Cicafülek

Mennyivel szebb a világ egy cirmos cica két füle között szemlélve!

Elköltöztem!

Az imént elolvastam azt a több mint hét évvel ezelőtti blogbejegyzést, amit az Amszterdamba költözésem első napján írtam. Most ugyanis megint eszembe jutott Amszterdam, és különösen az a félelem, amit akkor éreztem, amikor teljesen egyedül egy halom cuccal felszálltam a repülőre, hogy egy teljesen ismeretlen városban, ismeretlen emberekkel, ismeretlen egyetemen töltsem az elkövetkező öt hónapot. A mai napig emlékszem arra a megfoghatatlan zsigeri rettegésre, ami akkor lett úrrá rajtam, amikor ültem a kollégiumi szobámban az ágyamon, bámultam kifelé az ablakon, és fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz.

Azért jutott most ez az eszembe, mert ismét valami hasonlón megyek keresztül, pedig ezúttal nem kellett elhagynom az országot, sőt, még a városomat sem. De elköltöztem, igazi felnőtt életemben először, és ahogy nagyi mondotta volt, ezúttal minden bizonnyal véglegesen, hiszen kicsi az esély, hogy tartósan visszatérek még a szülői fészekbe. Az a korszak most lezárult.

Az egész egy borzasztóan hirtelen jött ötlet eredménye. A tavalyi évzáráskor lamentáltam azon, hogy mi is van ezzel az elköltözéssel, miért nem költöztem még el, mit is kéne tenni, miért olyan nehéz ezt megugrani stb., és január elején egyszer csak éreztem valami löketet, és anélkül, hogy igazán belegondoltam volna, mit teszek, közöltem a családommal, hogy lelépnék. Az apropót az adta, hogy a Haveros kolléganőm, Zsófi keresett éppen lakótársat.

A hirtelen ötlet eredményeképpen jutottam egy olyan lakásba, ahova korábban sosem gondoltam volna, hogy költöznék. Pesten (!) vagyok, az Árpád hídon is túl (!), egy meglehetősen lepukkant lépcsőházú házban. Viszont nagyon közel a metró, a szobám hatalmas, és elég kedvező a bérleti díj. Zsófival is nagyon jóban vagyunk, úgyhogy remélem, jó lakótárs lesz. És a cicák iránti rajongásunk is közös.

Igazából mostanáig bele sem gondoltam, mivel jár ez a költözés, és azt hiszem, most sem fogtam még fel. Annyira lekötnek a mindennapok, meg az alap stressz, amivel a Centropa jár, hogy ezen már nem is volt időm gondolkodni. Egyszerűen csal elhatároztam, és kész - tegnap pedig összecsomagoltam, és a családom közreműködésével áthoztam a cuccaim jórészét. Ma pedig rengeteg pénzt otthagytunk az IKEÁban és az Auchanban, és teljesen berendeztük a kis vityillómat. Legalábbis annyira, hogy aludni lehessen benne. A mai éjszakát már itt töltöm.

Szóval itt ülök a kanapémon, a szokásos pokrócba bugyolálva, az újonnan vett lámpa alatt, és megint egy kicsit hasonlóan érzem magam, mint azon a bizonyos első amszterdami napon. Egyszerűen nem tudom, hogy mi lesz - ami mókás, hiszen okkal tehetné fel bárki a kérdést: miért, mi lenne? Természetesen holnap felkelek majd és ugyanúgy dolgozni megyek, és ugyanúgy fogok fürdeni és fogat mosni, jógázni és könyvet olvasni, mint korábban. Mégis azt érzem, hogy hirtelen nem tudok magammal mit kezdeni. Nem tudom, hogyan telnek a reggelek, ha apu nem vár teával, amikor álmosan kitámolygok a szobámból. Nem tudom, hogyan telnek el az esték, ha nem nyüzsög odakint a családom, akikhez bármikor lehet csatlakozni a tévé elé. 

Szerencsére, mivel egyszer már keresztülmentem ezen, pontosan tudom, hogy mi fog történni. Megtanulok gondoskodni magamról, bevásárolni és főzni, és új recepteket fedezek fel. Átalakulnak az emberi kapcsolataim, és új ismertségeket és barátokat szerzek. Valószínűleg közelebb kerülök ahhoz, hogy milyen otthont is szeretnék, ha egyszer tényleg saját lakásba költözöm. Több időm jut magamra, és megtudok magamról pár új dolgot is. Magabiztosabb leszek, bátrabb, és egy kicsit felnőttebb. 

Szóval jó lesz, de most azért furcsa még. Egy kicsit félelmetes. És hiányzik az anyukám. 

Egy jó fotó örömei

Anyu: Ez a kép baromi jól sikerült! A kollégáim áradoztak!

Bori: Igen, láttam is, hogy kiraktad Facebook sztoriba(!!!)! Én beállítottam telefonomon háttérképnek, és kitettem Instára!

Apu: Én kicseréltem azt a nagy képet az irodámban!

Petra: Én kiraktam Insta fókuszba!

...egy kicsit lelkes a család, hogy sikerült egy jó fotót lőni (na jó, egy kicsit azért is, mert Orsi néhány napot itthon volt). 

Generációk

Életképek a családi asztalnál: az egyik végén Orsi és Mimi az eljegyzési gyűrűkről társalog, a másik végén szüleim generációja a nyugdíjas lét örömeiről.

Egy jó szilveszter...?

Lehetséges volna, hogy volt egy olyan szilveszterem, ahol jól éreztem magam? Hihetetlennek tűnik, de igaz. 

Az újév előtt megint megjártam a szokásos lelki hullámvasutat, hogy mit is kéne csinálnom, kivel kéne lennem, a családom elutazott, legyek inkább otthon egyedül, nem, inkább buliznék, de kivel, nincs senki, akivel mennék, stb., de végül egész lendületesen kipattantam ebből a mentális gödörből, és eldöntöttem, hogy jól érzem magam, ha törik, ha szakad.

Az estét nagyinál kezdtem, bizony, mert az jutott eszembe, hogy ha már ő is egyedül van szilveszterkor, meg én is, akkor miért ne mehetnék fel hozzá. Úgyhogy este kilenckor beállítottam a nagyon szép ünnepire hangolt lakásába, ahol kabarét néztünk, bólét és pezsgőt ittunk, és maradék bejglit majszoltunk hozzá. Nagyi nagyon örült, hogy benéztem, és hasonlóképpen voltam ezzel én is. Jó kis alapozás volt ez.

Tizenegykor átzarándokoltam Pestre Gáborék törzshelyére, a Game Up pubba, ahol viszont örömömre nem volt ott az egész régi társaság, csak Gábor, Gergő, Atesz és a barátnője, Barbi. Így családias hangulatban sikerült pár tátrateával megalapozni az estét, ráadásul egy ponton megjelent SZIRMAI GERGŐ, igen, jól látjátok, Szirmai Gergő egyszer csak csatlakozott a mellettünk lévő társasághoz, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik, valahányszor Gáborral találkozom, Szirmai Gergőbe botlok? Bár nagyon lelkes lettem a gondolattól, az univerzum leveheti rólam a kezét, ugyanis egy adag alkohol és emelkedett bulihangulat sem tudott rávenni arra, hogy megszólítsam (mert őszintén, mit kellett volna tennem? Akinek van tippje, várom a kommentekbe...) Az éjféli koccintás és a himnusz félszeg végigállása után pedig már nem is maradtunk sokáig, hanem indultunk tovább a Dürer kertbe goázni.

Igen, goázni! Úgy tűnik, a goázós időszak szépen-szépen visszatér. Marcellal is voltunk egy közös bulin egy másfél hónapja, és most ismét a neonfényekkel kidekorált barlangokban találtam magam. Annyira jó volt ismét csak bulizni, és kivarázsolni magamból az elmúlt év stresszét! Nem is jöttem el reggelig, amikor Gergő hazakísért (nem a Szirmai Gergő, a másik. Előbbivel sajnos a bulin már nem találkoztam, bár eljátszottam a gondolattal, hogy ha odáig követett volna, akkor már igazán csinálok valamit). Az egész este folyamán igazán tündérbogyó volt velem.

Új év, új évtized, lendületes kezdet! Hajrá 2020!

My Year 2019

Bár alig nézek a blog felé, az évértékelés nem maradhat el, következzen tehát egy poszt 2019-ről. Tavaly azt jósoltam, hogy 2019 egy "izgalmas év lesz, amiben egyre jobban érzem magam és egyre boldogabb vagyok." Ez többé-kevésbé be is következett, bár néhány várt dolog elmaradt, míg bekövetkezett néhány igencsak váratlan esemény. Lássuk!

Január elején Izraelben voltam Orsinál illetve egy Centropa-szeminárium kapcsán. Elkezdtem intenzíven dolgozni a Tom Lantos Intézetnek végzett kutatásomon, és interjúkat készítettem olyan szervezetek képviselőivel, akik a zsidóság témájában oktatnak. Voltam vidéken is, és általában elég érdekesnek találtam az egészet. 

Februárban folytattam a Tom Lantos melót. Valentin-napon szokásos módon találkoztunk az elvált nőcikkel, és igazán remek céklalevest készítettünk. A hónap végén Isztambulba utaztam egy Centropa szeminárium miatt, de ha már ott voltam, maradtam pár napot és megnéztem a várost Marcellal és Andrással. Klassz élmény volt, de azt kell mondjam, hogy elég, Isztambul nem lesz a kedvenc városaim között. 

Az isztambuli út március elejébe is átlógott. De ezzel nem volt vége az utazásoknak, nem sokkal később egy hosszúhétvégét Madridban töltöttem, ahol részt vettem a Crystal Fighters koncertjén, és imádtam csak bóklászni a már tavaszra hangolt városban. Hazaérve meglátogattam Verschitz Palit, nagyi öccsét, akivel beszélgettem kicsit a család történetéről - ezt tök jól fel lehetne dolgozni, csak sajnos semmi időm nem volt eddig rá. Részt vettem egy hétvégi képzésen a Stories that Move felülettel kapcsolatban, és persze megünnepeltük Petra és Eszter szülinapját is. 

Áprilisban egész sok program volt: jártam Miskolcon, ahol Eliza babát látogattuk meg, és Debrecenben, ahol a karácsonyt ünnepeltük meg Shizuval és Serennel. Húsvétkor vendégül láttuk Zsuzsiékat, de megünnepeltem a Szédert is, nem csak a családdal, hanem Marcell baráti társaságával is. Az egyik hétvégén kiruccantam Grazba Hannah lánybúcsújára: festettünk képet, barlangi csúszdáztunk, vacsiztunk, buliztunk. A hónap végén anyu és apu Írországba utaztak, úgyhogy ketten maradtunk Petrával csajpartizni.

Májusban 27 éves lettem, amit részben azzal ünnepeltem meg, hogy elmentem a Charity Fest nevű szabadtéri rendezvényre, ahol jótékonyságból bográcsos Shakshukát főztem az Adománytaxi nevében. Véget ért a héberkurzusom, amit egy záróbulival ünnepeltünk meg az egyik osztálytársamnál. Megvolt az EP választás némi reményre okot adó Momentum és DK-sikerrel. A hónap végén beköltöztem nagyihoz, hogy segítsek neki, amíg el nem jutunk a csípőprotézis-műtétig. 31-én ismét Ausztriába utaztam. 

Azért utaztam ismét Ausztriába, mert június 1-én volt Hannah esküvője! Ami persze nagyon szép volt, és nagyon örültem, hogy ott lehettem, még ha kicsit egyedül éreztem is magam kísérőpartner nélkül a sok osztrák között. Júniusban történt egy szomorú esemény: meghalt Pista bácsi, a család legidősebb tagja, akit a Kozma utcai zsidó temetőben temettünk el. Magdolnagyinak sikeresen lezajlott a műtétje, így visszaköltözhettem haza, de továbbra is gyakran látogattam őt a kórházban. A hónap végén megünnepeltük Petrával a tanév lezárultát, majd pedig egy evezőtúrára mentem Marcell barátaival. Éreztem valami sorsszerűt abban, hogy ismét evezőtúrán vagyok, de hiába vártam, nem találtam meg életem szerelmét. 

Még a vízitúra alatt értesültem róla, hogy Zsuzsa nagyi, aki már régóta betegeskedett, itt hagyott minket. A temetése július elsején volt, a szomorú alkalomra Orsi is hazautazott Izraelből. Idén részt tudtam venni a Budapest Pride-on, csak egy nappal később kellett ugyanis Berlinbe utaznom a Centropa Summer Academy-re, ami ezúttal is nagyon jól sikerült. Hazatérve részt vettem Lakijani intenzív tánckurzusán, majd pedig Nagyvelegre utaztam a szokásos varázslatos nemtáborozásra. 

A nyaralás folytatódott, augusztusban Angyalin is sokat időztünk, ami igazán szuper volt. Az ott tartózkodásunkat kifejezetten bearanyozta Steve kutya is, aki pikk-pakk a család kedvence lett. A hónap végén volt a Haver leányfalui csapatépítő találkozója. Persze dolgoztam is, de összességében nagyon pihisen telt a nyár. Hosszú idő eltelte után ismét találkoztam Bálinttal, ami egy kifejezetten "semmilyen" találkozó volt. Az idő tényleg múlik. 

A szeptember is igazán eseménydúsan telt. Voltam Gábor szülinapján, ahol ismét találkoztam Bálinttal és a régi társasággal, Gergővel pedig azóta rendszeresen össze-összefutunk. Zsuzsinak megvolt a közös főzős-borozós lánybúcsúja, hónap végén pedig az esküvője Tomával, ahova szintén hivatalos voltam pár régi osztálytárssal, és fantasztikusat buliztunk. Egy képzés miatt a szlovák Liptószentmiklósra utaztam, ott tudtam meg Skype-on, hogy Marcell elhagyja a Centropát, és ha szeretném, én lehetek az új ügyvezető. Szeptember 24-e volt a 10.000 földi napom.

Októberben teljesen lekötötte az energiáimat a Centropa körüli felfordulás. Szlovákiából hazatérve elvállaltam a pozíciót, amitől Szilvi kiborult, az irodában tök feszült lett a hangulat, és hirtelen el kellett kezdenem azon dolgozni, hogy átvegyem Marcell feladatait, miközben a sajátjaimat befejezem. Voltam kuratóriumi találkozón, pénzügyi megbeszéléseken, és elkezdtünk új kollégát keresni. A szlovák út folytatásaként még kellett az Artemisszióval ötletelni, illetve foglalkozásokat tartani demokrácia és média témában, amit amúgy nagyon élveztem, de kár, hogy épp ilyen sűrű időszakra esett. 13-án megvoltak az önkormányzati választások, és nyert Karigeri, aminek az eufóriája még mindig kitart. A hónap végén Moldovába utaztam egy szemináriumra, és megdöbbentő volt, micsoda porfészek az ország. 

A november Marcell távozásáról szólt. Volt egy búcsúbulija Bécsben, aztán egy karaokés parti itthon, voltunk egy közös Ace Ventura goabulin, aztán Marcell el is utazott Ázsiába. Szilvi dérrel-dúrral elporzott az irodából, az új kolléganőnk, Tina viszont elkezdte a munkát. Kifejezetten gyomorgörcsös hetek voltak ezek, de azért minden rendben ment. Megszerveztem még a zárókonferenciát ahhoz a Luca-féle kutatáshoz, amit 2016 őszén és 2017 tavaszán végeztünk. Lucával igazán klassz volt együtt dolgozni, és az eredmények is nagyon izgalmasak. A hónapban Magdolnagyi 90 éves lett, amit közösen ünnepelt az egész nagy család. Anyunak is szülinapja volt, amit egy szuperül sikerült Urban go-s városi kincskereséssel ünnepeltünk. A hónap végén megint utaztam, ezúttal Lublinba, ami egy gyönyörű város, de sajnos a szeminárium programja elég béna volt. 

Decemberben Shizuval meglátogattuk Serent Debrecenben, és előrehoztuk a karácsonyt is, így úgy tűnik, ezúttal nem tolódik áprilisra az ünneplés. A Centropa háza táján volt egy kiállításmegnyitó, és igyekeztem elindítani minél több folyamatot, és átadni őket Tinának, így az évzáró Hanukánkat már ő szervezte. Véget ért a Tom Lantosnak készült kutatásom, sajnos elég szomorú módon. A kutatás és a tanulmányírás márciusig (!) tartott volna, ez végül borzasztó sokat húzódott, mert az év során hárman is elmondtak a TLI-nél, és mindig várnom kellett, majd új emberekkel dolgoznom. A munkámat borzasztóan kritizálták is, és hamar elég keserűvé vált ez együttműködés. Végül egy új pályázat és a projekt fókuszának eltolódása miatt be sem kellett fejeznem a tanulmányt, és nem is fog megjelenni sehol, de legalább egy tisztességes plusz összeget kiharcoltam magamnak. Soha többé Tom Lantos! És szintén soha többé az ide-oda repkedés. A Haver kérésére ugyanis voltam 2 napra Varsóban is, amit már igazán a hátam közepére kívántam. Szerencsére december 20. óta szabin vagyok, feléje sem néztem a munkának, csak ünneplünk, eszünk, és filmeket nézünk. A család az év utolsó napjaira elutazott, de én maradtam, úgyhogy van néhány nyugis napom itthon, mielőtt ismét bele kéne csapni a lecsóba. 

Az év legizgalmasabb eseménye kétségkívül a "jókor voltam jó helyen" előléptetésem, ami teljesen váratlanul ért, épp akkor, amikor úgy éreztem, nagyon jól megvagyok a kényelmes kis fészkemben. Az akcióval valószínűleg a sors akart fenéken billenteni, hogy idő lenne már a továbblépésre. Egy hónapja ment el Marcell, és azóta minden rendben. Úgy tűnik, az új kolléganővel jól kijövünk, de rengeteg a teendő, és eddig még nem is vágtam igazán bele abba, ami a feladatom: a pályázatírás, beszámolás, pénzügyek felügyelete. Marcell jó anyagi helyzetben hagyta ott a Centropát, de azért rendesen be vagyok tojva a felelősségtől, és azt hiszem, ez a terület nem is kifejezetten olyasmi, amit élveznék, ezért lehet, hogy miután beletanultam, tovább is passzolom majd. Összességébe véve nagyon örülök és hálás vagyok ezért a lehetőségért és bizalomért, de félek is, sok lesz az új kihívás, és mindenekelőtt meg kell találnom, milyen is az én vezetői stílusom, az én egyéniségem, az én terveim ügyvezetőként. Ez mint 2020 feladata lesz.

A kinevezésemmel együtt véget ért az az idő, hogy plusz melókat, projekteket vállaljak el. Most a Centropára kell koncentrálnom, és ezt nem is bánom. Az utóbbi hónapokban így Haver foglalkozásokat sem tudtam igazán tartani, de továbbra is lelkes önkéntes vagyok, nagyon szeretek a Haverhez és a HUB csapathoz tartozni. 

Az idei év legnagyobb teljesítménye és legjobb hozadéka részemről, hogy tényleg sikerült túltenni magam Bálinton. Eltűnt minden rossz érzés, és még jól el is vagyunk egy társaságban, ami év végén elő is fordult párszor. Nagyon szuper érzés fellélegezni, megszabadulni attól az állandó szomorúságtól, ami olyan sokáig velem volt. Ezzel párhuzamosan elkezdett foglalkoztatni a párkeresés témája, és úgy érzem, ismét készen állnék rá. (Az idei posztjaimat átnézve megdöbbentett, hogy abból a kevés írásból milyen sok szól erről a témáról). Eddig nem jártam túl sok sikerrel, úgy érzem, hogy akit keresek, az annyira ritka és különleges, hogy nem is lehet ott minden bokorban. Úgy érzem nyitott vagyok, de nem pontosan tudom, mit tehetnék azon kívül, hogy várok. Elkezdtem ugyan társkeresőzni, de nem igazán jött be a dolog, úgyhogy mostanra tulajdonképpen eluntam. És az is tény, hogy valójában jól megvagyok egyedül. 

Szomorú, hogy ennyi haláleset volt a családban idén, és Pista bácsit és Zsuzsa nagyit is elvesztettük. Annak viszont örülök, hogy közelebb kerültem Magdolnagyihoz. Most már egészen távolinak tűnik, de júniusban tényleg egy bő hónapig nála laktam, és azóta is heti rendszerességgel beszélünk és találkozunk. Most azon dolgozom, hogy beszkenneljem a családi fényképeket és megírjam nagyi élettörténetét. Sajnos neki is sok nyavalyája van, de azért a körülményekhez képest jól van, és remélem, még sokáig velünk lesz. 

Sokat utaztam az idén, közülük a legjobb Madrid volt. Annak is örülök, hogy láthattam Isztanbult, illetve nagyon tetszett Lublin is, ahova úgy tűnik, egy szeminárium kapcsán jövőre is visszatérek. Arra is rájöttem viszont, hogy fáraszt a rendszeres, rövid idejű oda-vissza utazgatás, így ahol lehet, ezeket inkább igyekszem elkerülni.

Az életmódomban is történt néhány apróbb változás. Szinte teljesen felhagytam a húsevéssel, és flexitáriánus lettem, ami azt jelenti, hogy eszem ugyan néha húst, de a legtöbbször vega módon étkezem. Engem sem került el a klímakatasztrófa rémképe, így próbálok környezettudatos lenni. Átvettem pár zero waste trükköt, csomagolásmentes sampont és dezodort használok, kimérősen veszek testápolót és hajbalzsamot, karácsonyra safety razor-t kértem az eldobható borotvák helyett, és én is környezettudatos termékeket adtam a családnak. Persze tudom, hogy amit csinálunk, az vajmi kevés, de igyekszem fokozatosan bevezetni a változásokat, és erre a család is többé-kevésbé vevő. Továbbra is rendszeresen jógázom, amit imádok, de persze időről időre felmerül, hogy jó lenne valami aktívabbat is csinálni, hogy még sportosabb legyek... ez egyelőre várat magára.

Aki elolvasta a tavalyi évzáró bejegyzésemet, láthatta, hogy teljesen biztos voltam benne, hogy 2019-ben elköltözöm itthonról. Ez végül nem valósult meg, és annyira nem haladt előre a dolog, hogy el kellett gondolkodnom azon, miért is történik ez. Arra jutottam, hogy egyszerűen a klasszikus fiatalt játszom, aki fél a felnövéstől. Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy igazán remek családom van, akik szeretnek, támogatnak, és az esetek többségében kifejezetten jó itthon lenni. Kényelmes is, de azt hiszem, nem azért vagyok még mindig itthon, mert jó, hogy valaki ebédet főz nekem, hanem azért, mert nem tudok elképzelni egy olyan otthont, amiben a szüleim és Petra nincsenek benne. Csendesnek és valahogy nagyon magányosnak tűnik, pedig látom a külön élés jó oldalait is. Szóval egyszerűen betojtam, motivációmat vesztettem, ráadásul elbizonytalanodtam a magas lakásáraktól és attól, hogy fogalmam sincs, hova költöznék, és inkább hagytam az egészet a fenébe.

2020-ra viszont az a tervem, hogy erőt veszek magamon, és tényleg elköltözöm. Most, hogy jobban megvizsgáltam az ezzel kapcsolatos érzéseimet és ráébredtem, hogy mi tart vissza, úgy érzem, sikerülni is fog. De tényleg találni kéne egy nagyon klassz kecót. Ha összejön, akkor persze rengeteg ezzel kapcsolatos teendő és változás vár rám.

Biztos, hogy folyamatos izgalmat, kihívást, (stresszt) jelent majd az új pozícióm a Centropánál. Úgy saccolom, hogy szükségem lesz az egész évre, hogy beletanuljak (sőt, igazából szerencsésnek érezhetem magam, ha egy év elég lesz), de remélem, mindez rengeteg fejlődést is hoz majd magával.

Remélem, hogy jövőre ilyenkor már párom is lesz. Nem mondom, jó így egyedül, és tök szuper, hogy végre kihevertem Bálintot is, de végre készen állok valaki újra. Miközben optimista vagyok és hiszek a sorsszerűségben is (készen állok, akkor majd tuti bevonzok valakit!) elbizonytalanít, hogy a megfelelő pár nem biztos, hogy a sarkon lapul. Igazából senki sem tudja megmondani, mennyi idő kell ahhoz, hogy találjak valakit. Mást nem nagyon tehetek, mint hogy várok. 

Mivel új évtizedbe lépünk, sokakon erőt vett a "jaj, már elmúlt tíz év!" nosztalgia. Érdekes, hogy rajtam nem, bár talán később sor kerül erre. 2010 meglepő módon egyáltalán nem tűnik távolinak. Pedig sok minden történt azóta: 2010-ben érettségiztem, akkor mentem egyetemre, akkor szakítottunk Gáborral, és azóta történt meg tulajdonképpen a felnőtté válásom: Amszterdam, a tanulmányok, a párkapcsolatok, a munkáim. Jó sok minden, amire nem mondom ugyan, hogy "mintha tegnap történt volna", de mindenesetre elég élénken élnek még az emlékeimben. És ha nem csak az emlékekre vagyok kíváncsi, nincs más dolgom, mint visszaolvasni ezt a blogot - 2020-ban ugyanis a blog is éppen 10 éves lesz! :)

Kedves blogolvasók, nagyon boldog új évet kívánok nektek 2020-ra! Teljesüljön minden álmotok! 

Kapcsolatok árnyai

Tegnap Chozról álmodtam. Ami ritkán fordul elő, de ezek általában nagyon pozitív álmok, és kicsit furcsa utánuk felébredni - ki tudja, miért ássa elő a tudatalattim néha ismét ezt a kapcsolatot.

Szóval ma megint a fejemben járt Choz, és megnéztem a Facebook profilját (amit szintén megteszek néha) amiből megtudtam, hogy az ősszel megházasodott.

A felesége egy nagyon régi barátja, akivel még én is találkoztam párszor, mikor még együtt voltunk. Emlékszem, hogy Choz vett neki egy macis kulcstartót, mikor nálam járt Amszterdamban. De akkor még eszébe sem jutott, hogy ne barátként tekintsen rá. Nem is emlékszem nagyon arra a lányra őszintén szólva.

Furcsa. A sors útjai kifürkészhetetlenek.

És ha már felmerül a kérdés, hogy én hogy érzem magam: egy kicsit felkavart a dolog. Ami szintén furcsa. Még mindig van a polcomon rólunk egy közös kép, amit tőle kaptam (kétoldalas kép, és amin ketten vagyunk, a fal felé fordul, de valahogy sose jutottam el odáig, hogy kicseréljem) a radiátoromon pedig szintén van egy tőle kapott "Jó így együtt" hűtőmágnes.

Mi értelme volt ennek az egésznek...?

Romantikus könyvek vs. valóság

A karácsony jingle-bellt dúdolászó szelleme kellőképpen álmodozó hangulatba ringatott az utóbbi napokban, úgyhogy elpuhultam, és a minap a könyvtárban lekaptam a polcról Katie Fforde "Karácsonyi lakoma" című novelláskötetét. (Ha valaki nem tudná, Katie Fforde a romantikus női irodalom koronázatlan királynője). 

Na most azt nem vártam, hogy valami magasröptű irodalmi alkotást fogok olvasni, de valahogy egész kellemesek a történetek - holott, ahogy az elképzelhető, meglehetősen bugyuták és sablonosak. Egy fiatal lány karácsonyi bevásárlókocsija irányíthatatlanná válik, és épp egy jóképű idegennek megy neki; egy másik hölgy adományboltjába téved be gatyáig ázott, kisportolt maratonfutó; egy másik, összetört szívű leányzó pedig tévedésből (!) megölel (!) valakit az utcán, akiről aztán kiderül, hogy ezt cseppet sem bánja, sőt, meghívja egy italra a lányt.

Egytől egyik borzasztóan butuska találkozási helyzetek, de semmiképp sem újak. Bőven találkozhattunk velük más regényekben és a romantikus filmek vásznain. És itt jön a bibi, ugyanis rájöttem, hogy a romantikus találkozásokról alkotott elképzeléseinket ezek a történetek befolyásolják - miközben a világon semmi közük a valósághoz.

Legalábbis az én életemben.

Amióta szingli vagyok, több tucatnyi hasonló találkozásban volt részem (jó, idegeneket nem ölelgettem az utcán) de sosem lett az egészből semmi. Különösen élénken él bennem, hogy egy bő éve a buszon leesett a táskámról a CEU-s kitűző, és egy jóképű srác lehajolt, hogy felvegye, majd odaadta, és a szemembe nézett közben... előttem pedig lepergett, milyen intellektuális libsi-sorosista beszélgetéseket folytatunk majd, és milyen szép gyerekeink lesznek. Aztán leszálltam a buszról. A másik eset néhány hete történt, a Bazilikánál nézegettem tanácstalanul a telefonomat, hogy hogyan juthatnék el a legegyszerűbben valahova, mikor egy srác megszólított angolul, hogy segítsen-e. Némi zavar után sikerült közölnöm vele, hogy magyar vagyok, és ennek ellenére tévedtem el, válaszul pedig elköszönt, és mire észbe kaptam, hogy amúgy egy szuper helyes - és úgy tűnik - szuper aranyos srác, már tovább is állt. Katie Fforde regényében nevetnünk kellett volna a helyzeten, majd beülni egy forralt borra valamelyik csillogó kirakat mögé.

Nem tudom, miért nem a könyves forgatókönyv valósult meg, de aki tudja, plíz, szóljon, hogy mi a titok, mert egy kicsit frusztrál a dolog.