktatni, akkor fognak rá találni okot, hogy megtehessék, én pedig persze meg szeretnék tenni mindent azért, hogy ezt elkerüljem. :(

Csak túl akartam már lenni az egészen. Hogy ne kelljen több időt rászánni, ne kelljen többet fizetni. Tök régóta húzódik, és most suliba járok, dolgoznék. Idegesít egyszerűen, hogy nem sikerült most ennek a végére pontot tenni. Persze a bukás ténye is bánt, azt hiszem soha életemben nem buktam meg még sehol. Az persze vigasztal, hogy ez teljesen normális, és a többséget legalább egyszer meghúzzák, de akkor is vacak érzés. 

Aktív hétvége

Szombaton teljesítménytúráztunk. Tulajdonképpen az előző hétvégére terveztük, de akkor szakadt az eső, de úgy tűnik, a Teljesítménytúrázók Társaságának honlapján minden hétre akad egy túra, úgyhogy nem volt nehéz bepótolni a kimaradt kirándulást. Öten mentünk, Doki, Tacsi, Gábor, Bálint és én. Normafáról indultunk, a 20 km-es távot 5 óra alatt kellett volna teljesíteni. Már az indulásnál késtünk, aztán rossz irányba indultunk el, végül még egy csomószor eltévedtünk, mert nem figyeltük eléggé, merre is halad a turistaút. Így aztán jó sok időt vesztettünk, bár a fiúk komoly tempót diktáltak, én általában leghátul loholtam, de azért mindig volt pár kedves személy aki lemaradt velem beszélgetni. Ugyan némi késéssel érkeztünk be, de kaptunk oklevelet, kitűzőt és zsíros kenyeret is. Őszintén szólva meglepődtem, mennyire kifárasztott ez a 20 km, a végére mindenhol fájt a lábam, alig volt kedvem vonszolni magam. A srácok még felmentek Tacsihoz, de én inkább hazamentem pihizni. A túra egyébként nagyon jó hangulatú volt, és lehet, hogy megpróbáljuk ezeket a kirándulásokat kicsit rendszeresebbé tenni. :)

Tegnap Angyalira mentünk ki, hogy kicsit kihasználjuk a vénasszonyok nyarát. Odafele megálltunk egy kertészetben, és vettünk mindenféle növényt, így kivételesen én sem pihenhettem egész nap a nyugágyon, ugyanis munkára fogtak. Összeszedtem és kiválogattam a lehullott almákat, aztán pedig ültettem: gödröket ástam, locsolgattam. A szép virágok mellett két ribizlibokrunk is lett, remélem, hoznak is gyümölcsöt jövőre. :)

A kirándulás borzasztó izomlázzal járt ám! Valószínűleg a sok emelkedőtől és lépcsőtől, rettenetesen fájnak a farpofáim. Azt hittem mára jobb lesz, de ugyanolyan szörnyű, mint tegnap volt. Örülök, hogy tudok járni. :D

Az exek árnyéka

A monopol kapcsolatok természetéből következik, hogy mindenki, aki előttem volt, és mindenki, aki utánam jön, problémát jelent. Ezzel az érzéssel egyszerűen nem lehet mit kezdeni, mert annyira zsigeri, hogy úgyszólván nem is vagyok rá befolyással. Azt a csajt, akivel utánam az exem összejön, egyszerűen nem lehet kedvelni. Nagyon rossz, de ugyanakkor teljesen normális, hogy elsőként a hibákat kezdi kutatni benne az ember, aztán felsóhajt, hogy hál' istennek, annyira azért nem szép, mint én, és hasonlók. Persze ilyenkor mindig tudom, pontosan tudom, hogy ez nagyon negatív, automatikus reakció. Az adott személy valójában nem tehet róla, hogy az a srác, akivel éppen összejött, előtte velem volt, és következésképp ettől a nagyon csúf ténytől eltekintve még lehet egy nagyszerű lány. Csak ezt többnyire úgysem tudom meg, mert igyekszem nem gondolni rá, messziről elkerülöm, és a maximum, amit teszek, hogy nem beszélek róla negatívan, mert ennyi tartás szerencsére még maradt bennem. Viszont a káröröm ronda érzése megkörnyékez: Haha! A ti kapcsolatok nem lehet olyan jó, mint a miénk volt!

Egészen eddig viszont még nem állt elő az a szintén nagyon kellemetlen helyzet, hogy legyen valaki előttem lévő, akitől tartanom kelljen. Így utólag azt hiszem, hálás lehetek, hogy ez mindeddig nem került elő. Egy volt barátnő ugyanis árnyékot tud vetni az egész kapcsolatra, még akkor is, ha tudom, hogy a jelenben már egyáltalán nem jelent problémát. Nem, nem attól félek, hogy felbukkan megint, attól félek, ami a múltban történt: utólag vagyok féltékeny arra, hogy a párom egyszer valakit már nagyon szeretett, és félek attól, hogy ugyanez velem nem fog megtörténni. Előáll az a teljesen nevetséges helyzet, hogy egy múltbéli dolgot próbálok meg legyőzni, mintha árnyékokkal kellene harcolnom, és nem tudok ezektől a negatív érzésektől megszabadulni, miközben pontosan tudom, hogy mennyire gáz és mennyire nem kéne ezzel foglalkoznom. A fenti példát követve: valaki most éppen rajtam röhög (valószínűleg illedelmesen magába fojtva az érzéseit): Haha! A ti kapcsolatotok nem lehet olyan jó, mint a miénk volt!

És attól félek, hogy igaza lesz. Hogy tényleg igaza lesz. 

Boldog születésnapot.

Beindult az ősz

A héten elkezdődött az egyetem, de a pontos időbeosztásom még alakul, azért is nem írtam eddig. A tárgyaimról, a félév menetéről időben sikerült tájékozódnom, barátkoztam a Neptunnal is. Persze ahogyan mindig, most sem működött tökéletesen a rendszer: csak idővel töltötték fel a kurzusokat, nem jelentek meg az órák időpontjai, elromlott a tos-honlap. De mégis egészen zökkenőmentesen vészeltem át a tárgyfelvételt, és a Neptun is kegyes volt hozzám, mert egy tárgyamról sem dobott le. Az órarendem barátságos: Kedden egyáltalán nincsen órám, szerdán, csütörtökön és pénteken tíztől kettőig vagyok bent, hétfőn pedig csak kettőkor van órám (mivel a másikra nem kell bejárni). Ez nem valami sok, és még így is megeshet, hogy lusti leszek, és kihagyom az unalmasabb előadásokat. Mivel az előző félévekben túlteljesítettem a mintatantervet, mostanra csak kevés tárgy maradt: az utolsó félévben már csak 4 kurzusom lesz. De két rémisztő szigorlat és egy szakdolgozat is vár rám.
Ami más, hogy új az évfolyamom: az ismerős arcok nagy része lediplomázott. Hiába van szó tömegoktatásról, két év alatt mégis megismertem nagyjából azt a száz embert, akikekkel együtt tanultam, tudtunk beszélgetni, segíteni egymásnak. Most ismét idegenekkel vagyok körülvéve, amit eleinte sajnáltam, de az az igazság, hogy egészen sokan maradtak az évfolyamomból, és a többiek közül is ismerek pár embert - egy közülük éppen Bálint volt barátnője, csak hogy jópofább legyen a dolog. 

Mivel az órarendem szellős, továbbra is munka után nézek. Jelentkeztem a Guruhoz, és azonnal fel is hívtak, szombaton pedig voltam náluk próbanapon. Vegyesek az érzéseim. Pörgős és fárasztó munka - a pultban voltam, palacsintákat tanultam sütni - nem lehet leülni, nincs rendes idő enni, ráadásul egészen furcsa a beosztás: mindegy, hánykor mész be, este 10-ig kell maradni (ami azt jelenti, hogy aki reggel 8-kor nyit, 14 órát robotol!) A munka elvileg beleférne az időmbe, ha egyetem után rögtön átmennék az Allee-ba. Persze nem minden nap vállalnám, de így is eltántorít a késői munka és az, hogy nyolc-tíz órán át talpon kell lenni... És persze a fizetéstől sem lehet elájulni. Viszont finnyás sem szeretnék lenni, nem akarok kényeskedni. Persze még meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok, lesznek még próbanapjaim, míg mindent megtanulok, és eldől, felvesznek-e, és milyen beosztással. Mindenekelőtt pedig nekem kell eldöntenem, tényleg akarom-e ezt a munkát. Nagyon szeretném, ha elmondhatnám, hogy van némi jövedelmem.

Elkezdődött a tánc is, amit nagyon élveztem a nyári intenzív héten, és szerettem volna most ősztől rendszeresen, heti 3-4 alkalommal járni. Munka mellett ez sajnos nem lesz lehetséges... Amiért nagyon fájna a szívem, úgyhogy amíg csak lehet, még eljárok!

Két hét múlva kedd esténként autogén tréningre fogok járni. Ez egy relaxációs technika, amit a pszichiáter javasolt nekem még annó, de csak most jutottam el odáig, hogy jelentkezzek egy csoportba. Beszélgettem a csoportvezetőmmel, aki szimpatikusnak tűnt, és a tréning is érdekesen hangzik. Nem tudom, valóban fogok-e változást tapasztalni, de remélem, nem lesz a tréning hiábavaló.

Amit igazán illene már letudni, az az autóvezetés! Az oktatóm ezen a héten nem ért rá, ezért megint kimaradt egy hét, előtte pedig változások voltak a vizsgára bocsátás feltételeivel kapcsolatban, úgyhogy nem lehetett tudni, végül is vizsgázhatok-e, vagy sem. Ha minden igaz, akkor igen, vizsgázhatok, és erre sor is fog kerülni kb. két hét múlva. Nagyon szeretnék túl lenni az egészen! Persze a vezetésemet továbbra sem nevezném biztosnak, de azért már egészen jól elnavigálok... És nem szeretnék több időt, pénzt és energiát pazarolni az óráimra. Az oktatómmal ugyan összeszoktunk, de sok mindent továbbra sem kedvelek benne - órákra járni például olyan ritkán tudok! Megértem, hogy vannak más tanítványai is, de igazán szoríthatna több helyet nekem, főleg, hogy közel a vizsga időpontja! Orsival az oktatója sokkal többet gyakorolt... Na mindegy, csak remélni tudom, hogy a vizsgát sikeresen le fogjuk tudni bonyolítani...

És persze mindemellett szeretném látni Bálintot, meg némi szociális életet élni. Úgyhogy szükség lesz némi szervezkedésre. :)

Manu Chao

Holnap Manu Chao koncert lesz a Parkban, de nem megyek, mert 6000 Ft-os a jegy, pedig már júniusban kinéztem magamnak, hogy ez kihagyhatatlan. Igaz, akkor attól tartottam, hogy nem lesz kivel menjek. A koncert felejtős, pedig most már van kit elrángatnom, és a dolog ezen részének nagyon-nagyon örülök. :)

Átok

Átalakultam Péter Fannivá.

Hogyan lehetne megszabadulni ettől az átoktól?

Ja és ha már az idei nyár

Ja és ha már az idei nyár, gondoltam írok róla valami összegzésfélét, mert aki kicsit visszalapoz, tudhassa, hogy kicsit félve futottam neki. Igaz ami igaz, nem szokványos nyár volt, és a szokványos alatt azt értem, hogy nem voltam betáblázva: korábban ugyanis mindig mentem valahova, heteket töltöttem itt-ott, és szinte semennyit a városban. Ez most eléggé nem így alakult, sok időt töltöttem Budapesten. Amit nagyon sajnálok, hogy kimaradtak a fesztiválok (majd jövőre sokszorosan bepótolom!) de így is jutott családi nyaralás, vízitúra és tábor, és nagyon örültem Hannah látogatásának is. Miután pedig Bálint is bekerült a képbe, már szóba se jöhetett az unatkozás, rengeteg volt az ide-oda menés és spontán szerveződés. Úgyhogy azt mondhatom, hogy bár nem életem legjobb nyara, de azért jól sikerült, és most  már egészen várom az őszt és a sulit! A Neptunnal és a tárgyfelvétellel egyelőre szenvedek, de komolyabb para nincs, alig másfél hét, és újra az ELTE padjait koptatom!

Nyárzáró zenék

Kigyűjtöttem egy pár számot az idei nyárból. Van köztük pár igazi nyári sláger, de a többséget főleg Bálintnak köszönhetem. Nem is mindet szeretem annyira, de biztos mindig az idei nyár fog róluk eszembe jutni. :)

Magashegyi Underground - Beck Zoli: Árnyékok

Robin Thicke: Blurred lines

Daft Punk: Get lucky

Chrystal Fighters: You and I

Chrystal Fighters - Feed me: Love is all I got

Byalex: Nekemte

Chinese man: Get up

Arctic Monkeys: Do I wanna know?

Bonobo: Black sands (Full album)

Rúzsa Magdi: Szerelem

The XX: Intro

Alt-J: Breezeblocks

Szabó Balázs Bandája: Bájoló

Macklemore - Ryan Lewis: The Heist (Full album)

Ó mondd, te kit választanál?

Tegnap megnéztük a családdal az István a király 30. évi előadását az Arénában. A darabról már hetek óta hallani híreket, igencsak megosztotta a népet az új rendezés, nem meglepő, hiszen már Alföldi Róbert személye is megosztja a nagyközönséget. Az Aréna elé tegnapra egészen konkrétan tüntetést szerveztek a szélsőjobboldal hívei, és szerveződött valamiféle ellentüntetés is a baloldal részéről. Annyira nem tudtuk, mire is véljük mindezt, hogy apu nem mert autóval menni az Arénáig, inkább letette a kocsit a Batthyányn, és onnan metróval mentünk tovább. Egészen sokan voltunk, rajtam kívül anyu, apu, Petra és mindkét nagyim eljött. 

Én a magam részéről nagyon izgatottan vártam a darabot, kíváncsi voltam, mit fog belőle kihozni Alföldi. Nem is csalódtam, nekem nagyon tetszett a végeredmény. A darab modern és új színezetet kap, az tény, de szó sincs benne a magyarság gyalázásáról, semmi botrányos vagy polgárpukkasztó nincsen benne, nem is értem, mi váltott ki ilyen hatalmas hőbörgést a tömegekből. Nagyon sok az ötletes és látványos elem, a szereplők énektudása ugyan valóban hagy maga mögött kívánnivalót, de a szerepüket jól játsszák, életközeli az egész történet. Nekem főleg Laborc és Réka tetszettek. 

Hannah Budapesten

Múlt csütörtökön Hannah és Mathias megérkeztek Budapestre! Nagy volt a viszontlátás öröme a Keleti pályaudvaron. Onnan együtt mentünk el a hotelükig, ami a Váci utcán volt (nem mondom, meglepődtem, hogy ilyen puccosat sikerült kifogniuk). Miután birtokba vették a szállásukat, egy egészen hosszút sétáltunk - lementünk a Duna-partra, ott megettünk egy Mekis ebédet, aztán elsétáltunk a Lánchídig; ott átmentünk, és Budán folytattuk az utunkat. Leültünk a rakpaton kávézni, megterveztük a hétvégét, aztán továbbsétáltunk a Margitszigetre. Most először láttam én is a 400 milliós szökőkutat, nagyon pöpec. A visszaúton elváltunk, ők hazamentek, én pedig Bálinthoz.

Pénteken csak este találkoztunk, méghozzá romkocsmázni mentünk! Nem mintha én olyan gyakran látogatnék efféle helyeket, de ez mégiscsak Pest védjegye, úgyhogy elvittem őket az Instantba. Miután végigjártuk az összes furcsa termet, letelepedtünk egy fröccsel a kezünkben egy kanapéra. Hamarosan megérkezett Bálint is. Nagyon örülök, hogy megismerték Hannah-ék. Ugyan Bálint azt mondta nekem, hogy nagyon rég beszélt angolul, teljesen szuperül ment neki, és rögtön ecsetelni kezdte a műanyag sípályák fizikáját és a magyar politikai rendszert. Sőt, nem kellett hozzá sok, hogy továbbszervezze az egész esti programunkat, és hamarosan a Gödörnél voltunk, ahol egészen véletlenül ott volt épp vagy húsz másik wednesday-es ismerős, egy nemzeti dohányboltból került alkohol is, és az esténk egészen hajnalba hajlott. Kicsit aggódtam, Hannahék vajon jól érzik-e magukat, de tetszett nekik a helyzet, úgyhogy minden rendben volt. :) Mi Bálinttal együtt mentünk haza, idejött hozzám, mivel nem volt szívünk elválni egymástól. :) Azért eléggé megszenvedtük az estét, mert Bálint reggel korán kelt és ment ki Nagykovácsiba tovább építeni a sípályát, és én is keltem vele. Nem csoda, hogy a szombatra tervezett bulizás a Normafán elmaradt (Gáborék mentek, és azt mondták, jó volt). Szombaton egyedül találkoztam este Hannahékkal, mert Bálint nagyon fáradt volt... Felsétáltunk a Gellért-hegyre, aztán le a filozófus szobrokhoz, aztán ismét fel, mert addigra besötétedett, és megnézhették a fényeket. Onnan lejöttünk a Gellért-térre, majd át a Szabadság-hídon, végül vissza a Vácin... Ott ők még beültek egy italra, de én elbúcsúztam. Bevallom, eléggé kikészültem - a lábaim elkezdtek remegni, én meg szédültem kicsit, úgyhogy aggódtam, nehogy baj legyen. De eljutottam hazáig, sőt, még a Czakó pályára is bekukkantottam, ahol aznap tartották a már hagyományos nyárbúcsúztató bált. A tömegben is sikerült kiszúrnom a szüleimet, úgyhogy 2-3 Bikini szám erejéig üldögéltem ott velük, aztán hazajöttem - kezemben egy hajszárítóval, amit a família tombolán nyert. Itthon óriási örömöt okozott, mikor megláttam, hogy lila színű és virágok vannak rajta. Könnyű engem boldoggá tenni...

Szerettem volna még várni, de úgy zuhantam az ágyba, mint egy zsák, és majdnem 12 órát aludtam. Egy kicsit kimerült voltam... És ezt az egészet szeretném nemes egyszerűséggel Bálintra kenni, aki mellett nehéz nyugis estéket találni...

Vasárnap délután kikísértem Hannaht és Mathiast a vonathoz. Nagyon kedvesek voltak, és azt hiszem, jól érezték magukat. Annyi mindent kaptam tőlük ajándékba! Kaptam egy baglyos karkötőt és egy gyűrűt (mindkettő tündéri, Hannah tudta, hogy a bagoly nagy szerelmem) Mozart csokit, táblás csokit és tökmagolajat. Szóval teljesen el lettem halmozva. Örülök, hogy végre megismertem Mathiast, mert nem sokat tudtam róla. Amszterdamban láttam, de épphogy csak bemutatkoztunk. Hannah pedig mindig visszafogottan mesélt róla, így nem tudtam, hova is tegyem őket. Most viszont láttam, hogy nagyon is összeillenek, Mathias pont annyira bolond, mint Hannah, és nagyon bájosak együtt. :) Mellesleg Hannah is ugyanezt mondta ránk Bálinttal, aminek szintén örülök - remélem, igaza is van...

Amszterdam: Éppen egy éve

Egy éve ilyenkor már Amszterdamban voltam, egészen konkrétan a Schiphol reptér főcsarnokában kucorogtam a piros-fehér meeting point-nál, miközben azt hallgattam, a többi diák milyen kiválóan beszél mellettem angolul, és rettegtem, hogy most mi fog következni.

Hát az következett, hogy az egész külföldi félévem úgy elrohant, mint a pinty, sőt, az utána következő passzív félévem is, és már itt is vagyunk augusztus végén, az utazásom rég múlt idő, nemsokára megkezdem az utolsó évemet az egyetemen...

Nem hiányzott Amszterdam, miután hazajöttem, de az utóbbi időben egyre többet gondolok rá, és biztosan eszembe jut még sokszor, ahogyan egyre esősebbre és hidegebbre fordul az idő. Ha akarom, könnyedén fel tudom idézni újra a várost, az Uilenstedét vagy az egyetemet, a levegőt, az illatokat, az embereket, az egész város hangulatát. Ilyenkor egészen furcsa hiányérzet fog el, és vágyakozom vissza. Majd egyszer persze visszanézek, sőt, remélem többször is, de a félév elment, nincs mese. Jó lenne megint külföldre menni, gondolom ilyenkor. Nem tudom, mi lesz ebből, de lassan döntenem kell arról, mit csinálok majd az egyetem után.

Holnap jön Hannah Budapestre. Csak négy napot lesz itt, a barátjával, Matthiassal. Ez azt jelenti, hogy annyira nyíltan azért nem fogunk tudni beszélgetni, de remélem, jól megleszünk majd, és tetszeni fog nekik a város még akkor is, ha az egész teljesen fel van túrva jelen pillanatban. 

Most már igazán, igazán, igazán meg kéne néznem, milyen tárgyaim lesznek idén, és hogy működik az az átkozott Neptun! Kéne rá egy fél nap, meg egy segítő személy. 

Zsuzsi esküvője

Harmadunokanagynénim (?), Rothschild Zsuzsi férjhez ment! Ez pedig mégiscsak nagy esemény, annál is inkább, mert ismerősi körömben nem gyakoriak az esküvők. :( Hogy is...? Zsuzsi nagypapája az én nagyapám nagybátyja. Számolja ki valaki a rokonsági fokot. A komplikáltság ellenére Zsuzsi általában ott van a családi eseményeinken, úgyhogy ismerjük és szeretjük, és mind együtt örültünk vele most, hogy összeházasodtak a barátjával, Ádámmal. :)

Az a helyzet, hogy magát a szertartást ragyogóan lekéstük. Elmentünk nagyiért, aki húsz percet késett (nem tud már időre elkészülni) utána a kocsiban persze állt a bál, hogy miatta nem érünk oda, mostantól soha nem visszük őt sehová. Nagyi fokozta a helyzetet azzal, hogy beleszólt, hogyan vezet apu (szigorúan tilos) de egy idő után kiderült, hogy ezúttal igaza volt, mert apu összekeverte a Béke teret egy másik térrel, így kénytelenek voltunk térkép segítségével visszakanyarodni, miközben amúgy is késésben voltunk. Lemaradtunk a bevonulásról, az igenekről, lényegébe véve azt nézhettük végig, ahogy a pár feláll és távozik. Nem kicsit bosszantott, mert mint mondtam, ritkán van részem esküvőkben!

Zsuzsi csodaszép volt, a polgármesteri hivatal lépcsőjén készült egy csomó kép, volt csokordobás - kicsit rövidre sikerült, így Eszter előre lépve is csak a földről tudta megszerezni, de megkaparintotta magának! Volt második dobás - ez is rövidre sikerült - aztán egy harmadik, ami épp az én kezembe érkezett. De ez csak a rend kedvéért történt, az első dobás ér, úgyhogy az öröm Eszteré. 

A szertartás után Érden volt a vacsora - nagyon finom volt - utána viszont már jöttünk haza. Kicsi, visszafogott esküvő volt, de Zsuzsiékhoz nem is illett más. :)

Hugicám

Itt ülök, és hüppögök apám blogbejegyzésén Orsiról. Úgyhogy aki bőgni akar...:

http://szaracen.blogspot.hu/2013/08/jaj-elment-legkozepsobb.html

Welcome to Paradise?

Az előbb nézegettem Ozoráról képeket, gyönyörű volt, mint mindig. A fesztivál körül ismét huzavona volt idén, az utolsó pillanatig nem lehetett tudni, megadják-e rá az engedélyt, vagy sem, esélyes volt, hogy több ezer külföldit egyszerűen haza kell küldeni azzal, hogy bocsi, még sincs fesztivál. Irtó gáz, de hát istenem, ez Magyarország.

Viszont ez a bejegyzés most nem Ozoráról szól, hanem a Varázslatos táborról, ami rendszerint mindig ugyanakkor van, mint Ozora - most is egybeesett a kettő. Úgy tűnik, augusztus első két hete lesz nekem így a Paradise hét :) Ugyanis ez a tíz nap Rábcakapin nagyon Paradise jellegű volt.

Utoljára három éve voltam táborban, akkor még Patcán, nem annyira emlékszem rá, de az biztos, hogy nem annyira dobtam magam hanyatt tőle, nem is tudnám megmondani, miért. Aztán kimaradt két év, idén pedig kicsit vonakodtam, mielőtt azt mondtam, hogy elmegyek. Ennek is megvan a maga oka. Tíz nap sok időnek tűnt, főleg, hogy fórumos bolondozással töltsem el. Tény ugyanis, hogy a táborban nem teljesen azt az arcát mutatja az ember, amit a való életben szokott, és nem tudtam, ez végül is pozitív-e vagy negatív. Viszont elég hamar kiderült, hogy nem volt igazam.

Hétfőn reggel lázas voltam, ezért kedd reggel mentem le a csapat után, sikeresen elértem a vonatomat, majd a buszomat, megtaláltam a falut, és azon belül a tábort is. Be tudtam kapcsolódni az első programba is, és onnantól ment minden magától.

Nem tudom pontosan leírni, hogyan is telt el ez a tíz nap, de nagyon gyorsan elrepült, és én nagyon jól éreztem magam. Volt egy csomó nagyon ötletes és kreatív program - láthatatlan színház, vízibombázás, átokszórás, kincsvadászat, órák, tábortűz - fonogatás, olvasás, gyilkosozás, zsömlefogyasztás minden mennyiségben. A legjobbak mégis maguk az emberek voltak. Azt hiszem, jobban szerettem a társaságot, mint három éve. Itt volt Seren, akit utoljára egy éve láttam, aztán Will, akit meg három éve, a táborban. Dol és Tenshi, Csapó lányok, és egy csomó olyan ember is, akikkel most találkoztam először, de nem volt nehéz őket rögtön megszeretni. A kedvencem azt hiszem mégis Barni volt, akivel együtt mosogattunk, aki font nekem karkötőt és aki annyira érzékletesen tudta mesélni, hogy mit talál éppen undorítónak - a lekváros zsömle evését, vagy a rizses tányér kivakarását. :)

Nehéz leírni, milyen érzés, de tényleg annyi szeretet van ebben a társaságban, hogy teljesen feltölti az embert pozitív energiákkal. Jó tíz napot olyan emberekkel tölteni, akik mindannyian ugyanabból a szempontból kattantak, mint én - nem szeretnék teljesen elengedni a világból a varázslatot. És intelligensek és kulturáltak, nem véletlenül alapítottunk meg a könyvklubunkat, amikor öten-nyolcan körülültünk, és mindenki a magával hozott könyvét olvasta, esetleg csereberéltünk, és megbeszéltük a tapasztalatainkat az irományról. Ez tényleg olyasmi, amit nem lehet akárkivel megtenni!

Külön öröm, hogy a pontversenyben 3. lettem (de négyen előztek meg, mert holtversenyek voltak) és így megkaptam a Fiú c. könyvet - egy sorozat folytatása, de nem is tudtam róla, hogy már megjelent! Az első három kötetet olvastam, de azt hiszem, újra neki kell, hogy fussak. Miután beszéltünk róla Angel óráján, az egész tábor rákattant, Barni még aznap letöltötte angolul, és elkezdte olvasni a Kindle-jén.

A tábor végén a Lufik és a küszöbök tündéri védőszentje címet nyertem el. Találó! ^^

Igazán csak akkor értettem meg, mennyit is ad ez a tábor, mikor elindultam otthonról a Keletiből. Egyszerűen irritált a rengeteg ember, a savanyú arcok, a kosz, a zsivaj, a túrás. Teljesen más volt tíz napig egy nyugodt faluban, ahol szinte el sem hagytuk a tábor területét, ugyanannak a fantasztikus 25 embernek a társaságában lenni! Igen, tényleg Paradise, amire sokan egész évben várnak, és amit biztos nem hagyok ki jövőre! Sőt, szeretnék többet találkozni pár emberrel, itt van például rögtön Shizu és Barni, de Serent is jó volna gyakrabban látni. :)

Hazaérkezésem után találkoztam Bálinttal, aki nagyon aranyos volt, és azt mondta, hiányoztam neki, úgyhogy azt hiszem, minden rendben. :)

Ha ez a bejegyzés kicsit összeszedetlenre vagy furára sikerült, az azért is lehetséges, mert hajnali három felé jár az idő. Orsi nélkül szorongós és nyugtalan vagyok a szobában, és nem nagyon megy az alvás. Nincs más lehetőégem, mint hogy megoldjam ezt valahogyan, de hogy pontosan hogyan is kellene ezt megtenni, az kérdéses. Bízom abban, hogy szeptemberben végre el tudok kezdeni egy autogén tréninget, és hogy az használ bármit is. Vagy egyszerűen csak megszokom a dolgokat. Nem lehetek nyúl életem végéig! Amszterdamban is egyedül voltam, mégis tudtam aludni, de még milyen jókat! Dunsztom sincs, mi lehet a különbség.