My Year 2020

Síri csöng és hullaszag ezen a blogon, de annyira azért még nem nagy a kihaltság, hogy ne írjak évösszegző bejegyzést. Ez nekem is segíteni fog egy kicsit, hogy átgondoljam 2020-at, és tervezzek a jövőre. Már közhely, hogy "úristen, micsoda év volt ez", de nekem is az volt - elsősorban azonban nem a korona miatt, hanem azért, mert rengeteg és fontos dolog törént velem, kívül és belül egyaránt - összességébe véve egy nagyon intenzív és nehéz év volt, de egyáltalán nem volt rossz. 

Lendületesen indult az év: januárban hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elköltözöm, és nem tököltem lakásnézegetéssel és- vásárlással, hanem összebútoroztam kollégámmal, Zsófival a vizafogói Turbina utcában. A költözés után alig egy héttel megjelent egy kétségbeesett, nyávogó cica az udvarunkban, akit befogadtunk, és Rúminak neveztünk el, de leginkább Mirminek becézzük. Két fontos látogatás is volt a hónapban: Orsi egy hetet itthon töltött, és Seren is Budapestre utazott egy időre, így mindkettejük társaságát kiélvezhettem. 

Februárban ki sem láttam a munkából. Találkoztam néhány fontos támogatóval és partnerrel, megtartottam az első Centropa szemináriumot vezetőként, és alapvetően sikeresnek éreztem az egészet, bár meglehetősen be voltam tojva. Az egyetlen említésre méltó dolog, ami nem a munkához kapcsolódik, hogy részt vettem Zsuzsi babaváró buliján (ahol rajtam kívül mindenki vagy gyermeket várt, vagy az esküvőjére készült; szórakoztató volt). 

Márciusban új kolléga csatlakozott a Centropához Sándor Erzsi személyében. Minden, ami ezután történt, a koronavírusról szólt. Március 16-tól 3 hónapra önkéntes karanténba vonultunk, feltöltöttük élelmiszer-készleteinket, és próbáltunk kialakítani egy új napirendet ebben a szokatlan helyzetben.

Áprilisban még eléggé küzdöttem a karanténnal és azzal, hogy elvesztettem a motivációmat a munkámban. Teljesen felborult az időbeosztásom, a naptáram pedig Zoom meetingekkel lett tele. Azért a családot látogattam, és nagy örömömre sok időt töltöttünk Angyalin, és megtartottuk a széder estét is - Skypeon keresztül.

Májusban továbbra is karantén, munka, online események voltak terítéken. A családdal többször mentünk Angyalira, és betöltöttem a huszonnyolcat. 

Júniusban végre kiszabadultunk a karanténból, ennek örömére Zsófival pár napot Visegrádon töltöttünk, ami tök jól sikerült. Megkezdődtek a közösségi programok: bepótoltuk az elmaradt családi szülinapokat, voltam Petinél Budaörsön, és a Turbina utcába is hívtunk vendégeket. Petrával megünnepeltük, hogy vége a tanévnek és szuper lett a bizije, és elmentünk a Repülő Seprű varázskávézóba. 26-án a blogom 10 éves lett - restellem, hogy erről nem volt külön poszt. Akartam, de aznap lemaradtam róla, aztán inkább elengedtem. 

Júliusban sok munkám volt: egyrészt lezajlott a virtuális Summer Academy (nem utaztunk egy hétre Bécsbe, mint terveztük...), másrészt igyekeztem sok mindennel végezni a hosszú nyári szabim előtt. A nyár izgalma, hogy úgy néz ki, hozott magával egy párkapcsolatot - Tamással 8-án, a Summer Academy utolsó napján randiztunk először, aztán elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és a hónap végén Keszthelyen is nyaraltunk együtt. 

Augusztusban jó sokat nyaraltam! Voltam Angyalin, Karádon a Nyanya csapattal, és Balatonszemesen a családdal. Igazi csilles nyaralások voltak, és én nem is vágytam másra. Említésre méltó még, hogy találkoztam Bálinttal - meglátogattam az új kiscicáját - és Zsófival voltunk a svábhegyi csillagvizsgálóban, ahol a teliholdat, a jupitert és a szaturnuszt is láttuk. Igazán csodálatos élmény volt, biztos, hogy megyünk máskor is. Ennyi pihenés után kifejezetten enhéz volt visszatérni a munka világába, főleg, mert iszonyú zsúfolt ősz várt rám. 

Szeptemberben sok munkám volt, tartottunk egy szemináriumot is személyesen, ami jól sikerült. Zsófival adtunk egy Rosh Hashanah-i bulit, és részt vettem Jászay Kata esküvőjén. Tamással a hónap elején közösen elmentünk az IKEÁba, és minden bátorságomat összeszedve megegyeztünk, hogy akkor hivatalosan is járunk. 

Októberben sok minden történt! Egyrészt továbbra is sokat dolgoztam, tartottunk egy képzést Debrecenben, az irodánk pedig a HUB-bal együtt a Rumbach utcai zsinagógába költözött. Szabó Peti esküvőjén is ott lehettem, Tamással és Zsófival elmentünk gombászni (kétes eredménnyel), és töltöttünk pár napot Keszthelyen. Elkezdtem egy online termékenységtudat tanfolyamot Cserháti-Herold Jankával a hormonmentes.hu-ról, ami nagyon izgalmas volt, és most gyakorlom a módszer alkalmazását. A hónap végét egy fergeteges Samhain ünnepléssel zártuk Zsófival az Aquincum múzeumban. 

November 1-jén már hagyományos módon Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A zsúfolt mögöttem álló hónapok miatt kivettem egy fél hét szabit, de aztán folytatódott minden: beszámolók, webinárium, és egy új kolléga, Sári csatlakozása a csapathoz. 

December elején adtunk Zsófival egy "tea party-t" két szülinapos kollégánknak, Zsoltnak és Tomának. Már elég kimerültnek éreztem magam, de ezerrel dolgoztam, hogy minél több mindennel végezzek a szabim előtt: beszámolókat írtam, és elpusztítottam az olvasatlan emailjeim tömkelegét. Az év végét a Centropa csapattal egy közös fánksütéssel ünnepeltük meg, ami tök jól sikerült. Zsófi a karantén ellenére hazautazott Kolozsvárra, én pedig úgy döntöttem, nem maradok a Turbinában egyedül, így Mirmivel együtt Tamáshoz költöztünk. Karácsony napjait otthon töltöttem a családommal, az is tök szuper volt. Mostanra már ismét helyreállt a rend, Zsófi és Mirmi is itthon vannak, a szilvesztert pedig úgy néz ki, Tamással töltjük kettesben.

Na és akkor most lássunk egy összegzést az év legfontosabb témáiról. 

Munka

Ez az évem egyértelműen a munkáról szólt. A munkáról való gondolkodás, a stressz, a szorongás és a mindennapi teendők intézése az energiáim és az érzéseim nagy részét lekötötte, ettől volt igazán intenzív és nehéz ez az év. Erre tulajdonképpen fel voltam készülve, így a munkamennyiség nem lepett meg, annál inkább az, hogy gyakran éreztem, hogy motiválatlan és magányos vagyok, és nem ad nekem annyit ez az egész, mint kellene. Most, hogy megírtam a fenti összegzőt, és átnéztem a naptáramat, világos, hogy rengeteg, tényleg rengeteg minden történt az idén, és erőn felül teljesítettem. Februárban, alig két hónappal az előléptetésem után már képzést tartottam, partnerekkel és támogatókkal találkoztam, ráadásul sikeresen. Három szemináriumunk és két webináriumunk volt, megnyertem két pályázatot, és háromról hat főre bővítettem a Centropa csapatot. Mindennek a tetejébe itt volt a Covid, és úgy tűnik, idén azzal is sikeresen birkóztunk meg. Ha ezt így egymás mellé teszem, és visszatekintek rá, nem lehetek elégedetlen, de az az igazság, hogy menet közben azt éreztem, hogy felőröl ez az egész. Folyamatosan bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok, imposztornak éreztem magam, aki sosem érti egészen, hogy mit is csinál, ráadásul mindig annyi teendőm volt, hogy sosem tudtam egy-egy dologban elmélyülni. A pénzügyi tervezés és forrásteremtési feladatok annyira megrémítettek, hogy foglalkozni se mertem velük, és az is aggasztott, hogy nem vesznek körül olyan kollégák, akik ezt a terhet levennék a vállamról. Jártam ugyan coachhoz, de az vajmi keveset segített - a legtöbb támogatást Zsófitól kaptam, aki belelátott a munkámba és úgy általában a civil életbe, és sosem volt rest meghallgatni az aktuális panaszaimat, és kisegíteni pár tanáccsal. Mikor márciusban az otthonunkba kényszerültünk, úgy éreztem, vége, ez annak a jele, hogy húzzuk le a redőnyt, és szerettem volna a csigaházamba vonulni, ahogy a világ nagy része tette. Miközben kollégáim ezerrel azon pörögtek, hogyan tudnának forrásokat teremteni, új programokat és oktatási anyagokat létrehozni, ami a helyzethez igazodik, én legszívesebben felhagytam volna mindennel. Nem tudtam átállni a home office-ra, Zsófival eszméletlenül szenvedtünk, a hét eleji lelkesedés szerdára már kifújt, az órák összecsúsztak, későn keltem, keveset dolgoztam, napokat hagytam ki, és azt éreztem, hogy teljesen motiválatlan vagyok. Mindebből egy érdekes, már-már spirituális élmény zökkentett ki: egy alkalommal Angyalin töltöttük a hétvégét, én pedig úgy keltem fel reggel, hogy azt éreztem: pontosan tudom, mik a problémák a szervezetnél, és min szeretnék változtatni. Füzetet és tollat ragadtam, kiszaladtam a stégre, és a reggeli napfényben és madárcsicsergésben papírra vetettem a gondolataimat. Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatos álmom lett volna, mégis felébredve olyan tiszták voltak a gondolataim, hogy egyszeriben világosan láttam magam előtt azokat a dolgokat, amelyeknek korábban csak a felszínét kapargattam. Ez az élmény végül teljesen visszaadta a motivációmat. Megszoktam és meg is szerettem a home office-t, végre hozzányúltam a régóta halogatott pénzügyi teendőkhöz, és elkezdtem hosszabb távon, stratégiában gondolkodni. Elkezdtem körülvenni magam olyan munkatársakkal, akikre számíthatok, és igyekeztem határozottan képviselni az elképzeléseimet Ed felé is. Nyár végén a HUB-csapattal együtt elkezdtünk dolgozni a Centropa stratégiai tervén, és úgy néz ki, legalább irányokat látunk magunk előtt. Mégis, ez az év, és különösen az utóbbi 2-3 hónap borzasztóan nehéz volt, és nem vagyok tejesen meggyőződve róla, hogy jó helyen vagyok, és jó irányba mennek a dolgok. Van egy iszonyat nehéz főnököm rettenetes természettel és vezetési stílussal, és azt is felismertem, hogy ahhoz, hogy a szervezetet igazán a magaménak érezzem, és elégedett legyek vele, radikális változásokra van szükség, amely csak hosszú távon valósulhat meg. Ez az év az alapok lerakásáról szólt és arról, hogy egyáltalán beleszokjak az új szerepembe, és felismerjem, hogy mit is szeretnék vele kezdeni. A következő év végre ennek megfelelően az építkezésé lehet, de borzasztóan sok a feladat és nagyon könnyű belefáradni. Sokszor érzem azt, hogy a munkám csak viszi az energiámat, de nem hoz a konyhára: hogy olyan, mintha egy hatalmas szekeret próbálnék elhúzni egy kis csacsiként, de időnként valaki rádob még egy málhát, sárba süppedünk, vagy éppen mellém szegődik egy másik lovacska, aki viszont épp az ellenkező irányba húzná a szekeret. Összességébe véve előrébb jutott a szekér az év folyamán, de amennyi energiát belefektetett a kis csacsim, sokkal előrébb is juthattunk volna, ha nincs a rengeteg nehezítő tényező. Emiatt többször felmerül bennem, hogy egyszerűen otthagyom az egészet, és új munka után nézek, ahelyett, hogy bevárnám, vajon sikerül-e 3-5 év alatt elérnem itt bármit is. A probléma egyelőre az, hogy nagyon szeretem a HUB-csapatot, és fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Nagyon jólesett, hogy az év végén Mircea és Bence, akik a stratégiai tervezésünkben segítenek, elmondták, mennyire jól vezetem a szervezetet, mennyire eredményes volt ez az év, milyen határozott és kitartó voltam. De megmondom őszintén, némi gyomorgörccsel nézek a januári teendők elébe. Az a határozott tervem, hogy jövőre a feladatok átstrukturálásával, illetve az új munkatársak bevonásával már kevesebbet dolgozom, mint idén. Ebből a tempóból elég volt, valamiképpen mindenképpen megoldom, hogy kevesebb legyen. 

Költözés

Ha a munka nem lett volna elég, rengeteg minden más is történt idén. Kezdjük rögtön azzal, hogy végre valahára elköltöztem otthonról egy hirtelen jött ötlettel, egy nagy bátor ugrással, és ez egy remek döntés volt. Sosem terveztem, hogy albérletbe megyek, ahogy azt sem, hogy Pesten, az Árpád hídon túl fogok lakni, mégis így alakult. A lakás maga nem a legjobb, ráadásul az első fél évben a szobám is pangott - csak ősszel jutottam el oda, hogy megadóan elkezdtem berendezni és egy kicsit otthonosabbá tenni. Zsófi társasága viszont elsőosztályú, és annak is megvannak a hozadékai, hogy végre a szüleimtől távol élek. Zsófival remekül kijövünk, ami különösen a karantén során jött jól, rengeteg időt töltünk beszélgetéssel, főzéssel és közös programokkal. Tudom, hogy anyuéknak hiányzom, de velük is tartom a kapcsolatot, és kéthetente legalább igyekszem hazalátogatni.

Mirmi

Az elköltözés közvetlen hozadéka, hogy végre lett cicám! Erről sem írtam, pedig egy kalandos történet. Már régóta terveztem, hogy felnőtt életemben lesz egy cicám, és mikor a Turbinába költöztem, megbeszéltük Zsófival, hogy szerzünk egy állatot - mivel ő is macskabolond. Arra viszont nem számítottam, hogy alig két hét után lényegébe véve a küszöbömön jelenik meg egy kétségbeesett jószág, aki szinte kéri, hogy fogadjuk be. Olyan, mintha nem is én döntöttem volna így, egyszerűen az univerzum postázott egy négylábút. A cicát Rúminak neveztük el, de végül a Mirmi ragadt rá, amire hallgat is. Néhány hét félénk bujkálás után előjött, és azóta nagyon barátságos, de azért óvatos cica. Imádjuk Zsófival, és őszintén mondhatom, hogy segített nekünk a karantén idején. A családi chatcsoportba igazi mamaként posztolom a képeit, és azt hiszem, a szüleim szívét is meghódította már a kis bundás. Lehet, hogy tényleg bolond macskás öregasszony lesz belőlem!

Covid

Nemrég olvastam Nyáry Luca cikkét, amely egy dühös kirohanás arról, hogy mennyire szar volt minden a Covid miatt, és semmi pozitívuma vagy szépsége nem volt (legalábbis a szerző számára). A legtöbb ismerősöm, ha nem is látja ennyire sötéten a dolgokat, legalábbis eltérő mértékben szorongott, és szorong még mindig. Rám, azt hiszem az átlagnál jóval kevesebb hatással volt az egész, valószínűleg nagyrészt azért, mert szerencsés helyzetben vagyok: a munkámat, megélhetésemet, egészségemet nem éreztem fenyegetve, és introvertáltként kifejezettem élvezem az otthonülést. Tavasszal három hónapot töltöttünk önkéntes karanténban, és terveztem is, hogy írok egy blogbejegyzést az egésznek a hozadékairól, de persze nem tettem. Fentebb írtam, hogy az első hónapban küzdöttem egy jó adag motiválatlansággal, de aztán az is megszűnt, és simán beálltam a home office-ra. Jól éreztem magam otthon Zsófival és Mirmivel. Jó volt későn kelni, és jó volt, hogy a világon semmiért nem kell kimozdulni. Jó volt ráébredni, hogy minden megoldható online. Jó volt, hogy felfedeztem magamnak a Duolingót. Jók voltak a közös nagy bevásárlások, főzések, a karantén insta oldalunk, este a "Viszlát bánat" harsány éneklése. Jó volt, hogy amikor kellett, inkább biciklivel közlekedtem, és sok időt töltöttünk Angyalin. A sok munka miatt amúgy is arra voltam beállva, hogy idén nem lesz nyaralgatás, utazgatás, így ez nem hiányzott, de a feloldások miatt a nyáron így is bőven tudtam pihenni, töltődni. Persze kérdés, hogy meddig marad ez így, de leginkább a Centropáért aggódok, amiért én felelek. Azt is sajnálom, hogy a vírus miatt január óta nem találkoztunk Orsival. Mindent egybevéve azonban nekem korántsem a Covidról szólt ez az év. Kíváncsi vagyok, mekkora hullámokat vet majd - elmúlik és elfelejtjük, vagy örökre nyomot hagy rajtunk? Okozhat még nagyobb bajt, vagy hamarosan túlleszünk rajta? Azt hiszem, ezt senki sem tudhatja, és lehet, hogy jövőre már nem úszom meg ilyen könnyen. 

Szabadidő

A munka rengeteg időmet felemésztette, a covid miatt pedig kevesebb lehetőség jutott kulturális programokra. Idén a könyves listám is silányabb, mint eddig - a Goodreads Challenge-ben a tavalyi évekhez hasonlóan 41 könyvet terveztem, és végül úgy tűnik, 27-tel zárok, de már tavasszal elengedtem az egészet. Egyszerűen jóval kevesebb időm és kedvem jutott az olvasásra, de talán jövőre ez is másképp lesz. A sporttal is botladozom. A költözés egyik előnye volt, hogy tíz percre kerültem a jógastúdiótól, ahol Zoé tanít, és jártam is szorgalmasan az óráira. Ráadásul a HUB-os csajokkal heti rendszerességgel elkezdtünk az irodában is edzeni. A covid alatt ezek mentek tovább: online edzés, online jóga, ami mellé bekerült a rendszeres tavaszi biciklivel közlekedés is. De ez is hullámzott: néha heteken át rendszeresen mozogtam, és azt éreztem, majd kicsattanok, aztán volt, hogy teljesen elhagytam az egészet, mert az online órák megfogyatkoztak, az edzőm covidos lett, és az első hidegfrontnál felhagytam a biciklizéssel. Úgy tűnik, az a fajta vagyok, aki szívesen mozog ugyan, de csak akkor, ha minden adott hozzá - idő, eszközök, edző. Ha valami zavar kerül a gépezetbe, már nehezebben veszem rá magam, hogy mozogjak. 

Tamás

Oké, szóval van ez a dolog a párkapcsolattal is. Visszanéztem, és a tavalyi évösszegző bejegyzésemben azt írtam, remélem, idén már nem leszek egyedül szilveszterkor. Nos, ez megvalósult, de korántsem úgy, mint szerettem volna! Bálint után egy csomó ideig szomorú voltam, aztán borzasztóan megszerettem az egyedüllétet. Négy év után már nyitott lettem volna egy új kapcsolatra, de nagyon határozott elképzeléseim voltak - azt gondoltam, hogy majd hirtelen robban be az életembe egy fiú, aki azonnal levesz a lábamról, és minden csodálatos, egyszerű és rózsaszín ködben úszó lesz. Azt is pontosan láttam magam előtt, milyen lesz ez a fiú, hiszen kész listám van már kritériumokról, és van egy nagyon határozott zsánerem. Ezekből a tervekből aztán semmi nem jött be, Tamás, akivel nyáron összejöttünk, teljesen más, mint amire számítottam, és a mai napig nem tudom eldönteni, miért is alakult így, mibe is vágtam a fejszémet, mi is a tanulság. Tamással héberórára járunk együtt; immár két éve hetente kétszer másfél órát padtársakként töltünk. Azt gondoltam, hogy én olyan "szerelem első látásra" alkat vagyok, és azonnal fel fogom ismertni az igazit, ha találkozom vele - ehhez képest két éven át szóba sem jöhetett nálam Tamás, noha remekül elvoltunk, és tudtam jól, hogy tetszem neki. Ennek oka, hogy ő tényleg más, mint amit elképzeltem magamnak - kezve rögtön azzal, hogy tizenhat évvel idősebb nálam. Ezt mindig félve vallom be, holott én már észre sem veszem, ha együtt vagyunk. Hiába, sokáig elég szokatlan volt. Nem tudom, mi változott - tavasszal a karantén alatt elkezdtünk sokat beszélgetni, főleg ételekről. Recepteket osztottunk meg, és piacra mentünk együtt. Házi humuszt készített nekem, aztán mindig találkoztunk, hogy visszaadjam neki a dobozait. Aztán egyszer csak nyár lett, bennem átkattant valami, és az egyik esti találkozónkból randi lett, amit további randik követtek. Borzasztóan össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik, és nem tudtam, mit akarok. Tamás türelmes volt, és ahogy telt-múlt az idő, azt éreztem, hogy szeretnék vele lenni. Most lassan fél éve együtt vagyunk, rengeteget főzünk, olvasunk, sorozatozunk, héberezünk, és még nyaraltunk is együtt. Sokat ad nekem ez a kapcsolat, de még mindig egy nagy talány. 

Belső fókusz

Évek óta folyamatosan dolgozom magamon, az önismereten, a belső hangom megtalálásán. Ez a folyamat idén is folytatódott, noha a sok munka (aztán pedig részben a párkapcsoaltom) miatt kicsit megakadtam vele. Azt érzem, hogy rengeteget kellett kifelé adnom, és kevesebb energia jutott magamra. Remélem, ehhez is vissza tudok térni jövőre. Persze így is voltak előrelépések. Próbálok közelebb kerülni a nőiségemhez, ennek érdekében tavasszal abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és most a termékenységtudat módszer segítségével figyelem a testem. Még nagyon az elején vagyok, de nagyon izgalmas folyamat, talán megér később egy blogposztot. Emelett örülök, hogy kezd bennem kibontakozni a bosziskodás is. Bizony, gyerekkorom óta foglalkoztat a varázslás, és kezdem felfedezni, hogy ezt bele tudom csatornázni a mindennapi életembe úgy, hogy ne egy ezo-tévés baromság legyen az egész, de mégis adjon nekem. Az új szobámban kialakítottam egy oltárt, szeretem zsályával kifüstölni a lakást takarítás után, a születésnapi teliholdamkor készítettem holdvizet (amitől az egyik haldokló növényem feltámadt - véletlen lenne? Nem hinném!), barátkozom a tarotkártya lapjaival, és Zsófival megünnepeltük a nyári napfordulót. Ezek apróságok, szimbolikus dolgok, melyek az akaratról, az önismeretről szólnak. Számomra egyre fontosabb az a felfedezés, hogy a varázslat, a spiritualitás a modern hétköznapok része lehet, így szeretnék ezzel is foglalkozni 2021-ben.

Tervek

Homályosan körvonalazott tervekkel futok neki 2021-nek. Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások. Ahogy az életemről gondolkodom, egyre határozottabb igény ébred bennem arra, hogy valamilyen módon kiszálljak belőle - no nem az életből magából, de azokból a béklyókból, amelyeket a társadalom felállított, és amitől az egész egy küszködéssé válik. Nem akarom ezt a körforgást, nem akarom ezt a mókuskereket. Egy jó ideje foglalkoztat, hogy a házasság, a gyerek nem nekem való, és hosszú szingliségem alatt megtanultam, hogy a párkapcsolat sem kell a boldogsághoz. Terhesnek érzem a munkás mindennapokat is, és foglalkoztat az, hogyan lehetne kikerülni őket - anélkül, hogy a Kétfarkú Kutyapárt által hangoztatott "Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz" nevetségességébe esnék. Van egy őrült fantáziám arról, hogy fogom magam, és vidékre költözöm, egy kis házba egy erdő mellé, ahol magamnak termelem a zöldséget, és egy sokkal lelassultabb, csillesebb életet élek. Ez egyelőre egy megugorhatatlan és teljesen megfoghatatlan dolog, és nem is tudom, mit és hogyan szeretnék belőle megvalósítani. De úgy érzem, jövőre ennek a megértéséhez is közelebb kerülök majd. Az biztos, hogy többet szeretnék a természetben lenni és kirándulni 2021-ben - most épp az az ötletem, hogy elkezdem a Kéktúrát. 

Szóval 2021 - csupa homály! A vírusnak nem lesz vége, és megannyi kérdés vár megválaszolásra! Optimizmusom azonban továbbra sem hagy el. Az ösvény már ki van jelölve, csak rá kell lépni. 

Kedves blogolvasók, nektek is erőben, egészségben, szerencsében gazdag új évet kívánok!

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.

Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg

21.

Akkor jelent meg a róka.
- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel? 

- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...

Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

My Year 2017

A tavalyi évértékelőmben azt jósoltam, hogy 2017 egy unalmas, eseménytelen, nyugis év lesz, amikor főként magammal foglalkozhatok. Nem is nagyon tévedtem. Lássuk!

A január Izraelben, Gederán köszöntött rám, Orsihoz menekültem ugyanis az itthoni szilveszteri felhajtás elől. Jól sikerült az a pár nap, és szerencsére Orsit néhány héttel később is láttam, hazajött ugyanis Hili szalagavatójára.

Februárban beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Berlinben sikeresen lezajlott a CJN szeminárium a Centropával. Valentin napon volt vacsi az elvált nőcikkel, és elmentem egy útra az Adománytaxival is. Már ekkor elindult a hadjárat a civilek ellen, emiatt voltam is tüntetni.

Márciusban megnyílt a Túlélés Szarajevóban c. Centropa kiállítás az IKI-ben, amin többek között az én nevem is díszeleg! A 15-i hétvégén elutaztunk a családdal Köveskálra. Megkezdődött a Luca-féle kutatás második fele. Az én kezdeményezésemre egyik hétvégén közös, családi nagytakarítást csaptunk.

Áprilisban ismét elutazhattam Berlinbe, ezúttal a Haver Alapítványt képviseltem. Később a Haverral Leányfalura is elmentem egy csapatépítő hétvégére. Megvolt a széder este, amit nem csak családi körben, de Borcsával is töltöttem. Megindult a támadás a CEU ellen, viharos gyorsasággal elfogadták a Lex CEU-t, emiatt ebben a hónapban nagyon sokat voltam tüntetni, teljesen el is ment a hangom. A hónap utolsó napján Seren Pestre látogatott, úgyhogy végre karácsonyozhattunk vele és Shizval.

Májusban Hili elballagott a Szilágyiból, én pedig betöltöttem a 25. évemet. Marcellal egy konferencia miatt Londonba utaztunk, ahol korábban még sosem jártam, és nagyon szuper volt körülnézni. Megvolt itthon a nagy éves Centropa záróeseményünk is.

Júniusban a pünkösdi hétvégét Angyalin töltöttük, és amúgy is sok minden szólt a nyárról: voltam Petinél bográcsolni, Petrával a tanév lezárultával gyrosozni és mozizni, a hónap végén pedig az egész család Izraelbe utazott Sahar tisztavatójára, ami egy nagyon látványos és megható esemény volt.

Júliusban két hosszabb nyári programom is volt: az első a CSA, vagyis a Centropa Summer Academy, ami a munkahelyem éves óriásrendezvénye 80 tanár számára. Ezúttal Budapesten majd Belgrádban volt, és én is végig részt vettem rajta és segítettem a lebonyolításában. Ezután végre jöhetett a pihenés, pontosabban a nyár legszupibb programja, a 13. – és egyben utolsó – Varázslatos Tábor. Erről sajnos nem blogoltam, pedig igazán szerettem volna. A lényeg, hogy néha busongós, de amúgy fantasztikus tíz nap volt, mint mindig.

Augusztusban a szakításunk óta először találkoztunk Bálinttal, ami a nyilvánvaló nehézsége ellenére is kifejezetten pozitív élmény volt. Petrával és a BK-sokkal voltunk a mogyoródi aquaparkban. Eltöltöttünk a családdal egy hétvégét Szentendrén. Volt egy mozis vakrandim, ami egyrészt arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, de azért nem is múlt el nyom nélkül. Orsi elutazott Vegasba, ahol közel három hónapot töltött. Elkezdtem dolgozni a Medián-féle zsidóságkutatás elemzésén.

Szeptemberben ismét volt egy rövid utazásom a munkából kifolyólag, ezúttal Frankfurtban tartottunk workshopot Marcellal. Egyik hétvégén Debrecenbe is elutaztunk Shizuval Serenhez. Elkezdtem pszichológushoz járni. Gábor szakított Krisztivel, és ismét elkezdtünk beszélni és találkozni. Megvolt a BK-s tagságom 10 éves fordulója. Voltam az ARC kiállításon. Ismét részt vettem az Adománytaxi egyik útján.

Az októbernek két nagyobb eseménye volt, az egyik, hogy a Centropával voltam egy szemináriumon Pécsett, később azonban messzebbre jutottam: Krakkóba! Ott volt egy záróeseményünk és egy szemináriumunk, mindkettő jól sikerült, és különösen az volt jó, hogy a munka után maradtam még pár napot, és egyedül, nyugiban, a saját tempómban élvezhettem a várost és az utazást. Persze azt sem hagyhatom ki, hogy 28-án Sahar eljegyezte Orsit.

Novemberben elkezdtem héberül tanulni. Lenyomtam egy workshopot Zágrábban, ez megint egy kis egyedüli utazást és kihívást jelentett. Petra osztályának foglalkozást tartottam az 1945 c. filmről. 30-án Orsi hazautazott hozzánk.

December elején még velünk volt Orsi, és egy csomó klassz családi programot csináltunk együtt. Megvolt Marcell é Toma szülinapja, utóbbinak meglepetés bulit is szerveztünk. Mentek az év végi záróbulik, hanukák, volt BK-karácsony a HUB-ban. Elkezdtem jógázni. A Haverral voltam kisfilmforgatáson. A karácsony persze családi körben telt, év végére pedig szintén a tágabb családdal és barátokkal elutaztunk Murauba síelni.

Így átnézve valahogy kevésbé tűnik eseménydúsnak az év, bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül sokat utazhattam, amit elsősorban a Centropának köszönhetek. Bár ezek az utak általában rövidek, egy csomó olyan helyre jutottam el, ahol korábban még nem jártam – a legklasszabb talán London volt. Az év második felében fedeztem fel, hogy ezek az utazások, ha rájuk teszek néhány plusz napot, hozzásegítenek ahhoz is, hogy olcsón világot lássak. Ezt az elvet alkalmaztam most ősszel Krakkóban, ami nagyon szupi volt, és jövőre is vannak hasonló terveim.

A munkámat egyébként továbbra is nagyon szeretem, határozottan azt érzem, hogy a Centropával megfogtam az Isten lábát. Emellett idén dolgoztam három volt CEUs tanáromnak is: Michael Millernek és Lucának kutatási asszisztensként, Kovács Andrásnak pedig a zsidóságkutatásban segítettem és a hamarosan megjelenő beszámolóba írtam több fejezetet. Nagyon fontosak voltak nekem ezek a munkák, de mindennek ellenére érzem, hogy távolodom attól az akadémiai világtól, amit a CEU jelentett, sokat felejtek, kijövök a gyakorlatból, ami kicsit aggaszt is, és remélem, lesz lehetőségem a visszatérésre.

A munka mellett egyébként sokat önkénteskedtem is: a Havernál továbbra is nagyon aktív vagyok, idén én tartottam a legtöbb foglalkozást – több mint harmincat! Az én vezényletem alatt készült el az új identitás foglalkozás oktatási anyaga, ősz óta már zsidónegyed sétákat is vezetek, és továbbra is tartok néha színházi foglalkozást. Persze sokat segít, hogy a Haverosokkal is egy irodában dolgozunk, így állandóan naprakész vagyok, ráadásul a rugalmas munkám miatt könnyen be tudok ugrani, ha szükség van valakire, aki foglalkozást tart. Jó érzés volt, hogy tavasszal (mivel sem Péter, sem Julcsi, sem Eszter nem ért rá) én képviselhettem a Havert Berlinben egy projektbeszámolós továbbképzésen.  

Általában azt mondhatom, hogy kicsit lagymatagnak, unalmasnak, semmilyennek éltem meg ezt az évet, és én magam sem vagyok kifejezetten a topon. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki valahogy Bálintot, mostanra azt mondhatom, hogy majdnem teljesen okés vagyok, de azért eléggé magányosnak érzem magam. Az év során hangsúlyosabbá vált néhány fontosabb baráti kapcsolatom, de továbbra is igaz, hogy főként otthon ülök, nem megyek sehová, nem találkozom senkivel, nem bulizom, és úgy általában úgy érzem magam mint egy besavanyodott vénasszony. Sokszor elég szomorú és magányos vagyok, és eléggé magatehetetlennek érzem magam az egész helyzettel szemben, de azért optimistán tekintek előre és úgy gondolom, hogy például ez a helyzet jövőre változni fog.

42 könyvet olvastam idén, ami sajnos hárommal kevesebb, mint tavaly, nem volt rekorddöntés. Azért azt hiszem abszolút elégedett lehetek az eredménnyel! Legjobb idei olvasmányaim (részletekért katt a Könyvespolcra): Beszélnünk kell Kevinről, Megszámolt babák, Átmeneti, The hate u give, Bexi-sorozat, Az ember, akit Ovénak hívnak, Fohász Owen Meanyért, Tajtékos napok. A már korábban olvasott könyvek közül pedig természetesen A Végtelen Történet, A szél neve, A bölcs ember félelme, A szótlan tárgyak lassú szemlélése, Harry Potter és a bölcsek köve, Büszkeség és balítélet. 

Jövőre

2018 elég sok változást fog hozni, összességében úgy látom hogy egy kifejezetten eseménydús és kalandos év lesz.

Változások lesznek a munka terén: a Centropánál több feladatom lesz, most, hogy Esther kolléganőm elmegy, én veszem át a közösségi médiaoldalak igazgatását és ami még izgalmasabb: (részben) a CSA szervezését is. A CSA idén júliusban Berlinben lesz, és úgy néz ki a teljes logisztikai szervezés – jelentkezések, résztvevőkkel kapcsolattartás, szállás, étkezés, eljutás A-ból B-be, mindenki apró-cseprő nyűgjei – rám hárul majd. Emiatt eléggé izgulok, ugyanis nagyon nagy falat, a legnagyobb programunk, amit nem szúrhatok el, és persze Esther nagyon jó szervező volt, magasra tette a lécet. Ez a munka azt is jelenti, hogy szorosabb kapcsolatban dolgozom majd a csapat többi tagjával és a nagyfőnökkel, Eddel is. Bevallom, eléggé tartok attól, hogy ez a munka nagyon sok stresszel fog járni, és hogy emiatt utálni fogom az egészet. Mindenképpen nagy kihívás, de remélem felnövök hozzá és mindent meg tudok majd oldani. Az persze nagyon jól esett, hogy Marcell biztosított róla, hogy azért is bíznak meg ezzel a feladattal, mert elégedettek velem, jól teljesítek, és ezt egyébként egy nagyszerű fizetésemeléssel is kifejezik.

Ha minden jól megy, januárban megjelenik a Medián felmérésének kutatási beszámolója, amibe én is írtam fejezetet. Ez csak egy beszámoló, az adatok komolyabb, „tudományosabb” elemzése csak ezután következik. Ha minden igaz, lehetőségem lesz ebben az elemzésben is részt venni. Ez ismét egy kihívás: bár nagyon érdekel és szuper izgalmas, sajnos eléggé aggaszt, hogy nem kaptam rendes adatelemzési képzést, ezért nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kell egy ilyet szakszerűen lefolytatni. Bízom benne, hogy valahogyan össze tudom majd szedni a szükséges tudást és ezen a téren is fejlődni fogok, nincs más út. Király, hogy Kovács András bízik bennem és szeretne velem dolgozni annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit link voltam és nem küldtem valami gyorsan neki az anyagokat.

A munkabeli változások azt is jelentik, hogy – számomra is tök meglepő módon – normális felnőtt fizetésem van, amiből akár még meg is lehet élni. Lehet, hogy jövőre ismét terítékre kerül a lakásvásárlás kérdése. Ez tök nehéz, és felvet egy csomó dilemmát, amit most itt nem akarok kifejteni, de még az is lehet, hogy jövőre ilyenkor már lesz egy saját lakásom. Hű, ez most azért elég ambiciózusan hangzik, de hátha!

Mindezek mellett szeretném egy kicsit ügyesebben és magasabb fokon űzni azt, amit idén elkezdtem, nevezetesen, hogy helyre kerüljek önmagammal, és teljesnek és boldognak érezzem magam úgy, ahogy vagyok. Ebben egy fontos lépés, hogy járok pszichológushoz, ez persze egy hosszútávú „befektetés”, de bízom benne, hogy jövőre ilyenkor már meglesz az eredménye. Szintén önismereti, tapasztalat- és élményszerzési jelleggel tervezek egy tavaszi utazást Portugáliába tök egyedül. Erről egyelőre csak beszélek, de remélem hamarosan sikerül megszervezni is, és ha olyan lesz, amilyennek gondolom, 2018 egyik meghatározó eseménye lesz majd. Az is fontos terv jövőre, hogy többet sportoljak. Na igen, ezt mintha minden évben megfogadnám. De most úgy érzem, hogy az izomsérülésemnek is hála van esélyem arra, hogy betartsam ezt a tervet, mert sokkal inkább a fokozatosságban gondolkozom, ráadásul teljesen odavagyok ezért a jógáért! A téli szünetből visszatérve pedig kiegészítem a sportolást az egészséges étkezéssel is. Remélem, sikerül betartani és néhány hónapon belül meg is lesz az eredménye!

És persze ne felejtsük ki a jövő év legfontosabb családi eseményét, Orsi esküvőjét! A dátum már ki van tűzve: szeptember 16. Megvettük már a repülőjegyeket is. Persze addig sok készülődés van még hátra, én a magam részéről remélem, hogy feljebb tudom tornászni a hébertudásomat a társalgási szint közelébe (és szerzek magamnak valami szép ruhát).

Kicsit kijjebb tekintve a politikai- és közéletbe, nos, nem vagyok túl optimista. Választások lesznek, amiktől nem várok semmi jót, ezen kívül az állampolgárok megtévesztése és megfélemlítése, a propaganda a bevándorlók és a civil szervezetek ellen, a „sorosozás” is egyre durvább és ijesztőbb. Az a rossz érzésem van, hogy az egészet hagyom megtörténni, hogy – bár voltam több tüntetésen is – nem vagyok eleget az utcán, nem ragadok meg elég eszközt a tiltakozásra, hanem csendben vagyok és beletörődöm az egészbe. Ez azért is rossz, mert civilként egyébként különösen sokat papolunk a társadalmi felelősségvállalásról is a kiállásról. Sajnos azonban semmi ötletem sincs, hogyan lendüljek akcióba, milyen kezdeményezéshez csatlakozzam, mit tegyek, aminek valóban eredménye is lenne.

Zárásként pedig még egy adalék 2018-hoz. Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a 8-as családi szerencseszám, ráadásul 26 éves leszek, és 2 és a 6 összeadva szintén 8, tehát már csak emiatt is remek évnek kell következnie. Nemrégiben olvastam azonban még azt is, hogy a zsidó hagyományban minden betűnek számértéke is van, és a 8-as számértékű chet (ח) valamint a tízes számértékű jod (י) egybeolvasva cháj, vagyis élet. A 18-as szám tehát a kabbalizmus szerint szerencsés, és különös jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A fentieket figyelembe véve tehát azt jósolom, hogy 2018 egy különösen jó és sikeres év lesz számomra és az egész Pál család számára is!

Hasonló jókat kívánok mindannyiótoknak, kedves blogolvasók! 

My year 2016

Az előző éves beszámolómat azzal zártam, hogy most ugyan boldog és kiegyensúlyozott vagyok, de 2016 minden bizonnyal a változások és a nehéz döntések éve lesz. Többé-kevésbé így is történt, bár rengeteg minden nem úgy alakult, ahogy vártam. Lássuk!

Január

A szilvesztert Bálinttal töltöttem, először Szabó Petiéknél, utána Bálint társaságával – és hiába készültem rá nagy lelkesedéssel, bizony nem volt nagy szám. Az ünnepi pihenések után aztán beindult az év, és elkezdtem gőzerővel dolgozni a szakdogámon, valamint azon tanakodni, mit is kezdjek az életemmel a CEU után.

Február

Februárban beköszöntött a majom éve. Továbbra is sokat foglalkoztam CEU-s tanulmányaimmal, emellett felvettem egy statisztika kurzust az ELTE-n is. Csatlakoztam a Tikkun Olam önkéntes csapatához, de igen hamar vissza is léptem belőle. Heti néhány alkalommal kisegítettem a B4-ben is.

Március

Márciusban leadtam a jelentkezésemet a Haifai Egyetem Peace and Conflict Management mesterképzésére. Interjúkat készítettem a szakdolgozatomhoz. Megvolt a híres-nevezetes Brubaker hét is a CEU-n, ahol maga prof. Rogers Brubaker tartott nekünk beszélgetős előadást, és kb. 10 percet eltöltöttem vele kettesben egy szobában is, ahol csak a szakdolgozatom volt a téma. A hónap végén Kezdődött az In Between program, aminek a keretében először Varsóban, majd Erdélyben voltam kutatni.

Április

Április elején még nagyban kutattam Romániában, de utána is sok minden történt. Orsi hazautazott hozzánk több mint két hétre, és ezalatt rengeteg programot csináltunk. Többek között voltunk egy Segway túrán apu óhajára, ami tök klasszul sikerült. Megvolt a Széder este, és ellátogattunk Miskolcra is Pistihez és Moncsihoz, akiknek március végén megszületett kislányuk, Lilla. Orsi ittlétét apu fergeteges 60. szülinapi ünneplésével zártuk a Mandragóra étteremben, amire prezentációval és egyéb meglepetéssel is készültünk. Voltam a Mediánnál kérdezőbiztosi képzésen, úgyhogy ezzel a munkával is bővült feladataim listája.

Május

A hónap elején volt egy Haver hétvége Leányfalun, ami tök jól sikerült. Apu 60, én pedig 24 éves lettem. Volt egy klassz kétnapos családi kirándulásunk Szombathelyre, ahol velünk tartott Bálint is. Ez azért is volt nagy szám, mert ez volt az első olyan utazás, ahol a barátom és a családom együtt voltak. Nagyon jól éreztem magam még úgy is, hogy ekkor már gőzerővel dolgoztam a szakdolgozatomon, hogy a leadásra tökéletes legyen.

Június

Június a CEU-s tanulmányaim lezárásáról szólt. A hónap elején leadtam a szakdolgozatomat, majd hamarosan meg is védtem. Évfolyamelsőként végeztem, a szakdolgozatomra és a védésemre is a legjobb, „A” jegyet kaptam, amiért egy külön ceremónia keretében Outstanding Academic Achievement Award-dal jutalmaztak. Volt év végi fotózásunk és búcsúbulink is, majd 25-én a MÜPA-ban vehettem részt egy igazán nagyszabású és csodaszép diplomaosztón. Miután minden lezárult, Bálinttal Zalakarosra mentünk wellnessezni – a hétvégét még tőle kaptam ajándékba a szülinapomra. Nagyon jól éreztük magunkat, teljesen oda meg vissza voltam ettől az ajándéktól. Hazaérve elkezdtem egy hébertanfolyamra járni az IKI-be, és beindult a Mediános munkám is. Bár megtudtam, hogy fölvettem a Haifai Egyetemre, továbbra is bizonytalan voltam a jövőmet illetőleg.

Július

Júliusban sok további Medián interjút csináltam. Bálint is dolgozott, egy filmben kapott videóasszisztensi munkát, és emiatt keveset találkoztunk. Megvolt Andris és Jutka 60. születésnapja is, és a családi ebéd során Eszter és Gézu bejelentették, hogy babát várnak. 13-án volt Bálinttal a kapcsolatunk 3. évfordulója, amit később egy indiai étteremben ünnepeltünk. A hónap végén Nagyvelegen voltam a Varázslatos táborban, ami, mint mindig, most is fantasztikusan sikerült.

Augusztus

Augusztus első hetében Izraelben voltunk Petrával, és egy kalandokban és pihenésben egyaránt gazdag időt töltöttünk legközépsőbb tesónk társaságában. Hazaérve a nyár egyik további eseménye volt, hogy staff-ként (!) bemehettem a Szigetre – a Zsidó Múzeum sátránál lebzseltem egész délután, este pedig Bálinttal buliztunk. Sajnos egy félreértés miatt azon a napon voltam kint, mikor a Rihanna-koncert volt, és nem a Manu Chao napon, ahogy eredetileg terveztem, így a zenei élmény nem volt olyan nagy, de jól éreztem magam. A hónap végén családi nyaralásra is sort kerítettünk, szüleimmel és Petrával Tokaj környékére látogattunk el. Augusztusban végül eldőlt a jövőm is, hogy úgy mondjam. Bár felvettek a Haifai egyetemre és némi ösztöndíjat is megítéltek nekem, egy megérzésre hallgatva úgy döntöttem, nem utazom ki. Helyette új lehetőségek pottyantak az ölembe: egy kutatási asszisztensi munka a CEU-s oktatóm, Luca mellett, illetve a projektkoordinátori állás a Centropánál. Ezzel a kérdés szinte észrevétlenül, viszonylag nagy stresszek és nehéz döntések nélkül rendeződött.

Szeptember

Szeptember elsejével megkezdődött a munkám a Centropa Alapítványnál, úgyhogy a hétköznapjaimat immár munkával töltöttem, de hétvégente akadtak programok. Rögtön a hónap elején Bálint egyik unokatestvérének az esküvőjén voltunk, ahol nagyon jól éreztem magamat. Aztán Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, ami szintén jól sikerült. Végül volt egy hétvégi HUB-esemény is: Tomiék rácalmási nyaralójába ment a HUB csapata egy kis nyárutó pihizésre. A hónap végén máris utaztam a Centropával, méghozzá Kijevbe, ahol egy szemináriumunk volt. Sokat nem láttam a városból és munkám se nagyon akadt, de tapasztalatnak mindenképpen jó volt.

Október

2016 októbere szomorú hónap: 13-án, éppen a hónapfordulónk napján Bálint szakított velem. A hirtelen jött bánat rányomta a bélyegét az elkövetkezendő hetekre és tulajdonképpen az évem egész hátralévő részére.  Az időmet főként munkával töltöttem – a Centropa mellett kaptam egy kisebb állást Michael Miller volt CEUs tanáromtól is - és igyekeztem a családommal lenni. A hallgatói jogviszonyom 31-ével hivatalosan is megszűnt; diákéveim véget értek.

November

Bár továbbra sem éreztem valami fényesen magam, novemberben kicsit fellélegeztem: beindult az élet a HUB háza táján. Marcell és Tomi is hazajöttek Amerikából, ráadásul Ropi kutya is sokat időzött nálunk, és munka is akadt bőven: így hát a HUB egyszeriben megtelt élettel, és azon kaptam magam, hogy sok időt töltök ott, és nem bánom, sőt, szeretem, mert ha ott vagyok, egyszerűen csak jól érzem magam. Újítás volt, hogy – kicsit a szakításunk miatt is – egészen rövidre vágattam a hajam, amit a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szeretek-e, vagy sem. Beindultak a hétvégi szemináriumok is: Marcellal voltunk Krakkóban, utána pedig egy budapesti szemináriumon. 19-én megszületett Eszter és Gézu kisfia, Zsombor. Bár előbb érkezett, mint várták, szerencsére egészséges. Szembesültem azzal, hogy bár azt hittem, tengernyi szabadidőm lesz, ismét olyan elfoglalt vagyok, mint általában mindig.

December

A decembert az In Between konferenciával indítottam: a tavaszi program résztvevőit ismét meghívták Varsóba, hogy beszámoljanak a tapasztalataikról. Nagyon jó volt kicsit kiruccanni, ismét találkozni a régi csapattal, és az is jól esett, hogy a prezentációmat megdicsérték. A következő hétvégém sem volt szabad, akkor ismét egy Centropa szeminárium volt: hajtósan telt tehát számunkra az év vége. Voltak ezen kívül évzáró-karácsonyi-hanuka partik, külön kiemelendő természetesen a szokásos BK-s karibál. Aztán eljött karácsony, ami már hagyományosan családozósan, klassz ajándékokkal és finom falatokkal telt. Holnap Izraelbe utazom, hogy ott fejezzem be a 2016-os évet (egy órával előbb, mint ti itt Magyarországon!)

Annyi mindent szeretnék még mondani erről az évről, hiszen annyi minden történt! Így visszatekintve az év első hónapjai, a CEU-n töltött idők úgy tűnnek, mintha nem is idén történtek volna. Ez az év tényleg a nagy változások éve volt, és tudom, hogy nagyon-nagyon keveset blogoltam róla – amit sajnálok, jövőre talán szorgalmasabb leszek!

A legfontosabb változás, hogy tanulmányaim véget értek – bár lehet, hogy elvégzek még valamilyen kurzust, diákéveim visszavonhatatlanul lezárultak. Az életemnek egy új szakasza kezdődött el idén. Arról is írtam már korábban, mennyire hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy olyan könnyedén csúsztam át a munka világába. A lehetőségek szó szerint az ölembe pottyantak, imádom a munkahelyemet, és azon kívül is vannak kiegészítő munkalehetőségek az életemben. Furcsa arra gondolni, mennyire ködös, homályos volt nekem ez az időszak tavaly ilyenkor, mikor még nem tudtam, mihez kezdek majd a CEU után. Próbálkoztam ezzel az izraeli képzéssel, de végül is örülök, hogy jó vagyok abban, hogy a szívemre hallgassak, és inkább maradtam. Úgy érzem, megtaláltam a helyem itt, jó úton haladok.

Ilyen szempontból nézve talán nem is véletlen, hogy Bálint most szakított velem. Ez csak még jobban ráerősít arra, hogy egy új korszak jött el az életemben – és egyébként az övében is, hiszen épp most tér át a síelésről a filmezésre, ő maga is keresi a helyét. Korábban leírtam már, hogy mennyire megdöbbentett és megrázott ez a szakítás, sajnos ez egy szomorú pontja a 2016-os évemnek, aminek a következményeit úgy érzem jó darabig viselni fogom. Ennek ellenére továbbra is nagyon hálás vagyok ezért a kapcsolatért, örülök a békés elválásnak, és reménykedem, hogy megmarad köztünk egy jó viszony. Bár szomorú vagyok, azért erősnek is érzem magam, és optimista vagyok a jövőt illetően. Ha már változások, ne felejtsük el, hogy a szingliség mint állapot nekem meglehetősen szokatlan: 2007 nyara óta nem voltam szingli 3 hónapnál hosszabb ideig, és azóta sosem voltam egyedül például karácsony, Valentin-nap, vagy nyár táján. Egyszerűen meg kell szokjam, hogy egyedül vagyok, ki kell békülnöm ezzel a szituációval, ami most elég hangsúlyos és furcsa számomra. Nincs most a környezetemben senki, akire lecsaphatnék, de egyébként is azt érzem, hogy mindenképp ki kell hevernem Bálintot, mielőtt továbblépnék, és erre legalább egy évet adok magamnak. Nehéz, mert bár a családom és néhány jó barát mellettem áll – amiért nagyon hálás vagyok -, plusz megjelent az életemben egy új közösség, a kollégáké is, azért néha magányosnak érzem magam. Próbálok arra gondolni, hogy előbb-utóbb találok valakit, aki csodálatos lesz és végre nem hagy el, csak ez pont ugyanannyira bekövetkezhet 1, mint 3, 5 vagy 15 év múlva. Mindegy, ahogy a nagyitól kapott kis gésám, Tsuki is figyelmeztet: optimizmus! Hagyjuk a fiúkat, most más dolgokkal kell foglalkoznom. Például magammal. 

Érdekes, hogy mennyire egyértelműen fordult a szakmai érdeklődésem a zsidóság és az előítéletek felé: mind a tanulmányaimban, mind a munkáimban ezekre a témákra fókuszálok már. Külön kiemelném erősödő szerepvállalásomat a Haver Alapítványnál. A Haverhez 2015 tavaszán csatlakoztam, ősztől elkezdtem sulikhoz járni, és idén, 2016-ban már abszolút felgyorsultak az események, olyannyira, hogy a decemberi évzáró bulin megkaptam a „Leghaverebb” címet az aktivitásomért. Szinte nehéz is összeszedni, mi mindent csinálok a Havernál. Egyrészt tartok "klasszikus" identitás foglalkozásokat, ezen kívül ott voltam számos összejövetelen, képzésen, ötletelésen arról, hogyan fejlesszük a többi oktatási programot: így például a tanár foglalkozásnál, a holokauszt foglalkozásnál, illetve a Gólem színházzal való együttműködésnél. Utóbbi egy diákoknak szóló tantermi produkció, melyet egy drámafoglalkozás követ. Ezekből is nagy lelkesedéssel tartottam egy csomót. Szerepet vállaltam emellett a Haver identitás foglalkozásának megújításában is, itt tulajdonképpen koordinátor vagyok. Ez a projekt még tart, várhatóan tavaszra készül el. Izgatottan várom, mi sül ki belőle. Egyszóval a Havernál igazi bennfentes lettem, amire ráerősít, hogy minden nap egy irodában dolgozom velük. Úgy érzem, hogy ez egy izgalmas és klassz dolog, amivel jót teszek, és még érdekel is.

Kiemelném, hogy rekordmennyiségű könyvet olvastam az idén. Pillantsatok csak a Könyvespolcra: 45 darab! Érdekes, hogy a nagyját épp az év elején olvastam, mikor elvileg baromira lefoglalt a CEU – nyáron, mikor ráértem volna, reader’s block-om volt. Legjobb olvasmányaim a 2016-os évből a következők: The Martian; Rozsban a fogó; Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában; Az idők végezetéig; Az ajtó; Love, Rosie; The night circus; Harry Potter és az elátkozott gyermek; Bogar bárd meséi. Szerencsére bőven el vagyok látva olvasmányokkal legalább a jövő év első hónapjaira.

Viszonylag ritkán blogolok politikai eseményekről, pedig a politika és a közélet alaposan foglalkoztat. Épp azért, mert annyira követek mindent, nem is tudom már összeszedni, mi minden történt az idén. Rengeteg minden történik, ami nem tetszik, ami dühít, és amit nagyon helytelennek érzek – például a kormány xenofóbia-kampánya, a gyűlölet erősödése, az egész háború Szíriában – és mégis tehetetlennek érzem magam, úgy érzem, hogy bár fellépést sürgetek, magam sem teszek semmit. Jó lenne megtalálni a módját, hogy változtassak ezen valahogy.

És hogy mik a terveim 2017-re? Mikor nemrégiben az új határidőnaplómra pillantottam, egy erős félelem fogott el az üres lapok láttán: mi tölti majd be ezeket a heteket? Mi vár rám? De kicsit eltúloztam a dolgot, hiszen valójában nem az ismeretlenbe ugrom bele. 3-án hazajövök Izraelből, másnap bemegyek dolgozni, és nincs más dolgom, mint hogy a Centropa jó projektkoordinátora legyek: azt például már tudom, hogy februárban egy berlini szeminárium, nyáron pedig a Centropa Summer Academy vár rám. Emellett folytatom a munkámat Michael Miller mellett, lesz egy kisebb dolgom még a Medián-féle kutatással, tavasszal pedig ismét segítek Lucának. Úgy tűnik tehát, hogy munkából nem lesz hiány. Ami újévi fogadalmam, hogy valahogy emellé is bepréseljem az edzést – de most már igazán. Az van, hogy évek óta szeretnék változtatni az alakomon (tudom, tudom, nem vagyok kövér disznó, de igenis van ami nem tetszik) és egyszerűen nem jutok el odáig, hogy megtegyem, pedig úgy szeretném. Emellett elkezdtem németórákra is járni, ami tök jó, csak egy csomót kéne itthon is gyakorolnom, amit meg elhanyagolok, szóval erre is hangsúlyt kéne fektetni…

Lényeg a lényeg, úgy saccolom hogy 2017 az ideihez képest jóval kiegyensúlyozottabb – unalmasabb? – év lesz. Semmi nagy esemény, semmi nagy változás, csak én és a munkám. Feladatok, fejlődés, kihívások, miközben azért minden nap az ágyikómba jövök haza, és hétvégén a családommal punnyadom el az időt. Azt hiszem, átnézem januárban a munka melletti továbbtanulási lehetőségek listáját, de ennyi. 2017 rólam fog szólni, arról, hogy rendezem az érzéseimet, az életemet, és megyek előre egy egészen kijelöltnek tűnő úton. 

Karibál

Most hétvégén volt a hagyományos BK-s karácsonyi bál, amire természetesen mentem, és hosszas unszolásra Shizut is meggyőztem arról, hogy jöjjön. Seren sajnos nem tudott jönni a vizsgái miatt, és Barnus sem bukkant föl, de azért szép számmal összegyűltünk szombat este Budapest belvárosában az egyik szabadulószobának kialakított helyiségben. Mielőtt azonban csatlakoztunk volna az ünneplőkhöz, Shizuval volt egy fontos közös projektünk: elmentünk a Massolit könyvesboltba, ami a karibállal egy utcában volt, és ahová - még júniusban - kaptam a CEU-tól egy ajándékutalványt a diplomamunkámért. Mivel az utalvány év végéig érvényes, sürgősen le kellett vásárolnom, de valahogy sehogy sem sikerült időt találnom arra, hogy eljussak a boltba. Most kapóra jött, hogy közel is van, és Shizu is velem van, mint tanácsadó.

Szóval beléptünk a boltba, ami egy tök klasszul kialakított angol nyelvű könyvesbolt és kávézó, és nem volt egyszerű dolgunk. Végigböngésztük a polcokat, de bizony sok ideig tartott dűlőre jutni. Először is: a könyvek jó része tudományos mű volt (ami a CEU-tól tulajdonképpen érthető választás: nyugodtan vehettem volna valamit zsidó vagy gender témákban, esetleg a Szovjetunió vagy Jugoszlávia történetéről) - de az utalványomat inkább szépirodalomra szerettem volna költeni. Az irodalmi részleg azonban kicsi volt -  viszont annál sokszínűbb. Ami nehézséget okozott, hogy a szerzők és művek nagy részét nem ismertük - egyáltalán nem hasonlított egy átlagos könyvesbolt kínálatához. Ennek ellenére az a benyomásom volt, hogy egy gondos és nagyon színvonalas válogatás található a polcokon. Kapaszkodók hiányában elkezdtük, amit az ember ilyenkor tehet: egyik szimpatikus könyvet vettük le a másik után, megszemlélve a borítót, majd elolvasva a fülszöveget. Végül akciónk sikerrel járt, és 3 könyvvel távoztam. (Az utalványom 5000 Ft-ra szólt, ami pont két és fél könyvnek felel meg, inkább vettem tehát hármat és ráfizettem egy kicsit). Ez elég klassz dolog, tekintve, hogy szinte sose veszek könyvet. Izgatottan várom, hogyan tetszenek majd? Kösz, CEU!

A vásár után végre megérkeztünk a bál helyszínére, amit csodaszépen kidekoráltak a szervezők, és ahol már elég sok jelenlévő összegyűlt. Hamarosan megérkezett Rabbot, aki házi kenyereket és szendvicskrémeket hozott, és persze volt bőven süti is. Eljött Jim, A Sárközi lányok, Napcsi és Dol, és Kíra is elszakadt a tanulnivalóitól. Közösen megbeszéltük a Monty Hall valószínűségi paradoxon rejtélyeit, aztán pedig társasoztunk. Először hangyás társast játszottunk, aztán pedig Sorban állást. Mindkettőnél csak betársultam egy játékos mellé (továbbra sem szeretek társasjátékozni), a Sorban állás esetén főleg a szabályzatot olvastam, ahol érdekes ismertető volt a játék alapjául szolgáló lengyel kommunizmusról. :D Volt persze ajándékozás is. Viko jóvoltából mindenki kapott gravírozott Bagolyköves-hópelyhes bögrét, Merótól kaptam fürdőbombát, Adam pedig szaloncukorral kínált meg. 

Tizenegy felé aztán elkezdtek csendben hazamenni azok, akik nem aludtak a bálon. Én maradtam, mert ezt szoktam meg, de rájöttem, hogy lassan kiöregszem ebből. Az előző években a bálok mindig iskolákban, tornatermekben voltak, ahol lehetőség volt egy másik terembe vagy esetleg egy sötét sarokba elvonulni, ha valaki aludni akart. Tavaly és már idén sem egészen adatott meg ez a lehetőség. Valójában arra voltam ítélve, hogy megpróbáljak aludni ugyanabban a pincehelyiségben, ahol 15 ember egész éjjel fent volt és fennhangon kacagva történeteket osztott meg egymással. Nem hibáztatok senkit, ez a bál lényege, de nekem éjjel aludnom kell - és ezúttal nem nagyon sikerült. Még hét előtt felkeltem és elbúcsúztam a bagázstól, aztán pedig hazabattyogtam az ébredező Budapesten - ami egyébként nagyon szép volt. 

Egy kis karácsonyi BK-hangulat mindig jó :)

Én mostanában

Egy kis beszámoló arról, hogyan is tengetem mostanában napjaim.

Miután Bálinttal szakítottunk, egy darabig nehezen szoktam meg, hogyan is töltsem be azt az időbeli űrt, amit maga után hagyott, hogyan is töltsem el a napjaimat, ha már nem találkozunk és nem beszélünk többet. Azt gondoltam, hogy tengernyi szabadidőm lesz, de igazából nem így alakult. Szerencsére van két munkám, amik, bár elvileg együtt tesznek ki egy teljes állást, igazából egészen sok időmet elveszik. Ez főleg amiatt van, hogy nem könnyű összeegyeztetni őket. A kutatói asszisztensi állásomhoz például az utóbbi időben mindig a Szabó Ervin Könyvtárba kellett menjek. Ki kellett kölcsönözzek régi, az 1920-as, 30-as évekből való folyóiratokat, és átlapoznom őket, bizonyos témájú cikkek után kutatva. Ez amúgy egy egészen érdekes feladat. Még sosem használtam a könyvtár raktári szolgálatát, úgy működik a dolog, hogy az ember lead egy rendelést, vár fél órát, mire fölküldik az anyagot, ráadásul ezek olyan szövegek, amiket nem is lehet elhozni, csak helyben olvashatók. Bár sokszor fárasztó órákon át újságokat lapozni, a tartalom igazából tök érdekes. Van abban valami varázslatos, hogy az ember belepillanthat, mit olvastak kilencven évvel ezelőtt. A  fő problémám a könyvtár nyitva tartásával van. Hétköznapokon 10-től 8-ig van nyitva, szombaton pedig 10-től 4-ig. Vasárnap zárva. Én, aki a CEU nagyszerű, tanulóbarát nyitva tartásához szoktam, ezen teljesen kivagyok. Tök szívesen kezdeném a napomat korán a könyvtárban, de nem lehet, mert csak 10-kor méltóztatnak kaput nyitni. Tök szívesen mennék oda szombaton, de 4-kor már bezártak. Vasárnap ki sem nyitnak. Hát ez mi? Így jobbára marad az a megoldás, hogy munka után - 4-5 óra tájban - menjek oda, és maradjak késő estig, de így is csak pár órát tudok minden nap haladni. Sokkal praktikusabb lenne, ha rászánhatnék kevesebbszer, de hosszabb időket, de egyszerűen nem engedi meg a nyitva tartás. Tök kiakasztó.

A Centropa és a CEU összehangolása miatt például még azt sem sikerült összeraknom, mikor járjak mozogni. Elvileg itt lenne rá a lehetőség - szingli vagyok, független és elhivatott, most kell bomba formába hoznom magam. Csak közben... mikor? Esténként nem tudok edzeni menni, mert az a könyvtározás ideje. Elmehetnék reggel, igen, de akkor először is nagyon korán kell keljek, utána pedig Centropa és könyvtár, és este jutok haza - hát azért ez komoly vállalásnak tűnik. És ha egyik este mégsem kéne dolgoznom, akkor is bejönnek ilyen programok, mint színház, születésnap, vásárlás, vagy kutyafüle. Szóval egyelőre a bénázás megy, és az elhatározás, hogy majd jövő héttől igazán belekezdek. 

Most igazából a Centropás munka is eléggé lefoglal. Múlt héten volt a krakkói szemináriumunk, az első, aminek a szervezésében már én is aktívan részt vettem. Mivel volt Krakkóban partnerünk - a szuper kedves és hatékony Katarzyna - én igazából csak koordinátori feladatokat láttam el, a szervezés gyakorlati része rá hárult. A szeminárium egyébként jól sikerült. Háromnapos volt, mi Marcellal egy nappal korábban érkeztünk, tehát összességében négy napot töltöttünk a városban. Még sosem jártam Krakkóban, és szerettem volna alaposan megnézni, de erre sajnos csak kevés lehetőségünk volt. Első nap délután érkeztünk, a szállásunk a zsidónegyednél volt, és rögtön bejártuk a környéket valami vacsora után kutatva, az például egy jó séta volt, és nagyon jól elbeszélgettünk Marcellal közben. Másnap viszont beindult a szeminárium, és a kétórás idegenvezetéses zsidónegyed-túrán kívül már semmit sem láttam a városból. A szeminárium helyszíne a Galicia Zsidó Múzeum volt, ami öt perc sétára volt a hotelünktől. Kicsit izgultam ugyan, de az a helyzet, hogy itt sem hárult igazi felelősség rám: a gyakorlati szervezést végig Katarzyna intézte (én nem is tudtam volna, mivel nem beszélek lengyelül), a Centropa előadásait Marcell tartotta, és a fontosabb felmerülő kérdésekben is ő döntött. Szóval izgulnom nem igazán kellett, de azért segítettem, jelen voltam. Jó tapasztalat volt, hogy mit kell esetleg legközelebb másként csinálni, de azt hiszem, alapvetően elégedettek lehetünk mi és a résztvevők is.

Miután visszajöttünk Krakkóból, is volt bőven feladat a Centropánál,és ha nincs is, hát valahogy csinálok magamnak. Az a helyzet, hogy kezdem egyre jobban megszeretni a HUB-ot. A múlt héten például igazán beindult az élet: hazajött Tomi Amerikából, Marcell ismét behozta Ropi kutyát, egy nap a könyvelőnk is bejött a gyerekével, a Közös nevező szeminárium miatt rendszeresen bejött Eszter, Gábor és Szilvi tárgyalni  - szóval élet van, nyüzsgés van, és jó fej emberekkel vagyok körülvéve. Igazából először érzem azt, hogy tényleg olyan emberek vesznek körül, akikkel a világnézetünk, a céljaink, a terveink nagyon hasonlóak. Mindenkit tökre bírok, tök jól kijövünk, együtt megyünk ebédelni, és munka közben is sokszor el-elbeszélgetünk egymással. A Centropának szemináriumokat és kiállítást szervezek, de időről időre beszélek Julcsival a Haveros dolgokról, a foglalkozásokról és a megújuló programokról, amihez most fotózunk; és itt a közös nevező, amihez szintén játékokat és foglalkozást kellett kitalálni, és nekem ez az egész olyan szinte, mintha nem is munka lenne, hanem valamiféle szórakozás. Tudom, hogy ez valami isteni ajándék, hogy én ilyen helyen dolgozhatok, és remélem, nagyon sokáig tart majd ez az egész. :)

Pont emiatt, hogy jól érzem magam a HUB-ban és szeretem a kollégáimat, igazából nem bánom, hogy bent kell lennem, és sokszor egész sokáig maradok bent és teszek-veszek akkor is, amikor már nem kellene. Óvatosnak kell lennem, és azért figyelmeztetem magam, hogy ők a munkatársaim, és nem a barátaim, de jelenleg mégis ők esnek most a legközelebb hozzá. Az a helyzet, hogy nem tudom letagadni, hogy a szakítás óta azért elég magányos vagyok - és a munkám és a HUB-beli élet elég sokat segít ezen. 

Az a helyzet, hogy mindig is elég jól elvoltam egyedül - ez az introvertált emberek jellemzője. Szeretek otthon lenni a szobámban, szeretek könyveket olvasni, színezgetni, pokrócba bugyolálva teát kortyolgatni, szeretek a családommal lenni. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy nem élvezem, hogy egyedül vagyok, hanem magányos vagyok, és szívesen elmennék valahova, de nincs kivel, részt vennék valami társasági eseményben, de nincs társaságom, és persze - összebújnék valakivel, de már ő sincs nekem. Tudom, hogy ez egy rendszeres, visszatérő problémája az életemnek, amin mindig ideig-óráig túl tudok lendülni, aztán egyszerűen vannak pillanatok amikor nem megy, és akkor egyszerűen csak szarul érzem magam. De, hogy tényleg ne hangozzak nagyon negatívnak, hangsúlyozom, hogy most tényleg kezdenek jobban menni a dogok, és tökre örülök, hogy ezek a HUB-beli emberek itt vannak nekem. 

Úgyhogy érzem, hogy átalakulóban van az életem, valóban egy új fejezet kezdődik azzal, hogy magam vagyok, hogy ennyire fontos lett a munkám, és több idő van magamra is - nézzétek meg például a Könyvespolcot, idén rekordot döntök az elolvasott könyvmennyiséggel. Még az kéne, hogy el tudjak járni edzeni is, és végre lefaragjam a combomból azt a részt, ami kb. három éve zavar. 

A szakításunk már nem fáj annyira, határozottan jobban állok, mint pár héttel ezelőtt, ami egyértelműen az elmúlt idő eredménye, amiben egyáltalán nem találkoztunk és beszéltünk, meg talán egy kis tudatos munkáé is. Persze ne legyenek illúzióim: ha találkoznék most Bálinttal, ez az egész úgy omlana össze, mint egy kártyavár. Nem baj, eltelik még idő, dolgozom a témán. Most leginkább azt szeretném elérni, hogy ez az egész tényleg valami nagyon pozitív és szép emlékként maradjon meg bennem, és hogy valahogy egy jó kapcsolatot sikerüljön majd felépítenünk egymás között. 

Látogatás Serennél

Mivel a táborban annyira jól éreztük magunkat Serennel és Shizuval, arra gondoltam, hogy fel kellene eleveníteni év közbeni találkozásainkat is. Régen évente többször is utaztunk Debrecenbe, vagy Seren jöt hozzánk, ilyesmire azonban az utóbbi években egyáltalán nem került sor. most viszont kiváló alkalmat szolgáltatott az utazásra a tény, hogy Serennek és Shizunak is születésnapja volt.

Szóval tegnap reggel levonatoztunk Shizuval Debrecenbe, és bár szundikáltunk, sikerült időben leszállni és nem eltéveszteni a megállót. Hamarosan Seren is befutott a biciklijével, és nekivágtunk a csodaszép és izgalmas Debrecennek. Miután megcsodáltuk a villamosokat és a felújított Nagytemplomot, letelepedtünk egy parkban, és onnan nem is mozdultunk órákig. Először is ajándékoztunk. Adtam Serennek és Shizunak egy-egy szupermenő szuperegészséges szupereco-friendly kulacsot, meg egy-egy Robert Galbraith könyvet, ami remélem tetszik nekik, és utána kölcsönadják. Seren és Shizu között is gazdát cserélt egy quinoa-leves, meg bőrradír, instant-süti, tea és macaronos fülbevaló-tároló. Ezután beszélgettünk mindenféle témáról, úgy mint: internetes társkeresés, intimkehely, az őzek vemhességi ideje, és társai. Menet közben Seren beszámolt nekünk a Pepcóról, Debrecen olcsó és nagyszerű mindent áruló üzletéről, mi pedig úgy döntöttünk Shizuval, hogy azt márpedig meg kell néznünk! Úgyhogy a következő állomás Debrecen plázái voltak: az elsőben pisiltünk, a másodikban megnéztük a Pepcót, ami tényleg mindenféle jó dolgot árult és tényleg nagyon olcsón. Voltak ruhák, játékok, papír-írószer és lakberendezés, és egy csomó időt eltöltöttünk azzal, hogy sétálgattunk a polcok között. Végül egy készlet filctollal, illatos gyertyával és egy adag ruhával távoztam, Seren szerzett egy rókás termoszt is magának. 

A shoppingolást egy kávézással vezettük le, pontosabban Seren kávézott, Shizu mentás-bodzás-szőlős limonádét ivott, én pedig epres shake-et. Bevállaltunk emellé még egy cupcake-et és egy répatortát is. Miután mindent elfogyasztottunk és ismét megtárgyaltuk az élet nagy kérdéseit, ideje volt visszamenni az állomásra, ahol felszálltunk (a késésben lévő) budapesti vonatra. A hazaúton bőszen set-eztünk Shizuval (rekordot is döntöttünk!) és végül Zuglónál szálltunk le, ahol azt hittem, Shizunak teszek szívességet, de végül nekem jött előbb buszom és jól otthagytam szegényt.

Szuper egy nap volt! Legközelebb Seren jön hozzánk - bár addig még túl kell éljen egy vizsgaidőszakot. :)

Látogatás Izraelben

A Varázslatos Tábor után alig pár nappal Petra és én repülőre ültünk, hogy meglátogassuk Orsit Izraelben. Az egész viszonylag spontán jött. Az egy régi terv, hogy ki kéne menni Orsihoz, akár úgy, hogy csak én látogassam meg, akár úgy, hogy Petra is csatlakozik. Ezzel az állandó nehézség persze az, hogy mikor én ráérnék, nem biztos, hogy neki is van elég szabadideje, és vice versa. Idén is tök szenvedős volt kitalálni, hogy akkor mikortól is ér rá Orsi, hiszen neki a nyár nagy részében még vizsgaidőszaka volt. Abban sem voltunk biztosak, hogy nem tud-e inkább ő meglátogatni minket Budapesten. Ráadásul lejárt az útlevelem is, és azt sem tudtam, mikor fogok munkába állni. Szóval nem volt könnyű, de végül elfogadhatóak lettek a repjegy árak, és az utolsó pillanatban lett útlevelem, és úgy döntöttem, rá is érek, szóval Petrával tíz napot töltöttünk Izraelben! Igazából egy pihis, feltöltődős nyaralás volt, nem egy szokványos külföldi látogatás. Orsival együtt Sahar nagyszüleinél laktunk Gederán Hans kutyával, illetve épp ott volt Sahar öccse, Omri is. Gedera egy kisváros, Orsi gyakran kínjában nevetve mondja, hogy semmi nincs ott, boltot, kávézót még talál az ember, de minden másért a szomszédos városokba kell menni. Ez azt jelenti, hogy a programszervezés sem volt könnyű, hiszen mindenért kocsiba kellett ülni, és nekivágni az autópályának.

Iszapkúrán

Apropó kocsi! Orsi és Sahar régi autója tönkrement, ezért vettek egy vadi új Citroen Cactust. Nagyon különös élmény volt úgy utazni, hogy a húgom a sofőr! Orsi mindenhova nagyon jól, óvatosan vezetett, pedig elhihetitek, hogy Izraelben sok az őrült autós! A tíz nap alatt, amit Orsival töltöttünk, sokat voltunk strandon (elsősorban a legközelebb eső - de még mindig elég távoli - Rishonban), de elmentünk egyszer Tel Avivba, és a Holt-tengerhez is. Utóbbinál persze kihasználtuk a lebegés nyújtotta élményt, de iszappal is bőven kentük magunkat és medencéztünk is. (Sajnos nem vettem észre csodálatos változást a bőrömön a kúra után). Ezen kívül sétáltattuk Hansut Gederán, voltunk kosarazni, bevásároltunk (ami a közel-keleti termékek között igazi élmény), ettünk Ben & Jerry's fagyit (nyamm! nyammmmnyammnyamm!) és egyszer shoppingoltunk is (itt hozzájutottam egy tök klassz gyűrűhöz). 

Egy kilátópontról szemléli a csapat a tájat

Az Izraeli nyaralásunk fénypontja egyértelműen a Saharral töltött hétvége volt. Péntek reggel elmentünk Saharhoz a bázisra, hazavittük, majd kezdődött a kirnádulás! Sahar ugyanis egy kétnapos túrát szervezett Orsinak, Petrának, Omrinak és nekem Izrael északi részén. Péntek délután érkeztünk meg a Golan-fennsíkhoz, ahol leereszkedtünk egy völgybe. Itt, a természet lágy ölén pihent egy vízesés és egy tavacska, amit leanderek vettek körül. Sehol egy lélek... Hát, mi ebben fürödtünk! Annyira szuper volt! Még halakkal és teknősökkel is találkoztunk lubickolás közben.

Patak a völgyben

Ez ám a kirándulás :) Pancsolás után visszamentünk a kocsihoz, és elautóztunk Izrael legnagyobb édesvizű tavához, a Kinneret-tóhoz (ami arról híres, hogy Jézus sétálgatott rajta). A tó partján egy halas étteremben vacsoráztunk, majd egy kempingben vertünk sátrat. A sátorban Orsi, Petra és én aludtunk, Omri és Sahar a kevésbé kényelmes kocsit választotta. Képzeljétek csak el: sátrazás a tóparton, semmit sem hallasz, csak a szél és a hullámok zúgását, szemben Tiberia fényei... hmmm...

Másnap reggel korán útnak indultunk, ugyanás három további helyet meg kellett még látogatnunk. Hát nem tudom, pontosan merre voltunk, de kirándultunk egyet valami hegyen, aztán egy másikon, ahol hasonlóan a pénteki naphoz, egy sziklás úton ereszkedtünk le egy völgybe. Itt is friss, hűs vizű patakok futottak, de sajnos már nem voltunk egyedül, több kirándulóval is találkoztunk. Jó volt egy kicsit megpihenni, lábad lógatni a hideg vízben a halacskák közé, és Orsiról persze számos modellfotó is készült. Ami jópofa, hogy én ráleltem az Egy Gyűrűre - az egyik patakban a kövek közé lehajolva egy nagy, férfi karikagyűrűre leltem, amin héber felirat futott.

Tel Aviv

El is tudtam olvasni, az egyik bibliai idézet az: Halld, Izrael, egy az Isten. Kár, hogy egy vallásos szövegű férfigyűrű az, mert így nem igazán az én zsánerem, de azért hazahoztam, mert milyen jópofa már, ahogy találtam. A fürdőzésünk után visszamásztunk a kocsihoz, és elautóztunk Izrael legészakibb pontjára, ahol függővasúttal egészen a sziklák tövébe ereszkedhet az ember, és megcsodálhatja, hogyan vájták a hullámok évezredek alatt a fehér parti követ. A hazautunk során megálltunk hamburgert falni, és csak estére érkeztünk ismét Gederára. Másnap reggel Sahar már ment is vissza a bázisra.

Óriási élmény volt a kirándulás, feléledt bennem a vágy, hogy gyakrabban járjak kirándulni Bálinttal, és esetleg komolyabban, "ottalvósan" is túrázzunk. Tök lelkes vagyok, de nem tudom, lesz-e ebből bármi is. A kirándulás mellett jó volt a sok pihenés. Elolvastam Orsi két könyvét, és persze azért valamennyi színt is szedtem magamra a napon, anélkül, hogy leégtem volna. Ettünk sok finom izraeli nasit, és jó adagot hoztunk is haza belőle. Próbáltam gyakorolni a hébert, persze sehogy sem állok, de tanultam pár új szót, ilyesmiket, mint "elsősegély", "mentő" és "ugrálni tilos".  És persze nem utolsó sorban jó volt Orsival lenni! Orsi nagyon jól teljesített az egyetemen, túl van az első évén. Miután hazajöttünk, munkát keresett, és talált is: Rehovoton, az egyetemével szemben kezdett dolgozni egy szállodában, egyelőre nagyon intenzíven, később pedig a suli mellett is folytatja majd. Átvette az izraeli stílust és határozottan éli az életét, nem tutyimutyiskodik annyit, mint én. :)

Orsi ittléte

Alig értem haza Kolozsvárról, máris megérkezett Orsi, hogy közel három hetet nálunk töltsön! Ez ám az öröm! Ahogy lenni szokott, ez az időszak nagyon intenzíven telt, volt sok-sok családi program, de Orsi a barátaival is sokat találkozott, például három napra leutazott Pécsre, de reggelente kávézni járt egy ismerőssel, déltájban ebédelni, esténként borozni... de azért sokat láttuk, és sok mindent csináltunk együtt. Az első vasárnap például Segwayezni mentünk. Ez apu óhaja volt, tulajdonképpen születésnapi ajándék a számára. Anyu járt utána a lehetőségeknek, és végül nem a városban, hanem a Normafán vehettünk részt a kerekezésben, ami tök szuper volt! A Segway egy nagyon furcsa kis jármű, két párhuzamosan futó kereke és egy kormánya van. Az ember csak fellép rá, és a testével irányítja: ha előre dőlünk, a Segway előre megy, ha hátra, akkor hátra, és hasonlóan lehet kanyarodni is. Nagyon hamar ráérez az ember, és akkor már simán lehet vele suhanni lejtőn, emelkedőn, gyökerek és kövek között. Mi családilag próbáltuk ki a dolgot, és csatlakozott hozzánk Ildi, akinek szintén születésnapi ajándék volt, hogy egy közös élményre velünk tart. Volt egy idegenvezetőnk, ő segített, hogy hogyan működik a jármű, és ő vezetett minket. Nagyon jófejkedett, csak sajnos tök szexista volt, folyton arról puffogtatott poénokat, hogy a csajok mit csinálnak rosszul, meg hogy a pasik mindig száguldoznak a vezérszellemüknek köszönhetően. Szerintem ez tökre gáz. Na mindegy, maga a kaland szuper jó volt, és ahogy láttam, a család többi tagja (még anyu is!) élvezte. A múlt héten is sok közös programunk volt. Pénteken volt a széder este, ezért előtte való kedden már szokás szerint felugrottunk Eszterékhez, hogy gyakoroljuk a dalokat. Maga a széder szerintem kicsit lagymatagra sikerült, még döcögősebb volt, mint az előző években, és énekelni sem volt nagy élmény úgy, hogy a család többi tagja kukán bámul és meg se próbál bekapcsolódni. Pedig direkt elhívtam Borcsát, mert kíváncsi volt az ünnepre. Nos, nem tanult sokat az autentikus zsidó hagyományokról, szerintem ő sokkal jobban képben volt, mint bárki a teremben. Másnap, szombaton egy egész napos utazást tettünk Miskolcra. Délelőtt a barlangfürdőben áztattuk magunkat - itt kaptam anyutól egy tök klassz strandkendő-törölközőt. Utána megebédeltünk, és meglátogattuk az unokatesómat, Szityut, akinek egy hónapja született meg a kislánya, Lilla. Új lakásba is költöztek, tehát azt is megszemléltük. Sajnos a távolság miatt Szityuékat keveset látjuk, nem is találkoztunk velük Moncsi terhessége alatt. A lakásuk nagyon szép, és persze a kis Lilla is tündér - még nagyon-nagyon pici, és az ott tartózkodásunk alatt végig aludt. Tényleg! Pedig kézről kézre adtuk, és nagyon sokat volt nálam is, de semmit sem csinált, csak szundikált, esetleg néha ásított és nyújtózott egyet. Nagyon jó volt így is találkozni vele. Orsival korábban körülnéztünk egy bababoltban, és egy puha macis rongyit vettünk neki, amit majd szorongathat és magával hurcolhat mindenhová. Remélem, ha már nem csak alvásból állnak a napjai, értékelni fogja. :) Miután Lillát meglátogattuk, persze elmentünk a másik unokatesóm, Balu családjához is, így végül csak este értünk haza.

A másnap azért volt izgi a számomra, mert elmentem a Millenárisra a Könyvfesztiválra, és találkoztam Janne Tellerrel, aki két könyvemet (a Semmi-t és a Ha háború lenne nálunk-ot) is dedikálta. Úgy be voltam zsongva, hogy ihaj. Nagyon örülök a dedikálásnak, tényleg remek könyvek ezek. Délután átjött hozzánk Sahar, ugyanis ő is kapott eltávot a katonaságból, és itthon töltött egy hetet! Jó volt őt is látni, két éve nem volt olyan, hogy együtt itt lettek volna Orsival. Együtt töltöttük a délutánt, este pedig Orsi, Petra és én az Operába mentünk megnézni a Csipkerózsika balettet. Hát természetesen az is nagyon szép volt. :) A héten még találkoztunk a Barukh családdal, kedd este ugyanis meghívtak magukhoz egy grillezésre. Ott voltak Szántóék is, az este a már megszokott jó hangulatban telt beszélgetéssel, falatozással. Az est fényét Hans kutya is emelte. 

Orsival nagy összeesküvők voltunk, ugyanis az elmúlt hetek során titokban apu ajándékával is készültünk. Apu május 3-án 60 éves lesz, a család azonban már tegnap megünnepelte egy étteremben. Nos, erre az eseményre készültünk mi. Mivel apu mindenkinek családi videókat készít a jeles szülinapokra, helyénvalónak tűnt, hogy mi is ilyesmivel készüljünk. Az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy egyikünk sem ért a videószerkesztéshez. Szerencsére eszembe jutott, hogy tudunk prezit készíteni, ami legalább annyira menő, mint egy videó. Tehát a következőt tettük: először is elzarándokoltunk nagyihoz, és kértünk tőla képeket és dokumentumokat apu gyerekkorából. Nagyszerű darabokhoz jutottunk hozzá. Utána itthon is áttúrtuk az albumokat, és levadásztunk még pár képet, amit közösen, a CEU gépén szkenneltünk be. Többé-kevésbé simán is ment, csak néha téptük a hajunkat, mikor hosszú percekig tartó munka után a gép csak úgy kiírta, hogy "job failed". Később itthon is találtam egy csomó klassz dokumentumot, amit be kellett szkenneljek (mint apu bizonyítványai, diplomája, kitüntetéses oklevelei), és persze átnéztünk egy csomó digitális fotót tartalmazó mappát. A képeket szerkeszteni is kellett, aztán persze ügyesen és okosan prezibe pakolni. Ez nem volt kevés idő, de Orsival nagyon jól összehoztuk. A másik ajándékunk apunak egy kis csupor volt, benne 60 gondosan feltekert és átkötözött cetlivel. Minden cetlire egy-egy könyv 60. oldaláról választottunk egy mondatot, vagy kisebb bekezdést. A játék egyértelmű: apu minden nap húzhat egy cetlit, és az idézet alapján kitalálhatja, melyik könyvről van szó. Sejthetitek, hogy ezt sem volt egyszerű mulatság összehozni, de mi nagyon élveztük, és szerintem apu is ellesz vele. :)

Maga a szülinap tök klasszul sikerült. A második kerületi Mandragóra étterem különtermében voltunk. Jelen voltak a nagyszülők, a Szántó család és Koscsóék majdnem teljes létszámban - Szityuék nem jöhettek sajnos a kis Lilla baba miatt. Orsival nagyon izgatottak voltunk a szereplésünk miatt. Miután a pincérlány felvette a rendeléseket, az én vetítésem következett. Vásznat a hely biztosított, projektort én szereztem. Először adtam elő prezit offline, és izgultam, hogy ne tegyen keresztbe nekem a technika, de szerencsére jól jött ki minden. A család érdeklődve nézte a vetítést, és szerintem mindenkinek tetszett. Remélem, apunak is. :) A prezi után mindenki felköszöntötte aput, átadtuk az ajándékokat, és Jutka is felolvasott egy verset. Aztán jóízűen elfogyasztottuk az ebédünket. Végül a desszert után Orsi szereplése következett, ő ugyanis írt 60 mondatot, ami jellemzi aput. Apu sokoldalúságát mutatja, hogy nem is volt olyan nehéz összeszedni azt a hatvanat, bár persze azért közösen hoztuk össze. Én kameráztam, amíg Orsi beszélt, de annyi vicces mondat volt, hogy biztos rázkódik a felvétel a nevetésemtől. Szerintem tök jól sikerült a délután, készült egy csomó felvétel, fotó, és csomagokkal megrakva jöttünk haza. Furcsa, mert apu szülinapját mindig az enyémmel közösen tartjuk, de most csak az övé volt a főszerep, én teljesen mellőzve lettem. Az ebéd végén kaptam ugyan néhány csomagot, de abban egyezett meg a család, hogy tartunk majd egy ünneplést május végén, ahol rendesen is felköszöntenek, a szintén májusi Gézuval együtt. Már várom. :)

Orsi sajnos ma hajnalban hazautazott. Teljesen elképesztő, milyen gyorsasággal repült el ez a közel 3 hét. Mintha itt sem lett volna. Valahogy nagyon jó mindig, ha Orsi itt van, már önmagában az, hogy együtt ülünk egy szobában, és mindenki olvas, vagy mással tevékenykedik, az is valahogy jó, mert mégis együtt vagyunk. És tök jó volt együtt lenni, dumálni. Még ha meg is szoktuk már, hogy többnyire nincs velünk, azért ilyenkor érezni, mit hagyunk ki nélküle. A család hajnali háromkor kelt, összekészülődtünk, és mi még fél négykor félig csukott szemmel elénekeltük anyunak az "orgona ágát" egy-egy csokor virág kíséretében. Persze volt sírás-rívás. A többiek kimentek Orsival a reptérre, de én inkább megpróbáltam visszaaludni itthon. Most igyekszünk újra megszokni, hogy Orsi elment. Például hirtelen megint elférek a szobámban. Délelőtt ki is takarítottam, rengeteg por gyűlt össze az elmúlt hetekben. Orsin kívül egyébként volt néhány dolgom. Először is, meg kellett írjam az utolsó beadandómat a CEU-ra, Kymlickának. Ezt félgőzzel bár, de tisztességesen megtettem, valahogyan szakítottam időt Orsi mellett a szakirodalom olvasására, majd az írásra is. Bár nem lett nagy szám, remélem jó jegyet kapok, nem örülnék, ha most az év végén romlana le az átlagom. Az utolsó beadandó leadva, nincs más dolgom, mint szakdolgozatot írni - a határidőt eltolták egy héttel, így egyelőre bizakodó vagyok, szerintem szépen elkészülök június 6-ra. A másik projekt, amin aktívan dolgoztam, Bálint szülinapi ajándéka volt. Szegény Bálint Orsi ittléte alatt rendesen mellőzve lett, csak keveset tudtunk találkozni és rövid időre - részben miattam, részben azért, mert többször kapott filmezős munkát. Neki is szülinapja volt április 25-én, de aznap nem is találkoztunk, és az ajándékozásra is csak tegnap kerítettünk sort. Nem is baj, mert nem volt kevés idő összehozni a meglepetését. Mivel nagy lendülettel belefogott a német tanulásba, egy szótárfüzetet rajzoltam neki, amiben több, mint 200 szó szerepel illusztrációval. Szerintem nagyon cuki és pöpec lett, remélem segíti majd a tanulásban. És persze hogy ne csak uncsi tananyagot kapjon, adtam neki ajándék jegyet a velencei Cable Park-ba, ahol wakeboardozni lehet. Izgis kaland lesz majd kipróbálni nyáron. :)