My Year 2021

Az idei blogbejegyzéseim elenyészőbbnél is elenyészőbb számából (ezzel a bejegyzéssel együtt egészen konkrétan három) nyilvánvaló, hogy ez a blog már minden, csak nem aktív. Még az is megfordult a fejemben, hogy teljesen bezárom a kapuit, mert mégis, ki ír blogot manapság? De bevallom, néha őszinteségi rohamok is rámtörtek, hogy ezt vagy azt szeretném leírni ide (aztán nem tettem). Mindenesetre a szokásos évértékelőmet úgy döntöttem, megírom, és a blog itt van, itt lesz később is, ha valami oknál fogva úgy érzem, ebbe a mederbe kell csatornáznom a gondolataimat. 

Visszanézve, ez az év elég keserves volt, és nagyon revelatív volt az előbb elolvasni, hogyan telt 2020, és mit vártam akkor 2021-től. Lássunk egy összegzőt az év eseményeiről, aztán a lelkem mélységeibe is fejest ugrunk.

Januárban nagyon rossz érzésekkel tértem vissza a munkába, és elém is került egy cikk a fiatal felnőttek kiégéséről, ami pontosan arról az állapotról szólt, amit megéltem. Ez aztán nagy hatással volt rám, nagyon sok ismerőssel beszéltem róla, kiderült, hogy többen vagyunk hasonló cipőben, valóban generációs kérdésről van szó. Zsófival még egy brunch-ot is szerveztünk barátoknak a téma megvitatására. A jelenségre a mai napig sokat gondolok, valamilyen módon segít átvészelni a nehézségeket. A hónapra egyébként sok munka jutott, és egy szomorú esemény: 16-án meghalt Magdolnagyi, és vele elveszítettem az utolsó nagyszülőmet is. 

Februárban megint sokat voltunk otthon a Covid miatt, online meetingek és virtuális esti programok között. A Centropához csatlakozott Péter, az informatikusunk, aki már rögtön az első hetekben csúcsszupernek bizonyult (és ez továbbra sem változott). Tamással egy hétvégét Keszthelyen töltöttünk. Vettem egy új biciklit.  Felkért az Adománytaxi, hogy Zsófival legyünk modellek a Clother ruhaaukciós kampányban, és ennek keretében részt vettünk egy jó hangulatú fotózáson Legénden. A hónapban volt nagyi temetése is - vártunk, hátha Orsi haza tud jönni az eseményre, de sajnos a Covid miatt nem tudta megoldani.

Márciusban még bőven tartott a vírus, de azért kisebb csalásokat már engedélyeztünk magunknak: Zsófival egy hétvégét Siófokon töltöttünk, voltam Shizunál Hanabi-partin, és a Széder estét is családi körben ültük meg. A hónap szomorú eseménye, hogy sok nyűglődés és tépelődés után végül szakítottam Tamással (amiről az idei háromból az egyik blogbejegyzés is született). Elkezdtem egy féléves (online) tarot kurzust Markó Barbival, amit egyszerűen imádtam. 

Áprilisban voltam egy hosszabb szabin, Angyalin, Szentendrén, és Badacsonyörsön is Julcsinál. Megindult a covid utáni fokozatos nyitás, és megkaptam az első oltásomat is. 

Májusban szülinapom volt, amit családdal és barátokkal is megünnepeltem. Andi meghívta a HUB csapatot magához egy grillezésre. Ezen kívül leginkább munkásan telt a hónap. Megkaptam a második oltásomat. 

Június elején Tamással ismét összejöttünk. (Ugyanaznap pedig a macskánk kiszökött, jól ránk ijesztve, de szerencsére csak az udvarig jutott). Megünnepeltük Zsófi szülinapját, voltam a Haver szokásos leányfalui elvonulásán, és Dunaújvárosban is a Katttarzis technófesztiválon. Sok időt töltöttem Szentendrén, főleg Tamással, itt ünnepeltem többek között a nyári napfordulót is. Részt vehettem a Rumbach zsinagóga felszentelésén.

Júliusban meglátogattam Hannah-t Grazban, de voltam Angyalin a családdal, és Keszthelyen is Tamással. A tanév vége miatt sok munkás esemény volt: záróesemények, és a CSA, ismét online. Tamással többször voltunk moziban, és barátokkal elmentünk a kínai negyedbe is egy autentikus kínai vacsira. Szokásomhoz híven részt vettem a Budapest Pride-on. Találkoztam Bálinttal. Többször voltam a Bimbóban, segítettem, amikor a Nagyházi Galéria elvitte nagyi gazdag népművészeti gyűjteményének egy részét. 

Augusztusban Péter és Sári esküvőjén voltunk, utána pedig Zsófival három hétre Olaszországba utaztunk, ami sajnos nagyon, nagyon rosszul sikerült, pláne annak fényében, hogy mennyire hosszú volt... Visszaérve még volt egy nagy családi esemény Agárdon, Eszterék új nyaralójában, ami után Fehérvárra utaztam Tamással az MTK-Videoton meccsre (ami életem első focimeccse volt). Ezzel a hónap véget is ért. 

Szeptemberben ismét belevetettem magam a munkába, volt szemináriumunk Szegeden és Berlinben-Hamburgban is. Az egész olyan intenzív volt, hogy muszáj volt rögtön szabival is megtűzdelni, így voltunk Tamással Sirokon, és Hannah is meglátogatott minket Mathiassal Keszthelyen. Tamásnak egyébként szülinapja is volt, amit egy filmbemutatóval (amiben úgy volt, hogy szerepel, de végül nem), és egy török éttermi vacsival ünnepeltünk. 

Október elején kétes kimenetelű tíz- (tizenegy) éves osztálytalálkozóm volt. Egy darabig azt éreztem, kicsit nyugodtabb az életem, van időm, el is kezdtem aktívabban lakásokat nézni. Aztán fordult a kocka, és megint jöttek a kellemetlen feladatok, szorongások. Volt pár izgalmas program is: voltunk Tamás barátaival egy kétnapos kéktúra kiránduláson a Pilisben, Petrával megnéztük a Word Press Photo kiállítást, és végre sor került egy családi színházra is. Tamással halottak napja alkalmából Bólyba utaztunk, ahol a rokonai nyugszanak. Bálint Halloween-i bulit rendezett, ahová jósnőnek öltöztem, és mindenkinek vetettem tarot kártyát. 

A november elég mozgalmasan telt. Munkából kifolyólag voltam Győrben, Szegeden és Frankfurtban, és csak azért nem mentem több helyre, mert közbeszólt a Covid. Hosszú idő után találkoztam Serennel és Shizuval. Hanukával egybekötött családi szülinapot tartottunk, amire Tamás is eljött, és bemutatkozott a rokonságnak. Megkaptam a harmadik oltásomat. 

A december még egy vilniusi szemináriummal indult, de utána elkezdhettem hátradőlni: kényelmesebbé váltak a dolgok a munkában, és szuperül sikerült a hanukával egybekötött évzárónk. Egy hétvégét Tamással Szekszárdon töltöttünk az unokaöccse esküvőjén. Sor került a szokásos ünnepi készülődésre, mézeskalács-sütésre, majd családi karácsonyozásra. Meglehetősen mozgalmas ünnepi időszak volt, de azért igyekeztem közben pihenni is. Most Tamással Keszthelyen vagyunk, itt fogunk közösen szilveszterezni. 

Így visszatekintve, az évnek volt egy elképesztő sűrűsége - olyan érzésem van, mintha az elmúlt hónapok ezer éve, egy másik életben, egy másik emberrel történtek volna meg. És sajnos azt is kerek perec kijelenthetem, hogy ez egy rossz év volt. A naptáramat böngészve, az elmúlt év eseményeit áttekintve is átjön az, hogy mennyire zsúfolt, rohanós, küszködős volt ez az év - mindig volt min dolgozni, mindig volt min aggódni, míting míting hátán, kellemetlen feladatok és szorongást jelentő programok egész sora, valahogy középasszírozva az örömöt jelentő eseményeket - ez volt ez az év. 

Amit a tavalyi évértékelő végén írtam a munkáról, idén is jól megállja a helyét. Az az érzés, hogy küszködök, rohanok, folyamatosan stresszelek valamin, nagyrészt a munkának köszönhető. Idén már stabilan éreztem magam a vezetői pozíciómban - kezembe vettem a pénzügyeket, egy jól működő, szuper kollégákból álló csapatot építettem, és elkezdhettem dolgozni szerelemprojekteken is. Az év végi hanukán, amikor egy jó hangulatú vacsin bemutattam az év eredményeit, magam is éreztem, hogy számos sikert értem el. Voltak nagyon király programjaink és fejlesztéseink, és érzem, hogy végre olyan irányba mozdult el ez a szervezet, amit szerettem volna. Előre megyünk, és a jövő évre is látok egy szépen kijelölt irányt - tele vagyunk ötlettel, tervekkel, és szinte minden eszközünk rendelkezésünkre áll, hogy ezeket megvalósíthassuk.

Mégis, elfáradtam, és folyamatosan megkérdőjelezem, kell-e ez nekem, itt van-e a helyem. Jó ideje foglalkoztat a felmondás gondolata. Hiába az elért eredmények, a kiégéstől, állandó küszködéstől, fáradtságérzettől szabadulni akarok. Próbálkoztam, de semmilyen technika, time-management, holdszertartás, határtartás, nyaralás nem tudta feledtetni velem, hogy a főnököm elviselhetetlen, és bár sok mindenben szabad kezet kapok, rengeteg az olyan kötöttség, amit tehernek élek meg. Arra is rájöttem, hogy bár jó vagyok benne, nem szeretek vezető lenni. A felelősség, az állandó készenlét, az emberek irányítása inkább terhes, mint szeretem-feladat. Csak azt nem tudom, a felmondás-e az út, vagy más, és ha itt hagyom a Centropát, mi mást csinálnék helyette. Így hát ebben a kérdésben muszáj hamarosan dűlőre jutnom, ha nem akarom, hogy teljesen bedaráljon a gépezet.

Van bennem egy nagyon erős "megrekedtem az életemmel" érzés, ami már két éve tart - pontosan egybeesik azzal, hogy átvettem a Centropa vezetését, és kitört a Koronavírus-járvány, és mindkettőnek nagy szerepe is van ebben az érzésben. Nagyon különös, még sosem éreztem magam így, és sok időbe telt, míg felismertem, illetve még most is elég bénítóan hat rám. Az a lényege, hogy látszólag minden rendben velem - van munkám, amit sok szempontból szeretek, stabil az anyagi helyzetem, szerető emberek vesznek körül - és mégis azt érzem, hogy valami nem stimmel, nem vagyok a helyemen, de - és itt a bökkenő - fogalmam sincs, hogy helyette hol kéne lennem, mit kéne csinálnom, és mit is rontottam el. A Covid amúgy is bénítóan hat mindenre, csak még inkább ösztönzött arra, hogy húzódjak be a csigaházamba, és ne moccanjak. Mintha az életemen megnyomták volna a pause gombot. Még a pszichológust is abbahagytam, mert pontosan ez a megrekedés-érzés jelentkezett vele is - egyszerűen nem jutottunk előre, pedig az elmúlt években nagyon sokat segített nekem. Ehhez hozzájön az, hogy fizikailag sem vagyok jól - a jobb fenekem-derekam-lábam táján egy csomószor van görcs, fájdalom, ami csak tornázással, masszázzsal enyhül, de igazából sosem múlik el. 

Ahogy nézegetem, bogozgatom, arra jutok, hogy ez a bénultságérzet azért alakult ki, mert az életem több területén nem ott vagyok, ahol lennem kéne - pontosabban nem azt élem meg, amire igazán vágyom. Az egyik a munka - ezt már részleteztem fent. A másik a lakhatás - azt érzem, hogy a szó szoros értelmében, a fizikai térben nem vagyok a helyemen, nincs egy olyan hely, ahol meghúzhatom magam, ahol igazán otthon lennék. A turbina utcai lakást nem szeretem, nem érzem már igazán jól magam benne, de úgyanígy nem érzem azt, hogy Tamáshoz költöznék, aki pedig egy remek lakásban lakik, és amúgy nagyon szívesen lát. Így hát folyton ingázom a Turbina és Tamás között, egyszer itt alszom, egyszer ott, folyton cuccokkal mászkálok ide-oda, és sehol sem tudok igazán csak heverni és pihenni. Minden lehetőségem adott ahhoz, hogy saját otthon után nézzek, de ez is teljes kudarcba fulladt idén (és nem mellesleg az összes megelőző évben is). Fogalmam sincs, mit akarok, hol akarok lakni, városban, vidéken, Szentendrén, Budán, Pesten, kecskefarmon, kerttel, erkéllyel, kicsiben, nagyban, merre, mennyiért... A lakáskeresés és -nézés néhány hét alatt felőrölt, és teljesen elengedtem a kérdést, miközben azt érzem, hogy mindennél jobban szeretnék egy olyan helyet, ahol végre otthon, önmagam lehetek. 

Kapcsolatom Tamással is egy állandó útkeresés - tépelődtem, szakítottunk, majd újra összejöttünk, és azóta egyébként nagyon harmonikus és jó a kapcsolatunk. Mégis talány még nekem mindig, hol is pontosan ennek a kapcsolatnak a helye az életemben.

Szó szerint tudom idézni, mit írtam a tavalyi évértékelőmbe: "Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások."

A probléma, hogy éppen a változások, az újragondolások maradtak el. A tavalyi bejegyzést optimista felhanggal zártam, de idén épp ez az optimizmus érzése hagyott el. Az a magabiztosság, ami korábban mindig jelen volt az életemben, hogy az utam ki van jelölve, csak rá kell lépni, minden alakulni fog úgy, ahogy a legjobb nekem - egyszerűen eltűnt. Csapdában érzem magam, nincs út, azt érzem, hogy amiben most vagyok, az nem jó, de nem tudom, hogyan keveredhetnék ki belőle, és az energiát, motivációt sem érzem a kikeveredésre. 

Pontosabban... érzek egy halvány szikrát. Egy kicsi fényt. Egy kicsi irányjelzőt. Tudom, hogy mi a baj. 

A munka, kapcsolat, szervezkedés és rohangászás következtében túl sokszor feledkeztem meg önmagamról. A Centropa vezetése elsősorban azzal jár, hogy mindig másokért, egy szervezetért, kollégákért vállalok felelősséget. Tamás hívta fel rá nemrégiben a figyelmemet, hogy lényegében nincs pihenéssel, énidővel töltött szabadidőm: amint felbukkan egy-egy szabad hétvége vagy délután, arra használom, hogy ügyeket intézzek, vagy családdal és barátokkal találkozzak. Bár ezek jó események, most, a naptáramat áttekintve is éreztem, hogy mind hozzájárultak ahhoz, hogy az életem egy túláradó rohanás, amibe a szabik beleerőszakolt stop-gombok, vajmi kevés eredménnyel. Még a nyaralások megtervezése is terhes. Talán az egyetlen, amit igazán élveztem, és magamért tettem, a tarot-kurzus volt, és igyekeztem az évbe sok bosziskodást, spiritualitást is csempészni, de erre is bőven rá szeretnék még erősíteni. Tehát hogyan is várhatnám, hogy a helyemen legyek, hogy tudjam, érezzem, hogy mire vágyom, ha nem figyelek magamra? Idén szinte alig sportoltam, nem töltöttem időt egyedül, nem volt solo vakációm, és nincs egy olyan otthonom, ahol szeretnék egyszerűen csak pihenni. Nem csoda, hogy ott vagyok, ahol.

Szóval a terveim jövőre a következők. Sokkal több pihenés, sokkal több befelé fordulás, méghozzá úgy, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Apróságokat. Rajzolok, színezek, alkotok, táncolok, kertészkedem. Végre a végére járok, hogy miért fáj a lábam, és nem tágítok, míg el nem múlik. Olvasok, tanulok új dolgokról, amik érdekelnek. Elutazom. Meditálok.

Ha tudom ezt az ösvényt következetesen, lépésről lépésre, de állhatatosan követni, akkor tudom, hogy meglesz az eredménye. Nem úgy, hogy beszuszakolom a naptáramba az edzéseket, és erőszakkal veszem rá magam a pihenésre, hanem folyamatosan figyelek a testem jelzéseire, és azt teszem, amire éppen szükségem van. Megtalálom a megoldást a munkámban - felmondok, vagy más fontos lépést teszek. Sikerül rátalálnom a tökéletes otthonra. Testileg-lelkileg egészségesnek érzem majd magam. 

Jövőre nem csak velem, de a családomban is sok fontos változás következik be. Petra érettségizik, és nagyon szurkolok, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait ott, ahol szeretné. Orsinak kislánya születik, én pedig nagynénivé válok. A szüleimnek pedig meg kell birkózniuk azzal, hogy nagyszülők lesznek, miközben az utolsó "kislányuk" is felnő. 

Harmincéves leszek. Szeretném a harmincadik születésnapomat úgy ünnepelni, hogy jól vagyok, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ehhez van most szükségem sok-sok energiára, kitartásra, és mindenekelőtt arra, hogy ne veszítsem szem elől: nem sorolhatom mindig önmagamat leghátra. 

Kívánok nektek is sok erőt, lelkesedést, sikert és örömöt 2022-re, kedves blogolvasók!

My Year 2020

Síri csöng és hullaszag ezen a blogon, de annyira azért még nem nagy a kihaltság, hogy ne írjak évösszegző bejegyzést. Ez nekem is segíteni fog egy kicsit, hogy átgondoljam 2020-at, és tervezzek a jövőre. Már közhely, hogy "úristen, micsoda év volt ez", de nekem is az volt - elsősorban azonban nem a korona miatt, hanem azért, mert rengeteg és fontos dolog törént velem, kívül és belül egyaránt - összességébe véve egy nagyon intenzív és nehéz év volt, de egyáltalán nem volt rossz. 

Lendületesen indult az év: januárban hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elköltözöm, és nem tököltem lakásnézegetéssel és- vásárlással, hanem összebútoroztam kollégámmal, Zsófival a vizafogói Turbina utcában. A költözés után alig egy héttel megjelent egy kétségbeesett, nyávogó cica az udvarunkban, akit befogadtunk, és Rúminak neveztünk el, de leginkább Mirminek becézzük. Két fontos látogatás is volt a hónapban: Orsi egy hetet itthon töltött, és Seren is Budapestre utazott egy időre, így mindkettejük társaságát kiélvezhettem. 

Februárban ki sem láttam a munkából. Találkoztam néhány fontos támogatóval és partnerrel, megtartottam az első Centropa szemináriumot vezetőként, és alapvetően sikeresnek éreztem az egészet, bár meglehetősen be voltam tojva. Az egyetlen említésre méltó dolog, ami nem a munkához kapcsolódik, hogy részt vettem Zsuzsi babaváró buliján (ahol rajtam kívül mindenki vagy gyermeket várt, vagy az esküvőjére készült; szórakoztató volt). 

Márciusban új kolléga csatlakozott a Centropához Sándor Erzsi személyében. Minden, ami ezután történt, a koronavírusról szólt. Március 16-tól 3 hónapra önkéntes karanténba vonultunk, feltöltöttük élelmiszer-készleteinket, és próbáltunk kialakítani egy új napirendet ebben a szokatlan helyzetben.

Áprilisban még eléggé küzdöttem a karanténnal és azzal, hogy elvesztettem a motivációmat a munkámban. Teljesen felborult az időbeosztásom, a naptáram pedig Zoom meetingekkel lett tele. Azért a családot látogattam, és nagy örömömre sok időt töltöttünk Angyalin, és megtartottuk a széder estét is - Skypeon keresztül.

Májusban továbbra is karantén, munka, online események voltak terítéken. A családdal többször mentünk Angyalira, és betöltöttem a huszonnyolcat. 

Júniusban végre kiszabadultunk a karanténból, ennek örömére Zsófival pár napot Visegrádon töltöttünk, ami tök jól sikerült. Megkezdődtek a közösségi programok: bepótoltuk az elmaradt családi szülinapokat, voltam Petinél Budaörsön, és a Turbina utcába is hívtunk vendégeket. Petrával megünnepeltük, hogy vége a tanévnek és szuper lett a bizije, és elmentünk a Repülő Seprű varázskávézóba. 26-án a blogom 10 éves lett - restellem, hogy erről nem volt külön poszt. Akartam, de aznap lemaradtam róla, aztán inkább elengedtem. 

Júliusban sok munkám volt: egyrészt lezajlott a virtuális Summer Academy (nem utaztunk egy hétre Bécsbe, mint terveztük...), másrészt igyekeztem sok mindennel végezni a hosszú nyári szabim előtt. A nyár izgalma, hogy úgy néz ki, hozott magával egy párkapcsolatot - Tamással 8-án, a Summer Academy utolsó napján randiztunk először, aztán elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és a hónap végén Keszthelyen is nyaraltunk együtt. 

Augusztusban jó sokat nyaraltam! Voltam Angyalin, Karádon a Nyanya csapattal, és Balatonszemesen a családdal. Igazi csilles nyaralások voltak, és én nem is vágytam másra. Említésre méltó még, hogy találkoztam Bálinttal - meglátogattam az új kiscicáját - és Zsófival voltunk a svábhegyi csillagvizsgálóban, ahol a teliholdat, a jupitert és a szaturnuszt is láttuk. Igazán csodálatos élmény volt, biztos, hogy megyünk máskor is. Ennyi pihenés után kifejezetten enhéz volt visszatérni a munka világába, főleg, mert iszonyú zsúfolt ősz várt rám. 

Szeptemberben sok munkám volt, tartottunk egy szemináriumot is személyesen, ami jól sikerült. Zsófival adtunk egy Rosh Hashanah-i bulit, és részt vettem Jászay Kata esküvőjén. Tamással a hónap elején közösen elmentünk az IKEÁba, és minden bátorságomat összeszedve megegyeztünk, hogy akkor hivatalosan is járunk. 

Októberben sok minden történt! Egyrészt továbbra is sokat dolgoztam, tartottunk egy képzést Debrecenben, az irodánk pedig a HUB-bal együtt a Rumbach utcai zsinagógába költözött. Szabó Peti esküvőjén is ott lehettem, Tamással és Zsófival elmentünk gombászni (kétes eredménnyel), és töltöttünk pár napot Keszthelyen. Elkezdtem egy online termékenységtudat tanfolyamot Cserháti-Herold Jankával a hormonmentes.hu-ról, ami nagyon izgalmas volt, és most gyakorlom a módszer alkalmazását. A hónap végét egy fergeteges Samhain ünnepléssel zártuk Zsófival az Aquincum múzeumban. 

November 1-jén már hagyományos módon Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A zsúfolt mögöttem álló hónapok miatt kivettem egy fél hét szabit, de aztán folytatódott minden: beszámolók, webinárium, és egy új kolléga, Sári csatlakozása a csapathoz. 

December elején adtunk Zsófival egy "tea party-t" két szülinapos kollégánknak, Zsoltnak és Tomának. Már elég kimerültnek éreztem magam, de ezerrel dolgoztam, hogy minél több mindennel végezzek a szabim előtt: beszámolókat írtam, és elpusztítottam az olvasatlan emailjeim tömkelegét. Az év végét a Centropa csapattal egy közös fánksütéssel ünnepeltük meg, ami tök jól sikerült. Zsófi a karantén ellenére hazautazott Kolozsvárra, én pedig úgy döntöttem, nem maradok a Turbinában egyedül, így Mirmivel együtt Tamáshoz költöztünk. Karácsony napjait otthon töltöttem a családommal, az is tök szuper volt. Mostanra már ismét helyreállt a rend, Zsófi és Mirmi is itthon vannak, a szilvesztert pedig úgy néz ki, Tamással töltjük kettesben.

Na és akkor most lássunk egy összegzést az év legfontosabb témáiról. 

Munka

Ez az évem egyértelműen a munkáról szólt. A munkáról való gondolkodás, a stressz, a szorongás és a mindennapi teendők intézése az energiáim és az érzéseim nagy részét lekötötte, ettől volt igazán intenzív és nehéz ez az év. Erre tulajdonképpen fel voltam készülve, így a munkamennyiség nem lepett meg, annál inkább az, hogy gyakran éreztem, hogy motiválatlan és magányos vagyok, és nem ad nekem annyit ez az egész, mint kellene. Most, hogy megírtam a fenti összegzőt, és átnéztem a naptáramat, világos, hogy rengeteg, tényleg rengeteg minden történt az idén, és erőn felül teljesítettem. Februárban, alig két hónappal az előléptetésem után már képzést tartottam, partnerekkel és támogatókkal találkoztam, ráadásul sikeresen. Három szemináriumunk és két webináriumunk volt, megnyertem két pályázatot, és háromról hat főre bővítettem a Centropa csapatot. Mindennek a tetejébe itt volt a Covid, és úgy tűnik, idén azzal is sikeresen birkóztunk meg. Ha ezt így egymás mellé teszem, és visszatekintek rá, nem lehetek elégedetlen, de az az igazság, hogy menet közben azt éreztem, hogy felőröl ez az egész. Folyamatosan bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok, imposztornak éreztem magam, aki sosem érti egészen, hogy mit is csinál, ráadásul mindig annyi teendőm volt, hogy sosem tudtam egy-egy dologban elmélyülni. A pénzügyi tervezés és forrásteremtési feladatok annyira megrémítettek, hogy foglalkozni se mertem velük, és az is aggasztott, hogy nem vesznek körül olyan kollégák, akik ezt a terhet levennék a vállamról. Jártam ugyan coachhoz, de az vajmi keveset segített - a legtöbb támogatást Zsófitól kaptam, aki belelátott a munkámba és úgy általában a civil életbe, és sosem volt rest meghallgatni az aktuális panaszaimat, és kisegíteni pár tanáccsal. Mikor márciusban az otthonunkba kényszerültünk, úgy éreztem, vége, ez annak a jele, hogy húzzuk le a redőnyt, és szerettem volna a csigaházamba vonulni, ahogy a világ nagy része tette. Miközben kollégáim ezerrel azon pörögtek, hogyan tudnának forrásokat teremteni, új programokat és oktatási anyagokat létrehozni, ami a helyzethez igazodik, én legszívesebben felhagytam volna mindennel. Nem tudtam átállni a home office-ra, Zsófival eszméletlenül szenvedtünk, a hét eleji lelkesedés szerdára már kifújt, az órák összecsúsztak, későn keltem, keveset dolgoztam, napokat hagytam ki, és azt éreztem, hogy teljesen motiválatlan vagyok. Mindebből egy érdekes, már-már spirituális élmény zökkentett ki: egy alkalommal Angyalin töltöttük a hétvégét, én pedig úgy keltem fel reggel, hogy azt éreztem: pontosan tudom, mik a problémák a szervezetnél, és min szeretnék változtatni. Füzetet és tollat ragadtam, kiszaladtam a stégre, és a reggeli napfényben és madárcsicsergésben papírra vetettem a gondolataimat. Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatos álmom lett volna, mégis felébredve olyan tiszták voltak a gondolataim, hogy egyszeriben világosan láttam magam előtt azokat a dolgokat, amelyeknek korábban csak a felszínét kapargattam. Ez az élmény végül teljesen visszaadta a motivációmat. Megszoktam és meg is szerettem a home office-t, végre hozzányúltam a régóta halogatott pénzügyi teendőkhöz, és elkezdtem hosszabb távon, stratégiában gondolkodni. Elkezdtem körülvenni magam olyan munkatársakkal, akikre számíthatok, és igyekeztem határozottan képviselni az elképzeléseimet Ed felé is. Nyár végén a HUB-csapattal együtt elkezdtünk dolgozni a Centropa stratégiai tervén, és úgy néz ki, legalább irányokat látunk magunk előtt. Mégis, ez az év, és különösen az utóbbi 2-3 hónap borzasztóan nehéz volt, és nem vagyok tejesen meggyőződve róla, hogy jó helyen vagyok, és jó irányba mennek a dolgok. Van egy iszonyat nehéz főnököm rettenetes természettel és vezetési stílussal, és azt is felismertem, hogy ahhoz, hogy a szervezetet igazán a magaménak érezzem, és elégedett legyek vele, radikális változásokra van szükség, amely csak hosszú távon valósulhat meg. Ez az év az alapok lerakásáról szólt és arról, hogy egyáltalán beleszokjak az új szerepembe, és felismerjem, hogy mit is szeretnék vele kezdeni. A következő év végre ennek megfelelően az építkezésé lehet, de borzasztóan sok a feladat és nagyon könnyű belefáradni. Sokszor érzem azt, hogy a munkám csak viszi az energiámat, de nem hoz a konyhára: hogy olyan, mintha egy hatalmas szekeret próbálnék elhúzni egy kis csacsiként, de időnként valaki rádob még egy málhát, sárba süppedünk, vagy éppen mellém szegődik egy másik lovacska, aki viszont épp az ellenkező irányba húzná a szekeret. Összességébe véve előrébb jutott a szekér az év folyamán, de amennyi energiát belefektetett a kis csacsim, sokkal előrébb is juthattunk volna, ha nincs a rengeteg nehezítő tényező. Emiatt többször felmerül bennem, hogy egyszerűen otthagyom az egészet, és új munka után nézek, ahelyett, hogy bevárnám, vajon sikerül-e 3-5 év alatt elérnem itt bármit is. A probléma egyelőre az, hogy nagyon szeretem a HUB-csapatot, és fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Nagyon jólesett, hogy az év végén Mircea és Bence, akik a stratégiai tervezésünkben segítenek, elmondták, mennyire jól vezetem a szervezetet, mennyire eredményes volt ez az év, milyen határozott és kitartó voltam. De megmondom őszintén, némi gyomorgörccsel nézek a januári teendők elébe. Az a határozott tervem, hogy jövőre a feladatok átstrukturálásával, illetve az új munkatársak bevonásával már kevesebbet dolgozom, mint idén. Ebből a tempóból elég volt, valamiképpen mindenképpen megoldom, hogy kevesebb legyen. 

Költözés

Ha a munka nem lett volna elég, rengeteg minden más is történt idén. Kezdjük rögtön azzal, hogy végre valahára elköltöztem otthonról egy hirtelen jött ötlettel, egy nagy bátor ugrással, és ez egy remek döntés volt. Sosem terveztem, hogy albérletbe megyek, ahogy azt sem, hogy Pesten, az Árpád hídon túl fogok lakni, mégis így alakult. A lakás maga nem a legjobb, ráadásul az első fél évben a szobám is pangott - csak ősszel jutottam el oda, hogy megadóan elkezdtem berendezni és egy kicsit otthonosabbá tenni. Zsófi társasága viszont elsőosztályú, és annak is megvannak a hozadékai, hogy végre a szüleimtől távol élek. Zsófival remekül kijövünk, ami különösen a karantén során jött jól, rengeteg időt töltünk beszélgetéssel, főzéssel és közös programokkal. Tudom, hogy anyuéknak hiányzom, de velük is tartom a kapcsolatot, és kéthetente legalább igyekszem hazalátogatni.

Mirmi

Az elköltözés közvetlen hozadéka, hogy végre lett cicám! Erről sem írtam, pedig egy kalandos történet. Már régóta terveztem, hogy felnőtt életemben lesz egy cicám, és mikor a Turbinába költöztem, megbeszéltük Zsófival, hogy szerzünk egy állatot - mivel ő is macskabolond. Arra viszont nem számítottam, hogy alig két hét után lényegébe véve a küszöbömön jelenik meg egy kétségbeesett jószág, aki szinte kéri, hogy fogadjuk be. Olyan, mintha nem is én döntöttem volna így, egyszerűen az univerzum postázott egy négylábút. A cicát Rúminak neveztük el, de végül a Mirmi ragadt rá, amire hallgat is. Néhány hét félénk bujkálás után előjött, és azóta nagyon barátságos, de azért óvatos cica. Imádjuk Zsófival, és őszintén mondhatom, hogy segített nekünk a karantén idején. A családi chatcsoportba igazi mamaként posztolom a képeit, és azt hiszem, a szüleim szívét is meghódította már a kis bundás. Lehet, hogy tényleg bolond macskás öregasszony lesz belőlem!

Covid

Nemrég olvastam Nyáry Luca cikkét, amely egy dühös kirohanás arról, hogy mennyire szar volt minden a Covid miatt, és semmi pozitívuma vagy szépsége nem volt (legalábbis a szerző számára). A legtöbb ismerősöm, ha nem is látja ennyire sötéten a dolgokat, legalábbis eltérő mértékben szorongott, és szorong még mindig. Rám, azt hiszem az átlagnál jóval kevesebb hatással volt az egész, valószínűleg nagyrészt azért, mert szerencsés helyzetben vagyok: a munkámat, megélhetésemet, egészségemet nem éreztem fenyegetve, és introvertáltként kifejezettem élvezem az otthonülést. Tavasszal három hónapot töltöttünk önkéntes karanténban, és terveztem is, hogy írok egy blogbejegyzést az egésznek a hozadékairól, de persze nem tettem. Fentebb írtam, hogy az első hónapban küzdöttem egy jó adag motiválatlansággal, de aztán az is megszűnt, és simán beálltam a home office-ra. Jól éreztem magam otthon Zsófival és Mirmivel. Jó volt későn kelni, és jó volt, hogy a világon semmiért nem kell kimozdulni. Jó volt ráébredni, hogy minden megoldható online. Jó volt, hogy felfedeztem magamnak a Duolingót. Jók voltak a közös nagy bevásárlások, főzések, a karantén insta oldalunk, este a "Viszlát bánat" harsány éneklése. Jó volt, hogy amikor kellett, inkább biciklivel közlekedtem, és sok időt töltöttünk Angyalin. A sok munka miatt amúgy is arra voltam beállva, hogy idén nem lesz nyaralgatás, utazgatás, így ez nem hiányzott, de a feloldások miatt a nyáron így is bőven tudtam pihenni, töltődni. Persze kérdés, hogy meddig marad ez így, de leginkább a Centropáért aggódok, amiért én felelek. Azt is sajnálom, hogy a vírus miatt január óta nem találkoztunk Orsival. Mindent egybevéve azonban nekem korántsem a Covidról szólt ez az év. Kíváncsi vagyok, mekkora hullámokat vet majd - elmúlik és elfelejtjük, vagy örökre nyomot hagy rajtunk? Okozhat még nagyobb bajt, vagy hamarosan túlleszünk rajta? Azt hiszem, ezt senki sem tudhatja, és lehet, hogy jövőre már nem úszom meg ilyen könnyen. 

Szabadidő

A munka rengeteg időmet felemésztette, a covid miatt pedig kevesebb lehetőség jutott kulturális programokra. Idén a könyves listám is silányabb, mint eddig - a Goodreads Challenge-ben a tavalyi évekhez hasonlóan 41 könyvet terveztem, és végül úgy tűnik, 27-tel zárok, de már tavasszal elengedtem az egészet. Egyszerűen jóval kevesebb időm és kedvem jutott az olvasásra, de talán jövőre ez is másképp lesz. A sporttal is botladozom. A költözés egyik előnye volt, hogy tíz percre kerültem a jógastúdiótól, ahol Zoé tanít, és jártam is szorgalmasan az óráira. Ráadásul a HUB-os csajokkal heti rendszerességgel elkezdtünk az irodában is edzeni. A covid alatt ezek mentek tovább: online edzés, online jóga, ami mellé bekerült a rendszeres tavaszi biciklivel közlekedés is. De ez is hullámzott: néha heteken át rendszeresen mozogtam, és azt éreztem, majd kicsattanok, aztán volt, hogy teljesen elhagytam az egészet, mert az online órák megfogyatkoztak, az edzőm covidos lett, és az első hidegfrontnál felhagytam a biciklizéssel. Úgy tűnik, az a fajta vagyok, aki szívesen mozog ugyan, de csak akkor, ha minden adott hozzá - idő, eszközök, edző. Ha valami zavar kerül a gépezetbe, már nehezebben veszem rá magam, hogy mozogjak. 

Tamás

Oké, szóval van ez a dolog a párkapcsolattal is. Visszanéztem, és a tavalyi évösszegző bejegyzésemben azt írtam, remélem, idén már nem leszek egyedül szilveszterkor. Nos, ez megvalósult, de korántsem úgy, mint szerettem volna! Bálint után egy csomó ideig szomorú voltam, aztán borzasztóan megszerettem az egyedüllétet. Négy év után már nyitott lettem volna egy új kapcsolatra, de nagyon határozott elképzeléseim voltak - azt gondoltam, hogy majd hirtelen robban be az életembe egy fiú, aki azonnal levesz a lábamról, és minden csodálatos, egyszerű és rózsaszín ködben úszó lesz. Azt is pontosan láttam magam előtt, milyen lesz ez a fiú, hiszen kész listám van már kritériumokról, és van egy nagyon határozott zsánerem. Ezekből a tervekből aztán semmi nem jött be, Tamás, akivel nyáron összejöttünk, teljesen más, mint amire számítottam, és a mai napig nem tudom eldönteni, miért is alakult így, mibe is vágtam a fejszémet, mi is a tanulság. Tamással héberórára járunk együtt; immár két éve hetente kétszer másfél órát padtársakként töltünk. Azt gondoltam, hogy én olyan "szerelem első látásra" alkat vagyok, és azonnal fel fogom ismertni az igazit, ha találkozom vele - ehhez képest két éven át szóba sem jöhetett nálam Tamás, noha remekül elvoltunk, és tudtam jól, hogy tetszem neki. Ennek oka, hogy ő tényleg más, mint amit elképzeltem magamnak - kezve rögtön azzal, hogy tizenhat évvel idősebb nálam. Ezt mindig félve vallom be, holott én már észre sem veszem, ha együtt vagyunk. Hiába, sokáig elég szokatlan volt. Nem tudom, mi változott - tavasszal a karantén alatt elkezdtünk sokat beszélgetni, főleg ételekről. Recepteket osztottunk meg, és piacra mentünk együtt. Házi humuszt készített nekem, aztán mindig találkoztunk, hogy visszaadjam neki a dobozait. Aztán egyszer csak nyár lett, bennem átkattant valami, és az egyik esti találkozónkból randi lett, amit további randik követtek. Borzasztóan össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik, és nem tudtam, mit akarok. Tamás türelmes volt, és ahogy telt-múlt az idő, azt éreztem, hogy szeretnék vele lenni. Most lassan fél éve együtt vagyunk, rengeteget főzünk, olvasunk, sorozatozunk, héberezünk, és még nyaraltunk is együtt. Sokat ad nekem ez a kapcsolat, de még mindig egy nagy talány. 

Belső fókusz

Évek óta folyamatosan dolgozom magamon, az önismereten, a belső hangom megtalálásán. Ez a folyamat idén is folytatódott, noha a sok munka (aztán pedig részben a párkapcsoaltom) miatt kicsit megakadtam vele. Azt érzem, hogy rengeteget kellett kifelé adnom, és kevesebb energia jutott magamra. Remélem, ehhez is vissza tudok térni jövőre. Persze így is voltak előrelépések. Próbálok közelebb kerülni a nőiségemhez, ennek érdekében tavasszal abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és most a termékenységtudat módszer segítségével figyelem a testem. Még nagyon az elején vagyok, de nagyon izgalmas folyamat, talán megér később egy blogposztot. Emelett örülök, hogy kezd bennem kibontakozni a bosziskodás is. Bizony, gyerekkorom óta foglalkoztat a varázslás, és kezdem felfedezni, hogy ezt bele tudom csatornázni a mindennapi életembe úgy, hogy ne egy ezo-tévés baromság legyen az egész, de mégis adjon nekem. Az új szobámban kialakítottam egy oltárt, szeretem zsályával kifüstölni a lakást takarítás után, a születésnapi teliholdamkor készítettem holdvizet (amitől az egyik haldokló növényem feltámadt - véletlen lenne? Nem hinném!), barátkozom a tarotkártya lapjaival, és Zsófival megünnepeltük a nyári napfordulót. Ezek apróságok, szimbolikus dolgok, melyek az akaratról, az önismeretről szólnak. Számomra egyre fontosabb az a felfedezés, hogy a varázslat, a spiritualitás a modern hétköznapok része lehet, így szeretnék ezzel is foglalkozni 2021-ben.

Tervek

Homályosan körvonalazott tervekkel futok neki 2021-nek. Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások. Ahogy az életemről gondolkodom, egyre határozottabb igény ébred bennem arra, hogy valamilyen módon kiszálljak belőle - no nem az életből magából, de azokból a béklyókból, amelyeket a társadalom felállított, és amitől az egész egy küszködéssé válik. Nem akarom ezt a körforgást, nem akarom ezt a mókuskereket. Egy jó ideje foglalkoztat, hogy a házasság, a gyerek nem nekem való, és hosszú szingliségem alatt megtanultam, hogy a párkapcsolat sem kell a boldogsághoz. Terhesnek érzem a munkás mindennapokat is, és foglalkoztat az, hogyan lehetne kikerülni őket - anélkül, hogy a Kétfarkú Kutyapárt által hangoztatott "Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz" nevetségességébe esnék. Van egy őrült fantáziám arról, hogy fogom magam, és vidékre költözöm, egy kis házba egy erdő mellé, ahol magamnak termelem a zöldséget, és egy sokkal lelassultabb, csillesebb életet élek. Ez egyelőre egy megugorhatatlan és teljesen megfoghatatlan dolog, és nem is tudom, mit és hogyan szeretnék belőle megvalósítani. De úgy érzem, jövőre ennek a megértéséhez is közelebb kerülök majd. Az biztos, hogy többet szeretnék a természetben lenni és kirándulni 2021-ben - most épp az az ötletem, hogy elkezdem a Kéktúrát. 

Szóval 2021 - csupa homály! A vírusnak nem lesz vége, és megannyi kérdés vár megválaszolásra! Optimizmusom azonban továbbra sem hagy el. Az ösvény már ki van jelölve, csak rá kell lépni. 

Kedves blogolvasók, nektek is erőben, egészségben, szerencsében gazdag új évet kívánok!

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a lenti bejegyzést hirtelen felindulásban írtam, részben pont azért, mert azzal, hogy kiírtam magamból, meg is szűntek a kellemetlen érzések.

Szóval szerencsére nem ventillálok állandóan ezen a témán, és így utólag visszanézve kicsit ciki is az a poszt, szóval eszembe jutott, hogy törlöm, aztán arra gondoltam, hogy á, úgyis látta már tíz ember, és mi ez a blog, ha nem az életem lenyomata.

Szóval ennyike!

My year 2018

Eljött a szokásos évértékelő ideje! 2017 végén azt jósoltam, hogy 2018 egy változásokkal teli, eseménydús és kalandos év lesz. Nos, nem mondom hogy életem legaktívabb éve volt, de azért való igaz, nem telt unalmasan. Lássuk!

Január elején a család Ausztriában síelt, itt töltöttük a szilvesztert is. Utána én még meglátogattam Hannah-t Grazban, ami nagyon klasszul sikerült. Ekkor tudtam meg, hogy Bálintnak új barátnője van, úgyhogy ez ismét adott egy adag nehézséget, szomorúságot, gondolkodni valót az év első felére. Lezajlott még a Republikon évnyitó szintén nem minden érdekesség nélkül, a hónap végén pedig Marcellal Zürichben tartottunk szemináriumot, így volt alkalmam megszemlélni kicsit a svájci fővárost. 

Amint látom februárban az égvilágon semmi nem történt, leszámítva a már hagyományos valentin-napi ünneplést az Elvált nőcikkel. 

A márciusom egyetlen de annál jelentősebb eseménye életem első solo tripje Portugáliában! Egy nagyon klasszul sikerült utazás volt, és amellett, hogy nagyon sok szép dolgot láttam, jól is éreztem magam egyedül.

Áprilisban választások voltak, amire nagy lelkesedéssel készültem, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Az eredmény közismert. 

Májusban megünnepeltük Zsuzsi szülinapját a családdal Miskolcon. A pünkösdi hosszúhétvégét Angyalin töltöttük, és megvolt a szokásos éves Centropa záróesemény is. 

Júniusban részt vettem a már hagyományos Haver csapatépítő hétvégén Leányfalun, melynek fő témája a zsidónegyed séta megújítása volt. Az év végéig sokat segítettem ebben a projektben. A tanévzáró örömére Petrával elmentünk hamburgerezni - úgy tűnik, ebből az ünneplésből hagyomány lesz. Megjelent a zsidókkal és zsidósággal kapcsolatos 2017-es kutatás eredményeit összefoglaló könyv, amibe én is írtam fejezeteket. 

Júliusban lezajlott a nagy Centropás éves esemény, a Summer Academy, ezúttal Berlinben. Nagyon jól sikerült, és végül viszonylag stresszmentes is volt. Még a lazább énem is előkerült egy kicsit. Utána pedig következett a Varázslatos Tábor utódja, a Nyanya, ami bár más volt, mint az eddigi évek táborai, nekem mégis nagyon kikapcsoló és jó élmény volt. 

Augusztusban volt egy családi nyaralásunk Tirolban, utána pedig Izraelbe utaztam. Ez egy szuper lehetőség volt, hogy még az esküvő előtt találkozzam Orsival és együtt töltsünk egy kis tesós quality time-ot. Ezen kívül dolgoztam is: Marcellal az Izraeli Nemzeti Könyvtárral tárgyaltunk a további partnerségről. A hónap végén elmentem egy koncertre, ahol megismertem Danit, akivel aztán kb. két hónapig randiztam.

Szeptemberben Seren Budapestre jött, és csaptunk végre egy Csücsök Kommandó talit. A hónap nagy eseménye Orsi esküvője volt 16-án, ahova már egy héttel előbb kiutazott a család, és a szokásos városnézés mellett volt leánybúcsú, pénteki vacsi és szombati zsinagógázás is. A lagzi pedig igazán csodásra sikerült, a család még most is emlegeti és alighanem még sokáig fogja. 

Októberben a Danival elváltak útjaink, viszont előtte volt egy közös macskás kalandunk, ami úgy tűnik, még mostanra sem zárult le, meglátjuk, hogyan alakul majd. Lezajlott a Limmud fesztivál, ahol legnagyobb meglepetésemre meghívott előadóként vettem részt. 

Novemberben a Haver képviseletében Bristolba utaztam egy szemináriumra, ami szakmailag csapnivaló volt, de utazásnak annál kellemesebb. A CEU bejelentette a távozását Bécsbe, ezzel kapcsolatban többször voltam tüntetni, de hiába: az egyetem mellett nem állt ki nagyobb tömeg, a kormány nem írta alá az egyezményt. Új munkákat is kaptam: az egyik a Tom Lantos Intézet kutatása a magyarországi zsidósággal kapcsolatos oktatási programokról, ami március közepéig tart majd, a másik pedig egy fordítási munka volt, amivel két fiatal dán újságíró lány disszertációját segítettem. 

Decemberben már az ünnepekre hangolódtam: volt karácsonyi bál a BK-sokkal, évzáró események, hanuka, és persze a karácsony, amit ezúttal Orsival tölthettünk! Ezután kiutaztam Izraelbe, így még többet lehettem Orsival, és részt vettem egy szuper családi kiránduláson is a sivatagban. 

Érdekes, hogy mikor a fentieket összeszedtem, úgy éreztem, hogy alig történt velem valami érdekes. Egyes hónapoknál szinte teljesen hiányzik bármilyen említésre méltó esemény. Most viszont, hogy már többedszerre olvasgatom, hálátlanságnak tűnne azt mondani, hogy eseménytelen évem volt. A sok utazás nyilvánvalóan feldobja az egészet, azon belül is Portugália, meg Orsi esküvője, de érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyit készültem rájuk és milyen klasszak voltak, már szinte el is felejtettem őket.

Az utazásokat leszámítva a mindennapi életem elég szépen és kényelmesen folydogál. A munkámat továbbra is szeretem, a munkatársaim nem csak kollégák, hanem a barátaim is. Nagyon szeretem a HUB-ot és az egész légkört, a Centropa mellett továbbra is aktív vagyok a Havernál is mint önkéntes. Ez egy olyan közeg ami egyre többet ad nekem, szinte észrevétlenül teszi számomra egyre fontosabbá a zsidóságot, és ameddig lehet, szeretném is, hogy ez megmaradjon. 

Azt hiszem magammal is egyre jobb viszonyba kerülök. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki - ismét - Bálintot, ami elég gyötrelmes volt, de sikeresen túl vagyok rajta. Bálint mostanra tényleg egy távoli emlék lett, akivel nem foglalkozom sokat, és már magamat sem érzem magányosnak: kifejezetten jól érzem magam szingliként. Nyitottabb lettem az ismerkedésre és a randizásra, de egyúttal nem is érzem kényszernek az egészet, és jobban oda tudok figyelni arra, amit szeretnék, és belemenni olyan helyzetekbe, amikbe akarok, és elkerülni olyanokat, amikre pedig nem vágyom. Kevésbé vagyok kritikus magammal, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Szerintem ebben valamennyit segít a jóga is. Szuper, hogy végre rátaláltam egy sportra amit örömmel csinálok, ahová el is járok heti kétszer-háromszor, és nem görcsölök azon, hogy többet kéne mozognom, vagy hogy nézek ki. 

Tervek 2019-re

Nyár végére már elkezdett motoszkálni bennem, hogy jó-jó, hogy szeretem a munkám, de jobb lenne több kihívás, több fejlődés, több szakmai tapasztalat. Kicsit ráálltam erre a dologra és mázlim is volt, sok lehetőség jött szembe. Az egyik a már említett Tom Lantos kutatás, amit március közepéig csinálok. A Magyarországon elérhető zsidósággal és antiszemitizmussal foglalkozó oktatási programokat keresem fel és elemzem, és írok belőlük egy összegző tanulmányt. Ez a munka igazán nekem való, hiszen mind a téma, mind a kutatás nagyon izgi, és egy olyan területet kell vizsgálnom, amiben egyébként is otthonosan mozgok. Nagyon szerettem volna megkapni ezt az állást és izgultam a jelentkezésnél, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett, és remélem sikerül kihoznom a legtöbbet belőle. Ha végeztem, elkezdek majd dolgozni a Kovács András-féle kutatás adatainak mélyebb elemzésén, ami már tényleg tudományos elemzés és ezért nagyobb falat, de úgy néz ki nem egyedül, hanem egy nagyon tapasztalt kollégával csinálom majd. Ez is nagyon izgalmas lesz, és borzasztóan stresszeltem miatta, mert ez a fajta adatelemzés olyasmi, amihez nem értek, sajnos az egyetemen nem szedtem magamra ilyen jellegű tudást. Úgyhogy gondolkodtam, hogy visszadobom az egészet, de szerencsére ehelyett inkább segítséget kértem, és nagyon könnyen kaptam is: együtt fogok dolgozni valakivel, aki nagyon penge az elemzésben, így a tanulmány is elkészül, és még fejlődhetek is. Meglátjuk, mi sül ki belőle! A harmadik projekt pedig, amit megkaptam, egy újabb tanulmány: meg fog jelenni egy angol nyelvű cikkem a Remembrance and Solidarity Studies-ban, ami a European Network Remembrance and Solidarity nevű szervezet saját kiadványa. Annak idején ezzel a szervezettel vettem részt egy erdélyi kutatási programban, és most az ottani tapasztalataimat fogom kicsit tudományosabb módon összegezni. Ez is egy olyan lehetőség, ami szinte az ölembe pottyant: megláttam a kiírást, elküldtem egy korábban már megírt anyagom vázlatát, és egy hónap múlva értesítettek, hogy várják a cikkemet a kiadványba! Szóval ezek mind nagyon szuper dolgok amiknek nagyon örülök, mert egyrészt tényleg fejlődés és tapasztalat, másrészt megmutatja, hogy ha valamit elhatározok és meg szeretnék csinálni, akkor arra kapok is lehetőséget.

Már régóta tervem a fentiek mellett a rendszeres blogolás is. Jó lenne ezt a blogot is feléleszteni, mert úgy tűnik abszolút van potenciál a magánéleti maratonfutásom krónikájában, de emellett dolgozom egy könyves blogon is, aminek tulajdonképpen egy éve kellett volna elkészülnie... aki figyelt, észrevehette, hogy a blogomról hiányzik a Könyvespolc 2018 fül. Ez azért van, mert a könyvélményeimet elkezdtem egy másik blogon vázlatolni, ami viszont sajnos még mindig annyira vázlatos, hogy nem tártam a nyilvánosság elé. Fogalmam sincs, el fog-e készülni valaha is, vagy mit is kéne vele kezdenem, de valami lesz... csak ki kell várni. 

A jövő év nagy terve, hogy most már TÉNYLEG el fogok költözni. Márciusban járnak le a lakáshiteleink, szóval ez az az eszmei dátum, amikor elkezdek körülnézni, és persze kérdés, hogy mikor, de 2019 során meglesz a saját kuckóm! Úgy érzem mostanra jutottam el oda, hogy tényleg készen állok megtenni ezt a lépést, sőt, tulajdonképpen már szinte menekülök itthonról, annyira az agyamra megy néha a család. Alig várom a lakberendezést, a saját otthonom felépítésének minden izgalmát! Ha pedig elköltözöm, akkor szeretnék lakótársként magamhoz venni egy cicát is. 

Szerencsére a jövő év is bővelkedik majd utazásokban. Izraelben kezdem az évet, aztán februárban Isztambulban lesz majd tanárszemináriumunk, és akkor már maradok és meg is nézem a várost. Terveim szerint ez lesz számomra a 2019-es év legkalandosabb "nagy" utazása. Június elsején Hannah férjhez megy, emiatt valószínűleg többször is Ausztriába utazom majd - egyszer a lánybúcsúra, egyszer az esküvőre. A Centropa Summer Academy ismét Berlinben lesz, úgyhogy biztos, hogy ott is megfordulok majd. A többit pedig majd meglátjuk!

A politikai helyzet továbbra is ócska ebben az országban. A CEU távozása lesújtó, és egyébként is minden olyan, amilyen eddig volt, bár némi reményre ad okot a december végén indult tüntetéshullám. Kíváncsian várom, milyen fordulatot vesz a dolog.

Ha összejönnek az utazások, az elköltözés, az új melók, akkor elmondhatom, hogy 2019 egy TÉNYLEG izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok. És bár nagyon jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, azt hiszem arra is készen állok, hogy végre legyen valakim. Szerintem ez is eljön 2019-ben. Úgyhogy KLASSZ év lesz, ehhez nem fér kétség!

Sok szeretettel kívánok hasonló jókat nektek is, kedves blogolvasók!

Bori eltűnt

Szóval úgy néz ki, az utóbbi időben egyáltalán nem blogoltam. Jaj. Ezt a következőkben megpróbálom kicsit pótolni. Bocsánat. >.<

Látogatás a nagymamánál I.

Úgy döntöttem indítok egy sorozatot, melyben beszámolok a nagymamáknál tett látogatások aktuális érdekességeiről.

Ma kb. fél órát töltöttem Magdolnagyinál. Megkínált bejglivel (!), mesélt arról, hogyan tanult a Marxista Egyetemen (7 évig!), és azt is megemlítette, hogy legközelebb majd megmutatja, hol vannak eldugva a szekrényben a pajzán témájú könyvek, amelyeket nagyapával felhalmoztak az idők során. 

Lassú újraindulás

Az utóbbi hetekben megint kicsit magam alatt voltam, magányosnak éreztem magam és nem igazán haladtam a dolgaimmal. Ez főleg annak köszönhető, hogy volt az a randizgatásom egy hónappal ezelőtt, ami egyáltalán nem volt komoly, és végül azzal a kölcsönös döntéssel zárult, hogy hagyjuk ezt az egészet, de mégis, egy kis érdekesség, meg egy kis emlékeztető arról, hogy milyen lenne, ha lenne valakim, szóval miután véget ért, akaratlanul is eléggé letörtem. Elég kettősek az érzéseim: egyrészt nem érzem még egészen készen magamat egy új kapcsolatra, és úgy érzem olyan magasak az elvárásaim, hogy esélyem sincs bárkit találni a közeljövőben, aki megközelíti őket, másrészt nagyon hiányzik az a sok-sok jó dolog, amit egy kapcsolat meg tud adni. Szóval ennek hiányában búslakodtam és magányoskodtam, és azt vettem észre, hogy emiatt kevésbé is vagyok motivált, és nehezebben veszem rá magam arra, hogy bármit is csináljak. Pedig teendők vannak bőven, amiknek a héten végre sikerült kicsit jobban neki is állnom:

Munka: a Centropánál bőven vannak feladatok, a nagyobb projekt most egy krakkói szeminárium lesz október végén. Szerencsére a szervezésben segítségemre van a lengyel partnerünk, aki nagyon szuperül intéz mindent, így a terhek jó részét leveszi a vállamról. Most hétvégén Pécsett lesz szemináriumunk, és ezen kívül is mindig vannak intéznivalók. A Centropa mellett ismét Michael Miller kutatási asszisztense vagyok, ami szintén rendszeres elfoglaltságot jelent - most például kézzel írt leveleket silabizálok, könyvtárba és levéltárba járok, illetve részt veszek egy kiadvány szerkesztésében. Emellett augusztus óta sok munkám volt Kovács András és a Medián kutatásával, ugyanis a felmérés lezárult, és részt vehettem az adatelemzésben. Szóval SPSS-szel bűvészkedtem, táblázatokat készítettem és fejezeteket írtam. Ez is egy szuper és nagyon izgi lehetőség, mert jó ilyen módon a tudományos szférában maradni, viszont arra is emlékeztetett, hogy kijöttem kicsit a gyakorlatból (sőt, ami az SPSS-t illeti, sajnos soha nem voltam igazán benne a gyakorlatban...)

A munkáim továbbra is biztosítanak elfoglaltságot, szórakozást, szakmai kihívást és megélhetést, szóval nagyon is elégedett lehetek velük.

Haver: elkezdődtek a Haver foglalkozások, amiből valószínűleg sokat tartok majd idén is. Repertoárom bővült a zsidónegyed sétával, most már ilyet is tudok tartani diákoknak. Hármat már tartottam is most ősszel!

Sport: beindultak a táncórák, Lakijani a Casa de la Música stúdióból egy új helyre, a Kassa Jazz hajóra költözött. Igen, ez egy hajó, ami a Batthyány tér közelében "parkol". Sajnos az odajutás nem egyszerű, és terem sem tökéletes, de az órák változatlanul klasszak, én pedig nagyon lelkes vagyok. Még meglátom, hogy hogy alakul az életem, de szeretnék legalább heti 2x megjelenni az órákon. Szeretném idővel valami mással is kiegészíteni a heti sportolást, ez még alakul. 

Héber: végre jelentkeztem héber nyelvtanfolyamra az IKI-be. Az órák csak október végén kezdődnek, és még annyit sem jeleztek vissza, hogy bakfitty. Meglátjuk.

Ha minden igaz, a fentiek bőséges elfoglaltságot biztosítanak majd nekem az idei évre. Fontos is, hogy ne essek ki a lendületből, és minden fronton jól tudjak teljesíteni. Nyár elején a Koin segítségével átgondoltam a pénzügyeimet, végeztem némi stratégiai tervezést arról, mire tudok kevesebbet költeni, hogyan spórolgassak. Bár nagy terv volt, hogy lassan terítékre kerül a lakásnézés, úgy tűnik ezzel még egy jó darabig várnom kell. De talán nem akkora baj, végül is nem tragédia itthon lakni, és amíg nem hitelt és rezsit fizetek, jut pénzem arra, hogy a személyes fejlődésemre fókuszáljak. Szeretnék szakmailag is fejlődni, ennek a lehetőségeit egyelőre még keresem. 

Ami izgi, hogy a krakkói szemináriumunk végén 2,5 napot még a városban maradok egyedül. Nemrég jöttem rá, hogy a Centropás utazásokat össze kéne kovácsolni egyéni utazással, hisz a lehetőség és a repjegy adott. Ez a pár nap rövidnek tűnik, de azért bőven egy komfortzónán túli kezdeményezés lesz. Sosem utaztam még így egyedül! A hostelt már lefoglaltam, izgatottan várom, hogy milyen kalandoknak nézek elébe. Meggyőződésem, hogy néhány ilyen egyéni út nagyban támogatja a személyiségfejlődésemet.

Egyelőre ennyi! Igyekszem tartani a szeptemberben megkezdett szintet és bejelentkezni még párszor októberben is a blogon. :)

My year 2010

Zsúfolt, boldog és kevésbé boldog eseményekben, változásokban bővelkedő évet hagyok magam mögött. Követve Tenshi tavalyi példáját, a blogom és határidőnaplóm segítségével szépen összeszedem, miket is csináltam idén, aztán végzek egy kis összegzést és tanulságlevonok.

Január elseje, így 2010 is, az Almássy téri szabadidőközpont ruhatárában ért engem Gabival, Gergővel, Tacsival és Barbival. Jó buli volt, megadta a kezdőlöketet. 15-én volt a szalagavatóm, mindez sok próbát, ruhák és kiegészítők után rohangálást, szervezést jelentett - de az a nap nagyon szépnek maradt meg az emlékezetemben, mert igenis gyönyörűek voltunk, az afater party is jól sikerült. Életem első és utolsó iskolai sítáborában is részt vettem januárban, sajnos konstatálnom is kellett, hogy ez nem nekem való.
Februárban volt az első fellépésem a Madách Musical Tánciskolával, amit nagyon élveztem, de nem voltam vele maradéktalanul elégedett. A BK megújult, számos moderálnivalóval gazdagítva a prefektusok területeit. Részt vettem a mohácsi busójáráson. 15-ig kellett leadni a felvételi jelentkezésemet. A sorrendem hosszas vívódás, majd hirtelen döntés után: 1. BCE Nemzetközi tanulmányok, 2. ELTE Szociológia, 3. ELTE Anglisztika.
Márciusban síeltünk, ami jól sikerült, bár anyu eltörte a lábát. Jártam Debrecenben Rennél, ünnepeltünk peszachot, megszültem Szirtes Alexet.
Áprilisban volt tavaszi szünet, húsvét, ahol a fiúk jöttek és locsoltak. 11-én lezajlott az országgyűlési választások első fordulója. Teljesen váratlanul ért Polgár Csilla halála - részt vettem a temetésén, sok régi táncos ismerőssel találkoztam, beszélgettem. Ebben a hónapban fejeztem be a középiskolát, eltöltöttem utolsó napjaim az iskolapadban, szerenádoztam: HCS-nak, Ongjerthnek, Buritsnak, Tarjánnénak, Zsuzsa néninek, Gábor bának. 29-én bolondballagás, kissé őrültre sikerült. 30-án elballagtam a Szilágyiból, ahol 8 középiskolai évet töltöttem.
Május első hetében letudtam az írásbeli érettségijeimet ebben a sorrendben: Magyar, matek, töri, angol, német. Betöltöttem a 18. életévemet - Csigahegyen ünnepeltük volna, ha GMS eljön. Mivel a sulit befejeztem, töménytelen szabadidőm támadt - de szerintem én voltam az egyetlen, aki tényleg minden napot masszív tanulással töltött, annyira féltem az angol szóbelitől. Egyébként akármennyit cikiztek miatta, tény, hogy hihetetlen sokat tanultam ebben a hónapban - lényegébe véve ekkor tanultam meg angolul beszélni. Szerenádoztunk Cziróknak és Szilágyinak.
Júniusban megtudtam az írásbelik eredményeit, nem voltam velük elégedett.
Letudtam az angol szóbelit, sikeresen. A többi tárgyra az utolsó hétben magoltam szorgosan, egy nap végeztem velük, nem sikerültek rosszul. Még ebben a hónapban megkaptam a bizonyítványom, és kiszámoltam, hogy 435 pontot szereztem.
Az év végi Madáchos fellépésem vegyes lett, akkor nem éreztem túl jónak, de a felvételeken nem látszanak a hibák. Utolsó szilágyis vízitúrám esős és hideg volt. Június 21-én volt a hároméves évfordulónk Gáborral. 23-án megvolt a bankettünk - a legmaradandóbb az volt benne, hogy a kelleténél több bort ittam. A rákövetkező két napot Tenshinél töltöttem, és megszültem az új blogomat.
Júliusban voltam Gáborral Balcsin, BK-sokkal Patcán, Angyalin. Kiderült a felvételi eredményem: szociológiára vettek fel, ahogy vártam.
Augusztus első hetét Ozorán töltöttem - a nyaram legmeghatározóbb élménye, hatalmas esemény, állíthatom hogy életem legboldogabb percei, amit jövőre sem szeretnék kihagyni. Ez után következett az egyhetes családi nyaralás Alsóörsön, ahol megismertem Zazut - és mikor hazaértem, 15-én, egy fájdalmasan átlagos és unalmas napon, Gábor szakított velem. A hónap második fele a gyötrődésre és a mocsárból való kimászásra ment rá. Irtó szarul éreztem magam, amin a gólyatáborom segített.
Szeptember elején jöttem haza a táborból, új élményekkel, barátokkal. Meg kellett szoknom a sulit: tárgyakat felvenni, beiratkozni, órákra járni és termeket találni: csupa új és új kihívás. Megkezdődött a táncszezon, új tanárok, csapattársak. A szobánk átalakításra került: új székek, ágy, polcok.
Októberben Buri megkapta a végzett diák rangot - érdekes, hogy azóta alig járok fórumra, szinte egyáltalán nem játszom, valahogy elvesztettem az érdeklődésemet, noha a csapattal továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Voltam Protoculture bulin, ez az este tényleg nagyonnagyon jól sikerült, hosszú idő után szerzett igazán boldog perceket. Voltunk Debrecenben, szülinapoztunk Rennel és Shizuval. Egy szerdai Filteres estén megismertem Petit, akivel 24-e óta járunk. Találkoztam Zalánnal.
Novemberben Szegeden voltunk wellnessezős családi pihenésen. Nagyvelegen a BK-sokkal megnéztük az összes létező HP filmet. Részt vettem egy háromnapos cigicsikkfigyelős terepgyakorlaton, egy Exclusive goa night 10. Jubileumi partyn, Gólyabálon, ahol szép fehér ruhában keringőztem Gergővel. Elkezdtem dolgozni a Paradise solutionnél, ezzel pedig iszonyúan összezsúfolódott a napirendem.
Decemberben volt három vizsgám, egy osztálytalálkozóm. Jött a Mikulás, majd a Jézuska is, családi összejövetelekkel, kajálásokkal, ajándékokkal. Voltam BK karácsonyon is. A szilveszter totál képlékeny, de valószínű, hogy Dolékkal megyek az Almássy térre, oda, ahova tavaly. Keretes szerkezet.

2010. tényleg a változások éve volt, ezek közül kiemelném a két legmeghatározóbbat: Gábort és az ELTÉt.
A Gabival való kapcsolatom a szakításunk óta folyamatosan alakul. Augusztus utolsó két hete tényleg nagyon rossz volt. Akkor még úgy gondoltam, idővel enyhül a dolog, fogunk tudni majd beszélgetni, találkozni. A gólyatáborom után felhívtam és szerintem vagy egy órát beszéltünk, mert annyira megszoktam, mert nem is tudtam, hogy lehetne másképp. Egy idő után azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszeres találkozás, beszélgetés - legalábbis számomra - fájdalommal jár. Képtelen voltam - és vagyok - rendesen továbblépni, elfogadni a helyzetet. Hogy hogy állunk jelenleg? Neki barátnője van, amire gondolni sem tudok. Sosem hittem volna, hogy a “maradjunk barátok” kezdetű frázis tényleg ennyire nehéz és lehetetlen, de beláttam, hogy az. Valóban kudarcként élem meg, hogy nem tudok rá máshogy tekinteni, és kénytelen voltam őt letiltani msn-ről, mert hiába kértem, hogy ne írjon rám, mert nem szeretem, ő nem tudta megállni, egyszerűen azért, mert túl rendes és érdekli, hogy mi van velem. Ha nem látom és nem beszélünk, sokkal könnyebb, sokkal jobban vagyok, teljesen okés így. Meglátjuk, hogy lesz később, egyelőre marad ez az állapot.
Aki ismer, tudja, micsoda rettegéssel vártam ezt az egyetemet, mennyit rágódtam, vívódtam, hogy hova jelentkezzek. A szociológia hirtelen ötlet, igazából lutri volt, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy bejött. Tulajdonképpen magam is meglepődtem, hogy mennyire érdekel az, amit tanulok. Jól érzem magam az ELTÉn, van egy csomó ember, akiket nagyon örülök, hogy megismerhettem, a könyvtárban pedig találtam pár olyan könyvet, amit valószínűleg ki fogok kölcsönözni, csak azért, mert érdekel. Hihetetlen.

Az Újév mindig újrakezdést jelent, és nekem most extrán. Idén sok minden változott, sok mindent kellett lezárnom, magam mögött hagynom, 2011-ben egy egészen más életbe vágok bele, és tudom, hogy hiperszuper lesz. BUÉK! ^^

Megduzzad a folyó, átszakad a gát

Konstans szarul vagyok. Persze tudtam, hogy így lesz. Előre sejtettem, hogy ha ennyi dolgom van, előbb utóbb a tököm kilesz vele. Szeretem a leterhelést, csak azt nem, amikor határidőre várnak mindent, és egyszerre hatszáz fronton kell teljesíteni, közben pedig az, amit igazán szeretnék, legesleghátra szorul. Ilyenkor minden vacak, és nem tud senki felvidítani. Előbb utóbb egyszer csak elmúlik magától. A vizsgaidőszakom teljesen tönkre fogja vágni a karácsonyt. Vagy fát díszítek vagy tanulok, nade a kettőt együtt...
Ha az ember blogot ír, automatikusan vállalja, hogy akárki olvashatja, igaz? Egyrészt ezért is írom. Másrészről elég frusztráló, mert vannak dolgok, amiket esetleg nem írhatok le, mert tudom, hogy valaki olvassa. Vagy valakik. Persze ilyenkor megkérdőjeleződik, hogy mi értelme ennek az alakoskodó blogolásnak. Írjunk le mindent, vagy ne is blogoljunk, nemigaz? Tiszta nevetséges az egész. Szoktam olvasni Timi blogját. Ő meg az enyémet. Szia Timi! :)
Tiszta röhej, de komolyan. Szánalmak a köbön. Meg hogy ilyen idézeteket találok:

"Azt állítani, hogy megszűntél szeretni azt, akit valaha jobban szerettél bárki másnál a világon, az hazugság lenne. De továbblép az ember. Nem igaz? Tovább kell lépni."

Legalább beszámolhatnék aktív továbblépésről, de a maximum, ami felmutatható, még mindig a "ha nem beszélünk, nem látlak és nem gondolok rád akkor okésan vagyok" című dolog, ami elég kiábrándító. És akkor még álmodok is róla, hát erre mondom, hogy basszák meg az álommanók, kell még engem éjszaka is cseszegetni.
És igazából még mindig ott tartok, hogy élünk, éldegélünk, de semmi sem fix, a gyökerek kitépődtek, egyszer az érettségimmel, egyszer ott augusztusban, az, aki én vagyok, vagy aki akkor voltam, elúszott valahova, a mostani valami árnyék, valami olyan létező, ami létezik, mert mást nem tehet, de a meggyőződés, a lelkesedések, az őszinte érzelmek... Azok hiányoznak.

Happy birthday!

Ha sejtéseim nem csalnak, pontosan egy éve történt, hogy megírtam életem első blogbejegyzését. Ugyan ha visszateleportálsz a régi blogra, a kezdő dátum nov. 23., de úgy tűnik a blog kétnapos csúszásban van (anyu sznapját is 25-nek írja 23 helyett). Nem értem mitől lehet, a lényeg, hogy álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk meg, és fújjuk el a gyertyát és kívánjunk valamit. Szeretek blogolni, tulajdonképpen rákattantam azóta hogy elkezdtem, és még olvasótáborom is van, szóval azt hiszem, egy darabig lesz folytatás. :)

Ég veled, G

Az imént szertartásosan megszüntettem a Gabi címkét. Ami olyan szempontból nem jó dolog, hogy olyan, mintha most eltöröltem volna a föld színéről, holott nem, igenis kell emlékeznem rá, hogy valaha létezett és tizen-akárhány bejegyzésben elég masszívan meg lett említve, de most már egyszerűen nem tudom nézni. Ennyi volt.

First bejegyzés

Szééép, új blogocska. Seren segített megcsinálni.
Apropó, Seren, aki itt volt az elmúlt két napban és remekül elütöttük az időt Shizu sulijában. Kaptam szülinapi ajándékot (L), voltam defendo edzésen (és au, még most is izomlázam van), megtapasztaltam, hogy Lehet Más a Menza és még sok minden. A blog pedig azért új, mert ezt állítólag könnyebb használni és az ilyen szőkéknek mint én, ez jobban fekszik. Meglássuk.