Szempillaápolás!!!

Amikor a tizennégy éves húgod kér, hogy adj neki valamit, mert nem szép a szempillája, akkor érzed, hogy valami kibaszottul el van cseszve a külvilág által közvetített szépségideállal és a kamaszok önértékelésével

A zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétál egy bárba...

...méghozzá a híres bristoli The Shakespeare-be, ahol sörkülönlegességeket és cidert isznak. De mi a poén?

Nos, a bristoli kiruccanásom több szempontból is érdekes volt. A Haver nevében voltam kiküldetésen egy képzésen, aminek a rasszizmus és a radikalizáció volt a témája, és elvileg azzal kellett volna foglalkoznia, hogy új eszközöket és módszereket tanítson nekünk. Ráadásul az szerepelt a kiírásban, hogy számos ország szervezeteit várják, hogy aztán lehessen tapasztalatot cserélni és partnerségeket kialakítani. A Haver épp ezért küldött, mert nagyon szeretnének valahogy nemzetközi projektekbe is bekapcsolódni.

Én persze tökre örültem, hogy utazhatok és új tapasztalatokat szerezhetek, de végül az utazás nagyon más volt, mint vártam. Szakmailag teljesen csapnivaló volt: már a szervezést sem értettem, semmiféle infót, programot nem kaptam előre, azt se tudtam, hol lesz a szállásom, és hova kéne megérkeznem. Mikor vasárnap hajlani háromkor (!) elindultam a reptér felé, még nem tudtam, mi lesz velem pontosan, ha elérem Bristolt. Már a Londonból kifelé tartó buszon ültem, mikor a mindenható mobilnet segítségével sikerült ledumálnom a programvezetővel, hogy felvesz a buszállomáson. Mikor megérkeztem, még várnom kellett egy kicsit, majd sietve beszaladt három fiatal: egy fekete és egy fekete-de-világos-bőrű lány, illetve egy indiainak kinéző fiú, akiről később kiderült, hogy srí lankai. Ezen a ponton még nem volt világos, hogy pontosan ki kicsoda, csak bemutatkoztak, és továbbindultunk, miközben ők iszonyat pörgős British English-sel beszélgettek egymás között. A bőröndömet otthagytuk egy kávézóban, mondván, hogy ők megőrzik nekünk (wtf?)* és továbbmentünk kajálni valami híres csirkefalodába, miközben én továbbra sem értettem, hogy akkor most pontosan mi is történik. Ebéd után visszamentünk a csomagjainkért, aztán buszra szálltunk, és eljutottunk a szálláshelyünkre, ami a várakozásaimmal ellentétben nem egy hotel volt, hanem egy kibérelt ház. Meg kell mondjam, hogy imádnivalóan stílusos shabby chic ház volt, és nagyon kényelmes volt a szobám, de nagyon furcsának találtam, hogy ez a helyszín. Ugyanis ez azt jelentette, hogy magunknak főztünk. Ja. A kaját ugyan megvették és elénk tették a szervezők, de hamisítatlan British mirelit pizzát, húsos pitét, és müzlit ettem öt napig. 

A csapat a bristoli katedrálisnál

Szépen lassan kirajzolódott, hogy mi is van akkor pontosan. A fekete és nem-igazán fekete lányok voltak a szervezők. Mindketten Londonban születtek és nőttek fel, de az egyiküknek jamaikai és guyanai felmenői voltak, a másiknak pedig ír és... szintén valami afrikai ország. Ők vezényelték a programokat, de egyben részt is vettek bennük. És át is térhetünk a résztvevőkre, akikből rajtam kívül csak egy volt, a srí lankai srác. Na most ez rögtön olyasmi, amit nagyon nem tudtam hová tenni... mi az, hogy megtartanak egy képzést két emberrel? Állítólag többen jelentkeztek, majd nem bukkantak fel (talán csak a vízum kellett nekik?) de akkor is. Ebben a helyzetben meg sem kellett volna tartani az egészet. Ugyanis ahogy azt sejtitek, a networkingelésnek lőttek. Nem ismerkedtem meg más szervezetekkel, nem cseréltem tapasztalatot, és nem alakítottam ki partnerségeket. Maga a "képzés" is eszméletlen béna volt. Főleg elméleti dolgokról esett szó, beszéltünk a rasszizmus definícióiról, típusairól, a radikalizáció jelentéséről, folyamatáról, okairól, de semmi kézzel foghatót nem kaptunk ahhoz, hogy akkor ezzel most mi a gyakorlatban mit is kezdjünk. Mivel inkább rasszizmus fókuszú volt az egész, egy idő után azon kaptam magam, hogy nem is a zsidókról, hanem a cigányokról hozok fel példákat. És ez így ment két napig, de ez is csak lájtosan, elkezdtük fél tízkor, és háromra már be is fejeztük.

Szóval igen, a program szakmailag egy nagy ZÉRÓ volt, és sajnálom, hogy szegény Haver egyáltalán pénzt adott ki érte. De azért én jól éreztem magam. Olyan volt, mint egy kellemes nyaralás a spanokkal. A szállásunk nagyon klassz volt, és Bristolra is maradt időnk. Én teljesen odavagyok a tipikus brit házakért és templomokért, amikből itt is jutott bőven, de megnéztük a kikötőt és több ingyenes múzeumot is (ami elvileg a program része volt, gyakorlatilag egyáltalán nem kapcsolódott a témánkhoz azon kívül, hogy egy kisebb szekcióban tanulmányozhattuk a brit rabszolgakereskedelmet). A csúcs az volt, hogy a többiek kitalálták, hogy menjünk színházba, és úgy is lett. Elmentünk a bristoli Old Vic-be, ami a legrégebbi  folyamatosan működő színház az "angol nyelvű világban", és megnéztünk egy Shakespeare-darabot! Fent ültünk a kakasüllőn, a színpad negyedét nem láttam, végig shakespeare-i Englisht beszéltek, aminek felét nem értettem, DE azért mégis csak hatalmas élmény volt! Szórakoztató volt a darab, és mégiscsak Shakespeare Angliában, a legrégebbi színházban! Mint utólag rájöttem, a Vízkereszt vagy amit akartok vígjátékot láttuk, ami ott most Twelfth Night címen fut. És persze elmentünk egy bárba is, mint az a poszt címéből kiderülhetett, és tök fincsi cidert ittam, amit azért választottam, mert bagoly volt a címkéjén.

A színházban vagyunk éppen

Persze fontos még kiemelni, hogy tök izgalmas volt ezekkel az emberekkel találkozni. A szervező lányok is sokat meséltek magukról, de a legérdekesebb mégis a srí lankai fiú volt. Kezdjük ott, hogy első nap rá kellett keressek a térképen, pontosan hol van Srí Lanka (meg Guyana, ha már itt tartunk). Mesélt egy csomót az ország történetéről, konfliktusairól, kisebbségeiről, ételeiről, és persze a buddhizmusról, mivel ő is buddhista. Ez eléggé elkezdte piszkálni a kíváncsiságomat, mert a buddhizmus régóta érdekel. Szóval mesélt nekem a lélekvándorlásról, a karmáról és a nirvánáról. Még egy vékonyka könyvet is adott nekem, amit a Dalai Láma írt, és amit nála volt, de azt mondta, szívesen megválik tőle. Én sajnos borzasztónak találom a gondolatot, hogy újra és újra megszületünk, de egyben végtelenül logikusnak is. Nem akarok hinni benne, de lehet mégis hinni fogok, ki tudja.

Szóval a zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétált egy bárba. Vagy ha úgy tetszik, a magyar, a jamaikai-guyanai-brit, a srí lankai és az ír-afrikai besétált a bárba. És ez egy tökéletes vicc kezdetének tűnik, de az igazi poén az, hogy mindez egyáltalán nem számított. Nagy örömmel és kíváncsisággal beszéltünk egymás tapasztalatairól, szokásairól, kultúráiról, miközben ugyanazt a sört kortyolgattuk egy multikulti városban. 

*Mint megtudtam, a kávézó a Bagbnb hálózat része volt. Erről most hallottam először, de zseniális: az Airbnb mintájára itt nem szállások közül választhatsz, hanem olyan helyek közül, amik némi pénz ellenében megőrzik a csomagod. Ez így királyul hangzik, de akkor kicsit aggasztott, hogy ott kellett hagynom a bőröndömet egy random croissant-os pult előtt.

Online nagytakarítás

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy egyre inkább zombimód görgetem a Facebook hírfolyamot, de hiába, mert az csak olyan tartalommal van tele, amihez semmi közöm és teljesen hidegen hagy. Ráadásul a CSA után vagy 50 tanár jelölt be Facebookon, akiket udvariasságból visszajelöltem ugyan, de az életük baromira nem érdekel.

A problémát megoldandó, az imént online nagytakarítást tartottam. Leállítottam egy csomó ember követését (például a fent említett tanárokét) és töröltem vagy száz ismerősömet. Mentek a levesbe a régi szaktársak az ELTÉ-ről, társak a Taglit útról, BK-sok, akikkel soha nem találkoztam, és - saját magam meglepetésére is - lakótársak Amszterdamból.

Nagyon furcsa volt hirtelen rádöbbenni, mennyire közöm nincs emberekhez, akiknek az életét nap mint nap követhettem a Facebookon keresztül. Kíváncsi vagyok, mennyire változik meg a hírfolyamom most, a nagytakarítás után. Remélem drasztikusan!

Tudatos étkezés

Szóval az van, hogy elkezdtem egyre kevesebb húst enni.

Nem tudom, pontosan mitől van ez, egyszerűen így érzem jól magam, de tény az is, hogy egyre inkább a látóteremben van (meg szerintem mindenki másnak is az arcába van tolva) a tudatos étkezés és a vegánság. És igaz, hogy mikor először hallottam erről az egészről, akkor valami nagyon idegen food-nácizmusnak tűnt, de ahogy szinte minden nap találkozom a dologgal, fokozatosan csepegtetődik belém ez az egész.

Szóval most úgy néz ki a dolog, hogy:

1. Nem tudom kimagyarázni, hogy állatokat enni tényleg kegyetlenség, hiszen megöljük őket érte, és ha nem a húsuk kell, hanem más, akkor is iszonyat kegyetlen velük az élelmiszeripar, szóval ez tényleg olyasmi, amit nem kellene támogatni
2. Imádok enni, és imádok jókat enni, és igen, ebbe beletartozik, hogy állati eredetű dolgokat és húst is eszem.

Úgyhogy most vívódom. Még nem igazán aktívan, de azért a felszín alatt abszolút. Szóval kevesebb hús, oké. Aztán majd meglátjuk. Van egy olyan érzésem, hogyha egyszer elköltözöm itthonról (amiről ugyan mindig csak beszélek, de a terveim szerint soon, tényleg soon) akkor magamnak egyáltalán nem fogok húsos ételt készíteni. A tej, tojás, stb. már más kérdés, arról nem hiszem, hogy le tudnék mondani, de ott is lehet figyelni a tudatos beszerzésre, például hogy olyan termelőtől érkezzen az áru, aki rendes háztáji körülmények között gazdálkodik. Szerintem ez olyasmi, amire érdemes időt és plusz pénzt is szánni, bár majd meglátjuk, lehet nem olyan egyszerű. És az is egyre fontosabb nekem, hogy úgy szerezzek be ételt, hogy lehetőleg minél kevesebb csomagolóanyagot és hulladékot termeljek vele. Erre is vannak már boltok, meg lehet vászonszatyorral piacra menni, szeretném ennek a lehetőségeit is feltérképezni. 

És persze fontos kiemelni azt is, ami egy fontos felfedezése a "diétás" korszakomnak (már ha beszélhetünk erről...) hogy az ember parázik attól, hogy megszokott dolgokat kizár az étrendjéből, de ekkor rögtön kiderül majd, hogy amúgy van egy csomó alapanyag és felhasználási mód, amiről nem is hallottál, és hirtelen rá vagy kényszerítve, hogy kreatív legyél és új dolgokat próbálj ki, ami meg tök király.

Szóval meglátjuk, mit hoz a jövő, de a fokozatosság biztos, hogy vezérlőelvem lesz. 

 

Kulturális különbségek

Most dolgozik a Centropánál egy kanadai gyakornok, aki minden nap itt csücsül velünk az irodában, és amúgy tök cuki.

Ma viszont rájöttem, hogy van valami, amin mindig meglepődök, és hogy ez egy kulturális különbség: tudniillik ő hétvégente rendszeresen valami izgis programot csinál, elutazik, volt Szentendrén, Pozsonyban, most pedig éppen Belgiumban. Szóval amikor a hétvége után bejön az irodába, őszinte érdeklődéssel kérdezem, hogy "How was your weekend?" - és arra számítok, hogy mond pár mondatot az útról, milyen volt, mit látott. Ehelyett annyit válaszol, hogy "Good! How was yours!" - mindezt olyan gyorsan, hogy egy fél percig köpni-nyelni nem tudok, hogy nekem szegezett egy kérdést, holott arra számítottam, hogy mesélni fog. Gyorsan kinyögöm én is, hogy "good", aztán leül az asztalához, és elkezd dolgozni.

Szóval számára az, hogy érdeklődöm a hétvégéje felől, abszolút formalitás, az üdvözlés megfelelője, és ha bővebb infóra vagyok kíváncsi, akkor részletesebben kérdezgetnem kell. 

Bizonyára lehet kritikával illetni a magyar (és kelet-európai) kultúrát, de szerintem egy sokkal szebb dolog, hogy ha valakinek a hétvégéjéről érdeklődöm, akkor tényleg várok is választ. 

My Year 2017

A tavalyi évértékelőmben azt jósoltam, hogy 2017 egy unalmas, eseménytelen, nyugis év lesz, amikor főként magammal foglalkozhatok. Nem is nagyon tévedtem. Lássuk!

A január Izraelben, Gederán köszöntött rám, Orsihoz menekültem ugyanis az itthoni szilveszteri felhajtás elől. Jól sikerült az a pár nap, és szerencsére Orsit néhány héttel később is láttam, hazajött ugyanis Hili szalagavatójára.

Februárban beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Berlinben sikeresen lezajlott a CJN szeminárium a Centropával. Valentin napon volt vacsi az elvált nőcikkel, és elmentem egy útra az Adománytaxival is. Már ekkor elindult a hadjárat a civilek ellen, emiatt voltam is tüntetni.

Márciusban megnyílt a Túlélés Szarajevóban c. Centropa kiállítás az IKI-ben, amin többek között az én nevem is díszeleg! A 15-i hétvégén elutaztunk a családdal Köveskálra. Megkezdődött a Luca-féle kutatás második fele. Az én kezdeményezésemre egyik hétvégén közös, családi nagytakarítást csaptunk.

Áprilisban ismét elutazhattam Berlinbe, ezúttal a Haver Alapítványt képviseltem. Később a Haverral Leányfalura is elmentem egy csapatépítő hétvégére. Megvolt a széder este, amit nem csak családi körben, de Borcsával is töltöttem. Megindult a támadás a CEU ellen, viharos gyorsasággal elfogadták a Lex CEU-t, emiatt ebben a hónapban nagyon sokat voltam tüntetni, teljesen el is ment a hangom. A hónap utolsó napján Seren Pestre látogatott, úgyhogy végre karácsonyozhattunk vele és Shizval.

Májusban Hili elballagott a Szilágyiból, én pedig betöltöttem a 25. évemet. Marcellal egy konferencia miatt Londonba utaztunk, ahol korábban még sosem jártam, és nagyon szuper volt körülnézni. Megvolt itthon a nagy éves Centropa záróeseményünk is.

Júniusban a pünkösdi hétvégét Angyalin töltöttük, és amúgy is sok minden szólt a nyárról: voltam Petinél bográcsolni, Petrával a tanév lezárultával gyrosozni és mozizni, a hónap végén pedig az egész család Izraelbe utazott Sahar tisztavatójára, ami egy nagyon látványos és megható esemény volt.

Júliusban két hosszabb nyári programom is volt: az első a CSA, vagyis a Centropa Summer Academy, ami a munkahelyem éves óriásrendezvénye 80 tanár számára. Ezúttal Budapesten majd Belgrádban volt, és én is végig részt vettem rajta és segítettem a lebonyolításában. Ezután végre jöhetett a pihenés, pontosabban a nyár legszupibb programja, a 13. – és egyben utolsó – Varázslatos Tábor. Erről sajnos nem blogoltam, pedig igazán szerettem volna. A lényeg, hogy néha busongós, de amúgy fantasztikus tíz nap volt, mint mindig.

Augusztusban a szakításunk óta először találkoztunk Bálinttal, ami a nyilvánvaló nehézsége ellenére is kifejezetten pozitív élmény volt. Petrával és a BK-sokkal voltunk a mogyoródi aquaparkban. Eltöltöttünk a családdal egy hétvégét Szentendrén. Volt egy mozis vakrandim, ami egyrészt arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, de azért nem is múlt el nyom nélkül. Orsi elutazott Vegasba, ahol közel három hónapot töltött. Elkezdtem dolgozni a Medián-féle zsidóságkutatás elemzésén.

Szeptemberben ismét volt egy rövid utazásom a munkából kifolyólag, ezúttal Frankfurtban tartottunk workshopot Marcellal. Egyik hétvégén Debrecenbe is elutaztunk Shizuval Serenhez. Elkezdtem pszichológushoz járni. Gábor szakított Krisztivel, és ismét elkezdtünk beszélni és találkozni. Megvolt a BK-s tagságom 10 éves fordulója. Voltam az ARC kiállításon. Ismét részt vettem az Adománytaxi egyik útján.

Az októbernek két nagyobb eseménye volt, az egyik, hogy a Centropával voltam egy szemináriumon Pécsett, később azonban messzebbre jutottam: Krakkóba! Ott volt egy záróeseményünk és egy szemináriumunk, mindkettő jól sikerült, és különösen az volt jó, hogy a munka után maradtam még pár napot, és egyedül, nyugiban, a saját tempómban élvezhettem a várost és az utazást. Persze azt sem hagyhatom ki, hogy 28-án Sahar eljegyezte Orsit.

Novemberben elkezdtem héberül tanulni. Lenyomtam egy workshopot Zágrábban, ez megint egy kis egyedüli utazást és kihívást jelentett. Petra osztályának foglalkozást tartottam az 1945 c. filmről. 30-án Orsi hazautazott hozzánk.

December elején még velünk volt Orsi, és egy csomó klassz családi programot csináltunk együtt. Megvolt Marcell é Toma szülinapja, utóbbinak meglepetés bulit is szerveztünk. Mentek az év végi záróbulik, hanukák, volt BK-karácsony a HUB-ban. Elkezdtem jógázni. A Haverral voltam kisfilmforgatáson. A karácsony persze családi körben telt, év végére pedig szintén a tágabb családdal és barátokkal elutaztunk Murauba síelni.

Így átnézve valahogy kevésbé tűnik eseménydúsnak az év, bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül sokat utazhattam, amit elsősorban a Centropának köszönhetek. Bár ezek az utak általában rövidek, egy csomó olyan helyre jutottam el, ahol korábban még nem jártam – a legklasszabb talán London volt. Az év második felében fedeztem fel, hogy ezek az utazások, ha rájuk teszek néhány plusz napot, hozzásegítenek ahhoz is, hogy olcsón világot lássak. Ezt az elvet alkalmaztam most ősszel Krakkóban, ami nagyon szupi volt, és jövőre is vannak hasonló terveim.

A munkámat egyébként továbbra is nagyon szeretem, határozottan azt érzem, hogy a Centropával megfogtam az Isten lábát. Emellett idén dolgoztam három volt CEUs tanáromnak is: Michael Millernek és Lucának kutatási asszisztensként, Kovács Andrásnak pedig a zsidóságkutatásban segítettem és a hamarosan megjelenő beszámolóba írtam több fejezetet. Nagyon fontosak voltak nekem ezek a munkák, de mindennek ellenére érzem, hogy távolodom attól az akadémiai világtól, amit a CEU jelentett, sokat felejtek, kijövök a gyakorlatból, ami kicsit aggaszt is, és remélem, lesz lehetőségem a visszatérésre.

A munka mellett egyébként sokat önkénteskedtem is: a Havernál továbbra is nagyon aktív vagyok, idén én tartottam a legtöbb foglalkozást – több mint harmincat! Az én vezényletem alatt készült el az új identitás foglalkozás oktatási anyaga, ősz óta már zsidónegyed sétákat is vezetek, és továbbra is tartok néha színházi foglalkozást. Persze sokat segít, hogy a Haverosokkal is egy irodában dolgozunk, így állandóan naprakész vagyok, ráadásul a rugalmas munkám miatt könnyen be tudok ugrani, ha szükség van valakire, aki foglalkozást tart. Jó érzés volt, hogy tavasszal (mivel sem Péter, sem Julcsi, sem Eszter nem ért rá) én képviselhettem a Havert Berlinben egy projektbeszámolós továbbképzésen.  

Általában azt mondhatom, hogy kicsit lagymatagnak, unalmasnak, semmilyennek éltem meg ezt az évet, és én magam sem vagyok kifejezetten a topon. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki valahogy Bálintot, mostanra azt mondhatom, hogy majdnem teljesen okés vagyok, de azért eléggé magányosnak érzem magam. Az év során hangsúlyosabbá vált néhány fontosabb baráti kapcsolatom, de továbbra is igaz, hogy főként otthon ülök, nem megyek sehová, nem találkozom senkivel, nem bulizom, és úgy általában úgy érzem magam mint egy besavanyodott vénasszony. Sokszor elég szomorú és magányos vagyok, és eléggé magatehetetlennek érzem magam az egész helyzettel szemben, de azért optimistán tekintek előre és úgy gondolom, hogy például ez a helyzet jövőre változni fog.

42 könyvet olvastam idén, ami sajnos hárommal kevesebb, mint tavaly, nem volt rekorddöntés. Azért azt hiszem abszolút elégedett lehetek az eredménnyel! Legjobb idei olvasmányaim (részletekért katt a Könyvespolcra): Beszélnünk kell Kevinről, Megszámolt babák, Átmeneti, The hate u give, Bexi-sorozat, Az ember, akit Ovénak hívnak, Fohász Owen Meanyért, Tajtékos napok. A már korábban olvasott könyvek közül pedig természetesen A Végtelen Történet, A szél neve, A bölcs ember félelme, A szótlan tárgyak lassú szemlélése, Harry Potter és a bölcsek köve, Büszkeség és balítélet. 

Jövőre

2018 elég sok változást fog hozni, összességében úgy látom hogy egy kifejezetten eseménydús és kalandos év lesz.

Változások lesznek a munka terén: a Centropánál több feladatom lesz, most, hogy Esther kolléganőm elmegy, én veszem át a közösségi médiaoldalak igazgatását és ami még izgalmasabb: (részben) a CSA szervezését is. A CSA idén júliusban Berlinben lesz, és úgy néz ki a teljes logisztikai szervezés – jelentkezések, résztvevőkkel kapcsolattartás, szállás, étkezés, eljutás A-ból B-be, mindenki apró-cseprő nyűgjei – rám hárul majd. Emiatt eléggé izgulok, ugyanis nagyon nagy falat, a legnagyobb programunk, amit nem szúrhatok el, és persze Esther nagyon jó szervező volt, magasra tette a lécet. Ez a munka azt is jelenti, hogy szorosabb kapcsolatban dolgozom majd a csapat többi tagjával és a nagyfőnökkel, Eddel is. Bevallom, eléggé tartok attól, hogy ez a munka nagyon sok stresszel fog járni, és hogy emiatt utálni fogom az egészet. Mindenképpen nagy kihívás, de remélem felnövök hozzá és mindent meg tudok majd oldani. Az persze nagyon jól esett, hogy Marcell biztosított róla, hogy azért is bíznak meg ezzel a feladattal, mert elégedettek velem, jól teljesítek, és ezt egyébként egy nagyszerű fizetésemeléssel is kifejezik.

Ha minden jól megy, januárban megjelenik a Medián felmérésének kutatási beszámolója, amibe én is írtam fejezetet. Ez csak egy beszámoló, az adatok komolyabb, „tudományosabb” elemzése csak ezután következik. Ha minden igaz, lehetőségem lesz ebben az elemzésben is részt venni. Ez ismét egy kihívás: bár nagyon érdekel és szuper izgalmas, sajnos eléggé aggaszt, hogy nem kaptam rendes adatelemzési képzést, ezért nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kell egy ilyet szakszerűen lefolytatni. Bízom benne, hogy valahogyan össze tudom majd szedni a szükséges tudást és ezen a téren is fejlődni fogok, nincs más út. Király, hogy Kovács András bízik bennem és szeretne velem dolgozni annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit link voltam és nem küldtem valami gyorsan neki az anyagokat.

A munkabeli változások azt is jelentik, hogy – számomra is tök meglepő módon – normális felnőtt fizetésem van, amiből akár még meg is lehet élni. Lehet, hogy jövőre ismét terítékre kerül a lakásvásárlás kérdése. Ez tök nehéz, és felvet egy csomó dilemmát, amit most itt nem akarok kifejteni, de még az is lehet, hogy jövőre ilyenkor már lesz egy saját lakásom. Hű, ez most azért elég ambiciózusan hangzik, de hátha!

Mindezek mellett szeretném egy kicsit ügyesebben és magasabb fokon űzni azt, amit idén elkezdtem, nevezetesen, hogy helyre kerüljek önmagammal, és teljesnek és boldognak érezzem magam úgy, ahogy vagyok. Ebben egy fontos lépés, hogy járok pszichológushoz, ez persze egy hosszútávú „befektetés”, de bízom benne, hogy jövőre ilyenkor már meglesz az eredménye. Szintén önismereti, tapasztalat- és élményszerzési jelleggel tervezek egy tavaszi utazást Portugáliába tök egyedül. Erről egyelőre csak beszélek, de remélem hamarosan sikerül megszervezni is, és ha olyan lesz, amilyennek gondolom, 2018 egyik meghatározó eseménye lesz majd. Az is fontos terv jövőre, hogy többet sportoljak. Na igen, ezt mintha minden évben megfogadnám. De most úgy érzem, hogy az izomsérülésemnek is hála van esélyem arra, hogy betartsam ezt a tervet, mert sokkal inkább a fokozatosságban gondolkozom, ráadásul teljesen odavagyok ezért a jógáért! A téli szünetből visszatérve pedig kiegészítem a sportolást az egészséges étkezéssel is. Remélem, sikerül betartani és néhány hónapon belül meg is lesz az eredménye!

És persze ne felejtsük ki a jövő év legfontosabb családi eseményét, Orsi esküvőjét! A dátum már ki van tűzve: szeptember 16. Megvettük már a repülőjegyeket is. Persze addig sok készülődés van még hátra, én a magam részéről remélem, hogy feljebb tudom tornászni a hébertudásomat a társalgási szint közelébe (és szerzek magamnak valami szép ruhát).

Kicsit kijjebb tekintve a politikai- és közéletbe, nos, nem vagyok túl optimista. Választások lesznek, amiktől nem várok semmi jót, ezen kívül az állampolgárok megtévesztése és megfélemlítése, a propaganda a bevándorlók és a civil szervezetek ellen, a „sorosozás” is egyre durvább és ijesztőbb. Az a rossz érzésem van, hogy az egészet hagyom megtörténni, hogy – bár voltam több tüntetésen is – nem vagyok eleget az utcán, nem ragadok meg elég eszközt a tiltakozásra, hanem csendben vagyok és beletörődöm az egészbe. Ez azért is rossz, mert civilként egyébként különösen sokat papolunk a társadalmi felelősségvállalásról is a kiállásról. Sajnos azonban semmi ötletem sincs, hogyan lendüljek akcióba, milyen kezdeményezéshez csatlakozzam, mit tegyek, aminek valóban eredménye is lenne.

Zárásként pedig még egy adalék 2018-hoz. Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a 8-as családi szerencseszám, ráadásul 26 éves leszek, és 2 és a 6 összeadva szintén 8, tehát már csak emiatt is remek évnek kell következnie. Nemrégiben olvastam azonban még azt is, hogy a zsidó hagyományban minden betűnek számértéke is van, és a 8-as számértékű chet (ח) valamint a tízes számértékű jod (י) egybeolvasva cháj, vagyis élet. A 18-as szám tehát a kabbalizmus szerint szerencsés, és különös jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A fentieket figyelembe véve tehát azt jósolom, hogy 2018 egy különösen jó és sikeres év lesz számomra és az egész Pál család számára is!

Hasonló jókat kívánok mindannyiótoknak, kedves blogolvasók! 

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.

"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016. 

25

Gyorsan jött és el is telt a 25. születésnapom. Bár az "öregedés" mint olyan sokszor frusztrál, most kifejezetten jól éreztem magam. Régóta vártam ezt a napot, reggel pedig nagyon boldogan keltem, és olyan voltam, mint valami energiabomba. Nagyon sok kedvességet kaptam: az irodában Péter csokit hozott, Eszter sütit, Toma és Marcell pedig meghívtak ebédre - szóval kaptam tőlük egy rántott húst. :) Az a helyzet, hogy tökre meghatódtam, tényleg. Munka után elmentem a made by you-ba, ahol ingyen festhettem, mivel szülinapom van. Az éjszakai cirkusz tematikájú bögrémen végül nyolc órát dolgoztam! Persze este felköszöntött a család is, a következő héten pedig a nagy família. Rengeteg csodálatos dolgot kaptam, és összességében megbizonyosodtam, hogy jó szülinaposnak lenni. :)

Ami a bűvös huszonötöt illeti, tényleg fontosnak érzem ezt a számot. Az életem az utóbbi időben sokat változott: lezártam a tanulmányaimat és dolgozni kezdtem, ami végre egy lépés volt az igazi felnőtt élet elé. Szeretem a munkámat, ami ad egy nagy stabilitást a mindennapjaimnak. Az pedig, hogy a kapcsolatom Bálinttal véget ért, utat nyitott egy csomó más emberi kapcsolatnak, és úgy érzem, hogy az introvertáltságom ellenére is sokkal több baráti kapcsolatot ápolok, mint valaha. Van egy szilárd értékrendszerem, véleményem az engem körülvevő világgal kapcsolatban, és tudom, mit akarok kezdeni az életemmel. Már csak el kéne költöznöm ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Szóval összességében egy nagyon boldog 25 éves vagyok, és pár apróságot leszámítva nem sírom vissza a tinédzserkoromat. :)

Viszont sokat gondolkodtam, és összeszedtem néhány dolgot a 25 évesekről:

Viszonylag sok cikk szól róluk. A legalapvetőbb típus azt szedi össze, mi mindenhez kell egy magára valamit is adó 25 évesnek értenie. Ilyenek szerepelnek benne, mint: főzés, IKEA bútor összeszerelése, nemet mondani, és átlátni a pénzügyeket. Szerintem elboldogulok. 

Egyéb cikkek szerint a 25 évesekre egyfajta depresszió telepszik, más kutatások ellenben azt bizonyítják, hogy ekkor a legproduktívabb az ember.

Egy online társkeresőkön végzett kutatás szerint a férfiak - bármilyen életkorúak legyenek is (!) - 24 év alatti lányokat tartanak ideális partnernek. 25 évesen tehát már idősnek számítok - az 50 éves böngészők szerint is. 

Malala még nincsen 25 éves, de már túl van egy életveszélyes támadáson, a világ vezetőivel tárgyal, és három éve átvehette a béke Nobel-díjat. 

Mozart 25 éves korára már számos operát komponált. Michelangelo túl volt a Pietà-n, és éppen belekezdett a Dávid szoborba. Shakespeare viszont csak ekkor lendült bele az alkotásba.

II. Erzsébet királynő éppen 25 éves volt, mikor Nagy-Britannia királynőjévé koronázták. 

A legtöbb általam ismert fantasy-hős 25 éves korára már simán megmentette a világot. Többször. 

Mindez elég kiábrándítóan hangzik, ámde: 

Buddha 25 évesen még otthon éldegélt a családjával, és csak 4 évvel később indult el az igazság keresésének útjára. 

Jézus sem tartott még sehol. 

Frodó még bőven mást sem csinált, mint a Megyében szívogatta a pipadohányt. A sorsfordító esetre Gandalffal majd csak további 25 év múlva kerül sor. 

A szüleim 25 éves korukban még nem ismerték egymást. Anyu 27, apu pedig 34 éves volt. Ez, praktikusan levonva a tanulságot, azt jelenti, hogy számomra is van remény. 

A Földön minden második másodpercben férjhez megy egy lány a 18. születésnapja előtt. 25 éves korára már jó eséllyel többgyermekes anya. 

Ha egy kicsit szerencsétlenebb korba születek, 25 éves koromra már elpatkolok gyermekágyi lázban, pestisben vagy náthában.

Papi huszonöt éves korára már túlélt egy koncentrációs tábort.

Nagyapa és a nagymamáim átélték Budapest ostromát, és mindegyiküknek van története arról, hogyan menekültek meg egy olyan helyzetből, ahol mások meghaltak.

Magyarországon a 25 év fölöttieknek 20 %-a rendelkezik főiskolai vagy egyetemi diplomával. A 20-29 évesek 7,2%-a legfeljebb a 8 osztályt végzi el. 

A magyarországi menedékkérők átlagéletkora 25 év alatt van.

... és folytathatnám a kiábrándító tények listáját. Összességében tehát azt mondhatom, jól jártam, és a java még hátravan. 

Aktuális traumák

Még el sem érkezett a 25. születésnapom, de máris menthetetlenül érzem, hogy egy korszak lezárult, és kezdek belesodródni egy új univerzumba, melyet az eljegyzési posztok, esküvői portrék és szoptatási technikák megvitatása jellemez. 

Nem, nem ez az első ilyen bejegyzésem, és attól tartok, nem is az utolsó.

Tegnap este volt szerencsém Szabó Peti volt osztálytársamnál megjelenni egy afféle lakásavató házibulin. A lakás mint olyan nem új, Peti talán körülbelül két éve lakik ott, de nemrég, míg ő éppen síelni volt, szülinapi ajándékként a családja, a barátnője, illetve a barátnője családja felújította. Ezt szerette volna nekünk megmutatni, és persze így megtartottuk a szokásos, havi-másfél havi baráti összejövetelünket is. Az elsők között érkeztem, így a lehető legrészletesebben megnézhettem a lakás minden újítását. Valóban nagyon kedvesre sikerült. Parafatábla és polcok az íróasztal fölött, új ágytakaró és párnák (amit a barátnője saját kezűleg varrt), sőt, még még a WC-be is került egy szép új dekorcsiga (amin az este folyamán elég sokat derültünk). A lényeg: nem lehetett elmenni a tény mellett, hogy Peti lakását mennyire belengi a barátnője jelenléte (akivel én csak egy fél éve ismerkedtem meg, és azóta sem ismertem meg közelebbről). Szerelmes nyuszis kép a falon, lufik és szerelmes üzenet "Boldog szülinapot Tapsim" felirattal, konyhai alátét közös portrékból, kézzel varrt plüssállat az ágyon. S ha mindez még nem hatott volna kellőképp nyomasztóan szingli személyemre, a konyhában díszelgett egy fal színes tenyérnyomokkal - Peti családjának minden tagja odanyomta a mancsát, legkisebbtől  legnagyobbig - Peti pedig megjegyezte, hogy majd ha összeházasodnak, az ő és Ancsa tenyere is odakerül a falra.

Hohó! Hátráljunk csak pár lépést!

Ez volt az a pont, ahol elkezdtem masszívabb sebességgel legurítani a rozéfröccsöket, de ez még mind nem volt semmi, mert beszélgetésbe elegyedtem Peti egyik barátjával a ministráns csapatból, akit szintén nemrég jegyeztek el, és mesélt az esküvői terveiről. Mikor megérkezett a nagyobb csapat, megmutatta az eljegyzéskor készült fotókat is (mécsessel és rózsaszirmokkal körberakott lakás). Később megérkezett egy olyan barát is, akinek már gyereke is van (!) és akkor egy kicsit szóba került a szoptatás, meg úgy az anyalét általában. Azt is többen mesélték, hogy idén nyáron 4-5 esküvőre hivatalosak.

Jóég! Ezen a ponton kezdtem érezni, Karinthy Frigyes szavaival élve, hogy "a fejbőröm a hajam tövében lassan hidegedni kezd." Egyetlen mentségemet Olívia jelentette, akire ránézve néha láttam, hogy hasonlóan áll a kérdéshez.

Félreértés ne essék: én örülök mások boldogságának. Tisztában vagyok vele, hogy a házasság és a család a többség számára a boldogság ultimate útja, és úgy tűnik tagadhatatlan, hogy lassan belépek abba a korba, hogy ismerőseim egy része (majd fokozatosan egyre nagyobb része) erre az útra lép. Érdemes elgondolkodni azon, miért akaszt ez ki ennyire - szó szerint zsigerileg. Valószínűleg azért, mert nagyon határozottan érzem, hogy ez nem az én utam, és nagyon sokáig nem is lesz az én utam (vagy talán sohasem), épp ezért valamiből kimaradok, a világ körülöttem menthetetlenül megváltozik, miközben én nem változom vele. Van ebben valami nagyon ijesztő.

Érdekesek ezek az eltolódások. Peti talán tényleg nemsokára eljegyzi a barátnőjét, megházasodik, és talán gyereke is lesz, mire én egyáltalán találok valakit, akivel el tudnám képzelni a jövőmet. Ez kicsit olyan, mintha én mindig mások mögött lemaradva rohannék - bár persze az aktuális statisztikai adatokat figyelembe véve benne van a pakliban, hogy én épp akkor leszek a csúcson, mikor ismerőseim többsége válni kezd.

Tanulság: ideje lenne elfogadni, hogy egyesek így élnek, mások úgy, és ilyennek és olyannak lenni is oké. 

Micsoda Egyiptom?

A CEU-ról ismert barátnőm, Borcsa Donáth László evangélikus lelkész lánya, aki gyerekkora óta aktívan részt vesz a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség életében. Tavaly megtudtam, hogy az egyházközség rendhagyó módon minden évben széder-vacsorát tart nagycsütörtökön, ezzel emlékezve arra, hogy Krisztus utolsó vacsorája is egy széder-vacsora volt. Tavaly én hívtam el Borcsát a mi családi széderünkre, idén ő hívott el hozzájuk. Csütörtök este tehát az az érdekes szituáció állt elő, hogy egy evangélikus közösségbe tartottam megülni egy zsidó ünnepet. Nagyon kíváncsi voltam, mire számítsak. 

Az egyházközség Békásmegyeren van, nagyon szép, új építésű templommal, hozzá tartozó közösségi házzal és szeretetotthonnal. Mikor megérkeztem, a közösségi házat és a templom felét is elfoglalták a macesszal, borral, tormával, sós vízzel, petrezselyemmel és hárószettel megterített asztalok, az udvaron pedig már órák óta főtt a vacsora. Hamarosan megérkeztek a gyülekezet tagjai is, és szinte minden asztalt elfoglaltunk. Az esti szertartást Donáth László vezette, akin látszott, hogy érti a dolgát: nem csak hogy tisztán, érthetően, érdekesen beszélt, de tudta azt is, hogyan tegye interaktívvá az estét: folyamatosan kérdezgetett a gyülekezet tagjaitól, bevonta azokat a zsidó származású tagokat, akiknek több információjuk volt az estéről, és különös figyelmet szentelt a fiataloknak is, akiket időről időre megkért, hogy olvassanak fel egy-egy részt, vagy tartsák fel a széder-tálat. A szertartás annyiban különbözött a mi széderünktől, hogy jóval hosszabb volt, mivel részletesebben követtük a Hagada szövegeit. De azért itt is volt némi kavarodás arról, mikor mit ehetünk, mi mi után jön, és persze még így is átugrottunk bizonyos részeket. 

Az est folyamán sok mindenről szó esett. Két dolog, ami bennem jobban megmaradt (bár sajnos nem tudom őket olyan szépen visszaadni, ahogy elhangzott): a zsidók Egyiptom földjén rabszolgák voltak. De micsoda Egyiptom? Egyiptom minden, ami el akar nyomni minket, és zsarnokoskodik fölöttünk. Egyiptom most éppen a tanszabadságot szeretné megvonni tőlünk. 

Elhangzott a négy gyerek - a bölcs, a gonosz, a jámbor, és a kérdezni sem tudó története is. A gonosz gyerek azt kérdezi: minek nektek ez az ünnep? ("Nektek", és nem "nekünk"! - tehát kivonja magát a közösségből). Ennek megfelelő a felelet is, amit kap: "Ha te ott lettél volna velünk Egyiptomban, nem szabadultál volna meg." - Donáth László értelmezésében ez a történet a szolidaritásra tanít bennünket. Szolidaritást kell vállalnunk más közösségekkel, egyként kell érezzünk velük, mert az ellenkezője végül nem kifizetődő.

A szertartás során számos párhuzamot fedezhettünk fel a zsidó és a keresztény hagyományok között. Fontos már önmagában annak felismerése és hangsúlyozása, hogy Krisztus utolsó vacsorája alkalmával egy zsidó ünnepet ült meg. Ezen kívül ott van a macesz megtörése és az arra mondott áldás ("áldott vagy te Örökkévaló, Mindenható Isten, a világ Királya, aki megadod mindennapi kenyerünket") ami visszaköszön a keresztény hagyományokban is. Nagyon fontosnak tartom annak felismerését, hogy a különböző vallások nem egymás mellett, egymással szemben működnek, épp ellenkezőleg: egymásból építkezve, táplálkozva beszélnek ugyanazokról a dolgokról.

A sok-sok beszéd után végül eljött a vacsora ideje is. A menü marhahúsleves volt, majd marhahús hagymás tört krumplival és tormaszósszal. Desszertnek macesztorta és egy másik, Borcsa által sütött sütemény volt. Minden naagyon finom volt. Jövőre kampányolni fogok azért, hogy a családi széderen is ez legyen a menü.

A vacsora közben persze egy csomót beszélgettünk, főleg a politikáról. az egész este egy jó példája volt annak, hogy attól, hogy valaki vallásos, vagy keresztény, nem kell konzervatívnak, kirekesztőnek, "szentfazéknak" lennie. Nagyon jól éreztem magam, és remélem jövőre is meghívnak. :) 

Tüntetés tüntetés hátán

Az utóbbi hetekben kábé minden második napra esik egy tüntetés, amin többé-kevésbé meg is jelenek. Szerdán délután a Hősök terén volt egy nagyobb kiállás a civiltörvény elfogadása ellen, ami után sokan az Oktogonhoz vonultunk lezárni a csomópontot. Egy nagyobb csapat sokáig össze-vissza keringett a városban, de én végig - kb. hajnali 1-ig az Oktogonon maradtam. Jól éreztem magam, mert jó csapat jött össze: Borcsa, az ő ismerőse, Patrick, és összefutottam Gergővel is. Az Oktogonra érve Patrick elővett egy pokrócot, amire letelepedhettünk, és egy kicsi társasjátékot is, amivel nyomban elkezdtünk játszani. A táskákból sörök és rágcsálnivalók kerültek elő. Hamarosan piknikhangulat lett, amit a sajtó képviselői örömmel fotóztak/videóztak. Így kerültünk az Index címlapjára. Vonzottunk másokat is, így megismerkedtünk egy csomó új emberrel, akik egyszerűen csak szerettek volna a takarónkra telepedni és bekapcsolódni a játékba. Borcsával meg is beszéltük, hogy tüntetésen kellene bepasizni, de ez eddig nem sikerült - igazából kissé sokkoló, de a tüntetők jó része már túl fiatal hozzám képest ahhoz, hogy jó parti lehessen. Szívás. Egyébként nagyon jó fej emberekkel találkoztunk, többen hoztak nekünk kaját, például egy hatalmas mekis zacskót tele sajtburgerrel, vagy péksütiket. Ez tök jó érzés volt. Tegnap pedig a Szabadság téren volt "protesztivál" vagyis egy zenés, koncertes, fesztiválos hangulatú tüntetés, amiről viszont már előbb eljöttem. 

Ami nyilvánvaló: végre megmozdultak az emberek, oké, főleg fiatalok, de nem csak ők, és van egy lendület, ami egyelőre nem látszik megtörni. Ideje lenne, hogy ezek a megmozdulások valós tartalmat és célt kapjanak, mert az oké, hogy nagyon sok mindennel vagyunk elégedetlenek és dühösek vagyunk, de ez kezd kevésnek tűnni - nem is beszélve arról, hogy a városban való céltalan éjszakai bóklászás nem fog messzire vezetni. Hangsúlyozom: már ez sokkal, de sokkal több, mint ami az előző években történt, úgyhogy én nagyon hálás vagyok, de egy kicsit izgulok is, mi lesz az egésznek a kifutása. Lesz, aki összeszervezi ezt a népséget, lesznek kiforrottabb, szervezettebb tüntetések? Jó lenne, mert azt szeretném, ha végre a hatalom is komolyan venne bennünket, "bebaszott bulizók" és "Soros által megtévesztett ifjoncok" helyett felelős állampolgárok, akiknek igenis joguk van beleszólni a közügyekbe. 

I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni. 

Tényleg, miért ilyen fontos a CEU?

A múlt héten a kormány méltatlanul nekitámadt Magyarország egyik legjobb egyetemének, az alma materemnek, a CEU-nak. Arra gondoltam, hogy azon túl, hogy felháborodok azon, hogy milyen aljas dolog politikai célokból vegzálni egy ilyen kitűnő intézményt, inkább írok egy bejegyzést arról, miért is más a CEU, miért is olyan jó a CEU, miért is kell kiállnunk mellette - ugyanis teljesen érthető módon ezzel sokan nincsenek tisztában.

A CEU-ról én is csak a véletlen folytán értesültem, egy ELTE-s szaktársam jelentkezett oda és mesélt róla. Őt végül nem vették fel, engem viszont érdekelni kezdett ez az egyetem, és el is mentem a nyílt napjára, ami szerelem volt első látásra. Már az aulába érve jó érzés fogja el az embert: modern, jól felszerelt épület, kellemes légkör, mindenhol fiatalok a világ minden tájáról, amint angolul cseverésznek egymással. Nem lehetett nem szeretni. Az is szuper volt, hogy itt tanulhattam igazán azt a szakot, ami az érdeklődésembe vágott - Nationalism Studies - mindezt nagyon izgalmas tantárgylistával. Jelentkeztem, és húúú, felvettek!

A tanévkezdés néhány hetében rendszeresen azt álmodtam, hogy valamilyen magas helyen vagyok, és félek a zuhanástól. Utánanéztem, az ilyen típusú álmok azt jelentik, hogy attól tartunk, olyan feladatok tornyosulnak elénk, melyeket nem tudunk megoldani. Nem csoda, hogy ezt éreztem. A CEU hatalmas kihívásokat állított elém, de egyúttal megteremtett minden feltételt ahhoz, hogy legyőzzem őket, és így kihozzam a legtöbbet magamból. A CEU elvégzése után szakmailag és emberileg is többé váltam.

Lássuk, miért is más a CEU (összehasonlítási alap a másik volt egyetemem, az ELTE):

1. Az ELTE-n 120 diákkal tanultam együtt szociológia szakon. Az óráink többsége előadás volt, ahol egy hatalmas előadóba ültünk be, és néztük a középen szónokoló tanárt. Megszólalnunk, sőt, többnyire megjelennünk sem volt szükséges a tanév során. Ezzel szemben a CEU-n a teljes évfolyamon 30-an voltunk, az egyes órákon 10-20-an. Szinte mindig körben ültünk, és a tanárnak nem az volt a dolga, hogy előadást tartson, hanem hogy elővezessen egy témát, kérdéseket tegyen fel, kérdezésre bátorítson minket, és beszélgetést kezdeményezzen. A CEU-n a véleményemet kérdezték, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egyáltalán kialakuljon a véleményem.

2. Az ELTE-n vizsgaidőszakjaink voltak, ami úgy nézett ki, hogy ha valaki akarta, akkor egész évben nem kellett csinálnia semmit, órákra sem kellett bejárnia, elég volt, ha az utolsó pillanatban elkéri valakitől a jegyzeteket, megjelenik a vizsgán, és ott minimálisan megerőlteti magát. Nem akarom kisebbíteni senki teljesítményét, kihívás volt 8-9 tárgyból vizsgázni néhány hét alatt, de a tananyag nagy részét másnapra már elfelejtettük. És akkor ennyi volt. A CEU-n ezzel szemben (az én szakomon) nincs vizsgaidőszak, viszont egész évben teljesíteni kell. Az órákon meg kell jelenni, ez alapvetés. Az órákra készülni kell - ez is. Aktívnak kell lennünk, nem lehet a hátsó sorban lapulni, a tanárok értékelik a jó kérdéseket és észrevételeket. Minden tárgyból legalább egyszer prezentálni kell, ami javítja az előadói képességeinket. És minden tárgyból beadandókat kell írnunk, ami segíti a kutatási készségeket, az értő olvasást, az íráskészséget, a kritikus gondolkodást. A CEU-s eredményeim egy egész év megfeszített munkájának eredményei, és nem két, kétségbeesetten áttanult éjszakáé.

3. A CEU minden létező infrastrukturális feltételt megteremt ahhoz, hogy a tanárok és a diákok a legtöbbet hozhassák ki magukból. Kezdjük a tökéletesen működő internettel, aminek alapvetésnek kéne lennie, mégis sok helyen nem az. Laptopok és projektorok minden teremben. Laptop area a dolgozni vágyóknak. Kanapé és babzsákok a pihenni vágyóknak. Könyvtár, ó igen, hatalmas és csodálatosan felszerelt könyvtár, csodálatos nyitva tartási idővel. Imaterem, ahová elvonulhatsz, bármilyen vallás követője vagy is. És én még a régi épületben tanultam - az új aztán tényleg lehengerli az embert. A csodálatos tetőterasz a pont az i-n. 

4. Az ELTE-n csak magyar diákok vettek körül, ami nem baj, de micsoda különbség, ha az ember nemzetközi környezetbe kerül! Mennyire kitágul a világ, ha egy témát nem csupán magyar szemszögből vizsgálunk meg, hanem megtudom, hogyan alakult a kérdés Grúziában, Horvátországban vagy Kanadában! Mennyire más globálisan gondolkodni! És milyen jó, hogy minderre számos program épül úgy, hogy szinte nem is léphettem be az épületbe anélkül, hogy ne találkozzak egy új kezdeményezéssel, kiállítással vagy jótékonysági felhívással: Roma fotókiállítás, mexikói halottak napi esemény, felhívás a menstruáló nők helyzetére, adománygyűjtés a menekülteknek. A sokszínűség a CEU-n valóban érték, amit nap mint nap ápolunk. 

5. Az ELTE-n esélyem sem volt, hogy jól ismerjem a tanáraimat, és nekik sem volt esélyük arra, hogy ismerjenek engem. A CEU-n a kis évfolyamlétszámnak és a szemináriumi óráknak köszönhetően mindig tudtam, mit várhatok egy tanártól, és miben tud nekem segíteni. A tanáraink személyesen ismertek minket, a kutatási témáinkat, az érdeklődésünket, a kérdéseinket. Milyen sokat számított nekem, hogy egy beadandó után egy tanárom arra bátorított, hogy írjak a témából szakdolgozatot! Vagy hogy publikáljam az eredményeimet! Milyen jó volt, hogy a szakdolgozati konzulensem valóban elolvasta a munkámat és hasznos tanácsokat adott, és bármikor kereshettem, ha valami kérdésem adódott! És milyen jó volt, hogy a CEU elhívta a szakterületem egyik legkiemelkedőbb kutatóját, Rogers Brubakert, aki egy face-to-face session alkalmával személyesen kommentálta a szakdolgozati terveimet! 

Amikor arról beszélünk, hogy a CEU Magyarország egyik legjobb egyeteme, az nem csak egy humbug, de ezt nem fogja tudni az, aki még sosem látott ilyet. Aki még sosem látott mást, csak az átlag magyar felsőoktatást (nem is beszélve arról, aki még felsőoktatást sem látott). Az ilyen intézmények, mint a CEU, tényleg hatalmasat tudnak adni - és akkor még nem is beszéltem az anyagiakról, arról, mennyire segített nekem és sokaknak is az ösztöndíj, és milyen jó, hogy az évfolyamtársaim támogatást kaptak külföldi szakdolgozati kutatásaikhoz. Milyen jó, hogy a CEU végzett hallgatójaként továbbra is kapcsolódom az intézményhez, és részt vehetek kutatási munkákban. Milyen jó, hogy mikor a CEU-ra megyek, úgy érzem, otthon vagyok. 

Ne hagyjuk ezt elveszni. 

A Szépség és a Szörnyeteg ismét *.*

Ahogy írtam, tegnap megnézte a család moziban a Szépség és Szörnyeteg legfrissebb filmváltozatát, Emma Watson főszereplésével. A filmre szerintem bő másfél éve várok, nagy volt tehát az izgalom. A Szépség és Szörnyeteg a kedvenc mesém, a Disney változatot évente legalább egyszer megnézem. Az új film sem okozott csalódást, bár vannak jobban és kevésbé sikerült pontok benne. Mi például szinkronizálva néztük, amivel az volt a gond, hogy az eredeti dalok, amiket megtartottak, egyáltalán nem illeszkedtek a szereplők szájára. Rögtön az első dal, amit Belle énekel, annyira zavaróan más volt, mint Emma Watson szájmozgása, hogy egészen befeszültem tőle. Később viszont már sokkal jobb lett a helyzet. A film majdnem mindenben követi a rajzfilmet, de ahol nem, ott csak pluszt ad hozzá. Le Fou karaktere zseniális, Belle édesapja nagyon szeretetre méltó, megismerjük az átkot hozó tündért, és a Szörnyetegről is sokkal többet tudunk meg, mint a mesében. Talán egyedül Emma az, aki a bájos mosolygáson kívül nem sok mindent csinál - de lássuk be, abban nagyon jó.

Szeretnék ebben a posztban néhány kritikára is reagálni. Nemrég olvastam több helyen arról, hogy a Szépség és Szörnyeteg feminista szempontból támadható, és támadják is. A fő kifogások arra vonatkoznak, hogy aránytalan történetet látunk: a Szörnyeteg egy agresszor, elnyomó férfi, és Belle az alárendeltje, akit rabságban tart; az, hogy végül Belle "behódol" fogvatartójának és beleszeret, valójában a Stockholm-szindrómára hajaz; a történet fiatal lányoknak próbálja bemutatni, hogy az elrendezett házasság nem is olyan szörnyű; a mese szerint a szerelem ereje a legszörnyűbb embert is képes megváltoztatni, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz, és csak áltatja magát az, aki emiatt benne marad egy elnyomó kapcsolatban; stb., stb. Ezek a kritikák engem tökre aggasztottak, mert megijedtem, hogy mi, most akkor kiderül, hogy a kedvenc mesém valójában borzasztó? Hogy ismerhettem ennyire félre én, aki amúgy olyan érzékeny vagyok a szexizmusra és a sztereotípiákra?

Kicsit átgondolva azonban magabiztosan védem meg ezt a történetet, és marad továbbra is a kedvenc mesém. Számomra a történetben a Szörnyeteg nem agresszor, sőt, egyáltalán nem agresszív személy. Gőgös, arrogáns, hideg szívű, igen: épp emiatt kapja az átkot, mint egy esélyt a megjavulásra. És az átok hat is, a Szörnyeteg visszavesz az egójából, csak épp magára marad, és emiatt elkeseredik és bezárkózik. Belle, a lendületes, kedves szépség kell ahhoz, hogy megnyíljon, felfedezze a szépséget a világban, és visszanyerje életkedvét. Egyúttal maga mögött hagyja a régi énjét is,és előnyére változik. Mi lenne ez, ha nem egy csodaszép fejlődéstörténet? Ami talán nincs is annyira elrugaszkodva a valóságtól.

Nem csoda, hogy annyira szeretem ezt a mesét, hiszen nem volt nehéz azonosulnom Belle-el: a lány, aki kilóg a sorból, ami más, mint a többiek, és emiatt magányos, de később épp ebben rejlik a sikere, kalandban van része, és végül egy kastélyban köt ki a herceg oldalán, míg a falubeli lányok élete a szokott unalmas mederben folydogál tovább. Belle aktív, öntudatos, szabadságszerető, amit az új film is kihangsúlyoz. Nem az a fajta, akit egy férfi csak úgy a hatalmába keríthet (emlékezzünk csak, milyen határozottan utasítja el a film igazi agresszorát, Gastont!) A Szörnyeteg is rájön, hogy Belle rabként soha nem lehet az övé, és mivel a legjobbat akarja a lánynak, elengedi. Csak ezután jöhet a boldog végkifejlet. Megnyugtató annak a tudata is, hogy a feminizmus zászlóvivője, Emma Watson biztos nem vállalta volna a szerepet, ha a fenti kifogások valóban helytállóak lennének. 

Könnyű megfigyelni a hasonlóságot a Szépség és Szörnyeteg, illetve a Büszkeség és balítélet között is. Mindkettőben egy zárkózott, gőgös férfit látunk, akiknek bőven vannak hibái; de színre lép egy szép (és elsősorban: élénk, kedves, melegszívű!) lány, aki megtöri ezt a páncélt. A férfi a nő hatására változni kezd, és változik a nő is: a kezdeti előítéletek után megtanul a maszk mögé látni, felismeri a férfi jó tulajdonságait, amikből akad bőven. 

Számomra nőként nagyon romantikus annak a gondolata, hogy van egy férfi, akinek a szívét csak én tudom meglágyítani. Így hát marad a Szépség és a Szörnyeteg, és a Büszkeség és balítélet is örök kedvenc. 

Dühítő pólófeliratok

Most hogy beköszöntött a tavasz, rámtört a shoppingolhatnék is, és több délutánt is eltöltöttem azzal, hogy a boltokat járom. Összességében kiábrándítóak az eredményeim, és szeretnék külön kiemelni valamit, ami már eddig is feltűnt, de most valahogy elkezdte piszkosul bökni a csőrömet.

Jó lenne beszerezni pár új női pólót, de ezekből alig találok jó darabokat. A legtöbb pólón vagy női felsőn van valami felirat, és ezek a feliratok siralmasak. Az alábbi kategóriába tudom őket besorolni:

"Girl":

- "Girl power"

- "Good girl"

- "Bad girl"

- "Daddy's girl"

- Etc...

Címszavak, úgymint:

- "Peace"

- "Love"

- "Believe"

- "Fabulous"

- "Smile"

- "Party"

- "Cool"

Coelhót megszégyenítő klisék, úgy mint:

- "Belive in yourself"

- "Follow your dreams"

- "Always listen to your heart"

- "Be happy every day"

Egyszerűen kiakasztó ez a felszínesség. Nem vagyok hajlandó ilyen baromságokat reklámozni a mellkasommal. Érdekes lenne a a pólófeliratokat gender-szempontból is górcső alá venni. Olvastam annó egy cikket arról, hogy míg a lányos pólók sokszor a "Pretty", "Princess", "Hi babe" vonalon mozognak, a fiúknál inkább a "Brave & strong", "Be who you are" és társai jelentkeznek. Összességében mégis azt mondanám, hogy mind női, mind férfi vonalon unalmas és közhelyes szövegekkel találkozunk, és nem látok más alternatívát. Mire is gondolok? Emlékszem, egyszer találtam egy felsőt "Think. It's not illegal yet." felirattal.  Sajnos nem állt jól, de nagyon fájó szívvel hagytam ott. 

Úton az Adománytaxival

Egyik kollégám, Tomi, akivel együtt dolgozom nap mint nap a Mozaik HUB-ban, bő egy éve gondolt egy nagyot, és létrehozta az Adománytaxi nevű szervezetet. A gondolata az volt, hogy bizonyára rengeteg embernél van otthon fölössé vált ruha, játék, amitől legszívesebben megszabadulna, de nincs ideje/energiája elvinni sehová, illetve nem is tájékozott kellőképpen a lehetőségekről, szervezetekről, akik fogadnák az adományát. Az Adománytaxi egyszerű megoldást kínál: autóval mennek önkéntesek az adományokért, így az adományozónak tulajdonképpen nincs más dolga, mint hogy átadja a már megunt ruhákat. Az önkéntes csapat később kiválogatja, zsákba pakolja azokat, és időről időre elszállítja egy olyan magyar településre, ahová hasonló adományok másképpen sosem érnének el. Tomi felismerte azt, hogy míg Budapest szociális hálózata viszonylag jól kiépült, vidéken rengeteg olyan leszakadt település, zsákfalu van, amelynek hátrányos helyzetű - sokszor roma - lakosaival a kutya sem törődik. Az Adománytaxi tehát nekik segít, de ennél jóval több is: az önkéntesek nem egyszerűen leviszik az adományokat, hanem időt is töltenek a helyiekkel, megpróbálnak megismerkedni az életükkel, bepillantást nyerni kicsit a magyar valóságba. Hosszútávú terv, hogy ezek az utak közösségi programokat is magukba foglaljanak, például közös foglalkozást a helyi gyerekekkel, főzést, beszélgetést, játékokat, aminek köszönhetően valós, kölcsönös adok-kapok viszony alakul ki az önkéntesek és a helyiek között, az alárendelt adományozó-adományozott viszony helyett.

Az Adománytaxihoz lazábban már régóta kapcsolódom: annak idején, mikor Tominak buszra volt szüksége, beszerveztem Bálintot, aki a saját családi kisbusszal szállított adományt vidékre, illetve részt vettünk közös begyűjtésben is. Tegnap volt azonban az első alkalom, hogy vidéki útjára kísértem a Taxit. Ezúttal a Nógrád megyei Tar falut látogattuk meg, mely közel sem a legborzasztóbb települések egyike, de itt is bőven találunk szegénységet és egy kisebb roma telepet.

Reggel egy egész teherautót megtöltöttünk adományokkal teli zsákokkal (nem volt egyszerű a cipekedés!) utána pedig Tarra, a helyi iskolához utaztunk. Az adományosztást előre meghirdették, voltak is érdeklődők bőven. Az ilyen adományozásnál fontos a jó szervezettség, nehogy veszekedésbe, káoszba forduljon át az egész. Az Adománytaxi mindig helyi szervezettel együttműködve dolgozik, az osztás is általában úgy működik, hogy a helyi szociális munkások - akik ismerik a rászorulókat - állítják össze a személyre szabott csomagokat, a lehető legigazságosabb módon. Ezúttal erre nem volt lehetőség, de szabályok felállításával, sorszámhúzással gondosodtak arról, hogy ne legyen tolongás, ezen kívül minden darab 20 forintba került - így mindenki jobban megfontolta, mit vigyen. A "vásár" végén több mint húszezer forint gyűlt össze, melyet a roma önkormányzat használhat majd fel!

Az út érdekes része persze csak ezután kezdődött, mikor ellátogathattunk helyi családokhoz is. A vezetőnk Lenke, a roma önkormányzat vezetője volt, aki nagyon motivált asszonynak tűnt, tenni akarással, sok ötlettel - bár bevallotta, sokszor magára marad. A polgármesterrel jó a viszonya - ami ritka és nagyon értékes egy ilyen faluban - mégis nehéz sokszor keresztülvinnie a közösség érdekeit. Azért megteszi, amit tud: táncházat szervez, kirándulni, múzeumba viszi a gyerekeket, próbálja megoldani a szemétgyűjtés problémáját, és szeretne segíteni egy családon is, akiknél nemrég elzárták az áramot.

Összesen négy családot látogattunk meg. Mindig vittünk nekik egy csomag tartós élelmiszert, és próbáltunk beszédbe elegyedni velük. Ez minden esetben nagyon könnyen ment, bár először aggódtam, mégis mit mondunk, mikor csak úgy besétálunk idegen emberek otthonaiba? Viszont mikor ott voltam, már nem éreztem semmi feszengést, akikkel találkoztunk, mind kedvesen meséltek nekünk. Az otthonok olyanok voltak, amiket eddig csak riportokban láttam: egy-két szoba, innen-onnan összeszedett bútorok, mindenki fekvőhelye egy helyen. Maszatos, de nagyon szép arcú, hatalmas szemű kisgyerekek bukkannak elő. A forgatókönyv általában ugyanaz: az édesanya otthon van a 3-4-7 gyerekkel, az apa közmunkás, esetleg idénymunkás. Szerencséseknek van állandó munkájuk a közeli gyárakban, szerencsétlenebbeknek semmi munkájuk nincs, és kizárólag segélyből élnek. A gyerekek a helyi oviba, iskolába járnak. Kevesen folytatják a tanulmányaikat a kötelező, 16 éves kor után. 

Az otthonokba látogatva nem éreztem rosszul magamat, de hazajönni nehéz volt. Az egész napos kirándulás után átfázva, fáradtan estem haza, hosszú forró fürdőt vehettem, tiszta ruhát vehettem fel, anyu pedig csodálatos, három fogásos meleg vacsorával várt (délben vendégek jöttek, volt maradék). Belegondoltam, hogy a nemrég vett csizmám ára alig kevesebb annál az összegnél, amiből kisgyerekes családok próbálnak hónapról hónapra megélni. Óriásiak a különbégek, és csak a szerencsének köszönhetem, hogy én vagyok itt, ők vannak ott, nem pedig fordítva. És sajnos úgy érzem, valójában nem nagyon tehetek mást, mint hogy sóhajtok néhányat, és az apróbb segítségnyújtáson kívül visszafordítom az arcomat a saját életem felé - és hálás vagyok, hogy olyan, amilyen.

Mégis, mindenkit arra biztatok, hogy figyeljünk oda egymásra, és tegyük meg, amit tehetünk - ha mással nem, hát annyival, hogy ami számunkra felesleges, de még jó állapotú, felajánljuk annak, akinek szüksége van rá. Írjatok bátran az Adománytaxinak, és ha érdekel, csatlakozzatok a vidéki utakra is! Persze nézzetek körül más szervezetek háza táján is - segítsen mindenki ott, ahol tud!

Bulizni voltam O.O

Múlt héten robbant be a köztudatba a Momentum Mozgalom, egy fiatalokból álló politikai kezdeményezés azzal, hogy aláírásokat kezdtek gyűjteni a budapesti olimpiával kapcsolatos népszavazásért. Az egész kampány meglehetősen szervezettnek és profinak tűnt, és bár természetesen szkeptikus vagyok minden felmerülő új erővel szemben, azért örülök, hogy végre történik valami - és ki tudja, talán még jó vége is lesz.

Mint megtudtam, Borcsa barátnőm csatlakozott az aláírásgyűjtőkhöz, és megkérdeztem tőle, nem megy-e véletlenül arra  kampányindító bulira is, aminek a Facebook-eseményét ugyan szimpinek találtam, de egyedül ugye semmiképp sem mentem volna el rá. Borcsa azt mondta, érdekli a buli, szóval rögtön kerekítettünk is egy kis találkát köré: este átmentem hozzá egy kicsit alapozni, majd később együtt mentünk át a buli helyszínére, a Corvin klubba.

Igazából idejét sem tudom, mikor voltam utoljára rendes buliban - a legutolsó pozitív emlékeim a bulizásról Amszterdamból vannak, bár valószínűleg utána is elmentem legalább egyszer vagy kétszer valahová. Vagy nem? Igazán nem tudom! A lényeg, hogy kicsit izgultam is, vajon milyen lesz most ez a rendezvény. Borcsával csak későn értünk oda, mikor a beszélgetések, bemutatkozások már véget értek. Valójában a rendezvény "buli" része nem is volt igazán nagy szám - az egyik teremben förtelmes drum & bass szólt, a másik, eredetileg nekünk kijelölt teremben pedig átlagos rádióslágerek. Igazából beszélgetni szerettünk volna, de 1) ordítani kellett hozzá, 2) sötét volt. Mindegy, ennek ellenére főleg beszélgetés és ismerkedés volt a program. Jól gondoltam, hogy Borcsának és nekem is lesz pár közelebbi és távolabbi ismerősünk a rendezvényen - összefújja a szemetet a szél, ahogy mondani szokás. A társaság elég tipikus volt. Főleg fiatal értelmiségi banda, egy csomó szociológussal. Csak egy ilyen eseményen fordulhat elő, hogy az embernek a TDK-ról, a létminimum mint szakkifejezés helyes használatáról, esetleg egy frissen megjelent fantasztikus tanulmányról kelljen előadást hallania. Találkoztunk egy ismerősünkkel, egy nagyon lelkes, harcos társadalomtudóssal, aki nagy vehemenciával közölte, hogy neki az vette el a kedvét a publikálástól, hogy rájött, sosem lehet olyan jó, mint Habermas. És egyszer volt egy csaja, akit ugyan okosnak gondolt, de egyszer kiderült, hogy nem tud hozzászólni egy Nelson Mandelát érintő beszélgetéshez, és ezzel vége is lett a dolognak. Hát ez történik, ha túl sok társadalomtudós verődik össze egy helyen.

Igaz, megismerkedtem egy emberrel, aki nem szociológus, hanem építész, ráadásul elsőként evezte át páros kajakkal az Atlanti-óceánt. Ez az estem érdekes pontjának is tekinthető akár.

Na mindegy, mókás este volt, egészen későn mentem csak haza. Jól éreztem ugyan magam, de azért nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek a helyzetek igazán nekem valók. Az az igazság, hogy egyre jobban elvagyok azzal, ha ki se dugom az orrom otthonról. 

Soros-birodalom álciviljei, reszkessetek!

Apu már egy ideje vészmadárként mondogatja, hogy a 2017-es év a civilek elleni hadjárat éve lesz: a külső ellenséget, a migránsokat már megalázta, széttiporta a kormány, több bőrt már nehéz lenne lehúzni a témáról, úgyhogy ideje új, belső ellenség után nézni. Hónapok óta hallgatom, főleg tréfálkozva, de néha némi valós szánakozással, hogy bizony, a magamfajta Soros-pénzen nevelkedett civil libsikre hamarosan rászáll a kormány.

Apu jóslatai nagyon is valósnak bizonyultak, a mai nyilatkozatok szomorú kilátásokat vetítenek előre. Lehet ideje véres hússal etetnünk Ropit, hogy megvédjen bennünket, ha a TEK a Mozaik HUB-ra tör (igaz, mi éppen Sorostól nem kapunk támogatást). Esetleg mozgósíthatnánk savköpő menyéteinket is. 

Ahogy főnököm fogalmazott, "Sauron and his orcs" végül nekivágnak, hogy eltiporják az utolsó csoportot, aki még állva maradt Középföldén.  Bizonyára bántja a csőrüket, hogy ezek az emberek nem nyelik le a *(beillesztendő szavak listáját lásd alant). Tomi kollégám szerint jöjjenek csak, mert a civilek aztán kivonulnak a Parlament elé, és letáboroznak akár mínusz húsz fokban is. Én támogatom, de azért remélem, hogy kitavaszodik, mire erre sor kerül.

* Igény szerint beillesztendő szavak (a lista folyamatosan bővül):

Magánnyugdíjpénztárak megszűnését

Trafikmutyit

Huszonötödik alkotmánymódosítást

Hamis nemzeti konzultációs kérdőíveket

Népszavazási kezdeményezések meghiúsítását

Paks2-t

Korrupciót

Vasárnapi boltbezárást

Questor-botrányt

Elképesztő mértékű szegénységet

Kórházi hullák növekvő számát

Bayer Zsolt lovagkeresztjét

Keresztényüldözés elleni államtitkárság felállítását

Kék plakátokat és az arra elköltött milliárdokat

2016. október 2-t

Ellenzéki médiumok megszűnését

Népszabadság bezárását

Közfoglalkoztatottak nevetségesen alacsony bérét

Oktatás tragikus helyzetét és a PISA-eredményeket

Szegregációt

Stadionépítéseket

"női princípium" fogalmát

Felcsúti kisvasutat

Diktatúrát

Emberi jogok lábbal tiprását

Antiszemitizmust

Cigányozást

Homofóbiát

KDNP irritáló jelenlétét

Rogán Antal helikopter-ügyét

Orbán palotáját a Budai várban

Mészáros Lőrinc közbeszerzési egyeduralmát

Vajna Timi fánkozóját

Habony Árpád Gucci-táskáját és ibizai szipogását

Lázár milliárdos hotelszobáit

Kocsis Máté cinizmusát

stb.

Lediplomáztam!

Szombaton megvolt a CEU-s diplomaosztó ceremóniám (ahol tulajdonképpen még nem kaptunk diplomát, azt ugyanis New Yorkban nyomtatják és onnan küldik csak nekünk postán valamikor ősz felé). A legutóbbi diplomaosztóm során nagyon izgultam, és nem is volt olyan hű de nagy élmény. A CEUs ceremónia más volt (bár itt is ugyanúgy tartottam tőle, hogy mindenki szeme láttára hasra vágódom a magassarkúmban). A CEU diplomaosztóját hagyományosan a MÜPÁban (!) tartják, és egyszerre végez minden évfolyam - idén 692-en voltunk. Ezért mindenki elvileg csak egy vendéget hozhatott, én megkaptam valaki másnak a jegyét, így apu és anyu is eljöhetett megnézni.

Kis csoportkép a diplomaosztó előtt - ez még nem a
teljes évfolyam

Mindannyian kaptunk jelmezt, vagyis fekete talárt és fejrevalót. Maga a ceremónia meglehetősen hosszadalmas volt, de nagyon szép. Már maga a MÜPA is egy impozáns helyszín, és lenyűgöző volt, ahogy megtöltötte a sok-sok végzős (91 országból!) és a rokonaik. Hasonló dísztalárban volt a tanári és a rektori kar. Voltak inspiráló beszédek arról, hogy a CEU olyan értékeket képvisel - jogállamiság, tolerancia, demokrácia - amik a mai világban egyre inkább megkérdőjeleződnek. De mi, kiválóan képzett és éles eszű diákok, majd szorgosan munkálkodunk ezekért az értékekért, és elhozzuk a jobb világot. Maga Soros György, a CEU alapítója is jelen volt és beszédet mondott. A "diplomaosztó" rész úgy nézett ki, hogy minden egyes szak hallgatóit megkértek, hogy álljanak fel, majd vonuljanak a pódiumhoz, ahol a nevükön szólították őket. Akkor kezet fogtak a rektorhelyettessel és a rektorral, majd lementek a színpad túloldalán. Mivel rengeteg szak és rengeteg hallgató volt, ez a folyamat eléggé motorikussá vált, a hallgatók nevét folyamatosan mondták és elég gyors volt a fel a színpadra-kézfogás-át a színpadon-kézfogás-le a színpadról jelenet is.

Látványos volt, együtt voltunk, így nem izgultam annyira. Egy perc volt az egész. Később azonban külön bemondták azoknak a nevét, akik Outstanding Academic Achievement Awardot kaptak, és ekkor fel kellett álljunk a helyünkön, végül megtapsoltak minket. Ez egy izgalmas perc volt, mikor felállhattam a helyemen a MÜPÁban, büszkén az évfolyamelső címemre. A ceremónia végén a rektor úgy búcsúzott tőlünk: "Go out and save the world!"

Borcsával, akivel a leginkább
összebarátkoztam az évfolyamon

A fentebb idézett blogbejegyzésemben az ELTÉ-vel kapcsolatban azt írtam, hogy örülök a lediplomázásomnak, bár nem tartom túl nagy sikernek; diplomát szerezni az ELTE Szociológia szakán nem volt egy kiemelkedő teljesítmény. A CEU-val már más a helyzet. Az egész képzés komoly szakmai kihívásokat támasztott elém, és nagyon sokat fejlődtem. Nagyon örülök, hogy itt tanulhattam, és nagyon élveztem mindent: a tárgyakat, a szemináriumi órákat, a saját kutatásaimat, az írást, a nemzetközi környezetet. Jó érzés volt egy olyan egyetemen tanulni, aminek legerőteljesebb alapelvei az egymás elfogadása, a nyitottság, a demokrácia, és ezek nem csupán üres szólamok, hanem rendre megjelennek az egyetemi élet minden területén. Úgy érzem, a CEUs diploma már jelent valamit, és menőnek számít, ha meglobogtatom későbbi munkáltatóim orra előtt. Ezt a diplomát megszerezni már tényleg teljesítmény volt. Szerettem a CEUt, és szomorú is vagyok, hogy vége lett, de tudom, hogy kapcsolatom az egyetemmel még nem ért véget: a jövőben is szoros együttműködésben fogok dolgozni két oktatóval, visszajárok majd a könyvtárba, itthon pedig az egyetemi logóval ellátott pulcsim és vizes kulacsom emlékeztet majd arra, mi is az alma materem. A végtelenbe és tovább!


UPD.:
Fotók bővebben ITT találhatóak a ceremóniáról, az én kézfogós fotóm a 4. oldalon van (nem egy nagy szám).
A diplomaosztóról készült videó megtalálható ITT, kézfogások 1:09:20-tól, Outstanding Academic Achievement Award hirdetés 1:53-tól. 

Leadtam a szakdolgozatomat!

Tegnap végre leadtam munkám gyümölcsét, a kétéves CEUs képzés lezárását, a szakdolgozatomat. Az utóbbi hónapban főleg ezzel foglalkoztam, de így utólag visszagondolva már nem is emlékszem, hogy is állt össze, hogy írtam ilyen rengeteget. A kész mű kereken száz oldal lett, 35 interjún alapul, és azt hiszem, elégedett vagyok vele. Szerencsés vagyok, mert viszonylag hamar - már tavaly januárban - tudtam, hogy erről a témáról szeretnék írni, így bőven volt időm anyagot gyűjteni és kitalálni, mit is szeretnék pontosan. Nem voltak tehát igazán nagy válságok és stresszek, de azért megfeszített tempóban kellett dolgoznom az utóbbi időben, és pont határidőre készültem el. Az a helyzet, hogy miután ennyi időt töltöttem a munkámba mélyedve, szükségem van pár napra vagy hétre, hogy kicsit hátrább lépve nézzem meg, mit is alkottam, van-e értelme. De egyébként úgy sejtem, hogy van. 

A címe (Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants lett. 18 Taglit résztvevővel csináltam interjút (kétszer) és ez alapján azt vizsgáltam, hogyan hat ez a tíznapos izraeli utazás a zsidó fiatalok identitására, tevékenységére, Izraellel való kapcsolatukra. Számomra a legérdekesebb a kutatás során az volt, hogy a magyarok esetében (de valószínűleg úgy általában a régióban) a zsidó identitás nagyon stigmatizált, még a fiatalok esetében is. Már rég fogalmunk sincs arról, mik is a zsidó hagyományok, mit tanít a zsidó vallás, eszik-e vagy isszák a Jom Kippurt, de azt tudjuk, hogy utálnak minket. Tudjuk, hogy egyszer meghurcolták dédszüleinket és nagyszüleinket a zsidóságuk miatt, és azt is tudjuk, hogy bőven van antiszemitizmus a mai Magyarországon is. Hát ezért csendben meghúzzuk magunkat. Nem beszélünk arról, hogy zsidók vagyunk. Csak a legközelebbi ismerősök tudják, mert jobb elkerülni a kínos helyzeteket, ki tudja, kinek tetszik, vagy nem tetszik, hogy kik voltak az őseink. Alapvetően szerintem ez nagyon szomorú és lesújtó állapot, és szerintem szuper érdekes, hogy a Taglit erre radikális hatást gyakorol. Miután az ember eltölt tíz napot Izraelben, megismeri a zsidó kultúra értékeit és az ország szépségeit, és szert tesz egy csomó zsidó barátra - nos, azután elkezdi más színben látni a dolgokat. Rájön, hogy zsidónak lenni csupa jó dolgot is jelent, a tel avivi tengerparttól a humuszon át egészen a sabatig. És elkezd gondolkodni azon, vajon miért is érezzem én szarul magam azért, mert mások szűklátókörűek? Szóval a tipikus Taglitos már egy kicsit nyitottabb. Jobban szeret zsidónak lenni, több embernek beszél róla, és nem húzza meg magát. Lehet, hogy semmit nem változtat az életében, nem lesz vallásosabb, nem kezdi el tartani az ünnepeket, nem csatlakozik semmilyen szervezethez, nem jár zsidó társaságba, de mégis, közelebb érzi magához a saját zsidóságát és Izraelt. 

Hát, ez a szakdolgozatom jó felfedezése, és nem hencegésből mondom, de szerintem ez tényleg újdonság, erről korábban még nem írtak, és ez szuper érdekes. Jövő héten meg kell védenem a munkám a két konzulensem előtt, amiatt persze még izgulok. Rendes értékelést csak utána kapok, amit nagyon várok, mert nagy szükség van rendes visszajelzésre, egyelőre fogalmam sincs, hogy mások szerint mennyire értékes, ami csináltam.

Ez a szakdolgozat kétségkívül a legnagyobb munkám eddig, sokkal többet dolgoztam vele, mint például az alapszakos szakdolgozattal két éve. Szerencse, hogy élveztem amit csináltam. Az interjúalanyaim szuper jó fejek és kedvesek voltak, és nagyon érdekes dolgokat meséltek. Így hát nagyon izgultam, hogy jól tudom-e leírni azt, amit kiderítettem, tényleg összeáll-e majd a szakdolgozat úgy, ahogy szerettem volna. Azt hiszem összeállt, így összességébe véve elégedett vagyok. Megtettem, ami tőlem tellett. Külön köszönet apunak, amiért reggel besompolyoghattam vele az irodájába, hogy együtt kinyomtassuk és bekössük az alkotást :)