Orsi! Orsi, Orsi, Orsi!

Orsi jön hozzánk szombaton, nem kevesebb, mint két hétre! Jippijé-juppijó!

Ennek okán adok egy kis hírt is róla: szóval januárban fejezte be a nyelvtanfolyamot, kitűnő eredménnyel. Bár ő persze tagadja, mindenki azt állítja, hogy szuperül tud már héberül. Mióta végzett, kevésbé találja a helyét, egyetemek után kutatott, amit végül talált is - úgy néz ki, augusztustól egy felkészítő tanfolyamra fog járni, és egy csomó mindent tanul majd, hogy jövőre sikerrel felvételizhessen. Nézelődik munka után is, de azt egyelőre nem talált. A barátja végre eljutott egy egyhetes katonai táborig, amelynek végén kimondták az eredményt: felvették oda, ahová szerette volna! Orsi és Szahar tulajdonképpen jutalompihenésként utaznak most haza, és egyik pillanatról a másikra döntötték el, nekünk is meglepi volt az egész: vasárnap békésen üldögéltem a szobámban, mikor kintről óriási visítást hallottam - kirohantam, és kiderült, hogy Orsi megvette a jegyét, és szombaton érkezik :)

Már nagyban tervezünk és lelkendezünk. Úgy volt, hogy nem is látjuk egészen nyárig, úgyhogy ez most szupi. Csak azt nem tudom, hogy pakolom el a cuccaimat az ágyáról. :D

U.i.: Kicsit később vettem észre a naptáramat böngészve, hogy a szombathoz azt írtam be: "Orsi hazajön!" aztán a két hét múlvához azt, hogy: "Orsi hazamegy :("

Ezek szerint Orsinak két otthona van :)

Szakdoga leadva!

Hétfőn sikeresen leadtam a szakdolgozatomat.

A szakdolgozatírás számos fontos tanulsággal szolgált számomra. Először is, későn kezdtem el írni. Ez talán általános hiba, de épp azért mókás, mert én mindig is úgy gondoltam, hogy épp ezért én majd odafigyelek, és megírom időben. Ebből azonban semmi nem lett, magát a témát az utolsó pillanatban választottam (bár már egy ideje a fejemben motoszkált) aztán az egész téli időszakban a vizsgákon és a CEU jelentkezésen stresszeltem, és mikor végre eljött a február, hogy na, végre ráérek vele foglalkozni, kissé megrökönyödve konstatáltam, hogy alig két hónapom van. Ami egyébként soknak tűnik, de - persze csak utólag okos az ember - rájöttem, hogy nagyon sok időt vesz el, mire az ember rájön, valójában merre is induljon. Volt a fejemben egy téma, de nem tudtam, milyen oldalról közelítsem meg, ötletek kavarogtak bennem rendezetlenül, könyveket olvastam, amik később teljesen haszontalannak bizonyultak. Jó egy hónap telt el azzal, mire kialakult bennem, mit, hogyan, mi alapján írok majd le. Innentől kezdve jött még egy adag olvasás megfeszített tempóban, magát a tényleges szöveget pedig két hét alatt írtam meg - az első héten még csináltam mást is, bejártam suliba, ide-oda, a második héten viszont lényegébe véve ki se dugtam az orrom otthonról, hanem reggeltől estig írtam. Így szépen, időben elkészült a dolog.

Valójában nem tudom, mit gondoljak róla, ez meglehetősen hullámzó volt. Időnként úgy éreztem, ez szar. Aztán úgy, hogy tök jó. Mégis csak most írtam életemben először ilyen nagyobb lélegzetű munkát, jól nézett ki, tudományszerű szaga volt. Végül, hogy összeállt, már nem voltam rá olyan hű de büszke. Úgy voltam vele korábban, hogy jaj, hát mekkora ünneplést csapok majd, ha végre megírtam. De most már nem érzem úgy, hogy ünnepelnem kéne, valahogy nem tűnik olyan nagy számnak, hogy összehoztam ezt a 40 oldalt. Facebookra se posztoltam lájkvadász képeket, valahogy nem éreztem érdemesnek rá. Az utolsó héten át-átolvastam, hogy ne legyenek benne hibák, de persze így is lettek - úgyhogy levontam a tanulságot, hogy mikor úgy érzem, kész vagyok vele, még valójában sok időre van szükségem ahhoz, hogy elolvassam, átnézzem, és félretegyem, ha már tököm kivan.

Hogy egy kicsit a konkrétumok mezejére lépjünk, a szakdolgozatom címe Érzékenyítő programok a középiskolában, és így utólag halvány lila gőzöm sincs, hogy találtam ki magamnak ezt a témát, mert mikor elkezdtem, még azt sem tudtam, hogy ilyen programok léteznek, csak reménykedtem benne. Felvettem a kapcsolatot négy civil szervezettel: Haver Alapítvány (zsidóság), Uccu Alapítvány (cigányság), Labrisz Leszbikus Egyesület (melegek) és Menedék Egyesület (bevándorlók, menekültek). Ezek az egyesületek iskolákban végeznek érzékenyítést az adott csoportokkal kapcsolatban. Itt el kell mondjam, hogy tényleg nagyon le voltam nyűgözve, hogy ettől a négy szervezettől azonnal választ kaptam az emailjeimre, és tök lelkesek voltak, hogy persze, gyere, beszéljünk, segítünk. A konzulensem mondta, hogy "persze, ha ők nem toleránsak, akkor kik azok", és persze igaza van, de rám akkor is nagy hatással volt ez a segítőkészség! Mindegyik projektről leültem valakivel beszélgetni, és megengedték, hogy konkrét programokat látogassak meg, ebből született a szakdolgozati elemzésem. A témámat végig nagyon szerettem és élveztem ezeket a foglalkozásokat. Úgy gondolom, fogok én még ezekkel a dolgokkal foglalkozni. :)

A konzulensem is nagyon kedves és segítőkész volt. Nem találkoztunk személyesen sokszor, de akkor mindig odafigyelt rám, hasznos tippeket adott és azt mondta, jó és érdekes a témám. Mikor az írásaimat küldözgettem neki, akkor is általában még aznap válaszolt és írta az észrevételeit. Nagy megkönnyebbülés volt, hogy ennyire könnyen lehetett vele dolgozni. Azt azonban nem mondta el - talán majd megkérdem tőle, nem tudom - hogy tényleg milyen lett a szakdolgozat: jó, rossz, közepes, érdekes, unalmas, haszontalan? Tényleg nem tudom megítélni. Talán nem lett konkrétan rossz, de fogalmam sincs, hogy ez a színvonal milyennek számít. Látszik, hogy nem sok hasonlót íratnak velünk a tanulmányaink során. :/

Egyébként jópofa, hogy úgy érzem, február óta az életem másról sem szólt, csak a szakdolgozatról. Most, hogy megírtam, olyan, mintha hihetetlenül elrohant volna ez a két hónap. Azt hittem, majd hátradőlök és pihenni fogok, de nincs is rá igazán szükségem. Már elkezdtem a felkészülést az elméleti szigorlatra. Idén diplomát kapok! ;)

Arról, hogy hogyan lett új tévénk

Hiába éljük évek óta a szupervékony plazmatévék korát, a mi családunk egészen idáig egy húszéves, nagy fekete doboztévé tulajdonosa volt. Az utóbbi években már idő kellett, mire bemelegedett a kép, és rendszeresen sípolt is a készülék egy igen idegesítő, magas frekvencián. Ez engem nem zavart különösebben, mivel szinte sosem nézek tévét. A családom többi tagját - főleg aput - persze bosszantotta a dolog, de új tévéről szó sem lehetett. Hogy miért? Nos, az a helyzet, hogy ezt én sem értem teljesen. A családi dinamika kutatói bizonyára nagyon érdekesnek találnák ezt a kérdést. Nálunk ugyanis apu a kütyümániás, aki, ha beleszeret valamilyen új készülékbe - legyen az kamera, GPS vagy bármi más - nem sokat habozik és beszerzi, függetlenül attól, hogy mi mit gondolunk erről. A tévével azonban más volt a helyzet. Anyu makacsul ellenállt. Más készülékek megvásárlásába talán nem volt beleszólása, azt azonban kereken kijelentette, hogy amíg a jó öreg doboztévé el nem romlik, új vásárlásáról szó sem lehet. És valamiért apu beadta a derekát. Úgyhogy megadóan néztük a sípoló tévét, ám magunkban évek óta azért imádkoztunk, hogy csak romoljon már el.

Néhány napja reggel apu kaján vigyorral a képén fogadott: "képzeld, mi történt! Végre elromlott a tévé!" (nem tudom, más családokban mekkora öröm fogadná ezt a hírt). Anyu fancsali képpel, beleegyezőleg hallgatta, ahogyan apu a piacon lévő legújabb tévémodellekről lelkendezik. Igen ám, de hamarosan kiderült, hogy jól benéztük a dolgokat, mert nem is a tévé romlott el, hanem csak a távirányító. Ekkorra azonban apu már annyira belelovalta magát az új készülék gondolatába, hogy anyunak nem volt szíve nemet mondani. Így hát néhány nappal később, mikor gyanútlanul kimentem a nappaliba, arra lettem figyelmes, hogy apu épp egy óriási dobozt csomagol ki. Egyszerűen besétált egy boltba és megvette a tévét - amivel, mint mondta, csak egy baj van: túl vastag :D Nem vagyok az a típus, aki az ilyesmitől hanyattvágja magát egyébként, de elsőre még én is azt mondtam rá, hogy hű. 

Tegnap pedig már az új plazmán néztük családilag a Jégvarázst. :)

Lau versenye

Lau már régóta hív, hogy látogassam meg valamelyik RG versenyét, de eddig mindig közbejött valami - tegnap viszont Encsivel leutaztunk Szigetszentmiklósra, hogy megnézzük! Igazából először kicsit megszeppentem, mikor kiderült, hogy a verseny olyan messze lesz. Lau nagyon cuki volt, hosszú leírást készített és térképet is rajzolt, hogy hogyan juthatunk le hozzá - ennek ellenére Encsivel sikerült egy megállóval továbbmenni a HÉV-vel, hogy aztán visszarohanhassunk, hogy még elérjük a buszt.

Maga a verseny egyébként jó hosszú volt, mert persze Lau 3 perces bemutatóján kívül volt még egy csomó produkció. Még sosem láttam élőben RG-t, csak a tévében nézem néha az olimpiát, na aaaaaz nagyon nagyon tuti. Ezek a lányok persze jó messze vannak az olimpiától, de néha nagyon klassz dolgokat csinálnak a kéziszerekkel, és persze jó hajlékonyak is. Lau is nagyon ügyes volt. Kivártuk a nagyon hosszú eredményhirdetést, aztán rohantunk, hogy elérjük a buszt hazafelé - szerencsére sikerült, úgyhogy minden gond nélkül hazaértem, nem is volt ez olyan vészes. :)

A motoszkáló akarat

Nos jó, be kell valljam, hogy a választási eredményeket tekintve már kevésbé vagyok lelkes. Kicsit ingerült lettem az egész választási rendszer miatt és azért, hogy az ellenzék elszúrta, és most kedvem lenne utcára vonulni és tüntetni. Igazából időnként elkezd bennem motoszkálni valami, hogy jó lenne tenni valamit. Ugyanis meggyőződésem, hogy rengeteg minden múlik rajtunk, állampolgárokon - ha változást szeretnénk, nekünk kellene elindítani őket. Csak azt nem tudom, hogyan. Nagy forradalmár azért nem vagyok, nem hiszem, hogy megállnám a helyem valamilyen párthoz vagy mozgalomhoz csatlakozva. Akkor inkább csak a szám jár? Hát, lehet. :/

Lelkesen gyakorlom állampolgári jogaimat

Ma reggel a választások napjára ébredtünk (én kicsit másnaposan a tegnapi buli miatt). Már jó ideje eléggé be vagyok zsongva a választások miatt. Mint ismeretes, négy éve még nem szavazhattam, a választások után alig egy hónappal töltöttem be a 18-at. Akkor ezt még nem is annyira bántam, mert nem nagyon volt véleményem a politikáról, viszont az eredményeket nagyon kíváncsian vártam. Aztán még abban az évben egyetemre kerültem, okosodtam, fokozatosan elkezdett érdekelni, mi fán is terem a politika, tavaly még egy politikai elemző intézet gyakornoka is voltam. Nem mondom, hogy nagy szakértő lennék - néha elképesztő tájékozatlannak érzem magamat - de végre van saját, határozott véleményem. 

Gábor a héten szervezett egy kis politikai vitát, hogy a barátai végre megmondhassák neki a frankót. Ez nem volt valami eredményes, én meg voltam szeppenve, Nándi hallgatott, mindenki más bizonytalan.

Első országgyűlési választásomon természetesen kötelességemnek éreztem szavazni, és nagy büszkén masíroztam be reggel a Szilágyiba, a 14. sz. választókörzet szavazóhelyiségébe. Nem volt nagy tökölés, megkaptam a papírokat, behúztam az X-eket, aztán be a borítékba és az urnába. Mielőtt kimentem volna, láttam, hogy egy srác emléklapot kap, mivel első szavazó. Gyorsan odamentem én is szólni, hogy hohó, én is az vagyok! (úgy tűnik, már túlságosan vénnek nézek ki). Kaptam is egy szép, bár elég egyszerű emléklapot, egy nagyon szép felirattal. Így hangzik: "Tisztelt választópolgár! Örömmel köszöntjük abból az alkalomból, hogy először élhet egyik legfontosabb alkotmányos és állampolgári jogával. Kívánjuk, hogy társadalmi hatású döntéseiben, választásaiban egész életében személyes meggyőződése és a lelkiismerete vezérelje."

Ugye, milyen szép? Nos, vannak, akiknek töke kivan az egész politikával, nem bizsereg az ujjuk az X behúzásakor, sőt, inkább otthon maradnak. Bár kezdeti lelkesedésem biztosan alábbhagy egyszer, remélem, hogy a továbbiakban is kitartó szavazó maradok. Ma este pedig izgatottan lesem az eredmények közvetítését. Tényleg be vagyok sózva! O.o

Rövid összefoglaló

Rém sok minden történt velem a legutóbbi bejegyzésem óta, lassan egy hónapja nem blogoltam. O.o Rohan az idő, és igazából úgy érzem, mintha február óta mással sem foglalkoznék, csak a szakdolgozatommal. Ez persze nem igaz, de tény, hogy a munka eléggé lekötötte a gondolataimat meg a szabadidőmet is, úgyhogy többek között ezért tűntem el. A leadásig még másfél hét hátravan, de már sikerült úgy összehozni a dolgot, hogy végre meg merjek egy kicsit nyugodni. Sikerülni fog ez! :) (ha leadtam a szakdogát, kicsit bővebben is tudósítok majd róla. ^^)

Március közepén volt egy családi síelésünk. Viszonylag nagy társasággal mentünk, jött anyu nővérének a családja, és az ő kollégáik-barátaik. Két napot síeltünk Zell am See-ben, kettőt pedig Kaprunban. Az az igazság, hogy ugyan én soha nem voltam nagy síző, Bálint egész szezonban hangoztatott lelkesedésre rám is átragadt, és izgatottam vártam végre, hogy lécre pattanjak. Annak is örültem, hogy végre látok egy kis havat is - bár ebben az időben már az osztrák völgyekben sem volt semmi hó, és a sípályákon sem mindenhol. Nagyon klassz volt a sízés, főleg Kaprunban, 3000 méter magasan. Ismételten rá kellett jönnöm, hogy síoktató pasi ide vagy oda, én csak kék pályán vagyok vagány, meredekebb terepen, jégfoltok és buckák között inkább a biztonságra megyek rá. Néha nehéz volt összetartani a nagy társaságot, volt, akinek nem tetszett a szállás, voltak elégedetlenkedések, de én összességébe véve abszolút meg voltam elégedve mindennel. A vacsorák során Petrával mindig kiadós desszertadagot tömtünk magunkba.

Múlt hétvégén részt vettem a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) vitatréningjén. Ez is olyasmi, amivel csak véletlenül találkoztam a facebookon, utánanéztem, jelentkeztem, és hamarosan írtak, hogy mehetek. A kétnapos tréning nem került semmibe. Hozzám hasonló egyetemista fiatalok jelentkeztek, az egésznek az volt a lényege, hogy egy kicsit jobban megtanuljunk vitázni, megismerjük a vita lényegét, szabályait. Nagyon jól éreztem magam a foglalkozások alatt, nagyon klassz csapat jött össze, finom volt a kaja és jó fejek voltak a trénerek is. Izgalmas volt a program, nem mondom, hogy egy csapásra hű de jó vitázó lett tőle belőlem, de jól éreztem magam, és tanultam egyet s mást. 

Vasárnap ünnepeltük Petra és Eszter szülinapját családi körben. Elvileg ez csak szűk család, de én úgy érzem, mintha évről évre többen lennénk. Volt sok-sok kaja és nasi, és kipróbáltuk Petra frissen kapott játékait is. :)

Tegnap Szabó Peti szülinapját ünnepeltük volt osztálytársakkal. Jó volt így összejönni és beszélgetni. Aktuális pletyka, hogy Toma és Zsuzsi összejöttek, még szokni kell a látványt, ahogy egymás mellett üldögélnek összebújva, de persze nagyon aranyosak. Újra itt az osztálybaba esélye. :D

Bálint az utóbbi napokban minden este társasozással üti el az idejét. Néha kicsit nehéz volt összehangolni a találkozókat, mivel én is sokat tanultam, de azért sikerült, és most valahogy nagyon szívecskés rózsaszín korszakunkat éljük, úgyhogy abszolút boldogságosság van. :)

A szakdoga apró örömei

A szakdolgozatírás határozottan stresszes dolog, mert még mindig csak nagyjából tudom, milyen magvas gondolat köré is épüljön az egész; mindenesetre nagy reményeket fűzök a szerdai konzultációmhoz. Szóval izgulok, mert kevés az idő, és pont most megyünk síelni is, az viszont nagy előny, hogy tök érdekesnek találom, amivel foglalkozom. Sőt, néha egyenesen szórakoztató a szakirodalom.

Az imént például hangosan felnevettem Gordon W. Allport: Az előítélet c. művének olvasása közben. Miután szó szerint idézte a "keresztény nacionalisták" 1948-as naggyyűlésén elhangzott egyik demagóg beszédet, megjegyezte: "Első látásra nem úgy tűnik, hogy elemezni lehetne ezt a vegyes salátát."

:D :D :D