Őszi szüneti gondok

Őszi szünet van. Először is egy négynapos hosszúhétvége (hétfő-kedd: okt. 31.-nov.1.), aztán pedig az ELTE nagyvonalú szabadsága, egészen vasárnapig. Ezt kihasználva szerdán a családdal Nyíregyházára utazunk.

Choz hazament pénteken. Engem is hívott, de én inkább itthon maradtam azzal, hogy olyan rég voltam nyugiban egymagam, szeretnék kicsit pihenni, nem csinálni semmit, nem pedig vonatozni, cuccolni, meg mindig ott legyeskedni náluk, valahányszor hazamegy.

Rájöttem, hogy nem nekem való a semmittevés. Inkább rossz kedvem van, nem tudok mit kezdeni magammal. Néha egyáltalán nem zavar, hogy olyan messze van, néha meg nagyon hiányzik. Olyankor ez nem is szokott zavarni, ha Pesten van csak tanulnia kell, de mindig olyan vacak ha hazamegy nélkülem. :( És hiába jön meg kedden, ha másnap meg én utazom el.

Holnap halloweeni buli lesz, és mennek is rá a többiek. Én meg egy csomót vívódtam, elmenjek-e Choz nélkül. Hát végül nagyon úgy néz ki, hogy megyek, pedig Choz nem volt elragadtatva az ötlettől. És én is tartok tőle egy kicsit, mert szeretem, ha vigyáznak rám, és persze a többiek sem fognak sorsomra hagyni, de akkor is, ez más... És állítólag nagyon jó buli lesz, azért is megyek, de... nem tudom. És még be is kéne öltözni, és ezt is meg kell oldjam valahogy.

És ismét Büszkeség és balítélet

Véégre, megnéztem a filmet. Úgy terveztem, egyedül, de befészkelődött mellém Petra, úgyhogy vele. Aztán hazajött Orsi, és vele újra megnéztem. Annyira tetszett!

Teljesen beleszerettem ebbe a történetbe, tényleg odáig vagyok érte, pedig a könyvet elég lassan olvastam végig, csak a második felétől ragadott meg igazán... Ó te jó ég, olyan szörnyen romantikus jellem vagyok ám a lelkem mélyén :D

Ez aztán tényleg igazi szerelem. Itt még mindenki tudja, mi a dolga: a férfinek nősülni, a nőnek férjhez menni, lehetőleg minél előbb. Udvarolni, táncolni, bálozni, társalogni és szépen nézni egymásra. Aztán mikor kezdik úgy érezni, hogy itt az idő, nosza, a fiú megkéri a lányt, az igent mond, és onnantól kezdve együtt lehetnek, de előtte maximum a kézfogás megengedett, az is csak tánc közben. De rég is volt ez. Néha örülnék, ha ma is így élnénk. Lizzy és Darcy egymásba szerettek, és összeházasodtak, mielőtt elromolhatna a dolog. A könyvnek itt vége. Az olvasó pedig tudja, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak, és többet nem jön közbe semmi...

Ne hallgass, hallgató!

Tegnap volt szerencsém részt venni a felsőoktatásért szervezett tüntetésen. Hivatalosan ötkor kezdődött, de kicsit csúsztunk, és végül valóban elég sokáig maradtunk a Szalay utcában, be is sötétedett, mire végeztünk.

Sajnos magáról a megmozdulásról nem sok jót mondhatok. A hangosítást rosszul oldották meg, a beszédekből lényegébe véve egy szót sem értettünk, és sem a színpadot, sem a kivetítőt nem láttuk, viszont az esemény hosszas volt, a levegő egyre inkább lehűlt. Csak azért maradtam, mert tényleg úgy gondoltam, hogy ott a helyem, és Gergő lelkesen támogatott (Choz sajnos nem jöhetett el, épp ZH-t írt).

Ami mindenképpen jó viszont, hogy sokan voltunk, vidékről is számos hallgató érkezett, se szeri, se száma nem volt a transzparenseknek, amik viszont nagyon tetszetősek voltak:

"Ha Hoffmann, akkor már inkább a Géza!"

"Ha fizetni akarok a diplomámért, akkor az Ecserire megyek!"

"Error 404-Democracy not found"

"Próbálj te 2,5-es átlagot csinálni gépészkaron!"

"Lehet belőlünk nagy róka, vagy a simabőrű nem hagyja? VUK (Vezér úti kollégium)"

"Oktatáspolitikát, ne politikai oktatást"

És effélék. A lelkesedés megvolt. A demonstráció végén szertartásosan eltemettük a felsőoktatást: érkezett egy koporsó, belevésve szeretett halottunk nevével, majd a felsőoktatási intézmények vezetői megkoszorúzták. Elég határozott eltúlzása a helyzetnek, de azért tetszett. :)

És mielőtt valaki megjegyezné (ahogyan a családom is tette) hogy mostanában nagyon belelendültem a tüntetésekbe, jelezném, hogy igazán nem én tehetek róla, hogy egyszerre kettőt is szerveztek öt napon belül. :D

Egy élet ára

Ma volt a filozófia olvasónapló ellenőrzése. Nem volt nagy szám. Először is rettegésben voltunk tartva, hogy ha hiányos, ha nincs kész, ha nem felel meg a követelményeknek stb, stb, akor nem mehetünk vizsgázni. Másodszor pedig be lett harangozva, hogy ez az ellenőrzés bizony sokáig tart, akár éjszakába nyúlhat, készüljünk fel rá lelkileg, a fiúk pedig engedjék előre a lányokat, nehogy későn kelljen egyedül hazamenniük.

Ehhez képest negyed ötkor végeztem (alig félórás várakozás után) a naplómba pedig épphogy csak belepillantottak - ha egy-két szerzőt kihagytam volna, fel sem tűnt volna a tanárnak. Ez azért bánt, mert tényleg lelkiismeretesen dolgoztam vele, az eredmény 43 kézzel írt oldal, és ez még csak a fele...

A korai ellenőrzés szerencsére lehetővé tette, hogy elmehessek az Izraeli Kulturális Intézetben tartott előadásra Gilad Shalitról. Három előadónk volt: Büchler András, az Izraeli Nagykövetség korábbi sajtótitkára, Izrael szakértő, Kiss Álmos Péter, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem doktorandusz hallgatója, aki korábban az Egyesült Államok hadseregében szolgált, valamint Kroó Adrienn, pszichológus, a Cordelia Alapítvány munkatársa. Így a témát három oldalról - politikai, katonai, pszichológiai - oldalról tudták megközelíteni.

Jó előadás volt, csak rövid, maradtak bennem kérdések. Megismertem a túszejtés körülményeit, a reakciókat, az esemény hátterét. Ami leginkább engem érdekelt, hogy vajon tényleg jó üzlet volt-e Izraelnek elengedni 1027 palesztint (köztük 400 terroristát) egyetlen katonáért cserébe? A válasz: Mint tudjuk, Izraelben mindenki katonaköteles, nők és férfiak egyaránt, 18 éves koruktól. Mindezt szívesen és lelkesen vállalják, mert szeretik a hazájukat, és kötelességüknek érzik, hogy megvédjék. Azért, hogy ez a mentalitás megmaradjon, az államnak azt kell mutatnia, hogy képes bármit megtenni a katonáiért. Ha azt jelezné, hogy van egy olyan pont, egy olyan ár, amit nem hajlandó megfizetni, akkor ezeknek a katonáknak, sőt az egész népnek megrendülne az erkölcsi tartása.

Nos, e magyarázat azért nem teljesen kielégítő, és sok dilemmát is felvet, de az előadás így is negyedórával tovább tartott, így sajnos nem volt idő mindent megvitatni. :(

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

Bevallom, attól félek, hogy nem tudom kellően helyes és elég meleg szavakkal elmondani, mily forrón beleszerettem ebbe a könyvbe; mily komoly hatást gyakorolt egész lényemre olvasása, mily izgatottan vártam végkifejletét, s mily boldog vagyok, hogy az végül szerencsésen következett be. Hálával kell tartoznom Jane Austen kisasszonynak, amiért annyi kellemes perccel örvendeztetett meg, s remélem, ha kezembe veszem egyik-másik további művét, lesz még részem hasonlóban. Addig is örömmel gondolok vissza a Büszkeség és balítélet által szerzett minden örvendetes pillanatra, s szívből kívánok boldogságot a számomra oly kedvessé vált szereplőknek.

Nem tetszik

Ma "Nem tetszik a rendszer" tüntetésen voltam délután (a délelőttöt Choznál töltöttem ugyan, de mindketten tanultunk). Gergő volt a társam. A tüntetés az Erzsébet-híd pesti végén volt, és igen szép tömeg gyűlt össze, örültem, hogy ilyen sokan vagyunk :) Csak két ismerőst láttam, a volt gimis igazgatómat, Bajkó Juditot, meg Wessely Anna szociológust, aki a szociológia aktuális problémái gyakorlati órát tartja nekem :) Illetve megjegyzendő, hogy végig Lendvai Ildikó állt mögöttünk, mellettem pedig az egyik legcukibb kutya, amit valaha is láttam.

Nade a rendezvény. Teljesen civil kezdeményezés, pártpolitikától függetlenül. Beszédek a felsőoktatás, az alacsony társadalmi rétegek, etnikumok, a kultúra érdekében. Néhány dal is felcsendült. Örülök hogy elmentem, olyan érzés, mintha tettem volna valamit, pedig Choz azt mondta (ő a passzívabb fajtából való) hogy ez ugyan fityfirittyet se számít.

Gergővel a Kossuth térről metróztunk haza, előtte vettünk forró csokit a Mekiben és belebotlottunk a jobbikosok felvonulásába is - azt hiszem joggal nevezhetem félelmetesnek az együtt vonuló, feketébe, bakancsba, piros-fehér zászlóba bugyolált folyamatosan kiabáló és füttyögető tömeget, akiket szabályos rendőri konvoj kísért és ellenőrzött. Örültünk, hogy átjutottunk rajtuk, most pedig jó itthon lenni, főként, mert már igencsak nyirkos őszi hangulat uralkodik odakünn :)

Találkozás Lyrával :)

Tegnap Lyránál jártam. Ehhez ki kellett vonatoznom Salgótarjánba, és az a helyzet, hogy ez a művelet nem ment valami jól.

A vonatom pontosan hétkor indult, én pedig fél hatkor keltem. Sejtettem ugyan, hogy ez nem elég korai, de úgy voltam vele, hogy szombaton nem vagyok hajlandó még korábban kelni... Szóval ébredés, készülődés - elég kialvatlan voltam - tea, cuccolás, indulás. Az ajtónkra szomszédasszonyunk, Kériné üzenetet ragasztott. Ezt:

Jó lenne,

ha betartanák a Házi-rendet és szombaton reggel 5:50-kor nem engednék teljes erővel a kádba a vízet és nem csapkodnák a zuhanyzót!

A két helyesírási hibát csak utólag fedeztem fel, de csak röhögök rajta, ahogy a levélen is. Szegény néni hálószobája pont a fürdőnk mellett van, így érthető, hogy meghallotta a csobogást, de istenem, nekem reggel volt dolgom :D Kériné (vagy ahogy mi hívjuk: Belvíziné) amúgy is szereti sokszor zaklatni a családunkat a ilyen-olyan sérelmeivel (többször szólt át, hogy ne fúrjunk, olyankor, mikor épp nem is mi fúrtunk, hanem a fölöttünk lakó), az ilyesmiről egyszerűen nem kell tudomást venni. Oké, legközelebb, ha tudok, halkabb leszek.

Nem sikerült elérnem azt a buszt, ami a legjobb lett volna, de megnéztem a szobámban kinyomtatott menetrendet, aszerint fél hétkor jön egy busz, na, megyek azzal, és pont odaérek.

Nos kiderült, hogy a menetrend megváltozott azóta, hogy kinyomtattam, a busz pedig csak 6:38-kor fog megérkezni. Ekkor már eléggé megijedtem. Felrohantam a 8-as/112-es megállójába, de azok se jöttek volna előbb, úgyhogy visszarohantam, és pont elértem a 178-ast, de valahogy nem nagyon ment ez a reggeli sportolás, irtóra kimerültnek éreztem magam. A buszutat végigizgultam, 6:50-re értem a Keletibe, és még jegyet kellett vennem. Reményemet, hogy elérem a vonatot, elsodorta az, mikor megpillantottam a jegypénztár előtt a sort. Beálltam a végére. Nekem végem. Várhatok két órát a következőre, Lyra elkönyveli, hogy tiszta hülye vagyok.

Végül megkértem az elöl álló bácsit, hogy engedjen maga elé, mert megy a vonatom. Megengedte (azzal a feltétellel, hogy reméli, hogy a mögötte állók nem fognak hőbörögni). A jegypénztáros néni tök bunkó volt, a szememre hányta, hogy "előbb kéne jönni" mintha tánbizony ez segítene a helyzetemen. Megkaptam a jegyet, vágtattam a vonathoz, ami ráadásul a pályaudvar másik végéből indult. Viszont irtó rosszul voltam, nem tudtam futni, és gyengének is éreztem magam. Megálltam és ekkor mit érzek, na mit? Hát hogy nekem most itt hánynom kell. Fantasztikus volt a korlát mellé üríteni, majd rögtön futni tovább, pont felugrani a vonatra, és ott összekaparni magam...

Szóval nem, a reggel nem volt felhőtlen, de a hosszú vonatút alatt rendbejöttem, és sikeresen átszálltam Hatvanban, úgyhogy aggódásra semmi ok, mert cseppet sem bántam meg az utat. Tarjánban már várt Lyra, és rögtön a könyvtár felé vettük az utunk. Sikeresen összeszedtünk néhány mágusbetegséget, aztán sétáltunk, és megtekinthettem (sajnos csak távolról) a Baglyaskövet. Úgy általában keresztbe-kasul bejártuk a várost, láttunk lepusztult acélgyárat, művelődési központot, bányaemlékművet és Lyra volt suliját. Mikor már kicsit fáztunk, beültünk valahova; Lyra meghívott egy Martinire, én pedig a sült krumplim osztottam meg vele a Mekiben (kivételesen zöld színű Mekiben) miközben szülinapozó gyerektársaság ricsaját kellett elviselnünk.

Örülök, hogy megismerkedtem ilyeténképpen is Lyrával, és remélem egyszer eljön majd egy talira is :) Kapott tőlem búcsúzóul egy marék karamellát, és megígérte, hogy Rennek is hagy belőle :)

A hazaúton egyébként sikeresen elkövettem még egy bakit, mert személyvonatra szálltam át Hatvanban gyors helyett. Choz kénytelen volt várni rám, és időközben teleette magát valami gigantikus gyorséttermi menüvel. A nap megkoronázásaként Mojitot ittam a Sugárban, aztán Choznál aludtam.

Fonedu gyaki zenéje, szeretem.

Palesztina?

Össze vagyok zavarodva, és nem értek semmit ebből az izraeli-palesztin dologból. Mikor kint jártam, nekünk főleg a határos arab országok problémájáról beszéltek, meg egy kicsit Gázáról és a Hamászról. Az érthető, hogy a konfliktust a saját oldalukról mutatják be és a saját igazuk mellett állnak ki, de az éremnek két oldala van, úgyhogy már nem tudom, mit gondoljak.

Mikor szeptemberben felmerült, hogy Palesztina ENSZ-csatlakozási kérelmet nyújt be (illetve hogy állammá szeretne válni) akkor kezdtem csak utánajárni, hogy mi is ez a Palesztina? Egy méretes paca Izraelen belül, már ha térképet nézünk. Márpedig erről nekem soha senki nem beszélt. Azt mondták, a zsidók senki földjét nem lopták el. Na jó, de mégis ott élt az a rengeteg arab, most meg hol vannak? Abban a zöld pacában. Lezárt övezetekben. Persze, megmondták nekünk, hogy mielőtt elkerítették volna fallal az adott arab részt, rengeteg terrortámadás volt, mióta pedig ellenőrzik, egy sincs. Én ezt megértem, de attól még valamilyen szinten ugyanúgy igaza van annak a szélsőjobboldalinak, aki rázza az öklét és rasszista államnak nevezi Izraelt, amiért "palesztin holokausztot" hajt végre, nem?

Azt sem értem, mit akar most a zöld paca Izraelen belül. Állammá csak nem válhatnak? És azt gondolják, hogy lelkes terrortámadásaikkal egy napon megszüntetik majd Izraelt? A napokban egyeztek meg egy fogolycseréről, Gilad Shalit izraeli katonát engedték haza Gázából 1027 palesztinért cserébe. Na ez meg megint micsoda? A palesztin foglyok közül nem egyet életfogytiglanra ítéltek, mert terrortámadást hajtottak végre, izraelieket gyilkoltak. Ezek pedig mind szabadok most egy totál random izraeli srác szabadságáért cserébe.

Hát én már tényleg nem értek semmit. Lehet, hogy amit fent leírtam, óriási hülyeség, de aki érti, szolgáljon felvilágosítással :(

Álmok

Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy megtalálom álmaim lakását. A belvárosban található, egy régi bérházban, az a fajta, amelyiknek nagy a belmagassága és hatalmasak az ablakai, amiken ömlik be a fény és amik utcákra és fákra néznek. Csupán elhaladtam a ház előtt, de láttam, hogy a lakásajtó nyitva, mert a lakás eladó, és többen is nézelődnek bent, esetleges vevők. Én is bementem, bár tudtam, hogy én nem tudom magamnak megvenni. Hatalmas lakás volt, nagy nappali, szép bútorok és számos szoba. Azt hiszem ezt már nem tudom pontosan leírni. 43 millió forintba került. Nem ez a legjobb lakás, amit el tudok magamnak képzelni, mégis nagyon jó érzésekkel tölt el, ha rágondolok.

Tegnap azt álmodtam, hogy fellépek a Madách színházban. Az egyik főszerepet kaptam meg egy színes, jelmezes, nagyszabású meseszerű darabban. Ha jól emlékszem, én eredetileg táncos voltam, s csak később avanzsáltam színésszé, magam sem tudom, hogyan, s még egy csapat táncost is rendeltek a felügyeletem alá. Tündérboszorkányt játszottam, fehér-kék csillogó ruhában, fehér göndör parókával. Teltház volt, talán premier, jelen volt a családom is, felment a függöny, én pedig rájöttem, hogy fogalmam sincs a szövegről. Nem elfelejtettem, nem is tudtam soha, sőt, arról sincs halvány gőzöm se, miről szól a darab, mi felé kéne terelni a párbeszédeket. Pedig rögtön egy ilyennel kezdtünk, a partnerem megszólalt, én feleltem rá egy általam odaillőnek gondolt mondattal, de nyilvánvaló, hogy nem az volt a helyes; a teljes színészi gárda megdöbbent, a súgó súgott, elmondtam a helyes mondatot, de aztán újabb következett, amit megint nem tudtam, s pár perc szerencsétlenkedés után nyilvánvaló volt, hogy a darabot nem lehet folytatni, a közönség kivonult, Szirtes Tamás maga jött elő a függöny mögül azzal, hogy az egész darabot elrontottam és szégyent hoztam a színház jó hírére. Nagyon rosszul éreztem magam, amiért beégek a szüleim és a többi táncos előtt, és tudtam, hogy otthon bőgni fogok.

Ma azt álmodtam, hogy Choz kollégiumban lakik, én pedig nála töltök egy hetet. Egyik nap éppen a szobában voltam egyedül, mikor fekete ruhás férfiak jöttek be az ajtón. Valamiféle vallási szektához tartoztak, akiknek a szertartásaiban főhelyet kapott a szexualitás. Éppen áldozatot kerestek a következő alkalomhoz, és nos, én voltam az. Meglehetősen nyugodtan kezeltem a helyzetet, velük mentem a szertartás helyszínére, a szabadban volt, körben nézők, hívők ültek, középen pedig már felállították a szükséges kellékeket. Tudtam, hogy a szertartásban az áldozatot megkínozzák és megerőszakolják. Meg kellett innom előtte egy olyan italt, amelytől állattá változom. Az tőlem, a személyiségemtől függött, hogy milyen állattá, de megjegyezték, hogy "az az állat, amelyiknek lába van, nagyon ciki". Nem tudom, mi történt pontosan, mert a történetnek ezen a pontján mintha kívülről láttam volna önmagam, de úgy tűnt, láb nélküli őzzé változom. Csupán test és fej, semmi más. Elég nyilvánvaló, hogy egy ilyen lény sem védekezni, sem elmenekülni nem tud. Ekkor szépen lassan felébredeztem, és bár az álmomban nem éreztem félelmet, reggel eléggé vacakul éreztem magam, amiért ilyeneket álmodok.

A kedd túlélője

Mostanában Choz többször is megjegyezte, hogy kocka vagyok, és nem kéne olyan sokáig fennmaradnom. Én erre mindig azzal védekeztem, hogy úgysem tudnék korábban lefeküdni, mert nem vagyok fáradt. Hohó! - mondja ő. - Itt a baj, nem meg kéne várni míg olyan fáradt vagyok hogy beájulok az ágyba, hanem lefeküdni, kicsit forgolódni, de legalább addig is pihenek. Igaza van, mégis utálom órákig bámulni a plafont.

Mindenesetre a szombati buli annyira lestrapált, hogy hétfőn elhatároztam: igenis korán lefekszem. Nem mentem edzésre sem, itthon maradtam tanulni, elszöszmötöltem az őszi ruhák előpakolásával, aztán - itt szúrtam el - bekapcsoltam a gépet.

Nem tudnám megmondani, mit tudok órákig művelni a számítógép előtt, de az idő nagyon gyorsan elmegy, intézek ezt-azt, beszélgetek emberekkel, és már nem is vagyok fáradt, pedig délután majd' elaludtam. Eredmény: Ágybakerülés 11 után. Ennek persze reggel ittam meg a levét, alig bírtam kivánszorogni az ágyból, az első órára tök fölösleges volt bemenni mivel semmiről nem szólt, ekkor már idegbajos voltam, mert egy csomó cucc volt nálam és nehezek is voltak, és rohannom kellett hogy találkozzak Chozzal odaadni neki egy kupont (amit végül fel sem tudott használni) és vettem kávét, de azt futtomban kilötyköltem, épp az új sárga kézmelegítőmre. De Choznak aztán kipuffogtam magam, megittam a kávém, összeszedtem a motyóm, és bevonultam a Szabó Ervin Könyvtár bölcseleti olvasótermébe. A sztoikus etikai antológiából csak egy példányuk van, az is csupán helyben olvasásra, úgyhogy bevettem magam az egyik aranyozott, tükrös terembe, és nekiveselkedtem. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült, mert közben elég álmos voltam (az a tipikus nagyon vacak érzés, amit a kávé kelt, hogy a test mozog, a szellem viszont irtó fáradt). Pont időre végeztem, összeszedtem magam, ebédeltem, és mentem Shizuval találkozni.

Shizuval benyomtunk egy adag kalóriabombát, és közben megtárgyaltuk az élet nagy dolgait. Utána még elmehettem edzésre, amit nagyon élveztem, de aztán megint rámtört a fáradtság, és itthon tényleg komoly kihívás volt SPSS házit írni, de kilenckor igenis lefeküdtem, és igaz, hogy csak negyed tizenegykor aludtam el, de ma reggel nem úgy éreztem magam, mint aki épp a sírjából kél, és ez nagyon jó érzés volt. :D

Ma is korán tervezek lefeküdni. :D

Piréz Jedilovag

Délután éppen az őszi ruhákat pakoltam a szekrénybe, mikor csöngettek. Mi a fene. Ajtót nyitok: maga Vékás Gábor áll a küszöbön. Vékás Gábor, a néhai 11. a rettegett tagja, az iskola fenegyereke, a kilus-kúti dohányosok büszke tagja, Vékásné Dobos Zsuzsa testnevelőtanár fiacskája. Ezúttal népszámláló biztos. Megbeszéltük, hogy neten töltjük ki a kérdőívet, úgyhogy csak pár percet beszéltünk, de azért megjegyezte, hogy sok szilágyissal találkozott így a kerületben, és hogy elég nehéz meló. Jobb is, hogy én nem vállalkoztam rá.

Buzdításomra ma tényleg ki is töltöttük a netes kérdőívet, szociológus sasszemem ki is szúrta, hogy az "élettárs" fogalma nincs kellően meghatározva - azt hinné az ember, hogy az együtt élő, de nem házas pár kapcsolata minősül élettársinak, de a kérdőív határozottan leírta, hogy az együtt élés nem kritérium. Ezek után akár én meg Choz is lehetnénk élettársak. Jó, nem jelöltem, hogy azok vagyunk, a fogalmat ettől függetlenül rosszul határozták meg.

Magyar vagyok és nem vallom magam egy felekezethez tartozónak sem, de van ismerősöm, aki az állampolgársághoz azt írta: "piréz", és úgy halottam, divatos, hogy az ateisták "jedi"-t adnak meg vallásnak.

A Könyvek Birodalmában

Hogy könnyebb legyen az élet, nem elég, hogy filozófiára rengeteg művet kell elolvasni és kijegyzetelni (kézzel), de ezek a művek még csak nem is könnyen megszerezhetők. A többség a könyvtárunkból egyáltalán nem vagy csak egy napra kölcsönözhető. Mostanra a legtöbb olvasmányt megszereztem e-formában, de még mindig akadt néhány hiányzó, úgyhogy úgy éreztem, itt az idő: be kell iratkoznom a Központi Szabó Ervin Könyvtárba.

A műveletet Gergő kalauzolásával hajtottam végre. Ugyan a könyvtár elvileg minden tudóspalánta anyahajója, de én eddig remekül megvoltam a kari könyvtárunkkal. Hát a regisztráció piszkosul drága volt. Igaz, olyan jegyet kértem, ami az összes Szabó Ervinbe jó, mert így legalább mehetek hozzánk a kerületbe is. Körülnéztünk, de a kívánt könyvekre nem leltünk rá. Gondolom mind elvitték. Hát ezért aztán megérte.

Azért egy előnye mégiscsak volt ennek a KK-nak. Ahogyan végighaladtunk a modern, számítógépekkel felszerelt termeken, egyszer csak átértünk a bölcseleti olvasótermekhez.

Olyan, mint egy régi kastély könyvtára a képeskönyvek lapjairól, olyan, amilyenben a Szépség és a Szörnyeteg is olvasott. Fafaragásos kazettás mennyezet, könyvek a padlótól a plafonig, kandalló, előtte hatalmas fotelek, csillárok, hangulatos olvasólámpák, az ablakon szelíden bederengő fény. Gyönyörű. Azt hiszem, csak ezért járni fogok oda :)

Gyáááááá xD

!! -> choz <- !!! says:

hallottam ma két csajt beszélgetni

az egyikről kiderült hogy nem jár egyetemre mert béna matekból

*help Kamubaba says:

eh?

!!! -> choz <- !!! says:

a másikról kiderült hogy BGF-en már szerzett egy szakmát, mostpedig szintén ott tanul, pénzügy és számvitelen.

Megkérdezte tőle a másik hogy akkor te matekból jó vagy?

hát azért annyira nem..

de az ilyen sinus cosinus dolgokat vágod?

azokat vágom de mikor már ezeket deriválni kell akkor csak igy nézek a tanárra

*help Kamubaba says:

O.o

!!! -> choz <- !!! says:

és tipelj mit mondtam erre én?

*help Kamubaba says:

ez vmi poén vagy télleg megtörtént veled? :D

!!! -> choz <- !!! says:

tényleg

!!! -> choz <- !!! says:

szal tippelj

*help Kamubaba says:

semmit se mondtál

*help Kamubaba says:

nem szólsz be vadidegen csajoknak

!!! -> choz <- !!! says:

de mondtam erre valamit

!!! -> choz <- !!! says:

megköszöntem a sajtos mcroyal menümet és hazajöttem :D

Ha október 8., akkor Almássy Hall

Tavaly pont ilyenkor volt az Almássy téri szabadidőközpontban Protoculture, életem egyik legjobb bulija. Idén Psybaba Records birthday party volt, nem tudom ez mit jelent, a lényeg, hogy annyira ugyan nem volt nagy szám, mint tavaly, de jól éreztem magam, végre buliztam egyet, kellett ez már nagyon. :)

Jópofa, hogy ha elolvassátok a belinkelt tavalyi bejegyzést, szerepel benne zoknivásárlás és a Schönherz Qpa is, nos, idén is mindkettőben részem volt pont ezen a héten. :)

Rumlis lakótársak

Choz is, én is egyaránt küzdünk a "rendetlen lakótársak" problémájával, azzal a különbséggel, hogy az én lakótársam egyben a húgom is, így feltételezhető némi, a helyzetet megkönnyítő érzelmi kötődés. Alighanem ez az oka, hogy mindketten békésen, barátságban éljük világunkat egymás mellett, pedig tény ami tény, nagyon sokszor felbosszant, hogy milyen kupit képes csinálni. Egy szobába kényszerülve elég kínos a kettőnk között húzódó ellentét: ő nem sokat törődik azzal, hova hajítja le a cuccait, én viszont szeretem, ha mindennek megvan a maga helye.

Choz Jocival és Petivel lakik együtt, természetesen szülői kontroll nélkül. Mivel úgyszólván második otthonom az a lakás, pontosan látom, mi megy ott: főként Peti a problémás, egy szalmaszálat se tesz keresztbe, lopja a napot, de emellett rumlit csinál, koszt hagy maga után, a mosogatás szó pedig nagyon elrejtve szerepel a szótárában. Kajál, aztán otthagy mindent az asztalon. Ez jó pár napig működik, mindenki veszi elő a tiszta tányérokat, mígnem azok elfogynak, a mosogatóban pedig már kupacban áll a koszos edény. És mikor már tényleg égetően fontos lenne megcsinálni, is csak megy a nyafogás, hogy "jó, majd holnap, de én ma fáradt vagyok, felbaszta az agyam a buszsofőr, hát ma tuti nem..." És sose lesz megcsinálva. Mert Choz meg én előbb ununk rá és mosogatunk el, mint hogy ő megelégelje, hogy a saját mocskában éljen. Ugyanez igaz Orsira is.

Mert látszólag egyszerűnek és teljességgel ésszerűnek tűnnek ezek a kérések:

1. Ha nem eszed meg az egész kaját, ne tedd be a tányért a mosogatóba rajta a megmaradt fél kupac chilis babbal

2. Ha nem is mosogatsz el, legalább önts vizet az edénybe, hogy ne száradjon bele a kajamaradék

3. Ha kölcsönveszed a cuccaim, kérlek, ne bánj velük úgy mint a saját holmiddal és ne gyömöszöld az ágyad mögé.

Aki azonban rendetlen, az képtelen teljesíteni ezeket az apró kéréseket. Azt hiszem ezek olyan durva jellemhibák, amiket nem is lehet már kijavítani. Legszívesebben Peti fejére önteném a maradék chilis babot, de nem hiszem, hogy ez célravezető módszer volna. Szívesen várok építő ötleteket.

Szobába kényszerülve

Az egyik kölcsönkönyv, Neil Gaiman: Sosehol annyira jó, hogy fennmaradtam miatta a buszon kedden, és ahelyett hogy leszálltam volna a Hegyalján, felutaztam még egy kicsit a Gellért hegyre. Onnan lefelé sétálva rájöttem, hogy a nap ragyogóan süt és a parkban van egy hívogatóan ferde törzsű fa, úgyhogy tanulnivaló ide, tanulnivaló oda, kiültem oda egy fél órácskára olvasni. A fának döntöttem a hátam és elmerültem Richard és Ajtó kalandjaiban. Felmerült bennem, hogy ki kéne költöznöm ide a statisztika cuccal - csak hát kimenni, letáborozni, enni-inni-pisilni, szóval elég macerás, és megpróbáltam inkább otthon a szabad levegőre vergődni. Az udvarra épp nem sütött a nap, és különben is elég kellemetlen, hogy mindenki ablaka oda néz, szóval gondoltam, jó lesz az erkély. Ott azonban még mindig kupacban áll a régi ágykeret (szombaton lomtalanítanak) és nincs egy asztal, amin tanulhat az ember. Még a padlóra is leköltöztem volna egy pokróccal, de pont az orrom előtt fúrtak-festettek lent a kertészek. Sajnos így elég csúnyán meghiúsult a "tanuljunk a szabadban mert egészséges és feltölt energiával" projektem. Úgy néz ki, várhatok is vele tavaszig, mert pénteken jön a hideg.

Hétvége

Ráébredtem, hogy alig három hét van a filó olvasónapló ellenőrzéséig, a kötelezők listája viszont igen hosszú - így rohamtempóban elkezdtem olvasni. Büszkeséggel tölt el, hogy szombat délelőtti és ma esti erőfeszítéseim nem bizonyultak hiábavalónak, és lassan kész leszek Arisztotelésszel (akit néha bizony igencsak kínkeserves volt olvasni, és szerinte a nő természettől fogva alacsonyabb rendű, mint a férfi).

Szombat délután fórumos talin voltam, ami olyan jól sikerült, hogy egész sokáig ott maradtam. Az újdonságok: megismertük Leót és a Shambala teázót.

Este átmentem Chozhoz, megnéztük a Sivatagi show-t, nála aludtam, ma délelőtt pedig siettem haza, hogy még legyen időm összekészülődni nagyi szülinapja előtt. Napi felfedezés: az én hajamat is ki lehet vasalni, csak jó hajvasaló kell hozzá, mint például a húgomé. Azért ez nevetséges, ezer éve azt hiszem hogy az én hajam túl szénaboglya ahhoz, hogy ki lehessen egyenesíteni, erre kiderül, hogy simán a szerkezet a gagyi (amit egyébként Vaterán vettem a petrapesztráért kapott pénzből, éppen azzal a céllal, hogy ne kelljen Orsiét használnom).

A szülinapozás jól sikerült, bár hiába mentünk egy tök jó étterembe, alig tudtam enni (szerintem még mindig a tegnapi mexikói csirke az oka). Kávéztam is, ezért vagyok még mindig ébren, de legalább befejeztem Arisztotelészt. Kaptam kölcsön könyvet Shizutól meg Esztertől is, azokat is el kéne olvasnom - majd talán BKV-n, mert itthon kizárólag a filozófusok a nyerők :D