A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egy új élmény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: egy új élmény. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. december 31., csütörtök

My Year 2020

Síri csöng és hullaszag ezen a blogon, de annyira azért még nem nagy a kihaltság, hogy ne írjak évösszegző bejegyzést. Ez nekem is segíteni fog egy kicsit, hogy átgondoljam 2020-at, és tervezzek a jövőre. Már közhely, hogy "úristen, micsoda év volt ez", de nekem is az volt - elsősorban azonban nem a korona miatt, hanem azért, mert rengeteg és fontos dolog törént velem, kívül és belül egyaránt - összességébe véve egy nagyon intenzív és nehéz év volt, de egyáltalán nem volt rossz. 

Lendületesen indult az év: januárban hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elköltözöm, és nem tököltem lakásnézegetéssel és- vásárlással, hanem összebútoroztam kollégámmal, Zsófival a vizafogói Turbina utcában. A költözés után alig egy héttel megjelent egy kétségbeesett, nyávogó cica az udvarunkban, akit befogadtunk, és Rúminak neveztünk el, de leginkább Mirminek becézzük. Két fontos látogatás is volt a hónapban: Orsi egy hetet itthon töltött, és Seren is Budapestre utazott egy időre, így mindkettejük társaságát kiélvezhettem. 

Februárban ki sem láttam a munkából. Találkoztam néhány fontos támogatóval és partnerrel, megtartottam az első Centropa szemináriumot vezetőként, és alapvetően sikeresnek éreztem az egészet, bár meglehetősen be voltam tojva. Az egyetlen említésre méltó dolog, ami nem a munkához kapcsolódik, hogy részt vettem Zsuzsi babaváró buliján (ahol rajtam kívül mindenki vagy gyermeket várt, vagy az esküvőjére készült; szórakoztató volt). 

Márciusban új kolléga csatlakozott a Centropához Sándor Erzsi személyében. Minden, ami ezután történt, a koronavírusról szólt. Március 16-tól 3 hónapra önkéntes karanténba vonultunk, feltöltöttük élelmiszer-készleteinket, és próbáltunk kialakítani egy új napirendet ebben a szokatlan helyzetben.

Áprilisban még eléggé küzdöttem a karanténnal és azzal, hogy elvesztettem a motivációmat a munkámban. Teljesen felborult az időbeosztásom, a naptáram pedig Zoom meetingekkel lett tele. Azért a családot látogattam, és nagy örömömre sok időt töltöttünk Angyalin, és megtartottuk a széder estét is - Skypeon keresztül.

Májusban továbbra is karantén, munka, online események voltak terítéken. A családdal többször mentünk Angyalira, és betöltöttem a huszonnyolcat. 

Júniusban végre kiszabadultunk a karanténból, ennek örömére Zsófival pár napot Visegrádon töltöttünk, ami tök jól sikerült. Megkezdődtek a közösségi programok: bepótoltuk az elmaradt családi szülinapokat, voltam Petinél Budaörsön, és a Turbina utcába is hívtunk vendégeket. Petrával megünnepeltük, hogy vége a tanévnek és szuper lett a bizije, és elmentünk a Repülő Seprű varázskávézóba. 26-án a blogom 10 éves lett - restellem, hogy erről nem volt külön poszt. Akartam, de aznap lemaradtam róla, aztán inkább elengedtem. 

Júliusban sok munkám volt: egyrészt lezajlott a virtuális Summer Academy (nem utaztunk egy hétre Bécsbe, mint terveztük...), másrészt igyekeztem sok mindennel végezni a hosszú nyári szabim előtt. A nyár izgalma, hogy úgy néz ki, hozott magával egy párkapcsolatot - Tamással 8-án, a Summer Academy utolsó napján randiztunk először, aztán elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és a hónap végén Keszthelyen is nyaraltunk együtt. 

Augusztusban jó sokat nyaraltam! Voltam Angyalin, Karádon a Nyanya csapattal, és Balatonszemesen a családdal. Igazi csilles nyaralások voltak, és én nem is vágytam másra. Említésre méltó még, hogy találkoztam Bálinttal - meglátogattam az új kiscicáját - és Zsófival voltunk a svábhegyi csillagvizsgálóban, ahol a teliholdat, a jupitert és a szaturnuszt is láttuk. Igazán csodálatos élmény volt, biztos, hogy megyünk máskor is. Ennyi pihenés után kifejezetten enhéz volt visszatérni a munka világába, főleg, mert iszonyú zsúfolt ősz várt rám. 

Szeptemberben sok munkám volt, tartottunk egy szemináriumot is személyesen, ami jól sikerült. Zsófival adtunk egy Rosh Hashanah-i bulit, és részt vettem Jászay Kata esküvőjén. Tamással a hónap elején közösen elmentünk az IKEÁba, és minden bátorságomat összeszedve megegyeztünk, hogy akkor hivatalosan is járunk. 

Októberben sok minden történt! Egyrészt továbbra is sokat dolgoztam, tartottunk egy képzést Debrecenben, az irodánk pedig a HUB-bal együtt a Rumbach utcai zsinagógába költözött. Szabó Peti esküvőjén is ott lehettem, Tamással és Zsófival elmentünk gombászni (kétes eredménnyel), és töltöttünk pár napot Keszthelyen. Elkezdtem egy online termékenységtudat tanfolyamot Cserháti-Herold Jankával a hormonmentes.hu-ról, ami nagyon izgalmas volt, és most gyakorlom a módszer alkalmazását. A hónap végét egy fergeteges Samhain ünnepléssel zártuk Zsófival az Aquincum múzeumban. 

November 1-jén már hagyományos módon Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A zsúfolt mögöttem álló hónapok miatt kivettem egy fél hét szabit, de aztán folytatódott minden: beszámolók, webinárium, és egy új kolléga, Sári csatlakozása a csapathoz. 

December elején adtunk Zsófival egy "tea party-t" két szülinapos kollégánknak, Zsoltnak és Tomának. Már elég kimerültnek éreztem magam, de ezerrel dolgoztam, hogy minél több mindennel végezzek a szabim előtt: beszámolókat írtam, és elpusztítottam az olvasatlan emailjeim tömkelegét. Az év végét a Centropa csapattal egy közös fánksütéssel ünnepeltük meg, ami tök jól sikerült. Zsófi a karantén ellenére hazautazott Kolozsvárra, én pedig úgy döntöttem, nem maradok a Turbinában egyedül, így Mirmivel együtt Tamáshoz költöztünk. Karácsony napjait otthon töltöttem a családommal, az is tök szuper volt. Mostanra már ismét helyreállt a rend, Zsófi és Mirmi is itthon vannak, a szilvesztert pedig úgy néz ki, Tamással töltjük kettesben.

Na és akkor most lássunk egy összegzést az év legfontosabb témáiról. 

Munka

Ez az évem egyértelműen a munkáról szólt. A munkáról való gondolkodás, a stressz, a szorongás és a mindennapi teendők intézése az energiáim és az érzéseim nagy részét lekötötte, ettől volt igazán intenzív és nehéz ez az év. Erre tulajdonképpen fel voltam készülve, így a munkamennyiség nem lepett meg, annál inkább az, hogy gyakran éreztem, hogy motiválatlan és magányos vagyok, és nem ad nekem annyit ez az egész, mint kellene. Most, hogy megírtam a fenti összegzőt, és átnéztem a naptáramat, világos, hogy rengeteg, tényleg rengeteg minden történt az idén, és erőn felül teljesítettem. Februárban, alig két hónappal az előléptetésem után már képzést tartottam, partnerekkel és támogatókkal találkoztam, ráadásul sikeresen. Három szemináriumunk és két webináriumunk volt, megnyertem két pályázatot, és háromról hat főre bővítettem a Centropa csapatot. Mindennek a tetejébe itt volt a Covid, és úgy tűnik, idén azzal is sikeresen birkóztunk meg. Ha ezt így egymás mellé teszem, és visszatekintek rá, nem lehetek elégedetlen, de az az igazság, hogy menet közben azt éreztem, hogy felőröl ez az egész. Folyamatosan bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok, imposztornak éreztem magam, aki sosem érti egészen, hogy mit is csinál, ráadásul mindig annyi teendőm volt, hogy sosem tudtam egy-egy dologban elmélyülni. A pénzügyi tervezés és forrásteremtési feladatok annyira megrémítettek, hogy foglalkozni se mertem velük, és az is aggasztott, hogy nem vesznek körül olyan kollégák, akik ezt a terhet levennék a vállamról. Jártam ugyan coachhoz, de az vajmi keveset segített - a legtöbb támogatást Zsófitól kaptam, aki belelátott a munkámba és úgy általában a civil életbe, és sosem volt rest meghallgatni az aktuális panaszaimat, és kisegíteni pár tanáccsal. Mikor márciusban az otthonunkba kényszerültünk, úgy éreztem, vége, ez annak a jele, hogy húzzuk le a redőnyt, és szerettem volna a csigaházamba vonulni, ahogy a világ nagy része tette. Miközben kollégáim ezerrel azon pörögtek, hogyan tudnának forrásokat teremteni, új programokat és oktatási anyagokat létrehozni, ami a helyzethez igazodik, én legszívesebben felhagytam volna mindennel. Nem tudtam átállni a home office-ra, Zsófival eszméletlenül szenvedtünk, a hét eleji lelkesedés szerdára már kifújt, az órák összecsúsztak, későn keltem, keveset dolgoztam, napokat hagytam ki, és azt éreztem, hogy teljesen motiválatlan vagyok. Mindebből egy érdekes, már-már spirituális élmény zökkentett ki: egy alkalommal Angyalin töltöttük a hétvégét, én pedig úgy keltem fel reggel, hogy azt éreztem: pontosan tudom, mik a problémák a szervezetnél, és min szeretnék változtatni. Füzetet és tollat ragadtam, kiszaladtam a stégre, és a reggeli napfényben és madárcsicsergésben papírra vetettem a gondolataimat. Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatos álmom lett volna, mégis felébredve olyan tiszták voltak a gondolataim, hogy egyszeriben világosan láttam magam előtt azokat a dolgokat, amelyeknek korábban csak a felszínét kapargattam. Ez az élmény végül teljesen visszaadta a motivációmat. Megszoktam és meg is szerettem a home office-t, végre hozzányúltam a régóta halogatott pénzügyi teendőkhöz, és elkezdtem hosszabb távon, stratégiában gondolkodni. Elkezdtem körülvenni magam olyan munkatársakkal, akikre számíthatok, és igyekeztem határozottan képviselni az elképzeléseimet Ed felé is. Nyár végén a HUB-csapattal együtt elkezdtünk dolgozni a Centropa stratégiai tervén, és úgy néz ki, legalább irányokat látunk magunk előtt. Mégis, ez az év, és különösen az utóbbi 2-3 hónap borzasztóan nehéz volt, és nem vagyok tejesen meggyőződve róla, hogy jó helyen vagyok, és jó irányba mennek a dolgok. Van egy iszonyat nehéz főnököm rettenetes természettel és vezetési stílussal, és azt is felismertem, hogy ahhoz, hogy a szervezetet igazán a magaménak érezzem, és elégedett legyek vele, radikális változásokra van szükség, amely csak hosszú távon valósulhat meg. Ez az év az alapok lerakásáról szólt és arról, hogy egyáltalán beleszokjak az új szerepembe, és felismerjem, hogy mit is szeretnék vele kezdeni. A következő év végre ennek megfelelően az építkezésé lehet, de borzasztóan sok a feladat és nagyon könnyű belefáradni. Sokszor érzem azt, hogy a munkám csak viszi az energiámat, de nem hoz a konyhára: hogy olyan, mintha egy hatalmas szekeret próbálnék elhúzni egy kis csacsiként, de időnként valaki rádob még egy málhát, sárba süppedünk, vagy éppen mellém szegődik egy másik lovacska, aki viszont épp az ellenkező irányba húzná a szekeret. Összességébe véve előrébb jutott a szekér az év folyamán, de amennyi energiát belefektetett a kis csacsim, sokkal előrébb is juthattunk volna, ha nincs a rengeteg nehezítő tényező. Emiatt többször felmerül bennem, hogy egyszerűen otthagyom az egészet, és új munka után nézek, ahelyett, hogy bevárnám, vajon sikerül-e 3-5 év alatt elérnem itt bármit is. A probléma egyelőre az, hogy nagyon szeretem a HUB-csapatot, és fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Nagyon jólesett, hogy az év végén Mircea és Bence, akik a stratégiai tervezésünkben segítenek, elmondták, mennyire jól vezetem a szervezetet, mennyire eredményes volt ez az év, milyen határozott és kitartó voltam. De megmondom őszintén, némi gyomorgörccsel nézek a januári teendők elébe. Az a határozott tervem, hogy jövőre a feladatok átstrukturálásával, illetve az új munkatársak bevonásával már kevesebbet dolgozom, mint idén. Ebből a tempóból elég volt, valamiképpen mindenképpen megoldom, hogy kevesebb legyen. 

Költözés

Ha a munka nem lett volna elég, rengeteg minden más is történt idén. Kezdjük rögtön azzal, hogy végre valahára elköltöztem otthonról egy hirtelen jött ötlettel, egy nagy bátor ugrással, és ez egy remek döntés volt. Sosem terveztem, hogy albérletbe megyek, ahogy azt sem, hogy Pesten, az Árpád hídon túl fogok lakni, mégis így alakult. A lakás maga nem a legjobb, ráadásul az első fél évben a szobám is pangott - csak ősszel jutottam el oda, hogy megadóan elkezdtem berendezni és egy kicsit otthonosabbá tenni. Zsófi társasága viszont elsőosztályú, és annak is megvannak a hozadékai, hogy végre a szüleimtől távol élek. Zsófival remekül kijövünk, ami különösen a karantén során jött jól, rengeteg időt töltünk beszélgetéssel, főzéssel és közös programokkal. Tudom, hogy anyuéknak hiányzom, de velük is tartom a kapcsolatot, és kéthetente legalább igyekszem hazalátogatni.

Mirmi

Az elköltözés közvetlen hozadéka, hogy végre lett cicám! Erről sem írtam, pedig egy kalandos történet. Már régóta terveztem, hogy felnőtt életemben lesz egy cicám, és mikor a Turbinába költöztem, megbeszéltük Zsófival, hogy szerzünk egy állatot - mivel ő is macskabolond. Arra viszont nem számítottam, hogy alig két hét után lényegébe véve a küszöbömön jelenik meg egy kétségbeesett jószág, aki szinte kéri, hogy fogadjuk be. Olyan, mintha nem is én döntöttem volna így, egyszerűen az univerzum postázott egy négylábút. A cicát Rúminak neveztük el, de végül a Mirmi ragadt rá, amire hallgat is. Néhány hét félénk bujkálás után előjött, és azóta nagyon barátságos, de azért óvatos cica. Imádjuk Zsófival, és őszintén mondhatom, hogy segített nekünk a karantén idején. A családi chatcsoportba igazi mamaként posztolom a képeit, és azt hiszem, a szüleim szívét is meghódította már a kis bundás. Lehet, hogy tényleg bolond macskás öregasszony lesz belőlem!

Covid

Nemrég olvastam Nyáry Luca cikkét, amely egy dühös kirohanás arról, hogy mennyire szar volt minden a Covid miatt, és semmi pozitívuma vagy szépsége nem volt (legalábbis a szerző számára). A legtöbb ismerősöm, ha nem is látja ennyire sötéten a dolgokat, legalábbis eltérő mértékben szorongott, és szorong még mindig. Rám, azt hiszem az átlagnál jóval kevesebb hatással volt az egész, valószínűleg nagyrészt azért, mert szerencsés helyzetben vagyok: a munkámat, megélhetésemet, egészségemet nem éreztem fenyegetve, és introvertáltként kifejezettem élvezem az otthonülést. Tavasszal három hónapot töltöttünk önkéntes karanténban, és terveztem is, hogy írok egy blogbejegyzést az egésznek a hozadékairól, de persze nem tettem. Fentebb írtam, hogy az első hónapban küzdöttem egy jó adag motiválatlansággal, de aztán az is megszűnt, és simán beálltam a home office-ra. Jól éreztem magam otthon Zsófival és Mirmivel. Jó volt későn kelni, és jó volt, hogy a világon semmiért nem kell kimozdulni. Jó volt ráébredni, hogy minden megoldható online. Jó volt, hogy felfedeztem magamnak a Duolingót. Jók voltak a közös nagy bevásárlások, főzések, a karantén insta oldalunk, este a "Viszlát bánat" harsány éneklése. Jó volt, hogy amikor kellett, inkább biciklivel közlekedtem, és sok időt töltöttünk Angyalin. A sok munka miatt amúgy is arra voltam beállva, hogy idén nem lesz nyaralgatás, utazgatás, így ez nem hiányzott, de a feloldások miatt a nyáron így is bőven tudtam pihenni, töltődni. Persze kérdés, hogy meddig marad ez így, de leginkább a Centropáért aggódok, amiért én felelek. Azt is sajnálom, hogy a vírus miatt január óta nem találkoztunk Orsival. Mindent egybevéve azonban nekem korántsem a Covidról szólt ez az év. Kíváncsi vagyok, mekkora hullámokat vet majd - elmúlik és elfelejtjük, vagy örökre nyomot hagy rajtunk? Okozhat még nagyobb bajt, vagy hamarosan túlleszünk rajta? Azt hiszem, ezt senki sem tudhatja, és lehet, hogy jövőre már nem úszom meg ilyen könnyen. 

Szabadidő

A munka rengeteg időmet felemésztette, a covid miatt pedig kevesebb lehetőség jutott kulturális programokra. Idén a könyves listám is silányabb, mint eddig - a Goodreads Challenge-ben a tavalyi évekhez hasonlóan 41 könyvet terveztem, és végül úgy tűnik, 27-tel zárok, de már tavasszal elengedtem az egészet. Egyszerűen jóval kevesebb időm és kedvem jutott az olvasásra, de talán jövőre ez is másképp lesz. A sporttal is botladozom. A költözés egyik előnye volt, hogy tíz percre kerültem a jógastúdiótól, ahol Zoé tanít, és jártam is szorgalmasan az óráira. Ráadásul a HUB-os csajokkal heti rendszerességgel elkezdtünk az irodában is edzeni. A covid alatt ezek mentek tovább: online edzés, online jóga, ami mellé bekerült a rendszeres tavaszi biciklivel közlekedés is. De ez is hullámzott: néha heteken át rendszeresen mozogtam, és azt éreztem, majd kicsattanok, aztán volt, hogy teljesen elhagytam az egészet, mert az online órák megfogyatkoztak, az edzőm covidos lett, és az első hidegfrontnál felhagytam a biciklizéssel. Úgy tűnik, az a fajta vagyok, aki szívesen mozog ugyan, de csak akkor, ha minden adott hozzá - idő, eszközök, edző. Ha valami zavar kerül a gépezetbe, már nehezebben veszem rá magam, hogy mozogjak. 

Tamás

Oké, szóval van ez a dolog a párkapcsolattal is. Visszanéztem, és a tavalyi évösszegző bejegyzésemben azt írtam, remélem, idén már nem leszek egyedül szilveszterkor. Nos, ez megvalósult, de korántsem úgy, mint szerettem volna! Bálint után egy csomó ideig szomorú voltam, aztán borzasztóan megszerettem az egyedüllétet. Négy év után már nyitott lettem volna egy új kapcsolatra, de nagyon határozott elképzeléseim voltak - azt gondoltam, hogy majd hirtelen robban be az életembe egy fiú, aki azonnal levesz a lábamról, és minden csodálatos, egyszerű és rózsaszín ködben úszó lesz. Azt is pontosan láttam magam előtt, milyen lesz ez a fiú, hiszen kész listám van már kritériumokról, és van egy nagyon határozott zsánerem. Ezekből a tervekből aztán semmi nem jött be, Tamás, akivel nyáron összejöttünk, teljesen más, mint amire számítottam, és a mai napig nem tudom eldönteni, miért is alakult így, mibe is vágtam a fejszémet, mi is a tanulság. Tamással héberórára járunk együtt; immár két éve hetente kétszer másfél órát padtársakként töltünk. Azt gondoltam, hogy én olyan "szerelem első látásra" alkat vagyok, és azonnal fel fogom ismertni az igazit, ha találkozom vele - ehhez képest két éven át szóba sem jöhetett nálam Tamás, noha remekül elvoltunk, és tudtam jól, hogy tetszem neki. Ennek oka, hogy ő tényleg más, mint amit elképzeltem magamnak - kezve rögtön azzal, hogy tizenhat évvel idősebb nálam. Ezt mindig félve vallom be, holott én már észre sem veszem, ha együtt vagyunk. Hiába, sokáig elég szokatlan volt. Nem tudom, mi változott - tavasszal a karantén alatt elkezdtünk sokat beszélgetni, főleg ételekről. Recepteket osztottunk meg, és piacra mentünk együtt. Házi humuszt készített nekem, aztán mindig találkoztunk, hogy visszaadjam neki a dobozait. Aztán egyszer csak nyár lett, bennem átkattant valami, és az egyik esti találkozónkból randi lett, amit további randik követtek. Borzasztóan össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik, és nem tudtam, mit akarok. Tamás türelmes volt, és ahogy telt-múlt az idő, azt éreztem, hogy szeretnék vele lenni. Most lassan fél éve együtt vagyunk, rengeteget főzünk, olvasunk, sorozatozunk, héberezünk, és még nyaraltunk is együtt. Sokat ad nekem ez a kapcsolat, de még mindig egy nagy talány. 

Belső fókusz

Évek óta folyamatosan dolgozom magamon, az önismereten, a belső hangom megtalálásán. Ez a folyamat idén is folytatódott, noha a sok munka (aztán pedig részben a párkapcsoaltom) miatt kicsit megakadtam vele. Azt érzem, hogy rengeteget kellett kifelé adnom, és kevesebb energia jutott magamra. Remélem, ehhez is vissza tudok térni jövőre. Persze így is voltak előrelépések. Próbálok közelebb kerülni a nőiségemhez, ennek érdekében tavasszal abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és most a termékenységtudat módszer segítségével figyelem a testem. Még nagyon az elején vagyok, de nagyon izgalmas folyamat, talán megér később egy blogposztot. Emelett örülök, hogy kezd bennem kibontakozni a bosziskodás is. Bizony, gyerekkorom óta foglalkoztat a varázslás, és kezdem felfedezni, hogy ezt bele tudom csatornázni a mindennapi életembe úgy, hogy ne egy ezo-tévés baromság legyen az egész, de mégis adjon nekem. Az új szobámban kialakítottam egy oltárt, szeretem zsályával kifüstölni a lakást takarítás után, a születésnapi teliholdamkor készítettem holdvizet (amitől az egyik haldokló növényem feltámadt - véletlen lenne? Nem hinném!), barátkozom a tarotkártya lapjaival, és Zsófival megünnepeltük a nyári napfordulót. Ezek apróságok, szimbolikus dolgok, melyek az akaratról, az önismeretről szólnak. Számomra egyre fontosabb az a felfedezés, hogy a varázslat, a spiritualitás a modern hétköznapok része lehet, így szeretnék ezzel is foglalkozni 2021-ben.

Tervek

Homályosan körvonalazott tervekkel futok neki 2021-nek. Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások. Ahogy az életemről gondolkodom, egyre határozottabb igény ébred bennem arra, hogy valamilyen módon kiszálljak belőle - no nem az életből magából, de azokból a béklyókból, amelyeket a társadalom felállított, és amitől az egész egy küszködéssé válik. Nem akarom ezt a körforgást, nem akarom ezt a mókuskereket. Egy jó ideje foglalkoztat, hogy a házasság, a gyerek nem nekem való, és hosszú szingliségem alatt megtanultam, hogy a párkapcsolat sem kell a boldogsághoz. Terhesnek érzem a munkás mindennapokat is, és foglalkoztat az, hogyan lehetne kikerülni őket - anélkül, hogy a Kétfarkú Kutyapárt által hangoztatott "Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz" nevetségességébe esnék. Van egy őrült fantáziám arról, hogy fogom magam, és vidékre költözöm, egy kis házba egy erdő mellé, ahol magamnak termelem a zöldséget, és egy sokkal lelassultabb, csillesebb életet élek. Ez egyelőre egy megugorhatatlan és teljesen megfoghatatlan dolog, és nem is tudom, mit és hogyan szeretnék belőle megvalósítani. De úgy érzem, jövőre ennek a megértéséhez is közelebb kerülök majd. Az biztos, hogy többet szeretnék a természetben lenni és kirándulni 2021-ben - most épp az az ötletem, hogy elkezdem a Kéktúrát. 

Szóval 2021 - csupa homály! A vírusnak nem lesz vége, és megannyi kérdés vár megválaszolásra! Optimizmusom azonban továbbra sem hagy el. Az ösvény már ki van jelölve, csak rá kell lépni. 

Kedves blogolvasók, nektek is erőben, egészségben, szerencsében gazdag új évet kívánok!



2020. január 19., vasárnap

Elköltöztem!

Az imént elolvastam azt a több mint hét évvel ezelőtti blogbejegyzést, amit az Amszterdamba költözésem első napján írtam. Most ugyanis megint eszembe jutott Amszterdam, és különösen az a félelem, amit akkor éreztem, amikor teljesen egyedül egy halom cuccal felszálltam a repülőre, hogy egy teljesen ismeretlen városban, ismeretlen emberekkel, ismeretlen egyetemen töltsem az elkövetkező öt hónapot. A mai napig emlékszem arra a megfoghatatlan zsigeri rettegésre, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor ültem a kollégiumi szobámban az ágyamon, bámultam kifelé az ablakon, és fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz.

Azért jutott most ez az eszembe, mert ismét valami hasonlón megyek keresztül, pedig ezúttal nem kellett elhagynom az országot, sőt, még a városomat sem. De elköltöztem, igazi felnőtt életemben először, és ahogy nagyi mondotta volt, ezúttal minden bizonnyal véglegesen, hiszen kicsi az esély, hogy tartósan visszatérek még a szülői fészekbe. Az a korszak most lezárult.

Az egész egy borzasztóan hirtelen jött ötlet eredménye. A tavalyi évzáráskor lamentáltam azon, hogy mi is van ezzel az elköltözéssel, miért nem költöztem még el, mit is kéne tenni, miért olyan nehéz ezt megugrani stb., és január elején egyszer csak éreztem valami löketet, és anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, mit teszek, közöltem a családommal, hogy lelépnék. Az apropót az adta, hogy a Haveros kolléganőm, Zsófi keresett éppen lakótársat.

A hirtelen ötlet eredményeképpen jutottam egy olyan lakásba, ahova korábban sosem gondoltam volna, hogy költöznék. Pesten (!) vagyok, az Árpád hídon is túl (!), egy meglehetősen lepukkant lépcsőházú házban. Viszont nagyon közel a metró, a szobám hatalmas, és elég kedvező a bérleti díj. Zsófival is nagyon jóban vagyunk, úgyhogy remélem, jó lakótárs lesz. És a cicák iránti rajongásunk is közös.

Igazából mostanáig bele sem gondoltam, mivel jár ez a költözés, és azt hiszem, most sem fogtam még fel. Annyira lekötnek a mindennapok, meg az alap stressz, amivel a Centropa jár, hogy ezen már nem is volt időm gondolkodni. Egyszerűen csal elhatároztam, és kész - tegnap pedig összecsomagoltam, és a családom közreműködésével áthoztam a cuccaim jórészét. Ma pedig rengeteg pénzt otthagytunk az IKEÁban és az Auchanban, és teljesen berendeztük a kis vityillómat. Legalábbis annyira, hogy aludni lehessen benne. A mai éjszakát már itt töltöm.

Szóval itt ülök a kanapémon, a szokásos pokrócba bugyolálva, az újonnan vett lámpa alatt, és megint egy kicsit hasonlóan érzem magam, mint azon a bizonyos első amszterdami napon. Egyszerűen nem tudom, hogy mi lesz - ami mókás, hiszen okkal tehetné fel bárki a kérdést: miért, mi lenne? Természetesen holnap felkelek majd és ugyanúgy dolgozni megyek, és ugyanúgy fogok fürdeni és fogat mosni, jógázni és könyvet olvasni, mint korábban. Mégis azt érzem, hogy hirtelen nem tudok magammal mit kezdeni. Nem tudom, hogyan telnek a reggelek, ha apu nem vár teával, amikor álmosan kitámolygok a szobámból. Nem tudom, hogyan telnek el az esték, ha nem nyüzsög odakint a családom, akikhez bármikor lehet csatlakozni a tévé elé. 

Szerencsére, mivel egyszer már keresztülmentem ezen, pontosan tudom, hogy mi fog történni. Megtanulok gondoskodni magamról, bevásárolni és főzni, és új recepteket fedezek fel. Átalakulnak az emberi kapcsolataim, és új ismertségeket és barátokat szerzek. Valószínűleg közelebb kerülök ahhoz, hogy milyen otthont is szeretnék, ha egyszer tényleg saját lakásba költözöm. Több időm jut magamra, és megtudok magamról pár új dolgot is. Magabiztosabb leszek, bátrabb, és egy kicsit felnőttebb. 

Szóval jó lesz, de most azért furcsa még. Egy kicsit félelmetes. És hiányzik az anyukám. 

2019. december 31., kedd

My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.
Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.
Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 






2019. szeptember 7., szombat

Próbáljuk újra

Az életem kezd egy nagyon vicces valóságshow-vá alakulni, de muszáj bevallanom, hogy végül mégis visszatettem a telefonomra a Happnt. Méghozzá az egészet a Szirmai Gergővel való összefutás inspirálta. 

Ezúttal tovább jutottam, mint az első alkalommal. Szinte elkezdtem élvezni. Úgy értem, azok után, hogy abban éltem hónapokig, hogy "ó, jó lenne megismerni valakit, de hát nem találkozom senkivel", most itt egy app, ami folyamatosan csávókat dobál elém, akkor is, ha egész nap görgetem. Oké, a 95%-a teljesen érdektelen, de azért ott az az 5%, akin már elgondolkodom, és némi izgatott tanakodás után adok nekik egy szívet. Aztán néha megjelenik a képernyőmön pár csillag, hogy "it's a Crush!" és most már mehet a chatelés. A következő kör a ki írjon, mit írjon challenge, de egyelőre még egész jól vettem ezt az akadályt, úgyhogy már beszélgetek pár sráccal.

De mi végre? Őszintén nem tudom, mit várhatok ettől. Igyekszem amennyire lehet, lazán kezelni a dolgot, de lehet feladom, ha majd csalódások érnek. Lelkesedés-kiábrándulás, lelkesedés-kiábrándulás, tartok tőle, hogy ez lesz a forgatókönyv. Még akkor is, ha minden ismerősömtől megkapom, hogy "nekem egy csomó barátom van, akik a Tinderen jöttek össze!!!"

2019. szeptember 3., kedd

Keress ra hany orankent pisil egy mops

Tegnap találkoztam Szirmai Gergővel!!!!

Igen. Aki lemaradt volna róla, Szirmai Gergő a plátói szerelmem. 

A fantasztikus találkozás úgy történt, hogy összefutottam Gáborral, majd miután kitárgyaltunk mindkettőnk életét, elsétáltunk a 139-es megállójába, hogy ott együtt várjuk meg a buszát. Beszélgettünk, és egyszer csak a szemem sarkából megláttam, hogy a közelünkben álló nőhöz odaszimatol egy kutya, majd egy hatalmas ordítás következett:

- NUDLI!!!!

Odakapom a fejem, hát, mit látok, Szirmai Gergő épp elrángatja a kutyáját a nő mellől, aki felháborodott pillantásokat vet felénk Gáborral, hogy na, mi vagyunk a tanúk rá, hogy micsoda gazdik vannak. De én akkor már lefagytam, a szívem eszméletlenül vert, mutogattam és magyaráztam Gábornak, hogy bocsi, most mennem kell, aztán Gergő után iramodtam, aki már fél utcával odébb volt Nudlival.

Persze nem volt tervem. Párszor már elképzeltem, milyen lenne, ha találkoznánk, és tudtam, hogy nagyon különleges égi csillagzat és szituáció kellene ahhoz, hogy beszédbe is elegyedjünk, és legyen értelme ennek az egésznek (mert azzal mégse szólíthatom le, hogy hé, nagy rajongód vagyok). Szóval inaltam, közben Petrának pötyögtem, és mire felnéztem, Gergő el is tűnt - továbbhaladva láttam, hogy melyik házba megy be, szóval TUDOM, HOL LAKIK. Hah!

Az eset után még felugrottam Borcsához két utcával odébb, majd mikor hazamentem, reménykedtem, hogy épp elcsípem Gergőt az utolsó esti sétáltatás közben, de persze ez nyilván nem történt meg, hiába tanácsolta Petra nagy bölcsen, hogy keressek rá, hány óránként pisil egy mopsz. Otthon még ellelkendeztem ezt az egészet, amihez Petra annyit fűzött, hogy "Bori, huszonhét éves vagy!" - amit úgy fordítanék le, hogy a kamasz húgom leszánalmasozott.

Bárcsak mondhatnám, hogy ok nélkül tette.

Most mindenféle kavarog a fejemben, például, hogy ha ennyire közel lakunk, akkor simán összefuthatunk máskor is, illetve hogyha nem töröltem volna le azt a bizonyos appot a telefonomról, akkor az talán kidobhatta volna őt, mivel térképalapú, és elvileg azokat mutatja meg, akikkel "összefutottál" - persze ez csak akkor működik, ha ő is használja ezt az alkalmazást, amire igen csekély az esély. 

Szóval ez az életem. Celebek után szaladgálok, akiket nem ismerek és akikkel valószínűleg nem is illünk össze. Mit lehet tenni...?

2019. június 2., vasárnap

Tanulságos mese egy darázscsípésről

Hannah esküvője egy stájerországi kis település kastélyában volt, szállást is a közelben kaptunk. Péntek este érkeztem meg, és némileg csalódottan vettem tudomásul, hogy a szobám nem forog annyira kacsalábon, mint azt az árából gondoltam. Egyetlen helyiségből állt az egész (igen, a hálószoba és a fürdő egyben volt) és már épp lefeküdtem volna, amikor észrevettem, hogy van a szobámban egy darázs.

Nincs bajom a darazsakkal, de azért kiakadtam ezen, kinyitottam a teraszajtót és igyekeztem kiterelni a jószágot. Engem arra tanítottak, hogy ne öljek meg semmit, ha békésen is elválhatok tőle, úgyhogy itt is ezt az elvet próbáltam alkalmazni, de egyszerűen nem ment. A darázs nem talált ki. Tíz perc után kétségbeesetten feladtam, és lecsaptam egy papuccsal. Lepottyant, nem mozdult. Borzasztóan éreztem magamat. Nem is nyúltam hozzá, ott hagytam a padlón, és közben azt éreztem, hogy egy gyilkos vagyok.

Lefeküdtem, olvasgattam, és kicsit később felkeltem az ágyból valamiért, amikor is iszonyú fájdalom hasított a talpamba. Lenézek, hát ott araszol a darázs az ágy előtti szőnyegemen. Először frászt kaptam, hogy van a szobában még egy, aztán észrevettem, hogy nincs ott a tetem, ahol azt hittem, hogy lennie kéne - darazsunk tehát visszatért a halálból, és új erőre kapva folytatta a szobám felfedezését. 

Szerintem utoljára gyerekkoromban csípett meg darázs. Nagyon fájt, csak szentségeltem összevissza, és azt gondoltam, hogy na akkor_mostmár ideje, hogy tényleg lecsapjam, és így is lett. Ezúttal sikerült. Elpusztult szegény.

Kiugráltam a mosdóhoz, hideg vizet engedtem a talpamra, és megnyugodva konstatáltam, hogy a fájdalom alábbhagyott - nyugodtan lefekhettem végre aludni. Még másnap délelőtt is jól viselkedett a lábam, aztán délután - feltehetően a magassarkúba gyömöszölés és táncikálás hatására - elkezdett rendetlenkedni. Piros lett, betagadt, minden lépésre fájt. Azóta is hasonló állapotban vagyok, bár legalább már hazaértem, be tudtam tolni egy adag kalciumot és bőségesen kenegetem a csípést Fenistillel.

De bevallom, ez a darázs lenyűgözött. Először is, hogy egy ilyen kis jószág ennyi kellemetlenséget tud okozni. Tulajdonképpen nem bánom, azt hiszem, kifejezetten megérdemeltem. Szinte sajnálom, hogy megöltem szegényt. Türelmetlen voltam. Tovább kellett volna próbálkoznom a kiterelgetéssel. Ma reggel megint dongást hallottam, és észrevettem, hogy kívül, a szobám ablaka fölött darázsfészek épül. Onnan jöhetett hát szegény. Talán egy darázscsaládot fosztottam meg az apukájától. 


2019. május 25., szombat

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

2019. március 17., vasárnap

Utazásokba'

Gyors egymásutánban két külföldi utam is volt, és úgy pörgött az egész, hogy csak kapkodtam a fejemet. Február 23. - március 6. között Isztambulban voltam, március 13. és 17. között pedig Madridban. Álljon itt egy beszámoló a legfontosabbakról: 

Isztambul

Az isztambuli út elég hosszúra nyúlt, másfél hét volt összesen, és három szakaszból állt: az első volt a "meló" szakasz, ugyanis eredetileg azért utaztam ide, mert egy tanárszemináriumot szerveztünk a Centropával. A második szakaszban a főnökömmel és a párjával hármasban, már nyaralás címszó alatt fedeztük fel a várost, az utolsó két napot pedig teljesen egyedül töltöttem.

Az újév óta a TLI melónak és a szemináriumszervezésnek köszönhetően tök káoszos volt az életem, úgyhogy úgy éreztem, hogy szó szerint "beesek" Isztambulba. Az előtte való napokban hajnalig fent voltam, hogy le tudjam adni a TLI tanulmányomat, és szinte semmi időm nem volt arra, hogy azt tervezzem, mit is fogunk Isztambulban csinálni. Ennek ellenére a szeminárium rendben lement, és az utána való időszak is jó volt. Viccelődtünk Marcellal, hogy mindig egyre rosszabb szálláshelyekre költöztem: a szeminárium alatt valóban fényűző hotelünk volt, onnan egy szűkös, de szép teraszos Airbnb-t kaptunk, végül pedig egy hatágyas hostelszobában kötöttem ki.

Főbb benyomások Isztambulról: be kell valljam, akad jó pár negatív dolog. Másfél hét ebben a városban nagyon sok, a végén örültem, hogy visszajöhettem. Nagyon nagy, zsúfolt, koszos, zajos - főleg a központi rész, ahol mi voltunk. Az emberek sem nyerték el a tetszésemet - egyrészt szinte mindenhol sokkal több férfi volt, mint nő, másrészt kifejezetten zavarónak találtam azt, hogy a boltosok, éttermesek, bazári eladók folyamatosan megszólítanak. Ez a kultúra, a taktika része - így akarnak vevőket fogni - én azonban ettől inkább menekültem, és végül oda sem tértem be, ahol tényleg érdekelt a kínálat. És ebben a nagy nyüzsgésben nem lehetett egy szusszanásra sem megállni. Nem volt olyan nyugodt, csendes sétálórész, park, ahol csak le lehetett volna ülni, és élvezni az életet. Mindenhol forgalom, zaj, pörgés - ez egy idő után borzasztóan kimerített.

Valahogy a bazári forgatag is csalódás volt - érdekes volt elsőre, de nagyon zavaró volt a sok eladó nyomulása, és rá kellett jönnöm, mennyire elképesztő, hogy ebben a városban, ahol ennyire el akarnak nekem adni mindent, mennyire nincs semmi, amit megvennék. Mindenhol ugyanazokkal a termékekkel találkozott az ember, és az utolsó nap gondot is okozott, hogy mire verjem el a maradék török lírámat. Csalódás volt a tea is - a híres török almatea volt a fejemben, de rá kellett jönnöm, hogy amit alma- (vagy bármilyen gyümölcs-) tea néven adnak, az valójában egy cukorból és aromából álló instant por, amit forró vízzel öntenek fel - tehát a teához maximum annyi köze van, hogy meleg, de semmi természetesség nincs benne. Gondolom, hogy ez nem mindig volt így, de én most már csak ezzel találkoztam.

Azért álljon itt néhány pozitív dolog is: az első, hogy a mecsetek teljesen lenyűgöztek. Természetesen megnéztük a "kötelező" mecseteket, a Hagia Sophiát és a Kék mecsetet, de hamar rájöttünk, hogy nem csak ezek a szépek - Isztambulban ha elhajítasz egy követ, mecsetre fog esni, és bármelyikbe bemész, gyönyörű szép a díszítése (hacsak nincs épp felállványozva, mert ez is sokszor előfordult). Nekem az is tetszett, mennyire természetesen része a helyi életnek a vallás - a minaretekből napi ötször zengett a müezzinnek imára hívó éneke (nem egyszer fel is ébredtem rá hajnalban) de az egész valahogy teljesen természetesnek, rendjén valónak tűnt.

A másik, ami egy nagyon autentikus élmény volt és örülök, hogy belevágtam, a hamam. A hamam a törökfürdő, aminek a lényege, hogy majdnem pucérra vetkőzöl, besétálsz a meleg gőzbe, melegedsz, aztán jön valaki a személyzettől, aki leradíroz, beszappanoz, megmos, és megmasszíroz. Furán hangzik? Nos, én is pontosan így éreztem, úgyhogy csak zárójelesen írtam fel a listámra, hogy jó-jó, talán, majd meglátom... Ezzel szemben András, Marcell párja úgy érkezett meg, hogy rögtön azt kérdezte, mikor megyünk hamamba. Úgyhogy nem volt menekvés, a fiúk unszolására végül kétszer is voltunk hamamban, és imádtam! Mindkét alkalommal egy, a központtól távolabb eső, olcsóbb hamamot választottunk, amit nem a turisták, hanem a helyiek látogattak, így tényleg autentikus volt az élmény. A nők és a férfiak természetesen külön részlegben vannak, így bevallom, kissé izgultam, mikor egyedül léptem be. A személyzet persze nem nagyon beszélt angolul, de ez nem volt akadály, megértettük egymást. Először egy zárható fülkében tudtam átöltözni - na jó, levetkőzni - aztán bementem a fürdőbe, ami a következőképpen néz ki: mindent márvány borít, középen van egy márványasztal, amire föl lehet feküdni, oldalt pedig számos csap és kicsi kőmedence. Az ember megmosakszik, aztán pihizni kell a gőzben - esetleg a szaunában - hogy jól felpuhuljon a bőr. Utána megjelent a török nénikém - igazi török asszonyság, szintén félmeztelenül - és nekilátott a munkának: mindenhol végigradírozott egy ilyen dörzsikesztyűvel, de úgy, hogy tényleg jöttek le rólam a bőrdarabkák, aztán rám tett egy nagy adag szappanhabot, és lemosott, nyomkodott, végül rámöntött egy csomó vizet és megmosta a hajamat. Mindezt olyan természetességgel csinálta, hogy bennem sem volt semmi feszengés, és kifejezetten élveztem a dolgot. Mikor végeztem és újra találkoztam a srácokkal, alig tudtam elrejteni a hatalmas vigyoromat, és hasonló volt a második fürdőzés is. Rajtam kívül mások is használták a fürdőt - főleg idősebb asszonyságok - és nagyon természetes volt az egész. Előttem pedig a spa élmény egy új dimenzióját nyitotta meg - a radírozástól a bőröm tényleg nagyon puha lett, sokkal jobb, mint amit én tudok itthon elérni a saját bőrradírjaimmal. Jól jönne egy ilyen török néni itthon is...

Madrid

Na, Madrid aztán tényleg egy elég ad hoc ötlet volt. Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc együttesem, a spanyol-brit Crystal Fighters új albumot jelentetett meg, és még tavaly ősszel bejelentették a turnéjukat, ami Budapestet nem érintette, viszont számos más nyugat-európai várost igen, én pedig elkezdtem azon agyalni, mi lenne, ha egy koncertjükre elmennék. Namost ehhez érteni kell az én és a zene kapcsolatát, ami meglehetősen gyér. Én sosem voltam zenerajongó, sosem voltak kedvenc együtteseim, és alapvetően sosem értettem, hogy az emberek egyáltalán honnan szereznek értesüléseket a zenészekről, a stílusokról, a különböző számokról. Úgyhogy jobbára azt hallgattam, amit a környezetem (pasim) hallgatott, miközben kialakítottam egyfajta mindenevő zenei ízlést. De a Crystal Fighters más. Oké, annyiban nem, hogy ez is a Bálinttal való kapcsolatból indult - tulajdonképpen egyfajta közös zenénk lett a CF, és nagyon szerettük őket hallgatni. De a korábbi esetekkel ellentétben én tényleg megszerettem ezt a zenét, és nem csak Bálint miatt - így nagyon örültem, mikor a szakításunkat követően hosszabb kihagyás után ismét el tudtam kezdeni hallgatni őket. Elkezdtem követni őket a Facebookon, meghallgattam minden új számukat, úgyhogy úgy tűnik, 26 évesen tényleg a "rajongója" lettem egy együttesnek. Vannak még csodák. 

Ennyit a bevezetőről. Szóval tavaly megláttam, hogy a CF turnézni indul, és eszembe jutott, hogy meg kéne őket hallgatni, esetleg egy utazással egybekötve. De a különböző programjaim miatt sokáig nem körvonalazódott, hogy ez melyik város lesz, és hogy megcsinálom-e egyáltalán. Végül alig több mint egy hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a banda madridi koncertje épp a március 15-i hosszúhétvégére esik, és mivel részben spanyolok, amúgy is autentikus lenne ebben az országban meghallgatni őket. Napokig nézegettem a repjegyeket, aztán egyszer csak sikerült kifognom egy előnyös konstrukciót, és nem sokat teketóriáztam, megvettem azt is meg a koncertjegyet is. Aztán elsodort az Isztambul-őrület, szóval mikor végre eljött a madridi utazás napja, még nem igazán tudtam, mi lesz velem, a hostelszobát is csak pár nappal korábban foglaltam le, és szó szerint az utolsó ágy volt Madridban, amit megkaparinthattam.

És ÚRISTEN, a madridi nyaralásomat egyszerűen IMÁDTAM. Tényleg, szavak nincsenek rá, hogy mennyire beleszerettem ebbe a városba az első pillanatban. Isztambullal ellentétben ez egyáltalán nem volt zsúfolt, túlterhelő, turistáktól zajos - épp ellenkezőleg, nagyon is élhető volt. Három teljes napot töltöttem a városban, és az volt a taktikám, hogy na akkor én most lazulni fogok. Pontosabban nem volt taktikám, de így alakult, és nagyon, nagyon imádtam. Valószínűleg András hatásának is köszönhetően elhagytam azt a kényszert, hogy csak azért, mert külföldön vagyok, meg kell csinálnom valamit. Voltak például látványosságok, amiket egyszerűen kihagytam, mert ott és akkor nem volt kedvem hozzájuk - ilyet korábban nem tettem volna. Nem látogattam meg például a királyi palotát, illetve egy múzeumot (bár hozzáteszem, Madrid tele van múzeumokkal, szóval így is láttam másik kettőt). De az is tény, hogy Madrid nem olyan város, amely kötelező látványosságoktól hemzseg. Vannak viszont hangulatos utcák, a legváratlanabb pillanatokban a sétáló elé táruló imádnivaló kis terek, érdekes boltok, klassz éttermek és parkok! Végül a napjaim nagy részét sétálással töltöttem, és mindhárom nap ellátogattam a Retiro parkba, ami afféle helyi Margitsziget, szép, hangulatos, tele van pihiző emberrel, és órákat el lehet benne tölteni. 

Mielőtt nekivágtam volna Madridnak, megint kicsit izgultam, hogy jaj, milyen lesz egyedül (rég volt már az a bizonyos portugáliai utazás) és azon aggódtam, hogy mégis mit fogok én ott egymagam csinálni reggeltől estig. És jóég. Rájöttem, hogy emiatt aztán egyáltalán nem kell izgulni. Nem kell ugyanis folyamatosan csinálni valamit. Azon vettem észre magam, hogy korlátlan ideig tudok egy hosszabb séta után üldögélni egy padon, bambulni a térre magam elé, vagy egy parkban napozni egy egész délutánon át olvasgatva, zenét hallgatva. És ez egyébként tényleg egy olyan képesség, amit fel kell fedezni, és ha másokkal van az ember, akkor nehezebb: nem kell folyton csinálni valamit. És ez persze nem csak akkor igaz, ha külföldön van az ember, sőt, itthon is nagyon kéne gyakorolni - de ez talán még nehezebben megy...

Úgyhogy ismét bebizonyosodott, hogy egyedül lenni jó. Komolyan. Ha egyedül vagy, megkedveled a saját társaságodat. Mert belátod, milyen előnyei vannak a személyednek; a) nem mond olyasmiket, amiket te nem akarsz hallani, b) nem akar odamenni, ahová te nem akarnál menni, c) mindig ugyanazt akarja enni, mint te, d) mindig akkor kel, mikor te, stb. Ez kicsit furán hangzik, de értitek a lényeget. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, de nekem az ilyen egyedüli utak alkalmával mindig feltűnik, hogy tulajdonképpen bírom magamat. Hogy jó úgy lenni, ahogy vagyok. Hirtelen nem kell magamat másokhoz mérnem, csak megélem azt, hogy magammal azt tudom csinálni, amit szeretnék, olyan tudok lenni, amilyen szeretnék - és hogy ez király. Fontos, hogy rendszeresek legyenek ezek az alkalmak, mert ilyenkor tényleg rájövök, hogy hiába élek fogantatásomtól kezdve 0-24 a saját testemben, a saját lelkemmel, tudatommal, nagyon ritkán érzem magam egy igazi, kerek, integrált személyiségnek, ritkán élem meg, hogy mennyire harmonikus, egész, mennyire az enyém az a csomag, ahogy vagyok. És ez tényleg nem egy ilyen rizsa akart lenni arról, hogy "utazás közben megtalálod önmagad" - de közben lehet, hogy tényleg így van, vagy legalábbis közelebb kerülsz hozzá, minden közhely nélkül.

De hogy álljon itt a lelki fröccsön kívül még pár benyomás Madridról:

  1. Ahogy írtam, ebben a városban egyszerűen csak jó lenni, sétálni, üldögélni, és bőven akadnak erre utcák, terek, parkok.
  2. Valahogy nem volt olyan turistaroham, mint más városokban - vagy csak jobban eloszlottak az emberek? Fogalmam sincs, de ez is felszabadító volt.
  3. Madrid nem a koránkelők városa, sajnos nemsajnos. 10 előtt biztos, hogy nem nyit ki semmi, de először dél körül kezd valami történni, délután szieszta van, és a város csak este mutatja meg az igazi arcát. Nekem ez néha gondot is okozott, mert én már hétkor fent voltam - szóval fetrengtem egy órát, aztán nyolc után komótosan összeszedtem magam és lementem reggelizni, és végül ott álltam, hogy na, el kéne indulni, de még alig múlt kilenc. Egyik délelőtt naiv módon elindultam egy hangulatosnak mondott negyedbe, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem látni a varázsából, mivel tízkor még szinte minden üzlet zárva volt. Hétágra sütött a nap, de az egyik hangulatos téren a kávézó csak délben kezdte kipakolni a székeit. Szóval ez a spanyol tempó. Őszintén szólva nekem borzasztóan szimpatikus, csak nem erre vagyok huzalozva. Este viszont épp az ellenkezője igaz: hömpölygő tömeg a belváros sétálóutcáin és éttermi negyedeiben, és mindenhol a helyiek ücsörögnek, söröznek, falatoznak, beszélgetnek a barátaikkal. (Ezt mondjuk kicsit irigyeltem - ezt egyedüli utazóként nem nagyon lehet átélni). Azt meg már nem is mondom, micsoda élet volt ma reggel hajnali négykor (!) a városban, mikor indultam a reptérre...
  4. Egy praktikus tanács: ha olyan utazó vagy, mint én, és szeretsz rengeteget gyalogolni, győződj meg róla, hogy kényelmes a cipőd. Én elkövettem azt a hibát, hogy abban a tavaszi cipőben mentem, ami itthon kiválóan szolgál - arra viszont csak most döbbentem rá, hogy ha egész nap folyamatosan megyek benne, akkor a talpam fájni kezd, és nyomódik a kislábujjam. A harmadik nap és két jókora vízhólyag után már nem volt fun, de helytálltam!
  5. Végül persze ne feledkezzünk el a koncertről! Ez is egy klassz élmény volt, már csak azért is, mert én tényleg szinte sosem megyek koncertre. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan koncerten voltam, ami nem fesztivál... Szóval ez is egy új élmény volt. Jó volt hallani a CF-et, de legalább ugyanekkora élmény volt együtt lenni a többi rajongóval. Általában bárkinek említem a Crystal Fighterst, senki sem tud róluk semmit, úgyhogy tök felszabadító volt összepréselődni egy arénányi emberrel, akik mind ugráltak, énekelték a dalok szövegét, és csápoltak a kedvenceikre. Még egy liter (!) sört (!) is vettem szomjoltóként. Most mondjátok meg. Szóval klassz volt az egész, csak rövid volt. Egy bő óra, és már vége is. :(
Ha most már igazán nagyon szeretnéd tudni, hogy mi az a Crystal Fighters, akkor tessék, itt egy számuk az új albumukról, amiért most teljesen odavagyok (bár van még vagy 3, szóval nem volt könnyű választani):



Szóval Spanyolország, Madrid, király voltál, jövök még. (És megtanulok spanyolul. Imádom ezt a nyelvet, és ráadásul azt gondolom, hogy elég könnyű lehet. Csak ne szenvednék épp a héberrel...)

Ezzel kapcsolatban még valami. Madrid WiZink Arénájának közepén állva, az ugráló tömegben rádöbbentem, hogy úristen, itt vagyok. Hogy hónapokkal korábban megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne elutazni és élőben meghallgatni a CF-et, és basszus, megcsináltam. Örülök, hogy ennyire könnyen teszek meg olyan dolgokat, amiket tényleg meg szeretnék tenni. Persze szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem utazni, de azt hiszem ez tényleg elhatározás kérdése is - szeretném, úgyhogy csinálom. És mennyire jó érzés, hogy sikerül. 

Szóval most hazaestem, és huhh! Mi is legyen? Bevallom, nincs sok kedvem visszatérni a melóhoz, pedig nincs mit tenni... A következő bejegyzésekben még meg szeretnék osztani veletek pár gondolatot az utazásokról (is). Egyébként pedig azt hiszem a "nagy" kiruccanásokat idénre le is tudtam: a következő tervek Ausztria (Hannah lánybúcsúja és esküvője) és a berlini Centropa Summer Academy. És persze bőven van teendőm itthon is... vannak terveim. :P

2018. december 31., hétfő

My year 2018

Eljött a szokásos évértékelő ideje! 2017 végén azt jósoltam, hogy 2018 egy változásokkal teli, eseménydús és kalandos év lesz. Nos, nem mondom hogy életem legaktívabb éve volt, de azért való igaz, nem telt unalmasan. Lássuk!

Január elején a család Ausztriában síelt, itt töltöttük a szilvesztert is. Utána én még meglátogattam Hannah-t Grazban, ami nagyon klasszul sikerült. Ekkor tudtam meg, hogy Bálintnak új barátnője van, úgyhogy ez ismét adott egy adag nehézséget, szomorúságot, gondolkodni valót az év első felére. Lezajlott még a Republikon évnyitó szintén nem minden érdekesség nélkül, a hónap végén pedig Marcellal Zürichben tartottunk szemináriumot, így volt alkalmam megszemlélni kicsit a svájci fővárost. 

Amint látom februárban az égvilágon semmi nem történt, leszámítva a már hagyományos valentin-napi ünneplést az Elvált nőcikkel. 

A márciusom egyetlen de annál jelentősebb eseménye életem első solo tripje Portugáliában! Egy nagyon klasszul sikerült utazás volt, és amellett, hogy nagyon sok szép dolgot láttam, jól is éreztem magam egyedül.

Áprilisban választások voltak, amire nagy lelkesedéssel készültem, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Az eredmény közismert. 

Májusban megünnepeltük Zsuzsi szülinapját a családdal Miskolcon. A pünkösdi hosszúhétvégét Angyalin töltöttük, és megvolt a szokásos éves Centropa záróesemény is. 

Júniusban részt vettem a már hagyományos Haver csapatépítő hétvégén Leányfalun, melynek fő témája a zsidónegyed séta megújítása volt. Az év végéig sokat segítettem ebben a projektben. A tanévzáró örömére Petrával elmentünk hamburgerezni - úgy tűnik, ebből az ünneplésből hagyomány lesz. Megjelent a zsidókkal és zsidósággal kapcsolatos 2017-es kutatás eredményeit összefoglaló könyv, amibe én is írtam fejezeteket. 

Júliusban lezajlott a nagy Centropás éves esemény, a Summer Academy, ezúttal Berlinben. Nagyon jól sikerült, és végül viszonylag stresszmentes is volt. Még a lazább énem is előkerült egy kicsit. Utána pedig következett a Varázslatos Tábor utódja, a Nyanya, ami bár más volt, mint az eddigi évek táborai, nekem mégis nagyon kikapcsoló és jó élmény volt. 

Augusztusban volt egy családi nyaralásunk Tirolban, utána pedig Izraelbe utaztam. Ez egy szuper lehetőség volt, hogy még az esküvő előtt találkozzam Orsival és együtt töltsünk egy kis tesós quality time-ot. Ezen kívül dolgoztam is: Marcellal az Izraeli Nemzeti Könyvtárral tárgyaltunk a további partnerségről. A hónap végén elmentem egy koncertre, ahol megismertem Danit, akivel aztán kb. két hónapig randiztam.

Szeptemberben Seren Budapestre jött, és csaptunk végre egy Csücsök Kommandó talit. A hónap nagy eseménye Orsi esküvője volt 16-án, ahova már egy héttel előbb kiutazott a család, és a szokásos városnézés mellett volt leánybúcsú, pénteki vacsi és szombati zsinagógázás is. A lagzi pedig igazán csodásra sikerült, a család még most is emlegeti és alighanem még sokáig fogja. 

Októberben a Danival elváltak útjaink, viszont előtte volt egy közös macskás kalandunk, ami úgy tűnik, még mostanra sem zárult le, meglátjuk, hogyan alakul majd. Lezajlott a Limmud fesztivál, ahol legnagyobb meglepetésemre meghívott előadóként vettem részt. 

Novemberben a Haver képviseletében Bristolba utaztam egy szemináriumra, ami szakmailag csapnivaló volt, de utazásnak annál kellemesebb. A CEU bejelentette a távozását Bécsbe, ezzel kapcsolatban többször voltam tüntetni, de hiába: az egyetem mellett nem állt ki nagyobb tömeg, a kormány nem írta alá az egyezményt. Új munkákat is kaptam: az egyik a Tom Lantos Intézet kutatása a magyarországi zsidósággal kapcsolatos oktatási programokról, ami március közepéig tart majd, a másik pedig egy fordítási munka volt, amivel két fiatal dán újságíró lány disszertációját segítettem. 

Decemberben már az ünnepekre hangolódtam: volt karácsonyi bál a BK-sokkal, évzáró események, hanuka, és persze a karácsony, amit ezúttal Orsival tölthettünk! Ezután kiutaztam Izraelbe, így még többet lehettem Orsival, és részt vettem egy szuper családi kiránduláson is a sivatagban. 

Érdekes, hogy mikor a fentieket összeszedtem, úgy éreztem, hogy alig történt velem valami érdekes. Egyes hónapoknál szinte teljesen hiányzik bármilyen említésre méltó esemény. Most viszont, hogy már többedszerre olvasgatom, hálátlanságnak tűnne azt mondani, hogy eseménytelen évem volt. A sok utazás nyilvánvalóan feldobja az egészet, azon belül is Portugália, meg Orsi esküvője, de érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyit készültem rájuk és milyen klasszak voltak, már szinte el is felejtettem őket.

Az utazásokat leszámítva a mindennapi életem elég szépen és kényelmesen folydogál. A munkámat továbbra is szeretem, a munkatársaim nem csak kollégák, hanem a barátaim is. Nagyon szeretem a HUB-ot és az egész légkört, a Centropa mellett továbbra is aktív vagyok a Havernál is mint önkéntes. Ez egy olyan közeg ami egyre többet ad nekem, szinte észrevétlenül teszi számomra egyre fontosabbá a zsidóságot, és ameddig lehet, szeretném is, hogy ez megmaradjon. 

Azt hiszem magammal is egyre jobb viszonyba kerülök. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki - ismét - Bálintot, ami elég gyötrelmes volt, de sikeresen túl vagyok rajta. Bálint mostanra tényleg egy távoli emlék lett, akivel nem foglalkozom sokat, és már magamat sem érzem magányosnak: kifejezetten jól érzem magam szingliként. Nyitottabb lettem az ismerkedésre és a randizásra, de egyúttal nem is érzem kényszernek az egészet, és jobban oda tudok figyelni arra, amit szeretnék, és belemenni olyan helyzetekbe, amikbe akarok, és elkerülni olyanokat, amikre pedig nem vágyom. Kevésbé vagyok kritikus magammal, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Szerintem ebben valamennyit segít a jóga is. Szuper, hogy végre rátaláltam egy sportra amit örömmel csinálok, ahová el is járok heti kétszer-háromszor, és nem görcsölök azon, hogy többet kéne mozognom, vagy hogy nézek ki. 

Tervek 2019-re

Nyár végére már elkezdett motoszkálni bennem, hogy jó-jó, hogy szeretem a munkám, de jobb lenne több kihívás, több fejlődés, több szakmai tapasztalat. Kicsit ráálltam erre a dologra és mázlim is volt, sok lehetőség jött szembe. Az egyik a már említett Tom Lantos kutatás, amit március közepéig csinálok. A Magyarországon elérhető zsidósággal és antiszemitizmussal foglalkozó oktatási programokat keresem fel és elemzem, és írok belőlük egy összegző tanulmányt. Ez a munka igazán nekem való, hiszen mind a téma, mind a kutatás nagyon izgi, és egy olyan területet kell vizsgálnom, amiben egyébként is otthonosan mozgok. Nagyon szerettem volna megkapni ezt az állást és izgultam a jelentkezésnél, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett, és remélem sikerül kihoznom a legtöbbet belőle. Ha végeztem, elkezdek majd dolgozni a Kovács András-féle kutatás adatainak mélyebb elemzésén, ami már tényleg tudományos elemzés és ezért nagyobb falat, de úgy néz ki nem egyedül, hanem egy nagyon tapasztalt kollégával csinálom majd. Ez is nagyon izgalmas lesz, és borzasztóan stresszeltem miatta, mert ez a fajta adatelemzés olyasmi, amihez nem értek, sajnos az egyetemen nem szedtem magamra ilyen jellegű tudást. Úgyhogy gondolkodtam, hogy visszadobom az egészet, de szerencsére ehelyett inkább segítséget kértem, és nagyon könnyen kaptam is: együtt fogok dolgozni valakivel, aki nagyon penge az elemzésben, így a tanulmány is elkészül, és még fejlődhetek is. Meglátjuk, mi sül ki belőle! A harmadik projekt pedig, amit megkaptam, egy újabb tanulmány: meg fog jelenni egy angol nyelvű cikkem a Remembrance and Solidarity Studies-ban, ami a European Network Remembrance and Solidarity nevű szervezet saját kiadványa. Annak idején ezzel a szervezettel vettem részt egy erdélyi kutatási programban, és most az ottani tapasztalataimat fogom kicsit tudományosabb módon összegezni. Ez is egy olyan lehetőség, ami szinte az ölembe pottyant: megláttam a kiírást, elküldtem egy korábban már megírt anyagom vázlatát, és egy hónap múlva értesítettek, hogy várják a cikkemet a kiadványba! Szóval ezek mind nagyon szuper dolgok amiknek nagyon örülök, mert egyrészt tényleg fejlődés és tapasztalat, másrészt megmutatja, hogy ha valamit elhatározok és meg szeretnék csinálni, akkor arra kapok is lehetőséget.

Már régóta tervem a fentiek mellett a rendszeres blogolás is. Jó lenne ezt a blogot is feléleszteni, mert úgy tűnik abszolút van potenciál a magánéleti maratonfutásom krónikájában, de emellett dolgozom egy könyves blogon is, aminek tulajdonképpen egy éve kellett volna elkészülnie... aki figyelt, észrevehette, hogy a blogomról hiányzik a Könyvespolc 2018 fül. Ez azért van, mert a könyvélményeimet elkezdtem egy másik blogon vázlatolni, ami viszont sajnos még mindig annyira vázlatos, hogy nem tártam a nyilvánosság elé. Fogalmam sincs, el fog-e készülni valaha is, vagy mit is kéne vele kezdenem, de valami lesz... csak ki kell várni. 

A jövő év nagy terve, hogy most már TÉNYLEG el fogok költözni. Márciusban járnak le a lakáshiteleink, szóval ez az az eszmei dátum, amikor elkezdek körülnézni, és persze kérdés, hogy mikor, de 2019 során meglesz a saját kuckóm! Úgy érzem mostanra jutottam el oda, hogy tényleg készen állok megtenni ezt a lépést, sőt, tulajdonképpen már szinte menekülök itthonról, annyira az agyamra megy néha a család. Alig várom a lakberendezést, a saját otthonom felépítésének minden izgalmát! Ha pedig elköltözöm, akkor szeretnék lakótársként magamhoz venni egy cicát is. 

Szerencsére a jövő év is bővelkedik majd utazásokban. Izraelben kezdem az évet, aztán februárban Isztambulban lesz majd tanárszemináriumunk, és akkor már maradok és meg is nézem a várost. Terveim szerint ez lesz számomra a 2019-es év legkalandosabb "nagy" utazása. Június elsején Hannah férjhez megy, emiatt valószínűleg többször is Ausztriába utazom majd - egyszer a lánybúcsúra, egyszer az esküvőre. A Centropa Summer Academy ismét Berlinben lesz, úgyhogy biztos, hogy ott is megfordulok majd. A többit pedig majd meglátjuk!

A politikai helyzet továbbra is ócska ebben az országban. A CEU távozása lesújtó, és egyébként is minden olyan, amilyen eddig volt, bár némi reményre ad okot a december végén indult tüntetéshullám. Kíváncsian várom, milyen fordulatot vesz a dolog.

Ha összejönnek az utazások, az elköltözés, az új melók, akkor elmondhatom, hogy 2019 egy TÉNYLEG izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok. És bár nagyon jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, azt hiszem arra is készen állok, hogy végre legyen valakim. Szerintem ez is eljön 2019-ben. Úgyhogy KLASSZ év lesz, ehhez nem fér kétség!

Sok szeretettel kívánok hasonló jókat nektek is, kedves blogolvasók!

2018. december 30., vasárnap

Spontán kanyontúra izraeli módra

Azért (is) szeretek Izraelben lenni, mert olyankor kiaknázhatom az izraeliek és az izraeli családom spontaneitásának és lazaságának az előnyeit, és remek kalandokban van részem anélkül, hogy megtervezném.

Két nappal ezelőtt hajnalban mentem a reptérre, hogy kövessem Orsit Izraelbe, ahol az újévet és 2019 első néhány napját töltöm majd. Nem tudtam pontosan, hogyan fog telni ez a hét, főleg mivel Orsi sokat dolgozik, a Baruch család össze-vissza nyüzsög. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Orsi leggingsben, sportcipőben és termopulcsiban fogad majd a reptéren azzal, hogy indulunk túrázni!

Így hát a bőröndöm a Citroën Cactus csomagtartójába került, én pedig behuppantam Omri, Sahar és Molly kutya mellé a kocsiba, és megkezdtük az utazásunkat délnek. Egy pihenőhelynél bevásároltunk és megebédeltünk, aztán folytattuk az utunkat, és meg sem álltunk a sivatag közepéig, ahol találkoztunk Sahar szüleivel és húgával. Leparkoltunk, és együtt vágtunk neki egy ösvénynek a kopár tájon. Út közben csokit majszoltunk, nevettünk Mollyn, aki mindig valami érdekes újdonságot fedezett fel, és megérkeztünk Gev Yaminhoz, egy sziklás kanyonhoz, ahol tábort ütöttünk és arab kávét főztünk egy kis utazó gáztűzhely segítségével. Majd vissza a kocsihoz, és irány tovább dél, ahol egy moshav szálláshelyén szálltunk meg. A szabadtéri tűzrakóhelyen készítettünk poykét vacsorára. Ezzel az étellel már tavaly találkoztam, mikor Sahar tisztavatására utazott ide a család. A poykét egy nagy, lábakon álló vasedényben készítik, amit a parázs közepére kell állítani. Az étel lényege, hogy mindenfélét belehajigálunk a poyke potba, ami aztán két óra alatt remélhetőleg finommá fő össze. A mi verziónkban volt krumpli, édeskrumpli, cukkini, répa, gomba, paprika, hagyma, káposzta, husi és rizs, fűszernek pedig - ez a legmókásabb - került bele édes csiliszósz, szójaszósz, kókuszkrém, datolyaszósz, vörösbor, curry, oregánó, só, paprika... Én nem gondoltam, hogy ez így együtt egy sikeres kombináció lehet, de éjféltájban nagy örömmel faltuk be, amennyit meg bírtunk enni. Fun fact: a recept szerint még kólát is önthettünk volna bele...

Másnap a Jordán határ közelében folytattuk az utunkat, és egy hosszabb túrát tettünk Nahal Baraknál. Ez is egy nagyon érdekes sziklacsoport a köves sivatagban. Hiába volt nálam egy egész bőrönd, kirándulásra nem készültem, úgyhogy Orsi adott kölcsön cicanacit, felvettem egy pólót, és a téli bakancsomban meneteltem előre. Sütött ránk a nap, és olyan idő volt, mint egy kellemes nyári napon. Kis prérikutyára emlékeztető nyúlszerű állatkák szaladgáltak körülöttünk, mire megérkeztünk a kanyonhoz. Itt kezdődtek az izgalmak. A táj gyönyörű volt, de hamar kiderült, hogy a sziklák között néha medencékben összegyűlt a víz, ami nyáron külön móka lett volna, de december 29-én kicsit elrettentett minket. Egy darabig még meneteltünk benne - én is bementem a téli bőrbakancsommal... - de egy ponton igazi mélyvízzel találkoztunk, nem tudtuk, hogyan tovább. A sziklák egyébként tényleg szuperek voltak, az egyes medencék között fém korlát és lépcső segítségével lehetett feljebb kapaszkodni, szóval igazán kalandos volt. Visszafordultunk, de kiderült, hogy az útvonal egy "loop", tehát mindenképp ezen a helyen kell átvágnunk, ha nem akarunk rögtön visszasétálni a kocsihoz. Egy izgalmas sziklamászás után megint csak ott találtuk magunkat, hogy úszni kéne. Ezúttal azonban már csatlakozott hozzánk Sahar, akinek sikerült a csapatatot rávennie a fürdésre. Tehát ereszkedtünk a sziklán, vízbe gázoltunk, egy alkalommal pedig szabályosan csobbanni kellett, és három gyors tempóval a szikla másik oldalához jutni. A víz jéghideg volt! Utána még jó fél órát gyalogoltunk a kocsihoz, de a nap ezúttal már eltűnt a sziklák mögött. Izraeli időjárás ide vagy oda, azért eléggé fáztam, miközben a vizes bakancsomban cuppogtam az autónk felé! Ott gyors átöltözés következett, majd kiadós ebéd.

Egyelőre úgy tűnik, a megfázás elkerült, de a bakancsom még nem száradt ki. Szegény, nem erre tervezték. Remélem holnapra rendbe jön, és nem kell kölcsöncipőben járnom. 

Szóval ezért szeretek Izraelben lenni - ha Sahar és a Baruch család ráér, a kaland garantált! Ma már Sahar és Orsi is dolgoztak, úgyhogy a napot a bázison töltöttem Molly kutyával, és kicsit intéztem ügyes-bajos dolgaim. Nem tudom, pontosan hogy fog alakulni a holnapi nap és a szilveszter - az fix, hogy Orsinak dolgoznia kell, de Baruchék talán ünnepelnek valahogy. Elsején és másodikán Jeruzsálemben leszek az NLI-vel, és képviselem a Centropát - elvégre ezért vagyok itt! Utána pedig még egy nap, és 4-én már vissza is térek - új lendülettel kezdve 2019-et. :)

(Miután percekig kerestem, hogyan ágyazhatok be blogposztba Insta posztot, rájöttem, hogy az Instagramom nem nyilvános, úgyhogy sehogy. Mindenesetre ott vannak képek. Amiket itt most nem tudok megmutatni. *Sóhaj*). 

2018. december 16., vasárnap

Macskaland

Nem számoltam be róla, de két hónappal ezelőtt volt egy macskás kalandom, amely azóta folytatódott, úgyhogy ideje elétek tárnom a teljes történetet.

A történet első fele

Ő Tapi. 
Úgy kezdődött, hogy egy októberi vasárnap este Danival hazafelé tartottunk a Mészáros utcában, mikor összetalálkoztunk egy nagyon barátságos cicával. Hagyta magát simogatni, aztán velünk tartott, előreszaladt, bevárt minket, megsimiztük, jött utánuk. Én nem sokat agyaltam a dolgon, csak nagyon aranyosnak találtam, de Dani felvetette, hogy ez a cica úgy néz ki, mint aki elkóborolt. Van nyakörve, tehát tartozik valahová, de az utcán nagyon bizonytalan: fél az autóktól, összevissza szaladgál, odamegy az emberekhez. Egy alkalommal úgy megijedt egy kutyától, hogy felszaladt egy fára, ahonnan aztán nem tudott lejönni, így nekünk kellett leszedni onnan. Ha egyedül vagyok, biztos, hogy csak megsimogatom a cicust és hazamegyek, de Dani elültette a fülembe a bolhát: mi van, ha elszökött otthonról? Elkezdtünk agyalni, hogyan segíthetnénk neki. Arra jutottunk, hogy az első lépés, hogy megnézzük, van-e benne chip. Az internet segítségével kiderítettük, hogy legközelebb a Szatyor bárban van chipleolvasó, úgyhogy felnyaláboltuk a cicát (akit időközben Kószinak neveztünk el) és vittük villamossal a Móriczra. Nagyon jól tűrte a dolgot, nem is ficánkolt, békésen utazott velünk. Persze a a chipkereső semmit sem talált, úgyhogy ott álltunk este nyolckor, hogy na most mit csináljunk. Pörgettem az állatmentős oldalakat, sehol sem láttam, hogy Kószit hirdették volna, de úgy éreztem, laptop segítségével alaposabb keresésre nyílna lehetőség, úgyhogy hosszas vívódás után végül rászántam magam, hogy állatot vigyek az otthonunkba. 

Na most ha nem ismered a Pál családot, akkor nem tudod, hogy ez milyen óriási dolog. Ebbe a lakásba, ahol 16 éve lakunk, állat még nem tette be a lábát. Mint minden kisgyerek, mi is átmentünk Orsival azon a fázison, hogy állatot követeltünk: kutyát, cicát, papagájt, mindegy, de egyik sem jöhetett szóba. Az egyébként általam is logikusnak és elfogadhatónak talált magyarázat szerint ugyanis lakásban állatot tartani nem jó, sok idő, sok macera, sok felelősség, elegen vagyunk mi, gyerekek. Úgyhogy azt el is fogadtuk, hogy állatunk nem lesz, de úgy általában elmondható, hogy a szüleimben van egyfajta idegenség érzés, hogy mit is kéne egy állattal kezdeni. Szóval mikor azon a bizonyos vasárnapon hazatelefonáltam, majd kisvártatva meg is érkeztem a lakásunkba egy macskával és egy pasival egyszerre, az valós mérföldkő volt a családunk történetében.

Ő is Tapi. 
Szüleim becsületére legyen mondva, kitettek magukért. Anyu előszedett egy csomó takarót, hogy Kószinak kényelmes kuckója legyen, az udvarról hozott homokból macskaalmot készítettünk, és persze meg is etettük szegény jószágot. Kószi amúgy remekül érezte magát nálunk, dorombolt, dagasztott, elszundított, egyszerűen imádnivaló volt. Csak az volt a gond, hogy hosszas keresés után sem bukkantam rá senkire, aki ezt a cicát hirdette volna, úgyhogy továbbra is maradt a kérdés, hogy mi legyen vele. És végül vajszívű szüleim azt mondták, hogy az utcára mégsem tehetjük, szóval Kószi maradt. Aludt egy macska a szobámban! Ez is egy nagy élmény volt. Hát nem mondom, Petrával azért felébredtünk párszor éjszakánként, mert Kószi nevéhez híven kószált. Hol mellettem aludt, hol a lábamnál, hol pedig a fejemre próbált mászni. Reggel aztán iszonyat sok kaját betolt, és nekiállt felfedezni a lakást. Én pedig lefotóztam, és elkezdtem hirdetni a csoportokban, Danival pedig kinyomtattuk egy csomó papírt, és körbejártuk a környéket, hogy kiragasztgassuk a képét. Még be sem fejeztük, mikor érkezett a hívás egy nőtől, aki ismerte a cicát, mivel a szomszédjában lakott. Megmondta a nevet és a címet, és elmesélte, hogy a cica amúgy a Tapi névre hallgat, és már többször elkóborolt. Egyébként az otthonától nem messze találtuk meg, mert a Mészáros utcában lakott. Rögtön felkerestük a gazdit, és hazavittük Tapit. Persze szomorúan váltunk meg tőle, de örültünk, hogy ilyen hamar otthonra lelt. Itt happy enddel véget is érne a történet, csakhogy még koránt sincs vége!

A történet második fele

Annyira aranyos!
Egy hete megint jövök haza a Mészáros utcában, hát mit látok, ott az egyik oszlopon a hirdetés, hogy Tapika elszökött és keresik. Egyrészt teljesen érthetetlen volt látni, hogy megint hagyták elszökni, másrészt persze aggódni kezdtem, hogy talán most már meg se tudom, mi történt vele, pedig úgy a szívemhez nőtt a jószág. Két napja viszont Petra (!) talált rá egy Insta posztra Tapiról: a Fogadj örökbe csoport hirdette már úgy, mint gazdira váró állatot. Nosza, rögtön nyomozásba fogtam. A posztból kiderült, hogy a csoport számára sem ismeretlen Tapi, egy legutóbbi kóborlása során már begyűjtötték. A poszt egy elég dühös kirohanás volt a gazdi ellen, mert mint kiderült, nem csak hogy hagyták elszökni az állatot, de nem ivartalanították, és nem oltották be leukózis ellen, így megtudtam, hogy Tapi halálos beteg, rendszeres orvosi kezeléssel kb. 3 éve van hátra. :( Akárhogy is, azt gondoltam mindenképp vissza kell juttatni Tapit az eredeti gazdihoz, az mégsem járja, hogy keresik, közben pedig új gazdihoz szeretné örökbe adni az, aki rátalált. Úgyhogy felhívtam a csoportot és elmagyaráztam, hogy ismerem a gazdit, aztán a mészáros utcai hirdetés alapján felhívtam a gazdit, és megmondtam, hol találják a cicát. (Megköszönték, de nem mondanám, hogy ki lettek volna csattanva a boldogságtól). Nem tudom, hogyan folytatódik a sztori, de gondolom, a gazdi jelentkezik Tapiért. Talán a menhelytől kap majd egy alapos fejmosást, de kérdés, hogy ez mennyire számít, hiszen eddig sem vigyáztak rá. :( Arra gondoltam, hogy a héten azért odatelefonálok, hogy megtudjam, mi történt.

Egyébként pedig meggyőződésem, hogy Tapi egy macskabőrbe bújt jó szellem, aki most éppen játszadozik velem. És hiába a családom ellenállása, ha még egyszer elszökik, egyszerűen kénytelen leszek befogadni. Annyira megzabálnivalóan aranyos! *.*

(Úgy néz ki, itthonról kiszabadulva nagy állatbarátok leszünk. Orsi és Szahar néhány hete fogadott örökbe menhelyről kutyust, és én is biztos vagyok benne, hogy ha elköltöztem és berendezkedtem, lesz egy cicám)!