My Year 2020

Síri csöng és hullaszag ezen a blogon, de annyira azért még nem nagy a kihaltság, hogy ne írjak évösszegző bejegyzést. Ez nekem is segíteni fog egy kicsit, hogy átgondoljam 2020-at, és tervezzek a jövőre. Már közhely, hogy "úristen, micsoda év volt ez", de nekem is az volt - elsősorban azonban nem a korona miatt, hanem azért, mert rengeteg és fontos dolog törént velem, kívül és belül egyaránt - összességébe véve egy nagyon intenzív és nehéz év volt, de egyáltalán nem volt rossz. 

Lendületesen indult az év: januárban hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elköltözöm, és nem tököltem lakásnézegetéssel és- vásárlással, hanem összebútoroztam kollégámmal, Zsófival a vizafogói Turbina utcában. A költözés után alig egy héttel megjelent egy kétségbeesett, nyávogó cica az udvarunkban, akit befogadtunk, és Rúminak neveztünk el, de leginkább Mirminek becézzük. Két fontos látogatás is volt a hónapban: Orsi egy hetet itthon töltött, és Seren is Budapestre utazott egy időre, így mindkettejük társaságát kiélvezhettem. 

Februárban ki sem láttam a munkából. Találkoztam néhány fontos támogatóval és partnerrel, megtartottam az első Centropa szemináriumot vezetőként, és alapvetően sikeresnek éreztem az egészet, bár meglehetősen be voltam tojva. Az egyetlen említésre méltó dolog, ami nem a munkához kapcsolódik, hogy részt vettem Zsuzsi babaváró buliján (ahol rajtam kívül mindenki vagy gyermeket várt, vagy az esküvőjére készült; szórakoztató volt). 

Márciusban új kolléga csatlakozott a Centropához Sándor Erzsi személyében. Minden, ami ezután történt, a koronavírusról szólt. Március 16-tól 3 hónapra önkéntes karanténba vonultunk, feltöltöttük élelmiszer-készleteinket, és próbáltunk kialakítani egy új napirendet ebben a szokatlan helyzetben.

Áprilisban még eléggé küzdöttem a karanténnal és azzal, hogy elvesztettem a motivációmat a munkámban. Teljesen felborult az időbeosztásom, a naptáram pedig Zoom meetingekkel lett tele. Azért a családot látogattam, és nagy örömömre sok időt töltöttünk Angyalin, és megtartottuk a széder estét is - Skypeon keresztül.

Májusban továbbra is karantén, munka, online események voltak terítéken. A családdal többször mentünk Angyalira, és betöltöttem a huszonnyolcat. 

Júniusban végre kiszabadultunk a karanténból, ennek örömére Zsófival pár napot Visegrádon töltöttünk, ami tök jól sikerült. Megkezdődtek a közösségi programok: bepótoltuk az elmaradt családi szülinapokat, voltam Petinél Budaörsön, és a Turbina utcába is hívtunk vendégeket. Petrával megünnepeltük, hogy vége a tanévnek és szuper lett a bizije, és elmentünk a Repülő Seprű varázskávézóba. 26-án a blogom 10 éves lett - restellem, hogy erről nem volt külön poszt. Akartam, de aznap lemaradtam róla, aztán inkább elengedtem. 

Júliusban sok munkám volt: egyrészt lezajlott a virtuális Summer Academy (nem utaztunk egy hétre Bécsbe, mint terveztük...), másrészt igyekeztem sok mindennel végezni a hosszú nyári szabim előtt. A nyár izgalma, hogy úgy néz ki, hozott magával egy párkapcsolatot - Tamással 8-án, a Summer Academy utolsó napján randiztunk először, aztán elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és a hónap végén Keszthelyen is nyaraltunk együtt. 

Augusztusban jó sokat nyaraltam! Voltam Angyalin, Karádon a Nyanya csapattal, és Balatonszemesen a családdal. Igazi csilles nyaralások voltak, és én nem is vágytam másra. Említésre méltó még, hogy találkoztam Bálinttal - meglátogattam az új kiscicáját - és Zsófival voltunk a svábhegyi csillagvizsgálóban, ahol a teliholdat, a jupitert és a szaturnuszt is láttuk. Igazán csodálatos élmény volt, biztos, hogy megyünk máskor is. Ennyi pihenés után kifejezetten enhéz volt visszatérni a munka világába, főleg, mert iszonyú zsúfolt ősz várt rám. 

Szeptemberben sok munkám volt, tartottunk egy szemináriumot is személyesen, ami jól sikerült. Zsófival adtunk egy Rosh Hashanah-i bulit, és részt vettem Jászay Kata esküvőjén. Tamással a hónap elején közösen elmentünk az IKEÁba, és minden bátorságomat összeszedve megegyeztünk, hogy akkor hivatalosan is járunk. 

Októberben sok minden történt! Egyrészt továbbra is sokat dolgoztam, tartottunk egy képzést Debrecenben, az irodánk pedig a HUB-bal együtt a Rumbach utcai zsinagógába költözött. Szabó Peti esküvőjén is ott lehettem, Tamással és Zsófival elmentünk gombászni (kétes eredménnyel), és töltöttünk pár napot Keszthelyen. Elkezdtem egy online termékenységtudat tanfolyamot Cserháti-Herold Jankával a hormonmentes.hu-ról, ami nagyon izgalmas volt, és most gyakorlom a módszer alkalmazását. A hónap végét egy fergeteges Samhain ünnepléssel zártuk Zsófival az Aquincum múzeumban. 

November 1-jén már hagyományos módon Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A zsúfolt mögöttem álló hónapok miatt kivettem egy fél hét szabit, de aztán folytatódott minden: beszámolók, webinárium, és egy új kolléga, Sári csatlakozása a csapathoz. 

December elején adtunk Zsófival egy "tea party-t" két szülinapos kollégánknak, Zsoltnak és Tomának. Már elég kimerültnek éreztem magam, de ezerrel dolgoztam, hogy minél több mindennel végezzek a szabim előtt: beszámolókat írtam, és elpusztítottam az olvasatlan emailjeim tömkelegét. Az év végét a Centropa csapattal egy közös fánksütéssel ünnepeltük meg, ami tök jól sikerült. Zsófi a karantén ellenére hazautazott Kolozsvárra, én pedig úgy döntöttem, nem maradok a Turbinában egyedül, így Mirmivel együtt Tamáshoz költöztünk. Karácsony napjait otthon töltöttem a családommal, az is tök szuper volt. Mostanra már ismét helyreállt a rend, Zsófi és Mirmi is itthon vannak, a szilvesztert pedig úgy néz ki, Tamással töltjük kettesben.

Na és akkor most lássunk egy összegzést az év legfontosabb témáiról. 

Munka

Ez az évem egyértelműen a munkáról szólt. A munkáról való gondolkodás, a stressz, a szorongás és a mindennapi teendők intézése az energiáim és az érzéseim nagy részét lekötötte, ettől volt igazán intenzív és nehéz ez az év. Erre tulajdonképpen fel voltam készülve, így a munkamennyiség nem lepett meg, annál inkább az, hogy gyakran éreztem, hogy motiválatlan és magányos vagyok, és nem ad nekem annyit ez az egész, mint kellene. Most, hogy megírtam a fenti összegzőt, és átnéztem a naptáramat, világos, hogy rengeteg, tényleg rengeteg minden történt az idén, és erőn felül teljesítettem. Februárban, alig két hónappal az előléptetésem után már képzést tartottam, partnerekkel és támogatókkal találkoztam, ráadásul sikeresen. Három szemináriumunk és két webináriumunk volt, megnyertem két pályázatot, és háromról hat főre bővítettem a Centropa csapatot. Mindennek a tetejébe itt volt a Covid, és úgy tűnik, idén azzal is sikeresen birkóztunk meg. Ha ezt így egymás mellé teszem, és visszatekintek rá, nem lehetek elégedetlen, de az az igazság, hogy menet közben azt éreztem, hogy felőröl ez az egész. Folyamatosan bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok, imposztornak éreztem magam, aki sosem érti egészen, hogy mit is csinál, ráadásul mindig annyi teendőm volt, hogy sosem tudtam egy-egy dologban elmélyülni. A pénzügyi tervezés és forrásteremtési feladatok annyira megrémítettek, hogy foglalkozni se mertem velük, és az is aggasztott, hogy nem vesznek körül olyan kollégák, akik ezt a terhet levennék a vállamról. Jártam ugyan coachhoz, de az vajmi keveset segített - a legtöbb támogatást Zsófitól kaptam, aki belelátott a munkámba és úgy általában a civil életbe, és sosem volt rest meghallgatni az aktuális panaszaimat, és kisegíteni pár tanáccsal. Mikor márciusban az otthonunkba kényszerültünk, úgy éreztem, vége, ez annak a jele, hogy húzzuk le a redőnyt, és szerettem volna a csigaházamba vonulni, ahogy a világ nagy része tette. Miközben kollégáim ezerrel azon pörögtek, hogyan tudnának forrásokat teremteni, új programokat és oktatási anyagokat létrehozni, ami a helyzethez igazodik, én legszívesebben felhagytam volna mindennel. Nem tudtam átállni a home office-ra, Zsófival eszméletlenül szenvedtünk, a hét eleji lelkesedés szerdára már kifújt, az órák összecsúsztak, későn keltem, keveset dolgoztam, napokat hagytam ki, és azt éreztem, hogy teljesen motiválatlan vagyok. Mindebből egy érdekes, már-már spirituális élmény zökkentett ki: egy alkalommal Angyalin töltöttük a hétvégét, én pedig úgy keltem fel reggel, hogy azt éreztem: pontosan tudom, mik a problémák a szervezetnél, és min szeretnék változtatni. Füzetet és tollat ragadtam, kiszaladtam a stégre, és a reggeli napfényben és madárcsicsergésben papírra vetettem a gondolataimat. Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatos álmom lett volna, mégis felébredve olyan tiszták voltak a gondolataim, hogy egyszeriben világosan láttam magam előtt azokat a dolgokat, amelyeknek korábban csak a felszínét kapargattam. Ez az élmény végül teljesen visszaadta a motivációmat. Megszoktam és meg is szerettem a home office-t, végre hozzányúltam a régóta halogatott pénzügyi teendőkhöz, és elkezdtem hosszabb távon, stratégiában gondolkodni. Elkezdtem körülvenni magam olyan munkatársakkal, akikre számíthatok, és igyekeztem határozottan képviselni az elképzeléseimet Ed felé is. Nyár végén a HUB-csapattal együtt elkezdtünk dolgozni a Centropa stratégiai tervén, és úgy néz ki, legalább irányokat látunk magunk előtt. Mégis, ez az év, és különösen az utóbbi 2-3 hónap borzasztóan nehéz volt, és nem vagyok tejesen meggyőződve róla, hogy jó helyen vagyok, és jó irányba mennek a dolgok. Van egy iszonyat nehéz főnököm rettenetes természettel és vezetési stílussal, és azt is felismertem, hogy ahhoz, hogy a szervezetet igazán a magaménak érezzem, és elégedett legyek vele, radikális változásokra van szükség, amely csak hosszú távon valósulhat meg. Ez az év az alapok lerakásáról szólt és arról, hogy egyáltalán beleszokjak az új szerepembe, és felismerjem, hogy mit is szeretnék vele kezdeni. A következő év végre ennek megfelelően az építkezésé lehet, de borzasztóan sok a feladat és nagyon könnyű belefáradni. Sokszor érzem azt, hogy a munkám csak viszi az energiámat, de nem hoz a konyhára: hogy olyan, mintha egy hatalmas szekeret próbálnék elhúzni egy kis csacsiként, de időnként valaki rádob még egy málhát, sárba süppedünk, vagy éppen mellém szegődik egy másik lovacska, aki viszont épp az ellenkező irányba húzná a szekeret. Összességébe véve előrébb jutott a szekér az év folyamán, de amennyi energiát belefektetett a kis csacsim, sokkal előrébb is juthattunk volna, ha nincs a rengeteg nehezítő tényező. Emiatt többször felmerül bennem, hogy egyszerűen otthagyom az egészet, és új munka után nézek, ahelyett, hogy bevárnám, vajon sikerül-e 3-5 év alatt elérnem itt bármit is. A probléma egyelőre az, hogy nagyon szeretem a HUB-csapatot, és fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Nagyon jólesett, hogy az év végén Mircea és Bence, akik a stratégiai tervezésünkben segítenek, elmondták, mennyire jól vezetem a szervezetet, mennyire eredményes volt ez az év, milyen határozott és kitartó voltam. De megmondom őszintén, némi gyomorgörccsel nézek a januári teendők elébe. Az a határozott tervem, hogy jövőre a feladatok átstrukturálásával, illetve az új munkatársak bevonásával már kevesebbet dolgozom, mint idén. Ebből a tempóból elég volt, valamiképpen mindenképpen megoldom, hogy kevesebb legyen. 

Költözés

Ha a munka nem lett volna elég, rengeteg minden más is történt idén. Kezdjük rögtön azzal, hogy végre valahára elköltöztem otthonról egy hirtelen jött ötlettel, egy nagy bátor ugrással, és ez egy remek döntés volt. Sosem terveztem, hogy albérletbe megyek, ahogy azt sem, hogy Pesten, az Árpád hídon túl fogok lakni, mégis így alakult. A lakás maga nem a legjobb, ráadásul az első fél évben a szobám is pangott - csak ősszel jutottam el oda, hogy megadóan elkezdtem berendezni és egy kicsit otthonosabbá tenni. Zsófi társasága viszont elsőosztályú, és annak is megvannak a hozadékai, hogy végre a szüleimtől távol élek. Zsófival remekül kijövünk, ami különösen a karantén során jött jól, rengeteg időt töltünk beszélgetéssel, főzéssel és közös programokkal. Tudom, hogy anyuéknak hiányzom, de velük is tartom a kapcsolatot, és kéthetente legalább igyekszem hazalátogatni.

Mirmi

Az elköltözés közvetlen hozadéka, hogy végre lett cicám! Erről sem írtam, pedig egy kalandos történet. Már régóta terveztem, hogy felnőtt életemben lesz egy cicám, és mikor a Turbinába költöztem, megbeszéltük Zsófival, hogy szerzünk egy állatot - mivel ő is macskabolond. Arra viszont nem számítottam, hogy alig két hét után lényegébe véve a küszöbömön jelenik meg egy kétségbeesett jószág, aki szinte kéri, hogy fogadjuk be. Olyan, mintha nem is én döntöttem volna így, egyszerűen az univerzum postázott egy négylábút. A cicát Rúminak neveztük el, de végül a Mirmi ragadt rá, amire hallgat is. Néhány hét félénk bujkálás után előjött, és azóta nagyon barátságos, de azért óvatos cica. Imádjuk Zsófival, és őszintén mondhatom, hogy segített nekünk a karantén idején. A családi chatcsoportba igazi mamaként posztolom a képeit, és azt hiszem, a szüleim szívét is meghódította már a kis bundás. Lehet, hogy tényleg bolond macskás öregasszony lesz belőlem!

Covid

Nemrég olvastam Nyáry Luca cikkét, amely egy dühös kirohanás arról, hogy mennyire szar volt minden a Covid miatt, és semmi pozitívuma vagy szépsége nem volt (legalábbis a szerző számára). A legtöbb ismerősöm, ha nem is látja ennyire sötéten a dolgokat, legalábbis eltérő mértékben szorongott, és szorong még mindig. Rám, azt hiszem az átlagnál jóval kevesebb hatással volt az egész, valószínűleg nagyrészt azért, mert szerencsés helyzetben vagyok: a munkámat, megélhetésemet, egészségemet nem éreztem fenyegetve, és introvertáltként kifejezettem élvezem az otthonülést. Tavasszal három hónapot töltöttünk önkéntes karanténban, és terveztem is, hogy írok egy blogbejegyzést az egésznek a hozadékairól, de persze nem tettem. Fentebb írtam, hogy az első hónapban küzdöttem egy jó adag motiválatlansággal, de aztán az is megszűnt, és simán beálltam a home office-ra. Jól éreztem magam otthon Zsófival és Mirmivel. Jó volt későn kelni, és jó volt, hogy a világon semmiért nem kell kimozdulni. Jó volt ráébredni, hogy minden megoldható online. Jó volt, hogy felfedeztem magamnak a Duolingót. Jók voltak a közös nagy bevásárlások, főzések, a karantén insta oldalunk, este a "Viszlát bánat" harsány éneklése. Jó volt, hogy amikor kellett, inkább biciklivel közlekedtem, és sok időt töltöttünk Angyalin. A sok munka miatt amúgy is arra voltam beállva, hogy idén nem lesz nyaralgatás, utazgatás, így ez nem hiányzott, de a feloldások miatt a nyáron így is bőven tudtam pihenni, töltődni. Persze kérdés, hogy meddig marad ez így, de leginkább a Centropáért aggódok, amiért én felelek. Azt is sajnálom, hogy a vírus miatt január óta nem találkoztunk Orsival. Mindent egybevéve azonban nekem korántsem a Covidról szólt ez az év. Kíváncsi vagyok, mekkora hullámokat vet majd - elmúlik és elfelejtjük, vagy örökre nyomot hagy rajtunk? Okozhat még nagyobb bajt, vagy hamarosan túlleszünk rajta? Azt hiszem, ezt senki sem tudhatja, és lehet, hogy jövőre már nem úszom meg ilyen könnyen. 

Szabadidő

A munka rengeteg időmet felemésztette, a covid miatt pedig kevesebb lehetőség jutott kulturális programokra. Idén a könyves listám is silányabb, mint eddig - a Goodreads Challenge-ben a tavalyi évekhez hasonlóan 41 könyvet terveztem, és végül úgy tűnik, 27-tel zárok, de már tavasszal elengedtem az egészet. Egyszerűen jóval kevesebb időm és kedvem jutott az olvasásra, de talán jövőre ez is másképp lesz. A sporttal is botladozom. A költözés egyik előnye volt, hogy tíz percre kerültem a jógastúdiótól, ahol Zoé tanít, és jártam is szorgalmasan az óráira. Ráadásul a HUB-os csajokkal heti rendszerességgel elkezdtünk az irodában is edzeni. A covid alatt ezek mentek tovább: online edzés, online jóga, ami mellé bekerült a rendszeres tavaszi biciklivel közlekedés is. De ez is hullámzott: néha heteken át rendszeresen mozogtam, és azt éreztem, majd kicsattanok, aztán volt, hogy teljesen elhagytam az egészet, mert az online órák megfogyatkoztak, az edzőm covidos lett, és az első hidegfrontnál felhagytam a biciklizéssel. Úgy tűnik, az a fajta vagyok, aki szívesen mozog ugyan, de csak akkor, ha minden adott hozzá - idő, eszközök, edző. Ha valami zavar kerül a gépezetbe, már nehezebben veszem rá magam, hogy mozogjak. 

Tamás

Oké, szóval van ez a dolog a párkapcsolattal is. Visszanéztem, és a tavalyi évösszegző bejegyzésemben azt írtam, remélem, idén már nem leszek egyedül szilveszterkor. Nos, ez megvalósult, de korántsem úgy, mint szerettem volna! Bálint után egy csomó ideig szomorú voltam, aztán borzasztóan megszerettem az egyedüllétet. Négy év után már nyitott lettem volna egy új kapcsolatra, de nagyon határozott elképzeléseim voltak - azt gondoltam, hogy majd hirtelen robban be az életembe egy fiú, aki azonnal levesz a lábamról, és minden csodálatos, egyszerű és rózsaszín ködben úszó lesz. Azt is pontosan láttam magam előtt, milyen lesz ez a fiú, hiszen kész listám van már kritériumokról, és van egy nagyon határozott zsánerem. Ezekből a tervekből aztán semmi nem jött be, Tamás, akivel nyáron összejöttünk, teljesen más, mint amire számítottam, és a mai napig nem tudom eldönteni, miért is alakult így, mibe is vágtam a fejszémet, mi is a tanulság. Tamással héberórára járunk együtt; immár két éve hetente kétszer másfél órát padtársakként töltünk. Azt gondoltam, hogy én olyan "szerelem első látásra" alkat vagyok, és azonnal fel fogom ismertni az igazit, ha találkozom vele - ehhez képest két éven át szóba sem jöhetett nálam Tamás, noha remekül elvoltunk, és tudtam jól, hogy tetszem neki. Ennek oka, hogy ő tényleg más, mint amit elképzeltem magamnak - kezve rögtön azzal, hogy tizenhat évvel idősebb nálam. Ezt mindig félve vallom be, holott én már észre sem veszem, ha együtt vagyunk. Hiába, sokáig elég szokatlan volt. Nem tudom, mi változott - tavasszal a karantén alatt elkezdtünk sokat beszélgetni, főleg ételekről. Recepteket osztottunk meg, és piacra mentünk együtt. Házi humuszt készített nekem, aztán mindig találkoztunk, hogy visszaadjam neki a dobozait. Aztán egyszer csak nyár lett, bennem átkattant valami, és az egyik esti találkozónkból randi lett, amit további randik követtek. Borzasztóan össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik, és nem tudtam, mit akarok. Tamás türelmes volt, és ahogy telt-múlt az idő, azt éreztem, hogy szeretnék vele lenni. Most lassan fél éve együtt vagyunk, rengeteget főzünk, olvasunk, sorozatozunk, héberezünk, és még nyaraltunk is együtt. Sokat ad nekem ez a kapcsolat, de még mindig egy nagy talány. 

Belső fókusz

Évek óta folyamatosan dolgozom magamon, az önismereten, a belső hangom megtalálásán. Ez a folyamat idén is folytatódott, noha a sok munka (aztán pedig részben a párkapcsoaltom) miatt kicsit megakadtam vele. Azt érzem, hogy rengeteget kellett kifelé adnom, és kevesebb energia jutott magamra. Remélem, ehhez is vissza tudok térni jövőre. Persze így is voltak előrelépések. Próbálok közelebb kerülni a nőiségemhez, ennek érdekében tavasszal abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és most a termékenységtudat módszer segítségével figyelem a testem. Még nagyon az elején vagyok, de nagyon izgalmas folyamat, talán megér később egy blogposztot. Emelett örülök, hogy kezd bennem kibontakozni a bosziskodás is. Bizony, gyerekkorom óta foglalkoztat a varázslás, és kezdem felfedezni, hogy ezt bele tudom csatornázni a mindennapi életembe úgy, hogy ne egy ezo-tévés baromság legyen az egész, de mégis adjon nekem. Az új szobámban kialakítottam egy oltárt, szeretem zsályával kifüstölni a lakást takarítás után, a születésnapi teliholdamkor készítettem holdvizet (amitől az egyik haldokló növényem feltámadt - véletlen lenne? Nem hinném!), barátkozom a tarotkártya lapjaival, és Zsófival megünnepeltük a nyári napfordulót. Ezek apróságok, szimbolikus dolgok, melyek az akaratról, az önismeretről szólnak. Számomra egyre fontosabb az a felfedezés, hogy a varázslat, a spiritualitás a modern hétköznapok része lehet, így szeretnék ezzel is foglalkozni 2021-ben.

Tervek

Homályosan körvonalazott tervekkel futok neki 2021-nek. Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások. Ahogy az életemről gondolkodom, egyre határozottabb igény ébred bennem arra, hogy valamilyen módon kiszálljak belőle - no nem az életből magából, de azokból a béklyókból, amelyeket a társadalom felállított, és amitől az egész egy küszködéssé válik. Nem akarom ezt a körforgást, nem akarom ezt a mókuskereket. Egy jó ideje foglalkoztat, hogy a házasság, a gyerek nem nekem való, és hosszú szingliségem alatt megtanultam, hogy a párkapcsolat sem kell a boldogsághoz. Terhesnek érzem a munkás mindennapokat is, és foglalkoztat az, hogyan lehetne kikerülni őket - anélkül, hogy a Kétfarkú Kutyapárt által hangoztatott "Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz" nevetségességébe esnék. Van egy őrült fantáziám arról, hogy fogom magam, és vidékre költözöm, egy kis házba egy erdő mellé, ahol magamnak termelem a zöldséget, és egy sokkal lelassultabb, csillesebb életet élek. Ez egyelőre egy megugorhatatlan és teljesen megfoghatatlan dolog, és nem is tudom, mit és hogyan szeretnék belőle megvalósítani. De úgy érzem, jövőre ennek a megértéséhez is közelebb kerülök majd. Az biztos, hogy többet szeretnék a természetben lenni és kirándulni 2021-ben - most épp az az ötletem, hogy elkezdem a Kéktúrát. 

Szóval 2021 - csupa homály! A vírusnak nem lesz vége, és megannyi kérdés vár megválaszolásra! Optimizmusom azonban továbbra sem hagy el. Az ösvény már ki van jelölve, csak rá kell lépni. 

Kedves blogolvasók, nektek is erőben, egészségben, szerencsében gazdag új évet kívánok!

Egy jó szilveszter...?

Lehetséges volna, hogy volt egy olyan szilveszterem, ahol jól éreztem magam? Hihetetlennek tűnik, de igaz. 

Az újév előtt megint megjártam a szokásos lelki hullámvasutat, hogy mit is kéne csinálnom, kivel kéne lennem, a családom elutazott, legyek inkább otthon egyedül, nem, inkább buliznék, de kivel, nincs senki, akivel mennék, stb., de végül egész lendületesen kipattantam ebből a mentális gödörből, és eldöntöttem, hogy jól érzem magam, ha törik, ha szakad.

Az estét nagyinál kezdtem, bizony, mert az jutott eszembe, hogy ha már ő is egyedül van szilveszterkor, meg én is, akkor miért ne mehetnék fel hozzá. Úgyhogy este kilenckor beállítottam a nagyon szép ünnepire hangolt lakásába, ahol kabarét néztünk, bólét és pezsgőt ittunk, és maradék bejglit majszoltunk hozzá. Nagyi nagyon örült, hogy benéztem, és hasonlóképpen voltam ezzel én is. Jó kis alapozás volt ez.

Tizenegykor átzarándokoltam Pestre Gáborék törzshelyére, a Game Up pubba, ahol viszont örömömre nem volt ott az egész régi társaság, csak Gábor, Gergő, Atesz és a barátnője, Barbi. Így családias hangulatban sikerült pár tátrateával megalapozni az estét, ráadásul egy ponton megjelent SZIRMAI GERGŐ, igen, jól látjátok, Szirmai Gergő egyszer csak csatlakozott a mellettünk lévő társasághoz, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik, valahányszor Gáborral találkozom, Szirmai Gergőbe botlok? Bár nagyon lelkes lettem a gondolattól, az univerzum leveheti rólam a kezét, ugyanis egy adag alkohol és emelkedett bulihangulat sem tudott rávenni arra, hogy megszólítsam (mert őszintén, mit kellett volna tennem? Akinek van tippje, várom a kommentekbe...) Az éjféli koccintás és a himnusz félszeg végigállása után pedig már nem is maradtunk sokáig, hanem indultunk tovább a Dürer kertbe goázni.

Igen, goázni! Úgy tűnik, a goázós időszak szépen-szépen visszatér. Marcellal is voltunk egy közös bulin egy másfél hónapja, és most ismét a neonfényekkel kidekorált barlangokban találtam magam. Annyira jó volt ismét csak bulizni, és kivarázsolni magamból az elmúlt év stresszét! Nem is jöttem el reggelig, amikor Gergő hazakísért (nem a Szirmai Gergő, a másik. Előbbivel sajnos a bulin már nem találkoztam, bár eljátszottam a gondolattal, hogy ha odáig követett volna, akkor már igazán csinálok valamit). Az egész este folyamán igazán tündérbogyó volt velem.

Új év, új évtized, lendületes kezdet! Hajrá 2020!

Hálaadás egy csodálatos barátságért

Tegnap volt Hannah esküvője.

Ennek örömére pénteken Ausztriába utaztam, csak úgy mint néhány héttel korábban a leánybúcsú alkalmával, úgyhogy egy időre azt hiszem meg is elégeltem a vasutat. Az esküvő egyébként - természetesen - szép volt, nem életem lagzija, de arra gondoltam, hogy az esemény kapcsán nem is a fogásokat meg a zenét részletezném, hanem inkább mondanék pár szót Hannah-ról.

Aki régóta követi a blogom, velem volt, mikor Hannah-t megismertem, 2012. augusztus 21-én. Aznap utaztam Amszterdamba egy féléves Erasmus csereprogramra, izgatott voltam és iszonyatosan be voltam tojva. Húsz éves voltam, nem tudtam rendesen angolul, szinte semmit sem kellett önállóan intéznem, és most egyszeriben ki lettem lökve a nagyvilágba. A gépem késéssel érkezett Amszterdamba, a repülőtéren már várt egy egyetemi segítő csapat, de ott kellett ücsörögnöm vagy egy órát, mire megérkezett annyi diák, hogy elindíthassanak minket busszal a kolihoz. Csak gubbasztottam és mély egzisztenciális rettegést éltem át, miközben érkeztek a különböző nemzetiségű mosolygós cserediákok.

Emlékszem arra, amikor Hannah megjelent. Ez nagyon furcsán hangozhat, de nekem Hannah szerelem volt első látásra - volt benne valami sorsszerű. Emlékszem, ahogy megérkezett a szőke hajával, a rózsaszín bőröndjét maga mögött húzva, és kedvesen beszédbe elegyedett a többi várakozóval. Emlékszem, hogy valamiért azonnal figyeltem rá és néztem őt. A többiek arról kezdtek beszélgetni, hogy hol laknak majd, és Hannah mondta, hogy ő Green Tower 194-ben - ezt rögtön megjegyeztem, hiszen én is ott laktam. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy folyosón fogunk lakni, a szobáink között csak egy másik szoba lesz. Még aznap megismerkedtünk a folyosótársakkal. Hannah vegetáriánus volt, vacsorára sült padlizsánt vett a koli bisztrójában, dumáltunk, és másnap együtt mentünk el biciklit venni. 

Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Tényleg, ha nem ismersz és nem követed az életemet már régóta, talán nem is tudom neked elmondani, hogy mit jelent ez. Nem akarok olyan súlyos kifejezésekkel dobálózni, mint hogy korábban nem voltak barátaim, mert ez ilyen formában persze nem igaz, de Hannah volt végre az első, az az igazi "legjobb barátnő", akit mindannyian ismerünk a könyvekből és filmekből. Akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk, teljes természetességgel osztunk meg mindent, közös programokat szervezünk, és ott vagyunk a másiknak. És mindezt pont a külföldi utam során kaptam meg, amikor annyira féltem, hogy egyedül maradok. Hannah szobájában tanulva vészeltem át a Chozzal való szakítást, Hannah tanított meg rá, hogy a cukkini egy használható zöldség, Hannah volt az, akivel végre önfeledten tudtam bulizni, Hannah-val fedeztem fel Hollandiát, és vele tanultam meg angolul.

A kedvenc és - valami különös oknál fogva - kábé az egyetlen közös képünk, még az amszterdami időkből

És ha már itt tartunk, ott voltam a Mathias-történet elején is. Mathiassal, akivel tegnap összekötötte az életét, 2012 nyarán ismerkedett meg. Aztán rögtön lelécelt Amszterdamba, és nem lehetett tudni, mi lesz a dologból, de a fiú meglátogatta. Emlékszem, nem is vettem komolyan a történetet, mert Hannah is csak annyit mondott, hogy ó, jön ez a srác, nem is tudja, mi van köztük. Aztán az egy hét végére megbeszélték, hogy belevágnak a párkapcsolatba, de nem volt zökkenőmentes, Hannah izgult, hogy nem tudnak eleget beszélni, és hogy miért nem válaszol Mathias az újévi SMS-ére. 

Aztán az Erasmus-félév véget ért (előttem van, ahogy kikísérem Hannah-t a reptérre, és ott zokogunk) de a kapcsolat megmaradt - velem és Mathiassal is. Eltelt hét év, de Hannah ugyanazt jelenti nekem most is - egy őszinte, igaz barátot, aki valahogy mindig jelen van. Akivel nem kell folyamatosan kapcsolatban lennünk, mert amikor 1-2 havonta felhívjuk egymást Skype-on, vagy évente találkozunk, ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgy érzem, hogy még mindig, minden egyes alkalommal meglepődöm ezen, mintha nem hinném el, hogy ez lehetséges, hogy ez tényleg itt van nekem, hogy ezt megérdemlem. Hogy ott lehettem az esküvőn, ahová csak a szűk család és a közeli baráti kör kapott meghívást. 

És azért ejtsünk pár szót Mathiasról is. Az elmúlt években több alkalommal találkoztam vele, és hihetetlenül kedves, segítőkész, a sajátos német humorával egyszerűen tökéletes párja Hannah-nak. Nagyon örülök, hogy megtalálták egymást, és boldogok együtt.

És ha azt hinnétek, hogy a giccses bejegyzésem végére értünk, még el kell mondjak egy dolgot. Tízéves koromtól kezdve tanulok németet, és rengeteg alkalommal kellett házi feladatként leveleket írnom. A leveleimet következetesen egy bizonyos Hannah-nak címeztem a teljes gimnázium alatt. Ha ez nem a sors, akkor semmi. 

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

Valentin nap

Még mindig az Elvált Nőcik a legjobbak.

Ha ők nem lennének, még az is előfordulhatna, hogy rosszul érzem magam ilyenkor.

De így, hogy vannak, inkább annyit nevetek, amennyit egy fél évben összesen szoktam.

Napom

Mostanában kicsit összejöttek a teendők, úgyhogy gondoltam ezt szemléltetem a mai napom bemutatásával.

     Hajnali négykor felébredtem. Oké, itt még nem direkt. Rosszat álmodtam, ami viszonylag ritkán fordul elő, de most annyira nyugtalanított a dolog, hogy nem is tudtam elaludni egy óráig.

     Hajnali hatkor aztán tényleg csörgött a telefonom, de egy darabig fetrengtem, mielőtt össze tudtam volna vakarni magam.

     Valamivel nyolc után beértem a CEU-ra, és az egyik kényelmes munkaállomásra bekuckózva elkezdtem keresni az akadémiai adatbázisokban, hogy mi mindent írtak együtt az emberi jogi oktatásról és a multikulturalizmusról, illetve Erdély kisebbségeiről.

     Két és fél óra múlva aztán leléptem, mert interjút kellett készítenem a Wallenberg Alapítvány elnökével a Tom Lantosnak írandó kutatásom kapcsán. Az is eltartott több mint egy órát, a bácsi egyébként nagyon kedves volt, király ez a kutatás, mindig meglepődöm, hogy mennyi klassz dolog van a civil szférában, amiről nem tudok.

     Az interjú után vissza a CEU-ra, ahol végre pisilhettem. Nagyon szerettem volna ebédelni is, de az még nem jött össze, mert a menzán kibírhatatlan volt a sor. Hogy kitöltsem az időt, bevettem magam a könyvtár hatodik emeletére emaileket olvasni. Egyszer lementem megnézni a menza állapotát, konstatáltam, hogy továbbra is tömeg van, majd visszamentem a hatodikra. A lift minden emeleten megállt.

     Végül sikerült megebédelnem, amihez ráadásul társaságot is biztosított Dani.

    Zöld tea gyakori kortyolgatása mellett kísérletet tettem rá, hogy értelmes bekezdéseket írjak az emberi jogi oktatás helyzetéről. A siker kétes.

     Három után nem sokkal megint csak összecuccoltam, és elmentem fogorvoshoz, ahol a fél számat lezsibbasztották, de legalább újra minden rendben odabent.

     Fogorvos után irány a Mozaik HUB, ahol egy kicsit a Centropás dolgokkal is foglalkoztam.

     Hatra elmentem a héberórámra. Megtanultuk az okozati szerkezetet.

     Héberről átrohantam jógára, ahol bizonyos egyensúlyi pózokat sikerült kitartanom, másoknál meg eldőltem. I guess that's life.

     Tíz körül végre hazaértem, megvacsoráztam, elmentem hajat mosni.

    A zöld tea mágikus hatása még mindig tartott, úgyhogy úgy döntöttem, ránézek még egyszer az emailjeimre.

     Lepötyögöm ezt a bejegyzést, aztán megyek aludni. Holnap negyed hétkor kelés. 

My year 2018

Eljött a szokásos évértékelő ideje! 2017 végén azt jósoltam, hogy 2018 egy változásokkal teli, eseménydús és kalandos év lesz. Nos, nem mondom hogy életem legaktívabb éve volt, de azért való igaz, nem telt unalmasan. Lássuk!

Január elején a család Ausztriában síelt, itt töltöttük a szilvesztert is. Utána én még meglátogattam Hannah-t Grazban, ami nagyon klasszul sikerült. Ekkor tudtam meg, hogy Bálintnak új barátnője van, úgyhogy ez ismét adott egy adag nehézséget, szomorúságot, gondolkodni valót az év első felére. Lezajlott még a Republikon évnyitó szintén nem minden érdekesség nélkül, a hónap végén pedig Marcellal Zürichben tartottunk szemináriumot, így volt alkalmam megszemlélni kicsit a svájci fővárost. 

Amint látom februárban az égvilágon semmi nem történt, leszámítva a már hagyományos valentin-napi ünneplést az Elvált nőcikkel. 

A márciusom egyetlen de annál jelentősebb eseménye életem első solo tripje Portugáliában! Egy nagyon klasszul sikerült utazás volt, és amellett, hogy nagyon sok szép dolgot láttam, jól is éreztem magam egyedül.

Áprilisban választások voltak, amire nagy lelkesedéssel készültem, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Az eredmény közismert. 

Májusban megünnepeltük Zsuzsi szülinapját a családdal Miskolcon. A pünkösdi hosszúhétvégét Angyalin töltöttük, és megvolt a szokásos éves Centropa záróesemény is. 

Júniusban részt vettem a már hagyományos Haver csapatépítő hétvégén Leányfalun, melynek fő témája a zsidónegyed séta megújítása volt. Az év végéig sokat segítettem ebben a projektben. A tanévzáró örömére Petrával elmentünk hamburgerezni - úgy tűnik, ebből az ünneplésből hagyomány lesz. Megjelent a zsidókkal és zsidósággal kapcsolatos 2017-es kutatás eredményeit összefoglaló könyv, amibe én is írtam fejezeteket. 

Júliusban lezajlott a nagy Centropás éves esemény, a Summer Academy, ezúttal Berlinben. Nagyon jól sikerült, és végül viszonylag stresszmentes is volt. Még a lazább énem is előkerült egy kicsit. Utána pedig következett a Varázslatos Tábor utódja, a Nyanya, ami bár más volt, mint az eddigi évek táborai, nekem mégis nagyon kikapcsoló és jó élmény volt. 

Augusztusban volt egy családi nyaralásunk Tirolban, utána pedig Izraelbe utaztam. Ez egy szuper lehetőség volt, hogy még az esküvő előtt találkozzam Orsival és együtt töltsünk egy kis tesós quality time-ot. Ezen kívül dolgoztam is: Marcellal az Izraeli Nemzeti Könyvtárral tárgyaltunk a további partnerségről. A hónap végén elmentem egy koncertre, ahol megismertem Danit, akivel aztán kb. két hónapig randiztam.

Szeptemberben Seren Budapestre jött, és csaptunk végre egy Csücsök Kommandó talit. A hónap nagy eseménye Orsi esküvője volt 16-án, ahova már egy héttel előbb kiutazott a család, és a szokásos városnézés mellett volt leánybúcsú, pénteki vacsi és szombati zsinagógázás is. A lagzi pedig igazán csodásra sikerült, a család még most is emlegeti és alighanem még sokáig fogja. 

Októberben a Danival elváltak útjaink, viszont előtte volt egy közös macskás kalandunk, ami úgy tűnik, még mostanra sem zárult le, meglátjuk, hogyan alakul majd. Lezajlott a Limmud fesztivál, ahol legnagyobb meglepetésemre meghívott előadóként vettem részt. 

Novemberben a Haver képviseletében Bristolba utaztam egy szemináriumra, ami szakmailag csapnivaló volt, de utazásnak annál kellemesebb. A CEU bejelentette a távozását Bécsbe, ezzel kapcsolatban többször voltam tüntetni, de hiába: az egyetem mellett nem állt ki nagyobb tömeg, a kormány nem írta alá az egyezményt. Új munkákat is kaptam: az egyik a Tom Lantos Intézet kutatása a magyarországi zsidósággal kapcsolatos oktatási programokról, ami március közepéig tart majd, a másik pedig egy fordítási munka volt, amivel két fiatal dán újságíró lány disszertációját segítettem. 

Decemberben már az ünnepekre hangolódtam: volt karácsonyi bál a BK-sokkal, évzáró események, hanuka, és persze a karácsony, amit ezúttal Orsival tölthettünk! Ezután kiutaztam Izraelbe, így még többet lehettem Orsival, és részt vettem egy szuper családi kiránduláson is a sivatagban. 

Érdekes, hogy mikor a fentieket összeszedtem, úgy éreztem, hogy alig történt velem valami érdekes. Egyes hónapoknál szinte teljesen hiányzik bármilyen említésre méltó esemény. Most viszont, hogy már többedszerre olvasgatom, hálátlanságnak tűnne azt mondani, hogy eseménytelen évem volt. A sok utazás nyilvánvalóan feldobja az egészet, azon belül is Portugália, meg Orsi esküvője, de érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyit készültem rájuk és milyen klasszak voltak, már szinte el is felejtettem őket.

Az utazásokat leszámítva a mindennapi életem elég szépen és kényelmesen folydogál. A munkámat továbbra is szeretem, a munkatársaim nem csak kollégák, hanem a barátaim is. Nagyon szeretem a HUB-ot és az egész légkört, a Centropa mellett továbbra is aktív vagyok a Havernál is mint önkéntes. Ez egy olyan közeg ami egyre többet ad nekem, szinte észrevétlenül teszi számomra egyre fontosabbá a zsidóságot, és ameddig lehet, szeretném is, hogy ez megmaradjon. 

Azt hiszem magammal is egyre jobb viszonyba kerülök. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki - ismét - Bálintot, ami elég gyötrelmes volt, de sikeresen túl vagyok rajta. Bálint mostanra tényleg egy távoli emlék lett, akivel nem foglalkozom sokat, és már magamat sem érzem magányosnak: kifejezetten jól érzem magam szingliként. Nyitottabb lettem az ismerkedésre és a randizásra, de egyúttal nem is érzem kényszernek az egészet, és jobban oda tudok figyelni arra, amit szeretnék, és belemenni olyan helyzetekbe, amikbe akarok, és elkerülni olyanokat, amikre pedig nem vágyom. Kevésbé vagyok kritikus magammal, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Szerintem ebben valamennyit segít a jóga is. Szuper, hogy végre rátaláltam egy sportra amit örömmel csinálok, ahová el is járok heti kétszer-háromszor, és nem görcsölök azon, hogy többet kéne mozognom, vagy hogy nézek ki. 

Tervek 2019-re

Nyár végére már elkezdett motoszkálni bennem, hogy jó-jó, hogy szeretem a munkám, de jobb lenne több kihívás, több fejlődés, több szakmai tapasztalat. Kicsit ráálltam erre a dologra és mázlim is volt, sok lehetőség jött szembe. Az egyik a már említett Tom Lantos kutatás, amit március közepéig csinálok. A Magyarországon elérhető zsidósággal és antiszemitizmussal foglalkozó oktatási programokat keresem fel és elemzem, és írok belőlük egy összegző tanulmányt. Ez a munka igazán nekem való, hiszen mind a téma, mind a kutatás nagyon izgi, és egy olyan területet kell vizsgálnom, amiben egyébként is otthonosan mozgok. Nagyon szerettem volna megkapni ezt az állást és izgultam a jelentkezésnél, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett, és remélem sikerül kihoznom a legtöbbet belőle. Ha végeztem, elkezdek majd dolgozni a Kovács András-féle kutatás adatainak mélyebb elemzésén, ami már tényleg tudományos elemzés és ezért nagyobb falat, de úgy néz ki nem egyedül, hanem egy nagyon tapasztalt kollégával csinálom majd. Ez is nagyon izgalmas lesz, és borzasztóan stresszeltem miatta, mert ez a fajta adatelemzés olyasmi, amihez nem értek, sajnos az egyetemen nem szedtem magamra ilyen jellegű tudást. Úgyhogy gondolkodtam, hogy visszadobom az egészet, de szerencsére ehelyett inkább segítséget kértem, és nagyon könnyen kaptam is: együtt fogok dolgozni valakivel, aki nagyon penge az elemzésben, így a tanulmány is elkészül, és még fejlődhetek is. Meglátjuk, mi sül ki belőle! A harmadik projekt pedig, amit megkaptam, egy újabb tanulmány: meg fog jelenni egy angol nyelvű cikkem a Remembrance and Solidarity Studies-ban, ami a European Network Remembrance and Solidarity nevű szervezet saját kiadványa. Annak idején ezzel a szervezettel vettem részt egy erdélyi kutatási programban, és most az ottani tapasztalataimat fogom kicsit tudományosabb módon összegezni. Ez is egy olyan lehetőség, ami szinte az ölembe pottyant: megláttam a kiírást, elküldtem egy korábban már megírt anyagom vázlatát, és egy hónap múlva értesítettek, hogy várják a cikkemet a kiadványba! Szóval ezek mind nagyon szuper dolgok amiknek nagyon örülök, mert egyrészt tényleg fejlődés és tapasztalat, másrészt megmutatja, hogy ha valamit elhatározok és meg szeretnék csinálni, akkor arra kapok is lehetőséget.

Már régóta tervem a fentiek mellett a rendszeres blogolás is. Jó lenne ezt a blogot is feléleszteni, mert úgy tűnik abszolút van potenciál a magánéleti maratonfutásom krónikájában, de emellett dolgozom egy könyves blogon is, aminek tulajdonképpen egy éve kellett volna elkészülnie... aki figyelt, észrevehette, hogy a blogomról hiányzik a Könyvespolc 2018 fül. Ez azért van, mert a könyvélményeimet elkezdtem egy másik blogon vázlatolni, ami viszont sajnos még mindig annyira vázlatos, hogy nem tártam a nyilvánosság elé. Fogalmam sincs, el fog-e készülni valaha is, vagy mit is kéne vele kezdenem, de valami lesz... csak ki kell várni. 

A jövő év nagy terve, hogy most már TÉNYLEG el fogok költözni. Márciusban járnak le a lakáshiteleink, szóval ez az az eszmei dátum, amikor elkezdek körülnézni, és persze kérdés, hogy mikor, de 2019 során meglesz a saját kuckóm! Úgy érzem mostanra jutottam el oda, hogy tényleg készen állok megtenni ezt a lépést, sőt, tulajdonképpen már szinte menekülök itthonról, annyira az agyamra megy néha a család. Alig várom a lakberendezést, a saját otthonom felépítésének minden izgalmát! Ha pedig elköltözöm, akkor szeretnék lakótársként magamhoz venni egy cicát is. 

Szerencsére a jövő év is bővelkedik majd utazásokban. Izraelben kezdem az évet, aztán februárban Isztambulban lesz majd tanárszemináriumunk, és akkor már maradok és meg is nézem a várost. Terveim szerint ez lesz számomra a 2019-es év legkalandosabb "nagy" utazása. Június elsején Hannah férjhez megy, emiatt valószínűleg többször is Ausztriába utazom majd - egyszer a lánybúcsúra, egyszer az esküvőre. A Centropa Summer Academy ismét Berlinben lesz, úgyhogy biztos, hogy ott is megfordulok majd. A többit pedig majd meglátjuk!

A politikai helyzet továbbra is ócska ebben az országban. A CEU távozása lesújtó, és egyébként is minden olyan, amilyen eddig volt, bár némi reményre ad okot a december végén indult tüntetéshullám. Kíváncsian várom, milyen fordulatot vesz a dolog.

Ha összejönnek az utazások, az elköltözés, az új melók, akkor elmondhatom, hogy 2019 egy TÉNYLEG izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok. És bár nagyon jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, azt hiszem arra is készen állok, hogy végre legyen valakim. Szerintem ez is eljön 2019-ben. Úgyhogy KLASSZ év lesz, ehhez nem fér kétség!

Sok szeretettel kívánok hasonló jókat nektek is, kedves blogolvasók!

Nyanya (nemtárbor!)

Most jöttem haza a Varázslatos Tábor első jogutódjáról, vagyis a Nyári Nyaralásról (Nyanya). Tavaly nem írtam erről részletesen, de a 2017-es, 13. Varázsaltos Tábor volt az utolsó - a szervezők úgy döntöttek, hogy leteszik a lantot. De! szerencsére nem tűnt el teljes egészében a tábori hangulat, mert idén ugyanazon a héten, amikor mindig is szoktuk, ugyanazon a helyen, vagyis a nagyvelegi Grünfeld kastélyban, ugyanazokkal az emberekkel megvolt az első Nyanya, amelynek a lényege, hogy már nem táborozunk, ezért nincsenek kötött programok, de együtt vagyunk, játszunk és pihenünk.

Én nagyon félve fogadtam ezt az új koncepciót, attól tartottam, hogy tengés-lengés, unatkozás lesz, de azért az utóbbi hetekben már én is nagyon vártam a Nyanyát - bepakoltam színezőt és olvasnivalót, gondoltam, amíg ezek nálam vannak, nem lehet baj. Feleslegesen aggódtam! Szinte fel sem merült, hogy unatkoznék, és a hét úgy elsuhant, mintha sose lett volna. Persze sokat olvastam, de emellett rengeteg minden mást is csináltam, például: részt vettem Claire filmes kvízén és Sanyi-Will Földfoglalóján, tanulgattam a karutázás csínját-bínját Doltól, rejtvényt fejtettem Linkével, részt vettem a pingpongbajnokságban, nagyon ügyes szellem voltam a Mysterium társasban, Jimmel végre Hanabiztunk is, és amúgy volt egy közös nyomozós programunk, voltunk strandon, amiről hazaérve Vancsi egy torony palacsintával várt ránk, részt vettem életem első asztali szerepjátékában és segítettem megmenteni a Roxfort kastélyt (sose nézek már Lavender Brown-ra ugyanúgy!), rám nem jellemző módon éjfél után feküdtem és késődélután keltem egy héten át, a Nyanyazáró estén pedig megvolt a kötelező lelkizés és pityergés is. 

Két dolgot szeretnék még külön kiemelni. Az egyik, hogy az utolsó estén Will arról mesélt, mennyire megfoghatatlannak és különlegesnek érzi, hogy bár évente csak egyszer találkozunk, mégis valamiért varázslatos ez az együttlét, mintha testvérek lennénk. Ez nekem nagyon betalált, mert én egy éve képtelen vagyok arra, hogy igazán elmagyarázzam a pszichológusomnak, mitől is ennyire csodálatos ez az egy hét, és mi is az, amit ad nekem. Valahogy tényleg arról lehet szó, hogy ez a tábor (Nyanya) egy buborék: egy különleges hely, egy különleges idő, különleges emberekkel, ahova amikor belépek, kint hagyom a valóságot. Szinte egyáltalán nem gondoltam otthoni dolgokra a hét során, és azt vettem észre, hogy a telefonomat sem böngészem annyit, mint szoktam; legszívesebben egyáltalán nem nézegettem, mi történik otthon, és nem beszéltem az otthoniakkal, akiket amúgy elvileg szeretek. Nem tudom, felmerült-e volna bennem valaha az igény arra, hogy hazajöjjek, de most mindenesetre simán maradtam volna még.

A másik az érzés, amikor a táborzáró dal után ölelkezünk, és mindenki egy kupacban adta körülöttem a "nagyölelést". Erről az jutott eszembe, hogy alig két hónapja a Haver csapatépítő hétvégén, mikor a "köreinkről" volt szó, volt egy olyan feladat, hogy gondolj egy közösségre, csoportra, amelyhez tartozol, és állítsd be a társaidat egy élőszoborba, ami ezt a közösséget jelképezi. Az én élőszobrom egy nagyon szoros nagyölelés volt. Melyik közösségre gondolhattam...?

Úgy érzem, hogy amíg ez az egy hét megmarad ilyennek, az évem többi részével is könnyebb megbirkóznom. Remélem, még nagyon sokáig élvezhetjük a Nyanyát!

Egy rendkívül aktív téli szünet

Nos, ez a téli szünet szokatlanul aktívra sikeredett!

Azzal kezdődött, hogy már a karácsonyon is átrohantunk, mert 25-én reggel kirándultunk és geoládáztunk, 26-án délelőtt pedig az új Star Wars filmet néztük meg. Délután persze már a nagyiké volt a főszerep. 27-én idegeskedés és csomagolás, 28-án pedig irány Ausztria!

29-től január 1-ig síeltünk. Ez ugye csak négy nap, és egyik nap sem síeltünk valami sokat, de azért azt hiszem, jól ment a dolog, és élveztem is! Az időjárással nem volt kifejezetten szerencsénk, első nap nagyon fáztam, második nap magamra vettem 3 plusz réteget, ami segített, de még úgy is hideg volt, harmadik nap meleg és ragyogó napsütés (gyorsan millió fotót kellett lőni persze) negyedik nap viszont tomboló hóvihar. Azt kell mondjam hogy tisztességesek voltunk és egyszer sem állított meg minket az időjárás, viszont az utolsó napra sikerült megfáznom. :( Amúgy azon gondolkodtam, hogy szerintem sosem voltam még ennyire aktív január elsején!

A szilveszter egyébként közepesre sikeredett, az elején társasoztunk a csapattal, játszottunk egy jó hosszú Dixitiet, ami jó volt, utána viszont Eszter és Gézu le is feküdtek. A maradék társasággal Activityztünk, míg beköszöntött az újév, amikor is koccintottunk, és meghallgattuk a Himnuszt. Idáig minden egészen rendben volt, utána viszont olyan depresszió köszöntött rám, hogy menekülve hagytam el a helyszínt hajnali 1-kor, hogy lefeküdjek aludni. Mindent összevetve a szilveszter szörnyű, és utálom. Jövőre valami olyan helyre kell elmenekülnöm, ahol nem érhet utol.

Január 2-án reggel összecsomagoltunk és indultunk haza. Engem viszont a szüleim nem haza vittek, hanem kitettek Grazban, Hannah-nál! Bizony, ez egy nagyon király dolog volt, hogy ezt meg tudtuk szervezni. Nem volt nagy kitérő, és Hannahnak is szünete volt éppen. Ráadásul éppen csak pár napja, a saját síelésük alatt a barátja, Matthias megkérte a kezét! Nagyon jó volt már csak ezért is pont most találkozni vele és megosztani vele ezt az örömet. Amikor utoljára náluk jártam Grazban, még máshol laktak, azóta új lakásba költöztek, ami tényleg lenyűgözően szép. Az első délután Hannahval bementünk a városba, sétáltunk, kajáltunk, kávéztunk. Másnap pedig egy rövid kirándulást csaptunk a közeli Schöckl hegyre: némi bolyongás után találtunk csak oda, és egy felvonóval mentünk a tetejére. Elég hideg, szeles, havas volt, de nagyon szép volt a kilátás. Fent ebédeltünk egy hüttében, lefelé pedig gyalog jöttünk, ami igazán jó kis kirándulás volt. Még korán volt, mikor hazaértünk, ezért elkezdtünk esküvői helyszínekre vadászni. Az esküvő egyébként valószínűleg 2019 tavaszán lesz, hogy Hannah nyugodtan befejezhesse a phd-ját. És mivel eléggé hasonlítunk, nem akar nagy felhajtást, valószínűleg kb. 40 vendég lesz, és valami kedves, természetközeli helyszínt szeretne, például a borvidéknél. Én természetesen a vendégek között vagyok, nagyon örülök, hogy Hannah kikötötte, hogy muszáj mennem, sőt, a nevem mellé véste, hogy "+1" szóval bepasiznom is kötelező addig. Hát...

Este még bementünk a városba találkozni Hannah két barátnőjével, akiket érdekeltek az eljegyzés részletei. Én nagyon hegyeztem a fülem, mert főként németül ment a társalgás. Érdekes, hogy a többnapos síelés, rádióhallgatás, beszélgetés a háziakkal nagyon gyorsan és könnyen előhozta a némettudásomat. Valamennyit Hannahval is beszéltem németül, aki azt mondta, hogy tök ügyes vagyok, de tény, hogy ebben a barátnős beszélgetésben már nehezen tudtam részt venni. Jó lenne polírozni a németemet, már csak azért is, mert úgy tűnik, hogy tényleg egész könnyen megy.

Sajna csak ezt a 1,5 napot töltöttük együtt, 4-én nagyon korán kellett kelnem, hogy elérjem a Bécsbe tartó buszomat. De nagyon nagyon jól éreztem magam Hannahval, és ő is hívott, hogy jöjjek mielőbb. Annak a kérésnek, hogy kísérjem el februárban a helyi esküvő kiállításra, valószínűleg nem tudok eleget tenni, de hátha többet kell majd menjek a bécsi irodába, és akkor meglátogathatom!

Ugyanis most is ez történt, Hannahtól elbuszoztam Bécsbe, ahol elkerestem a Centropa irodát. Egyrészt leadtam egy csomó cuccot, amit még Budapestről cipeltem magammal, átbeszéltem Veronikával (németül!) egy csomó projekt, kifizetés és számla ügyét, Fabiannal, Magdával és Estherrel pedig a CSA és a social media oldalaink volt a téma. Végül vonattal 6 körül indultam haza, és 9 lett már, mire végre meg is érkeztem. 

Ma inkább itthon maradok, mert péntek is van, meg meg is fáztam, de azért dolgozgatok, rendbe teszem az ügyeimet, és felkészülök arra, hogy a hétvége után teljes gőzzel belevessem magam 2018-ba :)

Na, ezt nevezem én aktív téli szünetnek!

My Year 2017

A tavalyi évértékelőmben azt jósoltam, hogy 2017 egy unalmas, eseménytelen, nyugis év lesz, amikor főként magammal foglalkozhatok. Nem is nagyon tévedtem. Lássuk!

A január Izraelben, Gederán köszöntött rám, Orsihoz menekültem ugyanis az itthoni szilveszteri felhajtás elől. Jól sikerült az a pár nap, és szerencsére Orsit néhány héttel később is láttam, hazajött ugyanis Hili szalagavatójára.

Februárban beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Berlinben sikeresen lezajlott a CJN szeminárium a Centropával. Valentin napon volt vacsi az elvált nőcikkel, és elmentem egy útra az Adománytaxival is. Már ekkor elindult a hadjárat a civilek ellen, emiatt voltam is tüntetni.

Márciusban megnyílt a Túlélés Szarajevóban c. Centropa kiállítás az IKI-ben, amin többek között az én nevem is díszeleg! A 15-i hétvégén elutaztunk a családdal Köveskálra. Megkezdődött a Luca-féle kutatás második fele. Az én kezdeményezésemre egyik hétvégén közös, családi nagytakarítást csaptunk.

Áprilisban ismét elutazhattam Berlinbe, ezúttal a Haver Alapítványt képviseltem. Később a Haverral Leányfalura is elmentem egy csapatépítő hétvégére. Megvolt a széder este, amit nem csak családi körben, de Borcsával is töltöttem. Megindult a támadás a CEU ellen, viharos gyorsasággal elfogadták a Lex CEU-t, emiatt ebben a hónapban nagyon sokat voltam tüntetni, teljesen el is ment a hangom. A hónap utolsó napján Seren Pestre látogatott, úgyhogy végre karácsonyozhattunk vele és Shizval.

Májusban Hili elballagott a Szilágyiból, én pedig betöltöttem a 25. évemet. Marcellal egy konferencia miatt Londonba utaztunk, ahol korábban még sosem jártam, és nagyon szuper volt körülnézni. Megvolt itthon a nagy éves Centropa záróeseményünk is.

Júniusban a pünkösdi hétvégét Angyalin töltöttük, és amúgy is sok minden szólt a nyárról: voltam Petinél bográcsolni, Petrával a tanév lezárultával gyrosozni és mozizni, a hónap végén pedig az egész család Izraelbe utazott Sahar tisztavatójára, ami egy nagyon látványos és megható esemény volt.

Júliusban két hosszabb nyári programom is volt: az első a CSA, vagyis a Centropa Summer Academy, ami a munkahelyem éves óriásrendezvénye 80 tanár számára. Ezúttal Budapesten majd Belgrádban volt, és én is végig részt vettem rajta és segítettem a lebonyolításában. Ezután végre jöhetett a pihenés, pontosabban a nyár legszupibb programja, a 13. – és egyben utolsó – Varázslatos Tábor. Erről sajnos nem blogoltam, pedig igazán szerettem volna. A lényeg, hogy néha busongós, de amúgy fantasztikus tíz nap volt, mint mindig.

Augusztusban a szakításunk óta először találkoztunk Bálinttal, ami a nyilvánvaló nehézsége ellenére is kifejezetten pozitív élmény volt. Petrával és a BK-sokkal voltunk a mogyoródi aquaparkban. Eltöltöttünk a családdal egy hétvégét Szentendrén. Volt egy mozis vakrandim, ami egyrészt arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, de azért nem is múlt el nyom nélkül. Orsi elutazott Vegasba, ahol közel három hónapot töltött. Elkezdtem dolgozni a Medián-féle zsidóságkutatás elemzésén.

Szeptemberben ismét volt egy rövid utazásom a munkából kifolyólag, ezúttal Frankfurtban tartottunk workshopot Marcellal. Egyik hétvégén Debrecenbe is elutaztunk Shizuval Serenhez. Elkezdtem pszichológushoz járni. Gábor szakított Krisztivel, és ismét elkezdtünk beszélni és találkozni. Megvolt a BK-s tagságom 10 éves fordulója. Voltam az ARC kiállításon. Ismét részt vettem az Adománytaxi egyik útján.

Az októbernek két nagyobb eseménye volt, az egyik, hogy a Centropával voltam egy szemináriumon Pécsett, később azonban messzebbre jutottam: Krakkóba! Ott volt egy záróeseményünk és egy szemináriumunk, mindkettő jól sikerült, és különösen az volt jó, hogy a munka után maradtam még pár napot, és egyedül, nyugiban, a saját tempómban élvezhettem a várost és az utazást. Persze azt sem hagyhatom ki, hogy 28-án Sahar eljegyezte Orsit.

Novemberben elkezdtem héberül tanulni. Lenyomtam egy workshopot Zágrábban, ez megint egy kis egyedüli utazást és kihívást jelentett. Petra osztályának foglalkozást tartottam az 1945 c. filmről. 30-án Orsi hazautazott hozzánk.

December elején még velünk volt Orsi, és egy csomó klassz családi programot csináltunk együtt. Megvolt Marcell é Toma szülinapja, utóbbinak meglepetés bulit is szerveztünk. Mentek az év végi záróbulik, hanukák, volt BK-karácsony a HUB-ban. Elkezdtem jógázni. A Haverral voltam kisfilmforgatáson. A karácsony persze családi körben telt, év végére pedig szintén a tágabb családdal és barátokkal elutaztunk Murauba síelni.

Így átnézve valahogy kevésbé tűnik eseménydúsnak az év, bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül sokat utazhattam, amit elsősorban a Centropának köszönhetek. Bár ezek az utak általában rövidek, egy csomó olyan helyre jutottam el, ahol korábban még nem jártam – a legklasszabb talán London volt. Az év második felében fedeztem fel, hogy ezek az utazások, ha rájuk teszek néhány plusz napot, hozzásegítenek ahhoz is, hogy olcsón világot lássak. Ezt az elvet alkalmaztam most ősszel Krakkóban, ami nagyon szupi volt, és jövőre is vannak hasonló terveim.

A munkámat egyébként továbbra is nagyon szeretem, határozottan azt érzem, hogy a Centropával megfogtam az Isten lábát. Emellett idén dolgoztam három volt CEUs tanáromnak is: Michael Millernek és Lucának kutatási asszisztensként, Kovács Andrásnak pedig a zsidóságkutatásban segítettem és a hamarosan megjelenő beszámolóba írtam több fejezetet. Nagyon fontosak voltak nekem ezek a munkák, de mindennek ellenére érzem, hogy távolodom attól az akadémiai világtól, amit a CEU jelentett, sokat felejtek, kijövök a gyakorlatból, ami kicsit aggaszt is, és remélem, lesz lehetőségem a visszatérésre.

A munka mellett egyébként sokat önkénteskedtem is: a Havernál továbbra is nagyon aktív vagyok, idén én tartottam a legtöbb foglalkozást – több mint harmincat! Az én vezényletem alatt készült el az új identitás foglalkozás oktatási anyaga, ősz óta már zsidónegyed sétákat is vezetek, és továbbra is tartok néha színházi foglalkozást. Persze sokat segít, hogy a Haverosokkal is egy irodában dolgozunk, így állandóan naprakész vagyok, ráadásul a rugalmas munkám miatt könnyen be tudok ugrani, ha szükség van valakire, aki foglalkozást tart. Jó érzés volt, hogy tavasszal (mivel sem Péter, sem Julcsi, sem Eszter nem ért rá) én képviselhettem a Havert Berlinben egy projektbeszámolós továbbképzésen.  

Általában azt mondhatom, hogy kicsit lagymatagnak, unalmasnak, semmilyennek éltem meg ezt az évet, és én magam sem vagyok kifejezetten a topon. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki valahogy Bálintot, mostanra azt mondhatom, hogy majdnem teljesen okés vagyok, de azért eléggé magányosnak érzem magam. Az év során hangsúlyosabbá vált néhány fontosabb baráti kapcsolatom, de továbbra is igaz, hogy főként otthon ülök, nem megyek sehová, nem találkozom senkivel, nem bulizom, és úgy általában úgy érzem magam mint egy besavanyodott vénasszony. Sokszor elég szomorú és magányos vagyok, és eléggé magatehetetlennek érzem magam az egész helyzettel szemben, de azért optimistán tekintek előre és úgy gondolom, hogy például ez a helyzet jövőre változni fog.

42 könyvet olvastam idén, ami sajnos hárommal kevesebb, mint tavaly, nem volt rekorddöntés. Azért azt hiszem abszolút elégedett lehetek az eredménnyel! Legjobb idei olvasmányaim (részletekért katt a Könyvespolcra): Beszélnünk kell Kevinről, Megszámolt babák, Átmeneti, The hate u give, Bexi-sorozat, Az ember, akit Ovénak hívnak, Fohász Owen Meanyért, Tajtékos napok. A már korábban olvasott könyvek közül pedig természetesen A Végtelen Történet, A szél neve, A bölcs ember félelme, A szótlan tárgyak lassú szemlélése, Harry Potter és a bölcsek köve, Büszkeség és balítélet. 

Jövőre

2018 elég sok változást fog hozni, összességében úgy látom hogy egy kifejezetten eseménydús és kalandos év lesz.

Változások lesznek a munka terén: a Centropánál több feladatom lesz, most, hogy Esther kolléganőm elmegy, én veszem át a közösségi médiaoldalak igazgatását és ami még izgalmasabb: (részben) a CSA szervezését is. A CSA idén júliusban Berlinben lesz, és úgy néz ki a teljes logisztikai szervezés – jelentkezések, résztvevőkkel kapcsolattartás, szállás, étkezés, eljutás A-ból B-be, mindenki apró-cseprő nyűgjei – rám hárul majd. Emiatt eléggé izgulok, ugyanis nagyon nagy falat, a legnagyobb programunk, amit nem szúrhatok el, és persze Esther nagyon jó szervező volt, magasra tette a lécet. Ez a munka azt is jelenti, hogy szorosabb kapcsolatban dolgozom majd a csapat többi tagjával és a nagyfőnökkel, Eddel is. Bevallom, eléggé tartok attól, hogy ez a munka nagyon sok stresszel fog járni, és hogy emiatt utálni fogom az egészet. Mindenképpen nagy kihívás, de remélem felnövök hozzá és mindent meg tudok majd oldani. Az persze nagyon jól esett, hogy Marcell biztosított róla, hogy azért is bíznak meg ezzel a feladattal, mert elégedettek velem, jól teljesítek, és ezt egyébként egy nagyszerű fizetésemeléssel is kifejezik.

Ha minden jól megy, januárban megjelenik a Medián felmérésének kutatási beszámolója, amibe én is írtam fejezetet. Ez csak egy beszámoló, az adatok komolyabb, „tudományosabb” elemzése csak ezután következik. Ha minden igaz, lehetőségem lesz ebben az elemzésben is részt venni. Ez ismét egy kihívás: bár nagyon érdekel és szuper izgalmas, sajnos eléggé aggaszt, hogy nem kaptam rendes adatelemzési képzést, ezért nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kell egy ilyet szakszerűen lefolytatni. Bízom benne, hogy valahogyan össze tudom majd szedni a szükséges tudást és ezen a téren is fejlődni fogok, nincs más út. Király, hogy Kovács András bízik bennem és szeretne velem dolgozni annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit link voltam és nem küldtem valami gyorsan neki az anyagokat.

A munkabeli változások azt is jelentik, hogy – számomra is tök meglepő módon – normális felnőtt fizetésem van, amiből akár még meg is lehet élni. Lehet, hogy jövőre ismét terítékre kerül a lakásvásárlás kérdése. Ez tök nehéz, és felvet egy csomó dilemmát, amit most itt nem akarok kifejteni, de még az is lehet, hogy jövőre ilyenkor már lesz egy saját lakásom. Hű, ez most azért elég ambiciózusan hangzik, de hátha!

Mindezek mellett szeretném egy kicsit ügyesebben és magasabb fokon űzni azt, amit idén elkezdtem, nevezetesen, hogy helyre kerüljek önmagammal, és teljesnek és boldognak érezzem magam úgy, ahogy vagyok. Ebben egy fontos lépés, hogy járok pszichológushoz, ez persze egy hosszútávú „befektetés”, de bízom benne, hogy jövőre ilyenkor már meglesz az eredménye. Szintén önismereti, tapasztalat- és élményszerzési jelleggel tervezek egy tavaszi utazást Portugáliába tök egyedül. Erről egyelőre csak beszélek, de remélem hamarosan sikerül megszervezni is, és ha olyan lesz, amilyennek gondolom, 2018 egyik meghatározó eseménye lesz majd. Az is fontos terv jövőre, hogy többet sportoljak. Na igen, ezt mintha minden évben megfogadnám. De most úgy érzem, hogy az izomsérülésemnek is hála van esélyem arra, hogy betartsam ezt a tervet, mert sokkal inkább a fokozatosságban gondolkozom, ráadásul teljesen odavagyok ezért a jógáért! A téli szünetből visszatérve pedig kiegészítem a sportolást az egészséges étkezéssel is. Remélem, sikerül betartani és néhány hónapon belül meg is lesz az eredménye!

És persze ne felejtsük ki a jövő év legfontosabb családi eseményét, Orsi esküvőjét! A dátum már ki van tűzve: szeptember 16. Megvettük már a repülőjegyeket is. Persze addig sok készülődés van még hátra, én a magam részéről remélem, hogy feljebb tudom tornászni a hébertudásomat a társalgási szint közelébe (és szerzek magamnak valami szép ruhát).

Kicsit kijjebb tekintve a politikai- és közéletbe, nos, nem vagyok túl optimista. Választások lesznek, amiktől nem várok semmi jót, ezen kívül az állampolgárok megtévesztése és megfélemlítése, a propaganda a bevándorlók és a civil szervezetek ellen, a „sorosozás” is egyre durvább és ijesztőbb. Az a rossz érzésem van, hogy az egészet hagyom megtörténni, hogy – bár voltam több tüntetésen is – nem vagyok eleget az utcán, nem ragadok meg elég eszközt a tiltakozásra, hanem csendben vagyok és beletörődöm az egészbe. Ez azért is rossz, mert civilként egyébként különösen sokat papolunk a társadalmi felelősségvállalásról is a kiállásról. Sajnos azonban semmi ötletem sincs, hogyan lendüljek akcióba, milyen kezdeményezéshez csatlakozzam, mit tegyek, aminek valóban eredménye is lenne.

Zárásként pedig még egy adalék 2018-hoz. Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a 8-as családi szerencseszám, ráadásul 26 éves leszek, és 2 és a 6 összeadva szintén 8, tehát már csak emiatt is remek évnek kell következnie. Nemrégiben olvastam azonban még azt is, hogy a zsidó hagyományban minden betűnek számértéke is van, és a 8-as számértékű chet (ח) valamint a tízes számértékű jod (י) egybeolvasva cháj, vagyis élet. A 18-as szám tehát a kabbalizmus szerint szerencsés, és különös jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A fentieket figyelembe véve tehát azt jósolom, hogy 2018 egy különösen jó és sikeres év lesz számomra és az egész Pál család számára is!

Hasonló jókat kívánok mindannyiótoknak, kedves blogolvasók! 

Szakvélemények

Az utóbbi időben több esetben is szakemberekhez fordultam.

Először is elmentem a B4-be egy edzőhöz, hogy adjon táplálkozási és sportolási tanácsokat. Ezt azért történt, mert szeretnék végre tényleg ráállni az alakformálás témára, és szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy amit csinálok az értelmes és hatékony. Nem mondanám, hogy kifejezetten katartikus élmény volt a konzultáció: az edző igazából elég sablonos tanácsokat adott, úgy mint eddzek legalább heti háromszor, és ne egyek cukrot meg kenyérféléket. Ez még kiegészült pár dologgal, úgyhogy egy darabig tipródtam azon, hogy meddig menjek el ebben a diéta-témában. Alapvetően imádok enni, a kaja számomra nagyon fontos örömforrás, és nem hiszek abban, hogy jó az, ha ezt mértéktelenül megvonom magamtól. Ezen kívül szeretném inkább a sportra helyezni a hangsúlyt, de haha, az ugye nem megy, ha az ember anélkül edz, hogy a táplálkozására figyelne, ne csodálkozzon, hogy a várt eredmény lassabban érkezik. Na mindegy, szóval most az van, hogy kísérleti jelleggel lemondtam a cukorról és a kenyérről, sőt a tejtermékekről is, mert pár hónapig csak kibírom, amíg bizonyos folyamatok beindulnak. Ma van a negyedik nap, és úgy szenvedek, hogy ihaj. :D

Tegnap egy gyógymasszőrnél is voltam, mert augusztus óta valami furán húzódik a lábamban, és a tánctanárom, Jani azt javasolta, hogy nézessem meg. Ahhoz a masszőrhöz mentem, akihez a családból többen is járnak, és nekem is nagyon szimpatikus volt a nő. Megnyugodtam, mert semmi komoly problémát nem talált, sem porckorong-, sem izomsérülést. Ezzel együtt viszont a probléma továbbra is a levegőben lóg, a masszőr azt mondta, valszeg tényleg csak egy húzódás, és tényleg csak pihentetnem kell, de annyival azért komolyabb a dolog, hogy az augusztusi 2-3 hét pihentetés nem használt neki. Szóval most hiába lendültem bele a mozgásba és a fenti diétába, 2-3 hétig most megint nem mozgok semmit, és várom a csodát. 

A harmadik és talán legfontosabb dolog, hogy két hónapja elkezdtem pszichológushoz járni. Ez már régóta motoszkált bennem, és most végre megkaptam a kezdőlöketet. Ahogy Borcsa barátnőm, akinek nagyon bevált a dolog, mondta, "ez egy befektetés", szóval egyelőre reménykedem, hogy egy év múlva megjön majd a heti konzultációk gyümölcse. Az biztos, hogy minden alkalommal örömmel megyek, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz hiábavaló az egész.

Összefoglalva a fentieket, úgy látom, hogy most éppen egy olyan fázisban vagyok, hogy ha már szingli vagyok, itthon élek, a munkám terén minden rendben, akkor nyugodtan fordulhatok egy kicsit magam felé, mert időben és anyagilag is megengedhetem, és az elkövetkező időszakban készen állok arra, hogy testileg-lelkileg rendbe jöjjek, és felvértezve ugorjak neki a később rám váró kihívásoknak.

I so knew this day will come.

Amszterdam - már 5 éve!

Tegnap volt 5 éve, hogy elkezdődött az amszterdami Erasmus-kalandom :)

Furcsa, hogy mennyire távolinak tűnik ez az esemény, pedig annak idején nagyon meghatározó volt. Ami megmaradt belőle, az a barátságom Hannah-val, ami viszont szuper dolog! Sajnos elég rég láttuk egymást, mert sem tavaly, sem egyelőre idén nem sikerült összehoznunk egy találkozót (valamiért mindketten borzasztóan elfoglaltak vagyunk) de többé-kevésbé rendszeresen (mondjuk havonta) beszélgetünk Skypeon. A legjobb az egészben az, hogy hiába találkozunk és beszélünk ritkán, mikor végre tudunk beszélgetni, az egész annyira természetes, mintha semennyi idő sem telt volna el. Nagyon hálás vagyok ezért a barátságért. 

Csúszdázáááás!

Hétfőn a mogyoródi Aquaparkban voltunk Shizuval, Dollal és Grimmel, és mivel nyári szünet van, én magammal vihettem Petrát is. Az egész talán még Shizu és Angie ötlete volt, és úgy szerveztük, hogy egy csomó embert bevontunk, de végül a többség nem tudott eljönni, ezért maradtunk ennyien. Nem baj, mert legalább befértünk egy autóba. :)

Én a magam részéről azt vettem észre az utóbbi időben, hogy sokkal kevésbé vonz a strand és a pancsolás, mint gyerekkoromban. Ha el is megyünk, akkor is max. egyszer mártózom, nem áztatom magam és ugrándozom órákig, hanem két tempó után kijövök, és a napon süttetem a hasam, vagy az árnyékban olvasgatok. Ez azt jelenti, hogy egy egész napos strandos program már kevésbé az én világom, de azért nagyon jól éreztem magam. Végül is ez egy csúszdapark, ahol tényleg órákat el lehet tölteni azzal, hogy az ember csak csúszik lefelé a különböző csúszdákon, aztán felcaplat a lépcsőn a tetejére ismét (amitől Petrának még izomláza is lett). Szinte az összes csúszdát kipróbáltuk, a legtöbbet talán ott mentünk, ahol felfújható fánk alakú matracokba ülhettünk kettesével (vagy egyedül), és le kellett magunkat verekedni egy pályán úgy, hogy néha a "megállókban" beragadt az ember, és csak jött és jött a többi matracos, akikkel küzdeni kellett a kijutásért. 

A legtöbb időt csúszdázással töltöttük, de egyszer pihenésképpen játszottunk egy Solo-meccset, és persze ebédeltünk is - mi Petrával az otthonról hozott rántott húsos szendvicset, Dolék pedig óriás lángost, aztán mindannyian vettünk óriás palacsintát is. :) A legjobb az volt, hogy ahogy azt előre mondtam Petrának is, biztos voltam benne, hogy a többiek nagyon jó fejek lesznek és simán megtalálja a hangot velük. A nap végén lelkesen csúszkált velük egyedül is, mikor én már fáztam és inkább leültem egy kicsit olvasni. 

Nagyon klassz kis nap volt, és külön örülök, hogy a végére szuperül lebarnultam - ami inkább égésnek indult, de az Aloe First csodát művelt!

Aktuális traumák

Még el sem érkezett a 25. születésnapom, de máris menthetetlenül érzem, hogy egy korszak lezárult, és kezdek belesodródni egy új univerzumba, melyet az eljegyzési posztok, esküvői portrék és szoptatási technikák megvitatása jellemez. 

Nem, nem ez az első ilyen bejegyzésem, és attól tartok, nem is az utolsó.

Tegnap este volt szerencsém Szabó Peti volt osztálytársamnál megjelenni egy afféle lakásavató házibulin. A lakás mint olyan nem új, Peti talán körülbelül két éve lakik ott, de nemrég, míg ő éppen síelni volt, szülinapi ajándékként a családja, a barátnője, illetve a barátnője családja felújította. Ezt szerette volna nekünk megmutatni, és persze így megtartottuk a szokásos, havi-másfél havi baráti összejövetelünket is. Az elsők között érkeztem, így a lehető legrészletesebben megnézhettem a lakás minden újítását. Valóban nagyon kedvesre sikerült. Parafatábla és polcok az íróasztal fölött, új ágytakaró és párnák (amit a barátnője saját kezűleg varrt), sőt, még még a WC-be is került egy szép új dekorcsiga (amin az este folyamán elég sokat derültünk). A lényeg: nem lehetett elmenni a tény mellett, hogy Peti lakását mennyire belengi a barátnője jelenléte (akivel én csak egy fél éve ismerkedtem meg, és azóta sem ismertem meg közelebbről). Szerelmes nyuszis kép a falon, lufik és szerelmes üzenet "Boldog szülinapot Tapsim" felirattal, konyhai alátét közös portrékból, kézzel varrt plüssállat az ágyon. S ha mindez még nem hatott volna kellőképp nyomasztóan szingli személyemre, a konyhában díszelgett egy fal színes tenyérnyomokkal - Peti családjának minden tagja odanyomta a mancsát, legkisebbtől  legnagyobbig - Peti pedig megjegyezte, hogy majd ha összeházasodnak, az ő és Ancsa tenyere is odakerül a falra.

Hohó! Hátráljunk csak pár lépést!

Ez volt az a pont, ahol elkezdtem masszívabb sebességgel legurítani a rozéfröccsöket, de ez még mind nem volt semmi, mert beszélgetésbe elegyedtem Peti egyik barátjával a ministráns csapatból, akit szintén nemrég jegyeztek el, és mesélt az esküvői terveiről. Mikor megérkezett a nagyobb csapat, megmutatta az eljegyzéskor készült fotókat is (mécsessel és rózsaszirmokkal körberakott lakás). Később megérkezett egy olyan barát is, akinek már gyereke is van (!) és akkor egy kicsit szóba került a szoptatás, meg úgy az anyalét általában. Azt is többen mesélték, hogy idén nyáron 4-5 esküvőre hivatalosak.

Jóég! Ezen a ponton kezdtem érezni, Karinthy Frigyes szavaival élve, hogy "a fejbőröm a hajam tövében lassan hidegedni kezd." Egyetlen mentségemet Olívia jelentette, akire ránézve néha láttam, hogy hasonlóan áll a kérdéshez.

Félreértés ne essék: én örülök mások boldogságának. Tisztában vagyok vele, hogy a házasság és a család a többség számára a boldogság ultimate útja, és úgy tűnik tagadhatatlan, hogy lassan belépek abba a korba, hogy ismerőseim egy része (majd fokozatosan egyre nagyobb része) erre az útra lép. Érdemes elgondolkodni azon, miért akaszt ez ki ennyire - szó szerint zsigerileg. Valószínűleg azért, mert nagyon határozottan érzem, hogy ez nem az én utam, és nagyon sokáig nem is lesz az én utam (vagy talán sohasem), épp ezért valamiből kimaradok, a világ körülöttem menthetetlenül megváltozik, miközben én nem változom vele. Van ebben valami nagyon ijesztő.

Érdekesek ezek az eltolódások. Peti talán tényleg nemsokára eljegyzi a barátnőjét, megházasodik, és talán gyereke is lesz, mire én egyáltalán találok valakit, akivel el tudnám képzelni a jövőmet. Ez kicsit olyan, mintha én mindig mások mögött lemaradva rohannék - bár persze az aktuális statisztikai adatokat figyelembe véve benne van a pakliban, hogy én épp akkor leszek a csúcson, mikor ismerőseim többsége válni kezd.

Tanulság: ideje lenne elfogadni, hogy egyesek így élnek, mások úgy, és ilyennek és olyannak lenni is oké. 

Micsoda Egyiptom?

A CEU-ról ismert barátnőm, Borcsa Donáth László evangélikus lelkész lánya, aki gyerekkora óta aktívan részt vesz a Csillaghegyi Evangélikus Egyházközség életében. Tavaly megtudtam, hogy az egyházközség rendhagyó módon minden évben széder-vacsorát tart nagycsütörtökön, ezzel emlékezve arra, hogy Krisztus utolsó vacsorája is egy széder-vacsora volt. Tavaly én hívtam el Borcsát a mi családi széderünkre, idén ő hívott el hozzájuk. Csütörtök este tehát az az érdekes szituáció állt elő, hogy egy evangélikus közösségbe tartottam megülni egy zsidó ünnepet. Nagyon kíváncsi voltam, mire számítsak. 

Az egyházközség Békásmegyeren van, nagyon szép, új építésű templommal, hozzá tartozó közösségi házzal és szeretetotthonnal. Mikor megérkeztem, a közösségi házat és a templom felét is elfoglalták a macesszal, borral, tormával, sós vízzel, petrezselyemmel és hárószettel megterített asztalok, az udvaron pedig már órák óta főtt a vacsora. Hamarosan megérkeztek a gyülekezet tagjai is, és szinte minden asztalt elfoglaltunk. Az esti szertartást Donáth László vezette, akin látszott, hogy érti a dolgát: nem csak hogy tisztán, érthetően, érdekesen beszélt, de tudta azt is, hogyan tegye interaktívvá az estét: folyamatosan kérdezgetett a gyülekezet tagjaitól, bevonta azokat a zsidó származású tagokat, akiknek több információjuk volt az estéről, és különös figyelmet szentelt a fiataloknak is, akiket időről időre megkért, hogy olvassanak fel egy-egy részt, vagy tartsák fel a széder-tálat. A szertartás annyiban különbözött a mi széderünktől, hogy jóval hosszabb volt, mivel részletesebben követtük a Hagada szövegeit. De azért itt is volt némi kavarodás arról, mikor mit ehetünk, mi mi után jön, és persze még így is átugrottunk bizonyos részeket. 

Az est folyamán sok mindenről szó esett. Két dolog, ami bennem jobban megmaradt (bár sajnos nem tudom őket olyan szépen visszaadni, ahogy elhangzott): a zsidók Egyiptom földjén rabszolgák voltak. De micsoda Egyiptom? Egyiptom minden, ami el akar nyomni minket, és zsarnokoskodik fölöttünk. Egyiptom most éppen a tanszabadságot szeretné megvonni tőlünk. 

Elhangzott a négy gyerek - a bölcs, a gonosz, a jámbor, és a kérdezni sem tudó története is. A gonosz gyerek azt kérdezi: minek nektek ez az ünnep? ("Nektek", és nem "nekünk"! - tehát kivonja magát a közösségből). Ennek megfelelő a felelet is, amit kap: "Ha te ott lettél volna velünk Egyiptomban, nem szabadultál volna meg." - Donáth László értelmezésében ez a történet a szolidaritásra tanít bennünket. Szolidaritást kell vállalnunk más közösségekkel, egyként kell érezzünk velük, mert az ellenkezője végül nem kifizetődő.

A szertartás során számos párhuzamot fedezhettünk fel a zsidó és a keresztény hagyományok között. Fontos már önmagában annak felismerése és hangsúlyozása, hogy Krisztus utolsó vacsorája alkalmával egy zsidó ünnepet ült meg. Ezen kívül ott van a macesz megtörése és az arra mondott áldás ("áldott vagy te Örökkévaló, Mindenható Isten, a világ Királya, aki megadod mindennapi kenyerünket") ami visszaköszön a keresztény hagyományokban is. Nagyon fontosnak tartom annak felismerését, hogy a különböző vallások nem egymás mellett, egymással szemben működnek, épp ellenkezőleg: egymásból építkezve, táplálkozva beszélnek ugyanazokról a dolgokról.

A sok-sok beszéd után végül eljött a vacsora ideje is. A menü marhahúsleves volt, majd marhahús hagymás tört krumplival és tormaszósszal. Desszertnek macesztorta és egy másik, Borcsa által sütött sütemény volt. Minden naagyon finom volt. Jövőre kampányolni fogok azért, hogy a családi széderen is ez legyen a menü.

A vacsora közben persze egy csomót beszélgettünk, főleg a politikáról. az egész este egy jó példája volt annak, hogy attól, hogy valaki vallásos, vagy keresztény, nem kell konzervatívnak, kirekesztőnek, "szentfazéknak" lennie. Nagyon jól éreztem magam, és remélem jövőre is meghívnak. :) 

Tüntetés tüntetés hátán

Az utóbbi hetekben kábé minden második napra esik egy tüntetés, amin többé-kevésbé meg is jelenek. Szerdán délután a Hősök terén volt egy nagyobb kiállás a civiltörvény elfogadása ellen, ami után sokan az Oktogonhoz vonultunk lezárni a csomópontot. Egy nagyobb csapat sokáig össze-vissza keringett a városban, de én végig - kb. hajnali 1-ig az Oktogonon maradtam. Jól éreztem magam, mert jó csapat jött össze: Borcsa, az ő ismerőse, Patrick, és összefutottam Gergővel is. Az Oktogonra érve Patrick elővett egy pokrócot, amire letelepedhettünk, és egy kicsi társasjátékot is, amivel nyomban elkezdtünk játszani. A táskákból sörök és rágcsálnivalók kerültek elő. Hamarosan piknikhangulat lett, amit a sajtó képviselői örömmel fotóztak/videóztak. Így kerültünk az Index címlapjára. Vonzottunk másokat is, így megismerkedtünk egy csomó új emberrel, akik egyszerűen csak szerettek volna a takarónkra telepedni és bekapcsolódni a játékba. Borcsával meg is beszéltük, hogy tüntetésen kellene bepasizni, de ez eddig nem sikerült - igazából kissé sokkoló, de a tüntetők jó része már túl fiatal hozzám képest ahhoz, hogy jó parti lehessen. Szívás. Egyébként nagyon jó fej emberekkel találkoztunk, többen hoztak nekünk kaját, például egy hatalmas mekis zacskót tele sajtburgerrel, vagy péksütiket. Ez tök jó érzés volt. Tegnap pedig a Szabadság téren volt "protesztivál" vagyis egy zenés, koncertes, fesztiválos hangulatú tüntetés, amiről viszont már előbb eljöttem. 

Ami nyilvánvaló: végre megmozdultak az emberek, oké, főleg fiatalok, de nem csak ők, és van egy lendület, ami egyelőre nem látszik megtörni. Ideje lenne, hogy ezek a megmozdulások valós tartalmat és célt kapjanak, mert az oké, hogy nagyon sok mindennel vagyunk elégedetlenek és dühösek vagyunk, de ez kezd kevésnek tűnni - nem is beszélve arról, hogy a városban való céltalan éjszakai bóklászás nem fog messzire vezetni. Hangsúlyozom: már ez sokkal, de sokkal több, mint ami az előző években történt, úgyhogy én nagyon hálás vagyok, de egy kicsit izgulok is, mi lesz az egésznek a kifutása. Lesz, aki összeszervezi ezt a népséget, lesznek kiforrottabb, szervezettebb tüntetések? Jó lenne, mert azt szeretném, ha végre a hatalom is komolyan venne bennünket, "bebaszott bulizók" és "Soros által megtévesztett ifjoncok" helyett felelős állampolgárok, akiknek igenis joguk van beleszólni a közügyekbe. 

I can't believe I still have to protest this shit

Hiába a felzúdulás, elítélés az USA és az EU részéről, szolidaritási nyilatkozatok magyar és külföldi egyetemektől, kiállás Nobel-díjasok és más elismert tudósok részéről, a parlament felfoghatatlan gyorsasággal tárgyalta (pontosabban: nem tárgyalta) a felsőoktatási törvény tervezett módosítását, és hiába az évek óta nem látott 70 ezres tömeg, amely két órán át vonult át a Lánchídon, hogy a CEU mellett tüntessen, Áder János tegnap este aláírta a törvénytervezetet. Azt hiszem, ennél jobban ki sem fejezhette volna Magyarország kormánya, mennyire magasról szarik a nép és a nemzetközi közvélemény fejére. De persze meglepődtünk? Nem igazán.

Mivel a múlt hét egy részét Berlinben töltöttem egy Haveres projekt meetingen, akkor nem tudtam tüntetni, de vasárnap ott voltam, és ott voltam tegnap este is, miután kiderült, hogy a köztársasági elnökünk jóváhagyta ezt a szennyet. Haza sem tudtam menni a családi széder estéről, ahogy voltam, a magassarkú csizmámban és csini sminkemben igyekeztem a Sándor palota elé, ahonnan aztán Borcsával és pár ezer fiatallal kitartóan végigjártuk a várost: átmentünk a Lánchídon, majd az Andrássyn egészen az Oktogonig, ahol ráfordultunk az Erzsébet körútra, majd a Blahánál a Rákóczira, és végül a Magyar Rádió épületénél állapodtunk meg két óra tájban. Az út lelkes skandálással telt. Hajnali háromkor, mikor hazaértem, még bedobtam egy Coldrexet és egy kis macesztortát.

Most itthon ülök két réteg pulcsival és bekötött torokkal, és dolgozni próbálok. És persze nem adom fel! Ez a tegnapi talán csak egy kis, lelkes megmozdulás volt, de szerdán ismét tüntetés a civilekért, aztán ki tudja, mikor jön a következő? Csak ne törjön le a lelkesedés! Az enyém biztos nem fog, az elmúlt 7 év során, bár bicskanyitogató intézkedések sorát kaptuk, most érzem igazán az, hogy ez engem személyesen érint, ez húsba vág. A CEU az én egyetemem! Úgyhogy ha kell, tüntetek, rekedtre kiabálom magam, sátrat verek a parlament előtt. Rendőrökkel talán nem kelek birokra, de nem hagyom, hogy kiűzzék innen a CEU-t, megbélyegezzék a civileket, korlátozzák a szabad oktatást! Elég volt, elég volt, elég volt!

U.I.: Az Aloe First torokra spriccelve varázslatos hatást fejt ki. Mindenkinek szeretettel ajánlom, aki napi jelleggel óhajt ordítozva az utcára menni.