Egy jó szilveszter...?

Lehetséges volna, hogy volt egy olyan szilveszterem, ahol jól éreztem magam? Hihetetlennek tűnik, de igaz. 

Az újév előtt megint megjártam a szokásos lelki hullámvasutat, hogy mit is kéne csinálnom, kivel kéne lennem, a családom elutazott, legyek inkább otthon egyedül, nem, inkább buliznék, de kivel, nincs senki, akivel mennék, stb., de végül egész lendületesen kipattantam ebből a mentális gödörből, és eldöntöttem, hogy jól érzem magam, ha törik, ha szakad.

Az estét nagyinál kezdtem, bizony, mert az jutott eszembe, hogy ha már ő is egyedül van szilveszterkor, meg én is, akkor miért ne mehetnék fel hozzá. Úgyhogy este kilenckor beállítottam a nagyon szép ünnepire hangolt lakásába, ahol kabarét néztünk, bólét és pezsgőt ittunk, és maradék bejglit majszoltunk hozzá. Nagyi nagyon örült, hogy benéztem, és hasonlóképpen voltam ezzel én is. Jó kis alapozás volt ez.

Tizenegykor átzarándokoltam Pestre Gáborék törzshelyére, a Game Up pubba, ahol viszont örömömre nem volt ott az egész régi társaság, csak Gábor, Gergő, Atesz és a barátnője, Barbi. Így családias hangulatban sikerült pár tátrateával megalapozni az estét, ráadásul egy ponton megjelent SZIRMAI GERGŐ, igen, jól látjátok, Szirmai Gergő egyszer csak csatlakozott a mellettünk lévő társasághoz, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik, valahányszor Gáborral találkozom, Szirmai Gergőbe botlok? Bár nagyon lelkes lettem a gondolattól, az univerzum leveheti rólam a kezét, ugyanis egy adag alkohol és emelkedett bulihangulat sem tudott rávenni arra, hogy megszólítsam (mert őszintén, mit kellett volna tennem? Akinek van tippje, várom a kommentekbe...) Az éjféli koccintás és a himnusz félszeg végigállása után pedig már nem is maradtunk sokáig, hanem indultunk tovább a Dürer kertbe goázni.

Igen, goázni! Úgy tűnik, a goázós időszak szépen-szépen visszatér. Marcellal is voltunk egy közös bulin egy másfél hónapja, és most ismét a neonfényekkel kidekorált barlangokban találtam magam. Annyira jó volt ismét csak bulizni, és kivarázsolni magamból az elmúlt év stresszét! Nem is jöttem el reggelig, amikor Gergő hazakísért (nem a Szirmai Gergő, a másik. Előbbivel sajnos a bulin már nem találkoztam, bár eljátszottam a gondolattal, hogy ha odáig követett volna, akkor már igazán csinálok valamit). Az egész este folyamán igazán tündérbogyó volt velem.

Új év, új évtized, lendületes kezdet! Hajrá 2020!

My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.

Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.

Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 

Hálaadás egy csodálatos barátságért

Tegnap volt Hannah esküvője.

Ennek örömére pénteken Ausztriába utaztam, csak úgy mint néhány héttel korábban a leánybúcsú alkalmával, úgyhogy egy időre azt hiszem meg is elégeltem a vasutat. Az esküvő egyébként - természetesen - szép volt, nem életem lagzija, de arra gondoltam, hogy az esemény kapcsán nem is a fogásokat meg a zenét részletezném, hanem inkább mondanék pár szót Hannah-ról.

Aki régóta követi a blogom, velem volt, mikor Hannah-t megismertem, 2012. augusztus 21-én. Aznap utaztam Amszterdamba egy féléves Erasmus csereprogramra, izgatott voltam és iszonyatosan be voltam tojva. Húsz éves voltam, nem tudtam rendesen angolul, szinte semmit sem kellett önállóan intéznem, és most egyszeriben ki lettem lökve a nagyvilágba. A gépem késéssel érkezett Amszterdamba, a repülőtéren már várt egy egyetemi segítő csapat, de ott kellett ücsörögnöm vagy egy órát, mire megérkezett annyi diák, hogy elindíthassanak minket busszal a kolihoz. Csak gubbasztottam és mély egzisztenciális rettegést éltem át, miközben érkeztek a különböző nemzetiségű mosolygós cserediákok.

Emlékszem arra, amikor Hannah megjelent. Ez nagyon furcsán hangozhat, de nekem Hannah szerelem volt első látásra - volt benne valami sorsszerű. Emlékszem, ahogy megérkezett a szőke hajával, a rózsaszín bőröndjét maga mögött húzva, és kedvesen beszédbe elegyedett a többi várakozóval. Emlékszem, hogy valamiért azonnal figyeltem rá és néztem őt. A többiek arról kezdtek beszélgetni, hogy hol laknak majd, és Hannah mondta, hogy ő Green Tower 194-ben - ezt rögtön megjegyeztem, hiszen én is ott laktam. Persze ekkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy folyosón fogunk lakni, a szobáink között csak egy másik szoba lesz. Még aznap megismerkedtünk a folyosótársakkal. Hannah vegetáriánus volt, vacsorára sült padlizsánt vett a koli bisztrójában, dumáltunk, és másnap együtt mentünk el biciklit venni. 

Onnantól kezdve mindent együtt csináltunk. Tényleg, ha nem ismersz és nem követed az életemet már régóta, talán nem is tudom neked elmondani, hogy mit jelent ez. Nem akarok olyan súlyos kifejezésekkel dobálózni, mint hogy korábban nem voltak barátaim, mert ez ilyen formában persze nem igaz, de Hannah volt végre az első, az az igazi "legjobb barátnő", akit mindannyian ismerünk a könyvekből és filmekből. Akivel egyszerre hasonlítunk és különbözünk, teljes természetességgel osztunk meg mindent, közös programokat szervezünk, és ott vagyunk a másiknak. És mindezt pont a külföldi utam során kaptam meg, amikor annyira féltem, hogy egyedül maradok. Hannah szobájában tanulva vészeltem át a Chozzal való szakítást, Hannah tanított meg rá, hogy a cukkini egy használható zöldség, Hannah volt az, akivel végre önfeledten tudtam bulizni, Hannah-val fedeztem fel Hollandiát, és vele tanultam meg angolul.

A kedvenc és - valami különös oknál fogva - kábé az egyetlen közös képünk, még az amszterdami időkből

És ha már itt tartunk, ott voltam a Mathias-történet elején is. Mathiassal, akivel tegnap összekötötte az életét, 2012 nyarán ismerkedett meg. Aztán rögtön lelécelt Amszterdamba, és nem lehetett tudni, mi lesz a dologból, de a fiú meglátogatta. Emlékszem, nem is vettem komolyan a történetet, mert Hannah is csak annyit mondott, hogy ó, jön ez a srác, nem is tudja, mi van köztük. Aztán az egy hét végére megbeszélték, hogy belevágnak a párkapcsolatba, de nem volt zökkenőmentes, Hannah izgult, hogy nem tudnak eleget beszélni, és hogy miért nem válaszol Mathias az újévi SMS-ére. 

Aztán az Erasmus-félév véget ért (előttem van, ahogy kikísérem Hannah-t a reptérre, és ott zokogunk) de a kapcsolat megmaradt - velem és Mathiassal is. Eltelt hét év, de Hannah ugyanazt jelenti nekem most is - egy őszinte, igaz barátot, aki valahogy mindig jelen van. Akivel nem kell folyamatosan kapcsolatban lennünk, mert amikor 1-2 havonta felhívjuk egymást Skype-on, vagy évente találkozunk, ugyanott tudjuk felvenni a fonalat. Úgy érzem, hogy még mindig, minden egyes alkalommal meglepődöm ezen, mintha nem hinném el, hogy ez lehetséges, hogy ez tényleg itt van nekem, hogy ezt megérdemlem. Hogy ott lehettem az esküvőn, ahová csak a szűk család és a közeli baráti kör kapott meghívást. 

És azért ejtsünk pár szót Mathiasról is. Az elmúlt években több alkalommal találkoztam vele, és hihetetlenül kedves, segítőkész, a sajátos német humorával egyszerűen tökéletes párja Hannah-nak. Nagyon örülök, hogy megtalálták egymást, és boldogok együtt.

És ha azt hinnétek, hogy a giccses bejegyzésem végére értünk, még el kell mondjak egy dolgot. Tízéves koromtól kezdve tanulok németet, és rengeteg alkalommal kellett házi feladatként leveleket írnom. A leveleimet következetesen egy bizonyos Hannah-nak címeztem a teljes gimnázium alatt. Ha ez nem a sors, akkor semmi. 

Csalatkoztam!

Igen, kissé megkésve, de hogy továbbfűzzem az előző bejegyzés gondolatmenetét, be kell valljam, hogy Bálint végül - legnagyobb meglepetésemre - írt a szülinapomon. Elnézést tehát a téves feltételezésért. Vannak még csodák. 

És írt még további rengeteg ember, és azt hiszem ez tényleg egy olyan szülinap volt, ahol azt éreztem, hogy árad a szeretet. Soha nem éreztem még ennyire, hogy ennyi ember vesz körül, akik tényleg szeretnek és törődnek velem. Csodálatos érzés volt. Szóval köszönöm mindenkinek, aki feldobta a napomat. :)

Utazásokba'

Gyors egymásutánban két külföldi utam is volt, és úgy pörgött az egész, hogy csak kapkodtam a fejemet. Február 23. - március 6. között Isztambulban voltam, március 13. és 17. között pedig Madridban. Álljon itt egy beszámoló a legfontosabbakról: 

Isztambul

Az isztambuli út elég hosszúra nyúlt, másfél hét volt összesen, és három szakaszból állt: az első volt a "meló" szakasz, ugyanis eredetileg azért utaztam ide, mert egy tanárszemináriumot szerveztünk a Centropával. A második szakaszban a főnökömmel és a párjával hármasban, már nyaralás címszó alatt fedeztük fel a várost, az utolsó két napot pedig teljesen egyedül töltöttem.

Az újév óta a TLI melónak és a szemináriumszervezésnek köszönhetően tök káoszos volt az életem, úgyhogy úgy éreztem, hogy szó szerint "beesek" Isztambulba. Az előtte való napokban hajnalig fent voltam, hogy le tudjam adni a TLI tanulmányomat, és szinte semmi időm nem volt arra, hogy azt tervezzem, mit is fogunk Isztambulban csinálni. Ennek ellenére a szeminárium rendben lement, és az utána való időszak is jó volt. Viccelődtünk Marcellal, hogy mindig egyre rosszabb szálláshelyekre költöztem: a szeminárium alatt valóban fényűző hotelünk volt, onnan egy szűkös, de szép teraszos Airbnb-t kaptunk, végül pedig egy hatágyas hostelszobában kötöttem ki.

Főbb benyomások Isztambulról: be kell valljam, akad jó pár negatív dolog. Másfél hét ebben a városban nagyon sok, a végén örültem, hogy visszajöhettem. Nagyon nagy, zsúfolt, koszos, zajos - főleg a központi rész, ahol mi voltunk. Az emberek sem nyerték el a tetszésemet - egyrészt szinte mindenhol sokkal több férfi volt, mint nő, másrészt kifejezetten zavarónak találtam azt, hogy a boltosok, éttermesek, bazári eladók folyamatosan megszólítanak. Ez a kultúra, a taktika része - így akarnak vevőket fogni - én azonban ettől inkább menekültem, és végül oda sem tértem be, ahol tényleg érdekelt a kínálat. És ebben a nagy nyüzsgésben nem lehetett egy szusszanásra sem megállni. Nem volt olyan nyugodt, csendes sétálórész, park, ahol csak le lehetett volna ülni, és élvezni az életet. Mindenhol forgalom, zaj, pörgés - ez egy idő után borzasztóan kimerített.

Valahogy a bazári forgatag is csalódás volt - érdekes volt elsőre, de nagyon zavaró volt a sok eladó nyomulása, és rá kellett jönnöm, mennyire elképesztő, hogy ebben a városban, ahol ennyire el akarnak nekem adni mindent, mennyire nincs semmi, amit megvennék. Mindenhol ugyanazokkal a termékekkel találkozott az ember, és az utolsó nap gondot is okozott, hogy mire verjem el a maradék török lírámat. Csalódás volt a tea is - a híres török almatea volt a fejemben, de rá kellett jönnöm, hogy amit alma- (vagy bármilyen gyümölcs-) tea néven adnak, az valójában egy cukorból és aromából álló instant por, amit forró vízzel öntenek fel - tehát a teához maximum annyi köze van, hogy meleg, de semmi természetesség nincs benne. Gondolom, hogy ez nem mindig volt így, de én most már csak ezzel találkoztam.

Azért álljon itt néhány pozitív dolog is: az első, hogy a mecsetek teljesen lenyűgöztek. Természetesen megnéztük a "kötelező" mecseteket, a Hagia Sophiát és a Kék mecsetet, de hamar rájöttünk, hogy nem csak ezek a szépek - Isztambulban ha elhajítasz egy követ, mecsetre fog esni, és bármelyikbe bemész, gyönyörű szép a díszítése (hacsak nincs épp felállványozva, mert ez is sokszor előfordult). Nekem az is tetszett, mennyire természetesen része a helyi életnek a vallás - a minaretekből napi ötször zengett a müezzinnek imára hívó éneke (nem egyszer fel is ébredtem rá hajnalban) de az egész valahogy teljesen természetesnek, rendjén valónak tűnt.

A másik, ami egy nagyon autentikus élmény volt és örülök, hogy belevágtam, a hamam. A hamam a törökfürdő, aminek a lényege, hogy majdnem pucérra vetkőzöl, besétálsz a meleg gőzbe, melegedsz, aztán jön valaki a személyzettől, aki leradíroz, beszappanoz, megmos, és megmasszíroz. Furán hangzik? Nos, én is pontosan így éreztem, úgyhogy csak zárójelesen írtam fel a listámra, hogy jó-jó, talán, majd meglátom... Ezzel szemben András, Marcell párja úgy érkezett meg, hogy rögtön azt kérdezte, mikor megyünk hamamba. Úgyhogy nem volt menekvés, a fiúk unszolására végül kétszer is voltunk hamamban, és imádtam! Mindkét alkalommal egy, a központtól távolabb eső, olcsóbb hamamot választottunk, amit nem a turisták, hanem a helyiek látogattak, így tényleg autentikus volt az élmény. A nők és a férfiak természetesen külön részlegben vannak, így bevallom, kissé izgultam, mikor egyedül léptem be. A személyzet persze nem nagyon beszélt angolul, de ez nem volt akadály, megértettük egymást. Először egy zárható fülkében tudtam átöltözni - na jó, levetkőzni - aztán bementem a fürdőbe, ami a következőképpen néz ki: mindent márvány borít, középen van egy márványasztal, amire föl lehet feküdni, oldalt pedig számos csap és kicsi kőmedence. Az ember megmosakszik, aztán pihizni kell a gőzben - esetleg a szaunában - hogy jól felpuhuljon a bőr. Utána megjelent a török nénikém - igazi török asszonyság, szintén félmeztelenül - és nekilátott a munkának: mindenhol végigradírozott egy ilyen dörzsikesztyűvel, de úgy, hogy tényleg jöttek le rólam a bőrdarabkák, aztán rám tett egy nagy adag szappanhabot, és lemosott, nyomkodott, végül rámöntött egy csomó vizet és megmosta a hajamat. Mindezt olyan természetességgel csinálta, hogy bennem sem volt semmi feszengés, és kifejezetten élveztem a dolgot. Mikor végeztem és újra találkoztam a srácokkal, alig tudtam elrejteni a hatalmas vigyoromat, és hasonló volt a második fürdőzés is. Rajtam kívül mások is használták a fürdőt - főleg idősebb asszonyságok - és nagyon természetes volt az egész. Előttem pedig a spa élmény egy új dimenzióját nyitotta meg - a radírozástól a bőröm tényleg nagyon puha lett, sokkal jobb, mint amit én tudok itthon elérni a saját bőrradírjaimmal. Jól jönne egy ilyen török néni itthon is...

Madrid

Na, Madrid aztán tényleg egy elég ad hoc ötlet volt. Az egész úgy kezdődött, hogy a kedvenc együttesem, a spanyol-brit Crystal Fighters új albumot jelentetett meg, és még tavaly ősszel bejelentették a turnéjukat, ami Budapestet nem érintette, viszont számos más nyugat-európai várost igen, én pedig elkezdtem azon agyalni, mi lenne, ha egy koncertjükre elmennék. Namost ehhez érteni kell az én és a zene kapcsolatát, ami meglehetősen gyér. Én sosem voltam zenerajongó, sosem voltak kedvenc együtteseim, és alapvetően sosem értettem, hogy az emberek egyáltalán honnan szereznek értesüléseket a zenészekről, a stílusokról, a különböző számokról. Úgyhogy jobbára azt hallgattam, amit a környezetem (pasim) hallgatott, miközben kialakítottam egyfajta mindenevő zenei ízlést. De a Crystal Fighters más. Oké, annyiban nem, hogy ez is a Bálinttal való kapcsolatból indult - tulajdonképpen egyfajta közös zenénk lett a CF, és nagyon szerettük őket hallgatni. De a korábbi esetekkel ellentétben én tényleg megszerettem ezt a zenét, és nem csak Bálint miatt - így nagyon örültem, mikor a szakításunkat követően hosszabb kihagyás után ismét el tudtam kezdeni hallgatni őket. Elkezdtem követni őket a Facebookon, meghallgattam minden új számukat, úgyhogy úgy tűnik, 26 évesen tényleg a "rajongója" lettem egy együttesnek. Vannak még csodák. 

Ennyit a bevezetőről. Szóval tavaly megláttam, hogy a CF turnézni indul, és eszembe jutott, hogy meg kéne őket hallgatni, esetleg egy utazással egybekötve. De a különböző programjaim miatt sokáig nem körvonalazódott, hogy ez melyik város lesz, és hogy megcsinálom-e egyáltalán. Végül alig több mint egy hónappal ezelőtt rádöbbentem, hogy a banda madridi koncertje épp a március 15-i hosszúhétvégére esik, és mivel részben spanyolok, amúgy is autentikus lenne ebben az országban meghallgatni őket. Napokig nézegettem a repjegyeket, aztán egyszer csak sikerült kifognom egy előnyös konstrukciót, és nem sokat teketóriáztam, megvettem azt is meg a koncertjegyet is. Aztán elsodort az Isztambul-őrület, szóval mikor végre eljött a madridi utazás napja, még nem igazán tudtam, mi lesz velem, a hostelszobát is csak pár nappal korábban foglaltam le, és szó szerint az utolsó ágy volt Madridban, amit megkaparinthattam.

És ÚRISTEN, a madridi nyaralásomat egyszerűen IMÁDTAM. Tényleg, szavak nincsenek rá, hogy mennyire beleszerettem ebbe a városba az első pillanatban. Isztambullal ellentétben ez egyáltalán nem volt zsúfolt, túlterhelő, turistáktól zajos - épp ellenkezőleg, nagyon is élhető volt. Három teljes napot töltöttem a városban, és az volt a taktikám, hogy na akkor én most lazulni fogok. Pontosabban nem volt taktikám, de így alakult, és nagyon, nagyon imádtam. Valószínűleg András hatásának is köszönhetően elhagytam azt a kényszert, hogy csak azért, mert külföldön vagyok, meg kell csinálnom valamit. Voltak például látványosságok, amiket egyszerűen kihagytam, mert ott és akkor nem volt kedvem hozzájuk - ilyet korábban nem tettem volna. Nem látogattam meg például a királyi palotát, illetve egy múzeumot (bár hozzáteszem, Madrid tele van múzeumokkal, szóval így is láttam másik kettőt). De az is tény, hogy Madrid nem olyan város, amely kötelező látványosságoktól hemzseg. Vannak viszont hangulatos utcák, a legváratlanabb pillanatokban a sétáló elé táruló imádnivaló kis terek, érdekes boltok, klassz éttermek és parkok! Végül a napjaim nagy részét sétálással töltöttem, és mindhárom nap ellátogattam a Retiro parkba, ami afféle helyi Margitsziget, szép, hangulatos, tele van pihiző emberrel, és órákat el lehet benne tölteni. 

Mielőtt nekivágtam volna Madridnak, megint kicsit izgultam, hogy jaj, milyen lesz egyedül (rég volt már az a bizonyos portugáliai utazás) és azon aggódtam, hogy mégis mit fogok én ott egymagam csinálni reggeltől estig. És jóég. Rájöttem, hogy emiatt aztán egyáltalán nem kell izgulni. Nem kell ugyanis folyamatosan csinálni valamit. Azon vettem észre magam, hogy korlátlan ideig tudok egy hosszabb séta után üldögélni egy padon, bambulni a térre magam elé, vagy egy parkban napozni egy egész délutánon át olvasgatva, zenét hallgatva. És ez egyébként tényleg egy olyan képesség, amit fel kell fedezni, és ha másokkal van az ember, akkor nehezebb: nem kell folyton csinálni valamit. És ez persze nem csak akkor igaz, ha külföldön van az ember, sőt, itthon is nagyon kéne gyakorolni - de ez talán még nehezebben megy...

Úgyhogy ismét bebizonyosodott, hogy egyedül lenni jó. Komolyan. Ha egyedül vagy, megkedveled a saját társaságodat. Mert belátod, milyen előnyei vannak a személyednek; a) nem mond olyasmiket, amiket te nem akarsz hallani, b) nem akar odamenni, ahová te nem akarnál menni, c) mindig ugyanazt akarja enni, mint te, d) mindig akkor kel, mikor te, stb. Ez kicsit furán hangzik, de értitek a lényeget. Nem tudom, kinek mi a tapasztalata, de nekem az ilyen egyedüli utak alkalmával mindig feltűnik, hogy tulajdonképpen bírom magamat. Hogy jó úgy lenni, ahogy vagyok. Hirtelen nem kell magamat másokhoz mérnem, csak megélem azt, hogy magammal azt tudom csinálni, amit szeretnék, olyan tudok lenni, amilyen szeretnék - és hogy ez király. Fontos, hogy rendszeresek legyenek ezek az alkalmak, mert ilyenkor tényleg rájövök, hogy hiába élek fogantatásomtól kezdve 0-24 a saját testemben, a saját lelkemmel, tudatommal, nagyon ritkán érzem magam egy igazi, kerek, integrált személyiségnek, ritkán élem meg, hogy mennyire harmonikus, egész, mennyire az enyém az a csomag, ahogy vagyok. És ez tényleg nem egy ilyen rizsa akart lenni arról, hogy "utazás közben megtalálod önmagad" - de közben lehet, hogy tényleg így van, vagy legalábbis közelebb kerülsz hozzá, minden közhely nélkül.

De hogy álljon itt a lelki fröccsön kívül még pár benyomás Madridról:

1. Ahogy írtam, ebben a városban egyszerűen csak jó lenni, sétálni, üldögélni, és bőven akadnak erre utcák, terek, parkok.
2. Valahogy nem volt olyan turistaroham, mint más városokban - vagy csak jobban eloszlottak az emberek? Fogalmam sincs, de ez is felszabadító volt.
3. Madrid nem a koránkelők városa, sajnos nemsajnos. 10 előtt biztos, hogy nem nyit ki semmi, de először dél körül kezd valami történni, délután szieszta van, és a város csak este mutatja meg az igazi arcát. Nekem ez néha gondot is okozott, mert én már hétkor fent voltam - szóval fetrengtem egy órát, aztán nyolc után komótosan összeszedtem magam és lementem reggelizni, és végül ott álltam, hogy na, el kéne indulni, de még alig múlt kilenc. Egyik délelőtt naiv módon elindultam egy hangulatosnak mondott negyedbe, és rá kellett jönnöm, hogy semmit sem látni a varázsából, mivel tízkor még szinte minden üzlet zárva volt. Hétágra sütött a nap, de az egyik hangulatos téren a kávézó csak délben kezdte kipakolni a székeit. Szóval ez a spanyol tempó. Őszintén szólva nekem borzasztóan szimpatikus, csak nem erre vagyok huzalozva. Este viszont épp az ellenkezője igaz: hömpölygő tömeg a belváros sétálóutcáin és éttermi negyedeiben, és mindenhol a helyiek ücsörögnek, söröznek, falatoznak, beszélgetnek a barátaikkal. (Ezt mondjuk kicsit irigyeltem - ezt egyedüli utazóként nem nagyon lehet átélni). Azt meg már nem is mondom, micsoda élet volt ma reggel hajnali négykor (!) a városban, mikor indultam a reptérre...
4. Egy praktikus tanács: ha olyan utazó vagy, mint én, és szeretsz rengeteget gyalogolni, győződj meg róla, hogy kényelmes a cipőd. Én elkövettem azt a hibát, hogy abban a tavaszi cipőben mentem, ami itthon kiválóan szolgál - arra viszont csak most döbbentem rá, hogy ha egész nap folyamatosan megyek benne, akkor a talpam fájni kezd, és nyomódik a kislábujjam. A harmadik nap és két jókora vízhólyag után már nem volt fun, de helytálltam!
5. Végül persze ne feledkezzünk el a koncertről! Ez is egy klassz élmény volt, már csak azért is, mert én tényleg szinte sosem megyek koncertre. Szerintem egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan koncerten voltam, ami nem fesztivál... Szóval ez is egy új élmény volt. Jó volt hallani a CF-et, de legalább ugyanekkora élmény volt együtt lenni a többi rajongóval. Általában bárkinek említem a Crystal Fighterst, senki sem tud róluk semmit, úgyhogy tök felszabadító volt összepréselődni egy arénányi emberrel, akik mind ugráltak, énekelték a dalok szövegét, és csápoltak a kedvenceikre. Még egy liter (!) sört (!) is vettem szomjoltóként. Most mondjátok meg. Szóval klassz volt az egész, csak rövid volt. Egy bő óra, és már vége is. :(

Ha most már igazán nagyon szeretnéd tudni, hogy mi az a Crystal Fighters, akkor tessék, itt egy számuk az új albumukról, amiért most teljesen odavagyok (bár van még vagy 3, szóval nem volt könnyű választani):

Szóval Spanyolország, Madrid, király voltál, jövök még. (És megtanulok spanyolul. Imádom ezt a nyelvet, és ráadásul azt gondolom, hogy elég könnyű lehet. Csak ne szenvednék épp a héberrel...)

Ezzel kapcsolatban még valami. Madrid WiZink Arénájának közepén állva, az ugráló tömegben rádöbbentem, hogy úristen, itt vagyok. Hogy hónapokkal korábban megfogalmazódott bennem, hogy de jó lenne elutazni és élőben meghallgatni a CF-et, és basszus, megcsináltam. Örülök, hogy ennyire könnyen teszek meg olyan dolgokat, amiket tényleg meg szeretnék tenni. Persze szerencsés vagyok, hogy van lehetőségem utazni, de azt hiszem ez tényleg elhatározás kérdése is - szeretném, úgyhogy csinálom. És mennyire jó érzés, hogy sikerül. 

Szóval most hazaestem, és huhh! Mi is legyen? Bevallom, nincs sok kedvem visszatérni a melóhoz, pedig nincs mit tenni... A következő bejegyzésekben még meg szeretnék osztani veletek pár gondolatot az utazásokról (is). Egyébként pedig azt hiszem a "nagy" kiruccanásokat idénre le is tudtam: a következő tervek Ausztria (Hannah lánybúcsúja és esküvője) és a berlini Centropa Summer Academy. És persze bőven van teendőm itthon is... vannak terveim. :P

Valentin nap

Még mindig az Elvált Nőcik a legjobbak.

Ha ők nem lennének, még az is előfordulhatna, hogy rosszul érzem magam ilyenkor.

De így, hogy vannak, inkább annyit nevetek, amennyit egy fél évben összesen szoktam.

My year 2018

Eljött a szokásos évértékelő ideje! 2017 végén azt jósoltam, hogy 2018 egy változásokkal teli, eseménydús és kalandos év lesz. Nos, nem mondom hogy életem legaktívabb éve volt, de azért való igaz, nem telt unalmasan. Lássuk!

Január elején a család Ausztriában síelt, itt töltöttük a szilvesztert is. Utána én még meglátogattam Hannah-t Grazban, ami nagyon klasszul sikerült. Ekkor tudtam meg, hogy Bálintnak új barátnője van, úgyhogy ez ismét adott egy adag nehézséget, szomorúságot, gondolkodni valót az év első felére. Lezajlott még a Republikon évnyitó szintén nem minden érdekesség nélkül, a hónap végén pedig Marcellal Zürichben tartottunk szemináriumot, így volt alkalmam megszemlélni kicsit a svájci fővárost. 

Amint látom februárban az égvilágon semmi nem történt, leszámítva a már hagyományos valentin-napi ünneplést az Elvált nőcikkel. 

A márciusom egyetlen de annál jelentősebb eseménye életem első solo tripje Portugáliában! Egy nagyon klasszul sikerült utazás volt, és amellett, hogy nagyon sok szép dolgot láttam, jól is éreztem magam egyedül.

Áprilisban választások voltak, amire nagy lelkesedéssel készültem, mint kiderült, teljesen feleslegesen. Az eredmény közismert. 

Májusban megünnepeltük Zsuzsi szülinapját a családdal Miskolcon. A pünkösdi hosszúhétvégét Angyalin töltöttük, és megvolt a szokásos éves Centropa záróesemény is. 

Júniusban részt vettem a már hagyományos Haver csapatépítő hétvégén Leányfalun, melynek fő témája a zsidónegyed séta megújítása volt. Az év végéig sokat segítettem ebben a projektben. A tanévzáró örömére Petrával elmentünk hamburgerezni - úgy tűnik, ebből az ünneplésből hagyomány lesz. Megjelent a zsidókkal és zsidósággal kapcsolatos 2017-es kutatás eredményeit összefoglaló könyv, amibe én is írtam fejezeteket. 

Júliusban lezajlott a nagy Centropás éves esemény, a Summer Academy, ezúttal Berlinben. Nagyon jól sikerült, és végül viszonylag stresszmentes is volt. Még a lazább énem is előkerült egy kicsit. Utána pedig következett a Varázslatos Tábor utódja, a Nyanya, ami bár más volt, mint az eddigi évek táborai, nekem mégis nagyon kikapcsoló és jó élmény volt. 

Augusztusban volt egy családi nyaralásunk Tirolban, utána pedig Izraelbe utaztam. Ez egy szuper lehetőség volt, hogy még az esküvő előtt találkozzam Orsival és együtt töltsünk egy kis tesós quality time-ot. Ezen kívül dolgoztam is: Marcellal az Izraeli Nemzeti Könyvtárral tárgyaltunk a további partnerségről. A hónap végén elmentem egy koncertre, ahol megismertem Danit, akivel aztán kb. két hónapig randiztam.

Szeptemberben Seren Budapestre jött, és csaptunk végre egy Csücsök Kommandó talit. A hónap nagy eseménye Orsi esküvője volt 16-án, ahova már egy héttel előbb kiutazott a család, és a szokásos városnézés mellett volt leánybúcsú, pénteki vacsi és szombati zsinagógázás is. A lagzi pedig igazán csodásra sikerült, a család még most is emlegeti és alighanem még sokáig fogja. 

Októberben a Danival elváltak útjaink, viszont előtte volt egy közös macskás kalandunk, ami úgy tűnik, még mostanra sem zárult le, meglátjuk, hogyan alakul majd. Lezajlott a Limmud fesztivál, ahol legnagyobb meglepetésemre meghívott előadóként vettem részt. 

Novemberben a Haver képviseletében Bristolba utaztam egy szemináriumra, ami szakmailag csapnivaló volt, de utazásnak annál kellemesebb. A CEU bejelentette a távozását Bécsbe, ezzel kapcsolatban többször voltam tüntetni, de hiába: az egyetem mellett nem állt ki nagyobb tömeg, a kormány nem írta alá az egyezményt. Új munkákat is kaptam: az egyik a Tom Lantos Intézet kutatása a magyarországi zsidósággal kapcsolatos oktatási programokról, ami március közepéig tart majd, a másik pedig egy fordítási munka volt, amivel két fiatal dán újságíró lány disszertációját segítettem. 

Decemberben már az ünnepekre hangolódtam: volt karácsonyi bál a BK-sokkal, évzáró események, hanuka, és persze a karácsony, amit ezúttal Orsival tölthettünk! Ezután kiutaztam Izraelbe, így még többet lehettem Orsival, és részt vettem egy szuper családi kiránduláson is a sivatagban. 

Érdekes, hogy mikor a fentieket összeszedtem, úgy éreztem, hogy alig történt velem valami érdekes. Egyes hónapoknál szinte teljesen hiányzik bármilyen említésre méltó esemény. Most viszont, hogy már többedszerre olvasgatom, hálátlanságnak tűnne azt mondani, hogy eseménytelen évem volt. A sok utazás nyilvánvalóan feldobja az egészet, azon belül is Portugália, meg Orsi esküvője, de érdekes, hogy annak ellenére, hogy mennyit készültem rájuk és milyen klasszak voltak, már szinte el is felejtettem őket.

Az utazásokat leszámítva a mindennapi életem elég szépen és kényelmesen folydogál. A munkámat továbbra is szeretem, a munkatársaim nem csak kollégák, hanem a barátaim is. Nagyon szeretem a HUB-ot és az egész légkört, a Centropa mellett továbbra is aktív vagyok a Havernál is mint önkéntes. Ez egy olyan közeg ami egyre többet ad nekem, szinte észrevétlenül teszi számomra egyre fontosabbá a zsidóságot, és ameddig lehet, szeretném is, hogy ez megmaradjon. 

Azt hiszem magammal is egyre jobb viszonyba kerülök. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki - ismét - Bálintot, ami elég gyötrelmes volt, de sikeresen túl vagyok rajta. Bálint mostanra tényleg egy távoli emlék lett, akivel nem foglalkozom sokat, és már magamat sem érzem magányosnak: kifejezetten jól érzem magam szingliként. Nyitottabb lettem az ismerkedésre és a randizásra, de egyúttal nem is érzem kényszernek az egészet, és jobban oda tudok figyelni arra, amit szeretnék, és belemenni olyan helyzetekbe, amikbe akarok, és elkerülni olyanokat, amikre pedig nem vágyom. Kevésbé vagyok kritikus magammal, egyszerűen csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok. Szerintem ebben valamennyit segít a jóga is. Szuper, hogy végre rátaláltam egy sportra amit örömmel csinálok, ahová el is járok heti kétszer-háromszor, és nem görcsölök azon, hogy többet kéne mozognom, vagy hogy nézek ki. 

Tervek 2019-re

Nyár végére már elkezdett motoszkálni bennem, hogy jó-jó, hogy szeretem a munkám, de jobb lenne több kihívás, több fejlődés, több szakmai tapasztalat. Kicsit ráálltam erre a dologra és mázlim is volt, sok lehetőség jött szembe. Az egyik a már említett Tom Lantos kutatás, amit március közepéig csinálok. A Magyarországon elérhető zsidósággal és antiszemitizmussal foglalkozó oktatási programokat keresem fel és elemzem, és írok belőlük egy összegző tanulmányt. Ez a munka igazán nekem való, hiszen mind a téma, mind a kutatás nagyon izgi, és egy olyan területet kell vizsgálnom, amiben egyébként is otthonosan mozgok. Nagyon szerettem volna megkapni ezt az állást és izgultam a jelentkezésnél, úgyhogy nagyon boldog vagyok, hogy az enyém lett, és remélem sikerül kihoznom a legtöbbet belőle. Ha végeztem, elkezdek majd dolgozni a Kovács András-féle kutatás adatainak mélyebb elemzésén, ami már tényleg tudományos elemzés és ezért nagyobb falat, de úgy néz ki nem egyedül, hanem egy nagyon tapasztalt kollégával csinálom majd. Ez is nagyon izgalmas lesz, és borzasztóan stresszeltem miatta, mert ez a fajta adatelemzés olyasmi, amihez nem értek, sajnos az egyetemen nem szedtem magamra ilyen jellegű tudást. Úgyhogy gondolkodtam, hogy visszadobom az egészet, de szerencsére ehelyett inkább segítséget kértem, és nagyon könnyen kaptam is: együtt fogok dolgozni valakivel, aki nagyon penge az elemzésben, így a tanulmány is elkészül, és még fejlődhetek is. Meglátjuk, mi sül ki belőle! A harmadik projekt pedig, amit megkaptam, egy újabb tanulmány: meg fog jelenni egy angol nyelvű cikkem a Remembrance and Solidarity Studies-ban, ami a European Network Remembrance and Solidarity nevű szervezet saját kiadványa. Annak idején ezzel a szervezettel vettem részt egy erdélyi kutatási programban, és most az ottani tapasztalataimat fogom kicsit tudományosabb módon összegezni. Ez is egy olyan lehetőség, ami szinte az ölembe pottyant: megláttam a kiírást, elküldtem egy korábban már megírt anyagom vázlatát, és egy hónap múlva értesítettek, hogy várják a cikkemet a kiadványba! Szóval ezek mind nagyon szuper dolgok amiknek nagyon örülök, mert egyrészt tényleg fejlődés és tapasztalat, másrészt megmutatja, hogy ha valamit elhatározok és meg szeretnék csinálni, akkor arra kapok is lehetőséget.

Már régóta tervem a fentiek mellett a rendszeres blogolás is. Jó lenne ezt a blogot is feléleszteni, mert úgy tűnik abszolút van potenciál a magánéleti maratonfutásom krónikájában, de emellett dolgozom egy könyves blogon is, aminek tulajdonképpen egy éve kellett volna elkészülnie... aki figyelt, észrevehette, hogy a blogomról hiányzik a Könyvespolc 2018 fül. Ez azért van, mert a könyvélményeimet elkezdtem egy másik blogon vázlatolni, ami viszont sajnos még mindig annyira vázlatos, hogy nem tártam a nyilvánosság elé. Fogalmam sincs, el fog-e készülni valaha is, vagy mit is kéne vele kezdenem, de valami lesz... csak ki kell várni. 

A jövő év nagy terve, hogy most már TÉNYLEG el fogok költözni. Márciusban járnak le a lakáshiteleink, szóval ez az az eszmei dátum, amikor elkezdek körülnézni, és persze kérdés, hogy mikor, de 2019 során meglesz a saját kuckóm! Úgy érzem mostanra jutottam el oda, hogy tényleg készen állok megtenni ezt a lépést, sőt, tulajdonképpen már szinte menekülök itthonról, annyira az agyamra megy néha a család. Alig várom a lakberendezést, a saját otthonom felépítésének minden izgalmát! Ha pedig elköltözöm, akkor szeretnék lakótársként magamhoz venni egy cicát is. 

Szerencsére a jövő év is bővelkedik majd utazásokban. Izraelben kezdem az évet, aztán februárban Isztambulban lesz majd tanárszemináriumunk, és akkor már maradok és meg is nézem a várost. Terveim szerint ez lesz számomra a 2019-es év legkalandosabb "nagy" utazása. Június elsején Hannah férjhez megy, emiatt valószínűleg többször is Ausztriába utazom majd - egyszer a lánybúcsúra, egyszer az esküvőre. A Centropa Summer Academy ismét Berlinben lesz, úgyhogy biztos, hogy ott is megfordulok majd. A többit pedig majd meglátjuk!

A politikai helyzet továbbra is ócska ebben az országban. A CEU távozása lesújtó, és egyébként is minden olyan, amilyen eddig volt, bár némi reményre ad okot a december végén indult tüntetéshullám. Kíváncsian várom, milyen fordulatot vesz a dolog.

Ha összejönnek az utazások, az elköltözés, az új melók, akkor elmondhatom, hogy 2019 egy TÉNYLEG izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok. És bár nagyon jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, azt hiszem arra is készen állok, hogy végre legyen valakim. Szerintem ez is eljön 2019-ben. Úgyhogy KLASSZ év lesz, ehhez nem fér kétség!

Sok szeretettel kívánok hasonló jókat nektek is, kedves blogolvasók!

Spontán kanyontúra izraeli módra

Azért (is) szeretek Izraelben lenni, mert olyankor kiaknázhatom az izraeliek és az izraeli családom spontaneitásának és lazaságának az előnyeit, és remek kalandokban van részem anélkül, hogy megtervezném.

Két nappal ezelőtt hajnalban mentem a reptérre, hogy kövessem Orsit Izraelbe, ahol az újévet és 2019 első néhány napját töltöm majd. Nem tudtam pontosan, hogyan fog telni ez a hét, főleg mivel Orsi sokat dolgozik, a Baruch család össze-vissza nyüzsög. Arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy Orsi leggingsben, sportcipőben és termopulcsiban fogad majd a reptéren azzal, hogy indulunk túrázni!

Így hát a bőröndöm a Citroën Cactus csomagtartójába került, én pedig behuppantam Omri, Sahar és Molly kutya mellé a kocsiba, és megkezdtük az utazásunkat délnek. Egy pihenőhelynél bevásároltunk és megebédeltünk, aztán folytattuk az utunkat, és meg sem álltunk a sivatag közepéig, ahol találkoztunk Sahar szüleivel és húgával. Leparkoltunk, és együtt vágtunk neki egy ösvénynek a kopár tájon. Út közben csokit majszoltunk, nevettünk Mollyn, aki mindig valami érdekes újdonságot fedezett fel, és megérkeztünk Gev Yaminhoz, egy sziklás kanyonhoz, ahol tábort ütöttünk és arab kávét főztünk egy kis utazó gáztűzhely segítségével. Majd vissza a kocsihoz, és irány tovább dél, ahol egy moshav szálláshelyén szálltunk meg. A szabadtéri tűzrakóhelyen készítettünk poykét vacsorára. Ezzel az étellel már tavaly találkoztam, mikor Sahar tisztavatására utazott ide a család. A poykét egy nagy, lábakon álló vasedényben készítik, amit a parázs közepére kell állítani. Az étel lényege, hogy mindenfélét belehajigálunk a poyke potba, ami aztán két óra alatt remélhetőleg finommá fő össze. A mi verziónkban volt krumpli, édeskrumpli, cukkini, répa, gomba, paprika, hagyma, káposzta, husi és rizs, fűszernek pedig - ez a legmókásabb - került bele édes csiliszósz, szójaszósz, kókuszkrém, datolyaszósz, vörösbor, curry, oregánó, só, paprika... Én nem gondoltam, hogy ez így együtt egy sikeres kombináció lehet, de éjféltájban nagy örömmel faltuk be, amennyit meg bírtunk enni. Fun fact: a recept szerint még kólát is önthettünk volna bele...

Másnap a Jordán határ közelében folytattuk az utunkat, és egy hosszabb túrát tettünk Nahal Baraknál. Ez is egy nagyon érdekes sziklacsoport a köves sivatagban. Hiába volt nálam egy egész bőrönd, kirándulásra nem készültem, úgyhogy Orsi adott kölcsön cicanacit, felvettem egy pólót, és a téli bakancsomban meneteltem előre. Sütött ránk a nap, és olyan idő volt, mint egy kellemes nyári napon. Kis prérikutyára emlékeztető nyúlszerű állatkák szaladgáltak körülöttünk, mire megérkeztünk a kanyonhoz. Itt kezdődtek az izgalmak. A táj gyönyörű volt, de hamar kiderült, hogy a sziklák között néha medencékben összegyűlt a víz, ami nyáron külön móka lett volna, de december 29-én kicsit elrettentett minket. Egy darabig még meneteltünk benne - én is bementem a téli bőrbakancsommal... - de egy ponton igazi mélyvízzel találkoztunk, nem tudtuk, hogyan tovább. A sziklák egyébként tényleg szuperek voltak, az egyes medencék között fém korlát és lépcső segítségével lehetett feljebb kapaszkodni, szóval igazán kalandos volt. Visszafordultunk, de kiderült, hogy az útvonal egy "loop", tehát mindenképp ezen a helyen kell átvágnunk, ha nem akarunk rögtön visszasétálni a kocsihoz. Egy izgalmas sziklamászás után megint csak ott találtuk magunkat, hogy úszni kéne. Ezúttal azonban már csatlakozott hozzánk Sahar, akinek sikerült a csapatatot rávennie a fürdésre. Tehát ereszkedtünk a sziklán, vízbe gázoltunk, egy alkalommal pedig szabályosan csobbanni kellett, és három gyors tempóval a szikla másik oldalához jutni. A víz jéghideg volt! Utána még jó fél órát gyalogoltunk a kocsihoz, de a nap ezúttal már eltűnt a sziklák mögött. Izraeli időjárás ide vagy oda, azért eléggé fáztam, miközben a vizes bakancsomban cuppogtam az autónk felé! Ott gyors átöltözés következett, majd kiadós ebéd.

Egyelőre úgy tűnik, a megfázás elkerült, de a bakancsom még nem száradt ki. Szegény, nem erre tervezték. Remélem holnapra rendbe jön, és nem kell kölcsöncipőben járnom. 

Szóval ezért szeretek Izraelben lenni - ha Sahar és a Baruch család ráér, a kaland garantált! Ma már Sahar és Orsi is dolgoztak, úgyhogy a napot a bázison töltöttem Molly kutyával, és kicsit intéztem ügyes-bajos dolgaim. Nem tudom, pontosan hogy fog alakulni a holnapi nap és a szilveszter - az fix, hogy Orsinak dolgoznia kell, de Baruchék talán ünnepelnek valahogy. Elsején és másodikán Jeruzsálemben leszek az NLI-vel, és képviselem a Centropát - elvégre ezért vagyok itt! Utána pedig még egy nap, és 4-én már vissza is térek - új lendülettel kezdve 2019-et. :)

(Miután percekig kerestem, hogyan ágyazhatok be blogposztba Insta posztot, rájöttem, hogy az Instagramom nem nyilvános, úgyhogy sehogy. Mindenesetre ott vannak képek. Amiket itt most nem tudok megmutatni. *Sóhaj*). 

Macskaland

Nem számoltam be róla, de két hónappal ezelőtt volt egy macskás kalandom, amely azóta folytatódott, úgyhogy ideje elétek tárnom a teljes történetet.

A történet első fele

Ő Tapi. 

Úgy kezdődött, hogy egy októberi vasárnap este Danival hazafelé tartottunk a Mészáros utcában, mikor összetalálkoztunk egy nagyon barátságos cicával. Hagyta magát simogatni, aztán velünk tartott, előreszaladt, bevárt minket, megsimiztük, jött utánuk. Én nem sokat agyaltam a dolgon, csak nagyon aranyosnak találtam, de Dani felvetette, hogy ez a cica úgy néz ki, mint aki elkóborolt. Van nyakörve, tehát tartozik valahová, de az utcán nagyon bizonytalan: fél az autóktól, összevissza szaladgál, odamegy az emberekhez. Egy alkalommal úgy megijedt egy kutyától, hogy felszaladt egy fára, ahonnan aztán nem tudott lejönni, így nekünk kellett leszedni onnan. Ha egyedül vagyok, biztos, hogy csak megsimogatom a cicust és hazamegyek, de Dani elültette a fülembe a bolhát: mi van, ha elszökött otthonról? Elkezdtünk agyalni, hogyan segíthetnénk neki. Arra jutottunk, hogy az első lépés, hogy megnézzük, van-e benne chip. Az internet segítségével kiderítettük, hogy legközelebb a Szatyor bárban van chipleolvasó, úgyhogy felnyaláboltuk a cicát (akit időközben Kószinak neveztünk el) és vittük villamossal a Móriczra. Nagyon jól tűrte a dolgot, nem is ficánkolt, békésen utazott velünk. Persze a a chipkereső semmit sem talált, úgyhogy ott álltunk este nyolckor, hogy na most mit csináljunk. Pörgettem az állatmentős oldalakat, sehol sem láttam, hogy Kószit hirdették volna, de úgy éreztem, laptop segítségével alaposabb keresésre nyílna lehetőség, úgyhogy hosszas vívódás után végül rászántam magam, hogy állatot vigyek az otthonunkba. 

Na most ha nem ismered a Pál családot, akkor nem tudod, hogy ez milyen óriási dolog. Ebbe a lakásba, ahol 16 éve lakunk, állat még nem tette be a lábát. Mint minden kisgyerek, mi is átmentünk Orsival azon a fázison, hogy állatot követeltünk: kutyát, cicát, papagájt, mindegy, de egyik sem jöhetett szóba. Az egyébként általam is logikusnak és elfogadhatónak talált magyarázat szerint ugyanis lakásban állatot tartani nem jó, sok idő, sok macera, sok felelősség, elegen vagyunk mi, gyerekek. Úgyhogy azt el is fogadtuk, hogy állatunk nem lesz, de úgy általában elmondható, hogy a szüleimben van egyfajta idegenség érzés, hogy mit is kéne egy állattal kezdeni. Szóval mikor azon a bizonyos vasárnapon hazatelefonáltam, majd kisvártatva meg is érkeztem a lakásunkba egy macskával és egy pasival egyszerre, az valós mérföldkő volt a családunk történetében.

Ő is Tapi. 

Szüleim becsületére legyen mondva, kitettek magukért. Anyu előszedett egy csomó takarót, hogy Kószinak kényelmes kuckója legyen, az udvarról hozott homokból macskaalmot készítettünk, és persze meg is etettük szegény jószágot. Kószi amúgy remekül érezte magát nálunk, dorombolt, dagasztott, elszundított, egyszerűen imádnivaló volt. Csak az volt a gond, hogy hosszas keresés után sem bukkantam rá senkire, aki ezt a cicát hirdette volna, úgyhogy továbbra is maradt a kérdés, hogy mi legyen vele. És végül vajszívű szüleim azt mondták, hogy az utcára mégsem tehetjük, szóval Kószi maradt. Aludt egy macska a szobámban! Ez is egy nagy élmény volt. Hát nem mondom, Petrával azért felébredtünk párszor éjszakánként, mert Kószi nevéhez híven kószált. Hol mellettem aludt, hol a lábamnál, hol pedig a fejemre próbált mászni. Reggel aztán iszonyat sok kaját betolt, és nekiállt felfedezni a lakást. Én pedig lefotóztam, és elkezdtem hirdetni a csoportokban, Danival pedig kinyomtattuk egy csomó papírt, és körbejártuk a környéket, hogy kiragasztgassuk a képét. Még be sem fejeztük, mikor érkezett a hívás egy nőtől, aki ismerte a cicát, mivel a szomszédjában lakott. Megmondta a nevet és a címet, és elmesélte, hogy a cica amúgy a Tapi névre hallgat, és már többször elkóborolt. Egyébként az otthonától nem messze találtuk meg, mert a Mészáros utcában lakott. Rögtön felkerestük a gazdit, és hazavittük Tapit. Persze szomorúan váltunk meg tőle, de örültünk, hogy ilyen hamar otthonra lelt. Itt happy enddel véget is érne a történet, csakhogy még koránt sincs vége!

A történet második fele

Annyira aranyos!

Egy hete megint jövök haza a Mészáros utcában, hát mit látok, ott az egyik oszlopon a hirdetés, hogy Tapika elszökött és keresik. Egyrészt teljesen érthetetlen volt látni, hogy megint hagyták elszökni, másrészt persze aggódni kezdtem, hogy talán most már meg se tudom, mi történt vele, pedig úgy a szívemhez nőtt a jószág. Két napja viszont Petra (!) talált rá egy Insta posztra Tapiról: a Fogadj örökbe csoport hirdette már úgy, mint gazdira váró állatot. Nosza, rögtön nyomozásba fogtam. A posztból kiderült, hogy a csoport számára sem ismeretlen Tapi, egy legutóbbi kóborlása során már begyűjtötték. A poszt egy elég dühös kirohanás volt a gazdi ellen, mert mint kiderült, nem csak hogy hagyták elszökni az állatot, de nem ivartalanították, és nem oltották be leukózis ellen, így megtudtam, hogy Tapi halálos beteg, rendszeres orvosi kezeléssel kb. 3 éve van hátra. :( Akárhogy is, azt gondoltam mindenképp vissza kell juttatni Tapit az eredeti gazdihoz, az mégsem járja, hogy keresik, közben pedig új gazdihoz szeretné örökbe adni az, aki rátalált. Úgyhogy felhívtam a csoportot és elmagyaráztam, hogy ismerem a gazdit, aztán a mészáros utcai hirdetés alapján felhívtam a gazdit, és megmondtam, hol találják a cicát. (Megköszönték, de nem mondanám, hogy ki lettek volna csattanva a boldogságtól). Nem tudom, hogyan folytatódik a sztori, de gondolom, a gazdi jelentkezik Tapiért. Talán a menhelytől kap majd egy alapos fejmosást, de kérdés, hogy ez mennyire számít, hiszen eddig sem vigyáztak rá. :( Arra gondoltam, hogy a héten azért odatelefonálok, hogy megtudjam, mi történt.

Egyébként pedig meggyőződésem, hogy Tapi egy macskabőrbe bújt jó szellem, aki most éppen játszadozik velem. És hiába a családom ellenállása, ha még egyszer elszökik, egyszerűen kénytelen leszek befogadni. Annyira megzabálnivalóan aranyos! *.*

(Úgy néz ki, itthonról kiszabadulva nagy állatbarátok leszünk. Orsi és Szahar néhány hete fogadott örökbe menhelyről kutyust, és én is biztos vagyok benne, hogy ha elköltöztem és berendezkedtem, lesz egy cicám)! 

A zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétál egy bárba...

...méghozzá a híres bristoli The Shakespeare-be, ahol sörkülönlegességeket és cidert isznak. De mi a poén?

Nos, a bristoli kiruccanásom több szempontból is érdekes volt. A Haver nevében voltam kiküldetésen egy képzésen, aminek a rasszizmus és a radikalizáció volt a témája, és elvileg azzal kellett volna foglalkoznia, hogy új eszközöket és módszereket tanítson nekünk. Ráadásul az szerepelt a kiírásban, hogy számos ország szervezeteit várják, hogy aztán lehessen tapasztalatot cserélni és partnerségeket kialakítani. A Haver épp ezért küldött, mert nagyon szeretnének valahogy nemzetközi projektekbe is bekapcsolódni.

Én persze tökre örültem, hogy utazhatok és új tapasztalatokat szerezhetek, de végül az utazás nagyon más volt, mint vártam. Szakmailag teljesen csapnivaló volt: már a szervezést sem értettem, semmiféle infót, programot nem kaptam előre, azt se tudtam, hol lesz a szállásom, és hova kéne megérkeznem. Mikor vasárnap hajlani háromkor (!) elindultam a reptér felé, még nem tudtam, mi lesz velem pontosan, ha elérem Bristolt. Már a Londonból kifelé tartó buszon ültem, mikor a mindenható mobilnet segítségével sikerült ledumálnom a programvezetővel, hogy felvesz a buszállomáson. Mikor megérkeztem, még várnom kellett egy kicsit, majd sietve beszaladt három fiatal: egy fekete és egy fekete-de-világos-bőrű lány, illetve egy indiainak kinéző fiú, akiről később kiderült, hogy srí lankai. Ezen a ponton még nem volt világos, hogy pontosan ki kicsoda, csak bemutatkoztak, és továbbindultunk, miközben ők iszonyat pörgős British English-sel beszélgettek egymás között. A bőröndömet otthagytuk egy kávézóban, mondván, hogy ők megőrzik nekünk (wtf?)* és továbbmentünk kajálni valami híres csirkefalodába, miközben én továbbra sem értettem, hogy akkor most pontosan mi is történik. Ebéd után visszamentünk a csomagjainkért, aztán buszra szálltunk, és eljutottunk a szálláshelyünkre, ami a várakozásaimmal ellentétben nem egy hotel volt, hanem egy kibérelt ház. Meg kell mondjam, hogy imádnivalóan stílusos shabby chic ház volt, és nagyon kényelmes volt a szobám, de nagyon furcsának találtam, hogy ez a helyszín. Ugyanis ez azt jelentette, hogy magunknak főztünk. Ja. A kaját ugyan megvették és elénk tették a szervezők, de hamisítatlan British mirelit pizzát, húsos pitét, és müzlit ettem öt napig. 

A csapat a bristoli katedrálisnál

Szépen lassan kirajzolódott, hogy mi is van akkor pontosan. A fekete és nem-igazán fekete lányok voltak a szervezők. Mindketten Londonban születtek és nőttek fel, de az egyiküknek jamaikai és guyanai felmenői voltak, a másiknak pedig ír és... szintén valami afrikai ország. Ők vezényelték a programokat, de egyben részt is vettek bennük. És át is térhetünk a résztvevőkre, akikből rajtam kívül csak egy volt, a srí lankai srác. Na most ez rögtön olyasmi, amit nagyon nem tudtam hová tenni... mi az, hogy megtartanak egy képzést két emberrel? Állítólag többen jelentkeztek, majd nem bukkantak fel (talán csak a vízum kellett nekik?) de akkor is. Ebben a helyzetben meg sem kellett volna tartani az egészet. Ugyanis ahogy azt sejtitek, a networkingelésnek lőttek. Nem ismerkedtem meg más szervezetekkel, nem cseréltem tapasztalatot, és nem alakítottam ki partnerségeket. Maga a "képzés" is eszméletlen béna volt. Főleg elméleti dolgokról esett szó, beszéltünk a rasszizmus definícióiról, típusairól, a radikalizáció jelentéséről, folyamatáról, okairól, de semmi kézzel foghatót nem kaptunk ahhoz, hogy akkor ezzel most mi a gyakorlatban mit is kezdjünk. Mivel inkább rasszizmus fókuszú volt az egész, egy idő után azon kaptam magam, hogy nem is a zsidókról, hanem a cigányokról hozok fel példákat. És ez így ment két napig, de ez is csak lájtosan, elkezdtük fél tízkor, és háromra már be is fejeztük.

Szóval igen, a program szakmailag egy nagy ZÉRÓ volt, és sajnálom, hogy szegény Haver egyáltalán pénzt adott ki érte. De azért én jól éreztem magam. Olyan volt, mint egy kellemes nyaralás a spanokkal. A szállásunk nagyon klassz volt, és Bristolra is maradt időnk. Én teljesen odavagyok a tipikus brit házakért és templomokért, amikből itt is jutott bőven, de megnéztük a kikötőt és több ingyenes múzeumot is (ami elvileg a program része volt, gyakorlatilag egyáltalán nem kapcsolódott a témánkhoz azon kívül, hogy egy kisebb szekcióban tanulmányozhattuk a brit rabszolgakereskedelmet). A csúcs az volt, hogy a többiek kitalálták, hogy menjünk színházba, és úgy is lett. Elmentünk a bristoli Old Vic-be, ami a legrégebbi  folyamatosan működő színház az "angol nyelvű világban", és megnéztünk egy Shakespeare-darabot! Fent ültünk a kakasüllőn, a színpad negyedét nem láttam, végig shakespeare-i Englisht beszéltek, aminek felét nem értettem, DE azért mégis csak hatalmas élmény volt! Szórakoztató volt a darab, és mégiscsak Shakespeare Angliában, a legrégebbi színházban! Mint utólag rájöttem, a Vízkereszt vagy amit akartok vígjátékot láttuk, ami ott most Twelfth Night címen fut. És persze elmentünk egy bárba is, mint az a poszt címéből kiderülhetett, és tök fincsi cidert ittam, amit azért választottam, mert bagoly volt a címkéjén.

A színházban vagyunk éppen

Persze fontos még kiemelni, hogy tök izgalmas volt ezekkel az emberekkel találkozni. A szervező lányok is sokat meséltek magukról, de a legérdekesebb mégis a srí lankai fiú volt. Kezdjük ott, hogy első nap rá kellett keressek a térképen, pontosan hol van Srí Lanka (meg Guyana, ha már itt tartunk). Mesélt egy csomót az ország történetéről, konfliktusairól, kisebbségeiről, ételeiről, és persze a buddhizmusról, mivel ő is buddhista. Ez eléggé elkezdte piszkálni a kíváncsiságomat, mert a buddhizmus régóta érdekel. Szóval mesélt nekem a lélekvándorlásról, a karmáról és a nirvánáról. Még egy vékonyka könyvet is adott nekem, amit a Dalai Láma írt, és amit nála volt, de azt mondta, szívesen megválik tőle. Én sajnos borzasztónak találom a gondolatot, hogy újra és újra megszületünk, de egyben végtelenül logikusnak is. Nem akarok hinni benne, de lehet mégis hinni fogok, ki tudja.

Szóval a zsidó, a keresztény, a buddhista és a muszlim besétált egy bárba. Vagy ha úgy tetszik, a magyar, a jamaikai-guyanai-brit, a srí lankai és az ír-afrikai besétált a bárba. És ez egy tökéletes vicc kezdetének tűnik, de az igazi poén az, hogy mindez egyáltalán nem számított. Nagy örömmel és kíváncsisággal beszéltünk egymás tapasztalatairól, szokásairól, kultúráiról, miközben ugyanazt a sört kortyolgattuk egy multikulti városban. 

*Mint megtudtam, a kávézó a Bagbnb hálózat része volt. Erről most hallottam először, de zseniális: az Airbnb mintájára itt nem szállások közül választhatsz, hanem olyan helyek közül, amik némi pénz ellenében megőrzik a csomagod. Ez így királyul hangzik, de akkor kicsit aggasztott, hogy ott kellett hagynom a bőröndömet egy random croissant-os pult előtt.

A nap, amikor első próbálkozásra sikerült tökéletes farmert találnom (TÉNYLEG!)

Jegyezzük fel a napot, amikor besétáltam egy bevásárlóközpont első üzletébe, ott felpróbáltam az első farmert, és az rögtön jó volt rám.

IGEN. Ja, durva, szerintem is.

Olyannyira megörültem, hogy rögtön kettőt vettem, majd rögtön később hasonló módon, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, vettem egy melltartót is.

Ráadásként pedig egy közönségtalálkozón sikerült egy kérdést feltennem Szirmai Gergőnek, amire a szemembe nézve válaszolt. Innentől kezdve már csak egy lépés, hogy boldogan élünk míg meg nem halunk, nem?

Pillanatképek Orsi esküvőjéről

A kezdeti izgalmak.
A készülődés.
A stressz.
Kölcsönkérek három bőröndöt.
Megtervezünk mindent.
Átbeszélünk mindent.
Aztán még tízszer átbeszéljük.

Csomagolunk.
Egy nagy bőrönd, még egy nagy bőrönd, aztán még öt kicsi.
Szép ruha, nászajándék, pulykasült.
Többletsúlychek, folyadékok a feladandóba.
Ébresztő negyed háromkor. Kábult tea kortyolgatás.
Irány a reptér.
Várunk.
Várunk.
Feladjuk a csomagot.
Várunk.
Biztonsági ellenőrzés.
Várunk.
Repülőút. zzZ

Landolás.
Pofán csap a mediterrán meleg.
Pálmafák.
Tel Aviv Airport. Brachim habaim.
Kerekesszék. Átsuhanás az útlevélellenőrzésen.
SIM kártya elintézve.
Autóbérlés elintézve.
Orsit megölelni!
Irány a szállás.
Megvan a szállás.
Fura a lift.
Vigyen már fel a tizenharmadikra!
Megvan a tizenharmadik.
(Szombati lift volt, hogy a fene egye meg).
Szép a kilátás, jók a szobák. Hurrá.
Mindenki kidől.
Látogatás Orsinál.
Nászajándékkupac.
Petra zongorajátéka.

Autóút Názáretbe.
Navigálok, nem lehet aludni.
Angyali üdvözlet bazilika.
Máriák mindenütt. Spanyol Mária. Macedón Mária. Vietnami Mária. Chilei Mária.
Itt állt Mária háza. De frankón. Ott a lépcsője, meg minden.
Meg elvileg József ácsműhelye is, na de az már tényleg kamu.
Irány Tiberias. Végre leparkolunk. Tó.
Szép. Csak miért ilyen kihalt?
Enni kéne valamit.
Mit együnk?
Üljünk már be valahova!
Helyi halspecialitás. Nincs is íze.
Véletlenül rendelt salátaválogatás.
Hat macska kunyizik egyszerre. Ízlik nekik a halam.
Haza. Szunya.

Lusta ébredés.
Bevásárlás.
Miért nem lehet hét karton vizet venni a boltban?
Strand.
Túl sok a kagyló, hogy fogjam vissza a gyűjtést?
Nagyi, ahogy bejön velünk a vízbe. És még a lábait is kirúgja maga alól.
Egy adag homok lemosása magamról. Készülődés. Izgalom.
Mikve. Tudok pár szót héberül.
Orsi eltűnik az ajtó mögött. Most várjuk, hogy kijöjjön.
Cukorkák marokra fogva. Telefon bekészítve.
Nyílik az ajtó. Orsi vizes hajjal.
Repülnek a cukrok. A felvétel tárhely hiány miatt túl korán megáll.
Ölelgetés. Árad a női energia.

Lánybúcsú.
Hosszú séta a meglepi helyre.
Odaérünk. Mindenki itt van.
Bride to be. I'm getting married. Not drunk enough.
Magyar, héber, angol.
Orsi tiarában. Árad a szeretet.
Sushik. Állítólag szuperek.
Rájövök, hogy nem szeretem a sushit.
Játékok.
Miért annyira taszító egy adag fül?
(A köldökökről már ne is beszéljünk).
Torta. Süti. Meg még egy kicsi. (Úristen, az a pisztáciás!)
Pólócsere.
I'll be there for you.
Nem lehet alkoholt venni 11 után.
Tengerpart.
Ukulele, de nincs kinek.
Szeretés.
Na jó, most már menjünk haza.
Apu és anyu a világ legjobb fuvarosai.
zzZ

Itt vannak Baluék!
Irány Jeruzsálem. Idegenvezetők: Apu és Bori.
A szép úton autózunk!
Vizitáció templom. De miért van zárva?!
Kerekesszékkel fel. Kerekesszékkel le. Balu élvezi.
Jeruzsálem.
Látkép.
Bazár.
Szent sír templom.
Miért nem voltam még itt?
MIÉRT NEM VOLTAM MÉG ITT?
A rádöbbenés, hogy mennyire zsidó-related cuccokat néztem csak meg eddig ebben az országban.
Végtelen sziklába vájt csarnokok.
Tömjénfüst.
Ez itt a sírja kérem szépen. Frankón. Ott a kő!!! Test ugyebár nincs.
Nagyi áldást kap. Kétszer. De mégse pattan fel...
Találtunk kaját!!!
Siratófal.
Visszaséta.

Shabbati vacsi.
Sülnek a grillhúsok.
Egy, kettő, három cica. Aztán még hat.
Tepsis krumplinasi. Ezt még vidd ki valahová.
Kornél bácsi!
Gábor bácsi!
Bori, simán szerzünk neked is valakit. Csak mutasd, kit szeretnél.
Tudjátok, hogy holnapután esküvő?!
Bori, vidd már el innen a macskád!
Vili, csináltál jó képet?
Orsinál alvás.
Kölcsönpizsi.

Shabbat chatan.
Kelés fél nyolckor!!!
Irány a zsinagóga.
Nőknek persze a karzat. Csendben kéne lenni, de hogy?
Lesünk a függöny mögül. Ez már Sahar!
Leendő sógorom tórát hordoz körbe.
Jerach int, ha mehet a cukor.
Most dobáld!
Pajeszos kisgyerekek rohangásznak a cukorért.
Nézd, az ott szín szerint sorba rendezte a padján! Aztán imádkozik tovább.
Vajon mi történik?
Én hallottam azt, hogy "Ábrahám".
Megint dobáld!
Nézd, még a szakállas öregek is majszolják a cukrot!
A rabbi arca, amikor rájön, hogy az egyik cukorka nem kóser.
A kisgyerek, ahogy gyorsan a sarokba rugdossa a cukorkákat.
Végre el innen! Ide se jövünk többet.
Kajálás KisRitáéknál.
Üdv a Koscsó családnak!
Jerach beszél.
Mindenki azt keresi, aki tudja cél.
Dukay! Kisbaba!
Sütiiii!
Na de most már elég lesz. Hadd aludjak...

Oké, oké, kelek. Tudom. Menni kell Tel Avivba.
Jaffó, tenger, naplemente. Vacsi.
Holnap esküvő!!!

MA VAN AZ ESKÜVŐ!!!!!!!
Irány Tel Aviv. David Intercontinental, huszonharmadik emelet.
Ó. Te. Jó. Ég.
Pezsgő! Minisampon!!!!
Haj.
Smink.
Ezek nem is mi vagyunk.
Orsi a legszebb.
Négy barátnő.
Három fotós.
Jerach.
Omri.
Kezdünk szűkösen lenni.
Most veszi fel a ruháját!
Én húztam fel a cipzárt! Én!
Mindenki a kanapéra! Aztán kuss!
Itt van Sahar!
Mindjárt meglátja Orsit!
Úúúúú! Ahhhw.

Még van két óra otthon.
Ruha.
Szép vagyok?
Elég szép vagyok?
Ez nem is én vagyok.
Indulás.
Érkezés.
Te jó ég, ez tényleg történik.
A helyszín gyönyörű.
A pár gyönyörű.
Rokonság. Fotózás.
Magassarkúban füves dombon állni.
Mosoly, mosoly, mosoly.
Vendégek jönnek.
Kis falat kaják mindenfelé.
Nem bírok enni.
Több száz ismeretlen ember. És valahogy mégis az enyém is ez a nap.
Apu, ahogy három kipás férfi szigorú körében vizslatja a ketubát.
Azt mondják, hogy görög istennő vagyok.
A DJ szól. Nemsokára szertartás.

Mindenki a hüpe elé.
Alá álljak, vagy mellé?
Mi fog történni?!
Zene.
Bea. Jerach. Sahar.
Anyu. Apu. Orsi.
Anyu és apu a hüpe alá. Orsi egyedül az út közepén.
Sahar. Most végre eljött a pillanat.
Ahogy megdörzsöli a kezét, és kirohan Orsiért.
Ahogy megpörgeti a levegőben.
Ahogy látszik rajtuk, hogy készen állnak.
Ahogy lehajtja a fátylát.
Sosem felejtem el.
Beszéd. Jó fej a rabbi.
Héber mondatok.
Borivás.
Gyűrű.
Még egy kis bor.
Pohártörés.
Sírok.
Most már házasok?
A vendégek, ahogy berohannak a hüpe alá.
Tolakodom, hogy megszorongassam a húgomat. És a sógoromat.

Akkor együnk!
Finom a lazac.
Bor.
Produkciók!!!
Hili énekel.
Orsi és Sahar táncol.
Nagyölelés.
A mi videónk!!!
Észrevették Olafot!
Ott a pohár, ott a pohár!!!
A katonák dala. Hát ez baromi jó lett. Comci, comca.
Közös éneklés. Skorpió a levegőbe. Flamingó a levegőbe. De miért?

Buliii!
Itt már táncolnak.
Jó, akkor igyunk valamit.
Gin tonic.
Én is táncolok. Még jól is megy. Élvezem is. Mi történt?
Hát ezt imádom. Még a videós is felvett!!!
Még egy kis gin tonic.
Mennyi idő telt el?
Kornél bácsi félmeztelenül a parketten.
Sahar a levegőben.
Egy tízes skálán mennyire ciki, hogy Hlavács Petivel táncolok?
I'm not your toy. All the single ladies. Ez meg héberül van.
Most már csak vizet, köszi.
Hova tűnt a többi vendég?!
Nem látok.
Táncolás még még még.
Dalma szerint királynő vagyok, és van valami az öccsével, de a mondatai felét nem értem.
Busztranszport Tel Avivba.
Mindenki búcsúzkodik.
Mindenki sír.
Állítólag desszert is volt.
Most már tényleg nem látok.
Vége van...?
Pakolás. Nászajándék csomagolás. Ki a kocsihoz.
Mi vagyunk az utolsó vendégek. Mindenkit megszorongatunk.
Orsi mezítláb a betonon. A haja egy merő kóc. És még mindig gyönyörű!

Irány haza.
Hogy tartott ki a hajam?
Hogy tartott ki a sminkem?
HOGY?!
Pizsi.
Kontybontás.
Száz hajtű.
Sminklemosás.
Száz vattapamacs.
Átlagos Bori megint.
Alvás.
HÁZAS A HÚGOM!!!!

De miért kell egy ilyen este után korán kelni?!
Bevásárlás.
Ha már itt vagyunk Ramlán, meg kell néznünk azt a tavat.
Kit érdekel az a béna tó?
Hé, ez a tó egész klassz!
Még csónakázunk is.
Az ország legjobb humuszosa.
Mert az persze épp Ramlán van.
Csomagolás.
Reptér.
Tényleg vége.
Túl sok rokon túl sok csomaggal.
Helyet a kerekesszékes nagyiknak!
Várunk.
Felszállunk.
Itthon vagyunk.
Túl késő van.



El is telt volna már...?

Cuki levelek

Szóval az van, hogy július elején rendben lezajlott a Centropa Summer Academy, amiről nem blogoltam, de amúgy tök jól sikerült, és a várakozásaimmal ellentétben nemhogy nem stresszeltem szét magam rajta, de még élveztem is.

Sőt, úgy tűnik a résztvevők is élvezték. 

Most éppen az útiköltségek megtérítésével foglalkozom, amihez több tanárnak postán kellett elküldenie nekem az eredeti beszállókártyáit, jegyeket, dokumentumokat stb. és képzeljétek, egy csomó olyan levelet kapok, amire cuki matricákat ragasztott a feladó, vagy kis üzenetet írt bele külön megköszönve a munkánkat. Ez olyan jó érzés!

Nyanya (nemtárbor!)

Most jöttem haza a Varázslatos Tábor első jogutódjáról, vagyis a Nyári Nyaralásról (Nyanya). Tavaly nem írtam erről részletesen, de a 2017-es, 13. Varázsaltos Tábor volt az utolsó - a szervezők úgy döntöttek, hogy leteszik a lantot. De! szerencsére nem tűnt el teljes egészében a tábori hangulat, mert idén ugyanazon a héten, amikor mindig is szoktuk, ugyanazon a helyen, vagyis a nagyvelegi Grünfeld kastélyban, ugyanazokkal az emberekkel megvolt az első Nyanya, amelynek a lényege, hogy már nem táborozunk, ezért nincsenek kötött programok, de együtt vagyunk, játszunk és pihenünk.

Én nagyon félve fogadtam ezt az új koncepciót, attól tartottam, hogy tengés-lengés, unatkozás lesz, de azért az utóbbi hetekben már én is nagyon vártam a Nyanyát - bepakoltam színezőt és olvasnivalót, gondoltam, amíg ezek nálam vannak, nem lehet baj. Feleslegesen aggódtam! Szinte fel sem merült, hogy unatkoznék, és a hét úgy elsuhant, mintha sose lett volna. Persze sokat olvastam, de emellett rengeteg minden mást is csináltam, például: részt vettem Claire filmes kvízén és Sanyi-Will Földfoglalóján, tanulgattam a karutázás csínját-bínját Doltól, rejtvényt fejtettem Linkével, részt vettem a pingpongbajnokságban, nagyon ügyes szellem voltam a Mysterium társasban, Jimmel végre Hanabiztunk is, és amúgy volt egy közös nyomozós programunk, voltunk strandon, amiről hazaérve Vancsi egy torony palacsintával várt ránk, részt vettem életem első asztali szerepjátékában és segítettem megmenteni a Roxfort kastélyt (sose nézek már Lavender Brown-ra ugyanúgy!), rám nem jellemző módon éjfél után feküdtem és késődélután keltem egy héten át, a Nyanyazáró estén pedig megvolt a kötelező lelkizés és pityergés is. 

Két dolgot szeretnék még külön kiemelni. Az egyik, hogy az utolsó estén Will arról mesélt, mennyire megfoghatatlannak és különlegesnek érzi, hogy bár évente csak egyszer találkozunk, mégis valamiért varázslatos ez az együttlét, mintha testvérek lennénk. Ez nekem nagyon betalált, mert én egy éve képtelen vagyok arra, hogy igazán elmagyarázzam a pszichológusomnak, mitől is ennyire csodálatos ez az egy hét, és mi is az, amit ad nekem. Valahogy tényleg arról lehet szó, hogy ez a tábor (Nyanya) egy buborék: egy különleges hely, egy különleges idő, különleges emberekkel, ahova amikor belépek, kint hagyom a valóságot. Szinte egyáltalán nem gondoltam otthoni dolgokra a hét során, és azt vettem észre, hogy a telefonomat sem böngészem annyit, mint szoktam; legszívesebben egyáltalán nem nézegettem, mi történik otthon, és nem beszéltem az otthoniakkal, akiket amúgy elvileg szeretek. Nem tudom, felmerült-e volna bennem valaha az igény arra, hogy hazajöjjek, de most mindenesetre simán maradtam volna még.

A másik az érzés, amikor a táborzáró dal után ölelkezünk, és mindenki egy kupacban adta körülöttem a "nagyölelést". Erről az jutott eszembe, hogy alig két hónapja a Haver csapatépítő hétvégén, mikor a "köreinkről" volt szó, volt egy olyan feladat, hogy gondolj egy közösségre, csoportra, amelyhez tartozol, és állítsd be a társaidat egy élőszoborba, ami ezt a közösséget jelképezi. Az én élőszobrom egy nagyon szoros nagyölelés volt. Melyik közösségre gondolhattam...?

Úgy érzem, hogy amíg ez az egy hét megmarad ilyennek, az évem többi részével is könnyebb megbirkóznom. Remélem, még nagyon sokáig élvezhetjük a Nyanyát!

try to live full range, try to live large

so many views so many races

different words different places we still nah know them so try to live full range