és még egy esküvő

... az az awkward feeling, mikor a Facebookról megtudom, hogy Dakó Eszter és Nagy Domi (a Szilágyi régi nagy szerelmespárja még az én időmből) összeházasodtak, és ezt a hírt elsőként Gáborral szeretném megosztani.

UPD.: Felfedeztem, hogy erről a párról korábban álmodtam is. :)

Csúszdázáááás!

Hétfőn a mogyoródi Aquaparkban voltunk Shizuval, Dollal és Grimmel, és mivel nyári szünet van, én magammal vihettem Petrát is. Az egész talán még Shizu és Angie ötlete volt, és úgy szerveztük, hogy egy csomó embert bevontunk, de végül a többség nem tudott eljönni, ezért maradtunk ennyien. Nem baj, mert legalább befértünk egy autóba. :)

Én a magam részéről azt vettem észre az utóbbi időben, hogy sokkal kevésbé vonz a strand és a pancsolás, mint gyerekkoromban. Ha el is megyünk, akkor is max. egyszer mártózom, nem áztatom magam és ugrándozom órákig, hanem két tempó után kijövök, és a napon süttetem a hasam, vagy az árnyékban olvasgatok. Ez azt jelenti, hogy egy egész napos strandos program már kevésbé az én világom, de azért nagyon jól éreztem magam. Végül is ez egy csúszdapark, ahol tényleg órákat el lehet tölteni azzal, hogy az ember csak csúszik lefelé a különböző csúszdákon, aztán felcaplat a lépcsőn a tetejére ismét (amitől Petrának még izomláza is lett). Szinte az összes csúszdát kipróbáltuk, a legtöbbet talán ott mentünk, ahol felfújható fánk alakú matracokba ülhettünk kettesével (vagy egyedül), és le kellett magunkat verekedni egy pályán úgy, hogy néha a "megállókban" beragadt az ember, és csak jött és jött a többi matracos, akikkel küzdeni kellett a kijutásért. 

A legtöbb időt csúszdázással töltöttük, de egyszer pihenésképpen játszottunk egy Solo-meccset, és persze ebédeltünk is - mi Petrával az otthonról hozott rántott húsos szendvicset, Dolék pedig óriás lángost, aztán mindannyian vettünk óriás palacsintát is. :) A legjobb az volt, hogy ahogy azt előre mondtam Petrának is, biztos voltam benne, hogy a többiek nagyon jó fejek lesznek és simán megtalálja a hangot velük. A nap végén lelkesen csúszkált velük egyedül is, mikor én már fáztam és inkább leültem egy kicsit olvasni. 

Nagyon klassz kis nap volt, és külön örülök, hogy a végére szuperül lebarnultam - ami inkább égésnek indult, de az Aloe First csodát művelt!

Cellamagány

Néha azon kapom magam, hogy a szingliségemre mint egy letöltendő börtönbüntetésre tekintek, ahonnan előbb-utóbb végre szabadulhatok.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy helyes hozzáállás.

Csók komplexus

Néha előfordul, hogy álmomban csókolózom valakivel, de ilyenkor a csók mindig elképesztő bénára sikerül. Vagy túl nyálas, vagy épp előtte úsztam, és vizet köpök közben, vagy fura a szánk... Lényeg, hogy már sokadjára fordul ez elő.

Vannak sejtéseim, mi állhat a háttérben. Nem állok készen a csávókra. :/

Az első fej lehullt

Mindig, ha valaki jelezte, hogy náluk a volt középiskolai osztályból ennyi meg annyi embernek van már gyereke, én megnyugodva megjegyezhettem, hogy nálunk még csak nem is házas senki.

Na, ennek ezennel vége, ma reggel Virág Dani esküvői fotói fogadtak facebookon. Egyáltalán nem tudtam a nagy eseményről! Az első fej lehullt.

Bókok

Ma az informatikusunk, Bence azt mondta, van bennem valami Lara Croftos.

Ez majdnem akkora bók, mint mikor Gábor hajdani barátnője, Brigi Natalie Portmanhez hasonlított, miután látta a Fekete hattyút.

Mindenki Montenegróba megy

Mindenki. Most épp az a trendi, mint amilyen tavaly Grúzia volt. A vicces, hogy még én is néztem Montenegrót mikor annó Hannah-val nyaralásban gondolkoztunk, csak az nem ilyen út lett volna, szóval már csírájában elvetettem az egészet. 

A legjobban persze az fáj, hogy Bálint is odautazott, ez volt a barátokkal a szokásos többhetes országokat-városokat bejáró trip, csak persze nekem ezúttal semmi közöm nem volt hozzá. Csak néztem az időről időre a szemem elé kerülő Facebook-fotókat, és nem tudtam nem arra gondolni, hogy ezeknek az élményeknek én már nem vagyok részese, de a barátok igen, akik mindig voltak és mindig lesznek, míg az én részem csak kiollózott három év egy egész élettörténetből.

Mindegy. A lényeg, hogy eléggé tehetetlenül tekergek magamban mindig, mikor utazásokról kapok hírt. Éppenséggel két kollégám is épp Montenegróba megy a barátaival, mások a szerelmükkel utaznak, és ha Orsi épp nem vizsgázik őrülten, Izrael köves-patakos tájain kirándul, tavak mellett sátrazik, és szabad tűzön készít poyke-t. Úgy érzem annyival könnyebb lenne, ha nekem is lenne, akivel elutazhatnék. Ha lenne egy párom, akivel természetesen jönne egy utazás. Vagy sokkal inkább ha lenne egy baráti társaságom, akikkel jól érezném magam egy ilyen kalandon. Egy ideig emésztettem magam ezen, és most már kezdek szépen lassan arra jutni, hogy sajnos ez nincs, és valószínűleg nem is lesz, úgyhogy nem érdemes várni rá, ha el akarok utazni, megtehetem egyedül is. A szóló utazásnak tulajdonképpen már egészen nagy divatja van, bőven lehet a neten tippeket fellelni, és hirtelen felbuzdulásból elolvastam most két könyvet is a világgá menésről. Még mindig nem tudom, pontosan mit akarok, hova akarok menni és mennyi időre. Az fix hogy csak pár hét lesz, és valahol közel - nem rögtön Indiával kezdek - és leghamarabb jövő tavasszal kerítenék rá sort. Szóval igenis vannak terveim, és nem hagyom, hogy lehúzzon mások boldog kotori fotója - még ha néha sikerül is. Szóval csak figyeljetek.

Az izraeli katonákkal való interakció traumatizáló mellékhatásairól

Az izraeli katonákkal való találkozás mellékhatása, hogy az ember hirtelen sivárnak és jelentéktelennek érzi az életét, és úgy érzi, nem teljesít elég jól. Ezt tapasztaltam a saját Taglitom alatt, és beszámoltak róla később az interjúalanyaim is (lásd a mellékelt részletet a szakdolgozatomból). Az izraeli katonság (elég pozitív) hatása ugyanis, hogy a 2-3 katonaként eltöltött évben (illetve korábban az erre való készülés során) az izraeli fiatalok az európai társadalmak számára szokatlan érettséget, felnőttséget, kitartást alakítanak ki. Éveken át reggeltől estig feszítik a határaikat mind szellemi mind fizikai értelemben, mindezt pedig olyan nemes elvek által vezérelve, mint a család, a nemzet, a haza védelme. És bár nem minden katonát képeznek tényleges harci szituációra, és jó esetben a többség sosem kerül oda, hogy valóban harcolnia kelljen, mindenki érzi, hogy munkájával egy fontos ügyet szolgál. Az a néhány év kötelező szolgálat tehát, amiről könnyen úgy gondolhatjuk, hogy "csak túl kel lenni rajta", valójában nagyon meghatározza a fiatalok egész további életét, és nagyban hozzájárul egy felelős társadalom kiépítéséhez.

Mikor egy átlagos magyar fiatal - vagy bárki más - ezzel szembesül, automatikusan összehasonlítja magát vele, és súlyosan alulmarad. Még ha valaki szorgalmasan tanul, jó eredményeket ér el, esetleg dolgozik is, sosem érezheti magát annyira menőnek, mint az a 18-22 éves illető, aki akadályokon ugrik át, a sivatagban túrázik, célba lő, kiszámítja a vaskupola optimális működését, vagy éppen helikopteres mentőakciókat hajt végre. Ez sajnos rideg tény, úgyhogy ha nem akar valaki abban megsavanyodni, hogy milyen szar alak, kénytelen terveket kovácsolni a jövőre nézve. Ilyen értelemben egy izraeli katonával való találkozás rendkívül motiváló. Az embernek hirtelen egy csomó minden eszébe jut, amit megcsinálhatna, de eddig nem tette, amiben fejlődhetne, vagy amiben máshogy viselkedhetne, úgyhogy energiával telve tér vissza Magyarországra. Aztán persze minden visszatér a régi kerékvágásba, a kezdeti motiváció elsikkad, és rájövünk, hogy akárhogy is, valahol a mi életünk is vállalható.

"Participants regularly compared themselves to the Israelis, and also Hungary to Israel. A recurring narrative was to frame Israeli youths as responsible adults dealing with serious problems, while young people in Hungary are complaining over every minor grievance. Participants often felt ashamed that their problems are so insignificant, and imagined how they would perform in the place of their Israeli peers:

The military cemetery was quite shocking, because there was this big war last year, and you feel it so close to you if you think about what was your biggest problem last year, going to a summer festival or not… And there was a big war, and 18-25 year old soldiers were fighting, exactly your age… (Anna)

I felt so badly, that we in Europe struggle with various problems, but what are those if you compare them [to Israel], where in order to exist as a country, your closest friends need to die daily on the battlefield at the age of twenty. (Kriszta)"

Pál, Borbála. "(Re)creating diaspora? The impact of Taglit-Birthright Israel on Hungarian participants." MA Thesis, p. 81. Central European University,  2016.