Itt vannak az esküvői képek!

Végre-valahára megérkeztek Eszter és Gézu esküvőinek várva-várt fotói. Egy online tárhelyre vannak feltöltve, ahol jelszó ellenében mindet végig lehet nézni: a készülődést, a pár közös képeit, a szertartást, a csoportképeket és persze a lagzi pillanatait. Orsival és Petrával lelkesen ültünk le reggel, hogy végignézzük őket, és másfél (!) órába telt, míg mindet végiglapoztuk! Eszter is panaszkodott, hogy nem tudja, hogyan válogassa össze a képeket a facebookra. Ezek után nem csoda, hogy bajban vagyok ezzel a blogbejegyzéssel. Meg kéne osztani pár ikonikus fotót, de melyeket? Következzenek egy nehéz választás eredményei:

Az ördög a részletekben rejlik

A pár közös fotói

Ez az ölelés már egy férjes asszonynak szól

Lányos

Mimivel senki sem kelhet versenyre!

Vajon mi volt Gézu jele az oviban?

Egy kedves elkapott pillanat

Egy kicsit megkésett táboros beszámoló

Tudom, hogy lógok a táboros beszámolóval, de sajnos eddig nem volt időm rá, hogy megírjam. Most pedig már szinte nehéz is visszatekinteni, olyan régen volt!

Nos tehát, mivel a tavalyi és a tavalyelőtti tábor is olyan nagyszerűen sikerült, idén már egészen korán elkezdtem várni a tábort, szinte úgy, mint a karácsonyt. Mikor eljött a nagy nap, nagyon lelkesen mentem a Déli pályaudvarra, ahonnan a vonat ezúttal nem Rábcakapi felé, hanem Köveskál irányába vitt minket. Bizony, új helyszínen volt a tábor, és ez hozott néhány változást. Úgy tűnik, jövőre nem ide jövünk, mert több probléma is akadt a hellyel. A szervezők leginkább a tulajdonos, vagyis a kviblinéni hozzáállására panaszkodtak, és bár tény, hogy a táborhely hasonlított Kapira, azért mégsem volt ugyanolyan: nem volt nagytermünk, nem volt olyan jól felszerelt konyhánk, és az étkezőasztaloknál is csak szűkösen fértünk el, ráadásul ha lement a nap, zavaró volt a gyér világítás is. De azért nem volt olyan vészes szerintem, volt udvarunk, tűzrakó helyünk, és a már megszokott szobák az emeletes ágyakkal, ráadásul mi éppen a leghűvösebb szobát kaptuk (megéri a szervezőkkel jóban lenni).

Miért is számított a hűvös szoba? Hát azért, mert végig dög meleg volt. Hihetetlen, de a tábor 10 napja alatt végig tűző napsütés és 35 fok fogadott bennünket már a 7 órás ébresztőnél is. Így aztán kevésbé voltunk motiváltak a futkározós programokra, de úgy általában kint üldögélni és olvasgatni is fárasztó volt. Jó viszont, hogy a Balaton közelsége miatt két délután is strandolhattunk!

Szintén más volt az előző táborokhoz képest, hogy idén rengetegen jelentkeztek. Soha nem volt még ilyen magas a táboros létszám, a "csúcsnapon" negyvenen voltunk. Sok új arc bukkant fel, akiket én - mivel már nem fórumozok - nem is ismertem. Azt hiszem engem leginkább a nagy táboros létszám és a sok ismeretlen zavart leginkább. Oké, közösen vettünk részt a játékokban és volt lehetőség ismerkedni, de még így is hiányzott az a jól megszokott, családias légkör. Annyira sokan voltunk, hogy az egyes foglalkozásokon csoportbontásokban vettünk részt, ami jó ötlet volt és a szervezőknek biztos sok munkájába került, de szerintem nem volt olyan jó, mintha mindent közösen csinálhattunk volna. :(

Azért búsulásra nincs ok, mert a táborban ott volt szinte mindenki, akit ismerek és szeretek. Természetesen felvonult az öt szervező, Will, Shizu, Angel, Dol és Napcsi. Eljött táborozni Seren, Barnus, PuhaHajMarci és Kíra, Jimney, Angie, a Sárközi-lányok... és persze folytathatnám a sort. Megint volt sok jó óra és játék, kvízek, versenyek. Apropó, verseny. Vannak, akik szeretik, és vannak, akik nem; vannak, akit érdekel és akad, akit hidegen hagy. Én abba a kategóriába tartozom, aki ugyan szétstresszeli rajta magát, de nem tudja elengedni, beszáll a harcba. Természetesen a pontversenyről beszélek. Tavaly megnyertem, és persze maximalista vagyok, így hát ismét harcba szálltam, bár a táborozók magas száma miatt idén nehezebb volt a küzdelem! Ráadásul mivel csoportbontásban vettünk részt a programokon, valaki már kapott pontot egy órára, míg mások nem, és soha nem tudhattuk, hol is tartunk igazán. Én szinte végig langyos középmezőnyben voltam, és ez le is tört. Jimmel ketten ádáz szellemmel vetettük bele magunkat a versenybe, készültünk az órákra és mindent megcsináltunk, amiért csak pont járt. Ezért, azt hiszem, kicsit nevetség tárgyává is tettük magunkat, de minket már így szoktak meg, tartottuk a szintet :D A legmókásabb az volt, hogy megkértem Willt, gyűjtsük a táborban a kupakokat - Bálint családja gyűjti őket nagy tételben, hogy az érte kapott pénzt az evezőstelep felújítására fordíthassák - és Will azt mondta, jó, de akkor menjen a kupakgyűjtés pontért. Na, erre vérszemet kaptunk! Jimmel nekivágtunk a falunak, és először csak az árokpartot néztük, de minden kínosan tiszta volt. Hát belepislantottunk a kukákba is. Oké, oké, ezért aztán kaptuk a savat rendesen, de tény, hogy kukázásba fogtunk. Felfedeztünk egy szelektív hulladékgyűjtőt, ami roskadásig volt műanyag flakonokkal, amin rajta hagyták a kupakokat. Nekiálltunk lecsavarni őket. Feleannyira sem volt gusztustalan feladat, mint gondolná az ember. Azt hittük, nyeregben vagyunk, de Claire is felkötötte a gatyát, és egymaga több kupakot gyűjtött a tábor végére, mint mi ketten Jimmel. Több mint ezer darab gyűlt össze, alig tudtam a bőröndömbe tuszkolni, mikor hazahoztam. Bálint örülhet. :)

Szintén pontok jártak különböző szorgalmi feladatokért, úgyhogy Jimmel költöttünk, írtunk, rajzoltunk, színjátszóztunk, és megpróbáltuk megoldani Shizu barackul nehéz Sherlock feladványait is. A pontversenyt végül megnyerte Jim, ami miatt hatalmas gratu neki. A szoros küzdelemben Claire a második, én a harmadik lettem. Nagyon örültem neki, hiszen könyv járt érte! A Skorpió Vágtát nyertem meg, hamarosan el is olvasom. :)

Írok még arról, hogy a táborban idén is tartottam toleranciaórát, ami miatt nagyon izgultam, de végül legnagyobb örömömre sikeres volt! Valamikor tavasszal villant be az ötlet, hogy a foglalkozásom témája a bevándorlás, menekülés kérdése legyen, de akkor még egyáltalán nem sejtettem, hogy az olyan hatalmas és releváns problémává növi ki magát, mint amilyen most. Sokat gondolkoztam azon, milyen is legyen az óra menete, végül Shizu segített ki azzal, hogy javasolta, olvassam el Janne Teller: Ha háború lenne nálunk című mini könyvét. A könyv tulajdonképpen egy gondolatkísérlet arról, hogy háborúban áll Magyarország Ausztriával és Szlovéniával, Budapestet bombázzák, és egy család menekülni kényszerül - az arab világba. Az ő útjukat, érzéseiket kísérhetjük végig. Ennek alapján az egész órám egy nagy szerepjáték volt, ahol körbeültünk, és mindenki (tehát a kb. húsz résztvevő) egy karaktert mozgatott. Én meséltem, nekik pedig mindig dönteniük kellett, milyen irányba indulnak, vajon hogyan éreznek, mit tennének. Az órámmal alaposan kifutottam a 45 perces időkeretből, de csak azért, mert magam is meglepődtem, mennyire aktívan részt vesz mindenki a beszélgetésben, és miféle dilemmák merülnek fel. Sokan olyan dolgokat is felhoztak, amivel eléggé megizzasztottak, hiszen azért tudtam, milyen irányba szeretném terelni a mesét, de néha nehéz volt megmaradni azon a tracken. Nagyon örültem, hogy abban a kicsi, levegőtlen teremben is a többség éberen, lelkesen vett részt a játékban és a végére mindenki megértette a dolog lényegét, elgondolkodtak, meghatódtak. Nekem nagyon-nagyon jó érzés volt, hogy az óra után többen és többször jöttek oda hozzám, hogy elmondják, mennyire élvezték a programot. Úgy érzem, tényleg csináltam valami hasznosat, ennyivel is hozzájárultam a menekültek könnyebb megértéséhez, elfogadásához.

Bevallom, a tábor alatt többször volt az az érzésem, hogy ez most nem sikerült olyan jól, mint az eddigiek, de alapvetően még egy kevésbé jó tábor is egy nagyon jó tábor. Jó volt látni mindenkit, beszélgetni, játszani, olvasni, alkotni. Nem kérdés, hogy jövőre is megyek!

Öt év

Gáborral megünnepeltük az ötéves szakítási évfordulónkat. Na jó, inkább csak megemlékeztünk róla, de mint kiderült, egyikőnk sem emlékezett a pontos dátumra, sőt, ő arra se, mikor jöttünk össze. Érdekes, hogy minden mennyire múlandó, hogy azt, ami valamikor olyan fontos volt, mennyire könnyen el lehet felejteni. 

És a WhatsApp felfedezi az emberi sokszínűséget

Régóta van a telefonomon WhatsApp, és nagyon szeretem használni a kis ikonokat, amelyekből elég széles a választék: akadnak hangulatjelek, emberkék, állatok, növények, ételek, és még sokféle hülyeség. Néha persze akad, hogy hiányolok ezt-azt, de alapvetően mindig ki tudom egészíteni az üzeneteimet néhány cukisággal. Éppen egy hasonló üzenetet írtam, mikor felfedeztem, hogy egyes ikonok megváltoztak. Az embereket és emberi testrészeket ábrázoló képekre kattintva most már bőrszínt is választhat az ember. Mindegyik figura esetén hat opció létezik, a világosabb bőrűektől a feketékig, változatos hajszínekkel. Nem lennék igazi Nationalism Studies diák, ha ez nem dobott volna fel. Miért fontos ez? Nos azért, mert bennem fel sem merült eddig az az igény, hogy más színű figurák kellenének. Természetes volt, hogy én - fehér emberként - a fehér figurákat küldözgetem majd magamra és a környezetemre vonatkozóan. Bele se gondoltam, hogy mivel a WhatsApp globális program, ugyanezekkel a figurákkal kénytelen üzenni a kínai, az indiai és a dél-afrikai is. A WhatsApp kiváló példája annak, hogy a világot a fehérség lencséjén át szemléljük, mi vagyunk a központ. De most kinéztünk a dobozból! Éljen a sokszínűség!

Eddig azt hittem lehet belőlem jó háziasszony, és most egy kicsit megijedtem, hogy mégse

Szokásos történet: anyu és Petra vásárolni mentek, csak ebédre érnek haza, én pedig mint a jófej nagylány, rájuk csörgök, hogy előkészítsek-e valamit. Ez általában viszonylag gyakran lejátszódik, és kapom az utasításokat, hogy igen, pucoljak krumplit, melegítsem elő a sütőt, bla, bla, bla.

Na de ma! 

Ma egy sokkal embert próbálóbb feladatot kaptam, és a legborzasztóbb az egészben az, hogy elsőre nem is hangzik annak. Anyu szimplán azt mondta, igen, ott egy egész csirke a hűtőben, légyszi mosd meg kívül-belül, sózd és tárkonyozd be kívül-belül, majd zutty be a sütőbe.

Mindennapi kérés, nem igaz? Az emberek sokszor esznek csirkét, ugyebár? Elvégre nem arra kért anyám, hogy belezzek ki és készítsek elő egy polipot?!

Nos, megyek ki a konyhába, veszem elő a csirkét. Már látom, hogy ebből bajok lesznek. Egy egész csirke még megkopasztva, a feje nélkül is eléggé csirkeszerű. Ott vannak a lábai, meg azok a creepy kis csirkeszárnyak. Hogy ne is beszéljünk arról az odúról, ahonnan a beleit kihúzták, és ahová nekem most legalább háromszor be kéne nyúlnom: egyszer kimosni, egyszer besózni, egyszer betárkonyozni.

Úristen. Első pánikroham: Felhívni anyut, közölni vele, hogy sajnálom, képtelen vagyok rá. De nem, nem teszek ilyesmit. Ennél erősebb vagyok! Folyóvíz alá tartom a csirkét. Már ez az egyszerű művelet is komoly erőfeszítést jelent, de tartom magam. Időközben eszembe jut a film, amit tegnap láttunk Bálinttal: a Bábel, amiben egy mexikói esküvői jelenet során lefejeznek egy csirkét, majd a gyerekek nevetve kergetni kezdik a fejetlen állatot. 

Elhessegetem a képet. Biztos ami tuti, vizet lögybölök az állat belsőségeinek a helyére, de nem nagyon nyúlok bele. Kiteszem egy tálra a tiszta csirkét. Első művelet kész.

Hogy kicsit lenyugodjak a sokkból, kimegyek az erkélyre friss levegőt szívni. Nyugi, csak nyugi.

Besózott kézzel bedörgölöm a hallott csirke bőrét. Ha egy oldal kész, forgatni kell, jusson só a combokra, a hülye kis szárnyakra is. Időközben sűrűn bocsánatot kérek tőle. Kedves olvasók, azt hiszem nem tiszteljük eléggé az állatot, ami jóllakat bennünket. Több tiszteletet a csirkéknek!

Egyelőre elkerülöm az ijesztő nyílást, áttérek a tárkonyra. A zöld levelekkel teli csirke már megnyugtatóbb látvány, kezdünk eltávolodni az eredeti, túlságosan állatszerű tetemtől. Azért biztos ami tuti, újra kimegyek az erkélyre friss levegőt szívni. Megfordul a fejemben, hogy belül nem fűszerezem meg az állatot, de ez csupán félmegoldás lenne, és nem lenne finom a végeredmény.

Erőt veszek magamon, sóval is, tárkonnyal is bedörgölöm az odút. Azért feleannyira se nyúlok be, mint kellene, de a küldetést teljesítem. Fürgén kezet mosok, és ismét sűrű bocsánatkérés és hálálkodás közepette a sütőbe tolom Csirke Pajtit, majd elmenekülök a konyha közeléből. 

Az a baj, hogy én imádom a sült csirkét, de kicsit aggódom, hogyan fogok nézni rá ezek után, ha majd a tányéromon fekszik. És hogyan fogok főzni, ha majd saját háztartásom lesz? Atyaég, ez a nap túl sok nem várt stresszt tartogatott, és még nincs is dél. 

Az emberek megházasodnak, gyereket szülnek, és ez borzasztó

Talán korábban is írtam már arról, hogy úgy tűnik, beléptem abba a korba, hogy rendszeresen látnom kell a Facebookon, hogy egy ismerősömet eljegyzik, házasodik, ne adj Isten szül. Különösen ilyenkor nyáron van tobzódás hasonló eseményekből. Az utóbbi hónapokra már legalább három eljegyzés jutott, akadt közte olyan, amin tényleg igencsak elcsodálkoztam, amolyan "micsoda? TE?!" jelleggel. De kerülnek fel fotók esküvőkről és ráncos arcú babákról is. Ami a legkiakasztóbb, hogy nemrég láttam, hogy Choz baráti társaságából két pár is gyereket szült - pedig csak annyi idősek, mint én. Most valószínűleg a többség nem érti, hogy miért rugózok ezen, és őszintén szólva én sem tudom. Nyilvánvalóan semmi közöm hozzá, és a házasság, valamint a gyermekszülés a boldogságkeresés társadalmilag abszolút elfogadott formái. De egyszerűen kivagyok. Kivagyok attól, hogy ezek az én ismerőseim. Kivagyok attól, hogy ez az én korosztályom. És kivagyok attól, hogy egyre jobban érzem, én nagyon, nagyon nem vágyom erre.

Holnap tábor!

Holnap táááááábor!

Tábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábortábor!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Itt az esküvői videó!

Eszter blogbejegyzésben számolt be róla, hogy elkészült az esküvőjük rövid, három perces videója, ami itt megtekinthető. Nekem nagyon tetszik, újra és újra megnézem :) Különösen sokat mosolygunk azon, hogy benne van, amint Bálint sört iszik, ez olyan tipikus. :D De elkapták a közös táncolásunk pillanatait is. És persze az ifjú pár továbbra is gyönyörű. (Még hogy ifjú pár! Már három hete házasok!)