Zene blogolvasáshoz: Enya: Orinoco flow
Visszaértem Portugáliából! Az egész fantasztikusan szuper volt, kicsit nehezen is veszem rá magam hogy mindent leírjak (hosszú lesz!) illetve nem is könnyű visszaemlékezni és összeszedni mindent, annyira sok élményt ért - és persze be kell valljam, máris visszazökkentem az itthoni kerékvágásba. De azért lássuk!
1. nap - március 17. szombat
A gépem csak délután indult, a délelőttöt rendesen végigizgultam. Összecsomagoltam minden cuccom: egy nagy hátizsákot vittem, ami pont megfelelő méret volt ahhoz, hogy felvihessem a gépre, plusz egy kis hátizsákot későbbre, a mindennapi mászkáláshoz. Amikor megérkeztem Portóba, rögtön egész könnyen elnavigáltam a hostelemhez: először metróztam, aztán sétáltam, és közben végig megállás nélkül vigyorogtam. El sem hittem, hogy itt vagyok! A hostel nagyon szimpi volt, de sehol sem volt egy lélek se, úgyhogy egyedül vágtam neki, hogy felfedezzem a már esti várost. Kiderült, hogy minden nagyon közel van, és egyből elkeveredtem azokhoz a fő látványosságokhoz, amiket előre kinéztem magamnak. Visszamentem a hostelbe, és bár korán volt, nem tudtam, mit csinálhatnék, úgyhogy már azt terveztem, hogy lefekszem, mikor megjelent egy szobatárs: egy brazil lány. Vele indultam újra útnak, és rövid séta után beültünk valahova meginni egy pohár portóit. Közben mindenféléről beszélgettünk. Például megtudtam, hogy a nagymamája Olaszországból származik, és mikor Brazíliába ment, egy kis faluban telepedett le, lényegébe véve a falu alapítója volt. Született öt lánya. És volt a faluban egy másik család, ahol meg öt fiú volt, és ezek szépen mind (!) egymásra találtak, így született az ő népes családja... pedig a szülők ki nem állhatták egymást. A hostelbe visszasétálva rögtön lefeküdtünk, és többet már nem is láttam ezt a lányt - másnapra már elutazott.
2. nap - március 18. vasárnap
 |
| Csempedíszítéses templom, street art, jó fej sirályok, Pastel da Nata, folyóparti látkép |
Irány Portó felfedezése! Jó volt, hogy kaptunk reggelit a hostelben, így rögtön teli hassal indulhattam útnak. Reggel esett, úgyhogy jól beöltöztem, ami végül nem bizonyult jó ötletnek, mert nagyon hamar ragyogó idő lett, és egész nap cipelhettem magammal a pulcsijaimat. Elindultam a városban, és szép komótosan sétálgattam, megnézve minden utcát, csempézett házat és háztetőt. Egyszer csak megszólított egy pasi: felismert, hogy az előző nap én ültem mögöttük a repülőn. Én is emlékeztem rá; az unokabátyjával, annak feleségével és kisgyerekével jött el utazni. Mivel a család napirendje a gyerekhez volt kötve, ő úgy döntött, egyedül fedezi fel a várost egy darabig. Együtt mentünk tovább. Nem zavart a dolog, jó volt vele beszélgetni, de néha bosszankodtam: azt például azonnal észrevettem, hogy kétszeres tempóban haladunk, és nem állhattam meg napon nyújtózkodó macskákat fotózni. De azért így is jól telt a délelőtt. Lesétáltunk a folyópartra, át a hídon, majd fel a dombon álló kolostorhoz. Mivel volt útitársam, még rólam is készült néhány kép. Később együtt ebédeltünk a kisgyerekes családdal. Én Francesinha-t kértem, ami egy helyi jellegzetes étel, tulajdonképpen egy jól megpakolt (sült hús, kolbász, sonka...), olvasztott sajttal és sült krumplival tálalt melegszendvics. Borzasztó rossz volt, de szerintem csak rossz helyen ettük. Annak örültem, hogy városnéző partnerem nem hagyta, hogy kifizessem a részem, ahogyan annak is, hogy az ebéd után viszont elváltunk. (Tegnap bejelölt Facebookon; fogalmam sincs, hogy talált meg).
Délután egyedül fedeztem fel a várost. Csodálatos napsütés volt, teljesen elbűvölt a város hangulata. Szűk utcák, csempedíszítéses házak, kint száradó ruha, sirályok, street art. Csak mentem és mentem. Megnéztem egy helyi híres könyvesboltot, a Livraria Lello-t, ami annyira szép belülről, hogy csak belépőjegy ellenében lehet bemenni. Ennek megfelelően elég touristy is, nyüzsögtek odabent a látogatók. Nézelődtem egy helyi kis kirakodóvásáron, ettem a híres portugál péksütiből, a Pastel de Nata-ból, és már késő délutánra járt, mikor nekivágtam egy dombnak a folyóparton, mert úgy tűnt, valami érdekes van a tetején. Itt már tök hulla fáradt voltam, de csak mentem, hogy megnézzem ezt a tuti helyet. Megérte - kiderült, hogy a dombtetőn egy nagyon szép park van kis templommal, szökőkutakkal, és padokkal, csodás rálátással a folyóra.
 |
| Szivárvány a dombtetőről |
Csak azt vártam, hogy megtaláljam a tökéletes helyet, ahol leülhetek és megpihenhetek, és meg is lett! Találtam egy kőpadot, ami mögött egy fa nőtt épp úgy, hogy nekitámaszthattam a hátamat. Zenét hallgattam (különösen Enyától az Orinoco flow-t) és csak bámultam a vizet és a várost. Egyszer csak eleredt a zápor, és mindenki körülöttem fedezékbe rohant. Én is indultam volna, mikor megértettem, hogy a fa, ami alatt ülök, megvéd az esőtől - így maradtam, és nézhettem tovább a még hangulatosabb várost. A zivatar hamar elállt, kisütött a nap, és fantasztikus élményben volt részem - egy óriási szivárvány jelent meg éppen előttem, a víz fölött! Nagyon nagy és élénk volt, és úgy éreztem, egy igazi csodának vagyok szemtanúja ott a parkban, a kőpadon, miközben alig voltak körülöttem emberek. Kábé egy óra alatt összeszedtem magam és hazamentem, aztán aludtam egy jó nagyot.
3. nap - március 19. hétfő
 |
| A Bom Jesus templom |
Bár simán el tudtam volna tölteni még egy napot Portóban csak azzal, hogy lófrálok és élvezem a város hangulatát, erre a napra Braga volt a terv. Ehhez a közeli vonatállomáson kellett vonatra ülnöm. Ez elvileg elég egyszerű művelet, de gyakorlatilag már itt kudarcot vallhattam volna, ha nincs mázlim. Szépen ki volt írva, hogy a vonatom a harmadik vágányról indul, oda is mentem, ott is ki volt írva, hogy ez az én vonatom, fel is szálltam rá. Egy német pasi szaladgált fel-alá a vonaton, és kérdezgetett mindenkit, hogy ez megy-e Braga felé, aztán eltűnt, majd visszajött, és kiderült, hogy nem ez a jó vonat, hanem az, ami a vonatunk előtt van. Bizony, nekem fel sem tűnt, hogy a 3-as vágányon két szerelvény áll bent, és értelemszerűen az fog hamarosan Bragába indulni, ami előrébb áll. Még jó, hogy a pasinak köszönhetően értesültem a dologról, és átszálltam. Ezután egy órás út következett, és megérkeztem Bragába, ami egy vallásos kisváros, amely a templomairól híres. A központ nagyon hamar bejárható, a nagy attrakcióhoz, a Bom Jesus templomhoz viszont buszozni kell. Könnyen kijutottam, és felmásztam a hegyoldalban álló Bom Jesushoz, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a városra. Az idő egyébként elég vacak volt, hideg és szeles, de pont mikor ennél a templomnál jártam, sütött a nap. Délután visszamentem a városba, majd vonatra ültem és hazamentem. Este még sétáltam Portóban, megnéztem a folyót, a fényeket, és némi vacillálás után beültem egy szimpi étterembe halat és bort vacsorázni. Még most is megvan a furcsa érzés, mikor a pincér megkérdezi, hogy egyedül vagyok-e, aztán mikor bólintok, elviszi a szemben lévő terítéket. Érdekes volt ez a kérdés: beülhetek egyedül vacsizni és borozni valahova? Tényleg? A válasz persze igen. Kár, hogy nem volt olyan óriási élmény a dolog, mert a halhoz túl sok spenótot hoztak, és az egész túl nagy adag volt, ráadásul nem volt egészen rendben a pocim - valószínűleg még túlságosan izgultam az egész út miatt. Szerencsére később ez már egyáltalán nem volt probléma.
4. nap - március 20. kedd
 |
| A coimbrai egyetem épülete a toronnyal |
Korán reggel fájó szívvel bár, de otthagytam Portót, és vonatra szálltam Coimbrába. Itt várt rám a couchsufringelés, úgyhogy nagyon izgatott voltam. A hostom, Carolina nagyon aranyos volt, és kijött elém az állomásra. Elmentünk a lakásához, ahol lerakhattam a cuccom, majd együtt vágtunk neki a városnak. Coimbra legfőbb nevezetessége egy híres, régi egyetem, könyvtárral, templommal, toronnyal. Minden egy helyen van, és egy belépőjeggyel megtekinthető. A könyvtár tényleg bámulatos volt, az egyetem is tetszett - a mai napig vannak itt órák, és volt egy csodás előadó, ahol állítólag évekre előre kell foglalni, ha ott szeretnéd megvédeni a doktori disszertációdat. Felmentünk a toronyba is, ahova hihetetlen szűk csigalépcsőn át vezet az út - kötelesek is megkérdezni a jegyirodában, hogy nem vagyunk-e klausztrofóbiásak. Fentről viszont nagyon szép a kilátás a városra. Miután megnéztünk mindent, megebédeltünk. Az egyetem újabb kampuszai is a közelben vannak, és Carolina elvitt az egyetemi menzára, ahol 2,40€-ért ehettem hamisítatlan háromfogásos menzai ebédet.
 |
| Templomkerengő |
Később egy időre elváltunk: ő a közeli botanikus kertbe ment, mivel biológiát tanul, és itt gyakornokoskodik. Én nekivágtam a város többi részének. Megnéztem egy templomot, amelynek különösen a kerengője volt csodálatos, de Portugália első két királyát is itt temették el. Ezután átszeltem a folyót, és (távolról) megnéztem egy régi monostort is. Ezután már indultam is vissza, hogy odaérjek a botanikus kertbe, ugyanis délután volt egy üvegház megnyitója, amin Carolinával közösen vettünk részt. A beszédekből kiderült, hogy ez Portugália legnagyobb üvegháza! Ez nagyon vicces volt, ugyanis semmi extra nem volt az egészben: egy üvegből készült házikó volt csupán egy adag cserepes növénnyel. De mégis - elmondhatom, hogy ott voltam, mikor megnyílt Portugália legnagyobb üvegháza! Ezután hazamentünk, zuhiztunk (végre hajmosás!) és elindultunk egy nem mindennapi esti programra. Carolina feminista aktivista, és sokat jár egy helyi feminista klubba, ahol épp aznap estére szerveztek valami felolvasóestet. Volt kedvem, így hát vele tartottam. A hely, ahova elvitt, egy közösségi térré alakított lakás volt, ahol egyébként tényleg laknak is páran - kicsit a Mózes Házra emlékeztetett. A dekorációja fantasztikus volt, mindenhol képek, üzenetek a falon, jópofa bútorok és tárgyak. Kábé húszan voltunk, mindenféle életkorú, hátterű, bőrszínű nő, meg néhány férfi is. Bemutatkoztunk, és elindult a felolvasás, ami két órán át tartott. Ezalatt szinte mindenki olvasott fel részleteket általa hozott könyvekből. Én persze egy szót sem értettem, mégis jó volt figyelni és hallgatni az ismeretlen szavak zenéjét. Tea és süti is volt! Már jó késő lett, mire hazaértünk. Carolina három másik lánnyal lakik együtt, mindenkinek külön szobája van. A lakótársakkal nem találkoztam. Carolina szobájában aludtam, volt egy tök jó matraca és hálózsákja. Hiába bugyolálódtam be, nagyon hideg volt. Mintha a prtugálok nem éreznék a hideget, egyik szálláshelyemen se volt rendes fűtés, pedig az időjárás még megkövetelte volna. Carolinánál is lefagyott az orrom (!) és sokat kellett feküdnöm kis gombócban, mire felmelegedtem. De végül csak sikerült aludnom egy jót.
5. nap - március 21. szerda
 |
| Palota, kilátás, vízeséses lépcsősor és pálmaliget a Bussaco erdőben |
Erre a napra azt terveztem, hogy meglátogatom a Bussaco erdőt, ami egy varázserdő Coimbra közelében. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy nem tudtam, hogy is jussak el ide pontosan, de gondoltam, Carolina majd segít. Ezzel szemben mikor először említettem neki, hogy ide szeretnék jönni, fogalma sem volt semmiről - Bussaco erdő? Az meg mi? Így hát együtt jártunk utána a dolognak, ő pedig annyira kíváncsi lett, hogy velem tartott. Ez nagy segítség volt - nem tudom, egyedül is boldogultam volna-e. Reggel korán keltünk, hogy elérjük a buszunkat, ami csak egy közeli városba vitt, ott kellett átszállnunk egy mikrobuszra, ami elvitt az erdő bejáratához. Ez tulajdonképpen egy nagy park, ami arról híres, hogy a közepén egy nagyon díszes kastély áll, ami ma hotelként üzemel. Körülötte az erdő attól varázslatos, hogy régen szerzetesek éltek itt és sok különleges növényfajt telepítettek ide, amelyek ma is láthatók a régi épületek romjaival együtt. Rövid sétával el is értük a kastélyt, az információs irodában pedig kaptunk egy térképet az erdőhöz, ami nem bizonyult túl hasznosnak, mert annyi látnivaló volt mindenfelé, hogy állandóan nézegetnünk kellett. Végül felismertük, hogy az erdő nem túl nagy, ezért egyszerűen csak sétáltunk, és végül el is jutottunk szinte minden olyan helyre, ami érdekelt. Az erdő nagyon más volt, mint ami nálunk Magyarországon van, és találkoztunk pálmaligetekkel, bambuszokkal és cédrusokkal is. Voltak kis kápolnák, egy csodás lépcsősor, amely egy vízesést fogott közre, tavak, hattyú, romok... Az egész nagyon szép volt! Felmásztunk kilátópontokra is, az egyetlen, amit nem találtunk meg, egy hatalmas kereszt volt, amit fogalmunk sincs, hogyan kerülhettünk el, mindenesetre sikerült. A séta után visszatértünk a kastélyhoz, és kávé és süti mellett hevertük ki a fáradalmakat. A hazajutás tömegközlekedéssel nem lett volna egyszerű - minden nagyon ritkán jár - ezért taxit hívtunk, ami elvitt a legközelebbi városba, ahol pont elértük a Coimbrába tartó vonatot. Végül egész hamar, ebédidőre hazaértünk, és Carolina főzött nekem vegán tésztát. :)
 |
| Carolina és én |
Kényelmes összecsomagolás után elsétáltam a vonatállomásra, és felszálltam a Lisszabonba tartó vonatra. Mikor a város közelében elkezdtünk a vízpart mellett suhanni és megláttam a folyót, szuper izgatott lettem! Az állomástól húsz percet kellett gyalogolnom felfelé a szállásomig, de már azalatt elvarázsolt a sok szűk utca, csempedíszítéses ház, és persze a lemenő nap fénye. A hostel, ahol megszálltam is király volt. Némi keresgélés után esett a választásom a Johnie's Place-re, ami jó helyen feküdt, olcsó volt, és a review-k alapján nyugis helynek tűnt. Abszolút az is volt! Mikor betoppantam, úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezett. Egy csendes, kellemes hangulatú hely volt, többnyire privát szobákkal, és egy hatágyassal, ahol a következő hat napon laktam. Szerencsére a legtöbb nap ez a szoba sem volt tele. Berendezkedtem, és egy kis sétát tettem a környéken - nem sokkal a hostel fölött ugyanis rögtön egy kilátópont helyezkedett el, ahonnan láttam a folyót, a várost és a közeli Szent György várat is. Végre megérkeztem Lisszabonba, ahol az utazásom nagyobb részét töltöm majd!
