My Year 2021

Az idei blogbejegyzéseim elenyészőbbnél is elenyészőbb számából (ezzel a bejegyzéssel együtt egészen konkrétan három) nyilvánvaló, hogy ez a blog már minden, csak nem aktív. Még az is megfordult a fejemben, hogy teljesen bezárom a kapuit, mert mégis, ki ír blogot manapság? De bevallom, néha őszinteségi rohamok is rámtörtek, hogy ezt vagy azt szeretném leírni ide (aztán nem tettem). Mindenesetre a szokásos évértékelőmet úgy döntöttem, megírom, és a blog itt van, itt lesz később is, ha valami oknál fogva úgy érzem, ebbe a mederbe kell csatornáznom a gondolataimat. 

Visszanézve, ez az év elég keserves volt, és nagyon revelatív volt az előbb elolvasni, hogyan telt 2020, és mit vártam akkor 2021-től. Lássunk egy összegzőt az év eseményeiről, aztán a lelkem mélységeibe is fejest ugrunk.

Januárban nagyon rossz érzésekkel tértem vissza a munkába, és elém is került egy cikk a fiatal felnőttek kiégéséről, ami pontosan arról az állapotról szólt, amit megéltem. Ez aztán nagy hatással volt rám, nagyon sok ismerőssel beszéltem róla, kiderült, hogy többen vagyunk hasonló cipőben, valóban generációs kérdésről van szó. Zsófival még egy brunch-ot is szerveztünk barátoknak a téma megvitatására. A jelenségre a mai napig sokat gondolok, valamilyen módon segít átvészelni a nehézségeket. A hónapra egyébként sok munka jutott, és egy szomorú esemény: 16-án meghalt Magdolnagyi, és vele elveszítettem az utolsó nagyszülőmet is. 

Februárban megint sokat voltunk otthon a Covid miatt, online meetingek és virtuális esti programok között. A Centropához csatlakozott Péter, az informatikusunk, aki már rögtön az első hetekben csúcsszupernek bizonyult (és ez továbbra sem változott). Tamással egy hétvégét Keszthelyen töltöttünk. Vettem egy új biciklit.  Felkért az Adománytaxi, hogy Zsófival legyünk modellek a Clother ruhaaukciós kampányban, és ennek keretében részt vettünk egy jó hangulatú fotózáson Legénden. A hónapban volt nagyi temetése is - vártunk, hátha Orsi haza tud jönni az eseményre, de sajnos a Covid miatt nem tudta megoldani.

Márciusban még bőven tartott a vírus, de azért kisebb csalásokat már engedélyeztünk magunknak: Zsófival egy hétvégét Siófokon töltöttünk, voltam Shizunál Hanabi-partin, és a Széder estét is családi körben ültük meg. A hónap szomorú eseménye, hogy sok nyűglődés és tépelődés után végül szakítottam Tamással (amiről az idei háromból az egyik blogbejegyzés is született). Elkezdtem egy féléves (online) tarot kurzust Markó Barbival, amit egyszerűen imádtam. 

Áprilisban voltam egy hosszabb szabin, Angyalin, Szentendrén, és Badacsonyörsön is Julcsinál. Megindult a covid utáni fokozatos nyitás, és megkaptam az első oltásomat is. 

Májusban szülinapom volt, amit családdal és barátokkal is megünnepeltem. Andi meghívta a HUB csapatot magához egy grillezésre. Ezen kívül leginkább munkásan telt a hónap. Megkaptam a második oltásomat. 

Június elején Tamással ismét összejöttünk. (Ugyanaznap pedig a macskánk kiszökött, jól ránk ijesztve, de szerencsére csak az udvarig jutott). Megünnepeltük Zsófi szülinapját, voltam a Haver szokásos leányfalui elvonulásán, és Dunaújvárosban is a Katttarzis technófesztiválon. Sok időt töltöttem Szentendrén, főleg Tamással, itt ünnepeltem többek között a nyári napfordulót is. Részt vehettem a Rumbach zsinagóga felszentelésén.

Júliusban meglátogattam Hannah-t Grazban, de voltam Angyalin a családdal, és Keszthelyen is Tamással. A tanév vége miatt sok munkás esemény volt: záróesemények, és a CSA, ismét online. Tamással többször voltunk moziban, és barátokkal elmentünk a kínai negyedbe is egy autentikus kínai vacsira. Szokásomhoz híven részt vettem a Budapest Pride-on. Találkoztam Bálinttal. Többször voltam a Bimbóban, segítettem, amikor a Nagyházi Galéria elvitte nagyi gazdag népművészeti gyűjteményének egy részét. 

Augusztusban Péter és Sári esküvőjén voltunk, utána pedig Zsófival három hétre Olaszországba utaztunk, ami sajnos nagyon, nagyon rosszul sikerült, pláne annak fényében, hogy mennyire hosszú volt... Visszaérve még volt egy nagy családi esemény Agárdon, Eszterék új nyaralójában, ami után Fehérvárra utaztam Tamással az MTK-Videoton meccsre (ami életem első focimeccse volt). Ezzel a hónap véget is ért. 

Szeptemberben ismét belevetettem magam a munkába, volt szemináriumunk Szegeden és Berlinben-Hamburgban is. Az egész olyan intenzív volt, hogy muszáj volt rögtön szabival is megtűzdelni, így voltunk Tamással Sirokon, és Hannah is meglátogatott minket Mathiassal Keszthelyen. Tamásnak egyébként szülinapja is volt, amit egy filmbemutatóval (amiben úgy volt, hogy szerepel, de végül nem), és egy török éttermi vacsival ünnepeltünk. 

Október elején kétes kimenetelű tíz- (tizenegy) éves osztálytalálkozóm volt. Egy darabig azt éreztem, kicsit nyugodtabb az életem, van időm, el is kezdtem aktívabban lakásokat nézni. Aztán fordult a kocka, és megint jöttek a kellemetlen feladatok, szorongások. Volt pár izgalmas program is: voltunk Tamás barátaival egy kétnapos kéktúra kiránduláson a Pilisben, Petrával megnéztük a Word Press Photo kiállítást, és végre sor került egy családi színházra is. Tamással halottak napja alkalmából Bólyba utaztunk, ahol a rokonai nyugszanak. Bálint Halloween-i bulit rendezett, ahová jósnőnek öltöztem, és mindenkinek vetettem tarot kártyát. 

A november elég mozgalmasan telt. Munkából kifolyólag voltam Győrben, Szegeden és Frankfurtban, és csak azért nem mentem több helyre, mert közbeszólt a Covid. Hosszú idő után találkoztam Serennel és Shizuval. Hanukával egybekötött családi szülinapot tartottunk, amire Tamás is eljött, és bemutatkozott a rokonságnak. Megkaptam a harmadik oltásomat. 

A december még egy vilniusi szemináriummal indult, de utána elkezdhettem hátradőlni: kényelmesebbé váltak a dolgok a munkában, és szuperül sikerült a hanukával egybekötött évzárónk. Egy hétvégét Tamással Szekszárdon töltöttünk az unokaöccse esküvőjén. Sor került a szokásos ünnepi készülődésre, mézeskalács-sütésre, majd családi karácsonyozásra. Meglehetősen mozgalmas ünnepi időszak volt, de azért igyekeztem közben pihenni is. Most Tamással Keszthelyen vagyunk, itt fogunk közösen szilveszterezni. 

Így visszatekintve, az évnek volt egy elképesztő sűrűsége - olyan érzésem van, mintha az elmúlt hónapok ezer éve, egy másik életben, egy másik emberrel történtek volna meg. És sajnos azt is kerek perec kijelenthetem, hogy ez egy rossz év volt. A naptáramat böngészve, az elmúlt év eseményeit áttekintve is átjön az, hogy mennyire zsúfolt, rohanós, küszködős volt ez az év - mindig volt min dolgozni, mindig volt min aggódni, míting míting hátán, kellemetlen feladatok és szorongást jelentő programok egész sora, valahogy középasszírozva az örömöt jelentő eseményeket - ez volt ez az év. 

Amit a tavalyi évértékelő végén írtam a munkáról, idén is jól megállja a helyét. Az az érzés, hogy küszködök, rohanok, folyamatosan stresszelek valamin, nagyrészt a munkának köszönhető. Idén már stabilan éreztem magam a vezetői pozíciómban - kezembe vettem a pénzügyeket, egy jól működő, szuper kollégákból álló csapatot építettem, és elkezdhettem dolgozni szerelemprojekteken is. Az év végi hanukán, amikor egy jó hangulatú vacsin bemutattam az év eredményeit, magam is éreztem, hogy számos sikert értem el. Voltak nagyon király programjaink és fejlesztéseink, és érzem, hogy végre olyan irányba mozdult el ez a szervezet, amit szerettem volna. Előre megyünk, és a jövő évre is látok egy szépen kijelölt irányt - tele vagyunk ötlettel, tervekkel, és szinte minden eszközünk rendelkezésünkre áll, hogy ezeket megvalósíthassuk.

Mégis, elfáradtam, és folyamatosan megkérdőjelezem, kell-e ez nekem, itt van-e a helyem. Jó ideje foglalkoztat a felmondás gondolata. Hiába az elért eredmények, a kiégéstől, állandó küszködéstől, fáradtságérzettől szabadulni akarok. Próbálkoztam, de semmilyen technika, time-management, holdszertartás, határtartás, nyaralás nem tudta feledtetni velem, hogy a főnököm elviselhetetlen, és bár sok mindenben szabad kezet kapok, rengeteg az olyan kötöttség, amit tehernek élek meg. Arra is rájöttem, hogy bár jó vagyok benne, nem szeretek vezető lenni. A felelősség, az állandó készenlét, az emberek irányítása inkább terhes, mint szeretem-feladat. Csak azt nem tudom, a felmondás-e az út, vagy más, és ha itt hagyom a Centropát, mi mást csinálnék helyette. Így hát ebben a kérdésben muszáj hamarosan dűlőre jutnom, ha nem akarom, hogy teljesen bedaráljon a gépezet.

Van bennem egy nagyon erős "megrekedtem az életemmel" érzés, ami már két éve tart - pontosan egybeesik azzal, hogy átvettem a Centropa vezetését, és kitört a Koronavírus-járvány, és mindkettőnek nagy szerepe is van ebben az érzésben. Nagyon különös, még sosem éreztem magam így, és sok időbe telt, míg felismertem, illetve még most is elég bénítóan hat rám. Az a lényege, hogy látszólag minden rendben velem - van munkám, amit sok szempontból szeretek, stabil az anyagi helyzetem, szerető emberek vesznek körül - és mégis azt érzem, hogy valami nem stimmel, nem vagyok a helyemen, de - és itt a bökkenő - fogalmam sincs, hogy helyette hol kéne lennem, mit kéne csinálnom, és mit is rontottam el. A Covid amúgy is bénítóan hat mindenre, csak még inkább ösztönzött arra, hogy húzódjak be a csigaházamba, és ne moccanjak. Mintha az életemen megnyomták volna a pause gombot. Még a pszichológust is abbahagytam, mert pontosan ez a megrekedés-érzés jelentkezett vele is - egyszerűen nem jutottunk előre, pedig az elmúlt években nagyon sokat segített nekem. Ehhez hozzájön az, hogy fizikailag sem vagyok jól - a jobb fenekem-derekam-lábam táján egy csomószor van görcs, fájdalom, ami csak tornázással, masszázzsal enyhül, de igazából sosem múlik el. 

Ahogy nézegetem, bogozgatom, arra jutok, hogy ez a bénultságérzet azért alakult ki, mert az életem több területén nem ott vagyok, ahol lennem kéne - pontosabban nem azt élem meg, amire igazán vágyom. Az egyik a munka - ezt már részleteztem fent. A másik a lakhatás - azt érzem, hogy a szó szoros értelmében, a fizikai térben nem vagyok a helyemen, nincs egy olyan hely, ahol meghúzhatom magam, ahol igazán otthon lennék. A turbina utcai lakást nem szeretem, nem érzem már igazán jól magam benne, de úgyanígy nem érzem azt, hogy Tamáshoz költöznék, aki pedig egy remek lakásban lakik, és amúgy nagyon szívesen lát. Így hát folyton ingázom a Turbina és Tamás között, egyszer itt alszom, egyszer ott, folyton cuccokkal mászkálok ide-oda, és sehol sem tudok igazán csak heverni és pihenni. Minden lehetőségem adott ahhoz, hogy saját otthon után nézzek, de ez is teljes kudarcba fulladt idén (és nem mellesleg az összes megelőző évben is). Fogalmam sincs, mit akarok, hol akarok lakni, városban, vidéken, Szentendrén, Budán, Pesten, kecskefarmon, kerttel, erkéllyel, kicsiben, nagyban, merre, mennyiért... A lakáskeresés és -nézés néhány hét alatt felőrölt, és teljesen elengedtem a kérdést, miközben azt érzem, hogy mindennél jobban szeretnék egy olyan helyet, ahol végre otthon, önmagam lehetek. 

Kapcsolatom Tamással is egy állandó útkeresés - tépelődtem, szakítottunk, majd újra összejöttünk, és azóta egyébként nagyon harmonikus és jó a kapcsolatunk. Mégis talány még nekem mindig, hol is pontosan ennek a kapcsolatnak a helye az életemben.

Szó szerint tudom idézni, mit írtam a tavalyi évértékelőmbe: "Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások."

A probléma, hogy éppen a változások, az újragondolások maradtak el. A tavalyi bejegyzést optimista felhanggal zártam, de idén épp ez az optimizmus érzése hagyott el. Az a magabiztosság, ami korábban mindig jelen volt az életemben, hogy az utam ki van jelölve, csak rá kell lépni, minden alakulni fog úgy, ahogy a legjobb nekem - egyszerűen eltűnt. Csapdában érzem magam, nincs út, azt érzem, hogy amiben most vagyok, az nem jó, de nem tudom, hogyan keveredhetnék ki belőle, és az energiát, motivációt sem érzem a kikeveredésre. 

Pontosabban... érzek egy halvány szikrát. Egy kicsi fényt. Egy kicsi irányjelzőt. Tudom, hogy mi a baj. 

A munka, kapcsolat, szervezkedés és rohangászás következtében túl sokszor feledkeztem meg önmagamról. A Centropa vezetése elsősorban azzal jár, hogy mindig másokért, egy szervezetért, kollégákért vállalok felelősséget. Tamás hívta fel rá nemrégiben a figyelmemet, hogy lényegében nincs pihenéssel, énidővel töltött szabadidőm: amint felbukkan egy-egy szabad hétvége vagy délután, arra használom, hogy ügyeket intézzek, vagy családdal és barátokkal találkozzak. Bár ezek jó események, most, a naptáramat áttekintve is éreztem, hogy mind hozzájárultak ahhoz, hogy az életem egy túláradó rohanás, amibe a szabik beleerőszakolt stop-gombok, vajmi kevés eredménnyel. Még a nyaralások megtervezése is terhes. Talán az egyetlen, amit igazán élveztem, és magamért tettem, a tarot-kurzus volt, és igyekeztem az évbe sok bosziskodást, spiritualitást is csempészni, de erre is bőven rá szeretnék még erősíteni. Tehát hogyan is várhatnám, hogy a helyemen legyek, hogy tudjam, érezzem, hogy mire vágyom, ha nem figyelek magamra? Idén szinte alig sportoltam, nem töltöttem időt egyedül, nem volt solo vakációm, és nincs egy olyan otthonom, ahol szeretnék egyszerűen csak pihenni. Nem csoda, hogy ott vagyok, ahol.

Szóval a terveim jövőre a következők. Sokkal több pihenés, sokkal több befelé fordulás, méghozzá úgy, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Apróságokat. Rajzolok, színezek, alkotok, táncolok, kertészkedem. Végre a végére járok, hogy miért fáj a lábam, és nem tágítok, míg el nem múlik. Olvasok, tanulok új dolgokról, amik érdekelnek. Elutazom. Meditálok.

Ha tudom ezt az ösvényt következetesen, lépésről lépésre, de állhatatosan követni, akkor tudom, hogy meglesz az eredménye. Nem úgy, hogy beszuszakolom a naptáramba az edzéseket, és erőszakkal veszem rá magam a pihenésre, hanem folyamatosan figyelek a testem jelzéseire, és azt teszem, amire éppen szükségem van. Megtalálom a megoldást a munkámban - felmondok, vagy más fontos lépést teszek. Sikerül rátalálnom a tökéletes otthonra. Testileg-lelkileg egészségesnek érzem majd magam. 

Jövőre nem csak velem, de a családomban is sok fontos változás következik be. Petra érettségizik, és nagyon szurkolok, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait ott, ahol szeretné. Orsinak kislánya születik, én pedig nagynénivé válok. A szüleimnek pedig meg kell birkózniuk azzal, hogy nagyszülők lesznek, miközben az utolsó "kislányuk" is felnő. 

Harmincéves leszek. Szeretném a harmincadik születésnapomat úgy ünnepelni, hogy jól vagyok, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ehhez van most szükségem sok-sok energiára, kitartásra, és mindenekelőtt arra, hogy ne veszítsem szem elől: nem sorolhatom mindig önmagamat leghátra. 

Kívánok nektek is sok erőt, lelkesedést, sikert és örömöt 2022-re, kedves blogolvasók!

Egy jó szilveszter...?

Lehetséges volna, hogy volt egy olyan szilveszterem, ahol jól éreztem magam? Hihetetlennek tűnik, de igaz. 

Az újév előtt megint megjártam a szokásos lelki hullámvasutat, hogy mit is kéne csinálnom, kivel kéne lennem, a családom elutazott, legyek inkább otthon egyedül, nem, inkább buliznék, de kivel, nincs senki, akivel mennék, stb., de végül egész lendületesen kipattantam ebből a mentális gödörből, és eldöntöttem, hogy jól érzem magam, ha törik, ha szakad.

Az estét nagyinál kezdtem, bizony, mert az jutott eszembe, hogy ha már ő is egyedül van szilveszterkor, meg én is, akkor miért ne mehetnék fel hozzá. Úgyhogy este kilenckor beállítottam a nagyon szép ünnepire hangolt lakásába, ahol kabarét néztünk, bólét és pezsgőt ittunk, és maradék bejglit majszoltunk hozzá. Nagyi nagyon örült, hogy benéztem, és hasonlóképpen voltam ezzel én is. Jó kis alapozás volt ez.

Tizenegykor átzarándokoltam Pestre Gáborék törzshelyére, a Game Up pubba, ahol viszont örömömre nem volt ott az egész régi társaság, csak Gábor, Gergő, Atesz és a barátnője, Barbi. Így családias hangulatban sikerült pár tátrateával megalapozni az estét, ráadásul egy ponton megjelent SZIRMAI GERGŐ, igen, jól látjátok, Szirmai Gergő egyszer csak csatlakozott a mellettünk lévő társasághoz, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik, valahányszor Gáborral találkozom, Szirmai Gergőbe botlok? Bár nagyon lelkes lettem a gondolattól, az univerzum leveheti rólam a kezét, ugyanis egy adag alkohol és emelkedett bulihangulat sem tudott rávenni arra, hogy megszólítsam (mert őszintén, mit kellett volna tennem? Akinek van tippje, várom a kommentekbe...) Az éjféli koccintás és a himnusz félszeg végigállása után pedig már nem is maradtunk sokáig, hanem indultunk tovább a Dürer kertbe goázni.

Igen, goázni! Úgy tűnik, a goázós időszak szépen-szépen visszatér. Marcellal is voltunk egy közös bulin egy másfél hónapja, és most ismét a neonfényekkel kidekorált barlangokban találtam magam. Annyira jó volt ismét csak bulizni, és kivarázsolni magamból az elmúlt év stresszét! Nem is jöttem el reggelig, amikor Gergő hazakísért (nem a Szirmai Gergő, a másik. Előbbivel sajnos a bulin már nem találkoztam, bár eljátszottam a gondolattal, hogy ha odáig követett volna, akkor már igazán csinálok valamit). Az egész este folyamán igazán tündérbogyó volt velem.

Új év, új évtized, lendületes kezdet! Hajrá 2020!

My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.

Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.

Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.

Hálaadás egy csodálatos barátságért

Tegnap volt Hannah esküvője.

Ennek örömére pénteken Ausztriába utaztam, csak úgy mint néhány héttel korábban a leánybúcsú alkalmával, úgyhogy egy időre azt hiszem meg is elégeltem a vasutat. Az esküvő egyébként - természetesen - szép volt, nem életem lagzija, de arra gondoltam, hogy az esemény kapcsán nem is a fogásokat meg a zenét részletezném, hanem inkább mondanék pár szót Hannah-ról.

Aki régóta követi a blogom, velem volt, mikor Hannah-t megismertem, 2012. augusztus 21-én. Aznap utaztam Amszterdamba egy féléves Erasmus csereprogramra, izgatott voltam és iszonyatosan be voltam tojva. Húsz éves voltam, nem tudtam rendesen angolul, szinte semmit sem kellett önállóan intéznem, és most egyszeriben ki lettem lökve a nagyvilágba. A gépem késéssel érkezett Amszterdamba, a repülőtéren már várt egy egyetemi segítő csapat, de ott kellett ücsörögnöm vagy egy órát, mire megérkezett annyi diák, hogy elindíthassanak minket busszal a kolihoz. Csak gubbasztottam és mély egzisztenciális rettegést éltem át, miközben érkeztek a különböző nemzetiségű mosolygós cserediákok.

Emlékszem arra, amikor Hannah megjelent. Ez nagyon furcsán hangozhat, de nekem Hannah szerelem volt első látásra - volt benne valami sorsszerű. Emlékszem, ahogy megérkezett a szőke hajával, a rózsaszín bőröndjét maga mögött húzva, és kedvesen beszédbe elegyedett a többi várakozóval. Emlékszem, hogy valamiért azonnal figyeltem rá és néztem őt. A többiek arról kezdtek beszélgetni, hogy hol laknak majd, és Hannah mondta, hogy ő Green Tower 194-ben - ezt rögtön megjegyeztem, hiszen én is ott laktam. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy folyosón fogunk lakni, a szobáink között csak egy másik szoba lesz. Még aznap megismerkedtünk a folyosótársakkal. Hannah vegetáriánus volt, vacsorára sült padlizsánt vett a koli bisztrójában, dumáltunk, és másnap együtt mentünk el biciklit venni. 

Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Tényleg, ha nem ismersz és nem követed az életemet már régóta, talán nem is tudom neked elmondani, hogy mit jelent ez. Nem akarok olyan súlyos kifejezésekkel dobálózni, mint hogy korábban nem voltak barátaim, mert ez ilyen formában persze nem igaz, de Hannah volt végre az első, az az igazi "legjobb barátnő", akit mindannyian ismerünk a könyvekből és filmekből. Akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk, teljes természetességgel osztunk meg mindent, közös programokat szervezünk, és ott vagyunk a másiknak. És mindezt pont a külföldi utam során kaptam meg, amikor annyira féltem, hogy egyedül maradok. Hannah szobájában tanulva vészeltem át a Chozzal való szakítást, Hannah tanított meg rá, hogy a cukkini egy használható zöldség, Hannah volt az, akivel végre önfeledten tudtam bulizni, Hannah-val fedeztem fel Hollandiát, és vele tanultam meg angolul.

A kedvenc és - valami különös oknál fogva - kábé az egyetlen közös képünk, még az amszterdami időkből

És ha már itt tartunk, ott voltam a Mathias-történet elején is. Mathiassal, akivel tegnap összekötötte az életét, 2012 nyarán ismerkedett meg. Aztán rögtön lelécelt Amszterdamba, és nem lehetett tudni, mi lesz a dologból, de a fiú meglátogatta. Emlékszem, nem is vettem komolyan a történetet, mert Hannah is csak annyit mondott, hogy ó, jön ez a srác, nem is tudja, mi van köztük. Aztán az egy hét végére megbeszélték, hogy belevágnak a párkapcsolatba, de nem volt zökkenőmentes, Hannah izgult, hogy nem tudnak eleget beszélni, és hogy miért nem válaszol Mathias az újévi SMS-ére. 

Aztán az Erasmus-félév véget ért (előttem van, ahogy kikísérem Hannah-t a reptérre, és ott zokogunk) de a kapcsolat megmaradt - velem és Mathiassal is. Eltelt hét év, de Hannah ugyanazt jelenti nekem most is - egy őszinte, igaz barátot, aki valahogy mindig jelen van. Akivel nem kell folyamatosan kapcsolatban lennünk, mert amikor 1-2 havonta felhívjuk egymást Skype-on, vagy évente találkozunk, ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgy érzem, hogy még mindig, minden egyes alkalommal meglepődöm ezen, mintha nem hinném el, hogy ez lehetséges, hogy ez tényleg itt van nekem, hogy ezt megérdemlem. Hogy ott lehettem az esküvőn, ahová csak a szűk család és a közeli baráti kör kapott meghívást. 

És azért ejtsünk pár szót Mathiasról is. Az elmúlt években több alkalommal találkoztam vele, és hihetetlenül kedves, segítőkész, a sajátos német humorával egyszerűen tökéletes párja Hannah-nak. Nagyon örülök, hogy megtalálták egymást, és boldogok együtt.

És ha azt hinnétek, hogy a giccses bejegyzésem végére értünk, még el kell mondjak egy dolgot. Tízéves koromtól kezdve tanulok németet, és rengeteg alkalommal kellett házi feladatként leveleket írnom. A leveleimet következetesen egy bizonyos Hannah-nak címeztem a teljes gimnázium alatt. Ha ez nem a sors, akkor semmi. 

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

Izraeli szilveszter

Az izraeli szilveszter azt jelenti, hogy nincs szilveszter, de valamit azért csinálunk, úgyhogy nap közben bevásárolunk több kiló húst, és este, mikor Sahar végez a munkával, elkezdi rádobálni őket a grillre, amit a katonatársai rohamtempóban falnak be a Bea által kínált köretekkel együtt. Tízkor Orsi már nincs velünk, mert éjszakai műszakra osztották be a hotelbe. A kaja kész, mindenki eszik és közben héberül beszél. Hilinek és a barátjának is meg kéne érkeznie, de hiába indultak el kilenckor, tizenegykor még sehol sincsenek, és nem lehet őket elérni. Fél tizenkettőkor a grillpartinak vége, a katonák felszívódtak. Háromnegyed tizenkettőkor Sahar betámolyog a házba, és kiröhög, mikor megkérdezem, megvárja-e az éjfélt. Éjfél előtt tíz perccel én a kanapén olvasok, Omri a Fifával játszik az Xbon, Hili és a barátja végre megérkeztek és esznek, Bea és Yearch mellettük beszélget. Éjfél előtt egy perccel a kutyát sem érdekli, hogy hány óra van. Éjfél előtt fél perccel előveszem a telefonom és nézem a másodpercenkénti visszaszámlálást. Éjfélkor megállapítom, hogy éjfél van, miközben mindenki továbbra is eszik, beszélget és fifázik. Éjfél után fél perccel csörög a telefonom, és apu idegesítően lelkes hangon kíván boldog új évet, amit az adott szituációban hirtelen nem is tudok értelmezni. Éjfél után egy órával már csak arra vágyom, hogy végre alhassak. 1 óra 15 perckor mindenki eloldalog, én végre megágyazhatok a kanapén és bevághatom a szunyát. Másnap korán kelek és elbuszozom Jeruzsálembe, ahol 15 tanárnak adhatok elő arról, hogy mi is az a Centropa.

BUÉK. 

Változó karácsonyok?

Ismét túl vagyunk a karácsonyon! Az idei év meglepetése, hogy Orsi hazautazott az ünnepekre - ezt egy héttel ezelőtt tudtuk csak meg. Mióta Izraelbe költözött, nem töltötte nálunk a karácsonyt, úgyhogy persze nagy volt az öröm. Az is szerencsés volt, hogy ez a pár nap nagyon a családról szólt, ezért néhány alkalomtól eltekintve, mikor barátokkal találkozott, Orsi végig velünk volt.

Persze letudtuk a kötelező köröket: volt mézeskalács sütés, karácsonyi színező, Vörösmarty tér látogatás, filmnézés, arcmaszkozás, Just Dance. Az ünnep pedig annak rendje és módja szerint telt a család végiglátogatásával is finom falatokkal. Orsi ma hajnalban vissza is repült Izraelbe, de mókás, hogy holnap megyek utána - és csak január 4-én jövök majd vissza.

Azt vettem észre, hogy legnagyobb bánatomra megváltozott a karácsony. Azt hiszem, öregszem. A fényeket, illatokat, dekorációt, ételeket, pihit továbbra is szeretem, de sok minden más már. Például az ajándékok. Amíg gyerek voltam, nagyon vártam az ajándékokat, és nagyon szerettem, hogy a háromnapos ünnep azt jelenti, hogy három napon át kapok valamit. Ajándékot kapni most is szeretek, de mintha mindenki elbizonytalanodott volna, hogy mit adjon nekem most, hogy már felnőtt vagyok, és mivel környezettudatosabb lettem, sokkal jobban bánt, ha valami olyasmit kapok, ami nem tetszik vagy aminek nem veszem hasznát. Ezt elkerülendő listát írok arról, hogy mit kérek, ami klassz, csak nincs benne semmi meglepetés. És elkezdett nyomasztani, hogy az, hogy ajándékot kapjak, mások számára talán teher lehet (anyagi és nem anyagi értelemben is). Úgyhogy szerintem jövőre reformjavaslatokkal fogok élni, ami az ajándékozást illeti.

A másik, ami változott, az pedig a család. Az unokatesóim felnőttek, saját családjuk van, a nagymamáim idősek és nehézkesek lettek, a szüleim generációjának meg mintha mindig minden nehéz lenne. Kicsit azt érzem az összejöveteleinknél, hogy igyekszünk, letudjuk a kötelezőket, de a régi hangulatot már nem tudjuk újrateremteni. Ez vajon a szokásos velejárója annak, ha valaki felnő?

Pillanatképek Orsi esküvőjéről

A kezdeti izgalmak.
A készülődés.
A stressz.
Kölcsönkérek három bőröndöt.
Megtervezünk mindent.
Átbeszélünk mindent.
Aztán még tízszer átbeszéljük.

Csomagolunk.
Egy nagy bőrönd, még egy nagy bőrönd, aztán még öt kicsi.
Szép ruha, nászajándék, pulykasült.
Többletsúlychek, folyadékok a feladandóba.
Ébresztő negyed háromkor. Kábult tea kortyolgatás.
Irány a reptér.
Várunk.
Várunk.
Feladjuk a csomagot.
Várunk.
Biztonsági ellenőrzés.
Várunk.
Repülőút. zzZ

Landolás.
Pofán csap a mediterrán meleg.
Pálmafák.
Tel Aviv Airport. Brachim habaim.
Kerekesszék. Átsuhanás az útlevélellenőrzésen.
SIM kártya elintézve.
Autóbérlés elintézve.
Orsit megölelni!
Irány a szállás.
Megvan a szállás.
Fura a lift.
Vigyen már fel a tizenharmadikra!
Megvan a tizenharmadik.
(Szombati lift volt, hogy a fene egye meg).
Szép a kilátás, jók a szobák. Hurrá.
Mindenki kidől.
Látogatás Orsinál.
Nászajándékkupac.
Petra zongorajátéka.

Autóút Názáretbe.
Navigálok, nem lehet aludni.
Angyali üdvözlet bazilika.
Máriák mindenütt. Spanyol Mária. Macedón Mária. Vietnami Mária. Chilei Mária.
Itt állt Mária háza. De frankón. Ott a lépcsője, meg minden.
Meg elvileg József ácsműhelye is, na de az már tényleg kamu.
Irány Tiberias. Végre leparkolunk. Tó.
Szép. Csak miért ilyen kihalt?
Enni kéne valamit.
Mit együnk?
Üljünk már be valahova!
Helyi halspecialitás. Nincs is íze.
Véletlenül rendelt salátaválogatás.
Hat macska kunyizik egyszerre. Ízlik nekik a halam.
Haza. Szunya.

Lusta ébredés.
Bevásárlás.
Miért nem lehet hét karton vizet venni a boltban?
Strand.
Túl sok a kagyló, hogy fogjam vissza a gyűjtést?
Nagyi, ahogy bejön velünk a vízbe. És még a lábait is kirúgja maga alól.
Egy adag homok lemosása magamról. Készülődés. Izgalom.
Mikve. Tudok pár szót héberül.
Orsi eltűnik az ajtó mögött. Most várjuk, hogy kijöjjön.
Cukorkák marokra fogva. Telefon bekészítve.
Nyílik az ajtó. Orsi vizes hajjal.
Repülnek a cukrok. A felvétel tárhely hiány miatt túl korán megáll.
Ölelgetés. Árad a női energia.

Lánybúcsú.
Hosszú séta a meglepi helyre.
Odaérünk. Mindenki itt van.
Bride to be. I'm getting married. Not drunk enough.
Magyar, héber, angol.
Orsi tiarában. Árad a szeretet.
Sushik. Állítólag szuperek.
Rájövök, hogy nem szeretem a sushit.
Játékok.
Miért annyira taszító egy adag fül?
(A köldökökről már ne is beszéljünk).
Torta. Süti. Meg még egy kicsi. (Úristen, az a pisztáciás!)
Pólócsere.
I'll be there for you.
Nem lehet alkoholt venni 11 után.
Tengerpart.
Ukulele, de nincs kinek.
Szeretés.
Na jó, most már menjünk haza.
Apu és anyu a világ legjobb fuvarosai.
zzZ

Itt vannak Baluék!
Irány Jeruzsálem. Idegenvezetők: Apu és Bori.
A szép úton autózunk!
Vizitáció templom. De miért van zárva?!
Kerekesszékkel fel. Kerekesszékkel le. Balu élvezi.
Jeruzsálem.
Látkép.
Bazár.
Szent sír templom.
Miért nem voltam még itt?
MIÉRT NEM VOLTAM MÉG ITT?
A rádöbbenés, hogy mennyire zsidó-related cuccokat néztem csak meg eddig ebben az országban.
Végtelen sziklába vájt csarnokok.
Tömjénfüst.
Ez itt a sírja kérem szépen. Frankón. Ott a kő!!! Test ugyebár nincs.
Nagyi áldást kap. Kétszer. De mégse pattan fel...
Találtunk kaját!!!
Siratófal.
Visszaséta.

Shabbati vacsi.
Sülnek a grillhúsok.
Egy, kettő, három cica. Aztán még hat.
Tepsis krumplinasi. Ezt még vidd ki valahová.
Kornél bácsi!
Gábor bácsi!
Bori, simán szerzünk neked is valakit. Csak mutasd, kit szeretnél.
Tudjátok, hogy holnapután esküvő?!
Bori, vidd már el innen a macskád!
Vili, csináltál jó képet?
Orsinál alvás.
Kölcsönpizsi.

Shabbat chatan.
Kelés fél nyolckor!!!
Irány a zsinagóga.
Nőknek persze a karzat. Csendben kéne lenni, de hogy?
Lesünk a függöny mögül. Ez már Sahar!
Leendő sógorom tórát hordoz körbe.
Jerach int, ha mehet a cukor.
Most dobáld!
Pajeszos kisgyerekek rohangásznak a cukorért.
Nézd, az ott szín szerint sorba rendezte a padján! Aztán imádkozik tovább.
Vajon mi történik?
Én hallottam azt, hogy "Ábrahám".
Megint dobáld!
Nézd, még a szakállas öregek is majszolják a cukrot!
A rabbi arca, amikor rájön, hogy az egyik cukorka nem kóser.
A kisgyerek, ahogy gyorsan a sarokba rugdossa a cukorkákat.
Végre el innen! Ide se jövünk többet.
Kajálás KisRitáéknál.
Üdv a Koscsó családnak!
Jerach beszél.
Mindenki azt keresi, aki tudja cél.
Dukay! Kisbaba!
Sütiiii!
Na de most már elég lesz. Hadd aludjak...

Oké, oké, kelek. Tudom. Menni kell Tel Avivba.
Jaffó, tenger, naplemente. Vacsi.
Holnap esküvő!!!

MA VAN AZ ESKÜVŐ!!!!!!!
Irány Tel Aviv. David Intercontinental, huszonharmadik emelet.
Ó. Te. Jó. Ég.
Pezsgő! Minisampon!!!!
Haj.
Smink.
Ezek nem is mi vagyunk.
Orsi a legszebb.
Négy barátnő.
Három fotós.
Jerach.
Omri.
Kezdünk szűkösen lenni.
Most veszi fel a ruháját!
Én húztam fel a cipzárt! Én!
Mindenki a kanapéra! Aztán kuss!
Itt van Sahar!
Mindjárt meglátja Orsit!
Úúúúú! Ahhhw.

Még van két óra otthon.
Ruha.
Szép vagyok?
Elég szép vagyok?
Ez nem is én vagyok.
Indulás.
Érkezés.
Te jó ég, ez tényleg történik.
A helyszín gyönyörű.
A pár gyönyörű.
Rokonság. Fotózás.
Magassarkúban füves dombon állni.
Mosoly, mosoly, mosoly.
Vendégek jönnek.
Kis falat kaják mindenfelé.
Nem bírok enni.
Több száz ismeretlen ember. És valahogy mégis az enyém is ez a nap.
Apu, ahogy három kipás férfi szigorú körében vizslatja a ketubát.
Azt mondják, hogy görög istennő vagyok.
A DJ szól. Nemsokára szertartás.

Mindenki a hüpe elé.
Alá álljak, vagy mellé?
Mi fog történni?!
Zene.
Bea. Jerach. Sahar.
Anyu. Apu. Orsi.
Anyu és apu a hüpe alá. Orsi egyedül az út közepén.
Sahar. Most végre eljött a pillanat.
Ahogy megdörzsöli a kezét, és kirohan Orsiért.
Ahogy megpörgeti a levegőben.
Ahogy látszik rajtuk, hogy készen állnak.
Ahogy lehajtja a fátylát.
Sosem felejtem el.
Beszéd. Jó fej a rabbi.
Héber mondatok.
Borivás.
Gyűrű.
Még egy kis bor.
Pohártörés.
Sírok.
Most már házasok?
A vendégek, ahogy berohannak a hüpe alá.
Tolakodom, hogy megszorongassam a húgomat. És a sógoromat.

Akkor együnk!
Finom a lazac.
Bor.
Produkciók!!!
Hili énekel.
Orsi és Sahar táncol.
Nagyölelés.
A mi videónk!!!
Észrevették Olafot!
Ott a pohár, ott a pohár!!!
A katonák dala. Hát ez baromi jó lett. Comci, comca.
Közös éneklés. Skorpió a levegőbe. Flamingó a levegőbe. De miért?

Buliii!
Itt már táncolnak.
Jó, akkor igyunk valamit.
Gin tonic.
Én is táncolok. Még jól is megy. Élvezem is. Mi történt?
Hát ezt imádom. Még a videós is felvett!!!
Még egy kis gin tonic.
Mennyi idő telt el?
Kornél bácsi félmeztelenül a parketten.
Sahar a levegőben.
Egy tízes skálán mennyire ciki, hogy Hlavács Petivel táncolok?
I'm not your toy. All the single ladies. Ez meg héberül van.
Most már csak vizet, köszi.
Hova tűnt a többi vendég?!
Nem látok.
Táncolás még még még.
Dalma szerint királynő vagyok, és van valami az öccsével, de a mondatai felét nem értem.
Busztranszport Tel Avivba.
Mindenki búcsúzkodik.
Mindenki sír.
Állítólag desszert is volt.
Most már tényleg nem látok.
Vége van...?
Pakolás. Nászajándék csomagolás. Ki a kocsihoz.
Mi vagyunk az utolsó vendégek. Mindenkit megszorongatunk.
Orsi mezítláb a betonon. A haja egy merő kóc. És még mindig gyönyörű!

Irány haza.
Hogy tartott ki a hajam?
Hogy tartott ki a sminkem?
HOGY?!
Pizsi.
Kontybontás.
Száz hajtű.
Sminklemosás.
Száz vattapamacs.
Átlagos Bori megint.
Alvás.
HÁZAS A HÚGOM!!!!

De miért kell egy ilyen este után korán kelni?!
Bevásárlás.
Ha már itt vagyunk Ramlán, meg kell néznünk azt a tavat.
Kit érdekel az a béna tó?
Hé, ez a tó egész klassz!
Még csónakázunk is.
Az ország legjobb humuszosa.
Mert az persze épp Ramlán van.
Csomagolás.
Reptér.
Tényleg vége.
Túl sok rokon túl sok csomaggal.
Helyet a kerekesszékes nagyiknak!
Várunk.
Felszállunk.
Itthon vagyunk.
Túl késő van.



El is telt volna már...?

Egy széder este emlékére

Húsvét táján egy tavaszi estén összeül a család. Nem kérdezzük, miért, nem kérdezzük, hogyan, minden olyan természetesen történik. A terített asztal, a tányérok mellé elhelyezett sós víz, a kis tálkákon várakozó petrezselyem, hárószet, és persze a macesz. Mindenkinek megvan a helye az asztal körül, az estét pedig úgy várjuk, mint bármilyen másik ünnepet: izgatottan, lelkesen. Ugyan nem tudom, mit jelent, de ezen az estén mindig felveszem azt a fura, héber betűs medált, amit távolabbi rokonoktól kaptam. Az este fényben zajlik. Együtt van a család, mellettem vannak az unokatestvéreim, akikkel mindig van miről beszélni, és persze az asztalfőn ott ül Papi, aki elmesél mindent: hogy hogyan voltunk rabszolgák Egyiptom földjén, hogy hogyan helyezte édesanyja kosárba Mózest, hogy megvédje a kivégzéstől, és hogyan lett végül Mózesból az a férfiú, aki testvérével, a fáraóval dacolva kivezette a zsidókat Egyiptomból. Sötétség jött, békák, vérré vált a víz, ketté vált a Vörös-tenger - ott az asztal körül minden megelevenedett. Utána pedig maceszgombóc-leves, csirkecomb krumplipürével és megybefőttel, macesztorta - ugyanaz a menü, megváltoztathatatlanul, mindig.

Talán nem is tudtuk, minek köszönhetjük ezt az egész ünnepet, míg Papi beteg nem lett, aztán egy novemberi estén végleg itt hagyott minket. Sosem értettük meg, hogy ő itt mindennek a mozgatója, mi csupán a hallgatóság vagyunk, de nem értünk semmit; hogy Papi az egyetlen, aki tudja, valójában mit miért csinál, miért esszük azt a keserű gyökeret, mikor isszuk a pohár bort, hogy is van az áldás. Papi volt az egyetlen, aki még a családjából hozta magával ezt a tudást; egy vallásos családból, ahol szombatonként zsinagóga volt a program, ahol nem kerülhetett tejes és húsos egyszerre az asztalra, és ahol örömmel tartottak meg minden zsidó ünnepet, míg ennek a világnak a holokauszt, és Papi édesapjának - az én dédapámnak - a mauthauseni halála véget nem vetett.

Mikor Papi itt hagyott minket, hirtelen üresek lettünk, és rájöttünk, milyen tudatlanok vagyunk. Továbbra is összegyűltünk széderkor. Továbbra is ott állt a megterített asztal, rajta a sós víz, a petrezselyem, a macesz. Továbbra is elszavaltuk a négy kérdést, utána pedig csirkecomb, krumplipüré és meggybefőtt volt a menü. De többé már semmi nem volt ugyanaz. Az áldások elmondásakor botladozott a nyelvünk. A szertartás sorrendjének követéséhez jegyzetpapírokba pislogtunk. Összekevertük, mit mikor is kell enni. Hamisan, erőtlenül énekeltük a dalokat. A kivonulás történetét pedig - gyermekként számomra az este legszebb, legérdekesebb részét - egyszerűen elhagytuk.

Telnek az évek, és mi felismerjük, hogy ezek a széder esték már nem olyanok, mint a korábbiak voltak. Inkább elutazunk abban az időszakban, és már nem veszünk részt a családi összejövetelen. Szervezési nehézségekre hivatkozva lemondjuk az egész estét. Aztán úgy döntünk, hogy mégis megtartjuk. Az internetet bújva keresek fogódzókat a szertartás sorrendjéhez. Hogy megismerjem a kivonulás történetét, elolvasom a Bibliát. Tanulni kezdek héberül, és egyre többet értek az áldások szövegéből. A szüleim a kezükbe veszik a széder-esti dalok kottáját, és Petra zongorakíséretével próbálnak gyakorolni.

Megpróbálunk visszatérni egy olyan világhoz, amely talán sosem volt a miénk.

Ismét Valentin nap az elvált nőcikkel

Idén ötödik alkalommal tartottuk a Valentin napot közösen az Elvált Nőcikkel, vagyis Shizuval, Dollal és Barnussal, ráadásul idén csatlakozott hozzánk Grimi is. Amint azt megbeszéltük, ez már egészen komoly hagyomány!

Az idei menü a töki pompos volt. Az eddigi években levessel, főétellel és desszerttel is próbálkoztunk, ehhez képest kicsit lejjebb adtuk a szintet, de a minőség annál többet javult, és csak ezzel az étellel ugyanannyi idő elment, mintha több fogást készítettünk volna... Oké, lehet közrejátszott a tény, hogy főzés közben folyton a Fedőnevekkel játszottunk.

Mire fél kilenc tájban elkészült a pompos, én már eléggé teleettem magam piros-rózsaszín jelly bellyvel, tortilla chipssel és quacamoléval, de szerencsére a főztünkből is fért belém bőven, ami amúgy elég király lett! Micsoda kellemes meglepetés.

Köszi, nőcik! Veletek tökéletes ez a bizonyos nap. 

Egy rendkívül aktív téli szünet

Nos, ez a téli szünet szokatlanul aktívra sikeredett!

Azzal kezdődött, hogy már a karácsonyon is átrohantunk, mert 25-én reggel kirándultunk és geoládáztunk, 26-án délelőtt pedig az új Star Wars filmet néztük meg. Délután persze már a nagyiké volt a főszerep. 27-én idegeskedés és csomagolás, 28-án pedig irány Ausztria!

29-től január 1-ig síeltünk. Ez ugye csak négy nap, és egyik nap sem síeltünk valami sokat, de azért azt hiszem, jól ment a dolog, és élveztem is! Az időjárással nem volt kifejezetten szerencsénk, első nap nagyon fáztam, második nap magamra vettem 3 plusz réteget, ami segített, de még úgy is hideg volt, harmadik nap meleg és ragyogó napsütés (gyorsan millió fotót kellett lőni persze) negyedik nap viszont tomboló hóvihar. Azt kell mondjam hogy tisztességesek voltunk és egyszer sem állított meg minket az időjárás, viszont az utolsó napra sikerült megfáznom. :( Amúgy azon gondolkodtam, hogy szerintem sosem voltam még ennyire aktív január elsején!

A szilveszter egyébként közepesre sikeredett, az elején társasoztunk a csapattal, játszottunk egy jó hosszú Dixitiet, ami jó volt, utána viszont Eszter és Gézu le is feküdtek. A maradék társasággal Activityztünk, míg beköszöntött az újév, amikor is koccintottunk, és meghallgattuk a Himnuszt. Idáig minden egészen rendben volt, utána viszont olyan depresszió köszöntött rám, hogy menekülve hagytam el a helyszínt hajnali 1-kor, hogy lefeküdjek aludni. Mindent összevetve a szilveszter szörnyű, és utálom. Jövőre valami olyan helyre kell elmenekülnöm, ahol nem érhet utol.

Január 2-án reggel összecsomagoltunk és indultunk haza. Engem viszont a szüleim nem haza vittek, hanem kitettek Grazban, Hannah-nál! Bizony, ez egy nagyon király dolog volt, hogy ezt meg tudtuk szervezni. Nem volt nagy kitérő, és Hannahnak is szünete volt éppen. Ráadásul éppen csak pár napja, a saját síelésük alatt a barátja, Matthias megkérte a kezét! Nagyon jó volt már csak ezért is pont most találkozni vele és megosztani vele ezt az örömet. Amikor utoljára náluk jártam Grazban, még máshol laktak, azóta új lakásba költöztek, ami tényleg lenyűgözően szép. Az első délután Hannahval bementünk a városba, sétáltunk, kajáltunk, kávéztunk. Másnap pedig egy rövid kirándulást csaptunk a közeli Schöckl hegyre: némi bolyongás után találtunk csak oda, és egy felvonóval mentünk a tetejére. Elég hideg, szeles, havas volt, de nagyon szép volt a kilátás. Fent ebédeltünk egy hüttében, lefelé pedig gyalog jöttünk, ami igazán jó kis kirándulás volt. Még korán volt, mikor hazaértünk, ezért elkezdtünk esküvői helyszínekre vadászni. Az esküvő egyébként valószínűleg 2019 tavaszán lesz, hogy Hannah nyugodtan befejezhesse a phd-ját. És mivel eléggé hasonlítunk, nem akar nagy felhajtást, valószínűleg kb. 40 vendég lesz, és valami kedves, természetközeli helyszínt szeretne, például a borvidéknél. Én természetesen a vendégek között vagyok, nagyon örülök, hogy Hannah kikötötte, hogy muszáj mennem, sőt, a nevem mellé véste, hogy "+1" szóval bepasiznom is kötelező addig. Hát...

Este még bementünk a városba találkozni Hannah két barátnőjével, akiket érdekeltek az eljegyzés részletei. Én nagyon hegyeztem a fülem, mert főként németül ment a társalgás. Érdekes, hogy a többnapos síelés, rádióhallgatás, beszélgetés a háziakkal nagyon gyorsan és könnyen előhozta a némettudásomat. Valamennyit Hannahval is beszéltem németül, aki azt mondta, hogy tök ügyes vagyok, de tény, hogy ebben a barátnős beszélgetésben már nehezen tudtam részt venni. Jó lenne polírozni a németemet, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy tényleg egész könnyen megy.

Sajna csak ezt a 1,5 napot töltöttük együtt, 4-én nagyon korán kellett kelnem, hogy elérjem a Bécsbe tartó buszomat. De nagyon nagyon jól éreztem magam Hannahval, és ő is hívott, hogy jöjjek mielőbb. Annak a kérésnek, hogy kísérjem el februárban a helyi esküvő kiállításra, valószínűleg nem tudok eleget tenni, de hátha többet kell majd menjek a bécsi irodába, és akkor meglátogathatom!

Ugyanis most is ez történt, Hannahtól elbuszoztam Bécsbe, ahol elkerestem a Centropa irodát. Egyrészt leadtam egy csomó cuccot, amit még Budapestről cipeltem magammal, átbeszéltem Veronikával (németül!) egy csomó projekt, kifizetés és számla ügyét, Fabiannal, Magdával és Estherrel pedig a CSA és a social media oldalaink volt a téma. Végül vonattal 6 körül indultam haza, és 9 lett már, mire végre meg is érkeztem. 

Ma inkább itthon maradok, mert péntek is van, meg meg is fáztam, de azért dolgozgatok, rendbe teszem az ügyeimet, és felkészülök arra, hogy a hétvége után teljes gőzzel belevessem magam 2018-ba :)

Na, ezt nevezem én aktív téli szünetnek!

Karácsony

Az ünnepi időszak ezúttal kicsit rohanósabban telik nálunk, mint szokott. Mivel már 22-én itthon voltam, volt időnk felkészülni, takarítani, ajándékot csomagolni, sőt, sütöttem még egy adag mézeskalácsot, ugyanis találtam egy csodálatos receptet, ami sokkal jobb, mint a régi, amit eddig használtam. A 24-e szokásos módon itthon telt. 25-én reggel korán keltünk és mentünk Nagykovácsiba geoládákat keresni, majd délután nagyinál ünnepeltünk. A 26-i délelőtti program a Star Wars 8. epizódjának megnézése volt, majd délután Magdolnagyihoz mentünk át. Kaptam nagyon klassz ajándékokat amúgy, főleg mindenféle pulcsit. Látszik, hogy a családom jól ismer, mert kaptam ajándékokat bekuckózáshoz is: egy puha meleg nyulas kötött zoknit, és egy nagy puha takaró-leplet, amibe bele tudok burkolózni.

A mai az első nap, hogy lenne időm igazán lustálkodni, de nem lehet, mivel holnap utazunk síelni! Szóval a mai nap a csomagolásról és az idegeskedésről szólt. Nem nagyon volt ilyen egyébként korábban, hogy szilveszterre menjünk síelni. Jön az egész Szántó család és az ő barátaik, úgyhogy nagy csapat gyűlik össze. Én a magam részéről inkább pihiznék itthon, most kevésbé vonz a síelés: félek a sérült lábam és a "lekvárságom" miatt, illetve utoljára Bálinttal voltam síelni - kicsit tartok attól, mit fog ez most kihozni belőlem. Azt már nem is említem, mennyire meg tud őrülni a családom ilyenkor. A síelés után viszont nem haza jövök, hanem Grazba Hannah-hoz, és miután nála elidőztem kicsit, Bécsen keresztül jövök haza, ahol meglátogatom a Centropa-irodát.

Bagolykő karácsony

A szokásos nyári táboron kívül a Bagolykő karácsonyi bál az a tali, amire mindig el szoktam menni, és már jó ideje motoszkált bennem, hogy felvetem, hogy tartsuk az idén a HUB-ban, különösen azért, mert a helyszínvadászat mindig nehézségeket szokott okozni. Szerencsére a HUB vezetősége simán belement a dologba, és a karibál szervezőinek is tetszett a hely, szóval december 16-17-én itt volt az ünneplés!

Én mondjuk eléggé izgultam, mint házigazda, hogy ugye semmit sem fogunk szétverni és és nem nyitnak ránk a kollégáim és rökönyödnek meg rajtunk, de szerencsére semmilyen katasztrófa nem történt. Tény, hogy a HUB meglehetősen átalakult. Az irodarészt békén hagytuk, de a meeting room lett kijelölve a kajáknak, a training room pedig a "nagyterem" lett. Áthordtuk oda a kanapét és a foteleket, valahogy sikerült felapplikálni két baldachint, felállt egy feldíszített karácsonyfa, a projektor pedig a Griffendél klubhelyiségének képét vetítette ki a falra. A mosdóban Hisztis Myrtill díszelgett, és nyíl mutatta az utat a Mágiaügyi Minisztériumba (vagyis a klotyóba). A folyosó előtt egy hatalmas lepedő volt, melyen a téglafestés az Abszol úthoz vezető bejáratot jelenítette meg, a bejárati ajtón a Kövér Dáma portréja volt látható (Wizards welcome, Muggles tolerated felirat) és még a lépcsőházban is megjelent egy figyelmeztetés arról, hogy a lépcsők szeszélyesek.

Végül egész szép számmal gyűltünk össze, eljött Shizu, sőt még Barni is, volt némi ismerkedés és játék, aztán én a magam részéről maratoni filmezésbe fogtam pár emberrel. Megnéztünk a Csillagport, majd a HP3-at, aztán jött a HP4, amibe már belealudtam. Hajnali 6 környékén arra a riadtam fel a fotelemben, hogy a többiek egy olyan filmet néznek, amiben egy nő sikoltozik. Próbáltam kirekeszteni, de a sikoltozás nem múlt el (sőt, állandóan jelen volt az egész film során) kénytelen voltam hát felhagyni az alvással és inkább a filmet nézni, aminek, bár volt egy végső egész elgondolkodtató tanulsága, eléggé kellemetlenül alapozta meg a napomat a sok kegyetlenséggel / parával / meneküléssel / sikoltozással. Azt mondjuk nem értettem, miért kell ilyen filmet alvó emberek társaságában nézni, de mindegy.

Végül a film után, 7-kor már meg is kezdtük az összecsomagolást, és 9-kor mindannyian távoztunk a makulátlan, muglik számára fenntartott HUB-ból. Szerintem király helyszín volt, tényleg csak annyi a nehézség, hogy emiatt végig ott kellett lennem, pedig én szívem szerint már követném a többi "öreg" példáját, és késő este lelécelnék a saját puha ágyikómba a karibálon alvás helyett. 

Anyu szülinapja - kis csavarral

Tegnap volt anyu szülinapja, amire nagy tervekkel készültem. Mostanában kedvem lett kísérletezni a konyhában, és úgy döntöttem, szülinapi vacsi gyanánt előállok egy tapas-tállal. Ez volt a menü:

Tabbouleh-saláta

Kecskesajtgolyók szőlővel, dió- és pisztáciabundában

Baconbe tekert aszalt szilva

Hagymacsatni

Sültpaprika-krém

Olívabogyó krém

Friss bagett

Ehhez először is persze agy adag időt töltöttem receptek nézegetésével, aztán a szülinap előtti napon elmentem bevásárolni. Nem is volt olyan könnyű beszerezni minden hozzávalót! Már szerdán elkészítettem a hagymacsatnit és a sültpaprika-krémet, a többi teendő azonban tegnapra maradt. Nem gond, mert korán hazaértem a munkából, gondolván, hogy a délutánt a menü tökéletesítésével töltöm. Petra is hazajött 3-kor a suliból, és nekiállt muffinokat gyártani. Épphogy elkezdhettem volna a főzést, mikor csöngettek - Pista bácsi állt az ajtóban!

Pista bácsiról tudni kell, hogy ő a családunk legidősebb tagja, most lesz 93 éves, és nagyon szoros a kapcsolata anyuval. Ezért így november végén mindig eljön hozzánk, hogy felköszöntse anyut, és mi is megünnepeljük őt. Most is megbeszéltünk egy találkozót vele a mai napra öt órára, csakhogy ő tegnap jelent meg nálunk, fél négykor. Már ő sem a régi, és összekeverte a dolgokat. Én persze beinvitáltam, leültettem, de megijedtem, hogy na most mi lesz? Pista bácsi rögtön belefogott a szokásos monologizálásba a deportálásról, én figyelmesen bólogatva hallgattam, Petra sütötte a sütit. Egy idő után aggódni kezdtem - hogy lesz ebből vacsora, ha nem tudok főzni? 

Szerencsére minden jól alakult, mert hamarosan megérkezett anyu és apu. Anyu szóval tartotta Pista bácsit, apuval pedig pikk-pakk elkészítettük a vacsorát. Végül egész estig velünk maradt Pista bácsi, közösen ettünk, ünnepeltünk és beszélgettünk, a vacsorám pedig óriási sikert aratott, erre nem is számítottam. Petra muffinja is nagyon finom lett, és anyu nagyon örült mindennek. Úgyhogy remekül sikerült az este! Pista bácsi, mint mindig, írt egy verset anyu szülinapjára, és dátumnak ezt írta rá: 1917. 11. 24. :)

Plusz öröm, hogy nap közben Orsi értesítette anyut, hogy meglepiből Saharral ideutaznak hozzánk jövő héten! Nem is bírtam magammal, vettem egy karácsonyi színezőkönyvet, jól jön az majd nekünk, és talán mézeskalácsot is tudunk majd közösen sütni. :)

Karácsonyi Tschibo-katalógust lapozgatva elfogott a szomorúság, hogy senkinek sem vehetek Star Wars-os alsónadrágot.

Orsi menyasszony lett!

Az aktuális legizgalmasabb családi hír, hogy Sahar október 28-án eljegyezte Orsit!!!

Az egész akkor történt, mikor Krakkóban voltam, így részemről kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog. Éppen a Galícia Zsidó Múzeumban üldögéltem a két főnökömmel akik a szemináriumi programot ecsetelték, mikor érkezett a családi Whatsapp csoportunkba egy kép Saharról és Orsiról. Apu csak tetszését fejezte ki a képről, nekem azonban azonnal feltűnt Orsi ujján egy korábban nem látott gyűrű, és rögtön rákérdeztem a dologra. Még mielőtt Orsi válaszolhatott volna, anyu és Petra gratulált, én pedig a két főnök között kapkodtam a fejem és gyorsuló szívveréssel figyeltem, mit ír Orsi. Sok perc telt el míg végre megerősítette, hogy tényleg jól látom amit látok, és hivatalosan is menyasszony!

Erre persze minden részletet tudni akartam, de erre nem volt lehetőség, egyrészt mert Orsi is még ott volt Saharral a sivatag közepén, másrészt pedig várt rám a feladat, hogy szórakoztassak száz lengyel diákot. Egész nap szerettem volna beszélni Orsival, de ez később sem jött össze, mert a hotelszobában vacak volt a net, és bár üldögéltem a lobbiban jó darabig, este tízkor feladtam, szóval csak másnap reggel sikerült végre elérni Orsit és meghallgatni a lánykérés részleteit.

Már itthon vagyok, de továbbra is csak kapkodom a fejem, mert Orsiék máris ráálltak az esküvőszervezésre, helyszíneket néznek, számolják a lehetséges résztvevőket, és dátumot is választanak - lehet, hogy az esküvő májusban lesz! Az máris itt van! Úgy érzem, időm sincs felkészülni. Olyan gyorsan történik minden!

25

Gyorsan jött és el is telt a 25. születésnapom. Bár az "öregedés" mint olyan sokszor frusztrál, most kifejezetten jól éreztem magam. Régóta vártam ezt a napot, reggel pedig nagyon boldogan keltem, és olyan voltam, mint valami energiabomba. Nagyon sok kedvességet kaptam: az irodában Péter csokit hozott, Eszter sütit, Toma és Marcell pedig meghívtak ebédre - szóval kaptam tőlük egy rántott húst. :) Az a helyzet, hogy tökre meghatódtam, tényleg. Munka után elmentem a made by you-ba, ahol ingyen festhettem, mivel szülinapom van. Az éjszakai cirkusz tematikájú bögrémen végül nyolc órát dolgoztam! Persze este felköszöntött a család is, a következő héten pedig a nagy família. Rengeteg csodálatos dolgot kaptam, és összességében megbizonyosodtam, hogy jó szülinaposnak lenni. :)

Ami a bűvös huszonötöt illeti, tényleg fontosnak érzem ezt a számot. Az életem az utóbbi időben sokat változott: lezártam a tanulmányaimat és dolgozni kezdtem, ami végre egy lépés volt az igazi felnőtt élet elé. Szeretem a munkámat, ami ad egy nagy stabilitást a mindennapjaimnak. Az pedig, hogy a kapcsolatom Bálinttal véget ért, utat nyitott egy csomó más emberi kapcsolatnak, és úgy érzem, hogy az introvertáltságom ellenére is sokkal több baráti kapcsolatot ápolok, mint valaha. Van egy szilárd értékrendszerem, véleményem az engem körülvevő világgal kapcsolatban, és tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Már csak el kéne költöznöm ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Szóval összességében egy nagyon boldog 25 éves vagyok, és pár apróságot leszámítva nem sírom vissza a tinédzserkoromat. :)

Viszont sokat gondolkodtam, és összeszedtem néhány dolgot a 25 évesekről:

Viszonylag sok cikk szól róluk. A legalapvetőbb típus azt szedi össze, mi mindenhez kell egy magára valamit is adó 25 évesnek értenie. Ilyenek szerepelnek benne, mint: főzés, IKEA bútor összeszerelése, nemet mondani, és átlátni a pénzügyeket. Szerintem elboldogulok. 

Egyéb cikkek szerint a 25 évesekre egyfajta depresszió telepszik, más kutatások ellenben azt bizonyítják, hogy ekkor a legproduktívabb az ember.

Egy online társkeresőkön végzett kutatás szerint a férfiak - bármilyen életkorúak legyenek is (!) - 24 év alatti lányokat tartanak ideális partnernek. 25 évesen tehát már idősnek számítok - az 50 éves böngészők szerint is. 

Malala még nincsen 25 éves, de már túl van egy életveszélyes támadáson, a világ vezetőivel tárgyal, és három éve átvehette a béke Nobel-díjat. 

Mozart 25 éves korára már számos operát komponált. Michelangelo túl volt a Pietà-n, és éppen belekezdett a Dávid szoborba. Shakespeare viszont csak ekkor lendült bele az alkotásba.

II. Erzsébet királynő éppen 25 éves volt, mikor Nagy-Britannia királynőjévé koronázták. 

A legtöbb általam ismert fantasy-hős 25 éves korára már simán megmentette a világot. Többször. 

Mindez elég kiábrándítóan hangzik, ámde: 

Buddha 25 évesen még otthon éldegélt a családjával, és csak 4 évvel később indult el az igazság keresésének útjára. 

Jézus sem tartott még sehol. 

Frodó még bőven mást sem csinált, mint a Megyében szívogatta a pipadohányt. A sorsfordító esetre Gandalffal majd csak további 25 év múlva kerül sor. 

A szüleim 25 éves korukban még nem ismerték egymást. Anyu 27, apu pedig 34 éves volt. Ez, praktikusan levonva a tanulságot, azt jelenti, hogy számomra is van remény. 

A Földön minden második másodpercben férjhez megy egy lány a 18. születésnapja előtt. 25 éves korára már jó eséllyel többgyermekes anya. 

Ha egy kicsit szerencsétlenebb korba születek, 25 éves koromra már elpatkolok gyermekágyi lázban, pestisben vagy náthában.

Papi huszonöt éves korára már túlélt egy koncentrációs tábort.

Nagyapa és a nagymamáim átélték Budapest ostromát, és mindegyiküknek van története arról, hogyan menekültek meg egy olyan helyzetből, ahol mások meghaltak.

Magyarországon a 25 év fölöttieknek 20 %-a rendelkezik főiskolai vagy egyetemi diplomával. A 20-29 évesek 7,2%-a legfeljebb a 8 osztályt végzi el. 

A magyarországi menedékkérők átlagéletkora 25 év alatt van.

... és folytathatnám a kiábrándító tények listáját. Összességében tehát azt mondhatom, jól jártam, és a java még hátravan. 

Micsoda Egyiptom?

A CEU-ról ismert barátnőm, Borcsa Donáth László evangélikus lelkész lánya, aki gyerekkora óta aktívan részt vesz a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség életében. Tavaly megtudtam, hogy az egyházközség rendhagyó módon minden évben széder-vacsorát tart nagycsütörtökön, ezzel emlékezve arra, hogy Krisztus utolsó vacsorája is egy széder-vacsora volt. Tavaly én hívtam el Borcsát a mi családi széderünkre, idén ő hívott el hozzájuk. Csütörtök este tehát az az érdekes szituáció állt elő, hogy egy evangélikus közösségbe tartottam megülni egy zsidó ünnepet. Nagyon kíváncsi voltam, mire számítsak. 

Az egyházközség Békásmegyeren van, nagyon szép, új építésű templommal, hozzá tartozó közösségi házzal és szeretetotthonnal. Mikor megérkeztem, a közösségi házat és a templom felét is elfoglalták a macesszal, borral, tormával, sós vízzel, petrezselyemmel és hárószettel megterített asztalok, az udvaron pedig már órák óta főtt a vacsora. Hamarosan megérkeztek a gyülekezet tagjai is, és szinte minden asztalt elfoglaltunk. Az esti szertartást Donáth László vezette, akin látszott, hogy érti a dolgát: nem csak hogy tisztán, érthetően, érdekesen beszélt, de tudta azt is, hogyan tegye interaktívvá az estét: folyamatosan kérdezgetett a gyülekezet tagjaitól, bevonta azokat a zsidó származású tagokat, akiknek több információjuk volt az estéről, és különös figyelmet szentelt a fiataloknak is, akiket időről időre megkért, hogy olvassanak fel egy-egy részt, vagy tartsák fel a széder-tálat. A szertartás annyiban különbözött a mi széderünktől, hogy jóval hosszabb volt, mivel részletesebben követtük a Hagada szövegeit. De azért itt is volt némi kavarodás arról, mikor mit ehetünk, mi mi után jön, és persze még így is átugrottunk bizonyos részeket. 

Az est folyamán sok mindenről szó esett. Két dolog, ami bennem jobban megmaradt (bár sajnos nem tudom őket olyan szépen visszaadni, ahogy elhangzott): a zsidók Egyiptom földjén rabszolgák voltak. De micsoda Egyiptom? Egyiptom minden, ami el akar nyomni minket, és zsarnokoskodik fölöttünk. Egyiptom most éppen a tanszabadságot szeretné megvonni tőlünk. 

Elhangzott a négy gyerek - a bölcs, a gonosz, a jámbor, és a kérdezni sem tudó története is. A gonosz gyerek azt kérdezi: minek nektek ez az ünnep? ("Nektek", és nem "nekünk"! - tehát kivonja magát a közösségből). Ennek megfelelő a felelet is, amit kap: "Ha te ott lettél volna velünk Egyiptomban, nem szabadultál volna meg." - Donáth László értelmezésében ez a történet a szolidaritásra tanít bennünket. Szolidaritást kell vállalnunk más közösségekkel, egyként kell érezzünk velük, mert az ellenkezője végül nem kifizetődő.

A szertartás során számos párhuzamot fedezhettünk fel a zsidó és a keresztény hagyományok között. Fontos már önmagában annak felismerése és hangsúlyozása, hogy Krisztus utolsó vacsorája alkalmával egy zsidó ünnepet ült meg. Ezen kívül ott van a macesz megtörése és az arra mondott áldás ("áldott vagy te Örökkévaló, Mindenható Isten, a világ Királya, aki megadod mindennapi kenyerünket") ami visszaköszön a keresztény hagyományokban is. Nagyon fontosnak tartom annak felismerését, hogy a különböző vallások nem egymás mellett, egymással szemben működnek, épp ellenkezőleg: egymásból építkezve, táplálkozva beszélnek ugyanazokról a dolgokról.

A sok-sok beszéd után végül eljött a vacsora ideje is. A menü marhahúsleves volt, majd marhahús hagymás tört krumplival és tormaszósszal. Desszertnek macesztorta és egy másik, Borcsa által sütött sütemény volt. Minden naagyon finom volt. Jövőre kampányolni fogok azért, hogy a családi széderen is ez legyen a menü.

A vacsora közben persze egy csomót beszélgettünk, főleg a politikáról. az egész este egy jó példája volt annak, hogy attól, hogy valaki vallásos, vagy keresztény, nem kell konzervatívnak, kirekesztőnek, "szentfazéknak" lennie. Nagyon jól éreztem magam, és remélem jövőre is meghívnak. :) 

I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni.