Varázslatos Tábor 2016

Nagyon régóta adósotok vagyok a táboros beszámolóval. Sokat várni azért sem éppen szerencsés, mert a legjobban akkor tudok írni valamiről, mikor az emlékek még frissek. Egy biztos: amikor most ismét átnézegettem a táboros fényképeket, hogy a blogba válogassam őket, elfogott a nosztalgia jóleső érzése, az igazi jajjjdeszeretlektiteket és a visszaakarokmenni érzés. Tehát a tábor idén is fantasztikusan jó volt. :)

Csoportkép seprűlovassal

A helyszínünk Nagyveleg volt, a Grünfeld-kastély, ahol egyszer már tartottunk őszi tábort. A kastély nagyon pöpecül fel volt újítva, minden tekintetben ideális táborhely volt, talán az okozott nehézséget, hogy elég nagy az épület, így nem volt könnyű megtalálni benne valakit - a konyhát pedig az alagsorban helyezték el, szóval igényelt némi bátorságot, ha sötétedés után szeretett volna valaki lelopakodni a hűtőkhöz. 

Nagyon tetszettek az idei tábor résztvevői, tulajdonképpen egyedül Barnus volt az, aki sajnos teljesen ki kellett hagyja az eseményt. De itt volt Shizu, Seren, Jim, Will, Angel, Dol, Claire, a Sárközi-lányok, Marcika, Kins & Kens, Angie, a rellonos brigád, és néhány olyan ember is, akit nem ismertem ugyan korábban, de mind csak színesítették a tábort. 

Jimmel összeszokott párosnak bizonyultunk, legyen szó versenyről,
Fedőnevekről vagy keringőről

Az előző évekhez hasonlóan színes volt a programkínálat, annyira, hogy most már nem is könnyű összeszedni, de a kiemelkedő dolgok: lufimentés, Dol gyilkossági esete (még akkor is, ha sötét volt és féltem), fafestés és csillagkép-alkotás üvegre, pancsolás a strandon, Fedőnevek társasjáték, és rengetegféle kvíz. Külön öröm volt, hogy Leila kalandjában én is egy állomás lehettem, amihez igazi törzsi harcosnak pingáltak ki. Az idei táborban is tartottam órát, ez arról szólt, hogyan is tudnánk "hősként" kiállni hétköznapi helyzetekben, különösen, ha valakit diszkriminálnak. Az előző évekhez képest attól tartok nem okoztam osztatlan sikert, úgyhogy most törhetem a fejem, mit kellene jövőre csinálnom. 

Báli lakoma

Az idei tábor újdonsága volt a hetet lezáró bál. Erre Claire vezetésével keringővel készültünk. Az én párom Jim volt, aki ugyan aggódott, hogy kétballábas lesz, de rendíthetetlenül részt vett a próbákon és az eredmény nagyon szép lett. Nagyon élveztem a táncolást. :) A bál maga szuperül meg volt csinálva, feldíszítettük a termet, csináltunk egy csomó finom nasit, és mikor már igazán késő lett és igazán csúszásban voltunk, eljártuk a nyitótáncot. Mindezt persze csodás "báli" ruhában". Az este a színjátszóval folytatódott, ahol én csak a közönség voltam, de annyira jól sikerült, hogy nem győztem ámulni. És miután ennek is vége lett és már igazán késő volt, kezdődött az eredményhirdetés és táborzárás. Sajnos Rabbot hiányában idén nem volt tábortűz, de az utolsó nap azért énekeltünk, és persze kezdtek előkerülni a százas zsepik. Mindenki megkapta a táboros nevét - én Szuperhős-tréner lettem - utána pedig kihirdették a pontverseny eredményét, amit, nos, idén is megnyertem (de tényleg nem görcsöltem rajta annyit, mint tavaly)! A jutalmam a Hazudósok című könyv volt, amit Orsi már elolvasott, és annyit mondott rá, hogy "durva". A táborzárás eltartott vagy hajnali háromig, akkor viszont mentem aludni. Sajnos nem sokáig élvezhettem az álmok nyugodt világát, ugyanis iszonyatos vijjogással megszólalt a kastély tűzjelzője. Mindannyian a kertbe futottunk, de hamar kiderült, hogy nincs tűz, csak magától jelez a sziréna. Kijött a gondnok, és míg mi odakint összebújva vacogtunk, elhárította a problémát.

Bátor, mint a nyúl

Visszamásztam az emeletes ágy tetejére, bevackolódtam, álomba merültem... és újra megszólalt a tűzjelző. Megismételtük a fentieket, de mire ágyba kerültem, már kelhettem is fel. Öt órakor ugyanis indult a buszom Mórra, majd onnan Budapestre. Előbb kellett hazamennem, mint a csoportnak, tíz órakor ugyanis már állásinterjúm volt a Tom Lantosnál. Képzelhetitek, mennyire voltam friss és üde az éjszaka után. A hazaúton persze aludtam, és utána is sikerült meglepően jó állapotba hozni magam, az interjú is jól ment, de végül, mint tudjuk, nem engem választottak. 

Scarlett átka elől senki sem menekül

Az idei tábor nem sikerült teljesen felhőtlenre, a szervezők néha kicsit kikészültek - a részleteket nem tudom. Nedrával a tábor végére összehoztunk nekik egy filmet, hogy jó emlékekkel távozzanak, és szerintem ez sikerült is, mert a teljes szervező brigád úgy meghatódott, hogy percekig zokogott (de igazából mi is, mindannyian...) Sajnos úgy ért véget a tábor, hogy nem tudjuk, mi lesz. Tizenhárom éve Will a táborszervezők feje és motorja, de azt hiszem, kezd belefáradni a dologba és lehet, hogy hamarosan továbblép az életével, Finnországba költözik. A másik szervező, Angel már hosszabb ideje Angliában él. Persze Dol, Shizu, Claire és Aileen továbbra is helyt állnak, de valahogy el sem tudom képzelni a tábort Will nélkül. És tegyük hozzá, én is belegondoltam, hogy ha Dolgozó Ember leszek, és kevés szabadsággal gazdálkodom, vajon mi fog belekerülni: családi nyaralás, Bálint, síelés? Jut-e hely a tábornak is? Szóval nem tudjuk, lesz-e tábor jövőre, és ha igen, milyen lesz. Én nagyon remélem, hogy nem szakad meg ez a szép hagyomány, mert tényleg olyan jól érezzük magunkat, és olyan csodálatosan összetartó ez a közösség!

Note to self

File-okat törölgetek a számítógépen. Ami egyszer fontos volt - chat-beszélgetések, exek fényképei - olyan laza kattintással kerül a Lomtárba, hogy ihaj. Változnak az idők.

Note to self: Ami most fontosnak tűnik, pár év múlva talán szintén lazán kidobásra kerül majd.

Új jövevény a családban!

A nyár másik izgalmas eseménye, hogy Eszter és Gézu bejelentették: kisbabát várnak. A kis jövevényt januárban érkezik. Az új élethelyzet részleteiről persze a már megszokott módon tájékozódhatunk Eszter egy újabb blogján.

Három éve Bálinttal

Amíg nem blogoltam, észrevétlenül eljött Bálinttal az újabb évfordulónk - most már három éve vagyunk együtt, sőt, lassan már három éve és egy hónapja. Az alkalmat egy közös vacsival ünnepeltük egy indiai étteremben, ahol nagyon finomakat ettünk, jó lenne később is visszatérni még. 

Gáborral annak idején szintén a harmadik évfordulónk körül szakítottunk, így - bár magam is meglepődök, hogy ez tényleg eljött - a Bálinttal való kapcsolatom az eddigi párkapcsolataim leghosszabbikává nőtte ki magát, és tényleg szinte észrevétlenül, mert amióta együtt vagyunk, szinte rohan az idő, nem is hiszem el, hogy három éve volt az első nyáresti randink. A napok, hetek, hónapok pedig araszolgatnak tovább, mi pedig nagyon boldogok vagyunk együtt, úgyhogy igazán szerencsésnek és hálásnak érzem magam. 

Megint van mit pótolni

Nem tudom mi változott bennem, hogy annyira keveset blogolok. Régebben sokkal többször kaptam kedvet az íráshoz, most meg azon kapom magam, hogy vannak is ügyek, amikről fontos lenne írnom, csak tologatom magam előtt az egészet. Azt hiszem, azért nem kell megijedni, nem fogom bezárni a boltot, és talán ez is csak egy periódus, ami után fellendülés következhet.

Szóval mi is történt velem a nyáron? A lediplomázás és a Zalakarosi nyaralás után több hetet is itthon voltam, ideje volt, hogy döntsek végre a jövőmről. Talán emlékeztek, hogy nagy lelkesedéssel jelentkeztem egy egyéves izraeli mesterképzésre, Peace & Conflict Managementre, ahová végül fel is vettek. Azonban továbbra is a levegőben lógott, mennyi ösztöndíjat ítélnek meg nekem, én pedig kezdtem elbizonytalanodni, valóban szeretném-e ezt a képzést. Bár jónak tűnt, voltak bennem bizonytalanságok az egyetem színvonalával, a szak hasznosságával kapcsolatban, arról, hogy tényleg szívesen élnék-e Izraelben egy egész évig, és időközben felcsillantak itthon is olyan álláslehetőségek, amik maradásra biztattak. Jó vagyok abban, hogy a szívemre hallgassak, és bár ez esetben nem feltétlenül tudtam konkrét észérveket hozni arra, hogy miért döntök a maradás mellett, éreztem, hogy nem annyira lenne jó kimenni - így hát jeleztem az egyetem felé, hogy nem kívánok beiratkozni. Ezzel azonban kezdetét vette a "kapunyitási pánik", a fiatal pályakezdők létbizonytalansága, az úristen, mit fogok csinálni, meg fogok-e élni, hozzájárulok-e az emberiség felvirágzásához vagy aktatologató leszek, nem akarok felnőni, vissza akarok menni az oviba, stb stb. Szerencsére úgy tűnik, annyira azért nem rossz a helyzet. Még régen felkért Luca, az egyik nagyon kedves tanárom a CEUn, hogy - Borcsával együtt - legyek az asszisztense a készülő kutatásában. Ez tulajdonképpen egy félállás, vagy még annál is kevesebb, de kedves emberekkel, jó szakmai tapasztalattal, és - mivel CEU - jó fizetéssel is. Ezt el is vállaltam, ez néhány napon belül be is indul majd. Emellé próbálnék valamilyen másik főállást is keresni. Ami nagyon jólesett, hogy szinte rögtön figyelmembe ajánlott Kovács András egy állást a Tom Lantos Intézetnél, ahol a Jewish life and Antisemitism program koordinálására kerestek embert. Kovács András írt nekem egy emailt, hogy "ez a munka éppen magának való", és az igazgató asszonynál is beajánlott. Nekem is szimpatikus volt az állás és jelentkeztem is, érezve azonban, hogy komoly munkáról van szó, ami nekem, kis kezdőnek még nagy falatnak bizonyulhat. Így is volt: behívtak ugyan interjúra, ami jól is sikerült, de végül nem engem választottak a pozícióra - bár megírták, hogy "erős jelentkezőnek" bizonyultam. Ugyan csalódtam egy kicsit, nem vagyok igazán elkeseredve, mert számítottam erre, és amúgy is izgultam, hogy ez a közeg nem feltétlenül nekem való.

Ami most úgy tűnik, be fog jönni - de még lekopogom! - egy szintén programkoordinátori állás, amit nemrég ajánlott fel nekem egy szervezet, amivel a Haver révén állok kapcsolatban. Többet nem merek mondani, de pár napon belül ki kell derüljön, hogy fix-e a dolog, és akkor majd mindenről beszámolok. Nagyon örülnék neki, mert azt jelentené, hogy barátok között, jó közegben dolgozhatok izgalmas munkát jó ügyért, rugalmasan, úgy, hogy közben a Luca félállása, és a Havernál végzett munkám is megmarad. De erről majd később!

Szüleim kaptak egy levelet arról, hogy már nem minősülök eltartottnak, Orsi Izraelben él, vége annak a jó világnak, mikor háromgyerekesként mindenféle kedvezményre volt jogosult a család. Leszedtem egy applikációt a telefonomra a pénzügyeim kezelésére, szépen állítgatom, mennyi a bevételem, mire mennyit költök. Remélhetőleg ez tudatosabbá tesz, vagy mi a szösz. Ne szépítsük, vén vagyok, 24 évesen a szüleim nyakán élek, jó lenne elköltözni és kialakítani valami stabil egzisztenciát, de ez az egész még elég új a számomra. Persze izgulok, de azt hiszem bizakodó is vagyok, egyelőre jól alakulnak a dolgok, nincs miért igazán görcsölnöm.

A nyaram első pár hete főleg azzal telt, hogy rengeteget interjúztam a Mediánnak - tessék, ez is egy munka! Utána viszont beindultak a nyaralások, amiről a következő bejegyzésekben számolok majd be.

Üdülés Zalakaroson

Bálinttól születésnapi ajándékként kaptam egy háromnapos wellness üdülést Zalakaroson, ahová közvetlenül a diplomaosztóm másnapján utaztunk el. Ez nekem egy jó kis pihi volt a tanulmányaim lezártával, neki pedig egy kis kiszakadás a filmes munkából (ami mostanában azt jelenti, hogy napi 12 órákat dolgozik a 30 fokban egy homokbányában). Természetesen nagyon jól éreztük magunkat. A szálloda többféle medencével, nagy szaunarészleggel, fincsi reggelivel és vacsorával várt minket. Igyekeztünk kihasználni a lehetőségeket, sőt, én még egy csokoládés masszázsra is befizettem, bár annyira azért nem volt nagy szám. Azért a különbségeink a nyaralás alatt is megmutatkoztak: én folyton menni akartam valahová, zsizsegtem, hogy próbáljunk ki egy újabb medencét vagy szaunát, Bálint ellenben órákig tudott szundítani a nyugágyban. 

Most először voltunk ilyen wellness hétvégén, de azt hiszem, nem ez volt az utolsó. Remélem még sok hasonló élményben lesz részünk együtt. :)

Lediplomáztam!

Szombaton megvolt a CEU-s diplomaosztó ceremóniám (ahol tulajdonképpen még nem kaptunk diplomát, azt ugyanis New Yorkban nyomtatják és onnan küldik csak nekünk postán valamikor ősz felé). A legutóbbi diplomaosztóm során nagyon izgultam, és nem is volt olyan hű de nagy élmény. A CEUs ceremónia más volt (bár itt is ugyanúgy tartottam tőle, hogy mindenki szeme láttára hasra vágódom a magassarkúmban). A CEU diplomaosztóját hagyományosan a MÜPÁban (!) tartják, és egyszerre végez minden évfolyam - idén 692-en voltunk. Ezért mindenki elvileg csak egy vendéget hozhatott, én megkaptam valaki másnak a jegyét, így apu és anyu is eljöhetett megnézni.

Kis csoportkép a diplomaosztó előtt - ez még nem a
teljes évfolyam

Mindannyian kaptunk jelmezt, vagyis fekete talárt és fejrevalót. Maga a ceremónia meglehetősen hosszadalmas volt, de nagyon szép. Már maga a MÜPA is egy impozáns helyszín, és lenyűgöző volt, ahogy megtöltötte a sok-sok végzős (91 országból!) és a rokonaik. Hasonló dísztalárban volt a tanári és a rektori kar. Voltak inspiráló beszédek arról, hogy a CEU olyan értékeket képvisel - jogállamiság, tolerancia, demokrácia - amik a mai világban egyre inkább megkérdőjeleződnek. De mi, kiválóan képzett és éles eszű diákok, majd szorgosan munkálkodunk ezekért az értékekért, és elhozzuk a jobb világot. Maga Soros György, a CEU alapítója is jelen volt és beszédet mondott. A "diplomaosztó" rész úgy nézett ki, hogy minden egyes szak hallgatóit megkértek, hogy álljanak fel, majd vonuljanak a pódiumhoz, ahol a nevükön szólították őket. Akkor kezet fogtak a rektorhelyettessel és a rektorral, majd lementek a színpad túloldalán. Mivel rengeteg szak és rengeteg hallgató volt, ez a folyamat eléggé motorikussá vált, a hallgatók nevét folyamatosan mondták és elég gyors volt a fel a színpadra-kézfogás-át a színpadon-kézfogás-le a színpadról jelenet is.

Látványos volt, együtt voltunk, így nem izgultam annyira. Egy perc volt az egész. Később azonban külön bemondták azoknak a nevét, akik Outstanding Academic Achievement Awardot kaptak, és ekkor fel kellett álljunk a helyünkön, végül megtapsoltak minket. Ez egy izgalmas perc volt, mikor felállhattam a helyemen a MÜPÁban, büszkén az évfolyamelső címemre. A ceremónia végén a rektor úgy búcsúzott tőlünk: "Go out and save the world!"

Borcsával, akivel a leginkább
összebarátkoztam az évfolyamon

A fentebb idézett blogbejegyzésemben az ELTÉ-vel kapcsolatban azt írtam, hogy örülök a lediplomázásomnak, bár nem tartom túl nagy sikernek; diplomát szerezni az ELTE Szociológia szakán nem volt egy kiemelkedő teljesítmény. A CEU-val már más a helyzet. Az egész képzés komoly szakmai kihívásokat támasztott elém, és nagyon sokat fejlődtem. Nagyon örülök, hogy itt tanulhattam, és nagyon élveztem mindent: a tárgyakat, a szemináriumi órákat, a saját kutatásaimat, az írást, a nemzetközi környezetet. Jó érzés volt egy olyan egyetemen tanulni, aminek legerőteljesebb alapelvei az egymás elfogadása, a nyitottság, a demokrácia, és ezek nem csupán üres szólamok, hanem rendre megjelennek az egyetemi élet minden területén. Úgy érzem, a CEUs diploma már jelent valamit, és menőnek számít, ha meglobogtatom későbbi munkáltatóim orra előtt. Ezt a diplomát megszerezni már tényleg teljesítmény volt. Szerettem a CEUt, és szomorú is vagyok, hogy vége lett, de tudom, hogy kapcsolatom az egyetemmel még nem ért véget: a jövőben is szoros együttműködésben fogok dolgozni két oktatóval, visszajárok majd a könyvtárba, itthon pedig az egyetemi logóval ellátott pulcsim és vizes kulacsom emlékeztet majd arra, mi is az alma materem. A végtelenbe és tovább!


UPD.:
Fotók bővebben ITT találhatóak a ceremóniáról, az én kézfogós fotóm a 4. oldalon van (nem egy nagy szám).
A diplomaosztóról készült videó megtalálható ITT, kézfogások 1:09:20-tól, Outstanding Academic Achievement Award hirdetés 1:53-tól. 

Sikerült!

A mai napon sikeresen megvédtem a szakdolgozatomat. Ugyan a háromtagú bizottság nem kímélt, és kiderült, hogy az 'orientation to a homeland' kifejezésben sokkal több van, mint hinném, sok dicséretet is kaptam. A végeredmény: szakdolgozat - A, védés - A, vagyis a lehető legjobb kombináció. Időközben az is kiderült, hogy mivel én végeztem a legjobb eredménnyel az évfolyamon, külön díjban részesülök (Outstanding Academic Achievement Award) amit külön ceremónián adnak majd át nekem a jövő héten.

Ez van, most már semmi sem mossa le rólam a stréber nevet. Egy kicsit azért büszke vagyok. Megdolgoztam ezért.