A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Para. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Para. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. december 31., péntek

My Year 2021

Az idei blogbejegyzéseim elenyészőbbnél is elenyészőbb számából (ezzel a bejegyzéssel együtt egészen konkrétan három) nyilvánvaló, hogy ez a blog már minden, csak nem aktív. Még az is megfordult a fejemben, hogy teljesen bezárom a kapuit, mert mégis, ki ír blogot manapság? De bevallom, néha őszinteségi rohamok is rámtörtek, hogy ezt vagy azt szeretném leírni ide (aztán nem tettem). Mindenesetre a szokásos évértékelőmet úgy döntöttem, megírom, és a blog itt van, itt lesz később is, ha valami oknál fogva úgy érzem, ebbe a mederbe kell csatornáznom a gondolataimat. 

Visszanézve, ez az év elég keserves volt, és nagyon revelatív volt az előbb elolvasni, hogyan telt 2020, és mit vártam akkor 2021-től. Lássunk egy összegzőt az év eseményeiről, aztán a lelkem mélységeibe is fejest ugrunk.

Januárban nagyon rossz érzésekkel tértem vissza a munkába, és elém is került egy cikk a fiatal felnőttek kiégéséről, ami pontosan arról az állapotról szólt, amit megéltem. Ez aztán nagy hatással volt rám, nagyon sok ismerőssel beszéltem róla, kiderült, hogy többen vagyunk hasonló cipőben, valóban generációs kérdésről van szó. Zsófival még egy brunch-ot is szerveztünk barátoknak a téma megvitatására. A jelenségre a mai napig sokat gondolok, valamilyen módon segít átvészelni a nehézségeket. A hónapra egyébként sok munka jutott, és egy szomorú esemény: 16-án meghalt Magdolnagyi, és vele elveszítettem az utolsó nagyszülőmet is. 

Februárban megint sokat voltunk otthon a Covid miatt, online meetingek és virtuális esti programok között. A Centropához csatlakozott Péter, az informatikusunk, aki már rögtön az első hetekben csúcsszupernek bizonyult (és ez továbbra sem változott). Tamással egy hétvégét Keszthelyen töltöttünk. Vettem egy új biciklit.  Felkért az Adománytaxi, hogy Zsófival legyünk modellek a Clother ruhaaukciós kampányban, és ennek keretében részt vettünk egy jó hangulatú fotózáson Legénden. A hónapban volt nagyi temetése is - vártunk, hátha Orsi haza tud jönni az eseményre, de sajnos a Covid miatt nem tudta megoldani.

Márciusban még bőven tartott a vírus, de azért kisebb csalásokat már engedélyeztünk magunknak: Zsófival egy hétvégét Siófokon töltöttünk, voltam Shizunál Hanabi-partin, és a Széder estét is családi körben ültük meg. A hónap szomorú eseménye, hogy sok nyűglődés és tépelődés után végül szakítottam Tamással (amiről az idei háromból az egyik blogbejegyzés is született). Elkezdtem egy féléves (online) tarot kurzust Markó Barbival, amit egyszerűen imádtam. 

Áprilisban voltam egy hosszabb szabin, Angyalin, Szentendrén, és Badacsonyörsön is Julcsinál. Megindult a covid utáni fokozatos nyitás, és megkaptam az első oltásomat is. 

Májusban szülinapom volt, amit családdal és barátokkal is megünnepeltem. Andi meghívta a HUB csapatot magához egy grillezésre. Ezen kívül leginkább munkásan telt a hónap. Megkaptam a második oltásomat. 

Június elején Tamással ismét összejöttünk. (Ugyanaznap pedig a macskánk kiszökött, jól ránk ijesztve, de szerencsére csak az udvarig jutott). Megünnepeltük Zsófi szülinapját, voltam a Haver szokásos leányfalui elvonulásán, és Dunaújvárosban is a Katttarzis technófesztiválon. Sok időt töltöttem Szentendrén, főleg Tamással, itt ünnepeltem többek között a nyári napfordulót is. Részt vehettem a Rumbach zsinagóga felszentelésén.

Júliusban meglátogattam Hannah-t Grazban, de voltam Angyalin a családdal, és Keszthelyen is Tamással. A tanév vége miatt sok munkás esemény volt: záróesemények, és a CSA, ismét online. Tamással többször voltunk moziban, és barátokkal elmentünk a kínai negyedbe is egy autentikus kínai vacsira. Szokásomhoz híven részt vettem a Budapest Pride-on. Találkoztam Bálinttal. Többször voltam a Bimbóban, segítettem, amikor a Nagyházi Galéria elvitte nagyi gazdag népművészeti gyűjteményének egy részét. 

Augusztusban Péter és Sári esküvőjén voltunk, utána pedig Zsófival három hétre Olaszországba utaztunk, ami sajnos nagyon, nagyon rosszul sikerült, pláne annak fényében, hogy mennyire hosszú volt... Visszaérve még volt egy nagy családi esemény Agárdon, Eszterék új nyaralójában, ami után Fehérvárra utaztam Tamással az MTK-Videoton meccsre (ami életem első focimeccse volt). Ezzel a hónap véget is ért. 

Szeptemberben ismét belevetettem magam a munkába, volt szemináriumunk Szegeden és Berlinben-Hamburgban is. Az egész olyan intenzív volt, hogy muszáj volt rögtön szabival is megtűzdelni, így voltunk Tamással Sirokon, és Hannah is meglátogatott minket Mathiassal Keszthelyen. Tamásnak egyébként szülinapja is volt, amit egy filmbemutatóval (amiben úgy volt, hogy szerepel, de végül nem), és egy török éttermi vacsival ünnepeltünk. 

Október elején kétes kimenetelű tíz- (tizenegy) éves osztálytalálkozóm volt. Egy darabig azt éreztem, kicsit nyugodtabb az életem, van időm, el is kezdtem aktívabban lakásokat nézni. Aztán fordult a kocka, és megint jöttek a kellemetlen feladatok, szorongások. Volt pár izgalmas program is: voltunk Tamás barátaival egy kétnapos kéktúra kiránduláson a Pilisben, Petrával megnéztük a Word Press Photo kiállítást, és végre sor került egy családi színházra is. Tamással halottak napja alkalmából Bólyba utaztunk, ahol a rokonai nyugszanak. Bálint Halloween-i bulit rendezett, ahová jósnőnek öltöztem, és mindenkinek vetettem tarot kártyát. 

A november elég mozgalmasan telt. Munkából kifolyólag voltam Győrben, Szegeden és Frankfurtban, és csak azért nem mentem több helyre, mert közbeszólt a Covid. Hosszú idő után találkoztam Serennel és Shizuval. Hanukával egybekötött családi szülinapot tartottunk, amire Tamás is eljött, és bemutatkozott a rokonságnak. Megkaptam a harmadik oltásomat. 

A december még egy vilniusi szemináriummal indult, de utána elkezdhettem hátradőlni: kényelmesebbé váltak a dolgok a munkában, és szuperül sikerült a hanukával egybekötött évzárónk. Egy hétvégét Tamással Szekszárdon töltöttünk az unokaöccse esküvőjén. Sor került a szokásos ünnepi készülődésre, mézeskalács-sütésre, majd családi karácsonyozásra. Meglehetősen mozgalmas ünnepi időszak volt, de azért igyekeztem közben pihenni is. Most Tamással Keszthelyen vagyunk, itt fogunk közösen szilveszterezni. 


Így visszatekintve, az évnek volt egy elképesztő sűrűsége - olyan érzésem van, mintha az elmúlt hónapok ezer éve, egy másik életben, egy másik emberrel történtek volna meg. És sajnos azt is kerek perec kijelenthetem, hogy ez egy rossz év volt. A naptáramat böngészve, az elmúlt év eseményeit áttekintve is átjön az, hogy mennyire zsúfolt, rohanós, küszködős volt ez az év - mindig volt min dolgozni, mindig volt min aggódni, míting míting hátán, kellemetlen feladatok és szorongást jelentő programok egész sora, valahogy középasszírozva az örömöt jelentő eseményeket - ez volt ez az év. 

Amit a tavalyi évértékelő végén írtam a munkáról, idén is jól megállja a helyét. Az az érzés, hogy küszködök, rohanok, folyamatosan stresszelek valamin, nagyrészt a munkának köszönhető. Idén már stabilan éreztem magam a vezetői pozíciómban - kezembe vettem a pénzügyeket, egy jól működő, szuper kollégákból álló csapatot építettem, és elkezdhettem dolgozni szerelemprojekteken is. Az év végi hanukán, amikor egy jó hangulatú vacsin bemutattam az év eredményeit, magam is éreztem, hogy számos sikert értem el. Voltak nagyon király programjaink és fejlesztéseink, és érzem, hogy végre olyan irányba mozdult el ez a szervezet, amit szerettem volna. Előre megyünk, és a jövő évre is látok egy szépen kijelölt irányt - tele vagyunk ötlettel, tervekkel, és szinte minden eszközünk rendelkezésünkre áll, hogy ezeket megvalósíthassuk.

Mégis, elfáradtam, és folyamatosan megkérdőjelezem, kell-e ez nekem, itt van-e a helyem. Jó ideje foglalkoztat a felmondás gondolata. Hiába az elért eredmények, a kiégéstől, állandó küszködéstől, fáradtságérzettől szabadulni akarok. Próbálkoztam, de semmilyen technika, time-management, holdszertartás, határtartás, nyaralás nem tudta feledtetni velem, hogy a főnököm elviselhetetlen, és bár sok mindenben szabad kezet kapok, rengeteg az olyan kötöttség, amit tehernek élek meg. Arra is rájöttem, hogy bár jó vagyok benne, nem szeretek vezető lenni. A felelősség, az állandó készenlét, az emberek irányítása inkább terhes, mint szeretem-feladat. Csak azt nem tudom, a felmondás-e az út, vagy más, és ha itt hagyom a Centropát, mi mást csinálnék helyette. Így hát ebben a kérdésben muszáj hamarosan dűlőre jutnom, ha nem akarom, hogy teljesen bedaráljon a gépezet.

Van bennem egy nagyon erős "megrekedtem az életemmel" érzés, ami már két éve tart - pontosan egybeesik azzal, hogy átvettem a Centropa vezetését, és kitört a Koronavírus-járvány, és mindkettőnek nagy szerepe is van ebben az érzésben. Nagyon különös, még sosem éreztem magam így, és sok időbe telt, míg felismertem, illetve még most is elég bénítóan hat rám. Az a lényege, hogy látszólag minden rendben velem - van munkám, amit sok szempontból szeretek, stabil az anyagi helyzetem, szerető emberek vesznek körül - és mégis azt érzem, hogy valami nem stimmel, nem vagyok a helyemen, de - és itt a bökkenő - fogalmam sincs, hogy helyette hol kéne lennem, mit kéne csinálnom, és mit is rontottam el. A Covid amúgy is bénítóan hat mindenre, csak még inkább ösztönzött arra, hogy húzódjak be a csigaházamba, és ne moccanjak. Mintha az életemen megnyomták volna a pause gombot. Még a pszichológust is abbahagytam, mert pontosan ez a megrekedés-érzés jelentkezett vele is - egyszerűen nem jutottunk előre, pedig az elmúlt években nagyon sokat segített nekem. Ehhez hozzájön az, hogy fizikailag sem vagyok jól - a jobb fenekem-derekam-lábam táján egy csomószor van görcs, fájdalom, ami csak tornázással, masszázzsal enyhül, de igazából sosem múlik el. 

Ahogy nézegetem, bogozgatom, arra jutok, hogy ez a bénultságérzet azért alakult ki, mert az életem több területén nem ott vagyok, ahol lennem kéne - pontosabban nem azt élem meg, amire igazán vágyom. Az egyik a munka - ezt már részleteztem fent. A másik a lakhatás - azt érzem, hogy a szó szoros értelmében, a fizikai térben nem vagyok a helyemen, nincs egy olyan hely, ahol meghúzhatom magam, ahol igazán otthon lennék. A turbina utcai lakást nem szeretem, nem érzem már igazán jól magam benne, de úgyanígy nem érzem azt, hogy Tamáshoz költöznék, aki pedig egy remek lakásban lakik, és amúgy nagyon szívesen lát. Így hát folyton ingázom a Turbina és Tamás között, egyszer itt alszom, egyszer ott, folyton cuccokkal mászkálok ide-oda, és sehol sem tudok igazán csak heverni és pihenni. Minden lehetőségem adott ahhoz, hogy saját otthon után nézzek, de ez is teljes kudarcba fulladt idén (és nem mellesleg az összes megelőző évben is). Fogalmam sincs, mit akarok, hol akarok lakni, városban, vidéken, Szentendrén, Budán, Pesten, kecskefarmon, kerttel, erkéllyel, kicsiben, nagyban, merre, mennyiért... A lakáskeresés és -nézés néhány hét alatt felőrölt, és teljesen elengedtem a kérdést, miközben azt érzem, hogy mindennél jobban szeretnék egy olyan helyet, ahol végre otthon, önmagam lehetek. 

Kapcsolatom Tamással is egy állandó útkeresés - tépelődtem, szakítottunk, majd újra összejöttünk, és azóta egyébként nagyon harmonikus és jó a kapcsolatunk. Mégis talány még nekem mindig, hol is pontosan ennek a kapcsolatnak a helye az életemben.

Szó szerint tudom idézni, mit írtam a tavalyi évértékelőmbe: "Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások."

A probléma, hogy éppen a változások, az újragondolások maradtak el. A tavalyi bejegyzést optimista felhanggal zártam, de idén épp ez az optimizmus érzése hagyott el. Az a magabiztosság, ami korábban mindig jelen volt az életemben, hogy az utam ki van jelölve, csak rá kell lépni, minden alakulni fog úgy, ahogy a legjobb nekem - egyszerűen eltűnt. Csapdában érzem magam, nincs út, azt érzem, hogy amiben most vagyok, az nem jó, de nem tudom, hogyan keveredhetnék ki belőle, és az energiát, motivációt sem érzem a kikeveredésre. 

Pontosabban... érzek egy halvány szikrát. Egy kicsi fényt. Egy kicsi irányjelzőt. Tudom, hogy mi a baj. 

A munka, kapcsolat, szervezkedés és rohangászás következtében túl sokszor feledkeztem meg önmagamról. A Centropa vezetése elsősorban azzal jár, hogy mindig másokért, egy szervezetért, kollégákért vállalok felelősséget. Tamás hívta fel rá nemrégiben a figyelmemet, hogy lényegében nincs pihenéssel, énidővel töltött szabadidőm: amint felbukkan egy-egy szabad hétvége vagy délután, arra használom, hogy ügyeket intézzek, vagy családdal és barátokkal találkozzak. Bár ezek jó események, most, a naptáramat áttekintve is éreztem, hogy mind hozzájárultak ahhoz, hogy az életem egy túláradó rohanás, amibe a szabik beleerőszakolt stop-gombok, vajmi kevés eredménnyel. Még a nyaralások megtervezése is terhes. Talán az egyetlen, amit igazán élveztem, és magamért tettem, a tarot-kurzus volt, és igyekeztem az évbe sok bosziskodást, spiritualitást is csempészni, de erre is bőven rá szeretnék még erősíteni. Tehát hogyan is várhatnám, hogy a helyemen legyek, hogy tudjam, érezzem, hogy mire vágyom, ha nem figyelek magamra? Idén szinte alig sportoltam, nem töltöttem időt egyedül, nem volt solo vakációm, és nincs egy olyan otthonom, ahol szeretnék egyszerűen csak pihenni. Nem csoda, hogy ott vagyok, ahol.

Szóval a terveim jövőre a következők. Sokkal több pihenés, sokkal több befelé fordulás, méghozzá úgy, hogy olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Apróságokat. Rajzolok, színezek, alkotok, táncolok, kertészkedem. Végre a végére járok, hogy miért fáj a lábam, és nem tágítok, míg el nem múlik. Olvasok, tanulok új dolgokról, amik érdekelnek. Elutazom. Meditálok.

Ha tudom ezt az ösvényt következetesen, lépésről lépésre, de állhatatosan követni, akkor tudom, hogy meglesz az eredménye. Nem úgy, hogy beszuszakolom a naptáramba az edzéseket, és erőszakkal veszem rá magam a pihenésre, hanem folyamatosan figyelek a testem jelzéseire, és azt teszem, amire éppen szükségem van. Megtalálom a megoldást a munkámban - felmondok, vagy más fontos lépést teszek. Sikerül rátalálnom a tökéletes otthonra. Testileg-lelkileg egészségesnek érzem majd magam. 

Jövőre nem csak velem, de a családomban is sok fontos változás következik be. Petra érettségizik, és nagyon szurkolok, hogy megkezdje egyetemi tanulmányait ott, ahol szeretné. Orsinak kislánya születik, én pedig nagynénivé válok. A szüleimnek pedig meg kell birkózniuk azzal, hogy nagyszülők lesznek, miközben az utolsó "kislányuk" is felnő. 

Harmincéves leszek. Szeretném a harmincadik születésnapomat úgy ünnepelni, hogy jól vagyok, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ehhez van most szükségem sok-sok energiára, kitartásra, és mindenekelőtt arra, hogy ne veszítsem szem elől: nem sorolhatom mindig önmagamat leghátra. 

Kívánok nektek is sok erőt, lelkesedést, sikert és örömöt 2022-re, kedves blogolvasók!



2020. december 31., csütörtök

My Year 2020

Síri csöng és hullaszag ezen a blogon, de annyira azért még nem nagy a kihaltság, hogy ne írjak évösszegző bejegyzést. Ez nekem is segíteni fog egy kicsit, hogy átgondoljam 2020-at, és tervezzek a jövőre. Már közhely, hogy "úristen, micsoda év volt ez", de nekem is az volt - elsősorban azonban nem a korona miatt, hanem azért, mert rengeteg és fontos dolog törént velem, kívül és belül egyaránt - összességébe véve egy nagyon intenzív és nehéz év volt, de egyáltalán nem volt rossz. 

Lendületesen indult az év: januárban hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, elköltözöm, és nem tököltem lakásnézegetéssel és- vásárlással, hanem összebútoroztam kollégámmal, Zsófival a vizafogói Turbina utcában. A költözés után alig egy héttel megjelent egy kétségbeesett, nyávogó cica az udvarunkban, akit befogadtunk, és Rúminak neveztünk el, de leginkább Mirminek becézzük. Két fontos látogatás is volt a hónapban: Orsi egy hetet itthon töltött, és Seren is Budapestre utazott egy időre, így mindkettejük társaságát kiélvezhettem. 

Februárban ki sem láttam a munkából. Találkoztam néhány fontos támogatóval és partnerrel, megtartottam az első Centropa szemináriumot vezetőként, és alapvetően sikeresnek éreztem az egészet, bár meglehetősen be voltam tojva. Az egyetlen említésre méltó dolog, ami nem a munkához kapcsolódik, hogy részt vettem Zsuzsi babaváró buliján (ahol rajtam kívül mindenki vagy gyermeket várt, vagy az esküvőjére készült; szórakoztató volt). 

Márciusban új kolléga csatlakozott a Centropához Sándor Erzsi személyében. Minden, ami ezután történt, a koronavírusról szólt. Március 16-tól 3 hónapra önkéntes karanténba vonultunk, feltöltöttük élelmiszer-készleteinket, és próbáltunk kialakítani egy új napirendet ebben a szokatlan helyzetben.

Áprilisban még eléggé küzdöttem a karanténnal és azzal, hogy elvesztettem a motivációmat a munkámban. Teljesen felborult az időbeosztásom, a naptáram pedig Zoom meetingekkel lett tele. Azért a családot látogattam, és nagy örömömre sok időt töltöttünk Angyalin, és megtartottuk a széder estét is - Skypeon keresztül.

Májusban továbbra is karantén, munka, online események voltak terítéken. A családdal többször mentünk Angyalira, és betöltöttem a huszonnyolcat. 

Júniusban végre kiszabadultunk a karanténból, ennek örömére Zsófival pár napot Visegrádon töltöttünk, ami tök jól sikerült. Megkezdődtek a közösségi programok: bepótoltuk az elmaradt családi szülinapokat, voltam Petinél Budaörsön, és a Turbina utcába is hívtunk vendégeket. Petrával megünnepeltük, hogy vége a tanévnek és szuper lett a bizije, és elmentünk a Repülő Seprű varázskávézóba. 26-án a blogom 10 éves lett - restellem, hogy erről nem volt külön poszt. Akartam, de aznap lemaradtam róla, aztán inkább elengedtem. 

Júliusban sok munkám volt: egyrészt lezajlott a virtuális Summer Academy (nem utaztunk egy hétre Bécsbe, mint terveztük...), másrészt igyekeztem sok mindennel végezni a hosszú nyári szabim előtt. A nyár izgalma, hogy úgy néz ki, hozott magával egy párkapcsolatot - Tamással 8-án, a Summer Academy utolsó napján randiztunk először, aztán elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és a hónap végén Keszthelyen is nyaraltunk együtt. 

Augusztusban jó sokat nyaraltam! Voltam Angyalin, Karádon a Nyanya csapattal, és Balatonszemesen a családdal. Igazi csilles nyaralások voltak, és én nem is vágytam másra. Említésre méltó még, hogy találkoztam Bálinttal - meglátogattam az új kiscicáját - és Zsófival voltunk a svábhegyi csillagvizsgálóban, ahol a teliholdat, a jupitert és a szaturnuszt is láttuk. Igazán csodálatos élmény volt, biztos, hogy megyünk máskor is. Ennyi pihenés után kifejezetten enhéz volt visszatérni a munka világába, főleg, mert iszonyú zsúfolt ősz várt rám. 

Szeptemberben sok munkám volt, tartottunk egy szemináriumot is személyesen, ami jól sikerült. Zsófival adtunk egy Rosh Hashanah-i bulit, és részt vettem Jászay Kata esküvőjén. Tamással a hónap elején közösen elmentünk az IKEÁba, és minden bátorságomat összeszedve megegyeztünk, hogy akkor hivatalosan is járunk. 

Októberben sok minden történt! Egyrészt továbbra is sokat dolgoztam, tartottunk egy képzést Debrecenben, az irodánk pedig a HUB-bal együtt a Rumbach utcai zsinagógába költözött. Szabó Peti esküvőjén is ott lehettem, Tamással és Zsófival elmentünk gombászni (kétes eredménnyel), és töltöttünk pár napot Keszthelyen. Elkezdtem egy online termékenységtudat tanfolyamot Cserháti-Herold Jankával a hormonmentes.hu-ról, ami nagyon izgalmas volt, és most gyakorlom a módszer alkalmazását. A hónap végét egy fergeteges Samhain ünnepléssel zártuk Zsófival az Aquincum múzeumban. 

November 1-jén már hagyományos módon Balkányba utaztunk nagyapa sírjához. A zsúfolt mögöttem álló hónapok miatt kivettem egy fél hét szabit, de aztán folytatódott minden: beszámolók, webinárium, és egy új kolléga, Sári csatlakozása a csapathoz. 

December elején adtunk Zsófival egy "tea party-t" két szülinapos kollégánknak, Zsoltnak és Tomának. Már elég kimerültnek éreztem magam, de ezerrel dolgoztam, hogy minél több mindennel végezzek a szabim előtt: beszámolókat írtam, és elpusztítottam az olvasatlan emailjeim tömkelegét. Az év végét a Centropa csapattal egy közös fánksütéssel ünnepeltük meg, ami tök jól sikerült. Zsófi a karantén ellenére hazautazott Kolozsvárra, én pedig úgy döntöttem, nem maradok a Turbinában egyedül, így Mirmivel együtt Tamáshoz költöztünk. Karácsony napjait otthon töltöttem a családommal, az is tök szuper volt. Mostanra már ismét helyreállt a rend, Zsófi és Mirmi is itthon vannak, a szilvesztert pedig úgy néz ki, Tamással töltjük kettesben.

Na és akkor most lássunk egy összegzést az év legfontosabb témáiról. 

Munka

Ez az évem egyértelműen a munkáról szólt. A munkáról való gondolkodás, a stressz, a szorongás és a mindennapi teendők intézése az energiáim és az érzéseim nagy részét lekötötte, ettől volt igazán intenzív és nehéz ez az év. Erre tulajdonképpen fel voltam készülve, így a munkamennyiség nem lepett meg, annál inkább az, hogy gyakran éreztem, hogy motiválatlan és magányos vagyok, és nem ad nekem annyit ez az egész, mint kellene. Most, hogy megírtam a fenti összegzőt, és átnéztem a naptáramat, világos, hogy rengeteg, tényleg rengeteg minden történt az idén, és erőn felül teljesítettem. Februárban, alig két hónappal az előléptetésem után már képzést tartottam, partnerekkel és támogatókkal találkoztam, ráadásul sikeresen. Három szemináriumunk és két webináriumunk volt, megnyertem két pályázatot, és háromról hat főre bővítettem a Centropa csapatot. Mindennek a tetejébe itt volt a Covid, és úgy tűnik, idén azzal is sikeresen birkóztunk meg. Ha ezt így egymás mellé teszem, és visszatekintek rá, nem lehetek elégedetlen, de az az igazság, hogy menet közben azt éreztem, hogy felőröl ez az egész. Folyamatosan bizonytalan voltam, hogy jó-e, amit csinálok, imposztornak éreztem magam, aki sosem érti egészen, hogy mit is csinál, ráadásul mindig annyi teendőm volt, hogy sosem tudtam egy-egy dologban elmélyülni. A pénzügyi tervezés és forrásteremtési feladatok annyira megrémítettek, hogy foglalkozni se mertem velük, és az is aggasztott, hogy nem vesznek körül olyan kollégák, akik ezt a terhet levennék a vállamról. Jártam ugyan coachhoz, de az vajmi keveset segített - a legtöbb támogatást Zsófitól kaptam, aki belelátott a munkámba és úgy általában a civil életbe, és sosem volt rest meghallgatni az aktuális panaszaimat, és kisegíteni pár tanáccsal. Mikor márciusban az otthonunkba kényszerültünk, úgy éreztem, vége, ez annak a jele, hogy húzzuk le a redőnyt, és szerettem volna a csigaházamba vonulni, ahogy a világ nagy része tette. Miközben kollégáim ezerrel azon pörögtek, hogyan tudnának forrásokat teremteni, új programokat és oktatási anyagokat létrehozni, ami a helyzethez igazodik, én legszívesebben felhagytam volna mindennel. Nem tudtam átállni a home office-ra, Zsófival eszméletlenül szenvedtünk, a hét eleji lelkesedés szerdára már kifújt, az órák összecsúsztak, későn keltem, keveset dolgoztam, napokat hagytam ki, és azt éreztem, hogy teljesen motiválatlan vagyok. Mindebből egy érdekes, már-már spirituális élmény zökkentett ki: egy alkalommal Angyalin töltöttük a hétvégét, én pedig úgy keltem fel reggel, hogy azt éreztem: pontosan tudom, mik a problémák a szervezetnél, és min szeretnék változtatni. Füzetet és tollat ragadtam, kiszaladtam a stégre, és a reggeli napfényben és madárcsicsergésben papírra vetettem a gondolataimat. Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatos álmom lett volna, mégis felébredve olyan tiszták voltak a gondolataim, hogy egyszeriben világosan láttam magam előtt azokat a dolgokat, amelyeknek korábban csak a felszínét kapargattam. Ez az élmény végül teljesen visszaadta a motivációmat. Megszoktam és meg is szerettem a home office-t, végre hozzányúltam a régóta halogatott pénzügyi teendőkhöz, és elkezdtem hosszabb távon, stratégiában gondolkodni. Elkezdtem körülvenni magam olyan munkatársakkal, akikre számíthatok, és igyekeztem határozottan képviselni az elképzeléseimet Ed felé is. Nyár végén a HUB-csapattal együtt elkezdtünk dolgozni a Centropa stratégiai tervén, és úgy néz ki, legalább irányokat látunk magunk előtt. Mégis, ez az év, és különösen az utóbbi 2-3 hónap borzasztóan nehéz volt, és nem vagyok tejesen meggyőződve róla, hogy jó helyen vagyok, és jó irányba mennek a dolgok. Van egy iszonyat nehéz főnököm rettenetes természettel és vezetési stílussal, és azt is felismertem, hogy ahhoz, hogy a szervezetet igazán a magaménak érezzem, és elégedett legyek vele, radikális változásokra van szükség, amely csak hosszú távon valósulhat meg. Ez az év az alapok lerakásáról szólt és arról, hogy egyáltalán beleszokjak az új szerepembe, és felismerjem, hogy mit is szeretnék vele kezdeni. A következő év végre ennek megfelelően az építkezésé lehet, de borzasztóan sok a feladat és nagyon könnyű belefáradni. Sokszor érzem azt, hogy a munkám csak viszi az energiámat, de nem hoz a konyhára: hogy olyan, mintha egy hatalmas szekeret próbálnék elhúzni egy kis csacsiként, de időnként valaki rádob még egy málhát, sárba süppedünk, vagy éppen mellém szegődik egy másik lovacska, aki viszont épp az ellenkező irányba húzná a szekeret. Összességébe véve előrébb jutott a szekér az év folyamán, de amennyi energiát belefektetett a kis csacsim, sokkal előrébb is juthattunk volna, ha nincs a rengeteg nehezítő tényező. Emiatt többször felmerül bennem, hogy egyszerűen otthagyom az egészet, és új munka után nézek, ahelyett, hogy bevárnám, vajon sikerül-e 3-5 év alatt elérnem itt bármit is. A probléma egyelőre az, hogy nagyon szeretem a HUB-csapatot, és fogalmam sincs, mi mást csinálnék szívesen. Nagyon jólesett, hogy az év végén Mircea és Bence, akik a stratégiai tervezésünkben segítenek, elmondták, mennyire jól vezetem a szervezetet, mennyire eredményes volt ez az év, milyen határozott és kitartó voltam. De megmondom őszintén, némi gyomorgörccsel nézek a januári teendők elébe. Az a határozott tervem, hogy jövőre a feladatok átstrukturálásával, illetve az új munkatársak bevonásával már kevesebbet dolgozom, mint idén. Ebből a tempóból elég volt, valamiképpen mindenképpen megoldom, hogy kevesebb legyen. 

Költözés

Ha a munka nem lett volna elég, rengeteg minden más is történt idén. Kezdjük rögtön azzal, hogy végre valahára elköltöztem otthonról egy hirtelen jött ötlettel, egy nagy bátor ugrással, és ez egy remek döntés volt. Sosem terveztem, hogy albérletbe megyek, ahogy azt sem, hogy Pesten, az Árpád hídon túl fogok lakni, mégis így alakult. A lakás maga nem a legjobb, ráadásul az első fél évben a szobám is pangott - csak ősszel jutottam el oda, hogy megadóan elkezdtem berendezni és egy kicsit otthonosabbá tenni. Zsófi társasága viszont elsőosztályú, és annak is megvannak a hozadékai, hogy végre a szüleimtől távol élek. Zsófival remekül kijövünk, ami különösen a karantén során jött jól, rengeteg időt töltünk beszélgetéssel, főzéssel és közös programokkal. Tudom, hogy anyuéknak hiányzom, de velük is tartom a kapcsolatot, és kéthetente legalább igyekszem hazalátogatni.

Mirmi

Az elköltözés közvetlen hozadéka, hogy végre lett cicám! Erről sem írtam, pedig egy kalandos történet. Már régóta terveztem, hogy felnőtt életemben lesz egy cicám, és mikor a Turbinába költöztem, megbeszéltük Zsófival, hogy szerzünk egy állatot - mivel ő is macskabolond. Arra viszont nem számítottam, hogy alig két hét után lényegébe véve a küszöbömön jelenik meg egy kétségbeesett jószág, aki szinte kéri, hogy fogadjuk be. Olyan, mintha nem is én döntöttem volna így, egyszerűen az univerzum postázott egy négylábút. A cicát Rúminak neveztük el, de végül a Mirmi ragadt rá, amire hallgat is. Néhány hét félénk bujkálás után előjött, és azóta nagyon barátságos, de azért óvatos cica. Imádjuk Zsófival, és őszintén mondhatom, hogy segített nekünk a karantén idején. A családi chatcsoportba igazi mamaként posztolom a képeit, és azt hiszem, a szüleim szívét is meghódította már a kis bundás. Lehet, hogy tényleg bolond macskás öregasszony lesz belőlem!

Covid

Nemrég olvastam Nyáry Luca cikkét, amely egy dühös kirohanás arról, hogy mennyire szar volt minden a Covid miatt, és semmi pozitívuma vagy szépsége nem volt (legalábbis a szerző számára). A legtöbb ismerősöm, ha nem is látja ennyire sötéten a dolgokat, legalábbis eltérő mértékben szorongott, és szorong még mindig. Rám, azt hiszem az átlagnál jóval kevesebb hatással volt az egész, valószínűleg nagyrészt azért, mert szerencsés helyzetben vagyok: a munkámat, megélhetésemet, egészségemet nem éreztem fenyegetve, és introvertáltként kifejezettem élvezem az otthonülést. Tavasszal három hónapot töltöttünk önkéntes karanténban, és terveztem is, hogy írok egy blogbejegyzést az egésznek a hozadékairól, de persze nem tettem. Fentebb írtam, hogy az első hónapban küzdöttem egy jó adag motiválatlansággal, de aztán az is megszűnt, és simán beálltam a home office-ra. Jól éreztem magam otthon Zsófival és Mirmivel. Jó volt későn kelni, és jó volt, hogy a világon semmiért nem kell kimozdulni. Jó volt ráébredni, hogy minden megoldható online. Jó volt, hogy felfedeztem magamnak a Duolingót. Jók voltak a közös nagy bevásárlások, főzések, a karantén insta oldalunk, este a "Viszlát bánat" harsány éneklése. Jó volt, hogy amikor kellett, inkább biciklivel közlekedtem, és sok időt töltöttünk Angyalin. A sok munka miatt amúgy is arra voltam beállva, hogy idén nem lesz nyaralgatás, utazgatás, így ez nem hiányzott, de a feloldások miatt a nyáron így is bőven tudtam pihenni, töltődni. Persze kérdés, hogy meddig marad ez így, de leginkább a Centropáért aggódok, amiért én felelek. Azt is sajnálom, hogy a vírus miatt január óta nem találkoztunk Orsival. Mindent egybevéve azonban nekem korántsem a Covidról szólt ez az év. Kíváncsi vagyok, mekkora hullámokat vet majd - elmúlik és elfelejtjük, vagy örökre nyomot hagy rajtunk? Okozhat még nagyobb bajt, vagy hamarosan túlleszünk rajta? Azt hiszem, ezt senki sem tudhatja, és lehet, hogy jövőre már nem úszom meg ilyen könnyen. 

Szabadidő

A munka rengeteg időmet felemésztette, a covid miatt pedig kevesebb lehetőség jutott kulturális programokra. Idén a könyves listám is silányabb, mint eddig - a Goodreads Challenge-ben a tavalyi évekhez hasonlóan 41 könyvet terveztem, és végül úgy tűnik, 27-tel zárok, de már tavasszal elengedtem az egészet. Egyszerűen jóval kevesebb időm és kedvem jutott az olvasásra, de talán jövőre ez is másképp lesz. A sporttal is botladozom. A költözés egyik előnye volt, hogy tíz percre kerültem a jógastúdiótól, ahol Zoé tanít, és jártam is szorgalmasan az óráira. Ráadásul a HUB-os csajokkal heti rendszerességgel elkezdtünk az irodában is edzeni. A covid alatt ezek mentek tovább: online edzés, online jóga, ami mellé bekerült a rendszeres tavaszi biciklivel közlekedés is. De ez is hullámzott: néha heteken át rendszeresen mozogtam, és azt éreztem, majd kicsattanok, aztán volt, hogy teljesen elhagytam az egészet, mert az online órák megfogyatkoztak, az edzőm covidos lett, és az első hidegfrontnál felhagytam a biciklizéssel. Úgy tűnik, az a fajta vagyok, aki szívesen mozog ugyan, de csak akkor, ha minden adott hozzá - idő, eszközök, edző. Ha valami zavar kerül a gépezetbe, már nehezebben veszem rá magam, hogy mozogjak. 

Tamás

Oké, szóval van ez a dolog a párkapcsolattal is. Visszanéztem, és a tavalyi évösszegző bejegyzésemben azt írtam, remélem, idén már nem leszek egyedül szilveszterkor. Nos, ez megvalósult, de korántsem úgy, mint szerettem volna! Bálint után egy csomó ideig szomorú voltam, aztán borzasztóan megszerettem az egyedüllétet. Négy év után már nyitott lettem volna egy új kapcsolatra, de nagyon határozott elképzeléseim voltak - azt gondoltam, hogy majd hirtelen robban be az életembe egy fiú, aki azonnal levesz a lábamról, és minden csodálatos, egyszerű és rózsaszín ködben úszó lesz. Azt is pontosan láttam magam előtt, milyen lesz ez a fiú, hiszen kész listám van már kritériumokról, és van egy nagyon határozott zsánerem. Ezekből a tervekből aztán semmi nem jött be, Tamás, akivel nyáron összejöttünk, teljesen más, mint amire számítottam, és a mai napig nem tudom eldönteni, miért is alakult így, mibe is vágtam a fejszémet, mi is a tanulság. Tamással héberórára járunk együtt; immár két éve hetente kétszer másfél órát padtársakként töltünk. Azt gondoltam, hogy én olyan "szerelem első látásra" alkat vagyok, és azonnal fel fogom ismertni az igazit, ha találkozom vele - ehhez képest két éven át szóba sem jöhetett nálam Tamás, noha remekül elvoltunk, és tudtam jól, hogy tetszem neki. Ennek oka, hogy ő tényleg más, mint amit elképzeltem magamnak - kezve rögtön azzal, hogy tizenhat évvel idősebb nálam. Ezt mindig félve vallom be, holott én már észre sem veszem, ha együtt vagyunk. Hiába, sokáig elég szokatlan volt. Nem tudom, mi változott - tavasszal a karantén alatt elkezdtünk sokat beszélgetni, főleg ételekről. Recepteket osztottunk meg, és piacra mentünk együtt. Házi humuszt készített nekem, aztán mindig találkoztunk, hogy visszaadjam neki a dobozait. Aztán egyszer csak nyár lett, bennem átkattant valami, és az egyik esti találkozónkból randi lett, amit további randik követtek. Borzasztóan össze voltam zavarodva, nem tudtam, mi történik, és nem tudtam, mit akarok. Tamás türelmes volt, és ahogy telt-múlt az idő, azt éreztem, hogy szeretnék vele lenni. Most lassan fél éve együtt vagyunk, rengeteget főzünk, olvasunk, sorozatozunk, héberezünk, és még nyaraltunk is együtt. Sokat ad nekem ez a kapcsolat, de még mindig egy nagy talány. 

Belső fókusz

Évek óta folyamatosan dolgozom magamon, az önismereten, a belső hangom megtalálásán. Ez a folyamat idén is folytatódott, noha a sok munka (aztán pedig részben a párkapcsoaltom) miatt kicsit megakadtam vele. Azt érzem, hogy rengeteget kellett kifelé adnom, és kevesebb energia jutott magamra. Remélem, ehhez is vissza tudok térni jövőre. Persze így is voltak előrelépések. Próbálok közelebb kerülni a nőiségemhez, ennek érdekében tavasszal abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és most a termékenységtudat módszer segítségével figyelem a testem. Még nagyon az elején vagyok, de nagyon izgalmas folyamat, talán megér később egy blogposztot. Emelett örülök, hogy kezd bennem kibontakozni a bosziskodás is. Bizony, gyerekkorom óta foglalkoztat a varázslás, és kezdem felfedezni, hogy ezt bele tudom csatornázni a mindennapi életembe úgy, hogy ne egy ezo-tévés baromság legyen az egész, de mégis adjon nekem. Az új szobámban kialakítottam egy oltárt, szeretem zsályával kifüstölni a lakást takarítás után, a születésnapi teliholdamkor készítettem holdvizet (amitől az egyik haldokló növényem feltámadt - véletlen lenne? Nem hinném!), barátkozom a tarotkártya lapjaival, és Zsófival megünnepeltük a nyári napfordulót. Ezek apróságok, szimbolikus dolgok, melyek az akaratról, az önismeretről szólnak. Számomra egyre fontosabb az a felfedezés, hogy a varázslat, a spiritualitás a modern hétköznapok része lehet, így szeretnék ezzel is foglalkozni 2021-ben.

Tervek

Homályosan körvonalazott tervekkel futok neki 2021-nek. Úgy érzem, egy csomó pont van, amelyről el kell mozdulnom valamilyen irányba, és még nem látom, merre. A munkám egy szívás - fontos, és van egy csomó pozitívuma, de mégis egy küszködés. Vagy megváltoztatom, vagy ott kell hagyjam, és még nem tudom, melyiket választom jövőre. Az is kérdés, meddig maradok a Turbinában Zsófival - nagyi lakásának eladásával ténylegesen itt az anyagi lehetőség, hogy ha akarom, lakást vegyek magamnak, és érzek is némi hajlandóságot rá. Tamással a kapcsolatom szintén egy izgalmas, kicsit megfoghatatlan dolog, és fogalmam sincs, hogyan alakul jövőre. Szerintem rengeteg minden fog történni, nagy változások, nagy újragondolások. Ahogy az életemről gondolkodom, egyre határozottabb igény ébred bennem arra, hogy valamilyen módon kiszálljak belőle - no nem az életből magából, de azokból a béklyókból, amelyeket a társadalom felállított, és amitől az egész egy küszködéssé válik. Nem akarom ezt a körforgást, nem akarom ezt a mókuskereket. Egy jó ideje foglalkoztat, hogy a házasság, a gyerek nem nekem való, és hosszú szingliségem alatt megtanultam, hogy a párkapcsolat sem kell a boldogsághoz. Terhesnek érzem a munkás mindennapokat is, és foglalkoztat az, hogyan lehetne kikerülni őket - anélkül, hogy a Kétfarkú Kutyapárt által hangoztatott "Ne kelljen dolgozni, de legyen pénz" nevetségességébe esnék. Van egy őrült fantáziám arról, hogy fogom magam, és vidékre költözöm, egy kis házba egy erdő mellé, ahol magamnak termelem a zöldséget, és egy sokkal lelassultabb, csillesebb életet élek. Ez egyelőre egy megugorhatatlan és teljesen megfoghatatlan dolog, és nem is tudom, mit és hogyan szeretnék belőle megvalósítani. De úgy érzem, jövőre ennek a megértéséhez is közelebb kerülök majd. Az biztos, hogy többet szeretnék a természetben lenni és kirándulni 2021-ben - most épp az az ötletem, hogy elkezdem a Kéktúrát. 

Szóval 2021 - csupa homály! A vírusnak nem lesz vége, és megannyi kérdés vár megválaszolásra! Optimizmusom azonban továbbra sem hagy el. Az ösvény már ki van jelölve, csak rá kell lépni. 

Kedves blogolvasók, nektek is erőben, egészségben, szerencsében gazdag új évet kívánok!



2020. január 19., vasárnap

Elköltöztem!

Az imént elolvastam azt a több mint hét évvel ezelőtti blogbejegyzést, amit az Amszterdamba költözésem első napján írtam. Most ugyanis megint eszembe jutott Amszterdam, és különösen az a félelem, amit akkor éreztem, amikor teljesen egyedül egy halom cuccal felszálltam a repülőre, hogy egy teljesen ismeretlen városban, ismeretlen emberekkel, ismeretlen egyetemen töltsem az elkövetkező öt hónapot. A mai napig emlékszem arra a megfoghatatlan zsigeri rettegésre, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor ültem a kollégiumi szobámban az ágyamon, bámultam kifelé az ablakon, és fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz.

Azért jutott most ez az eszembe, mert ismét valami hasonlón megyek keresztül, pedig ezúttal nem kellett elhagynom az országot, sőt, még a városomat sem. De elköltöztem, igazi felnőtt életemben először, és ahogy nagyi mondotta volt, ezúttal minden bizonnyal véglegesen, hiszen kicsi az esély, hogy tartósan visszatérek még a szülői fészekbe. Az a korszak most lezárult.

Az egész egy borzasztóan hirtelen jött ötlet eredménye. A tavalyi évzáráskor lamentáltam azon, hogy mi is van ezzel az elköltözéssel, miért nem költöztem még el, mit is kéne tenni, miért olyan nehéz ezt megugrani stb., és január elején egyszer csak éreztem valami löketet, és anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, mit teszek, közöltem a családommal, hogy lelépnék. Az apropót az adta, hogy a Haveros kolléganőm, Zsófi keresett éppen lakótársat.

A hirtelen ötlet eredményeképpen jutottam egy olyan lakásba, ahova korábban sosem gondoltam volna, hogy költöznék. Pesten (!) vagyok, az Árpád hídon is túl (!), egy meglehetősen lepukkant lépcsőházú házban. Viszont nagyon közel a metró, a szobám hatalmas, és elég kedvező a bérleti díj. Zsófival is nagyon jóban vagyunk, úgyhogy remélem, jó lakótárs lesz. És a cicák iránti rajongásunk is közös.

Igazából mostanáig bele sem gondoltam, mivel jár ez a költözés, és azt hiszem, most sem fogtam még fel. Annyira lekötnek a mindennapok, meg az alap stressz, amivel a Centropa jár, hogy ezen már nem is volt időm gondolkodni. Egyszerűen csal elhatároztam, és kész - tegnap pedig összecsomagoltam, és a családom közreműködésével áthoztam a cuccaim jórészét. Ma pedig rengeteg pénzt otthagytunk az IKEÁban és az Auchanban, és teljesen berendeztük a kis vityillómat. Legalábbis annyira, hogy aludni lehessen benne. A mai éjszakát már itt töltöm.

Szóval itt ülök a kanapémon, a szokásos pokrócba bugyolálva, az újonnan vett lámpa alatt, és megint egy kicsit hasonlóan érzem magam, mint azon a bizonyos első amszterdami napon. Egyszerűen nem tudom, hogy mi lesz - ami mókás, hiszen okkal tehetné fel bárki a kérdést: miért, mi lenne? Természetesen holnap felkelek majd és ugyanúgy dolgozni megyek, és ugyanúgy fogok fürdeni és fogat mosni, jógázni és könyvet olvasni, mint korábban. Mégis azt érzem, hogy hirtelen nem tudok magammal mit kezdeni. Nem tudom, hogyan telnek a reggelek, ha apu nem vár teával, amikor álmosan kitámolygok a szobámból. Nem tudom, hogyan telnek el az esték, ha nem nyüzsög odakint a családom, akikhez bármikor lehet csatlakozni a tévé elé. 

Szerencsére, mivel egyszer már keresztülmentem ezen, pontosan tudom, hogy mi fog történni. Megtanulok gondoskodni magamról, bevásárolni és főzni, és új recepteket fedezek fel. Átalakulnak az emberi kapcsolataim, és új ismertségeket és barátokat szerzek. Valószínűleg közelebb kerülök ahhoz, hogy milyen otthont is szeretnék, ha egyszer tényleg saját lakásba költözöm. Több időm jut magamra, és megtudok magamról pár új dolgot is. Magabiztosabb leszek, bátrabb, és egy kicsit felnőttebb. 

Szóval jó lesz, de most azért furcsa még. Egy kicsit félelmetes. És hiányzik az anyukám. 

2019. november 11., hétfő

Változások

A mai nappal kezdődően a Centropa Alapítvány megbízott ügyvezetője vagyok.

Hogyan jutottunk el idáig?!

Az történt, hogy másfél hónappal ezelőtt békésen üldögéltem a hotelszobámban Liptovsky Mikulásban, Szlovákiában egy képzésen, két program között, mikor Marcell rámírt, hogy tudunk-e beszélni. Mikor fogadtam a hívását, még meglehetősen gyanútlan voltam, aztán közölte, hogy a minap felmondott a Centropánál, és szerette volna még a hazajövetelem előtt közölni, nehogy mástól tudjam meg. Majd mielőtt felocsúdhattam volna ebből a sokkból, hozzátette, hogy utódjaként rám gondolt. 

A beszélgetés után volt egy fél óra, amíg teljes sokkban voltam, úgy éreztem, az életem fenekestül felfordult, fogalmam sincs, mit csináljak. Éppen kezdtem úgy érezni, hogy minden stabil körülöttem, szeretem a helyzetemet, lelkileg is rendben vagyok, minden szuper - erre jön a borulás. Érdekes, hogy sosem képzeltem magam Marcell pozíciójába - elvégre még csak három éve dolgozom a Centropánál, és Marcell munkája mindig hatalmas feladatnak tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy valaki komolyan gondolja, hogy ezt én is tudom csinálni.

Aztán gondolkodtam a dolgon, és hamar rájöttem, hogy csak egyféleképpen dönthetek: hogy elvállalom a pozíciót. Ha nem vállalom el, akkor az előrelépésemet utasítom el - megragadok egy pozícióban, ami kényelmes ugyan, de nem lehet az örökkévalóságig csinálni. Ha pedig én is munkahelyet váltok, ki kéne találnom, hova mennék - ilyen utat pedig egyelőre nem láttam magam előtt. Szóval maradt a pozíció elfogadása, örömmel, hiszen hatalmas megtiszteltetés, fejlődési és tanulási lehetőség, menőn hangzik, fizetésemeléssel jár stb., és persze rengeteg félelemmel, hiszen sokkal nagyobb felelősség, új feladatkörök, kihívás. Tulajdonképpen én fogok felelni a forrásteremtésért, a donorokkal, partnerekkel való kapcsolattartásért, a pénzügyekért. Röviden és tömören szólva azért, hogy ne menjünk csődbe. Ami egy kicsit para.

Az elmúlt időszakban Marcell többé-kevésbé igyekezett átadni nekem a feladatait, összekötött emberekkel, átbeszéltük a dolgokat. De csak többé-kevésbé. Egyáltalán nem érzem magam késznek, épp csak hogy nem vagyok teljes mértékben elveszett. Ráadásul Marcell holnapután repülőre ül, és januárig Ázsiában utazgat majd - így a kérdéseimmel sem zaklathatom.

A másik kolléganőm, Szilvi is felmondott. Sok volt neki a kialakult szituáció, úgy érezte, az új feltételekkel nem tud maradni. Szinte sosem szoktam ilyesmivel szembesülni, teljesen tehetetlennek érzem magam ebben a konfliktusban, ráadásul együttműködésre továbbra is szükség lesz, így meglátjuk, hogyan alakul majd...

Ami szuper, hogy sikerült találnunk egy új kollégát, Tinát, aki az én és Szilvi feladatait veszi át. Aranyosnak, lelkesnek és proaktívnak tűnik. Ma volt az első napja - persze ezen is izgulok, hogy hogy megy majd a betanítás és a közös munka. Most, hogy csak ketten vagyunk, valahogy nagyon kicsinek tűnik a Centropa. Mintha az alapoktól kellene újraépítenünk mindent.

Be vagyok tojva, de nagyon hálásnak érzem magam, hogy igazából nem vagyok egyedül. A kollégáim és a HUB-csapat is mind teljes támogatásukról biztosítottak. Ez borzasztóan jólesik.

Arról is ide kell tennem egy nyálas vallomást, hogy mennyire szerettem Marcellel dolgozni az elmúlt évek alatt. Tényleg, nincs rá szó, hogy mennyire szuper volt, és ez annyira ritka és különleges, hogy úgy éreztem, sosem hagynám ott - és most mégis véget ért, bár Marcell mondta, hogy fogunk mi még együtt dolgozni. Péntekente továbbra is együtt jógázunk, és ki tudja, talán a közös bulizások is megszaporodnak. Szóval ez nem egy goodbye. 

Állandóan gyomorgörcsöm van, és fogalmam sincs, hogy fogom ezt megoldani. De az a gondolat nyugtat, hogy utoljára a CEU előtt éreztem magam így, ami aztán életem leginkább kihívásokkal teli, de legtöbb fejlődést tartalmazó lehetősége volt, amiből azóta is táplálkozom. Tudom, hogy menni fog. Tudom, hogy meg fogom tanulni, meg fogom oldani. Csak idő kell hozzá, szerintem legalább egy év. Úgyhogy most próbálom szokni a megnövekedett munkamennyiség, stressz és pörgés gondolatát. Remélem menni fog. Elvégre eleget ültem a babérjaimon, igaz? Ideje megmutatnom, hogy mi is van bennem!

2019. szeptember 7., szombat

Próbáljuk újra

Az életem kezd egy nagyon vicces valóságshow-vá alakulni, de muszáj bevallanom, hogy végül mégis visszatettem a telefonomra a Happnt. Méghozzá az egészet a Szirmai Gergővel való összefutás inspirálta. 

Ezúttal tovább jutottam, mint az első alkalommal. Szinte elkezdtem élvezni. Úgy értem, azok után, hogy abban éltem hónapokig, hogy "ó, jó lenne megismerni valakit, de hát nem találkozom senkivel", most itt egy app, ami folyamatosan csávókat dobál elém, akkor is, ha egész nap görgetem. Oké, a 95%-a teljesen érdektelen, de azért ott az az 5%, akin már elgondolkodom, és némi izgatott tanakodás után adok nekik egy szívet. Aztán néha megjelenik a képernyőmön pár csillag, hogy "it's a Crush!" és most már mehet a chatelés. A következő kör a ki írjon, mit írjon challenge, de egyelőre még egész jól vettem ezt az akadályt, úgyhogy már beszélgetek pár sráccal.

De mi végre? Őszintén nem tudom, mit várhatok ettől. Igyekszem amennyire lehet, lazán kezelni a dolgot, de lehet feladom, ha majd csalódások érnek. Lelkesedés-kiábrándulás, lelkesedés-kiábrándulás, tartok tőle, hogy ez lesz a forgatókönyv. Még akkor is, ha minden ismerősömtől megkapom, hogy "nekem egy csomó barátom van, akik a Tinderen jöttek össze!!!"

2019. augusztus 28., szerda

Online nem fog menni

Az imént regisztráltam egy társkereső appra, majd körülbelül öt perc után pánikszerűen letöröltem az egészet, menekülésemről pedig az alábbi dal jutott eszembe:


Való életbeli srácok! Hol vagytok?

2019. február 11., hétfő

Szempillaápolás!!!


Amikor a tizennégy éves húgod kér, hogy adj neki valamit, mert nem szép a szempillája, akkor érzed, hogy valami kibaszottul el van cseszve a külvilág által közvetített szépségideállal és a kamaszok önértékelésével

2018. augusztus 1., szerda

Note to self

Note to self:

Don't trust guys who...


  • ... don't read fiction
  • ... have low haircut
  • ... talk about spirituality in a bullshitty way
  • ... wear suits
  • ... have not read or seen Harry Potter

2018. március 17., szombat

Off to Portugal

Szóval, az előző bejegyzésemből már tudjuk, hogy március 1. a "Plan a solo vacation day", amit én ezúttal ki is használtam, mivel ma, azaz MA! délután elindulok életem első solo utazására Portugáliába. Juhú!

Hogy hogy is jött ez az egész: lényegébe véve úgy, hogy megelégeltem, hogy csak azért ne utazzak, mert nincs kivel, ráadásul a magányos utazások amúgy is virágkorukat élik (nőként is) és úgy gondoltam, ez kiváló személyiségfejlődési lehetőség lesz, hogy egy kicsit bátrabb legyek, meg talpraesettebb, nem mellesleg pedig megtaláljam önmagam, a belső békémet, stb. stb.

Szóval még tavaly kitaláltam, hogy márpedig idén tavasszal elmegyek Portugáliába, és úgy tűnik el is megyek. Úristen!

10 nap, amiben több várost tervezek bejárni Portótól Lisszabonig. Főleg hostelekben alszom, de egy éjszakára kipróbálom a couchsurfinget is. Megterveztem mindent, és annyi, de annyi látnivaló van!

Szóval nagyon izgatott vagyok, de be is vagyok szarva. Kalandra fel!


(Fun fact: találtam egy cikket "Why your first solo trip should be Portugal" címmel. A csaj is tíz napra ment, és pont Portóba és Lisszabonba. Ez az egybeesés tényleg izgi, de azon túl semmi értelmes indoklás nincs a cikkben).  

2018. március 3., szombat

Mennyi ideig normális gyászolni egy kapcsolatot?

Úgy értem hiába basztat mindenki azzal, hogy "de hát már eltelt több mint egy év" ha egyszer nekem fáj, nem?!

Faszom.

2017. december 31., vasárnap

My Year 2017

A tavalyi évértékelőmben azt jósoltam, hogy 2017 egy unalmas, eseménytelen, nyugis év lesz, amikor főként magammal foglalkozhatok. Nem is nagyon tévedtem. Lássuk!

A január Izraelben, Gederán köszöntött rám, Orsihoz menekültem ugyanis az itthoni szilveszteri felhajtás elől. Jól sikerült az a pár nap, és szerencsére Orsit néhány héttel később is láttam, hazajött ugyanis Hili szalagavatójára.

Februárban beiratkoztam egy varrótanfolyamra. Berlinben sikeresen lezajlott a CJN szeminárium a Centropával. Valentin napon volt vacsi az elvált nőcikkel, és elmentem egy útra az Adománytaxival is. Már ekkor elindult a hadjárat a civilek ellen, emiatt voltam is tüntetni.

Márciusban megnyílt a Túlélés Szarajevóban c. Centropa kiállítás az IKI-ben, amin többek között az én nevem is díszeleg! A 15-i hétvégén elutaztunk a családdal Köveskálra. Megkezdődött a Luca-féle kutatás második fele. Az én kezdeményezésemre egyik hétvégén közös, családi nagytakarítást csaptunk.

Áprilisban ismét elutazhattam Berlinbe, ezúttal a Haver Alapítványt képviseltem. Később a Haverral Leányfalura is elmentem egy csapatépítő hétvégére. Megvolt a széder este, amit nem csak családi körben, de Borcsával is töltöttem. Megindult a támadás a CEU ellen, viharos gyorsasággal elfogadták a Lex CEU-t, emiatt ebben a hónapban nagyon sokat voltam tüntetni, teljesen el is ment a hangom. A hónap utolsó napján Seren Pestre látogatott, úgyhogy végre karácsonyozhattunk vele és Shizval.

Májusban Hili elballagott a Szilágyiból, én pedig betöltöttem a 25. évemet. Marcellal egy konferencia miatt Londonba utaztunk, ahol korábban még sosem jártam, és nagyon szuper volt körülnézni. Megvolt itthon a nagy éves Centropa záróeseményünk is.

Júniusban a pünkösdi hétvégét Angyalin töltöttük, és amúgy is sok minden szólt a nyárról: voltam Petinél bográcsolni, Petrával a tanév lezárultával gyrosozni és mozizni, a hónap végén pedig az egész család Izraelbe utazott Sahar tisztavatójára, ami egy nagyon látványos és megható esemény volt.

Júliusban két hosszabb nyári programom is volt: az első a CSA, vagyis a Centropa Summer Academy, ami a munkahelyem éves óriásrendezvénye 80 tanár számára. Ezúttal Budapesten majd Belgrádban volt, és én is végig részt vettem rajta és segítettem a lebonyolításában. Ezután végre jöhetett a pihenés, pontosabban a nyár legszupibb programja, a 13. – és egyben utolsó – Varázslatos Tábor. Erről sajnos nem blogoltam, pedig igazán szerettem volna. A lényeg, hogy néha busongós, de amúgy fantasztikus tíz nap volt, mint mindig.

Augusztusban a szakításunk óta először találkoztunk Bálinttal, ami a nyilvánvaló nehézsége ellenére is kifejezetten pozitív élmény volt. Petrával és a BK-sokkal voltunk a mogyoródi aquaparkban. Eltöltöttünk a családdal egy hétvégét Szentendrén. Volt egy mozis vakrandim, ami egyrészt arra hívta fel a figyelmemet, hogy nem állok készen egy kapcsolatra, de azért nem is múlt el nyom nélkül. Orsi elutazott Vegasba, ahol közel három hónapot töltött. Elkezdtem dolgozni a Medián-féle zsidóságkutatás elemzésén.

Szeptemberben ismét volt egy rövid utazásom a munkából kifolyólag, ezúttal Frankfurtban tartottunk workshopot Marcellal. Egyik hétvégén Debrecenbe is elutaztunk Shizuval Serenhez. Elkezdtem pszichológushoz járni. Gábor szakított Krisztivel, és ismét elkezdtünk beszélni és találkozni. Megvolt a BK-s tagságom 10 éves fordulója. Voltam az ARC kiállításon. Ismét részt vettem az Adománytaxi egyik útján.

Az októbernek két nagyobb eseménye volt, az egyik, hogy a Centropával voltam egy szemináriumon Pécsett, később azonban messzebbre jutottam: Krakkóba! Ott volt egy záróeseményünk és egy szemináriumunk, mindkettő jól sikerült, és különösen az volt jó, hogy a munka után maradtam még pár napot, és egyedül, nyugiban, a saját tempómban élvezhettem a várost és az utazást. Persze azt sem hagyhatom ki, hogy 28-án Sahar eljegyezte Orsit.

Novemberben elkezdtem héberül tanulni. Lenyomtam egy workshopot Zágrábban, ez megint egy kis egyedüli utazást és kihívást jelentett. Petra osztályának foglalkozást tartottam az 1945 c. filmről. 30-án Orsi hazautazott hozzánk.

December elején még velünk volt Orsi, és egy csomó klassz családi programot csináltunk együtt. Megvolt Marcell é Toma szülinapja, utóbbinak meglepetés bulit is szerveztünk. Mentek az év végi záróbulik, hanukák, volt BK-karácsony a HUB-ban. Elkezdtem jógázni. A Haverral voltam kisfilmforgatáson. A karácsony persze családi körben telt, év végére pedig szintén a tágabb családdal és barátokkal elutaztunk Murauba síelni.

Így átnézve valahogy kevésbé tűnik eseménydúsnak az év, bár azt meg kell hagyni, hogy rendkívül sokat utazhattam, amit elsősorban a Centropának köszönhetek. Bár ezek az utak általában rövidek, egy csomó olyan helyre jutottam el, ahol korábban még nem jártam – a legklasszabb talán London volt. Az év második felében fedeztem fel, hogy ezek az utazások, ha rájuk teszek néhány plusz napot, hozzásegítenek ahhoz is, hogy olcsón világot lássak. Ezt az elvet alkalmaztam most ősszel Krakkóban, ami nagyon szupi volt, és jövőre is vannak hasonló terveim.

A munkámat egyébként továbbra is nagyon szeretem, határozottan azt érzem, hogy a Centropával megfogtam az Isten lábát. Emellett idén dolgoztam három volt CEUs tanáromnak is: Michael Millernek és Lucának kutatási asszisztensként, Kovács Andrásnak pedig a zsidóságkutatásban segítettem és a hamarosan megjelenő beszámolóba írtam több fejezetet. Nagyon fontosak voltak nekem ezek a munkák, de mindennek ellenére érzem, hogy távolodom attól az akadémiai világtól, amit a CEU jelentett, sokat felejtek, kijövök a gyakorlatból, ami kicsit aggaszt is, és remélem, lesz lehetőségem a visszatérésre.
A munka mellett egyébként sokat önkénteskedtem is: a Havernál továbbra is nagyon aktív vagyok, idén én tartottam a legtöbb foglalkozást – több mint harmincat! Az én vezényletem alatt készült el az új identitás foglalkozás oktatási anyaga, ősz óta már zsidónegyed sétákat is vezetek, és továbbra is tartok néha színházi foglalkozást. Persze sokat segít, hogy a Haverosokkal is egy irodában dolgozunk, így állandóan naprakész vagyok, ráadásul a rugalmas munkám miatt könnyen be tudok ugrani, ha szükség van valakire, aki foglalkozást tart. Jó érzés volt, hogy tavasszal (mivel sem Péter, sem Julcsi, sem Eszter nem ért rá) én képviselhettem a Havert Berlinben egy projektbeszámolós továbbképzésen.  

Általában azt mondhatom, hogy kicsit lagymatagnak, unalmasnak, semmilyennek éltem meg ezt az évet, és én magam sem vagyok kifejezetten a topon. Az évem első fele arról szólt, hogy heverjem ki valahogy Bálintot, mostanra azt mondhatom, hogy majdnem teljesen okés vagyok, de azért eléggé magányosnak érzem magam. Az év során hangsúlyosabbá vált néhány fontosabb baráti kapcsolatom, de továbbra is igaz, hogy főként otthon ülök, nem megyek sehová, nem találkozom senkivel, nem bulizom, és úgy általában úgy érzem magam mint egy besavanyodott vénasszony. Sokszor elég szomorú és magányos vagyok, és eléggé magatehetetlennek érzem magam az egész helyzettel szemben, de azért optimistán tekintek előre és úgy gondolom, hogy például ez a helyzet jövőre változni fog.

42 könyvet olvastam idén, ami sajnos hárommal kevesebb, mint tavaly, nem volt rekorddöntés. Azért azt hiszem abszolút elégedett lehetek az eredménnyel! Legjobb idei olvasmányaim (részletekért katt a Könyvespolcra): Beszélnünk kell Kevinről, Megszámolt babák, Átmeneti, The hate u give, Bexi-sorozat, Az ember, akit Ovénak hívnak, Fohász Owen Meanyért, Tajtékos napok. A már korábban olvasott könyvek közül pedig természetesen A Végtelen Történet, A szél neve, A bölcs ember félelme, A szótlan tárgyak lassú szemlélése, Harry Potter és a bölcsek köve, Büszkeség és balítélet. 

Jövőre

2018 elég sok változást fog hozni, összességében úgy látom hogy egy kifejezetten eseménydús és kalandos év lesz.

Változások lesznek a munka terén: a Centropánál több feladatom lesz, most, hogy Esther kolléganőm elmegy, én veszem át a közösségi médiaoldalak igazgatását és ami még izgalmasabb: (részben) a CSA szervezését is. A CSA idén júliusban Berlinben lesz, és úgy néz ki a teljes logisztikai szervezés – jelentkezések, résztvevőkkel kapcsolattartás, szállás, étkezés, eljutás A-ból B-be, mindenki apró-cseprő nyűgjei – rám hárul majd. Emiatt eléggé izgulok, ugyanis nagyon nagy falat, a legnagyobb programunk, amit nem szúrhatok el, és persze Esther nagyon jó szervező volt, magasra tette a lécet. Ez a munka azt is jelenti, hogy szorosabb kapcsolatban dolgozom majd a csapat többi tagjával és a nagyfőnökkel, Eddel is. Bevallom, eléggé tartok attól, hogy ez a munka nagyon sok stresszel fog járni, és hogy emiatt utálni fogom az egészet. Mindenképpen nagy kihívás, de remélem felnövök hozzá és mindent meg tudok majd oldani. Az persze nagyon jól esett, hogy Marcell biztosított róla, hogy azért is bíznak meg ezzel a feladattal, mert elégedettek velem, jól teljesítek, és ezt egyébként egy nagyszerű fizetésemeléssel is kifejezik.

Ha minden jól megy, januárban megjelenik a Medián felmérésének kutatási beszámolója, amibe én is írtam fejezetet. Ez csak egy beszámoló, az adatok komolyabb, „tudományosabb” elemzése csak ezután következik. Ha minden igaz, lehetőségem lesz ebben az elemzésben is részt venni. Ez ismét egy kihívás: bár nagyon érdekel és szuper izgalmas, sajnos eléggé aggaszt, hogy nem kaptam rendes adatelemzési képzést, ezért nagyon bizonytalan vagyok abban, hogy kell egy ilyet szakszerűen lefolytatni. Bízom benne, hogy valahogyan össze tudom majd szedni a szükséges tudást és ezen a téren is fejlődni fogok, nincs más út. Király, hogy Kovács András bízik bennem és szeretne velem dolgozni annak ellenére, hogy az utóbbi időben egy kicsit link voltam és nem küldtem valami gyorsan neki az anyagokat.

A munkabeli változások azt is jelentik, hogy – számomra is tök meglepő módon – normális felnőtt fizetésem van, amiből akár még meg is lehet élni. Lehet, hogy jövőre ismét terítékre kerül a lakásvásárlás kérdése. Ez tök nehéz, és felvet egy csomó dilemmát, amit most itt nem akarok kifejteni, de még az is lehet, hogy jövőre ilyenkor már lesz egy saját lakásom. Hű, ez most azért elég ambiciózusan hangzik, de hátha!

Mindezek mellett szeretném egy kicsit ügyesebben és magasabb fokon űzni azt, amit idén elkezdtem, nevezetesen, hogy helyre kerüljek önmagammal, és teljesnek és boldognak érezzem magam úgy, ahogy vagyok. Ebben egy fontos lépés, hogy járok pszichológushoz, ez persze egy hosszútávú „befektetés”, de bízom benne, hogy jövőre ilyenkor már meglesz az eredménye. Szintén önismereti, tapasztalat- és élményszerzési jelleggel tervezek egy tavaszi utazást Portugáliába tök egyedül. Erről egyelőre csak beszélek, de remélem hamarosan sikerül megszervezni is, és ha olyan lesz, amilyennek gondolom, 2018 egyik meghatározó eseménye lesz majd. Az is fontos terv jövőre, hogy többet sportoljak. Na igen, ezt mintha minden évben megfogadnám. De most úgy érzem, hogy az izomsérülésemnek is hála van esélyem arra, hogy betartsam ezt a tervet, mert sokkal inkább a fokozatosságban gondolkozom, ráadásul teljesen odavagyok ezért a jógáért! A téli szünetből visszatérve pedig kiegészítem a sportolást az egészséges étkezéssel is. Remélem, sikerül betartani és néhány hónapon belül meg is lesz az eredménye!

És persze ne felejtsük ki a jövő év legfontosabb családi eseményét, Orsi esküvőjét! A dátum már ki van tűzve: szeptember 16. Megvettük már a repülőjegyeket is. Persze addig sok készülődés van még hátra, én a magam részéről remélem, hogy feljebb tudom tornászni a hébertudásomat a társalgási szint közelébe (és szerzek magamnak valami szép ruhát).

Kicsit kijjebb tekintve a politikai- és közéletbe, nos, nem vagyok túl optimista. Választások lesznek, amiktől nem várok semmi jót, ezen kívül az állampolgárok megtévesztése és megfélemlítése, a propaganda a bevándorlók és a civil szervezetek ellen, a „sorosozás” is egyre durvább és ijesztőbb. Az a rossz érzésem van, hogy az egészet hagyom megtörténni, hogy – bár voltam több tüntetésen is – nem vagyok eleget az utcán, nem ragadok meg elég eszközt a tiltakozásra, hanem csendben vagyok és beletörődöm az egészbe. Ez azért is rossz, mert civilként egyébként különösen sokat papolunk a társadalmi felelősségvállalásról is a kiállásról. Sajnos azonban semmi ötletem sincs, hogyan lendüljek akcióba, milyen kezdeményezéshez csatlakozzam, mit tegyek, aminek valóban eredménye is lenne.

Zárásként pedig még egy adalék 2018-hoz. Azt ugye nem is kell mondanom, hogy a 8-as családi szerencseszám, ráadásul 26 éves leszek, és 2 és a 6 összeadva szintén 8, tehát már csak emiatt is remek évnek kell következnie. Nemrégiben olvastam azonban még azt is, hogy a zsidó hagyományban minden betűnek számértéke is van, és a 8-as számértékű chet (ח) valamint a tízes számértékű jod (י) egybeolvasva cháj, vagyis élet. A 18-as szám tehát a kabbalizmus szerint szerencsés, és különös jelentőséggel bír a zsidó hagyományban.

A fentieket figyelembe véve tehát azt jósolom, hogy 2018 egy különösen jó és sikeres év lesz számomra és az egész Pál család számára is!


Hasonló jókat kívánok mindannyiótoknak, kedves blogolvasók! 

2017. december 27., szerda

Én és a jóga

A sportolással némiképp ismét zátonyra futottam. Egy jó ideje sajnos már így vagyok vele, a rendszeres sportolás nálam akkor maradt el, mikor hazajöttem Amszterdamból, szóval körülbelül öt éve. Azóta valahogy az van, hogy ott van a tánc Lakijanival, aztán megnyitott a B4 is a millió lehetőségével, és jó időben még futni is mehetek a Czakóra, szóval lehetőség van bőven, de valahogy hiányozni kezdett a rendszeresség, a motiváció és az idő, a CEU mellett alig jutott energiám bármire is, szóval most itt állok, és az van, hogy lényegébe véve kampányszerűen kezdek el sportolni: eszembe jut, megfogadom, tartom egy darabig, aztán közbejön valami, elutazom, megbetegszem, kimarad egy hét, aztán kettő, és már szét is csúszott a rutinom, és ott tartok, ahol előtte. 

Augusztusban megint egy hasonló kampányszerű mozgásba fogtam, és egyszer csak azt vettem észre, hogy megfájdult a lábam, furán fáj az egyik combom, úgy, mintha meghúztam volna, de mégsem úgy. Szünetet tartottam, de nem múlt el, elmentem gyógytornászhoz, aki megnézte, és azt mondta, csak húzódás, pihentessem, és rendben lesz. Szóval megint nem mozogtam vagy egy hónapig, de a lábam továbbra is fájt, szóval ekkor jutottam el oda, amivel igazából kezdenem kellett volna az egészet, hogy lemegyek a háziorvoshoz, és kérek egy beutalót az ortopédiára - ahova végül két héttel később mehettem el. A doki kb. 3 perc után levágta, hogy nyáron elszakadt egy izom a combomban (WTF, ennyit a gyógytornász okoskodásáról, hogy ő semmilyen izomsérülést nem érzékel) és azt javasolta, hogy semmiképp se pihentessem, hanem végezzek valamilyen kíméletes mozgásformát, mint például a jóga vagy a pilates. Azt is megjegyezte, hogy lekvár az izomzatom, tök gyenge vagyok. 

Na, hát szóval sikerült eléggé sokkolnia. Az a helyzet, hogy hiába tudom, hogy alig mozgok, hiába tudom, hogy már tökre nem vagyok úgy formában, mint régen, valahogyan mindig is egy sportos emberként gondoltam magamra, és az, hogy lekvár vagyok, eléggé szíven ütött. A másik ez a szakadás - tényleg el tudtam tépni a combomat attól, hogy egyszerűen csak edzettem és sokat nyújtottam? Sosem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, de úgy tűnik mégis.

Szóval a következő dolgokat fogalmaztam meg magamnak tanulságként:
  1. Igen, tényleg nem megy ez a kampányszerű sportolás, mert a testem most már elég határozottan jelzi, hogy hahó, ebből nem kér. Azon kívül amúgy sem sikerült soha tartanom magam ezekhez az elhatározásaimhoz.
  2. Sokkal türelmesebbnek kell lennem önmagamhoz, és fokozatosan kell visszatérnem a mozgáshoz.

Igen, de hogyan? Elkezdtem jóga meg pilates után nézelődni, kérdezősködni. Ez rögtön újabb nehézség, kísérletezgessek, hagyjak fel a jól bevált dolgokkal valami új kedvéért, vegyek bérletet valami új helyen, stb. stb. Végül a legkézenfekvőbb dologgal kezdtem, és elmentem a B4 reggeli jógaórájára, és magam is meglepődtem, mennyire imádtam! A csaj, aki tartotta, rögtön nagyon kedves és szimpatikus volt, az óra nem volt nehéz, de azért jelentett kihívást, átmozgatott, de nem fájt tőle semmim. Azóta elmentem a többi órára is, és nagyon lelkes vagyok.

Szóval most már csak azt kell kitalálnom, hogy is legyen ez pontosan. Heti 2x reggel elmegyek a B4-be. Ez talán az elején jó, de hosszabb távon mindenképp kevés: már most beiktatnék legalább még egy napot. Legjobb lenne valami reggeli edzés, hogy a koránkelésre szokjak rá és mindent letudjak még a munkanap előtt. De akkor hova menjek, mit csináljak? Ráadásul a tánc is hiányzik, csak attól tartok, az nem tenne jót a lábamnak még egy darabig.

Szóval most ilyen dilemmáim vannak, de egyelőre a jóga egy izgalmas új felfedezésnek tűnik!

2017. november 6., hétfő

Orsi menyasszony lett!

Az aktuális legizgalmasabb családi hír, hogy Sahar október 28-án eljegyezte Orsit!!!



Az egész akkor történt, mikor Krakkóban voltam, így részemről kicsit szerencsétlenül jött ki a dolog. Éppen a Galícia Zsidó Múzeumban üldögéltem a két főnökömmel akik a szemináriumi programot ecsetelték, mikor érkezett a családi Whatsapp csoportunkba egy kép Saharról és Orsiról. Apu csak tetszését fejezte ki a képről, nekem azonban azonnal feltűnt Orsi ujján egy korábban nem látott gyűrű, és rögtön rákérdeztem a dologra. Még mielőtt Orsi válaszolhatott volna, anyu és Petra gratulált, én pedig a két főnök között kapkodtam a fejem és gyorsuló szívveréssel figyeltem, mit ír Orsi. Sok perc telt el míg végre megerősítette, hogy tényleg jól látom amit látok, és hivatalosan is menyasszony!
Erre persze minden részletet tudni akartam, de erre nem volt lehetőség, egyrészt mert Orsi is még ott volt Saharral a sivatag közepén, másrészt pedig várt rám a feladat, hogy szórakoztassak száz lengyel diákot. Egész nap szerettem volna beszélni Orsival, de ez később sem jött össze, mert a hotelszobában vacak volt a net, és bár üldögéltem a lobbiban jó darabig, este tízkor feladtam, szóval csak másnap reggel sikerült végre elérni Orsit és meghallgatni a lánykérés részleteit.

Már itthon vagyok, de továbbra is csak kapkodom a fejem, mert Orsiék máris ráálltak az esküvőszervezésre, helyszíneket néznek, számolják a lehetséges résztvevőket, és dátumot is választanak - lehet, hogy az esküvő májusban lesz! Az máris itt van! Úgy érzem, időm sincs felkészülni. Olyan gyorsan történik minden!

2017. augusztus 27., vasárnap

What if he is gay? What if he is a serial killer? What is he is a gay serial killer?

Vakrandira készülök.

Ahelyett, hogy feltárjam a részleteket, beszéljen helyettem inkább Lizzie Bennett:

What if he is gay? What if he is a serial killer? WHAT IF HE IS A GAY SERIAL KILLER???


2017. augusztus 20., vasárnap

és még egy esküvő

... az az awkward feeling, mikor a Facebookról megtudom, hogy Dakó Eszter és Nagy Domi (a Szilágyi régi nagy szerelmespárja még az én időmből) összeházasodtak, és ezt a hírt elsőként Gáborral szeretném megosztani.

UPD.: Felfedeztem, hogy erről a párról korábban álmodtam is. :)

2017. augusztus 15., kedd

Az első fej lehullt

Mindig, ha valaki jelezte, hogy náluk a volt középiskolai osztályból ennyi meg annyi embernek van már gyereke, én megnyugodva megjegyezhettem, hogy nálunk még csak nem is házas senki.

Na, ennek ezennel vége, ma reggel Virág Dani esküvői fotói fogadtak facebookon. Egyáltalán nem tudtam a nagy eseményről! Az első fej lehullt.

2017. július 1., szombat

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.


"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016. 


2017. május 30., kedd

Átok

Különös átok telepedett rám, amit úgy jellemeznék, hogy elkezdtem vonzani a a negyvenes férfiakat és/vagy idiótákat. Most már szinte minden napra van egy történetem arról, hogy milyen rémes csávók milyen rémes technikával próbáltak fölszedni. Ez azért bosszantó, mert 1) nagyon kedves és mosolygós vagyok mindenkivel, ezért senkit sem tudok elküldeni a búsba, 2) az intim szférám annyira szent, hogy bármilyen idegen közeledés felzaklat, még akkor is, ha valaki csak tényleg pár bók erejéig szólít meg az utcán.

Az idióta helyzetek részletezését itt kihagyom, maradjanak inkább a fontos kérdések:
1) Hogy lehetnek az emberek ilyen hülyék, és
2) Mi történt, hogy hirtelen mind engem találnak meg?


2017. május 6., szombat

Aktuális traumák

Még el sem érkezett a 25. születésnapom, de máris menthetetlenül érzem, hogy egy korszak lezárult, és kezdek belesodródni egy új univerzumba, melyet az eljegyzési posztok, esküvői portrék és szoptatási technikák megvitatása jellemez. 

Nem, nem ez az első ilyen bejegyzésem, és attól tartok, nem is az utolsó.

Tegnap este volt szerencsém Szabó Peti volt osztálytársamnál megjelenni egy afféle lakásavató házibulin. A lakás mint olyan nem új, Peti talán körülbelül két éve lakik ott, de nemrég, míg ő éppen síelni volt, szülinapi ajándékként a családja, a barátnője, illetve a barátnője családja felújította. Ezt szerette volna nekünk megmutatni, és persze így megtartottuk a szokásos, havi-másfél havi baráti összejövetelünket is. Az elsők között érkeztem, így a lehető legrészletesebben megnézhettem a lakás minden újítását. Valóban nagyon kedvesre sikerült. Parafatábla és polcok az íróasztal fölött, új ágytakaró és párnák (amit a barátnője saját kezűleg varrt), sőt, még még a WC-be is került egy szép új dekorcsiga (amin az este folyamán elég sokat derültünk). A lényeg: nem lehetett elmenni a tény mellett, hogy Peti lakását mennyire belengi a barátnője jelenléte (akivel én csak egy fél éve ismerkedtem meg, és azóta sem ismertem meg közelebbről). Szerelmes nyuszis kép a falon, lufik és szerelmes üzenet "Boldog szülinapot Tapsim" felirattal, konyhai alátét közös portrékból, kézzel varrt plüssállat az ágyon. S ha mindez még nem hatott volna kellőképp nyomasztóan szingli személyemre, a konyhában díszelgett egy fal színes tenyérnyomokkal - Peti családjának minden tagja odanyomta a mancsát, legkisebbtől  legnagyobbig - Peti pedig megjegyezte, hogy majd ha összeházasodnak, az ő és Ancsa tenyere is odakerül a falra.

Hohó! Hátráljunk csak pár lépést!



Ez volt az a pont, ahol elkezdtem masszívabb sebességgel legurítani a rozéfröccsöket, de ez még mind nem volt semmi, mert beszélgetésbe elegyedtem Peti egyik barátjával a ministráns csapatból, akit szintén nemrég jegyeztek el, és mesélt az esküvői terveiről. Mikor megérkezett a nagyobb csapat, megmutatta az eljegyzéskor készült fotókat is (mécsessel és rózsaszirmokkal körberakott lakás). Később megérkezett egy olyan barát is, akinek már gyereke is van (!) és akkor egy kicsit szóba került a szoptatás, meg úgy az anyalét általában. Azt is többen mesélték, hogy idén nyáron 4-5 esküvőre hivatalosak.

Jóég! Ezen a ponton kezdtem érezni, Karinthy Frigyes szavaival élve, hogy "a fejbőröm a hajam tövében lassan hidegedni kezd." Egyetlen mentségemet Olívia jelentette, akire ránézve néha láttam, hogy hasonlóan áll a kérdéshez.

Félreértés ne essék: én örülök mások boldogságának. Tisztában vagyok vele, hogy a házasság és a család a többség számára a boldogság ultimate útja, és úgy tűnik tagadhatatlan, hogy lassan belépek abba a korba, hogy ismerőseim egy része (majd fokozatosan egyre nagyobb része) erre az útra lép. Érdemes elgondolkodni azon, miért akaszt ez ki ennyire - szó szerint zsigerileg. Valószínűleg azért, mert nagyon határozottan érzem, hogy ez nem az én utam, és nagyon sokáig nem is lesz az én utam (vagy talán sohasem), épp ezért valamiből kimaradok, a világ körülöttem menthetetlenül megváltozik, miközben én nem változom vele. Van ebben valami nagyon ijesztő.

Érdekesek ezek az eltolódások. Peti talán tényleg nemsokára eljegyzi a barátnőjét, megházasodik, és talán gyereke is lesz, mire én egyáltalán találok valakit, akivel el tudnám képzelni a jövőmet. Ez kicsit olyan, mintha én mindig mások mögött lemaradva rohannék - bár persze az aktuális statisztikai adatokat figyelembe véve benne van a pakliban, hogy én épp akkor leszek a csúcson, mikor ismerőseim többsége válni kezd.

Tanulság: ideje lenne elfogadni, hogy egyesek így élnek, mások úgy, és ilyennek és olyannak lenni is oké.