Where

I've been watching windows since you walked

Hoping that you come back through my door 

My heart it keeps on asking 

Where are you 

Where are you

Utazásokba'

Gyors egymásutánban két külföldi utam is volt, és úgy pörgött az egész, hogy csak kapkodtam a fejemet. Február 23. - március 6. között Isztambulban voltam, március 13. és 17. között pedig Madridban. Álljon itt egy beszámoló a legfontosabbakról: 

Isztambul

Az isztambuli út elég hosszúra nyúlt, másfél hét volt összesen, és három szakaszból állt: az első volt a "meló" szakasz, ugyanis eredetileg azért utaztam ide, mert egy tanárszemináriumot szerveztünk a Centropával. A második szakaszban a főnökömmel és a párjával hármasban, már nyaralás címszó alatt fedeztük fel a várost, az utolsó két napot pedig teljesen egyedül töltöttem.

Az újév óta a TLI melónak és a szemináriumszervezésnek köszönhetően tök káoszos volt az életem, úgyhogy úgy éreztem, hogy szó szerint "beesek" Isztambulba. Az előtte való napokban hajnalig fent voltam, hogy le tudjam adni a TLI tanulmányomat, és szinte semmi időm nem volt arra, hogy azt tervezzem, mit is fogunk Isztambulban csinálni. Ennek ellenére a szeminárium rendben lement, és az utána való időszak is jó volt. Viccelődtünk Marcellal, hogy mindig egyre rosszabb szálláshelyekre költöztem: a szeminárium alatt valóban fényűző hotelünk volt, onnan egy szűkös, de szép teraszos Airbnb-t kaptunk, végül pedig egy hatágyas hostelszobában kötöttem ki.

Főbb benyomások Isztambulról: be kell valljam, akad jó pár negatív dolog. Másfél hét ebben a városban nagyon sok, a végén örültem, hogy visszajöhettem. Nagyon nagy, zsúfolt, koszos, zajos - főleg a központi rész, ahol mi voltunk. Az emberek sem nyerték el a tetszésemet - egyrészt szinte mindenhol sokkal több férfi volt, mint nő, másrészt kifejezetten zavarónak találtam azt, hogy a boltosok, éttermesek, bazári eladók folyamatosan megszólítanak. Ez a kultúra, a taktika része - így akarnak vevőket fogni - én azonban ettől inkább menekültem, és végül oda sem tértem be, ahol tényleg érdekelt a kínálat. És ebben a nagy nyüzsgésben nem lehetett egy szusszanásra sem megállni. Nem volt olyan nyugodt, csendes sétálórész, park, ahol csak le lehetett volna ülni, és élvezni az életet. Mindenhol forgalom, zaj, pörgés - ez egy idő után borzasztóan kimerített.

Valahogy a bazári forgatag is csalódás volt - érdekes volt elsőre, de nagyon zavaró volt a sok eladó nyomulása, és rá kellett jönnöm, mennyire elképesztő, hogy ebben a városban, ahol ennyire el akarnak nekem adni mindent, mennyire nincs semmi, amit megvennék. Mindenhol ugyanazokkal a termékekkel találkozott az ember, és az utolsó nap gondot is okozott, hogy mire verjem el a maradék török lírámat. Csalódás volt a tea is - a híres török almatea volt a fejemben, de rá kellett jönnöm, hogy amit alma- (vagy bármilyen gyümölcs-) tea néven adnak, az valójában egy cukorból és aromából álló instant por, amit forró vízzel öntenek fel - tehát a teához maximum annyi köze van, hogy meleg, de semmi természetesség nincs benne. Gondolom, hogy ez nem mindig volt így, de én most már csak ezzel találkoztam.

Azért álljon itt néhány pozitív dolog is: az első, hogy a mecsetek teljesen lenyűgöztek. Természetesen megnéztük a "kötelező" mecseteket, a Hagia Sophiát és a Kék mecsetet, de hamar rájöttünk, hogy nem csak ezek a szépek - Isztambulban ha elhajítasz egy követ, mecsetre fog esni, és bármelyikbe bemész, gyönyörű szép a díszítése (hacsak nincs épp felállványozva, mert ez is sokszor előfordult). Nekem az is tetszett, mennyire természetesen része a helyi életnek a vallás - a minaretekből napi ötször zengett a müezzinnek imára hívó éneke (nem egyszer fel is ébredtem rá hajnalban) de az egész valahogy teljesen természetesnek, rendjén valónak tűnt.

A másik, ami egy nagyon autentikus élmény volt és örülök, hogy belevágtam, a hamam. A hamam a törökfürdő, aminek a lényege, hogy majdnem pucérra vetkőzöl, besétálsz a meleg gőzbe, melegedsz, aztán jön valaki a személyzettől, aki leradíroz, beszappanoz, megmos, és megmasszíroz. Furán hangzik? Nos, én is pontosan így éreztem, úgyhogy csak zárójelesen írtam fel a listámra, hogy jó-jó, talán, majd meglátom... Ezzel szemben András, Marcell párja úgy érkezett meg, hogy rögtön azt kérdezte, mikor megyünk hamamba. Úgyhogy nem volt menekvés, a fiúk unszolására végül kétszer is voltunk hamamban, és imádtam! Mindkét alkalommal egy, a központtól távolabb eső, olcsóbb hamamot választottunk, amit nem a turisták, hanem a helyiek látogattak, így tényleg autentikus volt az élmény. A nők és a férfiak természetesen külön részlegben vannak, így bevallom, kissé izgultam, mikor egyedül léptem be. A személyzet persze nem nagyon beszélt angolul, de ez nem volt akadály, megértettük egymást. Először egy zárható fülkében tudtam átöltözni - na jó, levetkőzni - aztán bementem a fürdőbe, ami a következőképpen néz ki: mindent márvány borít, középen van egy márványasztal, amire föl lehet feküdni, oldalt pedig számos csap és kicsi kőmedence. Az ember megmosakszik, aztán pihizni kell a gőzben - esetleg a szaunában - hogy jól felpuhuljon a bőr. Utána megjelent a török nénikém - igazi török asszonyság, szintén félmeztelenül - és nekilátott a munkának: mindenhol végigradírozott egy ilyen dörzsikesztyűvel, de úgy, hogy tényleg jöttek le rólam a bőrdarabkák, aztán rám tett egy nagy adag szappanhabot, és lemosott, nyomkodott, végül rámöntött egy csomó vizet és megmosta a hajamat. Mindezt olyan természetességgel csinálta, hogy bennem sem volt semmi feszengés, és kifejezetten élveztem a dolgot. Mikor végeztem és újra találkoztam a srácokkal, alig tudtam elrejteni a hatalmas vigyoromat, és hasonló volt a második fürdőzés is. Rajtam kívül mások is használták a fürdőt - főleg idősebb asszonyságok - és nagyon természetes volt az egész. Előttem pedig a spa élmény egy új dimenzióját nyitotta meg - a radírozástól a bőröm tényleg nagyon puha lett, sokkal jobb, mint amit én tudok itthon elérni a saját bőrradírjaimmal. Jól jönne egy ilyen török néni itthon is...

Madrid

Na, Madrid aztán tényleg egy elég ad hoc ötlet volt. Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc együttesem, a spanyol-brit Crystal Fighters új albumot jelentetett meg, és még tavaly ősszel bejelentették a turnéjukat, ami Budapestet nem érintette, viszont számos más nyugat-európai várost igen, én pedig elkezdtem azon agyalni, mi lenne, ha egy koncertjükre elmennék. Namost ehhez érteni kell az én és a zene kapcsolatát, ami meglehetősen gyér. Én sosem voltam zenerajongó, sosem voltak kedvenc együtteseim, és alapvetően sosem értettem, hogy az emberek egyáltalán honnan szereznek értesüléseket a zenészekről, a stílusokról, a különböző számokról. Úgyhogy jobbára azt hallgattam, amit a környezetem (pasim) hallgatott, miközben kialakítottam egyfajta mindenevő zenei ízlést. De a Crystal Fighters más. Oké, annyiban nem, hogy ez is a Bálinttal való kapcsolatból indult - tulajdonképpen egyfajta közös zenénk lett a CF, és nagyon szerettük őket hallgatni. De a korábbi esetekkel ellentétben én tényleg megszerettem ezt a zenét, és nem csak Bálint miatt - így nagyon örültem, mikor a szakításunkat követően hosszabb kihagyás után ismét el tudtam kezdeni hallgatni őket. Elkezdtem követni őket a Facebookon, meghallgattam minden új számukat, úgyhogy úgy tűnik, 26 évesen tényleg a "rajongója" lettem egy együttesnek. Vannak még csodák. 

Ennyit a bevezetőről. Szóval tavaly megláttam, hogy a CF turnézni indul, és eszembe jutott, hogy meg kéne őket hallgatni, esetleg egy utazással egybekötve. De a különböző programjaim miatt sokáig nem körvonalazódott, hogy ez melyik város lesz, és hogy megcsinálom-e egyáltalán. Végül alig több mint egy hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a banda madridi koncertje épp a március 15-i hosszúhétvégére esik, és mivel részben spanyolok, amúgy is autentikus lenne ebben az országban meghallgatni őket. Napokig nézegettem a repjegyeket, aztán egyszer csak sikerült kifognom egy előnyös konstrukciót, és nem sokat teketóriáztam, megvettem azt is meg a koncertjegyet is. Aztán elsodort az Isztambul-őrület, szóval mikor végre eljött a madridi utazás napja, még nem igazán tudtam, mi lesz velem, a hostelszobát is csak pár nappal korábban foglaltam le, és szó szerint az utolsó ágy volt Madridban, amit megkaparinthattam.

És ÚRISTEN, a madridi nyaralásomat egyszerűen IMÁDTAM. Tényleg, szavak nincsenek rá, hogy mennyire beleszerettem ebbe a városba az első pillanatban. Isztambullal ellentétben ez egyáltalán nem volt zsúfolt, túlterhelő, turistáktól zajos - épp ellenkezőleg, nagyon is élhető volt. Három teljes napot töltöttem a városban, és az volt a taktikám, hogy na akkor én most lazulni fogok. Pontosabban nem volt taktikám, de így alakult, és nagyon, nagyon imádtam. Valószínűleg András hatásának is köszönhetően elhagytam azt a kényszert, hogy csak azért, mert külföldön vagyok, meg kell csinálnom valamit. Voltak például látványosságok, amiket egyszerűen kihagytam, mert ott és akkor nem volt kedvem hozzájuk - ilyet korábban nem tettem volna. Nem látogattam meg például a királyi palotát, illetve egy múzeumot (bár hozzáteszem, Madrid tele van múzeumokkal, szóval így is láttam másik kettőt). De az is tény, hogy Madrid nem olyan város, amely kötelező látványosságoktól hemzseg. Vannak viszont hangulatos utcák, a legváratlanabb pillanatokban a sétáló elé táruló imádnivaló kis terek, érdekes boltok, klassz éttermek és parkok! Végül a napjaim nagy részét sétálással töltöttem, és mindhárom nap ellátogattam a Retiro parkba, ami afféle helyi Margitsziget, szép, hangulatos, tele van pihiző emberrel, és órákat el lehet benne tölteni. 

Mielőtt nekivágtam volna Madridnak, megint kicsit izgultam, hogy jaj, milyen lesz egyedül (rég volt már az a bizonyos portugáliai utazás) és azon aggódtam, hogy mégis mit fogok én ott egymagam csinálni reggeltől estig. És jóég. Rájöttem, hogy emiatt aztán egyáltalán nem kell izgulni. Nem kell ugyanis folyamatosan csinálni valamit. Azon vettem észre magam, hogy korlátlan ideig tudok egy hosszabb séta után üldögélni egy padon, bambulni a térre magam elé, vagy egy parkban napozni egy egész délutánon át olvasgatva, zenét hallgatva. És ez egyébként tényleg egy olyan képesség, amit fel kell fedezni, és ha másokkal van az ember, akkor nehezebb: nem kell folyton csinálni valamit. És ez persze nem csak akkor igaz, ha külföldön van az ember, sőt, itthon is nagyon kéne gyakorolni - de ez talán még nehezebben megy...

Úgyhogy ismét bebizonyosodott, hogy egyedül lenni jó. Komolyan. Ha egyedül vagy, megkedveled a saját társaságodat. Mert belátod, milyen előnyei vannak a személyednek; a) nem mond olyasmiket, amiket te nem akarsz hallani, b) nem akar odamenni, ahová te nem akarnál menni, c) mindig ugyanazt akarja enni, mint te, d) mindig akkor kel, mikor te, stb. Ez kicsit furán hangzik, de értitek a lényeget. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, de nekem az ilyen egyedüli utak alkalmával mindig feltűnik, hogy tulajdonképpen bírom magamat. Hogy jó úgy lenni, ahogy vagyok. Hirtelen nem kell magamat másokhoz mérnem, csak megélem azt, hogy magammal azt tudom csinálni, amit szeretnék, olyan tudok lenni, amilyen szeretnék - és hogy ez király. Fontos, hogy rendszeresek legyenek ezek az alkalmak, mert ilyenkor tényleg rájövök, hogy hiába élek fogantatásomtól kezdve 0-24 a saját testemben, a saját lelkemmel, tudatommal, nagyon ritkán érzem magam egy igazi, kerek, integrált személyiségnek, ritkán élem meg, hogy mennyire harmonikus, egész, mennyire az enyém az a csomag, ahogy vagyok. És ez tényleg nem egy ilyen rizsa akart lenni arról, hogy "utazás közben megtalálod önmagad" - de közben lehet, hogy tényleg így van, vagy legalábbis közelebb kerülsz hozzá, minden közhely nélkül.

De hogy álljon itt a lelki fröccsön kívül még pár benyomás Madridról:

1. Ahogy írtam, ebben a városban egyszerűen csak jó lenni, sétálni, üldögélni, és bőven akadnak erre utcák, terek, parkok.
2. Valahogy nem volt olyan turistaroham, mint más városokban - vagy csak jobban eloszlottak az emberek? Fogalmam sincs, de ez is felszabadító volt.
3. Madrid nem a koránkelők városa, sajnos nemsajnos. 10 előtt biztos, hogy nem nyit ki semmi, de először dél körül kezd valami történni, délután szieszta van, és a város csak este mutatja meg az igazi arcát. Nekem ez néha gondot is okozott, mert én már hétkor fent voltam - szóval fetrengtem egy órát, aztán nyolc után komótosan összeszedtem magam és lementem reggelizni, és végül ott álltam, hogy na, el kéne indulni, de még alig múlt kilenc. Egyik délelőtt naiv módon elindultam egy hangulatosnak mondott negyedbe, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem látni a varázsából, mivel tízkor még szinte minden üzlet zárva volt. Hétágra sütött a nap, de az egyik hangulatos téren a kávézó csak délben kezdte kipakolni a székeit. Szóval ez a spanyol tempó. Őszintén szólva nekem borzasztóan szimpatikus, csak nem erre vagyok huzalozva. Este viszont épp az ellenkezője igaz: hömpölygő tömeg a belváros sétálóutcáin és éttermi negyedeiben, és mindenhol a helyiek ücsörögnek, söröznek, falatoznak, beszélgetnek a barátaikkal. (Ezt mondjuk kicsit irigyeltem - ezt egyedüli utazóként nem nagyon lehet átélni). Azt meg már nem is mondom, micsoda élet volt ma reggel hajnali négykor (!) a városban, mikor indultam a reptérre...
4. Egy praktikus tanács: ha olyan utazó vagy, mint én, és szeretsz rengeteget gyalogolni, győződj meg róla, hogy kényelmes a cipőd. Én elkövettem azt a hibát, hogy abban a tavaszi cipőben mentem, ami itthon kiválóan szolgál - arra viszont csak most döbbentem rá, hogy ha egész nap folyamatosan megyek benne, akkor a talpam fájni kezd, és nyomódik a kislábujjam. A harmadik nap és két jókora vízhólyag után már nem volt fun, de helytálltam!
5. Végül persze ne feledkezzünk el a koncertről! Ez is egy klassz élmény volt, már csak azért is, mert én tényleg szinte sosem megyek koncertre. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan koncerten voltam, ami nem fesztivál... Szóval ez is egy új élmény volt. Jó volt hallani a CF-et, de legalább ugyanekkora élmény volt együtt lenni a többi rajongóval. Általában bárkinek említem a Crystal Fighterst, senki sem tud róluk semmit, úgyhogy tök felszabadító volt összepréselődni egy arénányi emberrel, akik mind ugráltak, énekelték a dalok szövegét, és csápoltak a kedvenceikre. Még egy liter (!) sört (!) is vettem szomjoltóként. Most mondjátok meg. Szóval klassz volt az egész, csak rövid volt. Egy bő óra, és már vége is. :(

Ha most már igazán nagyon szeretnéd tudni, hogy mi az a Crystal Fighters, akkor tessék, itt egy számuk az új albumukról, amiért most teljesen odavagyok (bár van még vagy 3, szóval nem volt könnyű választani):

Szóval Spanyolország, Madrid, király voltál, jövök még. (És megtanulok spanyolul. Imádom ezt a nyelvet, és ráadásul azt gondolom, hogy elég könnyű lehet. Csak ne szenvednék épp a héberrel...)

Ezzel kapcsolatban még valami. Madrid WiZink Arénájának közepén állva, az ugráló tömegben rádöbbentem, hogy úristen, itt vagyok. Hogy hónapokkal korábban megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne elutazni és élőben meghallgatni a CF-et, és basszus, megcsináltam. Örülök, hogy ennyire könnyen teszek meg olyan dolgokat, amiket tényleg meg szeretnék tenni. Persze szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem utazni, de azt hiszem ez tényleg elhatározás kérdése is - szeretném, úgyhogy csinálom. És mennyire jó érzés, hogy sikerül. 

Szóval most hazaestem, és huhh! Mi is legyen? Bevallom, nincs sok kedvem visszatérni a melóhoz, pedig nincs mit tenni... A következő bejegyzésekben még meg szeretnék osztani veletek pár gondolatot az utazásokról (is). Egyébként pedig azt hiszem a "nagy" kiruccanásokat idénre le is tudtam: a következő tervek Ausztria (Hannah lánybúcsúja és esküvője) és a berlini Centropa Summer Academy. És persze bőven van teendőm itthon is... vannak terveim. :P

Egy év szingliség

Eljött és el is múlt szingliségem egyéves fordulója. Nem feledkeztem meg róla, de már az is figyelemreméltó, hogy nem éreztem szükségét, hogy még aznap (okt. 13. - péntek) megemlékezzem róla. 

Sőt, most sem vagyok benne egészen biztos, hogy mit írjak. Az van, hogy Bálintot az utóbbi egy évben csak egyszer láttam, ami egy nagyon fontos és jól sikerült találkozás volt. De minthogy bőségesen teltek el hónapok, természetes, hogy már nincs a mindennapi életemben, és sikerült tőle eltávolodnom. Ezzel együtt viszont minden nap gondolok rá (nem úgy, hogy rajta merengek, csak épphogy eszembe jut itt-ott) és az eltelt idő ellenére nagyon közel érzem magamhoz. Szóval ez egy kettős dolog.

És az is kettős, hogy hogyan érzek vele kapcsolatban. Továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretem, de ez az érzés a távolságnak köszönhetően "parkolópályára" került, és szerelemre már amúgy sem hasonlít.

Szóval az van, hogy nem vagyok túl rajta, de közben mégis. Nemrégiben egészen határozott büszkeség fogott el, és gondolatban vállon veregettem magam, amiért tök jól kezeltem ezt az egészet. Valahogy nagyon rutinosan, tudatosan. Igen, nagyon szar volt, igen, néha még most is nehéz, de még a legnehezebb pillanatokban is volt egy előre törekvés, egy motiváltság a továbblépésre.

Most már igazából az van, hogy tökre megszoktam egyedül, jól vagyok, és nem is tudom elképzelni, hogy megint kapcsolatban legyek. Ezzel együtt persze néha nagyon magányosnak érzem magam, és jó lenne, ha lenne valakim. Néha pedig, amikor jó az idő, és minden jól alakul, és valahogy olyan könnyűnek érzem magam, akkor hirtelen öröm fog el, hogy nahát, még pár év, és megint találok valakit, és az milyen fantasztikus lesz. És ezt úgy lehet várni, mint a karácsonyt - türelmetlenség nélkül, tiszta örömmel.

Daily breakup milestones

Mérföldkövek szakítás után című rovatunkban: tegnap újra hallgattam Crystal Fighterst. :)

A Petőfi Rádióról

Aki ismer, tudja, hogy egy gyáva nyúl vagyok. Ez többen között abban is megjelenik, hogy nem igazán szeretek egyedül lenni, így ha csak magam vagyok otthon, szinte mindig be kell kapcsoljam a  rádiót, hogy szóljon valami a háttérben. Ha tanulok, akkor persze kell a csönd, de amint kimegyek pisilni, teregetni, ebédet főzni, már nyomom is a Tuner gombot a hifin.

Történetem a rádióhallgatással jó régen kezdődött, emlékszem, gimis koromban borzasztó cikin éreztem magam, amiért egyáltalán nem ismerem azokat a számokat, amiket az osztálytársaim. Aztán elkezdtem rendszeresen rádiót hallgatni - talán akkor még a Danubiust? És egyszeriben én is képbe kerültem. Arra emlékszem, hogy egy idő után aztán - ki tudja miért - a Rádió1-re tértem át. Sosem jutott eszembe más csatornát keresni, azt viszont megállapítottam, hogy a magyar zenék nem jók. Sok időnek kellett eltelnie, mire megvilágosodás-szerűen rádöbbentem, hogy nem a magyar előadók szarok amblokk, hanem én hallgatok olyan rádiót, ami nem az ízlésemnek megfelelő zenét sugároz. Nem sokkal ezután - már nem tudom, hogyan - keveredtem a Petőfi Rádióra, ami, mint megtudtam, 2007-től újult meg. Emlékszem, hogy a Petőfivel kapcsolatban az első és legmegdöbbentő élményem az, hogy tetszik. Te jó ég, itt jó zenék mennek. Te jó ég, hát van színvonalas magyar zene! És színvonalas műsorok, beszélgetések, riportok! Emlékszem, hogy ez akkor megdöbbentett, különösen annak fényében, hogy tudtam, a Petőfi állami csatorna. De megdöbbenésem végül óriási megelégedettségbe váltott át: éljen, van egy jól működő rádió! Azóta tulajdonképpen rendszeresen a Petőfit hallgatjuk. Kivétel nélkül ez szól nálam a szobában, ezt hallgatom a kisrádión, ha a konyhában vagyok, és ezért kampányolunk apunál az autós utazások alatt is. Szokásommá vált, hogy reggelente a Petőfire kelek - Buda Márton "Talpra magyar!" műsora dobott ki engem az ágyból, kísért el fogat mosni, reggelizni, zoknit húzni, táskát bepakolni. Petőfi szól Bálintnál a síiskolában is.

A terjengős bevezető után persze következzen a lényeg: ettől a héttől a Petőfi Rádió megváltozott. Múlt pénteken sokként ért a hír, hogy Buda Marcit (más műsorvezetőkkel együtt) lecserélik, helyére a Rádió 1-ből ismert ripacs, Harsányi Levente és Peller Mariann kerül, és a rádió zenei kínálata is változni fog, hogy kicsit a "kommerszebb" irányba tolódjon el. A fenti bevezető fényében el tudjátok képzelni, hogy ért engem ez a hír. Az a helyzet, hogy ez a változás állandó rossz érzést hagy a mindennapjaimon. Reggel, napközben, délután, reggeli készítéskor, főzéskor, körömreszeléskor nyúlnék a rádió gombja felé, de megakad a kezem. Esetleg bekapcsolom, de csak azért, hogy ingerülten kinyomjam egy tíz perc múlva. Mások a hangok, mások a zenék, mások a műsorvezetők. A Petőfi Rádió egyértelműen a tömegeket próbálja megszólítani azzal, hogy lejjebb vitte a színvonalat, közönséges ripacsokat tett meg műsorvezetőnek, és egyszerű, gagyi szövegű számokat tett a slágerlistájára. Nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Rendszeresen nézem a Petőfi facebook-oldalát, ahol látom, hogy nem vagyok egyedül, napok óta felháborodott kommentek özöne zúdul a rádióra. Számos cikk is tárgyalja az esetet. Nincsenek illúzióim. Jó lenne azt gondolni, hogy a rádiónak nem jön be az új taktika, túl sok hallgatót veszít, az új irány befuccsol, és előbb-utóbb a régi rendszerhez kell visszatérni, de kétlem, hogy így lesz. Biztos vagyok benne, hogy a rádió szerkesztői alaposan átgondolták, hogy mit tesznek, sokat tanulmányozták a hallgatottsági statisztikákat és igényeket, mielőtt meghozták a döntésüket. Mi, akik a színvonalas, tartalmas Petőfi Rádiót szerettük, és most csalódtunk, egy kisebbség vagyunk. Az új Petőfi a tömegek, a tucatok rádiója lesz, és bizonyára megtalálja majd a közönségét, akik a migránsozós "társadalmi felhívásokat" és Fidesz-párti hírblokkokat is könnyebben megemésztik majd. Az a párszáz ember, akinek pedig tényleg fáj a változás, és többet nem kapcsol a Petőfi sávjára - nos, ők le vannak szarva. 

A probléma persze az, hogy nincs alternatíva. Nem akarok mást hallgatni, de valamit hallgatnom kell. A régi Petőfit hallgatnám, de az már nincs többé, sőt, hozzá hasonlatos rádió sincs Magyarországon. Kínomban leszedtem egy izraeli rádió appját a telefonomra, és most azt hallgatom nyelvgyakorlás céljából. A zenék itt is elég borzalmasak, de a beszédet nagyon szeretem: megértem a számokat, azt, hogy "új dal" következik, illetve az időjárás-jelentést. 

#visszaafelkelésvezéreit

#követeljükarégipetőfit

#visszaanagyonzenét

Évek óta járunk!

Ma van Bálinttal az évfordulónk, immár két éve vagyunk együtt. Bálint ma azt írta, de para, már évek óta járunk!

Nagyon boldog vagyok. :)

 

Selah Sue Budapesten!

Selah Sue egy egyre híresebbé váló Belga énekesnő, a soul műfajában remekel (egy youtube videója alá valaki azt kommentelte, hogy kívül fehér, de belül fekete. :)) Tulajdonképpen csak onnan ismerem, hogy egy alkalommal táncon az ő zenéjére, a Just because I do-ra készítette Jani a koreográfiát. Nagyon megtetszett a szám, többször meghallgattam otthon, aztán más dalokat is. Tulajdonképpen Selah Sue fizimiskája tetszett meg, egy darabig gondolkodtam azon, hogy készítek egy új karaktert BK-n, ahol őt használhatom avatarként. Persze inkább nem varrtam kabátot a gombhoz, de mikor megláttam, hogy jön Budapestre koncertezni, nagyon belelkesedtem. Az utóbbi időben egyébként több olyan zenész is játszott nálunk, akit szívesen meghallgattam volna. Sosem jártam igazán koncertekre, nem tudtam, ez hogy működik, és kicsit utánanézve a dolgoknak nagyon meglepődtem, mennyire drágák a jegyek az ilyen fellépésekre - tulajdonképpen egy egyszerű színházjegy kétszeresei. Hiába szerettem volna elmenni a koncertekre, sakkozni kezdtem, mit is fizetnék ki, mit nem. Ráadásul ha nem egyedül mennék, rá kell vegyem Bálintot, hogy kísérjen el, és kérdés, ő elég lelkes-e ahhoz, hogy perkáljon. Végül főként az anyagi korlátok miatt kihagytuk NNekát, Bonobót, Selah Sue kérdését viszont azzal oldottam meg, hogy a jegyeket a szülinapomra kértem. És nagyon-nagyon örülök, hogy elmehettem! Az A38 hajón volt a koncert, biciklin mentünk oda Bálinttal. Először egy előzenekar játszott, ők is nagyon jól voltak, és utánuk lépett fel Selah Sue, akinek a haja élőben is pont olyan jó, mint a képeken, és aki tényleg nagyon klassz koncertet adott. Nyugis zene, az a fajta, aminél Bálint végig át tud ölelni, és együtt ringatózunk a dallamra, miközben bele-belekortyolok a ciderembe. Nagyon klassz volt az egész, csak sajnos hamar vége lett. Most éreztem csak igazán, milyen keveset járok el szórakozni. Jó, nem vagyok egy partiarc, de havi egyszer egy koncert, egy buli igazán beleférne, hogy kirázzam magamból a stresszt. Maradtam volna még a hajón, ha van valami jó zene, de vége lett a mókának, úgyhogy kénytelenek voltunk hazatekerni. Köszönöm az élményt! ^.^

A Dal döntőjén

Nem kifejezetten érdekelnek a tévés tehetségkutató műsorok és dalversenyek, de az Eurovíziót és a magyar válogatót, a Dalt egy pár éve figyelemmel kísérem. Idén pedig úgy alakult, hogy az egyik csoporttársam, Steef, akivel jóban vagyok, egy olyan online zenei magazinnak dolgozik, amelyik részletesen beszámol az Eurovízióról és az egyes országokban zajló dalválogatókról. Steef sajtósként elmehetett a Dal adásaira, ahol interjúkat készített az énekesekkel, és kommenteket és cikkeket írt a blogjába róla. Mivel pedig tudta, hogy engem is érdekel ez az egész, és meg is tudta oldani, megkérdezte, nem lenne-e kedvem vele tartani a döntőre. Persze volt kedvem, úgyhogy a tegnapi show-t a helyszínről, élőben nézhettem végig. Íme a tapasztalatok.

A Dal adásait az MTVA épületében vették fel, ami Óbudán van, HÉV-vel mentünk a Kaszásdűlőig, és onnan még jócskán kellett gyalogolni, mire megérkeztünk. Nekem ez már abszolút a térkép széle, úgyhogy végig Steef-et követtem. Miután megkaptuk a karszalagunkat, leadtuk a kabátunkat és a táskánkat is átnézték, bemehettünk. Ami nekem a legérdekesebb volt, hogy megnézhettem, hogyan is néz ki egy ilyen nagyszabású műsor forgatása. A stúdió maga, ahol az egész zajlik, meglepően kicsi. Komolyan, hihetetlen, hogy úgy veszik fel, hogy azt sejtetik, mintha valami óriási koncert lenne, közben kábé öt széksornyi ember volt ott. Mi is a nézőtéren kaptunk helyet, csodálkoztam is, mert azt hittem, valamiféle sajtószobában leszünk. A nézők között lenni viszont azt jelentette, hogy részesei vagyunk a show-nak, azaz egy kijelölt ember folyamatosan irányított minket, hogy mikor tapsoljunk, füttyögjünk, produkáljunk ovációt. Atyavilág! A műsor alatt ki sem tudtunk menni, végig jelen kellett lennünk. Érdekes volt! Mint kiderült, a vendégelőadók koncertjeit (jelen esetben Kállay-Saunders Andrást, a Leander Risingot, és a versenyzők közös dalát) előre felvették és csak bejátszották a műsorba, sajnos az nem élőben ment. :( Viszont a 8 fellépő már tényleg valós volt, ami egészen klassz volt, tényleg profin adták elő a dalokat. Engem az, hogy ilyen kis stúdióban zajlott az egész, zavart kicsit, így valahogy nem volt egy nagyszabású koncertélmény, de érdekes volt. A zsűri is alig pár méterre ült tőlünk, onnan szövegeltek, néha odaszaladt egy csaj igazítani az alapozójukon. Érdekes volt nézni a kameramozgásokat, ahogyan a szakemberek azt a nagy kameradarut kezelték. És ami tök vicces volt, hogy Szabó Ádám dalánál, mikor a kamera körbe-körbe forgott körülötte, azt úgy oldották meg, hogy egy ember kézikamerával felrohant a színpadra, háromszor körbefutott az énekes körül, aztán lerohant. :D 

A dalok mind tetszettek, kivéve a Passed számát, ami így sokadjára se nyerte el a tetszésem, és akkor még finoman fogalmaztam... igazából totál értetlenkedéssel néztem, mit kedvel benne a zsűri, Steef, meg még pár ismerősöm. De szerencsére a zsűri már nem juttatta őket tovább, és elégedett voltam a végeredménnyel is: Boggie győzött! Sajna idén nem volt olyan erős a mezőny, senkinek sem drukkoltam szívből, de azt hiszem, Boggie száma a legesélyesebb az Eurovízión.

A show végén még ott kellett maradnunk, hiszen Steefnek interjúznia kellett. Ez egyszerűen úgy működött, hogy kimentünk a stúdió előterébe, ott tobzódott már egy csomó sajtós, a sztárok pedig föl-alá rohangáltak. Én nem vagyok az a típus, aki hanyatt dobja magát attól, ha híres embert lát, de azért én is lázba jöttem attól, hogy Rúzsa Magdi, Wolf Kati és a többiek mind ott állnak körülöttünk, interjút adnak, beszélgetnek, suhannak át az öltözőjükbe, aztán vissza... Mujahid Zolival és Szabó Ádámmal még kezet is fogtam, mert Steef bemutatott, mint kollegáját. :) Érdekes, hogy korábban sokat gondolkodtam azon, hogyan öltözzek fel. Örülök, hogy csinosabbra vettem a figurát, ugyanis a show szervezői egytől egyig elegánsak voltak, mintha kifutóról jöttek volna le. Komolyan, tipikus Cosmopolitan nők, akiket a magamfajta azért nem gyakran lát. Bomba alak, megcsinált haj, smink és feszülős nacik, blézerek, ékszerek. Furcsa ezt így együtt, ilyen nagy mennyiségben látni. :) Még kábé egy bő órát lebzseltünk ott, vadásztuk az elcsíphető interjúalanyokat, és persze miután eltűnt az összes 'nagykutya' sajtó, Steef is odaférkőzhetett Boggie-hoz és kikérdezte, mialatt én fotóztam. Jól elálmosodtam a végére egyébként. Szerencsére volt fuvarunk haza, nem kellett még éjszakai buszozással szenvedni. Jól sikerült az este, nagyon izgalmas volt ott lenni, látni az egészet, és Steef tényleg tök aranyos, hogy gondolt rám és hívott. 

A Margit hídnál tettek ki, ahol felszálltam arra a villamosra, amin Bálint is épp hazafelé tartott a Füge udvarból. Hozzá mentünk, és összekiflisedve aludtunk egész éjszaka. Így lett teljes a napom. :)

Sziget

Életemben először voltam idén a Sziget Fesztiválon, most is csak napijeggyel, mivel a hét első fele még belelógott a táborba. Elsősorban Bálint volt az, aki nagyon lelkesedett, hogy kimenjen, és részt vegyen a Macklemore koncerten. Ő kint töltötte az egész hetet, én pedig 16-ára mentem ki, elsősorban a Crystal Fighters miatt, illetve persze kíváncsiságból.

Annyit tudok így egy nap után elmondani, hogy a Sziget más, mint a többi fesztivál, ahol eddig voltam. Ozora a hippi manók gyűlése, Sound a sznob kockahasú pasiké és bikinis bombázóké, EFOTT pedig a csóró átlagos diákoké. A Sziget közönsége a tipikus brit divategyéniség stílusával írható le: drága, ám csórónak kinéző rövid farmer, fölé margarétamintás rövid top, meghökkentő, kerek napszemüveg, kibontva lobogó kócos szőke, esetleg vörösre festett haj. Megkaptuk a tipikus Sziget-arcot, és elnézést a sztereotipizálásért.

A Sziget tehát valamiféle mixe eddigi fesztiválélményeimnek, egyértelműen ez a legnagyobb mind közül: 85 ezer ember, az egy kész nagyváros! Rengetegféle helyszín, és az Ozorához hasonló különleges dekorációk: lampionfüzérek, színes textilbe bugyolált fák, színes esernyők. Rögtön szimpatikusnak találtam az egészet. 

Mivel nekem csak egy nap jutott, azt igyekeztük kihasználni: délután rögtön egy color party-val indítottunk, aminek az a lényege, hogy a tömegben egyszerre szórnak szét sok-sok csomag különböző színű festékport, amitől mindenki színes lesz, és ez milyen vicces. Alig egy hónapja volt itt Budapesten az első ilyen buli, amiért nagyon lelkesedtem, de a szervezés olyan béna volt, hogy végül nem mentünk el. Így utólag nem is bánom. Most, a Szigeten kaptunk egy adag festéket az arcunkba, és tényleg mókás volt, egészen addig, míg rá nem jöttünk, hogy ez a por bement mindenhova, a zsebekbe és az alsógatyákba, a hajunk ragacsos lett tőle, és egyelőre nem jutunk zuhanyhoz. 

A színdobálás után The Prodigy koncerten voltunk, amit annyira nem vágtam, hogy mi, csak azt, hogy híres. De azért arra nem számítottam, hogy dallamtalan elektromos zúzás fog következni egy-másfél órán át. Egy darabig élveztem a dolgot, és jó volt ugrálva kiengedni a gőzt, de aztán egyszerűen eluntam. 

Mikor vége lett, átmentünk az A38 sátorba, ugyanis kezdődött a Crystal Fighters koncert! Itt kell elmondanom, hogy nem vagyok egy gyakorlott koncertre járó, és mivel nincsenek igazán kedvenc bandáim vagy előadóim, sosem volt még velem olyan, hogy egy fellépést nagyon vártam volna, és aztán katarzist éltem volna át, hogy meghallgathattam. Ez volt az első olyan alkalom, hogy egy olyan külföldi előadó koncertjén voltam, akit ismertem és szerettem. A Crystal Fighters afféle közös kedvencünk Bálinttal, tulajdonképpen azért kedveljük annyira, mert jó pár számuk kötődik a kapcsolatunk kialakulásához. Azóta is sokat hallgatjuk, feltettem az albumaikat a telefonomra, úgyhogy mondhatni, hogy az összes számukat ismerem. Tényleg óriási élmény volt élőben hallani őket (látni nem láttam semmit, ahhoz túlságosan hátul voltunk). Érdekes, hogy szinte az összes szám, amit játszottak, a szívem csücske, nem is játszottak azok közül, amiket kevésbé szeretünk. Énekeltünk, pattogtunk, ölelkeztünk. Nem mondanám, hogy extázisba estem, vagy ilyesmi, de nagy élmény volt, örültem, hogy elmentem.

A koncert után az volt a kérdés, hogyan tovább? Ismerősökkel csoportba verődve hallgattunk meg egy ír zenei koncertet, aztán DJ-setekre pattogtunk. Nem akartam korán lefeküdni, ha már egyszer a fesztiválon vagyok. Végül öt óra körül másztunk be a hálózsákunkba. Nem mondanám, hogy a lehető legkényelmesebben aludtunk, de egy éjszakára elviselhető volt. Sokáig aludtunk, másnap dél körül hagytam el a fesztivált. Nagy élmény volt, lehet, hogy jövőre egy hétre megyek :)

Egy éve Bálinttal

Tegnap voltunk Bálinttal egy évesek. Hihetetlen, milyen gyorsan elrepült ez az idő! Pontosan emlékszem, hogy néhány nappal azután, hogy összejöttünk, Verbafesztiválon Toma megkérdezte, hogy "Na és mikor találtatok így egymásra?" és Bálint azt felelte, négy napja, pedig akkor még csak három volt. Akkor éreztem azt, hogy úristen, mennyire az elején járunk, és mekkora stressz, hogy ilyenkor hogyan is alakulnak a dolgok: a kapcsolat elején megy a puhatolózás, hogy milyen is valójában a másik, milyen vele ezt vagy azt csinálni, vajon tényleg olyan jól csókol-e, mint az első randin, vagy az csak valamiféle káprázat volt, és egyáltalán, lesz-e a dologból szerelem, összeillünk-e, és úgy általában, meddig fog tartani ez az egész?

Szerintem nem volt olyan könnyű dolgunk, mert az elég egyértelmű volt és egyértelmű ma is, hogy azért sok mindenben különbözünk: nekem meg kellett szokni azt, hogy állandóan nyüzsög és húszfős társaságokba rángat, hogy mindig vidám és nem tud mit kezdeni a lejtőimmel, neki meg azt kellett elfogadnia, hogy néha jobban szeretek kettesben lenni, és szeszélyes vagyok és melankóliára hajlamos, amikor pedig dédelgetésre szorulok. De azt hiszem, jól teljesítettünk, mert megismertük egymást, meg tudtuk beszélni a problémáinkat, sok időt töltöttünk együtt, amikor nagyon jól éreztük magunkat, közben pedig nagyon megszerettük egymást. :)

Az évfordulónkból nem csináltunk olyan nagy hűhót, de azért örültem, hogy - mivel az Izraelbe utazásunk elmaradt - el tudtunk menni este randizni. Apu szerint Bálint egy szent ember, amiért a vb döntő estéjén velem randizik, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a foci még engem is jobban érdekel, mint Bálintot. Beültünk a Lövőházba egy italra, utána pedig hazamentünk bújni. Nagyon kedves kis romantikus este volt. :)

És végül következzen néhány kedves kép rólunk (ebből nincs túl sok):

Mátrabeatzen alszunk...

... és alszunk

Diplomaosztós cuki kép

Ha reggae, akkor...

Múlt hét szerdán Bálint elhívott a Dührerbe a Tilos Rádió reggae-estjére. Tulajdonképpen ezer éve nem voltam reggae koncerten, és azzal az óvatos gyanakvással mentem el, hogy jó eséllyel ott találom Chozt és néhány másik régi ismerős arcot. 

Igazam lett. Az első citromos sör után a tömegben felfedeztem a régi figurákat, és mit tehettem, odamentem köszönni. Chozt másfél év óta most láttam először, végre megtudtam, hogyan is néz ki a rasztái nélkül. Ezen kívül pedig ott volt vele mindenki - tényleg mindenki: Sanyi, Tschecc, Emese, Szuromi, Vanczák, de fel se sorolom, a lényeg, hogy mint azt Sanyi elmondta nekem, szinte mindenki Pestre költözött. Sanyi nagyon kedves volt, odajött hozzám dumcsizni kicsit, de rajta kívül nem is beszéltem mással, csak egy köszönés erejéig. Choz nem is volt egyedül: ha jól állapítottam meg, a barátnőjét ismerem is, az a lány volt az, akiről korábban azt mondta nekem, hogy csak nagyon jó barátok, és sosem jönnének össze. Azt hiszem, kicsit megszeppentem a találkozástól, de semmi vész. Az élet megy tovább. 

Eurovízió - győzött a tolerancia?

Idén is nagy lelkesedéssel néztem az Euróvíziós dalversenyt, Bálint is nagyon kedves volt, és mindkét elődöntőt türelmesen végigülte velem. (A döntőt sajnos nem láttam a szülinapi sütögetés miatt, de apu felvette, majd megnézem később.)

Nagyon szerettem a magyar számot, nagy dicsőség kis hazánknak ez az 5. hely, amit Kállay-Saunders András dala, a Running abszolút megérdemelt. :)

Szerintem jól néz ki

De voltaképpen nem is róla szerettem volna írni, hanem az osztrák transzvesztita, Conchita Wurst győzelméről. Nem rejtem véka alá, hogy nálam a homoszexualitás abszolút nem vágja ki a biztosítékot, és ezt a művészt is irtó eredetinek találtam - úgy értem, szerintem ez a szakáll + nőiség dolog állati klassz. Ilyet tényleg nem találtak még ki előtte. Hát milyen király már? Ezen kívül szerintem gyönyörű is az előadó, ahogyan az egy transzvesztitánál gyakori, sokkal szebb és nőiesebb, mint egy valóban nőnek született nő. De hogy ne csak a művész nemi identitásán rágódjak, szerintem a szám is fantasztikus volt, és zeneileg abszolút megérdemelte az első helyet! (Most is épp hallgatom, már vagy egy órája újra és újra).

Ennek ellenére természetesen nagyon meglepett Conchita győzelme. A kis szociológus fejem nagyban zakatol, mi lehet a háttérben? A konzervatívabbak, pláne az egyenesen homofób szemléletűek azonnal elítélték őt, azt hittem, ez a réteg túl széles ahhoz, hogy az osztrákok labdába rúghassanak. De nem! Lehet, hogy Európa mégis csak toleráns? Akármerre nézek, a negatív kommentek mindenhol túlsúlyban vannak, megy a gyomorforgató mocskolódás mindenfelé. Lehetséges, hogy arról van szó, hogy miközben a tiltakozók nagyhangúak, valójában mégis csak egy elfogadó, ám csendes többség vesz körül bennünket?

Végül arra jutottam, hogy teljesen kizárt, hogy mindenki, aki Ausztriára szavazott, szélsőségesen liberális legyen. Egyszerűen csak arról lehet szó, hogy Európa egy része felismerte, hogy ez a megjelenés egyszerűen csak művészi koncepció - eredetiség, ha úgy tetszik - amin sem felháborodni, sem lelkesen üdvözölni nem kell - egyszerűen csak tényként elfogadni. Itt egy énekes női ruhában és szakállal, nahát, milyen eredeti. És még énekelni is tud? Király.
Persze azt nem tudom, hogy úgy általában kik az Eurovízió nézői és szavazói, de felteszem, hogy az átlagnál toleránsabbak, ezért is a néha meglepő eredmény. 

Sok olyat olvastam, hogy persze, csak azért nyerte meg, mert ő "ilyen". Ahogy írtam, szerintem épp az hihetetlen, hogy ennek ellenére nyerte meg. De aki mégis emiatt hőbörögne, felhívnám a figyelmét, hogy az Euróvízió nem "csupán" a dalok versenye: az előadók egyéniségükkel, öltözékükkel, a koreográfiával is igyekeznek lenyűgözni a közönségüket. Nem csak egy dalt szeret meg Európa, hanem egy egész produkciót. Ennek megfelelően az egyes előadások nem ritkán bővelkednek az extremitásokban (például a mi tavaly induló ByAlexünk sem egy hétköznapi figura volt).

El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen ember, mint Conchita, hogy tudott (és tud) megbirkózni a folyamatos ellenhangokkal, az állandó szitkokkal, fenyegetésekkel, hogy képes mégis önmagát elfogadva, határozottan fellépni, az ellenségeire fütyülve? Ez olyasmi, amit biztos nagyon-nagyon nehéz volt megtanulni, és ami tiszteletet érdemel. 

Amikor pedig Conchitát szörnyként, az emberiség fertőjeként, elfajzott lényként festik le, nem tudom összerakni a képet - hát nem hallják, hogy ez a művész mekkorát énekel? Hogy lehet feleslegesnek, börtönbe valónak, kiirtandónak bélyegezni valamit, ami ennyire gyönyörű?

Nagyfenekű nők drámája

Pár napja megvettem életem első L-es szoknyáját. Anyu szerint ez hülyeség, mert a ruhákat össze-vissza méretezik, de lássuk be, ez akkor is dráma.

A család új kedvence

Tavalyi karácsonyi mese a Disney Jégvarázsa, amit annak rendje és módja szerint meg is néztünk Petrával és Shizuval moziban. Akkor teljesen el voltam ragadtatva - a film messze felülmúlta a várakozásaimat. Azóta Petra kiharcolta, hogy apu letöltse, így megnéztük egyszer Petra barátnőjével, aztán a családdal, és ma Orsival is. Nap közben a betétdalokat fütyörésszük, és a filmes poénokkal bombázzuk egymást. Nem lehet vele betelni!

 

Manu Chao

Holnap Manu Chao koncert lesz a Parkban, de nem megyek, mert 6000 Ft-os a jegy, pedig már júniusban kinéztem magamnak, hogy ez kihagyhatatlan. Igaz, akkor attól tartottam, hogy nem lesz kivel menjek. A koncert felejtős, pedig most már van kit elrángatnom, és a dolog ezen részének nagyon-nagyon örülök. :)

Nyárzáró zenék

Kigyűjtöttem egy pár számot az idei nyárból. Van köztük pár igazi nyári sláger, de a többséget főleg Bálintnak köszönhetem. Nem is mindet szeretem annyira, de biztos mindig az idei nyár fog róluk eszembe jutni. :)

Magashegyi Underground - Beck Zoli: Árnyékok

Robin Thicke: Blurred lines

Daft Punk: Get lucky

Chrystal Fighters: You and I

Chrystal Fighters - Feed me: Love is all I got

Byalex: Nekemte

Chinese man: Get up

Arctic Monkeys: Do I wanna know?

Bonobo: Black sands (Full album)

Rúzsa Magdi: Szerelem

The XX: Intro

Alt-J: Breezeblocks

Szabó Balázs Bandája: Bájoló

Macklemore - Ryan Lewis: The Heist (Full album)

Intenzív napok

Ma ért véget Jani intenzív tánckurzusa, reggel tíztől tartotta az órát. Elég sok volt ez a hét, sosem szoktam ennyit mozogni, úgyhogy meg is éreztem elég hamar. Egyre több és több izmom fájt, és egyre fáradtabb is lettem, úgyhogy örülök, hogy most itt a pihenő, bár egyúttal nagyon kedvet is kaptam a tánchoz, mert rengeteget lehet fejlődni, ha az ember intenzíven csinálja. Talán - csak talán - jó lenne, ha ősztől rendszeresebben járnék... De lehet úgysem fogok. :/

A tánc amit gyakoroltunk nagyon-nagyon tetszett, gyors és fárasztó volt, és hiába tanultuk napokig, a végén alig több harminc másodpercnél. :D Kiteszem a két zenét, amire táncoltunk a héten. A második az érdekesebb. :)

Gyere valld be, o-ó

Petrával és Orsival meg akartuk ma nézni moziban a Szörny egyetemet, de valami technikai hiba miatt nem tudtak vetíteni. Úgyhogy szomorúan hazajöttünk, és bánatunkban megnéztük a Herkulest.

Hosszúhétvége

Mióta hazajöttem Hollandiából, van egy visszatérő álmom. Ebben általában repülni készülök (Amszterdamba, vagy onnan haza) de kalamajka támad az utazás körül. Nem tudok összecsomagolni, túl sok a cuccom, túl nehéz a cuccom, vagy csak félek, hogy túl nehéz, nem tudom, hogyan jussak ki a reptérre, eltévedek a reptéren, mert az egész egy labirintus, elkések... Olyan tipikus nyúlós-ragadós kusza álom, amit sosem tudok fejben kibogozni, hiába is szeretném. Ráadásul annyira bonyolult, hogy tényleg egész éjszaka töröm rajta a fejem, és reggel teljesen kivagyok a sok reptéren bolyongástól. Egy kis ízelítő abból, mennyire megterhelő és stresszes feladat Erasmusra csomagolni.

Tegnap átmentünk nagyiékhoz ebédre József-napot ünnepelni. Az érdekesség az, hogy mivel nagyapa az utóbbi időben gyengélkedett és nagyit totál kikészítette idegileg, egy hete ideutazott hozzájuk Gizike, unokatesómnak, Balunak az anyósa, és segít a különböző teendőkben. Ebédre pedig igaz lakomát készített nekünk, gombalevest, töltött káposztát és utána fánkot. Túlzás, hogy én kifejezetten oda vagyok a töltött káposztáért, nem is jutok hozzá gyakran, de ez tényleg finom volt. Jókat ettünk, beszélgettünk, nagyi politizált, Gizike az unokáiról mesélt, nagyapa bemutatta nekünk a '49 alkotmány tervezetét, amely szerint "(1) A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama. (2) A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé."

Ma délelőtt olyasmit csináltam, amit ritkán szoktam: énekeltem. Mégpedig Orsival, Petrával, Eszterrel, Mimivel és Rotschild Zsuzsival. Az apropó a következő: március 25-én Széder este, amit minden évben ünnepel a család, azt is szoktam írni hogy sosem igazán komolyan, minden szabályt betartva, inkább szedett-vedetten, de mégis szépen telik az ünnep. A zsidó eseményekhez nagyban hozzátartoznak a dalok is. Nagyon sok és klassz dal van, amit ha a család együtt énekel, igazán jó hangulatot teremthet az ünnepléshez. A bökkenő csak az, hogy nálunk a dalokat egyedül Zsuzsi ismerte, aki csak az utóbbi pár évben ünnepelt velünk, és eddig mindig egyedül énekelt, mi meg dudorásztuk a refrént, mikor sikerült ráéreznünk. Idén viszont megbeszéltük, hogy összeülünk dalokat tanulni! Ez történt ma délelőtt. Eszteréknél gyűltünk össze, ahol én utoljára tavaly nyáron jártam. Azóta tovább csinosodott a lakás, beszereztek egy klassz kanapét, ahol ropikat rágcsálva tanulmányozhattuk a dalszövegeket, és az éneklés mellett részünk volt gyorstalpaló héber nyelvórában és bibliaismereti órában is. Jól éreztük magunkat, remélem, jól szereplünk majd az ünnepen is.