Napom

Mostanában kicsit összejöttek a teendők, úgyhogy gondoltam ezt szemléltetem a mai napom bemutatásával.

     Hajnali négykor felébredtem. Oké, itt még nem direkt. Rosszat álmodtam, ami viszonylag ritkán fordul elő, de most annyira nyugtalanított a dolog, hogy nem is tudtam elaludni egy óráig.

     Hajnali hatkor aztán tényleg csörgött a telefonom, de egy darabig fetrengtem, mielőtt össze tudtam volna vakarni magam.

     Valamivel nyolc után beértem a CEU-ra, és az egyik kényelmes munkaállomásra bekuckózva elkezdtem keresni az akadémiai adatbázisokban, hogy mi mindent írtak együtt az emberi jogi oktatásról és a multikulturalizmusról, illetve Erdély kisebbségeiről.

     Két és fél óra múlva aztán leléptem, mert interjút kellett készítenem a Wallenberg Alapítvány elnökével a Tom Lantosnak írandó kutatásom kapcsán. Az is eltartott több mint egy órát, a bácsi egyébként nagyon kedves volt, király ez a kutatás, mindig meglepődöm, hogy mennyi klassz dolog van a civil szférában, amiről nem tudok.

     Az interjú után vissza a CEU-ra, ahol végre pisilhettem. Nagyon szerettem volna ebédelni is, de az még nem jött össze, mert a menzán kibírhatatlan volt a sor. Hogy kitöltsem az időt, bevettem magam a könyvtár hatodik emeletére emaileket olvasni. Egyszer lementem megnézni a menza állapotát, konstatáltam, hogy továbbra is tömeg van, majd visszamentem a hatodikra. A lift minden emeleten megállt.

     Végül sikerült megebédelnem, amihez ráadásul társaságot is biztosított Dani.

    Zöld tea gyakori kortyolgatása mellett kísérletet tettem rá, hogy értelmes bekezdéseket írjak az emberi jogi oktatás helyzetéről. A siker kétes.

     Három után nem sokkal megint csak összecuccoltam, és elmentem fogorvoshoz, ahol a fél számat lezsibbasztották, de legalább újra minden rendben odabent.

     Fogorvos után irány a Mozaik HUB, ahol egy kicsit a Centropás dolgokkal is foglalkoztam.

     Hatra elmentem a héberórámra. Megtanultuk az okozati szerkezetet.

     Héberről átrohantam jógára, ahol bizonyos egyensúlyi pózokat sikerült kitartanom, másoknál meg eldőltem. I guess that's life.

     Tíz körül végre hazaértem, megvacsoráztam, elmentem hajat mosni.

    A zöld tea mágikus hatása még mindig tartott, úgyhogy úgy döntöttem, ránézek még egyszer az emailjeimre.

     Lepötyögöm ezt a bejegyzést, aztán megyek aludni. Holnap negyed hétkor kelés. 

My year 2018

Eljött a szokásos évértékelő ideje! 2017 végén azt jósoltam, hogy 2018 egy változásokkal teli, eseménydús és kalandos év lesz. Nos, nem mondom hogy életem legaktívabb éve volt, de azért való igaz, nem telt unalmasan. Lássuk!

Január elején a család Ausztriában síelt, itt töltöttük a szilvesztert is. Utána én még meglátogattam Hannah-t Grazban, ami nagyon klasszul sikerült. Ekkor tudtam meg, hogy Bálintnak új barátnője van, úgyhogy ez ismét adott egy adag nehézséget, szomorúságot, gondolkodni valót az év első felére. Lezajlott még a Republikon évnyitó szintén nem minden érdekesség nélkül, a hónap végén pedig Marcellal Zürichben tartottunk szemináriumot, így volt alkalmam megszemlélni kicsit a svájci fővárost. 

Amint látom februárban az égvilágon semmi nem történt, leszámítva a már hagyományos valentin-napi ünneplést az Elvált nőcikkel. 

A márciusom egyetlen de annál jelentősebb eseménye életem első solo tripje Portugáliában! Egy nagyon klasszul sikerült utazás volt, és amellett, hogy nagyon sok szép dolgot láttam, jól is éreztem magam egyedül.

Áprilisban választások voltak, amire nagy lelkesedéssel készültem, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Az eredmény közismert. 

Májusban megünnepeltük Zsuzsi szülinapját a családdal Miskolcon. A pünkösdi hosszúhétvégét Angyalin töltöttük, és megvolt a szokásos éves Centropa záróesemény is. 

Júniusban részt vettem a már hagyományos Haver csapatépítő hétvégén Leányfalun, melynek fő témája a zsidónegyed séta megújítása volt. Az év végéig sokat segítettem ebben a projektben. A tanévzáró örömére Petrával elmentünk hamburgerezni - úgy tűnik, ebből az ünneplésből hagyomány lesz. Megjelent a zsidókkal és zsidósággal kapcsolatos 2017-es kutatás eredményeit összefoglaló könyv, amibe én is írtam fejezeteket. 

Júliusban lezajlott a nagy Centropás éves esemény, a Summer Academy, ezúttal Berlinben. Nagyon jól sikerült, és végül viszonylag stresszmentes is volt. Még a lazább énem is előkerült egy kicsit. Utána pedig következett a Varázslatos Tábor utódja, a Nyanya, ami bár más volt, mint az eddigi évek táborai, nekem mégis nagyon kikapcsoló és jó élmény volt. 

Augusztusban volt egy családi nyaralásunk Tirolban, utána pedig Izraelbe utaztam. Ez egy szuper lehetőség volt, hogy még az esküvő előtt találkozzam Orsival és együtt töltsünk egy kis tesós quality time-ot. Ezen kívül dolgoztam is: Marcellal az Izraeli Nemzeti Könyvtárral tárgyaltunk a további partnerségről. A hónap végén elmentem egy koncertre, ahol megismertem Danit, akivel aztán kb. két hónapig randiztam.

Szeptemberben Seren Budapestre jött, és csaptunk végre egy Csücsök Kommandó talit. A hónap nagy eseménye Orsi esküvője volt 16-án, ahova már egy héttel előbb kiutazott a család, és a szokásos városnézés mellett volt leánybúcsú, pénteki vacsi és szombati zsinagógázás is. A lagzi pedig igazán csodásra sikerült, a család még most is emlegeti és alighanem még sokáig fogja. 

Októberben a Danival elváltak útjaink, viszont előtte volt egy közös macskás kalandunk, ami úgy tűnik, még mostanra sem zárult le, meglátjuk, hogyan alakul majd. Lezajlott a Limmud fesztivál, ahol legnagyobb meglepetésemre meghívott előadóként vettem részt. 

Novemberben a Haver képviseletében Bristolba utaztam egy szemináriumra, ami szakmailag csapnivaló volt, de utazásnak annál kellemesebb. A CEU bejelentette a távozását Bécsbe, ezzel kapcsolatban többször voltam tüntetni, de hiába: az egyetem mellett nem állt ki nagyobb tömeg, a kormány nem írta alá az egyezményt. Új munkákat is kaptam: az egyik a Tom Lantos Intézet kutatása a magyarországi zsidósággal kapcsolatos oktatási programokról, ami március közepéig tart majd, a másik pedig egy fordítási munka volt, amivel két fiatal dán újságíró lány disszertációját segítettem. 

Decemberben már az ünnepekre hangolódtam: volt karácsonyi bál a BK-sokkal, évzáró események, hanuka, és persze a karácsony, amit ezúttal Orsival tölthettünk! Ezután kiutaztam Izraelbe, így még többet lehettem Orsival, és részt vettem egy szuper családi kiránduláson is a sivatagban. 

Érdekes, hogy mikor a fentieket összeszedtem, úgy éreztem, hogy alig történt velem valami érdekes. Egyes hónapoknál szinte teljesen hiányzik bármilyen említésre méltó esemény. Most viszont, hogy már többedszerre olvasgatom, hálátlanságnak tűnne azt mondani, hogy eseménytelen évem volt. A sok utazás nyilvánvalóan feldobja az egészet, azon belül is Portugália, meg Orsi esküvője, de érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyit készültem rájuk és milyen klasszak voltak, már szinte el is felejtettem őket.

Az utazásokat leszámítva a mindennapi életem elég szépen és kényelmesen folydogál. A munkámat továbbra is szeretem, a munkatársaim nem csak kollégák, hanem a barátaim is. Nagyon szeretem a HUB-ot és az egész légkört, a Centropa mellett továbbra is aktív vagyok a Havernál is mint önkéntes. Ez egy olyan közeg ami egyre többet ad nekem, szinte észrevétlenül teszi számomra egyre fontosabbá a zsidóságot, és ameddig lehet, szeretném is, hogy ez megmaradjon. 

Azt hiszem magammal is egyre jobb viszonyba kerülök. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki - ismét - Bálintot, ami elég gyötrelmes volt, de sikeresen túl vagyok rajta. Bálint mostanra tényleg egy távoli emlék lett, akivel nem foglalkozom sokat, és már magamat sem érzem magányosnak: kifejezetten jól érzem magam szingliként. Nyitottabb lettem az ismerkedésre és a randizásra, de egyúttal nem is érzem kényszernek az egészet, és jobban oda tudok figyelni arra, amit szeretnék, és belemenni olyan helyzetekbe, amikbe akarok, és elkerülni olyanokat, amikre pedig nem vágyom. Kevésbé vagyok kritikus magammal, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Szerintem ebben valamennyit segít a jóga is. Szuper, hogy végre rátaláltam egy sportra amit örömmel csinálok, ahová el is járok heti kétszer-háromszor, és nem görcsölök azon, hogy többet kéne mozognom, vagy hogy nézek ki. 

Tervek 2019-re

Nyár végére már elkezdett motoszkálni bennem, hogy jó-jó, hogy szeretem a munkám, de jobb lenne több kihívás, több fejlődés, több szakmai tapasztalat. Kicsit ráálltam erre a dologra és mázlim is volt, sok lehetőség jött szembe. Az egyik a már említett Tom Lantos kutatás, amit március közepéig csinálok. A Magyarországon elérhető zsidósággal és antiszemitizmussal foglalkozó oktatási programokat keresem fel és elemzem, és írok belőlük egy összegző tanulmányt. Ez a munka igazán nekem való, hiszen mind a téma, mind a kutatás nagyon izgi, és egy olyan területet kell vizsgálnom, amiben egyébként is otthonosan mozgok. Nagyon szerettem volna megkapni ezt az állást és izgultam a jelentkezésnél, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett, és remélem sikerül kihoznom a legtöbbet belőle. Ha végeztem, elkezdek majd dolgozni a Kovács András-féle kutatás adatainak mélyebb elemzésén, ami már tényleg tudományos elemzés és ezért nagyobb falat, de úgy néz ki nem egyedül, hanem egy nagyon tapasztalt kollégával csinálom majd. Ez is nagyon izgalmas lesz, és borzasztóan stresszeltem miatta, mert ez a fajta adatelemzés olyasmi, amihez nem értek, sajnos az egyetemen nem szedtem magamra ilyen jellegű tudást. Úgyhogy gondolkodtam, hogy visszadobom az egészet, de szerencsére ehelyett inkább segítséget kértem, és nagyon könnyen kaptam is: együtt fogok dolgozni valakivel, aki nagyon penge az elemzésben, így a tanulmány is elkészül, és még fejlődhetek is. Meglátjuk, mi sül ki belőle! A harmadik projekt pedig, amit megkaptam, egy újabb tanulmány: meg fog jelenni egy angol nyelvű cikkem a Remembrance and Solidarity Studies-ban, ami a European Network Remembrance and Solidarity nevű szervezet saját kiadványa. Annak idején ezzel a szervezettel vettem részt egy erdélyi kutatási programban, és most az ottani tapasztalataimat fogom kicsit tudományosabb módon összegezni. Ez is egy olyan lehetőség, ami szinte az ölembe pottyant: megláttam a kiírást, elküldtem egy korábban már megírt anyagom vázlatát, és egy hónap múlva értesítettek, hogy várják a cikkemet a kiadványba! Szóval ezek mind nagyon szuper dolgok amiknek nagyon örülök, mert egyrészt tényleg fejlődés és tapasztalat, másrészt megmutatja, hogy ha valamit elhatározok és meg szeretnék csinálni, akkor arra kapok is lehetőséget.

Már régóta tervem a fentiek mellett a rendszeres blogolás is. Jó lenne ezt a blogot is feléleszteni, mert úgy tűnik abszolút van potenciál a magánéleti maratonfutásom krónikájában, de emellett dolgozom egy könyves blogon is, aminek tulajdonképpen egy éve kellett volna elkészülnie... aki figyelt, észrevehette, hogy a blogomról hiányzik a Könyvespolc 2018 fül. Ez azért van, mert a könyvélményeimet elkezdtem egy másik blogon vázlatolni, ami viszont sajnos még mindig annyira vázlatos, hogy nem tártam a nyilvánosság elé. Fogalmam sincs, el fog-e készülni valaha is, vagy mit is kéne vele kezdenem, de valami lesz... csak ki kell várni. 

A jövő év nagy terve, hogy most már TÉNYLEG el fogok költözni. Márciusban járnak le a lakáshiteleink, szóval ez az az eszmei dátum, amikor elkezdek körülnézni, és persze kérdés, hogy mikor, de 2019 során meglesz a saját kuckóm! Úgy érzem mostanra jutottam el oda, hogy tényleg készen állok megtenni ezt a lépést, sőt, tulajdonképpen már szinte menekülök itthonról, annyira az agyamra megy néha a család. Alig várom a lakberendezést, a saját otthonom felépítésének minden izgalmát! Ha pedig elköltözöm, akkor szeretnék lakótársként magamhoz venni egy cicát is. 

Szerencsére a jövő év is bővelkedik majd utazásokban. Izraelben kezdem az évet, aztán februárban Isztambulban lesz majd tanárszemináriumunk, és akkor már maradok és meg is nézem a várost. Terveim szerint ez lesz számomra a 2019-es év legkalandosabb "nagy" utazása. Június elsején Hannah férjhez megy, emiatt valószínűleg többször is Ausztriába utazom majd - egyszer a lánybúcsúra, egyszer az esküvőre. A Centropa Summer Academy ismét Berlinben lesz, úgyhogy biztos, hogy ott is megfordulok majd. A többit pedig majd meglátjuk!

A politikai helyzet továbbra is ócska ebben az országban. A CEU távozása lesújtó, és egyébként is minden olyan, amilyen eddig volt, bár némi reményre ad okot a december végén indult tüntetéshullám. Kíváncsian várom, milyen fordulatot vesz a dolog.

Ha összejönnek az utazások, az elköltözés, az új melók, akkor elmondhatom, hogy 2019 egy TÉNYLEG izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok. És bár nagyon jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, azt hiszem arra is készen állok, hogy végre legyen valakim. Szerintem ez is eljön 2019-ben. Úgyhogy KLASSZ év lesz, ehhez nem fér kétség!

Sok szeretettel kívánok hasonló jókat nektek is, kedves blogolvasók!

My Year 2017

A tavalyi évértékelőmben azt jósoltam, hogy 2017 egy unalmas, eseménytelen, nyugis év lesz, amikor főként magammal foglalkozhatok. Nem is nagyon tévedtem. Lássuk!

A január Izraelben, Gederán köszöntött rám, Orsihoz menekültem ugyanis az itthoni szilveszteri felhajtás elől. Jól sikerült az a pár nap, és szerencsére Orsit néhány héttel később is láttam, hazajött ugyanis Hili szalagavatójára.

Februárban beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Berlinben sikeresen lezajlott a CJN szeminárium a Centropával. Valentin napon volt vacsi az elvált nőcikkel, és elmentem egy útra az Adománytaxival is. Már ekkor elindult a hadjárat a civilek ellen, emiatt voltam is tüntetni.

Márciusban megnyílt a Túlélés Szarajevóban c. Centropa kiállítás az IKI-ben, amin többek között az én nevem is díszeleg! A 15-i hétvégén elutaztunk a családdal Köveskálra. Megkezdődött a Luca-féle kutatás második fele. Az én kezdeményezésemre egyik hétvégén közös, családi nagytakarítást csaptunk.

Áprilisban ismét elutazhattam Berlinbe, ezúttal a Haver Alapítványt képviseltem. Később a Haverral Leányfalura is elmentem egy csapatépítő hétvégére. Megvolt a széder este, amit nem csak családi körben, de Borcsával is töltöttem. Megindult a támadás a CEU ellen, viharos gyorsasággal elfogadták a Lex CEU-t, emiatt ebben a hónapban nagyon sokat voltam tüntetni, teljesen el is ment a hangom. A hónap utolsó napján Seren Pestre látogatott, úgyhogy végre karácsonyozhattunk vele és Shizval.

Májusban Hili elballagott a Szilágyiból, én pedig betöltöttem a 25. évemet. Marcellal egy konferencia miatt Londonba utaztunk, ahol korábban még sosem jártam, és nagyon szuper volt körülnézni. Megvolt itthon a nagy éves Centropa záróeseményünk is.

Júniusban a pünkösdi hétvégét Angyalin töltöttük, és amúgy is sok minden szólt a nyárról: voltam Petinél bográcsolni, Petrával a tanév lezárultával gyrosozni és mozizni, a hónap végén pedig az egész család Izraelbe utazott Sahar tisztavatójára, ami egy nagyon látványos és megható esemény volt.

Júliusban két hosszabb nyári programom is volt: az első a CSA, vagyis a Centropa Summer Academy, ami a munkahelyem éves óriásrendezvénye 80 tanár számára. Ezúttal Budapesten majd Belgrádban volt, és én is végig részt vettem rajta és segítettem a lebonyolításában. Ezután végre jöhetett a pihenés, pontosabban a nyár legszupibb programja, a 13. – és egyben utolsó – Varázslatos Tábor. Erről sajnos nem blogoltam, pedig igazán szerettem volna. A lényeg, hogy néha busongós, de amúgy fantasztikus tíz nap volt, mint mindig.

Augusztusban a szakításunk óta először találkoztunk Bálinttal, ami a nyilvánvaló nehézsége ellenére is kifejezetten pozitív élmény volt. Petrával és a BK-sokkal voltunk a mogyoródi aquaparkban. Eltöltöttünk a családdal egy hétvégét Szentendrén. Volt egy mozis vakrandim, ami egyrészt arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, de azért nem is múlt el nyom nélkül. Orsi elutazott Vegasba, ahol közel három hónapot töltött. Elkezdtem dolgozni a Medián-féle zsidóságkutatás elemzésén.

Szeptemberben ismét volt egy rövid utazásom a munkából kifolyólag, ezúttal Frankfurtban tartottunk workshopot Marcellal. Egyik hétvégén Debrecenbe is elutaztunk Shizuval Serenhez. Elkezdtem pszichológushoz járni. Gábor szakított Krisztivel, és ismét elkezdtünk beszélni és találkozni. Megvolt a BK-s tagságom 10 éves fordulója. Voltam az ARC kiállításon. Ismét részt vettem az Adománytaxi egyik útján.

Az októbernek két nagyobb eseménye volt, az egyik, hogy a Centropával voltam egy szemináriumon Pécsett, később azonban messzebbre jutottam: Krakkóba! Ott volt egy záróeseményünk és egy szemináriumunk, mindkettő jól sikerült, és különösen az volt jó, hogy a munka után maradtam még pár napot, és egyedül, nyugiban, a saját tempómban élvezhettem a várost és az utazást. Persze azt sem hagyhatom ki, hogy 28-án Sahar eljegyezte Orsit.

Novemberben elkezdtem héberül tanulni. Lenyomtam egy workshopot Zágrábban, ez megint egy kis egyedüli utazást és kihívást jelentett. Petra osztályának foglalkozást tartottam az 1945 c. filmről. 30-án Orsi hazautazott hozzánk.

December elején még velünk volt Orsi, és egy csomó klassz családi programot csináltunk együtt. Megvolt Marcell é Toma szülinapja, utóbbinak meglepetés bulit is szerveztünk. Mentek az év végi záróbulik, hanukák, volt BK-karácsony a HUB-ban. Elkezdtem jógázni. A Haverral voltam kisfilmforgatáson. A karácsony persze családi körben telt, év végére pedig szintén a tágabb családdal és barátokkal elutaztunk Murauba síelni.

Így átnézve valahogy kevésbé tűnik eseménydúsnak az év, bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül sokat utazhattam, amit elsősorban a Centropának köszönhetek. Bár ezek az utak általában rövidek, egy csomó olyan helyre jutottam el, ahol korábban még nem jártam – a legklasszabb talán London volt. Az év második felében fedeztem fel, hogy ezek az utazások, ha rájuk teszek néhány plusz napot, hozzásegítenek ahhoz is, hogy olcsón világot lássak. Ezt az elvet alkalmaztam most ősszel Krakkóban, ami nagyon szupi volt, és jövőre is vannak hasonló terveim.

A munkámat egyébként továbbra is nagyon szeretem, határozottan azt érzem, hogy a Centropával megfogtam az Isten lábát. Emellett idén dolgoztam három volt CEUs tanáromnak is: Michael Millernek és Lucának kutatási asszisztensként, Kovács Andrásnak pedig a zsidóságkutatásban segítettem és a hamarosan megjelenő beszámolóba írtam több fejezetet. Nagyon fontosak voltak nekem ezek a munkák, de mindennek ellenére érzem, hogy távolodom attól az akadémiai világtól, amit a CEU jelentett, sokat felejtek, kijövök a gyakorlatból, ami kicsit aggaszt is, és remélem, lesz lehetőségem a visszatérésre.

A munka mellett egyébként sokat önkénteskedtem is: a Havernál továbbra is nagyon aktív vagyok, idén én tartottam a legtöbb foglalkozást – több mint harmincat! Az én vezényletem alatt készült el az új identitás foglalkozás oktatási anyaga, ősz óta már zsidónegyed sétákat is vezetek, és továbbra is tartok néha színházi foglalkozást. Persze sokat segít, hogy a Haverosokkal is egy irodában dolgozunk, így állandóan naprakész vagyok, ráadásul a rugalmas munkám miatt könnyen be tudok ugrani, ha szükség van valakire, aki foglalkozást tart. Jó érzés volt, hogy tavasszal (mivel sem Péter, sem Julcsi, sem Eszter nem ért rá) én képviselhettem a Havert Berlinben egy projektbeszámolós továbbképzésen.  

Általában azt mondhatom, hogy kicsit lagymatagnak, unalmasnak, semmilyennek éltem meg ezt az évet, és én magam sem vagyok kifejezetten a topon. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki valahogy Bálintot, mostanra azt mondhatom, hogy majdnem teljesen okés vagyok, de azért eléggé magányosnak érzem magam. Az év során hangsúlyosabbá vált néhány fontosabb baráti kapcsolatom, de továbbra is igaz, hogy főként otthon ülök, nem megyek sehová, nem találkozom senkivel, nem bulizom, és úgy általában úgy érzem magam mint egy besavanyodott vénasszony. Sokszor elég szomorú és magányos vagyok, és eléggé magatehetetlennek érzem magam az egész helyzettel szemben, de azért optimistán tekintek előre és úgy gondolom, hogy például ez a helyzet jövőre változni fog.

42 könyvet olvastam idén, ami sajnos hárommal kevesebb, mint tavaly, nem volt rekorddöntés. Azért azt hiszem abszolút elégedett lehetek az eredménnyel! Legjobb idei olvasmányaim (részletekért katt a Könyvespolcra): Beszélnünk kell Kevinről, Megszámolt babák, Átmeneti, The hate u give, Bexi-sorozat, Az ember, akit Ovénak hívnak, Fohász Owen Meanyért, Tajtékos napok. A már korábban olvasott könyvek közül pedig természetesen A Végtelen Történet, A szél neve, A bölcs ember félelme, A szótlan tárgyak lassú szemlélése, Harry Potter és a bölcsek köve, Büszkeség és balítélet. 

Jövőre

2018 elég sok változást fog hozni, összességében úgy látom hogy egy kifejezetten eseménydús és kalandos év lesz.

Változások lesznek a munka terén: a Centropánál több feladatom lesz, most, hogy Esther kolléganőm elmegy, én veszem át a közösségi médiaoldalak igazgatását és ami még izgalmasabb: (részben) a CSA szervezését is. A CSA idén júliusban Berlinben lesz, és úgy néz ki a teljes logisztikai szervezés – jelentkezések, résztvevőkkel kapcsolattartás, szállás, étkezés, eljutás A-ból B-be, mindenki apró-cseprő nyűgjei – rám hárul majd. Emiatt eléggé izgulok, ugyanis nagyon nagy falat, a legnagyobb programunk, amit nem szúrhatok el, és persze Esther nagyon jó szervező volt, magasra tette a lécet. Ez a munka azt is jelenti, hogy szorosabb kapcsolatban dolgozom majd a csapat többi tagjával és a nagyfőnökkel, Eddel is. Bevallom, eléggé tartok attól, hogy ez a munka nagyon sok stresszel fog járni, és hogy emiatt utálni fogom az egészet. Mindenképpen nagy kihívás, de remélem felnövök hozzá és mindent meg tudok majd oldani. Az persze nagyon jól esett, hogy Marcell biztosított róla, hogy azért is bíznak meg ezzel a feladattal, mert elégedettek velem, jól teljesítek, és ezt egyébként egy nagyszerű fizetésemeléssel is kifejezik.

Ha minden jól megy, januárban megjelenik a Medián felmérésének kutatási beszámolója, amibe én is írtam fejezetet. Ez csak egy beszámoló, az adatok komolyabb, „tudományosabb” elemzése csak ezután következik. Ha minden igaz, lehetőségem lesz ebben az elemzésben is részt venni. Ez ismét egy kihívás: bár nagyon érdekel és szuper izgalmas, sajnos eléggé aggaszt, hogy nem kaptam rendes adatelemzési képzést, ezért nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kell egy ilyet szakszerűen lefolytatni. Bízom benne, hogy valahogyan össze tudom majd szedni a szükséges tudást és ezen a téren is fejlődni fogok, nincs más út. Király, hogy Kovács András bízik bennem és szeretne velem dolgozni annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit link voltam és nem küldtem valami gyorsan neki az anyagokat.

A munkabeli változások azt is jelentik, hogy – számomra is tök meglepő módon – normális felnőtt fizetésem van, amiből akár még meg is lehet élni. Lehet, hogy jövőre ismét terítékre kerül a lakásvásárlás kérdése. Ez tök nehéz, és felvet egy csomó dilemmát, amit most itt nem akarok kifejteni, de még az is lehet, hogy jövőre ilyenkor már lesz egy saját lakásom. Hű, ez most azért elég ambiciózusan hangzik, de hátha!

Mindezek mellett szeretném egy kicsit ügyesebben és magasabb fokon űzni azt, amit idén elkezdtem, nevezetesen, hogy helyre kerüljek önmagammal, és teljesnek és boldognak érezzem magam úgy, ahogy vagyok. Ebben egy fontos lépés, hogy járok pszichológushoz, ez persze egy hosszútávú „befektetés”, de bízom benne, hogy jövőre ilyenkor már meglesz az eredménye. Szintén önismereti, tapasztalat- és élményszerzési jelleggel tervezek egy tavaszi utazást Portugáliába tök egyedül. Erről egyelőre csak beszélek, de remélem hamarosan sikerül megszervezni is, és ha olyan lesz, amilyennek gondolom, 2018 egyik meghatározó eseménye lesz majd. Az is fontos terv jövőre, hogy többet sportoljak. Na igen, ezt mintha minden évben megfogadnám. De most úgy érzem, hogy az izomsérülésemnek is hála van esélyem arra, hogy betartsam ezt a tervet, mert sokkal inkább a fokozatosságban gondolkozom, ráadásul teljesen odavagyok ezért a jógáért! A téli szünetből visszatérve pedig kiegészítem a sportolást az egészséges étkezéssel is. Remélem, sikerül betartani és néhány hónapon belül meg is lesz az eredménye!

És persze ne felejtsük ki a jövő év legfontosabb családi eseményét, Orsi esküvőjét! A dátum már ki van tűzve: szeptember 16. Megvettük már a repülőjegyeket is. Persze addig sok készülődés van még hátra, én a magam részéről remélem, hogy feljebb tudom tornászni a hébertudásomat a társalgási szint közelébe (és szerzek magamnak valami szép ruhát).

Kicsit kijjebb tekintve a politikai- és közéletbe, nos, nem vagyok túl optimista. Választások lesznek, amiktől nem várok semmi jót, ezen kívül az állampolgárok megtévesztése és megfélemlítése, a propaganda a bevándorlók és a civil szervezetek ellen, a „sorosozás” is egyre durvább és ijesztőbb. Az a rossz érzésem van, hogy az egészet hagyom megtörténni, hogy – bár voltam több tüntetésen is – nem vagyok eleget az utcán, nem ragadok meg elég eszközt a tiltakozásra, hanem csendben vagyok és beletörődöm az egészbe. Ez azért is rossz, mert civilként egyébként különösen sokat papolunk a társadalmi felelősségvállalásról is a kiállásról. Sajnos azonban semmi ötletem sincs, hogyan lendüljek akcióba, milyen kezdeményezéshez csatlakozzam, mit tegyek, aminek valóban eredménye is lenne.

Zárásként pedig még egy adalék 2018-hoz. Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a 8-as családi szerencseszám, ráadásul 26 éves leszek, és 2 és a 6 összeadva szintén 8, tehát már csak emiatt is remek évnek kell következnie. Nemrégiben olvastam azonban még azt is, hogy a zsidó hagyományban minden betűnek számértéke is van, és a 8-as számértékű chet (ח) valamint a tízes számértékű jod (י) egybeolvasva cháj, vagyis élet. A 18-as szám tehát a kabbalizmus szerint szerencsés, és különös jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A fentieket figyelembe véve tehát azt jósolom, hogy 2018 egy különösen jó és sikeres év lesz számomra és az egész Pál család számára is!

Hasonló jókat kívánok mindannyiótoknak, kedves blogolvasók! 

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.

"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016. 

Tüntetés tüntetés hátán

Az utóbbi hetekben kábé minden második napra esik egy tüntetés, amin többé-kevésbé meg is jelenek. Szerdán délután a Hősök terén volt egy nagyobb kiállás a civiltörvény elfogadása ellen, ami után sokan az Oktogonhoz vonultunk lezárni a csomópontot. Egy nagyobb csapat sokáig össze-vissza keringett a városban, de én végig - kb. hajnali 1-ig az Oktogonon maradtam. Jól éreztem magam, mert jó csapat jött össze: Borcsa, az ő ismerőse, Patrick, és összefutottam Gergővel is. Az Oktogonra érve Patrick elővett egy pokrócot, amire letelepedhettünk, és egy kicsi társasjátékot is, amivel nyomban elkezdtünk játszani. A táskákból sörök és rágcsálnivalók kerültek elő. Hamarosan piknikhangulat lett, amit a sajtó képviselői örömmel fotóztak/videóztak. Így kerültünk az Index címlapjára. Vonzottunk másokat is, így megismerkedtünk egy csomó új emberrel, akik egyszerűen csak szerettek volna a takarónkra telepedni és bekapcsolódni a játékba. Borcsával meg is beszéltük, hogy tüntetésen kellene bepasizni, de ez eddig nem sikerült - igazából kissé sokkoló, de a tüntetők jó része már túl fiatal hozzám képest ahhoz, hogy jó parti lehessen. Szívás. Egyébként nagyon jó fej emberekkel találkoztunk, többen hoztak nekünk kaját, például egy hatalmas mekis zacskót tele sajtburgerrel, vagy péksütiket. Ez tök jó érzés volt. Tegnap pedig a Szabadság téren volt "protesztivál" vagyis egy zenés, koncertes, fesztiválos hangulatú tüntetés, amiről viszont már előbb eljöttem. 

Ami nyilvánvaló: végre megmozdultak az emberek, oké, főleg fiatalok, de nem csak ők, és van egy lendület, ami egyelőre nem látszik megtörni. Ideje lenne, hogy ezek a megmozdulások valós tartalmat és célt kapjanak, mert az oké, hogy nagyon sok mindennel vagyunk elégedetlenek és dühösek vagyunk, de ez kezd kevésnek tűnni - nem is beszélve arról, hogy a városban való céltalan éjszakai bóklászás nem fog messzire vezetni. Hangsúlyozom: már ez sokkal, de sokkal több, mint ami az előző években történt, úgyhogy én nagyon hálás vagyok, de egy kicsit izgulok is, mi lesz az egésznek a kifutása. Lesz, aki összeszervezi ezt a népséget, lesznek kiforrottabb, szervezettebb tüntetések? Jó lenne, mert azt szeretném, ha végre a hatalom is komolyan venne bennünket, "bebaszott bulizók" és "Soros által megtévesztett ifjoncok" helyett felelős állampolgárok, akiknek igenis joguk van beleszólni a közügyekbe. 

I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni. 

Tényleg, miért ilyen fontos a CEU?

A múlt héten a kormány méltatlanul nekitámadt Magyarország egyik legjobb egyetemének, az alma materemnek, a CEU-nak. Arra gondoltam, hogy azon túl, hogy felháborodok azon, hogy milyen aljas dolog politikai célokból vegzálni egy ilyen kitűnő intézményt, inkább írok egy bejegyzést arról, miért is más a CEU, miért is olyan jó a CEU, miért is kell kiállnunk mellette - ugyanis teljesen érthető módon ezzel sokan nincsenek tisztában.

A CEU-ról én is csak a véletlen folytán értesültem, egy ELTE-s szaktársam jelentkezett oda és mesélt róla. Őt végül nem vették fel, engem viszont érdekelni kezdett ez az egyetem, és el is mentem a nyílt napjára, ami szerelem volt első látásra. Már az aulába érve jó érzés fogja el az embert: modern, jól felszerelt épület, kellemes légkör, mindenhol fiatalok a világ minden tájáról, amint angolul cseverésznek egymással. Nem lehetett nem szeretni. Az is szuper volt, hogy itt tanulhattam igazán azt a szakot, ami az érdeklődésembe vágott - Nationalism Studies - mindezt nagyon izgalmas tantárgylistával. Jelentkeztem, és húúú, felvettek!

A tanévkezdés néhány hetében rendszeresen azt álmodtam, hogy valamilyen magas helyen vagyok, és félek a zuhanástól. Utánanéztem, az ilyen típusú álmok azt jelentik, hogy attól tartunk, olyan feladatok tornyosulnak elénk, melyeket nem tudunk megoldani. Nem csoda, hogy ezt éreztem. A CEU hatalmas kihívásokat állított elém, de egyúttal megteremtett minden feltételt ahhoz, hogy legyőzzem őket, és így kihozzam a legtöbbet magamból. A CEU elvégzése után szakmailag és emberileg is többé váltam.

Lássuk, miért is más a CEU (összehasonlítási alap a másik volt egyetemem, az ELTE):

1. Az ELTE-n 120 diákkal tanultam együtt szociológia szakon. Az óráink többsége előadás volt, ahol egy hatalmas előadóba ültünk be, és néztük a középen szónokoló tanárt. Megszólalnunk, sőt, többnyire megjelennünk sem volt szükséges a tanév során. Ezzel szemben a CEU-n a teljes évfolyamon 30-an voltunk, az egyes órákon 10-20-an. Szinte mindig körben ültünk, és a tanárnak nem az volt a dolga, hogy előadást tartson, hanem hogy elővezessen egy témát, kérdéseket tegyen fel, kérdezésre bátorítson minket, és beszélgetést kezdeményezzen. A CEU-n a véleményemet kérdezték, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon a véleményem.

2. Az ELTE-n vizsgaidőszakjaink voltak, ami úgy nézett ki, hogy ha valaki akarta, akkor egész évben nem kellett csinálnia semmit, órákra sem kellett bejárnia, elég volt, ha az utolsó pillanatban elkéri valakitől a jegyzeteket, megjelenik a vizsgán, és ott minimálisan megerőlteti magát. Nem akarom kisebbíteni senki teljesítményét, kihívás volt 8-9 tárgyból vizsgázni néhány hét alatt, de a tananyag nagy részét másnapra már elfelejtettük. És akkor ennyi volt. A CEU-n ezzel szemben (az én szakomon) nincs vizsgaidőszak, viszont egész évben teljesíteni kell. Az órákon meg kell jelenni, ez alapvetés. Az órákra készülni kell - ez is. Aktívnak kell lennünk, nem lehet a hátsó sorban lapulni, a tanárok értékelik a jó kérdéseket és észrevételeket. Minden tárgyból legalább egyszer prezentálni kell, ami javítja az előadói képességeinket. És minden tárgyból beadandókat kell írnunk, ami segíti a kutatási készségeket, az értő olvasást, az íráskészséget, a kritikus gondolkodást. A CEU-s eredményeim egy egész év megfeszített munkájának eredményei, és nem két, kétségbeesetten áttanult éjszakáé.

3. A CEU minden létező infrastrukturális feltételt megteremt ahhoz, hogy a tanárok és a diákok a legtöbbet hozhassák ki magukból. Kezdjük a tökéletesen működő internettel, aminek alapvetésnek kéne lennie, mégis sok helyen nem az. Laptopok és projektorok minden teremben. Laptop area a dolgozni vágyóknak. Kanapé és babzsákok a pihenni vágyóknak. Könyvtár, ó igen, hatalmas és csodálatosan felszerelt könyvtár, csodálatos nyitva tartási idővel. Imaterem, ahová elvonulhatsz, bármilyen vallás követője vagy is. És én még a régi épületben tanultam - az új aztán tényleg lehengerli az embert. A csodálatos tetőterasz a pont az i-n. 

4. Az ELTE-n csak magyar diákok vettek körül, ami nem baj, de micsoda különbség, ha az ember nemzetközi környezetbe kerül! Mennyire kitágul a világ, ha egy témát nem csupán magyar szemszögből vizsgálunk meg, hanem megtudom, hogyan alakult a kérdés Grúziában, Horvátországban vagy Kanadában! Mennyire más globálisan gondolkodni! És milyen jó, hogy minderre számos program épül úgy, hogy szinte nem is léphettem be az épületbe anélkül, hogy ne találkozzak egy új kezdeményezéssel, kiállítással vagy jótékonysági felhívással: Roma fotókiállítás, mexikói halottak napi esemény, felhívás a menstruáló nők helyzetére, adománygyűjtés a menekülteknek. A sokszínűség a CEU-n valóban érték, amit nap mint nap ápolunk. 

5. Az ELTE-n esélyem sem volt, hogy jól ismerjem a tanáraimat, és nekik sem volt esélyük arra, hogy ismerjenek engem. A CEU-n a kis évfolyamlétszámnak és a szemináriumi óráknak köszönhetően mindig tudtam, mit várhatok egy tanártól, és miben tud nekem segíteni. A tanáraink személyesen ismertek minket, a kutatási témáinkat, az érdeklődésünket, a kérdéseinket. Milyen sokat számított nekem, hogy egy beadandó után egy tanárom arra bátorított, hogy írjak a témából szakdolgozatot! Vagy hogy publikáljam az eredményeimet! Milyen jó volt, hogy a szakdolgozati konzulensem valóban elolvasta a munkámat és hasznos tanácsokat adott, és bármikor kereshettem, ha valami kérdésem adódott! És milyen jó volt, hogy a CEU elhívta a szakterületem egyik legkiemelkedőbb kutatóját, Rogers Brubakert, aki egy face-to-face session alkalmával személyesen kommentálta a szakdolgozati terveimet! 

Amikor arról beszélünk, hogy a CEU Magyarország egyik legjobb egyeteme, az nem csak egy humbug, de ezt nem fogja tudni az, aki még sosem látott ilyet. Aki még sosem látott mást, csak az átlag magyar felsőoktatást (nem is beszélve arról, aki még felsőoktatást sem látott). Az ilyen intézmények, mint a CEU, tényleg hatalmasat tudnak adni - és akkor még nem is beszéltem az anyagiakról, arról, mennyire segített nekem és sokaknak is az ösztöndíj, és milyen jó, hogy az évfolyamtársaim támogatást kaptak külföldi szakdolgozati kutatásaikhoz. Milyen jó, hogy a CEU végzett hallgatójaként továbbra is kapcsolódom az intézményhez, és részt vehetek kutatási munkákban. Milyen jó, hogy mikor a CEU-ra megyek, úgy érzem, otthon vagyok. 

Ne hagyjuk ezt elveszni. 

Bori kalandjai a Politikatörténeti Intézet könyvtárában

*A CEU-s kutatási asszisztensi munkájának köszönhetően Borinak a Politikatörténeti Intézetbe kell mennie néhány folyóiratért. Korábban még sosem járt ott. Megnézi a könyvtár honlapját, ahol ezt találja: 

Nyitva tartás:

Hétfő: 8:30 - 18:00

Kedd - szerda: 8:30 - 16:00

Csütörtök - péntek: zárva

Bori megállapítja, hogy ez a lehető legrosszabb nyitva tartás, mivel ezekben az időpontokban általában dolgozik. Nem akar ellógni a munkahelyéről, ezért addig tologatja a dolgot, ameddig csak lehet. Végül december 22-én, mikor már szabin van, ráveszi magát, hogy elmenjen. 

Megtalálja az impozáns épületet a Parlamenttel szemben. Feltekint a házszámra. Benyomja a hatalmas ajtót. Kedves érdeklődik a portásnál, hogy hogyan tovább. A portás bután pislant, majd oldalra fordul, és felolvassa a falára ragasztott hosszú közleményt, melynek lényege, hogy már hetek óta nincsenek nyitva, nyitás január 23-án. Bori megállapítja magában, hogy ezt kiírhatták volna a honlapjukra is, majd hazasétál a metsző decemberi szélben.*

Második kör, január 25

*Bori erőteljes bűntudattal bár, de ráveszi magát, hogy csak később megy be a munkahelyére, és délelőtt elintézi a könyvtárazást. Már jó korán, nyitásra odamegy, felsétál az épület második emeletére, ahol egy elhagyatott recepciós pultot talál. 

Várakozik. 

Várakozik. 

Óvatosan elsétál jobbra. 

Óvatosan elsétál balra. 

Sehol egy lélek, de a könyvtár impozáns. 

Várakozik. 

Tíz perc múlva megjelenik egy nő, aki megkérdezi, miben segíthet. Bori elmondja az óhaját, hogy a Berlini Napló számaira lenne szüksége.

- Az megvan nekünk? - kérdezi a nő.

Bori udvariasan azt feleli, hogy úgy tudja, igen. A nő erre egy kis szobába vezeti, és megmutat egy fiókot, mondván, az a katalógus. Bori kihúzza, és kicsit meglepve találja magát szembe a rongyos, megsárgult, írógéppel nyomtatott katalóguscédulákkal. Szerencsére a B betűt átlapozva hamarosan rábukkan a Berlini Naplóra, amiből a katalógus szerint csak két szám van az intézetben, ezeket a raktárból kell kikérni. A raktári kölcsönzéshez és az egy napos beiratkozáshoz is ki kell tölteni egy cédulát, amiről Bori úgy saccolja, hogy a múlt század elején nyomtathatták. A könyvtáros tájékoztatja Borit, hogy a raktárba minden nap 10 órakor mennek csak le, tehát a kikért folyóiratot akkor hozzák majd föl. Bori tudott erről a szabályról, csak azt nem tudta előre, hogy a Berlini Napló helye is a raktárban van - ugyanis mikor a Politikatörténeti Intézet katalógusában rákeresett a dokumentumra, ezt a roppant informatív visszajelzést kapta: /srv/www/htdocs/tmpimg nem irhato

Mivel megállapítja, hogy a dokumentumok megszerzéséig még legalább másfél órát kell várnia, Bori kedvesen érdeklődik, van-e a könyvtárban internethasználati lehetőség. A könyvtáros azt feleli, hogy nincs.

Még szerencse, hogy Borinak vannak offline teendői is. Egyesével kipakolja a táskájából a laptopját, a töltőt, a füzeteit, és egyéb cuccait, és a kupaccal egyensúlyozva megy be a terembe – a táskáját ugyanis nem viheti be, azt kint kell hagyja az előtérben, bár felelősséget senki sem vállal érte.

Bori kényelmesen elhelyezkedik egy asztalnál, és elkezd dolgozni. Lassan elérkezik a tíz óra. Bori dolgozik tovább. Tíz óra tíz. Bori dolgozik tovább. Tíz óra harminc. Bori teendői véget értek. Kezd kicsit aggódni, mikor hozzák neki végre a Berlini Naplót. Elvégre rajta kívül senki sincs a könyvtárban, nem valószínű tehát, hogy a könyvtáros roskadozik a teendőktől. Bori feláll, körbejár, hogy keressen valakit, akitől megkérdezheti, mikor érkezik meg a raktári kérése. Nem talál senkit. Pár perc múlva érkezik egy könyvtáros, akitől érdeklődik. Az alábbi választ kapja:

- Nem tudom mikor ér vissza a kollégám, de remélem miharmarabb.

Bori tovább várakozik. Hamarosan jön egy újabb könyvtáros, akinek felteszi az előző kérdést. A válasz:

- Remélem minél hamarabb.

Tíz óra negyven. Végre megérkezik a raktáros kolléga, és átadja a két, megsárgult és salátaként foszladozó folyóiratot. Bori egyesével átnézi őket, és befotózza az összes oldalt. Megállapítja, hogy kár volt 1500 forintért fotójegyet vennie, mert a kutya sincs a közelben, aki azt nézni, mit csinál (bár persze szeretne becsületes lenni). Alig tíz perc alatt végez. További tíz percet vár, mire jön valaki, akinek visszaadhatja a dokumentumokat. Aztán gyorsan felöltözik, és sietve elhagyja a könyvtárt, hogy végre haladjon is a teendőivel.*

My year 2016

Az előző éves beszámolómat azzal zártam, hogy most ugyan boldog és kiegyensúlyozott vagyok, de 2016 minden bizonnyal a változások és a nehéz döntések éve lesz. Többé-kevésbé így is történt, bár rengeteg minden nem úgy alakult, ahogy vártam. Lássuk!

Január

A szilvesztert Bálinttal töltöttem, először Szabó Petiéknél, utána Bálint társaságával – és hiába készültem rá nagy lelkesedéssel, bizony nem volt nagy szám. Az ünnepi pihenések után aztán beindult az év, és elkezdtem gőzerővel dolgozni a szakdogámon, valamint azon tanakodni, mit is kezdjek az életemmel a CEU után.

Február

Februárban beköszöntött a majom éve. Továbbra is sokat foglalkoztam CEU-s tanulmányaimmal, emellett felvettem egy statisztika kurzust az ELTE-n is. Csatlakoztam a Tikkun Olam önkéntes csapatához, de igen hamar vissza is léptem belőle. Heti néhány alkalommal kisegítettem a B4-ben is.

Március

Márciusban leadtam a jelentkezésemet a Haifai Egyetem Peace and Conflict Management mesterképzésére. Interjúkat készítettem a szakdolgozatomhoz. Megvolt a híres-nevezetes Brubaker hét is a CEU-n, ahol maga prof. Rogers Brubaker tartott nekünk beszélgetős előadást, és kb. 10 percet eltöltöttem vele kettesben egy szobában is, ahol csak a szakdolgozatom volt a téma. A hónap végén Kezdődött az In Between program, aminek a keretében először Varsóban, majd Erdélyben voltam kutatni.

Április

Április elején még nagyban kutattam Romániában, de utána is sok minden történt. Orsi hazautazott hozzánk több mint két hétre, és ezalatt rengeteg programot csináltunk. Többek között voltunk egy Segway túrán apu óhajára, ami tök klasszul sikerült. Megvolt a Széder este, és ellátogattunk Miskolcra is Pistihez és Moncsihoz, akiknek március végén megszületett kislányuk, Lilla. Orsi ittlétét apu fergeteges 60. szülinapi ünneplésével zártuk a Mandragóra étteremben, amire prezentációval és egyéb meglepetéssel is készültünk. Voltam a Mediánnál kérdezőbiztosi képzésen, úgyhogy ezzel a munkával is bővült feladataim listája.

Május

A hónap elején volt egy Haver hétvége Leányfalun, ami tök jól sikerült. Apu 60, én pedig 24 éves lettem. Volt egy klassz kétnapos családi kirándulásunk Szombathelyre, ahol velünk tartott Bálint is. Ez azért is volt nagy szám, mert ez volt az első olyan utazás, ahol a barátom és a családom együtt voltak. Nagyon jól éreztem magam még úgy is, hogy ekkor már gőzerővel dolgoztam a szakdolgozatomon, hogy a leadásra tökéletes legyen.

Június

Június a CEU-s tanulmányaim lezárásáról szólt. A hónap elején leadtam a szakdolgozatomat, majd hamarosan meg is védtem. Évfolyamelsőként végeztem, a szakdolgozatomra és a védésemre is a legjobb, „A” jegyet kaptam, amiért egy külön ceremónia keretében Outstanding Academic Achievement Award-dal jutalmaztak. Volt év végi fotózásunk és búcsúbulink is, majd 25-én a MÜPA-ban vehettem részt egy igazán nagyszabású és csodaszép diplomaosztón. Miután minden lezárult, Bálinttal Zalakarosra mentünk wellnessezni – a hétvégét még tőle kaptam ajándékba a szülinapomra. Nagyon jól éreztük magunkat, teljesen oda meg vissza voltam ettől az ajándéktól. Hazaérve elkezdtem egy hébertanfolyamra járni az IKI-be, és beindult a Mediános munkám is. Bár megtudtam, hogy fölvettem a Haifai Egyetemre, továbbra is bizonytalan voltam a jövőmet illetőleg.

Július

Júliusban sok további Medián interjút csináltam. Bálint is dolgozott, egy filmben kapott videóasszisztensi munkát, és emiatt keveset találkoztunk. Megvolt Andris és Jutka 60. születésnapja is, és a családi ebéd során Eszter és Gézu bejelentették, hogy babát várnak. 13-án volt Bálinttal a kapcsolatunk 3. évfordulója, amit később egy indiai étteremben ünnepeltünk. A hónap végén Nagyvelegen voltam a Varázslatos táborban, ami, mint mindig, most is fantasztikusan sikerült.

Augusztus

Augusztus első hetében Izraelben voltunk Petrával, és egy kalandokban és pihenésben egyaránt gazdag időt töltöttünk legközépsőbb tesónk társaságában. Hazaérve a nyár egyik további eseménye volt, hogy staff-ként (!) bemehettem a Szigetre – a Zsidó Múzeum sátránál lebzseltem egész délután, este pedig Bálinttal buliztunk. Sajnos egy félreértés miatt azon a napon voltam kint, mikor a Rihanna-koncert volt, és nem a Manu Chao napon, ahogy eredetileg terveztem, így a zenei élmény nem volt olyan nagy, de jól éreztem magam. A hónap végén családi nyaralásra is sort kerítettünk, szüleimmel és Petrával Tokaj környékére látogattunk el. Augusztusban végül eldőlt a jövőm is, hogy úgy mondjam. Bár felvettek a Haifai egyetemre és némi ösztöndíjat is megítéltek nekem, egy megérzésre hallgatva úgy döntöttem, nem utazom ki. Helyette új lehetőségek pottyantak az ölembe: egy kutatási asszisztensi munka a CEU-s oktatóm, Luca mellett, illetve a projektkoordinátori állás a Centropánál. Ezzel a kérdés szinte észrevétlenül, viszonylag nagy stresszek és nehéz döntések nélkül rendeződött.

Szeptember

Szeptember elsejével megkezdődött a munkám a Centropa Alapítványnál, úgyhogy a hétköznapjaimat immár munkával töltöttem, de hétvégente akadtak programok. Rögtön a hónap elején Bálint egyik unokatestvérének az esküvőjén voltunk, ahol nagyon jól éreztem magamat. Aztán Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, ami szintén jól sikerült. Végül volt egy hétvégi HUB-esemény is: Tomiék rácalmási nyaralójába ment a HUB csapata egy kis nyárutó pihizésre. A hónap végén máris utaztam a Centropával, méghozzá Kijevbe, ahol egy szemináriumunk volt. Sokat nem láttam a városból és munkám se nagyon akadt, de tapasztalatnak mindenképpen jó volt.

Október

2016 októbere szomorú hónap: 13-án, éppen a hónapfordulónk napján Bálint szakított velem. A hirtelen jött bánat rányomta a bélyegét az elkövetkezendő hetekre és tulajdonképpen az évem egész hátralévő részére.  Az időmet főként munkával töltöttem – a Centropa mellett kaptam egy kisebb állást Michael Miller volt CEUs tanáromtól is - és igyekeztem a családommal lenni. A hallgatói jogviszonyom 31-ével hivatalosan is megszűnt; diákéveim véget értek.

November

Bár továbbra sem éreztem valami fényesen magam, novemberben kicsit fellélegeztem: beindult az élet a HUB háza táján. Marcell és Tomi is hazajöttek Amerikából, ráadásul Ropi kutya is sokat időzött nálunk, és munka is akadt bőven: így hát a HUB egyszeriben megtelt élettel, és azon kaptam magam, hogy sok időt töltök ott, és nem bánom, sőt, szeretem, mert ha ott vagyok, egyszerűen csak jól érzem magam. Újítás volt, hogy – kicsit a szakításunk miatt is – egészen rövidre vágattam a hajam, amit a mai napig nem tudom eldönteni, hogy szeretek-e, vagy sem. Beindultak a hétvégi szemináriumok is: Marcellal voltunk Krakkóban, utána pedig egy budapesti szemináriumon. 19-én megszületett Eszter és Gézu kisfia, Zsombor. Bár előbb érkezett, mint várták, szerencsére egészséges. Szembesültem azzal, hogy bár azt hittem, tengernyi szabadidőm lesz, ismét olyan elfoglalt vagyok, mint általában mindig.

December

A decembert az In Between konferenciával indítottam: a tavaszi program résztvevőit ismét meghívták Varsóba, hogy beszámoljanak a tapasztalataikról. Nagyon jó volt kicsit kiruccanni, ismét találkozni a régi csapattal, és az is jól esett, hogy a prezentációmat megdicsérték. A következő hétvégém sem volt szabad, akkor ismét egy Centropa szeminárium volt: hajtósan telt tehát számunkra az év vége. Voltak ezen kívül évzáró-karácsonyi-hanuka partik, külön kiemelendő természetesen a szokásos BK-s karibál. Aztán eljött karácsony, ami már hagyományosan családozósan, klassz ajándékokkal és finom falatokkal telt. Holnap Izraelbe utazom, hogy ott fejezzem be a 2016-os évet (egy órával előbb, mint ti itt Magyarországon!)

Annyi mindent szeretnék még mondani erről az évről, hiszen annyi minden történt! Így visszatekintve az év első hónapjai, a CEU-n töltött idők úgy tűnnek, mintha nem is idén történtek volna. Ez az év tényleg a nagy változások éve volt, és tudom, hogy nagyon-nagyon keveset blogoltam róla – amit sajnálok, jövőre talán szorgalmasabb leszek!

A legfontosabb változás, hogy tanulmányaim véget értek – bár lehet, hogy elvégzek még valamilyen kurzust, diákéveim visszavonhatatlanul lezárultak. Az életemnek egy új szakasza kezdődött el idén. Arról is írtam már korábban, mennyire hálásnak és szerencsésnek érzem magam, hogy olyan könnyedén csúsztam át a munka világába. A lehetőségek szó szerint az ölembe pottyantak, imádom a munkahelyemet, és azon kívül is vannak kiegészítő munkalehetőségek az életemben. Furcsa arra gondolni, mennyire ködös, homályos volt nekem ez az időszak tavaly ilyenkor, mikor még nem tudtam, mihez kezdek majd a CEU után. Próbálkoztam ezzel az izraeli képzéssel, de végül is örülök, hogy jó vagyok abban, hogy a szívemre hallgassak, és inkább maradtam. Úgy érzem, megtaláltam a helyem itt, jó úton haladok.

Ilyen szempontból nézve talán nem is véletlen, hogy Bálint most szakított velem. Ez csak még jobban ráerősít arra, hogy egy új korszak jött el az életemben – és egyébként az övében is, hiszen épp most tér át a síelésről a filmezésre, ő maga is keresi a helyét. Korábban leírtam már, hogy mennyire megdöbbentett és megrázott ez a szakítás, sajnos ez egy szomorú pontja a 2016-os évemnek, aminek a következményeit úgy érzem jó darabig viselni fogom. Ennek ellenére továbbra is nagyon hálás vagyok ezért a kapcsolatért, örülök a békés elválásnak, és reménykedem, hogy megmarad köztünk egy jó viszony. Bár szomorú vagyok, azért erősnek is érzem magam, és optimista vagyok a jövőt illetően. Ha már változások, ne felejtsük el, hogy a szingliség mint állapot nekem meglehetősen szokatlan: 2007 nyara óta nem voltam szingli 3 hónapnál hosszabb ideig, és azóta sosem voltam egyedül például karácsony, Valentin-nap, vagy nyár táján. Egyszerűen meg kell szokjam, hogy egyedül vagyok, ki kell békülnöm ezzel a szituációval, ami most elég hangsúlyos és furcsa számomra. Nincs most a környezetemben senki, akire lecsaphatnék, de egyébként is azt érzem, hogy mindenképp ki kell hevernem Bálintot, mielőtt továbblépnék, és erre legalább egy évet adok magamnak. Nehéz, mert bár a családom és néhány jó barát mellettem áll – amiért nagyon hálás vagyok -, plusz megjelent az életemben egy új közösség, a kollégáké is, azért néha magányosnak érzem magam. Próbálok arra gondolni, hogy előbb-utóbb találok valakit, aki csodálatos lesz és végre nem hagy el, csak ez pont ugyanannyira bekövetkezhet 1, mint 3, 5 vagy 15 év múlva. Mindegy, ahogy a nagyitól kapott kis gésám, Tsuki is figyelmeztet: optimizmus! Hagyjuk a fiúkat, most más dolgokkal kell foglalkoznom. Például magammal. 

Érdekes, hogy mennyire egyértelműen fordult a szakmai érdeklődésem a zsidóság és az előítéletek felé: mind a tanulmányaimban, mind a munkáimban ezekre a témákra fókuszálok már. Külön kiemelném erősödő szerepvállalásomat a Haver Alapítványnál. A Haverhez 2015 tavaszán csatlakoztam, ősztől elkezdtem sulikhoz járni, és idén, 2016-ban már abszolút felgyorsultak az események, olyannyira, hogy a decemberi évzáró bulin megkaptam a „Leghaverebb” címet az aktivitásomért. Szinte nehéz is összeszedni, mi mindent csinálok a Havernál. Egyrészt tartok "klasszikus" identitás foglalkozásokat, ezen kívül ott voltam számos összejövetelen, képzésen, ötletelésen arról, hogyan fejlesszük a többi oktatási programot: így például a tanár foglalkozásnál, a holokauszt foglalkozásnál, illetve a Gólem színházzal való együttműködésnél. Utóbbi egy diákoknak szóló tantermi produkció, melyet egy drámafoglalkozás követ. Ezekből is nagy lelkesedéssel tartottam egy csomót. Szerepet vállaltam emellett a Haver identitás foglalkozásának megújításában is, itt tulajdonképpen koordinátor vagyok. Ez a projekt még tart, várhatóan tavaszra készül el. Izgatottan várom, mi sül ki belőle. Egyszóval a Havernál igazi bennfentes lettem, amire ráerősít, hogy minden nap egy irodában dolgozom velük. Úgy érzem, hogy ez egy izgalmas és klassz dolog, amivel jót teszek, és még érdekel is.

Kiemelném, hogy rekordmennyiségű könyvet olvastam az idén. Pillantsatok csak a Könyvespolcra: 45 darab! Érdekes, hogy a nagyját épp az év elején olvastam, mikor elvileg baromira lefoglalt a CEU – nyáron, mikor ráértem volna, reader’s block-om volt. Legjobb olvasmányaim a 2016-os évből a következők: The Martian; Rozsban a fogó; Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában; Az idők végezetéig; Az ajtó; Love, Rosie; The night circus; Harry Potter és az elátkozott gyermek; Bogar bárd meséi. Szerencsére bőven el vagyok látva olvasmányokkal legalább a jövő év első hónapjaira.

Viszonylag ritkán blogolok politikai eseményekről, pedig a politika és a közélet alaposan foglalkoztat. Épp azért, mert annyira követek mindent, nem is tudom már összeszedni, mi minden történt az idén. Rengeteg minden történik, ami nem tetszik, ami dühít, és amit nagyon helytelennek érzek – például a kormány xenofóbia-kampánya, a gyűlölet erősödése, az egész háború Szíriában – és mégis tehetetlennek érzem magam, úgy érzem, hogy bár fellépést sürgetek, magam sem teszek semmit. Jó lenne megtalálni a módját, hogy változtassak ezen valahogy.

És hogy mik a terveim 2017-re? Mikor nemrégiben az új határidőnaplómra pillantottam, egy erős félelem fogott el az üres lapok láttán: mi tölti majd be ezeket a heteket? Mi vár rám? De kicsit eltúloztam a dolgot, hiszen valójában nem az ismeretlenbe ugrom bele. 3-án hazajövök Izraelből, másnap bemegyek dolgozni, és nincs más dolgom, mint hogy a Centropa jó projektkoordinátora legyek: azt például már tudom, hogy februárban egy berlini szeminárium, nyáron pedig a Centropa Summer Academy vár rám. Emellett folytatom a munkámat Michael Miller mellett, lesz egy kisebb dolgom még a Medián-féle kutatással, tavasszal pedig ismét segítek Lucának. Úgy tűnik tehát, hogy munkából nem lesz hiány. Ami újévi fogadalmam, hogy valahogy emellé is bepréseljem az edzést – de most már igazán. Az van, hogy évek óta szeretnék változtatni az alakomon (tudom, tudom, nem vagyok kövér disznó, de igenis van ami nem tetszik) és egyszerűen nem jutok el odáig, hogy megtegyem, pedig úgy szeretném. Emellett elkezdtem németórákra is járni, ami tök jó, csak egy csomót kéne itthon is gyakorolnom, amit meg elhanyagolok, szóval erre is hangsúlyt kéne fektetni…

Lényeg a lényeg, úgy saccolom hogy 2017 az ideihez képest jóval kiegyensúlyozottabb – unalmasabb? – év lesz. Semmi nagy esemény, semmi nagy változás, csak én és a munkám. Feladatok, fejlődés, kihívások, miközben azért minden nap az ágyikómba jövök haza, és hétvégén a családommal punnyadom el az időt. Azt hiszem, átnézem januárban a munka melletti továbbtanulási lehetőségek listáját, de ennyi. 2017 rólam fog szólni, arról, hogy rendezem az érzéseimet, az életemet, és megyek előre egy egészen kijelöltnek tűnő úton. 

Karibál

Most hétvégén volt a hagyományos BK-s karácsonyi bál, amire természetesen mentem, és hosszas unszolásra Shizut is meggyőztem arról, hogy jöjjön. Seren sajnos nem tudott jönni a vizsgái miatt, és Barnus sem bukkant föl, de azért szép számmal összegyűltünk szombat este Budapest belvárosában az egyik szabadulószobának kialakított helyiségben. Mielőtt azonban csatlakoztunk volna az ünneplőkhöz, Shizuval volt egy fontos közös projektünk: elmentünk a Massolit könyvesboltba, ami a karibállal egy utcában volt, és ahová - még júniusban - kaptam a CEU-tól egy ajándékutalványt a diplomamunkámért. Mivel az utalvány év végéig érvényes, sürgősen le kellett vásárolnom, de valahogy sehogy sem sikerült időt találnom arra, hogy eljussak a boltba. Most kapóra jött, hogy közel is van, és Shizu is velem van, mint tanácsadó.

Szóval beléptünk a boltba, ami egy tök klasszul kialakított angol nyelvű könyvesbolt és kávézó, és nem volt egyszerű dolgunk. Végigböngésztük a polcokat, de bizony sok ideig tartott dűlőre jutni. Először is: a könyvek jó része tudományos mű volt (ami a CEU-tól tulajdonképpen érthető választás: nyugodtan vehettem volna valamit zsidó vagy gender témákban, esetleg a Szovjetunió vagy Jugoszlávia történetéről) - de az utalványomat inkább szépirodalomra szerettem volna költeni. Az irodalmi részleg azonban kicsi volt -  viszont annál sokszínűbb. Ami nehézséget okozott, hogy a szerzők és művek nagy részét nem ismertük - egyáltalán nem hasonlított egy átlagos könyvesbolt kínálatához. Ennek ellenére az a benyomásom volt, hogy egy gondos és nagyon színvonalas válogatás található a polcokon. Kapaszkodók hiányában elkezdtük, amit az ember ilyenkor tehet: egyik szimpatikus könyvet vettük le a másik után, megszemlélve a borítót, majd elolvasva a fülszöveget. Végül akciónk sikerrel járt, és 3 könyvvel távoztam. (Az utalványom 5000 Ft-ra szólt, ami pont két és fél könyvnek felel meg, inkább vettem tehát hármat és ráfizettem egy kicsit). Ez elég klassz dolog, tekintve, hogy szinte sose veszek könyvet. Izgatottan várom, hogyan tetszenek majd? Kösz, CEU!

A vásár után végre megérkeztünk a bál helyszínére, amit csodaszépen kidekoráltak a szervezők, és ahol már elég sok jelenlévő összegyűlt. Hamarosan megérkezett Rabbot, aki házi kenyereket és szendvicskrémeket hozott, és persze volt bőven süti is. Eljött Jim, A Sárközi lányok, Napcsi és Dol, és Kíra is elszakadt a tanulnivalóitól. Közösen megbeszéltük a Monty Hall valószínűségi paradoxon rejtélyeit, aztán pedig társasoztunk. Először hangyás társast játszottunk, aztán pedig Sorban állást. Mindkettőnél csak betársultam egy játékos mellé (továbbra sem szeretek társasjátékozni), a Sorban állás esetén főleg a szabályzatot olvastam, ahol érdekes ismertető volt a játék alapjául szolgáló lengyel kommunizmusról. :D Volt persze ajándékozás is. Viko jóvoltából mindenki kapott gravírozott Bagolyköves-hópelyhes bögrét, Merótól kaptam fürdőbombát, Adam pedig szaloncukorral kínált meg. 

Tizenegy felé aztán elkezdtek csendben hazamenni azok, akik nem aludtak a bálon. Én maradtam, mert ezt szoktam meg, de rájöttem, hogy lassan kiöregszem ebből. Az előző években a bálok mindig iskolákban, tornatermekben voltak, ahol lehetőség volt egy másik terembe vagy esetleg egy sötét sarokba elvonulni, ha valaki aludni akart. Tavaly és már idén sem egészen adatott meg ez a lehetőség. Valójában arra voltam ítélve, hogy megpróbáljak aludni ugyanabban a pincehelyiségben, ahol 15 ember egész éjjel fent volt és fennhangon kacagva történeteket osztott meg egymással. Nem hibáztatok senkit, ez a bál lényege, de nekem éjjel aludnom kell - és ezúttal nem nagyon sikerült. Még hét előtt felkeltem és elbúcsúztam a bagázstól, aztán pedig hazabattyogtam az ébredező Budapesten - ami egyébként nagyon szép volt. 

Egy kis karácsonyi BK-hangulat mindig jó :)

Én mostanában

Egy kis beszámoló arról, hogyan is tengetem mostanában napjaim.

Miután Bálinttal szakítottunk, egy darabig nehezen szoktam meg, hogyan is töltsem be azt az időbeli űrt, amit maga után hagyott, hogyan is töltsem el a napjaimat, ha már nem találkozunk és nem beszélünk többet. Azt gondoltam, hogy tengernyi szabadidőm lesz, de igazából nem így alakult. Szerencsére van két munkám, amik, bár elvileg együtt tesznek ki egy teljes állást, igazából egészen sok időmet elveszik. Ez főleg amiatt van, hogy nem könnyű összeegyeztetni őket. A kutatói asszisztensi állásomhoz például az utóbbi időben mindig a Szabó Ervin Könyvtárba kellett menjek. Ki kellett kölcsönözzek régi, az 1920-as, 30-as évekből való folyóiratokat, és átlapoznom őket, bizonyos témájú cikkek után kutatva. Ez amúgy egy egészen érdekes feladat. Még sosem használtam a könyvtár raktári szolgálatát, úgy működik a dolog, hogy az ember lead egy rendelést, vár fél órát, mire fölküldik az anyagot, ráadásul ezek olyan szövegek, amiket nem is lehet elhozni, csak helyben olvashatók. Bár sokszor fárasztó órákon át újságokat lapozni, a tartalom igazából tök érdekes. Van abban valami varázslatos, hogy az ember belepillanthat, mit olvastak kilencven évvel ezelőtt. A  fő problémám a könyvtár nyitva tartásával van. Hétköznapokon 10-től 8-ig van nyitva, szombaton pedig 10-től 4-ig. Vasárnap zárva. Én, aki a CEU nagyszerű, tanulóbarát nyitva tartásához szoktam, ezen teljesen kivagyok. Tök szívesen kezdeném a napomat korán a könyvtárban, de nem lehet, mert csak 10-kor méltóztatnak kaput nyitni. Tök szívesen mennék oda szombaton, de 4-kor már bezártak. Vasárnap ki sem nyitnak. Hát ez mi? Így jobbára marad az a megoldás, hogy munka után - 4-5 óra tájban - menjek oda, és maradjak késő estig, de így is csak pár órát tudok minden nap haladni. Sokkal praktikusabb lenne, ha rászánhatnék kevesebbszer, de hosszabb időket, de egyszerűen nem engedi meg a nyitva tartás. Tök kiakasztó.

A Centropa és a CEU összehangolása miatt például még azt sem sikerült összeraknom, mikor járjak mozogni. Elvileg itt lenne rá a lehetőség - szingli vagyok, független és elhivatott, most kell bomba formába hoznom magam. Csak közben... mikor? Esténként nem tudok edzeni menni, mert az a könyvtározás ideje. Elmehetnék reggel, igen, de akkor először is nagyon korán kell keljek, utána pedig Centropa és könyvtár, és este jutok haza - hát azért ez komoly vállalásnak tűnik. És ha egyik este mégsem kéne dolgoznom, akkor is bejönnek ilyen programok, mint színház, születésnap, vásárlás, vagy kutyafüle. Szóval egyelőre a bénázás megy, és az elhatározás, hogy majd jövő héttől igazán belekezdek. 

Most igazából a Centropás munka is eléggé lefoglal. Múlt héten volt a krakkói szemináriumunk, az első, aminek a szervezésében már én is aktívan részt vettem. Mivel volt Krakkóban partnerünk - a szuper kedves és hatékony Katarzyna - én igazából csak koordinátori feladatokat láttam el, a szervezés gyakorlati része rá hárult. A szeminárium egyébként jól sikerült. Háromnapos volt, mi Marcellal egy nappal korábban érkeztünk, tehát összességében négy napot töltöttünk a városban. Még sosem jártam Krakkóban, és szerettem volna alaposan megnézni, de erre sajnos csak kevés lehetőségünk volt. Első nap délután érkeztünk, a szállásunk a zsidónegyednél volt, és rögtön bejártuk a környéket valami vacsora után kutatva, az például egy jó séta volt, és nagyon jól elbeszélgettünk Marcellal közben. Másnap viszont beindult a szeminárium, és a kétórás idegenvezetéses zsidónegyed-túrán kívül már semmit sem láttam a városból. A szeminárium helyszíne a Galicia Zsidó Múzeum volt, ami öt perc sétára volt a hotelünktől. Kicsit izgultam ugyan, de az a helyzet, hogy itt sem hárult igazi felelősség rám: a gyakorlati szervezést végig Katarzyna intézte (én nem is tudtam volna, mivel nem beszélek lengyelül), a Centropa előadásait Marcell tartotta, és a fontosabb felmerülő kérdésekben is ő döntött. Szóval izgulnom nem igazán kellett, de azért segítettem, jelen voltam. Jó tapasztalat volt, hogy mit kell esetleg legközelebb másként csinálni, de azt hiszem, alapvetően elégedettek lehetünk mi és a résztvevők is.

Miután visszajöttünk Krakkóból, is volt bőven feladat a Centropánál,és ha nincs is, hát valahogy csinálok magamnak. Az a helyzet, hogy kezdem egyre jobban megszeretni a HUB-ot. A múlt héten például igazán beindult az élet: hazajött Tomi Amerikából, Marcell ismét behozta Ropi kutyát, egy nap a könyvelőnk is bejött a gyerekével, a Közös nevező szeminárium miatt rendszeresen bejött Eszter, Gábor és Szilvi tárgyalni  - szóval élet van, nyüzsgés van, és jó fej emberekkel vagyok körülvéve. Igazából először érzem azt, hogy tényleg olyan emberek vesznek körül, akikkel a világnézetünk, a céljaink, a terveink nagyon hasonlóak. Mindenkit tökre bírok, tök jól kijövünk, együtt megyünk ebédelni, és munka közben is sokszor el-elbeszélgetünk egymással. A Centropának szemináriumokat és kiállítást szervezek, de időről időre beszélek Julcsival a Haveros dolgokról, a foglalkozásokról és a megújuló programokról, amihez most fotózunk; és itt a közös nevező, amihez szintén játékokat és foglalkozást kellett kitalálni, és nekem ez az egész olyan szinte, mintha nem is munka lenne, hanem valamiféle szórakozás. Tudom, hogy ez valami isteni ajándék, hogy én ilyen helyen dolgozhatok, és remélem, nagyon sokáig tart majd ez az egész. :)

Pont emiatt, hogy jól érzem magam a HUB-ban és szeretem a kollégáimat, igazából nem bánom, hogy bent kell lennem, és sokszor egész sokáig maradok bent és teszek-veszek akkor is, amikor már nem kellene. Óvatosnak kell lennem, és azért figyelmeztetem magam, hogy ők a munkatársaim, és nem a barátaim, de jelenleg mégis ők esnek most a legközelebb hozzá. Az a helyzet, hogy nem tudom letagadni, hogy a szakítás óta azért elég magányos vagyok - és a munkám és a HUB-beli élet elég sokat segít ezen. 

Az a helyzet, hogy mindig is elég jól elvoltam egyedül - ez az introvertált emberek jellemzője. Szeretek otthon lenni a szobámban, szeretek könyveket olvasni, színezgetni, pokrócba bugyolálva teát kortyolgatni, szeretek a családommal lenni. Ennek ellenére néha úgy érzem, hogy nem élvezem, hogy egyedül vagyok, hanem magányos vagyok, és szívesen elmennék valahova, de nincs kivel, részt vennék valami társasági eseményben, de nincs társaságom, és persze - összebújnék valakivel, de már ő sincs nekem. Tudom, hogy ez egy rendszeres, visszatérő problémája az életemnek, amin mindig ideig-óráig túl tudok lendülni, aztán egyszerűen vannak pillanatok amikor nem megy, és akkor egyszerűen csak szarul érzem magam. De, hogy tényleg ne hangozzak nagyon negatívnak, hangsúlyozom, hogy most tényleg kezdenek jobban menni a dogok, és tökre örülök, hogy ezek a HUB-beli emberek itt vannak nekem. 

Úgyhogy érzem, hogy átalakulóban van az életem, valóban egy új fejezet kezdődik azzal, hogy magam vagyok, hogy ennyire fontos lett a munkám, és több idő van magamra is - nézzétek meg például a Könyvespolcot, idén rekordot döntök az elolvasott könyvmennyiséggel. Még az kéne, hogy el tudjak járni edzeni is, és végre lefaragjam a combomból azt a részt, ami kb. három éve zavar. 

A szakításunk már nem fáj annyira, határozottan jobban állok, mint pár héttel ezelőtt, ami egyértelműen az elmúlt idő eredménye, amiben egyáltalán nem találkoztunk és beszéltünk, meg talán egy kis tudatos munkáé is. Persze ne legyenek illúzióim: ha találkoznék most Bálinttal, ez az egész úgy omlana össze, mint egy kártyavár. Nem baj, eltelik még idő, dolgozom a témán. Most leginkább azt szeretném elérni, hogy ez az egész tényleg valami nagyon pozitív és szép emlékként maradjon meg bennem, és hogy valahogy egy jó kapcsolatot sikerüljön majd felépítenünk egymás között. 

A diákévek vége

Október 31-ével megszűnt a hallgatói jogviszonyom: már nem vagyok diák. Ez azért említésre méltó, mert hatéves korom óta diák voltam - kizárólag a 2013-as tavaszi (passzív) félévem alatt nem számítottam annak. Bár előfordulhat, hogy később még tanulásra adom a fejem, egy korszak kétségkívül lezárult! Eljött a teljes árú bérletek, menetjegyek, mozi- és múzeumlátogatások ideje.

Ettől függetlenül nem érzek nagy változást, örülök, hogy a munka világába kerültem. Szeretem a munkámat a Centropánál, bár még mindig csak ismerkedem a feladatokkal. Most két fő tevékenységem van, az egyik egy szeminárium szervezése Lengyelországban, Romániában és Budapesten (a téma ugyanaz, csak a helyszín más) - itt szerencsére nagyon sok segítséget kapok, az én feladatom tulajdonképpen csak a koordinálás. A szeminárium a boszniai háború témáját dolgozza fel, azon belül is a szarajevói zsidó közösségre koncentrál, ahol zsidók, katolikus horvátok, szerb ortodoxok és muszlimok közösen dolgoztak egy szociális segélyszervezetben. Nagyon szép történetről van szó, amihez készült film és egy kiállítás is. Utóbbiban nagy szerepem van, én voltam ugyanis az, aki összerakta a kiállítás szövegét és képanyagát (egy már meglévő korábbi kiállításból) és én fordítottam le a magyar szöveget is. Utána egy dizájner kezdett dolgozni az egyes tablók kinézetén, és ezt is folyamatosan figyeltük, irányítottuk Marcellal. Nagyon élvezem ezt a kreatív munkát. Remélem meglesz az eredménye és jól sikerülnek a szemináriumok - a hónap végén ott leszek Krakkóban, azt is nagyon várom. :)

A másik feladatom a Centropánál a Centropa Jewish Network (CJN) koordinálása. Ez egy hálózat, amiben európai zsidó iskolák vesznek részt. A tanárok számára folyamatosan szervezünk képzéseket, a diákoknak pedig versenyeket. Most debütál például egy nemzetközi videóversenyünk, azt kell elindítani, guideline-ok, honlap készül hozzá. Ez most a kevésbé kedvenc feladatom, de azért ez sem unalmas, azt hiszem. 

A Centropa mellett kaptam egy kutatási asszisztensi állást Michael Millertől, aki a CEUn tanított. Ezzel ő a 4. CEUs tanár, aki állást kínál nekem. :) Annál is jobban örülök, mert a munkám nála a tanév végéig, tehát júniusig szól. Így biztos lehetek benne, hogy addig van fix munkám. :) Millernek főleg könyvtárakba és archívumokba kell mászkálnom, anyagot gyűjteni és olvasni. Ezt sem mondanám szuperizginek, de legalább kifoszthatom a Szabó Ervin Könyvtár szépirodalmi részlegét is. 

Menet közben egyéni vállalkozóvá is váltam, és saját menő számlát adok az elvégzett munkáimért (miközben még mindig próbálok kiigazodni a jogi vonatkozások sűrűjében, amit úgy tűnik még a könyvelők sem mind értenek...) Elkezdtem rendszeres pénzt utalni a lakástakarék-számlámra.

Lényeg a lényeg: lassan, de biztosan haladok a felnőtté válás felé. 

Munkába álltam!

Megszoktam már, hogy ismerőseim szoros figyelemmel kísérik pályafutásomat: eddig az volt a téma, milyen egyetemre járok, ott milyenek a jegyeim, miből írom a szakdolgozatomat, és persze: mi lesz velem utána, mi leszek, ha nagy leszek? A falra mászom ezektől a kérdésektől, de ideje, hogy tényleg beszámoljak arról, hányadán is állok a munka területén. 

Be kell valljam, mindig kissé félve tekintettem arra az időszakra, amikor majd dolgozni fogok. Ez egy nagyon sivár, szomorú tényleg tűnt, hogy hát csak eljön ez is, mikor az ember minden nap, de tényleg minden nap bejár a munkahelyére, és elvégzi a feladatait, és néha elmegy ugyan nyaralni, de igazi szabadideje soha_többé_nincsen, és folyton aggódni kell olyan földhözragadt materialista dolgok miatt, mint a pénz. Épp ezért én úgy gondoltam, hogy az én munkakezdésem nagyon nehéz, nagyon para és nagyon nyögvenyelős lesz, de végül örülök, hogy nem így történt, sőt, épp ellenkezőleg: úgy tűnik, szinte észrevétlenül csúszom át a tanulmányok világából a munka világába, mert nem is igazán terveztem, hogy idéntől dolgozni fogok, csak valahogy így alakult. 

Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert egyelőre úgy néz ki, hogy

1) Gyorsan találtam munkát, és még keresnem sem igazán kellett, mert felajánlották nekem a lehetőségeket

2) Ismerős emberekkel, ismerős környezetben fogok dolgozni

3) Olyan munkám van, amit hasznosnak találok, ami érdekel, és aminek köze van a tanulmányaimhoz is

4) Egész rugalmas a beosztásom, dolgozhatok akár itthonról, és vállalhatok más kötelezettségeket is

5) Ki vagyok békülve a fizetésemmel.

De miről is van szó? Találtam magamnak egy kvázi "főállást", de emellett kisebb feladataim, projektjellegű munkáim is adódtak, amik persze rövid távra szólnak, nehezebben kiszámíthatóak, én mégis nagyon élvezem most, hogy több dolog van, és változatos dolgokkal foglalkozom.

1. Centropa Alapítvány

A "főállásom" a Centropa Alapítványnál kezdődött szeptember elsejével, itt koordinátorként fogok dolgozni. Ez egy nemzetközi, elsősorban Európára fókuszáló alapítvány, ami elég sokféle dolgot csinál. Elsősorban a zsidó múlt feldolgozásával foglalkozik (sok-sok interjú készült számos országban a huszadik századi zsidó életről, élettörténetekről), ezekből pedig filmek és oktatási anyagok készültek. Az alapítvány egy oktatási hálózatot működtet zsidó és nem zsidó sulikkal egyaránt, és folyamatosan szervez szemináriumokat, workshopokat, ahol különböző országok pedagógusai találkoznak, megosztják egymással a tapasztalataikat és ötletelnek arról, hogy hogyan tudnák felhasználni az óráik során a Centropa anyagait. Koordinátorként a feladatom, nos, mindenféle szervezés lesz, de még nem látom tisztán, mit is fogok csinálni pontosan. Nemzetközi szervezet lévén főleg angolul dolgozom, folyamatosan kapcsolatot tartok a bécsi és berlini főnökökkel, és több projektben is besegítek. Egyelőre heti 30 órában csinálom mindezt, tehát nem teljes állsáról van szó. A magyar főnit, Marcellt  Havertól ismerem, ugyanis ő is sokat önkénteskedett ott és jelenleg kuratóriumi tag. Megnyugtató, hogy ismerjük egymást, ráadásul nagyon laza és jó fej. Az iroda, ahol dolgozunk, az a Mozaik Hub, ahova a Haver is tartozik, és egy íróasztallal mellettem Péter és Julcsi ülnek. Mivel főleg számítógépről dolgozom, tudok bárhol dolgozni, ahol van net, szóval akár itthonról is. Az időmet pedig rugalmasan osztom be, így nem gáz, ha néha van egy-két elintézendőm nap közben is. 

2. Kutatási asszisztens a CEU-n

Az egyik nagyon kedves tanárom, Luca kért meg minket Borcsával arra már hónapokkal ezelőtt, hogy legyünk az asszisztensei az új kutatásában. Mikor biztossá vált, hogy nem megyek Izraelbe, ezt el is vállaltam, mert izgalmas, és mert nagyon szeretem Lucát. A kutatás kérdőíves, és kilencedikes osztályok körében zajlik. Két felmérés történik, egy most szeptemberben, egy pedig májusban, az eredmények alapján pedig azt tudja majd elemezni Luca, hogyan formálódtak az osztályközösségek, véleményközösségek a tanév során. A mi feladatunk Borcsával a sulikkal való kapcsolattartás: mindannyian 10 iskoláért vagyunk felelősek, akiket egy-két hete hívogatunk, keressük az ofőket, és velük egyeztetünk a kutatás időpontjáról. Ez egy több lépcsőből álló dolog, ami azért nem igazán egyszerű, mert a tanárokat, igazgatókat sokszor nehéz elérni, ráadásul káoszos az évkezdés, nincs a gyerekeknek órarendje stb. Egyelőre azonban nagyon pozitívak a tapasztalataim, mindenki nagyon kedves és segítőkész velem. Ez a munka most nagyon szépen kiegészíti a Centropát, de csak október közepéig tart, utána pedig majd májusban indul újra (és persze az is előfordulhat, hogy akkor valamiért én már nem is tudom csinálni). A kettő közötti időszakra Luca felajánlotta, hogy játszadozhatok az adatbázissal, ami nagyon izginek és persze jó tanulási lehetőségnek is tűnik.

3. Egyéb munkák

A fenti kettő most a fő tevékenységem, de vannak egyéb dolgok is, amivel foglalkozom mostanában. Egyérszt továbbra is tart a Medián kérdőívezése, amit most egy kicsit abbahagytam, de ha beáll a rend, lehet újra felveszem a fonalat. A Medián kutatása kapcsán kért meg Kovács András, hogy segítsek neki egy kisebb projektben, úgyhogy most ezzel is foglalkozom. Nagyon szuper, hogy KA keres ezekkel a dolgokkal, úgy tűnik, ez is egy nagyon szerencsés kapcsolat. Ha végre, végre, végre lezárul a Mediánnál az adatgyűjtés fázis (jövőre...?) akkor számíthatok arra, hogy munkát kapok az adatok elemzésével, tanulmányírással kapcsolatban. 

A fentiek mellett aktív önkéntese vagyok a Havernek, és van pár olyan feladat, amiért kapok némi pénzt. Ezeket is nagyon szívesen csinálom, és megint hangsúlyozom, hogy mennyire örülök a rugalmas időbeosztásnak, amelynek köszönhetően ezekre is jut időm.

Szóval összefoglalva: egy izgalmas időszak vette kezdetét nálam. Elsősorban a Centropa miatt izgulok, ez tényleg új feladat, új kihívás, ahol remélem, jól helyt sikerül állnom. Kérdés, hogy mennyire maradnak állandóak ezek a projektjellegű munkák, illetve az is előfordulhat, hogy a 30 óra a Centropánál végül 40-né növi ki magát. Szeretném, ha ezek a dolgok mind jól mennének, beállna egy stabil, állandó rend, és akkor elkezdhetek számolgatni is, hogy mire is elég a fizetésem, és milyen lépéseket kell tegyek a további, önálló élet felé. Egyelőre bizakodó vagyok és nagyon hálás, hogy eddig minden ilyen szerencsésen alakult. Vigyázz felnőtt élet, itt jövök!