Október 27-31 között munkaügyben kellett Krakkóban lennem, és elhatároztam, hogy utána kint maradok kicsit egyedül is. Még a nyáron jöttem rá, hogy egyrészt irtó mázlista vagyok a munkámmal, mert sokat tudok vele utazni, másrészt ezt jobban ki tudnám használni, ha extra napokat adnék a kinttartózkodáshoz. Szóval egészen november 3-ig Krakkóban maradtam.
Az egész ott kezdődik, hogy én Amszterdamot leszámítva nem utaztam sehová egyedül, de egy ideje nagyon foglalkoztat a gondolata, egyrészt, mert élményeket szeretnék gyűjteni, másrészt, mert meggyőződésem, hogy segítene kicsit önállóbbnak lennem és nagyban hozzájárulna a személyes fejlődésemhez. Vicces, hogy már ennek a három napnak a megszervezése és tök komoly feladatnak bizonyult, és izgultam is miatta, pedig hát ugye nem a dzsungel közepére utaztam távol a civilizációtól.
A dolog munka része egyébként jól sikerült, két eseményünk is volt: egy diákprojektünk záróeseménye és egy háromnapos tanárszeminárium. Örülök, hogy jól sikerültek, különösen a szeminárium az, ahol már tavaly is nagyon lelkes tanárok voltak, kedvesek, akik tök hálásak az egészért, és mindegyiküktől egy csomó pozitív visszajelzést kaptam, sőt egyesek kis ajándékokkal is kifejezték a hálájukat. Ez tök jó érzés!
A szeminárium 31-én, kedden ért véget, én pedig iszkoltam a Wawel kastélyhoz, ahol idegenvezetésen vettem részt. Megnéztem az uralkodói termeket, meg az egyéb mindenféle szép szobát, ahol a vendégeket és követeket fogadták. Különösen a faliszőnyegek voltak nagyon szépek, illetve láttam azt a híres termet, ahonnan a plafonról faragott fejek kukucskálnak lefelé. Az kicsit bizarr volt. A termek megnézése után jutott időm a katedrálisra is. Az egész egyébként kívülről is nagyon szép. Miután mindent bejártam, eljött az ideje hogy megnézzem a szállásomat. Ez elég izgi volt. Most laktam először hostelben, leszámítva a belgiumi utazásunkat Hannahval, ami januárban volt, és egy lélek nem volt ott rajtunk kívül. Ezt a hostelt gondosan választottam ki a netről, de persze így sem tudtam, mire számítsak. Az volt bennem, hogy majd valahogyan biztosan megismerkedem ott emberekkel, amiből valami tök jó is kisülhet, csak fogalmam sem volt, hogyan fog ez történni. Mikor a hostelbe megérkeztem este 6 körül, elég nagy pangás volt. Fölcipeltem a motyóm a harmadik emeletre, és megnéztem a szobámat - négyágyas volt, de nem volt még ott senki rajtam kívül. Amúgy nem volt túl nagy, két emeletes ágy, szekrények, asztal és három szék. Lecuccoltam, aztán szemrevételeztem a konyhát. Ott már lődörgött pár ember, de senki sem akart sürgősen barátságot kötni velem. Nem tudtam, mit is tehetnék, úgyhogy hamarosan ismét felkerekedtem, jártam egy nagyot az óvárosban, és bementem minden üzletbe szuvenírekre vadászva. Mikor visszatértem a hostelbe, még mindig pangás volt, én meg fáradt voltam, szóval úgy döntöttem, elvetem a barátkozás és a bulizás ötletét, és lefekszem. Nyugtalanul aludtam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb fel fognak bukkanni a szobatársaim, akikről még nem tudtam, kicsodák. Végül hajnali egy körül jelent meg az első srác, aki igyekezett csendes lenni, de az egész táskája kizuhant a szekrényből, szóval esélyem sem volt nem felébredni rá. Ausztráliából jött és hamar rájöttem, hogy a beszédének csak a felét értem, ami tök bosszantó volt. Visszaaludtunk, és egy másik srác is megérkezett hajnali 3-kor. Ő már meg sem próbált csendes lenni, aztán pedig álmában is olyan borzasztóan horkolt, hogy rögtön újragondoltam, jó ötlet volt-e ez a négyágyas szoba. Végül valahogy csak elaludtam, a horkolós személy pedig korán reggel el is tűnt, úgyhogy sosem tudtam meg, ki az.
A következő nap november 1-re, mindenszentekre esett, ezért a legtöbb hely Krakkóban zárva volt. Aggódtam, hogy nem fogok-e emiatt unatkozni, de végül semmi ilyesmi nem történt. Délelőtt egy ingyenes városnéző sétán vettem részt. Ez úgy működik, hogy az ember megjelenik a találkozási pontnál, aztán a csoporttal tart, ameddig jól esik neki. A végén, ha tetszett az idegenvezetés, mindenki annyi borravalót ad, amennyit jónak ítél. Én teljesen meglepődtem, hogy egy igazi, komoly városnézésről van szó, két órán keresztül sétáltunk ugyanis az óvárosban! Az idegenvezetőnk nagyon cuki és szórakoztató volt, és egy csomó érdekes történetet mesélt a városról. Úgy gondolom, a jó idegenvezető a garancia arra, hogy ezek az "ingyenes" túrák egyáltalán fenn tudnak maradni. Rengeteg szép dolgot láttam, és mindenhol azt éreztem, hogy itt is megállnék, meg ott is, ezt is lefotóznám, meg azt is, de nem akarok lemaradni a csoporttól, szóval majd visszajövök később... A csoportban egyébként több magányos utazó is volt, és elég hamar megszólított egy svéd srác, aztán pedig egy koreai fiú. Végül az idegenvezetés végén hárman úgy döntöttünk, hogy együtt maradunk és megebédelünk, aztán a svéd fiúval kettesben indultunk el felfedezni a zsidónegyedet. Kicsit fura érzés volt, mert lám, viszonylag könnyen megkaptam amit akartam - a társaságot - de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem minden társaság öröm és igazából attól még, hogy itt vagyok Krakkóban, nem lettem kevésbé önmagam, vagyis: sokkal szívesebben lennék egyedül. Nem mintha bármi gond lett volna a srácokkal, de nem éreztem azt, hogy túl sok dolgunk lenne egymással. Antonnal megnéztük a zsidónegyednek azt a részét, amit már ismertem, aztán átkeltünk a Visztulán a számomra is ismeretlen terepre. Itt szerencsére ismét belefutottunk egy ingyenes városnéző csoport legvégébe, és velük megnéztük a teret, ahol régen a gettó volt (ma 68 üres székből álló emlékmű van itt), illetve a Schindler gyárat, amit ma múzeummá alakítottak át. Anton elfáradt és innen hazament, én viszont folytattam a sétám még délebbre. Megnéztem azt a két helyet, ahol megmaradt a gettófal (az egyik egy iskolai játszótér mellett van, a hintákkal, mászókákkal, elég bizarr) utána pedig elmentem temetőzni. Közel esett ugyanis egy nagy városi temető, én pedig tudtam, hogy a halottak napja miatt csodálatos fényekben fog pompázni éjjel. A kirándulásomnak ez a része már meglehetősen spontán volt. Megnéztem egy régi temetőrészt, aminek különleges hangulatot adtak a középkori, gótikus faragványok, aztán továbbsétálva észrevettem, hogy nem messze áll egy olyan mesterséges domb, amelyből több is van Krakkóban. Mire megmásztam, besötétedett, és lepillantva a másik oldalon a szemem elé tárult a temető - és fantasztikus volt! Az egész narancssárga és piros fényekben ragyogott, meseszerű és hívogató volt. Alig bírtam magammal, leszaladtam és megtaláltam a bejáratot. A temetőben hömpölygött a tömeg, mindenki eljött meglátogatni a szerettei sírját. Minden egyes sír kivétel nélkül tele volt virággal és mécsesekkel - nem csak néhány darab volt rajtuk, hanem legalább egy tucat! Ez a látvány a halottak napját is örömünneppé varázsolta, azt közvetítette, hogy akik itt nyugszanak, ugyan már eltávoztak, de mégis itt vannak közöttünk.
A temetőtől végül egy bő húszperces séta volt visszajutni a szállásomig. Egész nap kutyagoltam, de igazából csak a végére fáradtam el, és imádtam! Bár Antonnal és a koreai fiúval azt beszéltük, hogy találkozunk este meginni valamit, végül lemondtam a dolgot, nem volt kedvem kimozdulni. Az ausztrál szobatársam, Nathan otthon volt, és megérkezett egy új lakótárs, a mexikói Marta is. Mivel Angliában tanult és utazgatott egy ideje, ő is folyékonyan és tökéletesen beszélt angolul, és emiatt bizony zavarban voltam köztük - és ez tök béna, hogy ilyesmi még előfordulhat velem! Egyébként Nathan egy kártyajátékot tanított nekünk, amivel remekül el is voltunk, aztán mindenki kidőlt aludni.
A következő napon meglátogattam Auschwitzot. Ez azért volt izgalmas, mert hosszas vacillálás után végül úgy döntöttem, teljesen egyedül, csoport és vezetés nélkül megyek, és ez önálló szervezést igényelt. Hajnalban ki kellett jussak valahogyan a buszállomásra, majd onnan busszal Auschwitzba, később pedig ugyanezt vissza. Szerencsére minden flottul és könnyen ment, nem volt semmi fennakadás. Auschwitz két részből áll: Auscwitz I és Auschwitz-Birkenau. Először az első részét tudtam megtenni önállóan, egy kis füzetke segítségével. Rögtön az elején le kell szögezzem, hogy nagyon örülök, hogy egyedül voltam, és nagyon fontos élmény, hogy elmentem. Sajnos azonban borzasztóan zavaró volt, hogy micsoda tömeget alkot a rengeteg látogató. Rengeteg csoport, idegenvezető, millió különböző nyelven nyomakodik körülötted, miközben próbálnád megnézni a kiállítás egyes részeit. Ami még zavaróbb, az a fotózás - fel nem foghatom, miért fotóztatja valaki magát az Arbeit macht frei kapunál vagy a barakkoknál, de többen megtették, miután elrendezgették a frizurájukat. A diákokon is azt láttam, hogy csak bambán mennek körbe, és lefotóznak mindent, ami eléjük kerül. Egy anya éppen a kivégzésre használt tér közepén érezte úgy, hogy segít kinyomni a lánya arcán egy pattanást. Ezek a jelenetek borzasztóan felhúztak, néha kedvem lett volna rájuk szólni. Komoly erőfeszítésembe került, hogy kizárjam a többi embert, és csak a helyre, illetve saját magamra koncentráljak, de végül sikerült.
Különösen Auschwitz I-et nagyon lassan jártam be, megnéztem majdnem mindent, amit lehetett. Azon kívül, hogy az ember látja kívülről, hogyan is nézett ki minden - a kapu, a barakkok, a szögesdrót, a krematórium - a barakkokon belül tematikus kiállításokat rendeztek be. Ezek egy része magát a tábori életet, mások az egyes nemzetek háborús sorsát dolgozza fel. A táborról szóló részek különösen emlékezetesek. Még akkor is, ha az ember igazából tudja, mi történt, sokkal inkább felfogja, mikor a szeme elé tárul egy szoba padlótól a plafonig tele emberi hajjal, melyet a felszabadítás után zsákokban találtak. Ugyanígy hatalmas kupacban cipők, szemüvegek, fésűk és hajkefék. Egy külön terem csak edényekkel volt tele. Kényszerítettem magam, hogy a tömeg mellett megpróbáljam látni az egyént is - a kis, virágos szélű csuprokat, mintás zománcfazekakat, melyek talán a család legféltettebb darabjai voltak, melyeket nagy szeretettel hoztak el otthonról remélve, hogy hasznát veszik majd. Nem tudom részletezni a kiállítások minden elemét, de nagyon fontosnak és megindítónak találtam őket. Különösen fontosak a vitrinasztal mögött kiállított dokumentumok, melyekre egy idő után a többség valószínűleg ügyet sem vetne. Némettudásom lehetővé tette, hogy bele is olvasgassak. A dokumentumok mindenféléről szóltak egyes emberek rekordjaitól a foglyok rejtegetett iratain át a gázkamrák és krematóriumok felállítására vonatkozó utasításig és később a kihúzott aranyfogak számbavételéig.
Auschwitz I után egy kisbusz vitt a közeli Auschwitz-Birkenauba, ahol már nincs kiállítás, maga a hely beszél. Ez a tábor is óriási, nagyon sok idő volt bejárni, és közben aláfestő hangulatként végig hideg eső szemerkélt. Ez az a tábor, ahová befutnak a vasúti sínek, ahová a deportált magyar zsidók többsége is érkezett. A tábor közepén, a sínek mellett rögtön szelektálták őket, háromnegyedük pedig azonnal a tábor végén álló gázkamrák és krematóriumok valamelyikében végezte. Még akkor is, ha tudomásom volt erről, megrendítő volt ott látni igazából, a teljes valójában.
Nagyon fontosnak tartom, hogy megnéztem ezt a helyet, úgy érzem egy jelentős "élménnyel" lettem gazdagabb. Ez a tapasztalat olyasmi, amit fel fogok tudni használni a Haver foglalkozások során is. És úgy érzem, sokkal több érvem van a holokauszttagadással szemben (nem mintha túl sok ilyennel találkoznék szerencsére). Egészen máshogy tudok úgy beszélni ezekről a dolgokról, hogy láttam. És nem csak a gázkamrákat és krematóriumokat láttam, amiket a németek az utolsó pillanatban leromboltak, ezért csak a romjai maradtak mementóként. Láttam a dokumentumokat, amik ezeknek a megépítéséről szólnak, láttam a németek által készített fotókat, láttam a papírokat, melyek a meggyilkoltak vagyontárgyait, ékszereit és fogaikból kiszedett aranyat veszik számba, láttam a tábori foglyok titkos mozgalmának feljegyzéseit az elgázosítottak listájáról. Az egész egy borzasztó, súlyosan igaz egységet alkotó egész, amelyre ráfogni, hogy egytől egyig hazugság - lehetetlen.
Szeretnék röviden visszatérni arra is, amit korábban a táborban fotózásról írtam. Zavart és nagyon helytelennek találtam, de azért elgondolkodtam azon, hátha tévedek. Egy olyan korban élünk, ahol reggeltől estig mindent dokumentálunk, a reggelinktől kezdve a munkánkon át a barátokkal való szórakozásig, és ez különösen igaz a fiatal korosztályra. Talán az, hogy egy 16 éves diák vakon fotózza az üres gázpalackokat a vitrin mögött, amiről visszacsillan a fény, talán valami sajátos módon próbálja feldolgozni a látottakat és kapcsolatot teremteni velük. Talán ha ezeket a képeket később megosztja, megmutatja másoknak, valójában hozzátesz ahhoz, hogy ennek a helynek az üzenete többekhez elérjen. Nem tudom, viszont érdekes kutatási témának tűnik. Egyébként az sem igaz, hogy én ne fotóztam volna - 4-5 képet készítettem a hely hangulatáról, de persze eszem ágában sem volt magamat is belevenni a kompozícióba.
Auschwitz után egy másfél órás buszút várt haza, ahol a kimerültségtől elaludtam, és ez a kis szünet segített hozzájárulni ahhoz, hogy valamelyest lezárjam a látottakat, és visszatérjek a valóságba. A hostelben ott volt Marta és Nathan, és elmentünk este felfedezni a várost. Szerettem volna megnézni az
Alchemia nevű romkocsmát, és tök jó érzés volt, hogy a javaslatomra oda mentünk és tetszett is mindenkinek! Természetesen nekem is - az egész olyan volt mint az alkimista műhelye, sötét ablakok, lombikok és képek a falon, csontvázak és preparált krokodil a plafonról, régi bútorok és gyertyák. Nagy bulit nem csaptuk, két sör (esetemben bor) után hazatértünk.
Pénteken egy fél napom volt még a városban, mielőtt indulnom kellett a repülőhöz. Úgy voltam vele, hogy hiába jártam már rengetegszer az óvárosban, még mindig nem volt alkalmam igazán egyedül, nyugiban, andalogva felfedezni, úgyhogy ez volt a terv. Korán összecsomagoltam és kicsekkoltam, és elkezdtem a céltalan bóklászást, ami közben megnéztem minden ház homlokzatát, rejtett kis utcákat és templomokat találtam, és szépen faragott ajtókat fotóztam le. Sajnos hamar hideg lett és elkezdett esni az eső, úgyhogy kezdtem kívánkozni egy teázó után, és ekkor elém tárult a legcsodásabb hely! Egy kis utcában volt eldugva egy kedvesen lepukkant házban a
Cafe Camelot, ahol hangulatos berendezés és nagy teaválaszték várt. Találtam egy asztalt egyik oldalt az ablak előtt, a széles ablakpárkányon (!), és végül ott üldögéltem egy bő félórát. Minden megvolt, amit szerettem volna: egy hangulatos hely, ahol teázhatok, olvashatok, és néha kipillantok az esőáztatta középkori utcákra. Annyira jó volt! A tea után még egy helyet látogattam meg, méghozzá egy nagyon régi egyetemet, a Collegium Maiust. Itt részt vettem egy rövid idegenvezetésen a könyvtárban, a professzorok lakosztályában és az előadóban, valamint megcsodálhattam az egyetem udvarán lévő zenélő órát is. Ezután siettem vissza a hostelbe, ahol még találkoztam Nathannal, és együtt elmentünk a közelbe Zapiekanka-t enni, ami igazából egy óriási melegszendvics! Ez biztosította, hogy kihúzzam az egész napos utazást.
A Krakkói tartózkodásom ezzel véget ért. Vonattal mentem a reptérre, ahol minden pikk-pakk ment - megtaláltam a járatot, amivel először Bécsbe repültem, majd egy órás várakozás után haza Budapestre. Jó késő lett, mire a BKV-val hazaverekedtem magam, és beestem Petra Halloweeni bulijának a közepébe. Bár fáradt voltam, még átmentem Szabó Petihez osztálytalira, ahol mindenki nagy örömmel fogyasztotta a duty free-ből magammal hozott mogyorós lengyel likőrt.
Összességében nagyon jó volt ez az utazás, egyrészt maga a helyszín miatt: Krakkó csodálatos, igazán beleszerettem. Van valamilyen különleges vonzódásom az ilyen régi középkori negyedek, óvárosok iránt. Másrészt jó volt kicsit egyedül lenni. Semmilyen nagy bonyodalommal, kihívással nem szembesültem, és kicsit megnyugodtam, hogy na, nem nagy ügy ez, ezt én is meg tudom csinálni, nincs itt semmi probléma. Ráadásul egyedül lenni igazán kikapcsoló: senki nem szól bele abba, hogy mit csinálok, oda megyek és olyan tempóban sétálok, ahogyan én akarom, az egész út a saját élményem. Ez a néhány nap lendületet adott ahhoz, hogy belevessem magam a tavaszi Portugál út szervezéséve - az lesz csak a kaland!
