My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.

Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.

Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 

Kapcsolatok árnyai

Tegnap Chozról álmodtam. Ami ritkán fordul elő, de ezek általában nagyon pozitív álmok, és kicsit furcsa utánuk felébredni - ki tudja, miért ássa elő a tudatalattim néha ismét ezt a kapcsolatot.

Szóval ma megint a fejemben járt Choz, és megnéztem a Facebook profilját (amit szintén megteszek néha) amiből megtudtam, hogy az ősszel megházasodott.

A felesége egy nagyon régi barátja, akivel még én is találkoztam párszor, mikor még együtt voltunk. Emlékszem, hogy Choz vett neki egy macis kulcstartót, mikor nálam járt Amszterdamban. De akkor még eszébe sem jutott, hogy ne barátként tekintsen rá. Nem is emlékszem nagyon arra a lányra őszintén szólva.

Furcsa. A sors útjai kifürkészhetetlenek.

És ha már felmerül a kérdés, hogy én hogy érzem magam: egy kicsit felkavart a dolog. Ami szintén furcsa. Még mindig van a polcomon rólunk egy közös kép, amit tőle kaptam (kétoldalas kép, és amin ketten vagyunk, a fal felé fordul, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy kicseréljem) a radiátoromon pedig szintén van egy tőle kapott "Jó így együtt" hűtőmágnes.

Mi értelme volt ennek az egésznek...?

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.

Változások

A mai nappal kezdődően a Centropa Alapítvány megbízott ügyvezetője vagyok.

Hogyan jutottunk el idáig?!

Az történt, hogy másfél hónappal ezelőtt békésen üldögéltem a hotelszobámban Liptovsky Mikulásban, Szlovákiában egy képzésen, két program között, mikor Marcell rámírt, hogy tudunk-e beszélni. Mikor fogadtam a hívását, még meglehetősen gyanútlan voltam, aztán közölte, hogy a minap felmondott a Centropánál, és szerette volna még a hazajövetelem előtt közölni, nehogy mástól tudjam meg. Majd mielőtt felocsúdhattam volna ebből a sokkból, hozzátette, hogy utódjaként rám gondolt. 

A beszélgetés után volt egy fél óra, amíg teljes sokkban voltam, úgy éreztem, az életem fenekestül felfordult, fogalmam sincs, mit csináljak. Éppen kezdtem úgy érezni, hogy minden stabil körülöttem, szeretem a helyzetemet, lelkileg is rendben vagyok, minden szuper - erre jön a borulás. Érdekes, hogy sosem képzeltem magam Marcell pozíciójába - elvégre még csak három éve dolgozom a Centropánál, és Marcell munkája mindig hatalmas feladatnak tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy valaki komolyan gondolja, hogy ezt én is tudom csinálni.

Aztán gondolkodtam a dolgon, és hamar rájöttem, hogy csak egyféleképpen dönthetek: hogy elvállalom a pozíciót. Ha nem vállalom el, akkor az előrelépésemet utasítom el - megragadok egy pozícióban, ami kényelmes ugyan, de nem lehet az örökkévalóságig csinálni. Ha pedig én is munkahelyet váltok, ki kéne találnom, hova mennék - ilyen utat pedig egyelőre nem láttam magam előtt. Szóval maradt a pozíció elfogadása, örömmel, hiszen hatalmas megtiszteltetés, fejlődési és tanulási lehetőség, menőn hangzik, fizetésemeléssel jár stb., és persze rengeteg félelemmel, hiszen sokkal nagyobb felelősség, új feladatkörök, kihívás. Tulajdonképpen én fogok felelni a forrásteremtésért, a donorokkal, partnerekkel való kapcsolattartásért, a pénzügyekért. Röviden és tömören szólva azért, hogy ne menjünk csődbe. Ami egy kicsit para.

Az elmúlt időszakban Marcell többé-kevésbé igyekezett átadni nekem a feladatait, összekötött emberekkel, átbeszéltük a dolgokat. De csak többé-kevésbé. Egyáltalán nem érzem magam késznek, épp csak hogy nem vagyok teljes mértékben elveszett. Ráadásul Marcell holnapután repülőre ül, és januárig Ázsiában utazgat majd - így a kérdéseimmel sem zaklathatom.

A másik kolléganőm, Szilvi is felmondott. Sok volt neki a kialakult szituáció, úgy érezte, az új feltételekkel nem tud maradni. Szinte sosem szoktam ilyesmivel szembesülni, teljesen tehetetlennek érzem magam ebben a konfliktusban, ráadásul együttműködésre továbbra is szükség lesz, így meglátjuk, hogyan alakul majd...

Ami szuper, hogy sikerült találnunk egy új kollégát, Tinát, aki az én és Szilvi feladatait veszi át. Aranyosnak, lelkesnek és proaktívnak tűnik. Ma volt az első napja - persze ezen is izgulok, hogy hogy megy majd a betanítás és a közös munka. Most, hogy csak ketten vagyunk, valahogy nagyon kicsinek tűnik a Centropa. Mintha az alapoktól kellene újraépítenünk mindent.

Be vagyok tojva, de nagyon hálásnak érzem magam, hogy igazából nem vagyok egyedül. A kollégáim és a HUB-csapat is mind teljes támogatásukról biztosítottak. Ez borzasztóan jólesik.

Arról is ide kell tennem egy nyálas vallomást, hogy mennyire szerettem Marcellel dolgozni az elmúlt évek alatt. Tényleg, nincs rá szó, hogy mennyire szuper volt, és ez annyira ritka és különleges, hogy úgy éreztem, sosem hagynám ott - és most mégis véget ért, bár Marcell mondta, hogy fogunk mi még együtt dolgozni. Péntekente továbbra is együtt jógázunk, és ki tudja, talán a közös bulizások is megszaporodnak. Szóval ez nem egy goodbye. 

Állandóan gyomorgörcsöm van, és fogalmam sincs, hogy fogom ezt megoldani. De az a gondolat nyugtat, hogy utoljára a CEU előtt éreztem magam így, ami aztán életem leginkább kihívásokkal teli, de legtöbb fejlődést tartalmazó lehetősége volt, amiből azóta is táplálkozom. Tudom, hogy menni fog. Tudom, hogy meg fogom tanulni, meg fogom oldani. Csak idő kell hozzá, szerintem legalább egy év. Úgyhogy most próbálom szokni a megnövekedett munkamennyiség, stressz és pörgés gondolatát. Remélem menni fog. Elvégre eleget ültem a babérjaimon, igaz? Ideje megmutatnom, hogy mi is van bennem!

A szeretetem
Feneketlen kút

Próbáljuk újra

Az életem kezd egy nagyon vicces valóságshow-vá alakulni, de muszáj bevallanom, hogy végül mégis visszatettem a telefonomra a Happnt. Méghozzá az egészet a Szirmai Gergővel való összefutás inspirálta. 

Ezúttal tovább jutottam, mint az első alkalommal. Szinte elkezdtem élvezni. Úgy értem, azok után, hogy abban éltem hónapokig, hogy "ó, jó lenne megismerni valakit, de hát nem találkozom senkivel", most itt egy app, ami folyamatosan csávókat dobál elém, akkor is, ha egész nap görgetem. Oké, a 95%-a teljesen érdektelen, de azért ott az az 5%, akin már elgondolkodom, és némi izgatott tanakodás után adok nekik egy szívet. Aztán néha megjelenik a képernyőmön pár csillag, hogy "it's a Crush!" és most már mehet a chatelés. A következő kör a ki írjon, mit írjon challenge, de egyelőre még egész jól vettem ezt az akadályt, úgyhogy már beszélgetek pár sráccal.

De mi végre? Őszintén nem tudom, mit várhatok ettől. Igyekszem amennyire lehet, lazán kezelni a dolgot, de lehet feladom, ha majd csalódások érnek. Lelkesedés-kiábrándulás, lelkesedés-kiábrándulás, tartok tőle, hogy ez lesz a forgatókönyv. Még akkor is, ha minden ismerősömtől megkapom, hogy "nekem egy csomó barátom van, akik a Tinderen jöttek össze!!!"

Petesejtek harca

Olvasom, hogy minden nő körülbelül 300.000 petesejttel jön a világra. Ebből aztán többnyire 1, 2, esetleg három darabból lesz gyerek.

És mi még azt gondoljuk, hogy nem értünk el semmit! Már a megfoganásunk pillanatában százezreket utasítottunk magunk mögé.

Keress ra hany orankent pisil egy mops

Tegnap találkoztam Szirmai Gergővel!!!!

Igen. Aki lemaradt volna róla, Szirmai Gergő a plátói szerelmem. 

A fantasztikus találkozás úgy történt, hogy összefutottam Gáborral, majd miután kitárgyaltunk mindkettőnk életét, elsétáltunk a 139-es megállójába, hogy ott együtt várjuk meg a buszát. Beszélgettünk, és egyszer csak a szemem sarkából megláttam, hogy a közelünkben álló nőhöz odaszimatol egy kutya, majd egy hatalmas ordítás következett:

- NUDLI!!!!

Odakapom a fejem, hát, mit látok, Szirmai Gergő épp elrángatja a kutyáját a nő mellől, aki felháborodott pillantásokat vet felénk Gáborral, hogy na, mi vagyunk a tanúk rá, hogy micsoda gazdik vannak. De én akkor már lefagytam, a szívem eszméletlenül vert, mutogattam és magyaráztam Gábornak, hogy bocsi, most mennem kell, aztán Gergő után iramodtam, aki már fél utcával odébb volt Nudlival.

Persze nem volt tervem. Párszor már elképzeltem, milyen lenne, ha találkoznánk, és tudtam, hogy nagyon különleges égi csillagzat és szituáció kellene ahhoz, hogy beszédbe is elegyedjünk, és legyen értelme ennek az egésznek (mert azzal mégse szólíthatom le, hogy hé, nagy rajongód vagyok). Szóval inaltam, közben Petrának pötyögtem, és mire felnéztem, Gergő el is tűnt - továbbhaladva láttam, hogy melyik házba megy be, szóval TUDOM, HOL LAKIK. Hah!

Az eset után még felugrottam Borcsához két utcával odébb, majd mikor hazamentem, reménykedtem, hogy épp elcsípem Gergőt az utolsó esti sétáltatás közben, de persze ez nyilván nem történt meg, hiába tanácsolta Petra nagy bölcsen, hogy keressek rá, hány óránként pisil egy mopsz. Otthon még ellelkendeztem ezt az egészet, amihez Petra annyit fűzött, hogy "Bori, huszonhét éves vagy!" - amit úgy fordítanék le, hogy a kamasz húgom leszánalmasozott.

Bárcsak mondhatnám, hogy ok nélkül tette.

Most mindenféle kavarog a fejemben, például, hogy ha ennyire közel lakunk, akkor simán összefuthatunk máskor is, illetve hogyha nem töröltem volna le azt a bizonyos appot a telefonomról, akkor az talán kidobhatta volna őt, mivel térképalapú, és elvileg azokat mutatja meg, akikkel "összefutottál" - persze ez csak akkor működik, ha ő is használja ezt az alkalmazást, amire igen csekély az esély. 

Szóval ez az életem. Celebek után szaladgálok, akiket nem ismerek és akikkel valószínűleg nem is illünk össze. Mit lehet tenni...?

Bakancslista 2.0

Készítettem egy aktualizált bakancslistát. 

Azért mondom, hogy aktualizáltat, mert igazából korábban már készítettem egyet - de az inkább olyan hevenyészett dolog volt. Mondhatnám szedett-vedett. Akkor az egész projektbe Vigh Bori Hogyan menjünk világgá című könyve kapcsán kezdtem bele, ami tulajdonképpen egy kézikönyv a világutazáshoz, de ami szerintem elképesztően szuperré teszi, hogy az álmodozástól indít - pontosabban attól, hogy hogyan alakítsd az álmaidat céllá, és érd el őket (akkor is, ha tele van a fejed nagyon szuper kis kifogásokkal). 

Az utóbbi időben megint elkezdett kavarogni bennem egy csomó minden, amibe szívesen belefognék vagy amit el szeretnék érni, és ismét kivettem a könyvtárból Bori könyvét, hogy annak a segítségével strukturáljam a gondolataimat. Erre az imént került sor, jóga után, az erkélyen, tücsökciripelésben ülve, illatmécses, meditációs zene, women's balance tea és egy keksz társaságában. Szóval mondhatni, megadtam a módját.

A Bori-módszer lényege, hogy azzal kezded, hogy egyszerűen papírra veted az álmaidat. Nem foglalkozol azzal, hogy hogyan éred el őket, lehetségesek-e egyáltalán a fizika vagy a jog törvényei szerint, egyszerűen csak leírod, ami eszedbe jut, amit igazán szívesen csinálnál, lehetőleg minél konkrétabban megfogalmazva. Az én listám most ilyen lett (nem fontossági sorrendben):

1. Meditálni: megtapasztalni azt, hogy teljesen kiürítem az elmém, illetve valamilyen rendkívüli érzetet

2. Fejen állni olyan magabiztossággal, ahogyan lábon állok (ennek a jógához van köze; valójában rengeteg, főleg kartámaszos pózt szeretnék tökéletesíteni, és ez elég konkrét célnak tűnt). 

3. Megtalálni a tökéletes otthont (tudom, ez nem valami specifikus. De az egy külön fejezet)

4. Természetben lenni és megtapasztalni azt a békét, amit a rendszeres természetközeliség nyújt

5. Kirándulni, túrázni, nagyobb távokat, ilyen ottalvós, sátrazós, gázpalackon-főzős módon

6. Több konkrét lépést tenni a zero waste életmód felé

7. Látni egy tökéletes csillagfényes éjszakát

8. Legyen egy cicám. 

Vannak még apróbb dolgok, de ezeket szerettem volna kiemelni. Ami feltűnő, hogy ezek most mind eléggé "befelé fordulós" álmok. Bár egy világutazós tanácsadó könyv módszerét követtem, nem szerepel a listámon semmiféle utazás. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az utóbbi időben elég sokat utaztam, és várhatók is további kisebb utak a munkámból kifolyólag, és most azt érzem, hogy ez elég, és épp nem vágyom semmi komolyabbra. Azt hiszem, most inkább megérkezni szeretnék, mint utazni. Ezért is szerepel az álmok között az otthon megtalálása, ahol már amennyire lehet, hulladékmentesen alakítom ki az életmódomat, és szerzek egy cicát. A jógával tulajdonképpen jó úton haladok, mert rendszeresen, heti háromszor-négyszer járok órára, ezért remélem, hogy a fejlődés jön magától, bár az a bizonyos fejenállás piszok nehéznek tűnik. Ahogy a meditálás is. Valójában nem tűnik bonyolultnak naponta tíz-tizenöt percre leülni a sarokban és befelé figyelni, de annyira lehetetlen vállalkozás, hogy eddig bele se mertem kezdeni. 

De ami a leginkább nagy falatnak tűnik, az ez a kirándulás téma. Egy ideje rájöttem, hogy borzasztóan vágyom a természet közelségére. Egyszerűen csak jó a természetben lenni. Csakhogy a város közepén lakom, és a mindennapokban még egy parkba sem jutok el. És oké, talán nincs olyan messze a Normafa meg a Budai-hegység, de mégis csak oda kell utazni, szóval ez egy projekt. A másik, amiről azt sem tudom, melyik végéről fogjam meg, az a túrázás. Egyszerűen nagyon szeretnék felhúzni egy bakancsot, hátizsákot, és csak menni hegyen-völgyön keresztül. Este aztán kicsapni a sátrat, főzni egy vacsorát abból, amit hoztam, aztán csak ülni a sátor előtt, és bámulni a csillagfényes éjszakát (ugye, összeérnek a szálak). Egyszerűen fogalmam sincs, hogyan fogjak bele ennek az álomnak a megvalósításába. Konkrétan senkit sem ismerek a közeli ismerőseim közül, aki túrázna, és ezzel kapcsolatban azért az a felfogásom, hogy nem ugrik bele az ember egyedül. Szó szerint semmit sem tudok - hogy hol lehet kirándulni, és hogy kell odajutni, és hogy kell tájékozódni, és milyen felszerelés kell. Őszintén szólva abban reménykedtem, hogy egyszerűen találok egy pasit, aki túrázik, és aki majd visz magával - de ez persze túlságosan kiszámíthatatlannak tűnik ahhoz, hogy álmot lehessen alapozni rá. 

Mindenesetre úgy döntöttem, most ezzel fogok foglalkozni. Utánanézek a dolgoknak. Kis lépések, nem igaz? Úgy értem, a Normafára aztán igazán kimehetnék.

Néha elbizonytalanodom: semmilyen nagyszerűt nem tettem le az asztalra. Nem gyógyítok rákos gyerekeket, nem mentem meg a világot, nincsen kiemelkedő sportteljesítményem, semmiben nem alkotok maradandót vagy kiemelkedőt, és bár nem gondolnám, hogy sehogy nem járulok hozzá a világhoz, azért meglehetősen kétséges, hogy ez a hozzájárulás mennyire jelentős. És közben vannak ezek az álmok, és az az általános hangulatom, hogy csak szeretnék magam lenni. Szeretném azt csinálni, ami nekem jó, és nem azzal foglalkozni, hogy a világnak mitől lesz jobb. Nem tudom, ez baj-e. De jobban meggondolva - miért lenne baj ha boldog és elégedett vagyok? 

Discovery

Rájöttem, hogy annak, hogy mennyire látom szépnek magam, elsősorban ahhoz van köze, hogy

mit ettem
mennyit sportoltam
milyen évszak van
milyen napszak van
mi van rajtam
milyen a fény a próbafülkében
milyen kép készült rólam
milyen emberek vesznek körül
milyen visszajelzéseket kapok másoktól.

Igazából az égvilágon semmi köze nincs ahhoz, hogy hogy is nézek ki valójában.

Online nem fog menni

Az imént regisztráltam egy társkereső appra, majd körülbelül öt perc után pánikszerűen letöröltem az egészet, menekülésemről pedig az alábbi dal jutott eszembe:

Való életbeli srácok! Hol vagytok?

Disney hercegnő pokrócban

Azt hiszem, elég jól jellemzi a személyiségemet, hogy reggel hajat mostam, felöltöztem csinosan, fülbevalót tettem be, végiglejtettem az utcán annak teljes tudatában, hogy úgy nézek ki, mint egy Disney hercegnő, majd beértem a munkahelyemre, és ott azonnal kivettem a kontaktlencsém (mert abban nem szeretnem nézni a monitort), ledobtam a szandálom és felhúztam egy rózsaszín-fehér csíkos zoknit (mert fázik a lábam a légkondiban) és bebugyoláltam magam egy zöld pokrócba.

Hát, ez vagyok én. 

Hol tartunk?

Azt, hogy hol tartunk, viszonylag jól lemérhetjük a volt osztálytársainkon (már ha egyáltalán értelmét érezzük hasonló méricskélésnek).

Zsuzsi és Toma, akik a gimi után jöttek össze, ősszel készülnek megházasodni (és meghívtak!), ezzel ők lesznek (tudomásom szerint) a második házasodók az osztályból. Mindeközben eljegyezte a barátnőjét Szabó Peti is, náluk esküvő 2020 júniusában várható.

Zsuzsi és Toma egyébként nemrégiben házat vettek Mezőfalván (!!!), saját maguk készítik a bútoraikat (na jó, egy részét), és két macskájuk is van. Mi más lenne a felnőtt lét, ha nem ez?!

Mindeközben egy másik osztálytárs, Pálma, akivel ötödikes korunkban előszeretettel lógtunk együtt, a közösségi média tanúsága szerint csináltatott egy csomó tetoválást, légtornász-bajnok, pankráció-sztár, és több mint 1600 követője van az Instagramon.

Nincs tanulság, csak az érdekes elmélkedés arról, mennyire más irányokat tud venni a (8 évig többé-kevésbé azonos nyomvonalon haladó) életünk.

Tanulságos mese egy darázscsípésről

Hannah esküvője egy stájerországi kis település kastélyában volt, szállást is a közelben kaptunk. Péntek este érkeztem meg, és némileg csalódottan vettem tudomásul, hogy a szobám nem forog annyira kacsalábon, mint azt az árából gondoltam. Egyetlen helyiségből állt az egész (igen, a hálószoba és a fürdő egyben volt) és már épp lefeküdtem volna, amikor észrevettem, hogy van a szobámban egy darázs.

Nincs bajom a darazsakkal, de azért kiakadtam ezen, kinyitottam a teraszajtót és igyekeztem kiterelni a jószágot. Engem arra tanítottak, hogy ne öljek meg semmit, ha békésen is elválhatok tőle, úgyhogy itt is ezt az elvet próbáltam alkalmazni, de egyszerűen nem ment. A darázs nem talált ki. Tíz perc után kétségbeesetten feladtam, és lecsaptam egy papuccsal. Lepottyant, nem mozdult. Borzasztóan éreztem magamat. Nem is nyúltam hozzá, ott hagytam a padlón, és közben azt éreztem, hogy egy gyilkos vagyok.

Lefeküdtem, olvasgattam, és kicsit később felkeltem az ágyból valamiért, amikor is iszonyú fájdalom hasított a talpamba. Lenézek, hát ott araszol a darázs az ágy előtti szőnyegemen. Először frászt kaptam, hogy van a szobában még egy, aztán észrevettem, hogy nincs ott a tetem, ahol azt hittem, hogy lennie kéne - darazsunk tehát visszatért a halálból, és új erőre kapva folytatta a szobám felfedezését. 

Szerintem utoljára gyerekkoromban csípett meg darázs. Nagyon fájt, csak szentségeltem összevissza, és azt gondoltam, hogy na akkor_mostmár ideje, hogy tényleg lecsapjam, és így is lett. Ezúttal sikerült. Elpusztult szegény.

Kiugráltam a mosdóhoz, hideg vizet engedtem a talpamra, és megnyugodva konstatáltam, hogy a fájdalom alábbhagyott - nyugodtan lefekhettem végre aludni. Még másnap délelőtt is jól viselkedett a lábam, aztán délután - feltehetően a magassarkúba gyömöszölés és táncikálás hatására - elkezdett rendetlenkedni. Piros lett, betagadt, minden lépésre fájt. Azóta is hasonló állapotban vagyok, bár legalább már hazaértem, be tudtam tolni egy adag kalciumot és bőségesen kenegetem a csípést Fenistillel.

De bevallom, ez a darázs lenyűgözött. Először is, hogy egy ilyen kis jószág ennyi kellemetlenséget tud okozni. Tulajdonképpen nem bánom, azt hiszem, kifejezetten megérdemeltem. Szinte sajnálom, hogy megöltem szegényt. Türelmetlen voltam. Tovább kellett volna próbálkoznom a kiterelgetéssel. Ma reggel megint dongást hallottam, és észrevettem, hogy kívül, a szobám ablaka fölött darázsfészek épül. Onnan jöhetett hát szegény. Talán egy darázscsaládot fosztottam meg az apukájától. 

Hálaadás egy csodálatos barátságért

Tegnap volt Hannah esküvője.

Ennek örömére pénteken Ausztriába utaztam, csak úgy mint néhány héttel korábban a leánybúcsú alkalmával, úgyhogy egy időre azt hiszem meg is elégeltem a vasutat. Az esküvő egyébként - természetesen - szép volt, nem életem lagzija, de arra gondoltam, hogy az esemény kapcsán nem is a fogásokat meg a zenét részletezném, hanem inkább mondanék pár szót Hannah-ról.

Aki régóta követi a blogom, velem volt, mikor Hannah-t megismertem, 2012. augusztus 21-én. Aznap utaztam Amszterdamba egy féléves Erasmus csereprogramra, izgatott voltam és iszonyatosan be voltam tojva. Húsz éves voltam, nem tudtam rendesen angolul, szinte semmit sem kellett önállóan intéznem, és most egyszeriben ki lettem lökve a nagyvilágba. A gépem késéssel érkezett Amszterdamba, a repülőtéren már várt egy egyetemi segítő csapat, de ott kellett ücsörögnöm vagy egy órát, mire megérkezett annyi diák, hogy elindíthassanak minket busszal a kolihoz. Csak gubbasztottam és mély egzisztenciális rettegést éltem át, miközben érkeztek a különböző nemzetiségű mosolygós cserediákok.

Emlékszem arra, amikor Hannah megjelent. Ez nagyon furcsán hangozhat, de nekem Hannah szerelem volt első látásra - volt benne valami sorsszerű. Emlékszem, ahogy megérkezett a szőke hajával, a rózsaszín bőröndjét maga mögött húzva, és kedvesen beszédbe elegyedett a többi várakozóval. Emlékszem, hogy valamiért azonnal figyeltem rá és néztem őt. A többiek arról kezdtek beszélgetni, hogy hol laknak majd, és Hannah mondta, hogy ő Green Tower 194-ben - ezt rögtön megjegyeztem, hiszen én is ott laktam. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy folyosón fogunk lakni, a szobáink között csak egy másik szoba lesz. Még aznap megismerkedtünk a folyosótársakkal. Hannah vegetáriánus volt, vacsorára sült padlizsánt vett a koli bisztrójában, dumáltunk, és másnap együtt mentünk el biciklit venni. 

Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Tényleg, ha nem ismersz és nem követed az életemet már régóta, talán nem is tudom neked elmondani, hogy mit jelent ez. Nem akarok olyan súlyos kifejezésekkel dobálózni, mint hogy korábban nem voltak barátaim, mert ez ilyen formában persze nem igaz, de Hannah volt végre az első, az az igazi "legjobb barátnő", akit mindannyian ismerünk a könyvekből és filmekből. Akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk, teljes természetességgel osztunk meg mindent, közös programokat szervezünk, és ott vagyunk a másiknak. És mindezt pont a külföldi utam során kaptam meg, amikor annyira féltem, hogy egyedül maradok. Hannah szobájában tanulva vészeltem át a Chozzal való szakítást, Hannah tanított meg rá, hogy a cukkini egy használható zöldség, Hannah volt az, akivel végre önfeledten tudtam bulizni, Hannah-val fedeztem fel Hollandiát, és vele tanultam meg angolul.

A kedvenc és - valami különös oknál fogva - kábé az egyetlen közös képünk, még az amszterdami időkből

És ha már itt tartunk, ott voltam a Mathias-történet elején is. Mathiassal, akivel tegnap összekötötte az életét, 2012 nyarán ismerkedett meg. Aztán rögtön lelécelt Amszterdamba, és nem lehetett tudni, mi lesz a dologból, de a fiú meglátogatta. Emlékszem, nem is vettem komolyan a történetet, mert Hannah is csak annyit mondott, hogy ó, jön ez a srác, nem is tudja, mi van köztük. Aztán az egy hét végére megbeszélték, hogy belevágnak a párkapcsolatba, de nem volt zökkenőmentes, Hannah izgult, hogy nem tudnak eleget beszélni, és hogy miért nem válaszol Mathias az újévi SMS-ére. 

Aztán az Erasmus-félév véget ért (előttem van, ahogy kikísérem Hannah-t a reptérre, és ott zokogunk) de a kapcsolat megmaradt - velem és Mathiassal is. Eltelt hét év, de Hannah ugyanazt jelenti nekem most is - egy őszinte, igaz barátot, aki valahogy mindig jelen van. Akivel nem kell folyamatosan kapcsolatban lennünk, mert amikor 1-2 havonta felhívjuk egymást Skype-on, vagy évente találkozunk, ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgy érzem, hogy még mindig, minden egyes alkalommal meglepődöm ezen, mintha nem hinném el, hogy ez lehetséges, hogy ez tényleg itt van nekem, hogy ezt megérdemlem. Hogy ott lehettem az esküvőn, ahová csak a szűk család és a közeli baráti kör kapott meghívást. 

És azért ejtsünk pár szót Mathiasról is. Az elmúlt években több alkalommal találkoztam vele, és hihetetlenül kedves, segítőkész, a sajátos német humorával egyszerűen tökéletes párja Hannah-nak. Nagyon örülök, hogy megtalálták egymást, és boldogok együtt.

És ha azt hinnétek, hogy a giccses bejegyzésem végére értünk, még el kell mondjak egy dolgot. Tízéves koromtól kezdve tanulok németet, és rengeteg alkalommal kellett házi feladatként leveleket írnom. A leveleimet következetesen egy bizonyos Hannah-nak címeztem a teljes gimnázium alatt. Ha ez nem a sors, akkor semmi. 

Aktuális crush-aim

A héberes csoporttársam, akivel egy fél éve poénkodunk át minden héberórát heti kétszer. Amúgy egy negyvenhárom éves, kopasz, fényesre suvickolt cipőjű ügyvéd.

A hébertanárom, aki egyszerűen iszonyatosan cuki, állandóan a haját söpri ki a szeméből, beutazta fél Ázsiát, életeket mentett katonai medicként, tud héberül, izraeli, értitek. Meleg. 

A gyógytornászom, aki heti egyszer átfogja a combomat és megrángatja, hogy ne fájjon. Továbbra is fáj, amúgy házas (nem a lábam) és különben is, ő a gyógytornászom.

Szirmai Gergő, mert ő Szirmai Gergő, értitek. Kár, hogy nem ismerem. 

Az osztrák kollégám, akinek félhosszú haja van és mindig sapit hord rajta, deszkás, elmélázó kék szeme van, és úgy tűnik, még ő is kedvel. Hét éve van egy barátnője, már tervezik az esküvőt.

Úgy tűnik a hormonjaim kicsit túlpörgik magukat, lol.  De most már találhatnának maguknak megfelelő célpontot is. :D 

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a lenti bejegyzést hirtelen felindulásban írtam, részben pont azért, mert azzal, hogy kiírtam magamból, meg is szűntek a kellemetlen érzések.

Szóval szerencsére nem ventillálok állandóan ezen a témán, és így utólag visszanézve kicsit ciki is az a poszt, szóval eszembe jutott, hogy törlöm, aztán arra gondoltam, hogy á, úgyis látta már tíz ember, és mi ez a blog, ha nem az életem lenyomata.

Szóval ennyike!

az a különös érzés, amikor eszedbe jut, hogy ma van az exed szülinapja, és eddig minden évben felköszöntötted, de már nem beszéltek, úgyhogy most nem fogod, de azért folyamatosan ezen jár az agyad, és már előre tudod, hogy ő sem fog írni a te szülinapodon, ami előre szar

#2,5fucknyears

#szánalom

Where

I've been watching windows since you walked

Hoping that you come back through my door 

My heart it keeps on asking 

Where are you 

Where are you

Most akkor turistának lenni gáz?

Amióta többet utazom, feltűnt az az uralkodó narratíva, hogy turistának lenni gáz, úgyhogy tegyél meg mindent azért, hogy ne tűnj annak: először is ne turista legyél, hanem "utazó", és csinálj mindent úgy, ahogy a "helyiek". És ez tényleg annyira elterjedt, hogy millió blogposztot, tippet, ajánlót lehet ezzel kapcsolatban olvasni, és ez engem mérhetetlenül felhúz.

Az alapgondolat nagyon bölcsnek tűnik: mindannyian ismerjük azt az idősödő amerikai házaspárt, vagy azt a csoport ázsiai turistát, akiknek a nyakában hatalmas fényképezőgép lóg, egy métert sem tesznek a szelfibotjuk nélkül, tülekednek minden nevezetességnél, beülnek az összes turistacsapda showműsorra és étterembe, és mikor hazamennek, büszkén mutogathatják a képeiket, de igazán nem merültek el a helyi kultúrában, és nem értették meg, hogy mit látnak. És megértem, hogy felmerült az az igény, hogy ezt elkerülve megismerhessük úticélunk egyéb, kevésbé "turistás" arcait is, felfedezzük, hogyan zajlik máshol a mindennapi élet, beszélgessünk helyiekkel. De egészen nevetséges, mennyire ostobák tudnak lenni azok a javaslatok, amelyek azt kívánják elősegíteni, hogyan "olvadj be" a helyiek közé.

Itt van például ez a cikk, ami Madrid kapcsán jött szembe velem. Az írója a "The invisible tourist", a cikk címe pedig How to NOT look like a tourist is Madrid, Spain. A tíz zseniális tippje közül a kedvenceim az igyál sört, a ne hordj flip-flop papucsot és válassz kedvenc focicsapatot. Úristen, rég olvastam ekkora bullshitet, és sajnálom is, ha ezzel a poszttal forgalmat generálok neki, de nincs mit tenni. Először is szánalmas, ahogy a cikk hangsúlyozza, hogy hogyan kerüld el, hogy turistának tűnj - mintha az valami bűn lenne, amit titkolni kellene mások előtt. Másodszor pedig, a legtöbb tippje egyszerűen hülyeség. Mert mi van akkor, ha nem szeretem a sört? Mi van akkor, ha én a flip-flopot akarok hordani? Mi van akkor, ha sorry, notsorry, ki nem állhatom a futballt?

És mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket a helyiek nem csinálnak? Ha mindenki a helyiek lábnyomát követné, senki nem nézne meg semmilyen nevezetességet, elvégre én, mint "helyi" nem látogatom a parlamentet, a Bazilikát, a Gellérthegyet, és nem is emlékszem, mikor voltam utoljára a várban, de azért mégis ostobaság lenne ezeket kihagyni, ha valaki Budapestre jön, nem?

Szóval az húz fel ebben az egész hozzáállásban, hogy mennyire agresszívan akarja neked megmondani, hogy mit csinálj. Mert bár azt gondolom, hogy ez a narratíva éppen azzal a gondolattal szemben jött létre, hogy a turistáskodásnak csak egy helyes módja van (nézz meg mindent, jelentkezz be az összes múzeumba, edd végig a helyi ételeket, stb.) valójában pontosan ugyanazt csinálja, csak pepitában: rád akarja erőltetni, hogy mit ne csinálj, ha utazol. 

És ez bullshit. Mert utazáskor (és egyébként bármilyen más esetben is) egy és egyetlenegy dolgot kell csinálnod: azt, amit te szeretnél. Igenis, menj oda ahhoz az épülethez, és lőj egy szelfit a többi japán turistával, ha neked ez az élmény. Könyörgök, ne vedd le a papucsodat csak azért, mert valami idióta blogger azt mondja, hogy az Madridban nem autentikus. És ne, ne kérj sört egy bárban csak azért, mert ott az a híres, ha egyszer nem is szereted. És igen, nyugodtan fütyülj a múzeumokra és inkább csillelj egy parkban, ha neked most az tetszik jobban. Hagyd a fenébe a ki tudja milyen főhercegi palotát, és inkább shoppingolj a hippinegyedben, ha ahhoz van kedved. Olvasgass egy kávézó teraszán fél délelőtt, ha ez tesz boldoggá, és ne törődj a "kötelező" nevezetességekkel. Csináld azt, amit akarsz. Úgy, ahogy te szeretnéd. 

Utazásokba'

Gyors egymásutánban két külföldi utam is volt, és úgy pörgött az egész, hogy csak kapkodtam a fejemet. Február 23. - március 6. között Isztambulban voltam, március 13. és 17. között pedig Madridban. Álljon itt egy beszámoló a legfontosabbakról: 

Isztambul

Az isztambuli út elég hosszúra nyúlt, másfél hét volt összesen, és három szakaszból állt: az első volt a "meló" szakasz, ugyanis eredetileg azért utaztam ide, mert egy tanárszemináriumot szerveztünk a Centropával. A második szakaszban a főnökömmel és a párjával hármasban, már nyaralás címszó alatt fedeztük fel a várost, az utolsó két napot pedig teljesen egyedül töltöttem.

Az újév óta a TLI melónak és a szemináriumszervezésnek köszönhetően tök káoszos volt az életem, úgyhogy úgy éreztem, hogy szó szerint "beesek" Isztambulba. Az előtte való napokban hajnalig fent voltam, hogy le tudjam adni a TLI tanulmányomat, és szinte semmi időm nem volt arra, hogy azt tervezzem, mit is fogunk Isztambulban csinálni. Ennek ellenére a szeminárium rendben lement, és az utána való időszak is jó volt. Viccelődtünk Marcellal, hogy mindig egyre rosszabb szálláshelyekre költöztem: a szeminárium alatt valóban fényűző hotelünk volt, onnan egy szűkös, de szép teraszos Airbnb-t kaptunk, végül pedig egy hatágyas hostelszobában kötöttem ki.

Főbb benyomások Isztambulról: be kell valljam, akad jó pár negatív dolog. Másfél hét ebben a városban nagyon sok, a végén örültem, hogy visszajöhettem. Nagyon nagy, zsúfolt, koszos, zajos - főleg a központi rész, ahol mi voltunk. Az emberek sem nyerték el a tetszésemet - egyrészt szinte mindenhol sokkal több férfi volt, mint nő, másrészt kifejezetten zavarónak találtam azt, hogy a boltosok, éttermesek, bazári eladók folyamatosan megszólítanak. Ez a kultúra, a taktika része - így akarnak vevőket fogni - én azonban ettől inkább menekültem, és végül oda sem tértem be, ahol tényleg érdekelt a kínálat. És ebben a nagy nyüzsgésben nem lehetett egy szusszanásra sem megállni. Nem volt olyan nyugodt, csendes sétálórész, park, ahol csak le lehetett volna ülni, és élvezni az életet. Mindenhol forgalom, zaj, pörgés - ez egy idő után borzasztóan kimerített.

Valahogy a bazári forgatag is csalódás volt - érdekes volt elsőre, de nagyon zavaró volt a sok eladó nyomulása, és rá kellett jönnöm, mennyire elképesztő, hogy ebben a városban, ahol ennyire el akarnak nekem adni mindent, mennyire nincs semmi, amit megvennék. Mindenhol ugyanazokkal a termékekkel találkozott az ember, és az utolsó nap gondot is okozott, hogy mire verjem el a maradék török lírámat. Csalódás volt a tea is - a híres török almatea volt a fejemben, de rá kellett jönnöm, hogy amit alma- (vagy bármilyen gyümölcs-) tea néven adnak, az valójában egy cukorból és aromából álló instant por, amit forró vízzel öntenek fel - tehát a teához maximum annyi köze van, hogy meleg, de semmi természetesség nincs benne. Gondolom, hogy ez nem mindig volt így, de én most már csak ezzel találkoztam.

Azért álljon itt néhány pozitív dolog is: az első, hogy a mecsetek teljesen lenyűgöztek. Természetesen megnéztük a "kötelező" mecseteket, a Hagia Sophiát és a Kék mecsetet, de hamar rájöttünk, hogy nem csak ezek a szépek - Isztambulban ha elhajítasz egy követ, mecsetre fog esni, és bármelyikbe bemész, gyönyörű szép a díszítése (hacsak nincs épp felállványozva, mert ez is sokszor előfordult). Nekem az is tetszett, mennyire természetesen része a helyi életnek a vallás - a minaretekből napi ötször zengett a müezzinnek imára hívó éneke (nem egyszer fel is ébredtem rá hajnalban) de az egész valahogy teljesen természetesnek, rendjén valónak tűnt.

A másik, ami egy nagyon autentikus élmény volt és örülök, hogy belevágtam, a hamam. A hamam a törökfürdő, aminek a lényege, hogy majdnem pucérra vetkőzöl, besétálsz a meleg gőzbe, melegedsz, aztán jön valaki a személyzettől, aki leradíroz, beszappanoz, megmos, és megmasszíroz. Furán hangzik? Nos, én is pontosan így éreztem, úgyhogy csak zárójelesen írtam fel a listámra, hogy jó-jó, talán, majd meglátom... Ezzel szemben András, Marcell párja úgy érkezett meg, hogy rögtön azt kérdezte, mikor megyünk hamamba. Úgyhogy nem volt menekvés, a fiúk unszolására végül kétszer is voltunk hamamban, és imádtam! Mindkét alkalommal egy, a központtól távolabb eső, olcsóbb hamamot választottunk, amit nem a turisták, hanem a helyiek látogattak, így tényleg autentikus volt az élmény. A nők és a férfiak természetesen külön részlegben vannak, így bevallom, kissé izgultam, mikor egyedül léptem be. A személyzet persze nem nagyon beszélt angolul, de ez nem volt akadály, megértettük egymást. Először egy zárható fülkében tudtam átöltözni - na jó, levetkőzni - aztán bementem a fürdőbe, ami a következőképpen néz ki: mindent márvány borít, középen van egy márványasztal, amire föl lehet feküdni, oldalt pedig számos csap és kicsi kőmedence. Az ember megmosakszik, aztán pihizni kell a gőzben - esetleg a szaunában - hogy jól felpuhuljon a bőr. Utána megjelent a török nénikém - igazi török asszonyság, szintén félmeztelenül - és nekilátott a munkának: mindenhol végigradírozott egy ilyen dörzsikesztyűvel, de úgy, hogy tényleg jöttek le rólam a bőrdarabkák, aztán rám tett egy nagy adag szappanhabot, és lemosott, nyomkodott, végül rámöntött egy csomó vizet és megmosta a hajamat. Mindezt olyan természetességgel csinálta, hogy bennem sem volt semmi feszengés, és kifejezetten élveztem a dolgot. Mikor végeztem és újra találkoztam a srácokkal, alig tudtam elrejteni a hatalmas vigyoromat, és hasonló volt a második fürdőzés is. Rajtam kívül mások is használták a fürdőt - főleg idősebb asszonyságok - és nagyon természetes volt az egész. Előttem pedig a spa élmény egy új dimenzióját nyitotta meg - a radírozástól a bőröm tényleg nagyon puha lett, sokkal jobb, mint amit én tudok itthon elérni a saját bőrradírjaimmal. Jól jönne egy ilyen török néni itthon is...

Madrid

Na, Madrid aztán tényleg egy elég ad hoc ötlet volt. Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc együttesem, a spanyol-brit Crystal Fighters új albumot jelentetett meg, és még tavaly ősszel bejelentették a turnéjukat, ami Budapestet nem érintette, viszont számos más nyugat-európai várost igen, én pedig elkezdtem azon agyalni, mi lenne, ha egy koncertjükre elmennék. Namost ehhez érteni kell az én és a zene kapcsolatát, ami meglehetősen gyér. Én sosem voltam zenerajongó, sosem voltak kedvenc együtteseim, és alapvetően sosem értettem, hogy az emberek egyáltalán honnan szereznek értesüléseket a zenészekről, a stílusokról, a különböző számokról. Úgyhogy jobbára azt hallgattam, amit a környezetem (pasim) hallgatott, miközben kialakítottam egyfajta mindenevő zenei ízlést. De a Crystal Fighters más. Oké, annyiban nem, hogy ez is a Bálinttal való kapcsolatból indult - tulajdonképpen egyfajta közös zenénk lett a CF, és nagyon szerettük őket hallgatni. De a korábbi esetekkel ellentétben én tényleg megszerettem ezt a zenét, és nem csak Bálint miatt - így nagyon örültem, mikor a szakításunkat követően hosszabb kihagyás után ismét el tudtam kezdeni hallgatni őket. Elkezdtem követni őket a Facebookon, meghallgattam minden új számukat, úgyhogy úgy tűnik, 26 évesen tényleg a "rajongója" lettem egy együttesnek. Vannak még csodák. 

Ennyit a bevezetőről. Szóval tavaly megláttam, hogy a CF turnézni indul, és eszembe jutott, hogy meg kéne őket hallgatni, esetleg egy utazással egybekötve. De a különböző programjaim miatt sokáig nem körvonalazódott, hogy ez melyik város lesz, és hogy megcsinálom-e egyáltalán. Végül alig több mint egy hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a banda madridi koncertje épp a március 15-i hosszúhétvégére esik, és mivel részben spanyolok, amúgy is autentikus lenne ebben az országban meghallgatni őket. Napokig nézegettem a repjegyeket, aztán egyszer csak sikerült kifognom egy előnyös konstrukciót, és nem sokat teketóriáztam, megvettem azt is meg a koncertjegyet is. Aztán elsodort az Isztambul-őrület, szóval mikor végre eljött a madridi utazás napja, még nem igazán tudtam, mi lesz velem, a hostelszobát is csak pár nappal korábban foglaltam le, és szó szerint az utolsó ágy volt Madridban, amit megkaparinthattam.

És ÚRISTEN, a madridi nyaralásomat egyszerűen IMÁDTAM. Tényleg, szavak nincsenek rá, hogy mennyire beleszerettem ebbe a városba az első pillanatban. Isztambullal ellentétben ez egyáltalán nem volt zsúfolt, túlterhelő, turistáktól zajos - épp ellenkezőleg, nagyon is élhető volt. Három teljes napot töltöttem a városban, és az volt a taktikám, hogy na akkor én most lazulni fogok. Pontosabban nem volt taktikám, de így alakult, és nagyon, nagyon imádtam. Valószínűleg András hatásának is köszönhetően elhagytam azt a kényszert, hogy csak azért, mert külföldön vagyok, meg kell csinálnom valamit. Voltak például látványosságok, amiket egyszerűen kihagytam, mert ott és akkor nem volt kedvem hozzájuk - ilyet korábban nem tettem volna. Nem látogattam meg például a királyi palotát, illetve egy múzeumot (bár hozzáteszem, Madrid tele van múzeumokkal, szóval így is láttam másik kettőt). De az is tény, hogy Madrid nem olyan város, amely kötelező látványosságoktól hemzseg. Vannak viszont hangulatos utcák, a legváratlanabb pillanatokban a sétáló elé táruló imádnivaló kis terek, érdekes boltok, klassz éttermek és parkok! Végül a napjaim nagy részét sétálással töltöttem, és mindhárom nap ellátogattam a Retiro parkba, ami afféle helyi Margitsziget, szép, hangulatos, tele van pihiző emberrel, és órákat el lehet benne tölteni. 

Mielőtt nekivágtam volna Madridnak, megint kicsit izgultam, hogy jaj, milyen lesz egyedül (rég volt már az a bizonyos portugáliai utazás) és azon aggódtam, hogy mégis mit fogok én ott egymagam csinálni reggeltől estig. És jóég. Rájöttem, hogy emiatt aztán egyáltalán nem kell izgulni. Nem kell ugyanis folyamatosan csinálni valamit. Azon vettem észre magam, hogy korlátlan ideig tudok egy hosszabb séta után üldögélni egy padon, bambulni a térre magam elé, vagy egy parkban napozni egy egész délutánon át olvasgatva, zenét hallgatva. És ez egyébként tényleg egy olyan képesség, amit fel kell fedezni, és ha másokkal van az ember, akkor nehezebb: nem kell folyton csinálni valamit. És ez persze nem csak akkor igaz, ha külföldön van az ember, sőt, itthon is nagyon kéne gyakorolni - de ez talán még nehezebben megy...

Úgyhogy ismét bebizonyosodott, hogy egyedül lenni jó. Komolyan. Ha egyedül vagy, megkedveled a saját társaságodat. Mert belátod, milyen előnyei vannak a személyednek; a) nem mond olyasmiket, amiket te nem akarsz hallani, b) nem akar odamenni, ahová te nem akarnál menni, c) mindig ugyanazt akarja enni, mint te, d) mindig akkor kel, mikor te, stb. Ez kicsit furán hangzik, de értitek a lényeget. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, de nekem az ilyen egyedüli utak alkalmával mindig feltűnik, hogy tulajdonképpen bírom magamat. Hogy jó úgy lenni, ahogy vagyok. Hirtelen nem kell magamat másokhoz mérnem, csak megélem azt, hogy magammal azt tudom csinálni, amit szeretnék, olyan tudok lenni, amilyen szeretnék - és hogy ez király. Fontos, hogy rendszeresek legyenek ezek az alkalmak, mert ilyenkor tényleg rájövök, hogy hiába élek fogantatásomtól kezdve 0-24 a saját testemben, a saját lelkemmel, tudatommal, nagyon ritkán érzem magam egy igazi, kerek, integrált személyiségnek, ritkán élem meg, hogy mennyire harmonikus, egész, mennyire az enyém az a csomag, ahogy vagyok. És ez tényleg nem egy ilyen rizsa akart lenni arról, hogy "utazás közben megtalálod önmagad" - de közben lehet, hogy tényleg így van, vagy legalábbis közelebb kerülsz hozzá, minden közhely nélkül.

De hogy álljon itt a lelki fröccsön kívül még pár benyomás Madridról:

1. Ahogy írtam, ebben a városban egyszerűen csak jó lenni, sétálni, üldögélni, és bőven akadnak erre utcák, terek, parkok.
2. Valahogy nem volt olyan turistaroham, mint más városokban - vagy csak jobban eloszlottak az emberek? Fogalmam sincs, de ez is felszabadító volt.
3. Madrid nem a koránkelők városa, sajnos nemsajnos. 10 előtt biztos, hogy nem nyit ki semmi, de először dél körül kezd valami történni, délután szieszta van, és a város csak este mutatja meg az igazi arcát. Nekem ez néha gondot is okozott, mert én már hétkor fent voltam - szóval fetrengtem egy órát, aztán nyolc után komótosan összeszedtem magam és lementem reggelizni, és végül ott álltam, hogy na, el kéne indulni, de még alig múlt kilenc. Egyik délelőtt naiv módon elindultam egy hangulatosnak mondott negyedbe, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem látni a varázsából, mivel tízkor még szinte minden üzlet zárva volt. Hétágra sütött a nap, de az egyik hangulatos téren a kávézó csak délben kezdte kipakolni a székeit. Szóval ez a spanyol tempó. Őszintén szólva nekem borzasztóan szimpatikus, csak nem erre vagyok huzalozva. Este viszont épp az ellenkezője igaz: hömpölygő tömeg a belváros sétálóutcáin és éttermi negyedeiben, és mindenhol a helyiek ücsörögnek, söröznek, falatoznak, beszélgetnek a barátaikkal. (Ezt mondjuk kicsit irigyeltem - ezt egyedüli utazóként nem nagyon lehet átélni). Azt meg már nem is mondom, micsoda élet volt ma reggel hajnali négykor (!) a városban, mikor indultam a reptérre...
4. Egy praktikus tanács: ha olyan utazó vagy, mint én, és szeretsz rengeteget gyalogolni, győződj meg róla, hogy kényelmes a cipőd. Én elkövettem azt a hibát, hogy abban a tavaszi cipőben mentem, ami itthon kiválóan szolgál - arra viszont csak most döbbentem rá, hogy ha egész nap folyamatosan megyek benne, akkor a talpam fájni kezd, és nyomódik a kislábujjam. A harmadik nap és két jókora vízhólyag után már nem volt fun, de helytálltam!
5. Végül persze ne feledkezzünk el a koncertről! Ez is egy klassz élmény volt, már csak azért is, mert én tényleg szinte sosem megyek koncertre. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan koncerten voltam, ami nem fesztivál... Szóval ez is egy új élmény volt. Jó volt hallani a CF-et, de legalább ugyanekkora élmény volt együtt lenni a többi rajongóval. Általában bárkinek említem a Crystal Fighterst, senki sem tud róluk semmit, úgyhogy tök felszabadító volt összepréselődni egy arénányi emberrel, akik mind ugráltak, énekelték a dalok szövegét, és csápoltak a kedvenceikre. Még egy liter (!) sört (!) is vettem szomjoltóként. Most mondjátok meg. Szóval klassz volt az egész, csak rövid volt. Egy bő óra, és már vége is. :(

Ha most már igazán nagyon szeretnéd tudni, hogy mi az a Crystal Fighters, akkor tessék, itt egy számuk az új albumukról, amiért most teljesen odavagyok (bár van még vagy 3, szóval nem volt könnyű választani):

Szóval Spanyolország, Madrid, király voltál, jövök még. (És megtanulok spanyolul. Imádom ezt a nyelvet, és ráadásul azt gondolom, hogy elég könnyű lehet. Csak ne szenvednék épp a héberrel...)

Ezzel kapcsolatban még valami. Madrid WiZink Arénájának közepén állva, az ugráló tömegben rádöbbentem, hogy úristen, itt vagyok. Hogy hónapokkal korábban megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne elutazni és élőben meghallgatni a CF-et, és basszus, megcsináltam. Örülök, hogy ennyire könnyen teszek meg olyan dolgokat, amiket tényleg meg szeretnék tenni. Persze szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem utazni, de azt hiszem ez tényleg elhatározás kérdése is - szeretném, úgyhogy csinálom. És mennyire jó érzés, hogy sikerül. 

Szóval most hazaestem, és huhh! Mi is legyen? Bevallom, nincs sok kedvem visszatérni a melóhoz, pedig nincs mit tenni... A következő bejegyzésekben még meg szeretnék osztani veletek pár gondolatot az utazásokról (is). Egyébként pedig azt hiszem a "nagy" kiruccanásokat idénre le is tudtam: a következő tervek Ausztria (Hannah lánybúcsúja és esküvője) és a berlini Centropa Summer Academy. És persze bőven van teendőm itthon is... vannak terveim. :P

Bárcsak valaki hallhatná a hangomat
úgy ahogy én hallom belülről

Vissza a természethez!

Az utóbbi időben mérhetetlen vágyakozást érzek a természet iránt. Hónapok óta alig csinálok mást, mint az otthonom és a munkahelyem között ingázom, és egyáltalán nem volt időm takarítani, aminek az az eredménye, hogy a szobámban hatalmas pormacskákat kerülgetek, és az lett a rögeszmém, hogy az orrom vágyakozik a tiszta, friss levegő után.

Fák! Erdő! Milyen jó lenne, ha nem a város közepén laknék, hanem bármikor kimehetnék a szabadba! Vagy legalább egy kutyám lenne, amelyik rávesz, hogy sétáljak vele! Nemrég olvastam egy cikket, amely a depresszió, mint népbetegség okainál - az elmagányosodás és munkahelyi kiégés között - a természettől való eltávolodást említette! Belebetegszünk abba, hogy betondzsungelben élünk.

Már régóta tapasztalom, hogy amikor végre tényleg eljutok a természetbe - általában valami kivételes családi kirándulás alkalmával - akkor valami óriási sóhajként szakad rám, hogy te jó ég, mennyire jó a természetben lenni, és mennyivel többet kellene ezt csinálni! Mennyivel tisztább a levegő! Mennyivel nyugodtabb minden! Nemrég vidékre vonatozva lepődtem meg az ablakon kinézve, hogy nahááát, őzikééék! Fácááán! Aztán visszaérek a városba, és ezt többnyire hamar elfelejtem, visszazökkenek a megszokott hétköznapokba.

De most valahogy nem hagy nyugodni a dolog. Erdőre van szükségem! Vagy például arra, hogy lássak egy tökéletes, csillagos éjszakát. Elképesztő, hogy 2019-ben Magyarországon a bakancslistámra kell felírnom, hogy lássak egy tisztességes csillagos égboltot, mert rá kellett döbbennem, hogy miközben az internet tele van a csodás fotókkal, a saját szememmel én ilyet még soha nem láttam.

Mostanában elkezdtem megint - egyelőre csak játékból - lakásokat nézni, és nem tudok szabadulni attól a belső huzavonától, hogy "belvárosban, jó környéken" szeretnék lakni, közel a munkahelyemhez, a szüleimhez, a dizájnboltokhoz és az újhullámos kávézókhoz (noha nem kávézom), miközben a másik énem a budai hegyeket böngészi, anyagi lehetőségeimnek köszönhetően azoknak is inkább a csóri végét, és néha úgy érzem, még messzebb is hajlandó volnék menni, hogy kimenekülhessek a civilizációból.

Fákat akarok, erdőt, meg veteményes kertet. Gyógynövényeket akarok szárítani a tornácomon, komposztot szeretnék készíteni, magamnak sütni a kenyeret, és nem termelni semmi hulladékot. Rájöttem, hogy gyerekkoromban kifejezetten vágyakoztam erre. Nagyon szerettem azt játszani, hogy falun vagyok, és mindent magamnak kell megtermelnem. Aztán pedig a "világgá menés" gondolata foglalkoztatott, az, hogy valaki tényleg úgy él, hogy folyamatosan járja a világot, olyan munkákat végez, ami az útjába akad, és azt eszi, amit a természet ad neki. Ezt aztán csak tetőzték a vándormágusok karakterei. Amikor regisztráltam a Gergő és az Álomfogók c. regényhez kapcsolódó Álomfogók honlapra, a Garabonciások jurtáját választottam, és Kóborló Kelet volt a karakternevem. Annál pedig nincs is jobb, mind Gandalf és társainak barangolásai Középföldén...

Tegnap rábukkantam ennek a kínai nőnek a csatornájára (李子柒), és azóta teljesen rá vagyok kattanva, nem tudok vele leállni.

Igyekszem emlékeztetni magam, hogy ez egy jól elkészített videósorozat - hogy a csajszinak szép a ruhája, a haja, a sminkje, hogy a keze sem lesz piszkos, miközben dolgozik, hogy meg van tervezve a világítás, a felvétel - de mégis az egész annyira gyönyörű, és annyira őszinte mindennek ellenére, hogy nem tudok róla leakadni. Nosztalgiát érzek ősanyáim élete iránt. És persze tudom, hogy átvernek. Úgy szeretnénk közeledni a természethez, hogy közben a helyén maradjon a sminkünk. Legyen madárcsicsergés és csillagos éjszaka, de legyen wifi is.

Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan hangolom össze a kettőt. Valószínűleg nem fogom egyik napról a másikra kapni magam, és remeteként kiköltözni az erdő szélére. De lépéseket fogok tenni. Igen. Ez így nem mehet tovább.

Bori és a térképhasználat

Alapvetően elég hiányosak a földrajzi ismereteim, de azt vettem észre, hogy amikor hallok egy új településnevet, valahogyan automatikusan elhelyezem a fejemben valahová a térképen - fogalmam sincs, mi alapján, ugyanis a valósághoz többnyire semmi köze.

Most például a Bak nevű településsel van dolgom, amiről teljesen rejtélyes okból azt feltételeztem, hogy Kelet-Magyarországon van, erre kiderül, hogy Zala.

Szombathelyet és Salgótarjánt rendszeresen keverem, sőt, azután is máshová képzelek helyeket a mentális térképemen, hogy már jártam ott, sőt, ha konkrétan utánagondolok, még meg is tudom mondani, hol vannak valójában.

Weird.

Valentin nap

Még mindig az Elvált Nőcik a legjobbak.

Ha ők nem lennének, még az is előfordulhatna, hogy rosszul érzem magam ilyenkor.

De így, hogy vannak, inkább annyit nevetek, amennyit egy fél évben összesen szoktam.

Szempillaápolás!!!

Amikor a tizennégy éves húgod kér, hogy adj neki valamit, mert nem szép a szempillája, akkor érzed, hogy valami kibaszottul el van cseszve a külvilág által közvetített szépségideállal és a kamaszok önértékelésével

Halogatás

Néha megmondanám a múltbeli énemnek, hogy ezt kurvára nem kellett volna.

Singlelife #2

Amikor végre, bő két év eltelte után találsz valakit, aki megtetszik, de az illető egy másik országban él és amúgy hat éve barátnője van

Statement

Akarok egy pasit.

Napom

Mostanában kicsit összejöttek a teendők, úgyhogy gondoltam ezt szemléltetem a mai napom bemutatásával.

     Hajnali négykor felébredtem. Oké, itt még nem direkt. Rosszat álmodtam, ami viszonylag ritkán fordul elő, de most annyira nyugtalanított a dolog, hogy nem is tudtam elaludni egy óráig.

     Hajnali hatkor aztán tényleg csörgött a telefonom, de egy darabig fetrengtem, mielőtt össze tudtam volna vakarni magam.

     Valamivel nyolc után beértem a CEU-ra, és az egyik kényelmes munkaállomásra bekuckózva elkezdtem keresni az akadémiai adatbázisokban, hogy mi mindent írtak együtt az emberi jogi oktatásról és a multikulturalizmusról, illetve Erdély kisebbségeiről.

     Két és fél óra múlva aztán leléptem, mert interjút kellett készítenem a Wallenberg Alapítvány elnökével a Tom Lantosnak írandó kutatásom kapcsán. Az is eltartott több mint egy órát, a bácsi egyébként nagyon kedves volt, király ez a kutatás, mindig meglepődöm, hogy mennyi klassz dolog van a civil szférában, amiről nem tudok.

     Az interjú után vissza a CEU-ra, ahol végre pisilhettem. Nagyon szerettem volna ebédelni is, de az még nem jött össze, mert a menzán kibírhatatlan volt a sor. Hogy kitöltsem az időt, bevettem magam a könyvtár hatodik emeletére emaileket olvasni. Egyszer lementem megnézni a menza állapotát, konstatáltam, hogy továbbra is tömeg van, majd visszamentem a hatodikra. A lift minden emeleten megállt.

     Végül sikerült megebédelnem, amihez ráadásul társaságot is biztosított Dani.

    Zöld tea gyakori kortyolgatása mellett kísérletet tettem rá, hogy értelmes bekezdéseket írjak az emberi jogi oktatás helyzetéről. A siker kétes.

     Három után nem sokkal megint csak összecuccoltam, és elmentem fogorvoshoz, ahol a fél számat lezsibbasztották, de legalább újra minden rendben odabent.

     Fogorvos után irány a Mozaik HUB, ahol egy kicsit a Centropás dolgokkal is foglalkoztam.

     Hatra elmentem a héberórámra. Megtanultuk az okozati szerkezetet.

     Héberről átrohantam jógára, ahol bizonyos egyensúlyi pózokat sikerült kitartanom, másoknál meg eldőltem. I guess that's life.

     Tíz körül végre hazaértem, megvacsoráztam, elmentem hajat mosni.

    A zöld tea mágikus hatása még mindig tartott, úgyhogy úgy döntöttem, ránézek még egyszer az emailjeimre.

     Lepötyögöm ezt a bejegyzést, aztán megyek aludni. Holnap negyed hétkor kelés. 

Kérdőív kitöltése közben

Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán kiröhögtem magam.

Singlelife #1

Amikor a barátnőd elhív egy kocsmakvízre, és te megörülsz, mert hátha lesz lehetőséged ismerkedni és találni egy srácot, aztán megtudod hogy ez egy leszbikus esemény

Izraeli szilveszter

Az izraeli szilveszter azt jelenti, hogy nincs szilveszter, de valamit azért csinálunk, úgyhogy nap közben bevásárolunk több kiló húst, és este, mikor Sahar végez a munkával, elkezdi rádobálni őket a grillre, amit a katonatársai rohamtempóban falnak be a Bea által kínált köretekkel együtt. Tízkor Orsi már nincs velünk, mert éjszakai műszakra osztották be a hotelbe. A kaja kész, mindenki eszik és közben héberül beszél. Hilinek és a barátjának is meg kéne érkeznie, de hiába indultak el kilenckor, tizenegykor még sehol sincsenek, és nem lehet őket elérni. Fél tizenkettőkor a grillpartinak vége, a katonák felszívódtak. Háromnegyed tizenkettőkor Sahar betámolyog a házba, és kiröhög, mikor megkérdezem, megvárja-e az éjfélt. Éjfél előtt tíz perccel én a kanapén olvasok, Omri a Fifával játszik az Xbon, Hili és a barátja végre megérkeztek és esznek, Bea és Yearch mellettük beszélget. Éjfél előtt egy perccel a kutyát sem érdekli, hogy hány óra van. Éjfél előtt fél perccel előveszem a telefonom és nézem a másodpercenkénti visszaszámlálást. Éjfélkor megállapítom, hogy éjfél van, miközben mindenki továbbra is eszik, beszélget és fifázik. Éjfél után fél perccel csörög a telefonom, és apu idegesítően lelkes hangon kíván boldog új évet, amit az adott szituációban hirtelen nem is tudok értelmezni. Éjfél után egy órával már csak arra vágyom, hogy végre alhassak. 1 óra 15 perckor mindenki eloldalog, én végre megágyazhatok a kanapén és bevághatom a szunyát. Másnap korán kelek és elbuszozom Jeruzsálembe, ahol 15 tanárnak adhatok elő arról, hogy mi is az a Centropa.

BUÉK.