"Csakhogy a depresszió nem jó szó rá. Ez alámerülés volt a személyesen túli keserűség és utálat mindent elborító áradatába: beteges, mindent átitató undor az egész emberiséggel és minden emberi igyekezettel szemben az idők kezdete óta. Az egész biológiai rend iszonyú förtelmessége. Öregség, betegség, halál. Senki sem úszhatja meg. Még a szépek is csak olyanok, mint a rothadásnak induló puha gyümölcs. Az emberek mégis egyre csak basznak és nemzenek és lökik a világba az újabb sírtöltelékeket, új meg új lényeket hoznak létre és szolgáltatnak ki ilyen szenvedésnek, és ebben volt valami megváltó, valami szép vagy akár erkölcsi értelemben nagyszerű: újabb ártatlan lényeket bevonni a játékba, amelynek csak vesztesei vannak. Izgő-mozgó csecsemők és gürcölő, engedelmes, hormonoktól kábult anyukák. Jaj, hát nem aranyos? Óóóóóó. A játszótéren kiabáló, csúszkáló gyerekek, akiknek fogalmuk sincs, miféle poklok várnak rájuk: unalmas állások, fojtogató jelzáloghitelek, rossz házasság, kopaszodás és csípőműtét, magányos kávézás az üres házban és sztómazsák a kórteremben. A legtöbben beérik a vékony lakkréteggel és a csalóka színpadi fényekkel, melyek néha titokzatosabbnak, kevésbé förtelmesnek mutatják az emberi sors alapvető kegyetlenségét. Az emberek szerencsejátékokat játszanak és golfoznak és kertet ültetnek és tőzsdéznek és szexelnek és új kocsit vesznek és jógáznak és dolgoznak és imádkoznak és felújítják a lakást és bosszankodnak a híreken és aggódnak a gyerekek miatt és pletykálnak a szomszédokról és étteremkritikákat tanulmányoznak és jótékony célú szervezeteket alapítanak és jelölteket támogatnak és teniszbajnokságokra mennek és vacsoráznak és utazgatnak és mindenféle kütyükkel meg készülékekkel mulattatják magukat, falják a mindenfelől özönlő híreket, szövegeket, értesüléseket és szórakozási lehetőségeket, hátha ettől elfelejtik: hol is vagyunk, mik is vagyunk. De világosban kiderül, hogy semmi sem fordulhat jóra. Velejéig romlott az egész. Letölteni az idődet az irodában, kötelességtudóan világra hozni 2,5 utódot, udvariasan mosolyogni a búcsúztatón nyugdíjba vonuláskor, aztán rágcsálni a lepedőt, és megfulladni a konzervőszibaracktól az öregotthonban. Jobb lett volna meg sem születni... soha nem akarni semmit, soha nem remélni semmit."

//Donna Tartt: Az Aranypinty//