Jelentés a CEU második emeletéről

Rég írtam, bizony eléggé el vagyok havazódva, pedig végre beütött a jó idő, nem is a tavasz, hanem maga a nyár. O.o egy szál topban melegem volt odakint a CEU japán kertjében, és a csomó cuccom mellé most cipelhetem még a dzsekimet is. No comment.

Van még negyed órám a következő órámig, úgyhogy gondoltam gyorsan bejelentkezem, hogy mi a helyzet. Valahogy úgy érzem, nem haladok előre. Egyelőre csak egy beadandót adtam le, és még hátra van 3, pedig a tavaszi félév már elkezdődött az új tárgyaimmal. A határidőim úgy vannak elosztva, hogy minden hétre jut egy, tehát fokozatosan tudok haladni, azt hiszem minddel szépen végzek majd, csak sajna ugye ez azt jelenti, hogy egy hetekig húzódó, folyamatos munkáról van szó. Ha az előző félév beadandóit leadtam, akkor még meg kell írjak egy thesis proposalt (igen, igaz, hogy pont egy év múlva fogok végezni, de nem lehet elég korán kezdeni a tervezést, ugye) és kezdődnek a tavaszi félév megpróbáltatásai is, mint midterm exam és a két final paper. Úgy tűnik, igazán pihenni nem fogok egészen június közepéig, pedig ezt a tavaszi félévet végre lazulósra terveztem. Hát, nem jött be. Ráadásul bevállaltam ezt a melót, amit elvileg heti húsz órában kéne csinálnom... Khmm, mivel a tanárom rugalmas, nem gáz, hogy kevesebbet dolgozom, viszont majd be kell pótoljam később, úgyhogy ez is egy jó kis elhúzódó folyamat lesz. :D

De azért minden rendben, a jó időtől legalább a kedvem vidám, és már nagyon várom a születésnapomat - no, nem azért, mert végre öregedhetek egy évet, hanem azért, mert véget ér a diétám! Bizony, végre tömhetem magam sütivel és fagyival, és a kora nyári estéken leguríthatok pár cidert. Már nagyon várooom! :)

Egyébként amint talán láttátok, ha figyeltétek, a Könyvespolcommal nagyon el vagyok maradva, de ez nem azt jelenti, hogy nem olvasok, csak azt, hogy nincs időm blogolni róla. Kiolvastam már a teljes Szent Johanna Gimi sorozatot, és fogok is majd írni róla sokat, erre lehet számítani, de lehet, hogy csak pár hét múlva :D Éljen az egyetemi élet, pihenni majd akkor is tudok, ha már nem leszek friss és fiatal, ugye. :P

Gratulaaa!

Gratulálok Bálintnak, aki szombaton sikeresen letette a vizsgát a **-os síoktatói vizsgatáborban! ^^

Álom

Az álmom teljesen összerakhatatlan és értelmezhetetlen, viszont volt benne egy pont, ami annyira szép és annyira megmaradt, hogy ki akartam emelni itt a blogban is. Olyan volt, mintha tábor lenne, tehát együtt voltam a BK-sokkal, annyi volt a különbség, hogy most tényleg varázslók voltunk, és tudtunk seprűn repülni. És megmaradt bennem egy olyan kép, hogy egy távoli helyszínen vagyunk, óriási magas, havas, kék színben játszó hegyek közt, már esteledett, és lenn a völgyben rengeteg apró ház volt, amiknek az ablakai meg a fényei mind sárgán világítottak. Talán volt is valami vásár vagy mulatság az utcán, ami miatt még szebb és ragyogóbb volt az egész. És csak annyi történt, hogy mi, BK-sok, a seprűinken lebegve a magasból néztük ezt a szépséget (az egyetlen arc, aki megmaradt bennem, Vancsi, akiért aggódtam is, mivel nem ült, hanem állt a seprűjén, de talán volt neki még egy, amire támaszkodott). Emlékszem, hogy valahogy szívfájdítóan szép volt, és valahol mélyen tudtam azt, hogy amit látok, az nem a valóság, és arra gondoltam, hogy bármit, tényleg bármit megadnék azért, hogy láthassak ilyet, és természetesen azért, hogy lehessen ilyen varázserőm. :( És még utoljára azt éreztem, hogy fogok majd ilyet látni, majd ha meghalok. Ami egy nagyon-nagyon szép és megnyugtató érzés volt (kicsit olyan, mint ahogyan a Narnia-sorozat végződik). 

Brubaker week

A szakom minden évben szervez egy speciális thesis workshop hetet. Ez abból áll, hogy eljön hozzánk Rogers Brubaker, azaz Mr. Nationalism, a legnagyobb koponya a Nationalism Studies területén, vagy valami ilyesmi. Ez elég komoly dolog, ugyanis tényleg évről évre megjelenik, és a workshop keretében kommentálja minden egyes diák szakdolgozati terveit. Ez úgy zajlik, hogy a teljes szak (kb 30 fő) bent ül egy teremben egy héten át minden nap, és óránként más diák prezentálja a tervét, amire reagál Brubaker, illetve bárki más is konstruktív kommenteket fűzhet a dologhoz. Ez tényleg nagy szám, meg segítség is lehet a végzősöknek, hacsak nem zavarja őket még jobban össze :)

Nekünk, elsőéveseknek kevésbé mókás a dolog. Kötelező a részvétel, de nem vagyunk érintettek. Hozzászólhatnánk, de én speciel abszolút inkompetensnek érzem magam, nem értek semmit, és persze nem is ismerem a többiek projektjeit (elolvashattam volna mind a 20 ember thesis proposalját, de az több, mint 300 oldal). Ma van az utolsó nap, és már egy csomóan ellógják meg hiányoznak. Én kitartok, és azzal szórakoztatom magam, hogy tanulok, anyagot gyűjtök, olvasok, blogolok... A márciusi blogbejegyzéseim száma elég szép teljesítmény az eddigi évekhez képest. :)

Na, majd jövőre nem lesz ilyen jó világ, akkor nekem is ki kell álljak a terveimmel Mr. Nationalism elé. :)

Szigligeti bevetés

Nemrég keresett meg régi ügynöktársam azzal, hogy immár hatodik alkalommal kell együttműködjünk egy bevetésen. A siker érdekében múlt szombaton már hajnali ötkor felkeltünk, és lopakodó járgányunkkal egészen Szigligetig utaztunk, hogy ott, miután utasításainkat megkaptuk, nekivágjunk a kihívás teljesítésének. GPS-ünket követve indultunk először a Szigligeti Várhoz, majd az Óvárhoz, utána útba ejtettük a hajóállomást is. Szigorúan titkos és rendkívül veszélyes munkánk közben is volt időnk néha gyönyörködni abban, mennyire csodálatos az idő, hogy ragyog a Balaton és milyen szépek a tavaszi virágok. Utunkról csak egy alkalommal kellett letérnünk a bevetés sikere érdekében, akkor azonban ügynöktársam igencsak megnehezítette a dolgomat, mivel úgy döntött, legcélszerűbb, ha árkon-bokron át kaptatunk fel egy hegyre. Így, hogy az utat elkerültünk, sikerült kijátszani esetleges ellenségeinket, de igencsak kifulladtunk, mire elértük a csúcsot. Utunk ekkor sem ért véget, a legnagyobb kihívás még hátra volt: a Badacsonyra kellett felmásznunk, megkerülnünk, majd visszatérnünk a bázisra. Ügynöktársam a Badacsony meredek lépcsőin küszködött némi nehézséggel, de derekasan helytállt, így végül sikerrel elértük utolsó ellenőrzőpontunkat is. Küldetésünket jó időben teljesítettük, 4 óra körül értünk vissza a bázisra, ahol kollégáink gulyáslevessel jutalmazták sikerünket. Be kell valljam, a hazaúton elszenderedtem, és az akciót követő napokon kissé nehezemre esett használni a lábaimat. Úgy tűnik, kicsit kijöttem a formámból, de azért szívesen veszek részt évről-évre ezeken az alkalmi bevetéseken. 

Filmek a romagyilkosságokról

Az utóbbi időben lehetőségem volt arra, hogy megnézzek két komoly és nagy visszhangot keltő filmet, ami a 2008-2009-es romagyilkosságok kapcsán készült. Fliegauf Benedek filmjét, a Csak a szél-t az egyik órám keretében néztük meg, Hajdú Esztertől pedig az Ítélet Magyarországon-t egy CEU-s filmklubon vetítették le.

A Csak a szél nagyon nagy hatással volt rám. A film művészeti alkotás, nem pedig dokumentumfilm; a rendező elképzelése, céljai szerint mutatja be a történteket. A főszereplő roma család egy napját követhetjük benne végig: az édesanya korán felkel, és két műszakban dolgozik; az idősebbik lány elmegy iskolába; a fiatalabb fiú lóg a suliból. Az édesapa nincsen a családdal, ő már Kanadában él, és reméli, hogy a többiek is hamarosan követik. A három szereplő útjai a reggel során külön válnak, és egészen estig nem is találkoznak. Egyenként követjük végig, mit is csinálnak a nap során: úgy tűnik, átlagos hétköznapokról van szó, de érezzük, hogy az egyéneket és az egész közösséget is áthatja a félelem, hiszen már történtek támadások romák ellen a környéken. Minden szereplő a maga módján próbál megbirkózni a helyzettel, és ez épp azért szívszorító, mert valójában semmit sem csinálnak: élik az egyszerű, nehézségekkel teli, de tisztességes életüket, hogy aztán újra összejöjjenek otthon, a kis házban éjszakára. A másfél órás film alatt a néző azonosul a szereplőkkel, talán meg is kedveli őket, épp ezért rendkívül megrázó, hogy végül természetesen értük jön el az autó az éjszaka folyamán. A film elképesztő hatásosan kelti a feszültséget, amit annyira erősen éreztem, hogy sokszor már zavart. A végén pedig valóban elkeserített, elgondolkodtatott, nem is sikerült értelmes beszélgetést összehozni a csoporttal, mert mindenki magába volt fordulva. Számomra a legbanálisabb és legegyértelműbb tanulság az, hogy miután tényleg megismertük a film segítségével ezt a néhány szereplőt, csak arra tudok gondolni, hogy meggyilkolni embereket csak a származásuk alapján, anélkül, hogy bármit is tudnánk róluk, anélkül, hogy ismernénk őket, elképesztő embertelen tett. Az visszhangzott bennem, hogy hogy, mégis hogy jön ahhoz bárki, hogy rátörjön egy családra és lelője őket söréttel, anélkül, hogy tudná, kik is ők, milyen helyzetben vannak, miket gondolnak, miket tesznek? (Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy indokolt lehet lelőni valakit, akit legalább ismerünk, de a rasszista bűncselekmények legborzalmasabb oldala ez: hogy nem veszed észre, hogy akit elpusztítasz, valójában ugyanolyan ember, mint te magad, csak esetleg épp a bőre sötétebb.)

Az Ítélet Magyarországon már dokumentumfilm, Hajdú Eszter és stábja a romagyilkosságokkal vádolt négy férfi tárgyalásának összes napján - 167 alkalommal - jelen volt, forgatott, majd filmet készített. Érdekes volt megnézni, mert egyáltalán nem tudtam, hogy hogyan zajlik egy tárgyalás Magyarországon - minden, amit a bíróságokról tudtam, amerikai filmekből származik. Itt azért elég más volt a helyzet, leginkább a bíró különleges szerepét emelték ki: meglepő módon a bíró rengeteget beszél, kérdez, közbeszól, és sokszor igen durván teremti le akár a vádlottakat, akár a tanúkat, így sokáig nehéz eldönteni, szimpatikus figura-e, vagy sem, de végül kiderül, hogy nagyon tisztességesen akarja végigvinni ezt az ügyet. Ő az egyetlen, aki szót emel és borzasztóan leszidja a beidézett rendőröket, mentősöket, akik égbekiáltó hibákat vétettek a nyomozás során, és persze ő az, aki végül tényleges életfogytiglanra ítéli a három gyilkost (a negyedik vádlott, a sofőr 13 évet kapott).

A film maga egyébként nem nagy szám, mert egy ilyen tárgyalás azért elég unalmas. Oké, jöttek tanúk, megismertük az áldozatok családját, hogy ők hogyan élték meg, hogyan látták a dolgokat, és érzékeltette a film azt is, hogy az elkövetők mennyire nácik. De nem volt valami hű de nagy katarzisélményem. Az egyetlen, ami megmaradt bennem és kiemelnék, az az, hogy a gyilkosok arra hivatkoztak, hogy a romákról mindenki úgy gondolkodik, ahogy ők, és csak azt tették, amit az egész társadalom tenne. Egy nő, akit a vádlottak baráti köréből idéztek be, nem tudott válaszolni a bíró kérdéseire, hogy hogyan vélekedett a társaság a cigányokról. Mikor a bíró leüvöltötte, hogy mégis mit makog, annyit felelt zavartan, hogy nem is érti a kérdéseket, náluk a cigányokról mindenki azt gondolja, hogy paraziták, bűnözők, ez egyszerűen teljesen normális, nem érti, hogy ez most miért fontos. Na, bennem ez fog megmaradni tanulságként. Ez a magyar valóság, különösen a vidéki valóság. Magyarországon a cigányellenesség a norma, de mi lesz ebből? Tanulunk-e a gyilkosságokból? Félek, bármikor megismétlődhetnek a történtek. 

Sok-sok teendő! Sok-sok-sok-sok-sok!

Oké, szóval az őszi félévben megfogadtam, hogy jobban fogom beosztani az időmet és előre készülök a sulival, igaz? Sőt, mivel Bálint olyan sokat volt távol a síelés miatt, erre plusz szabadidőm is lehetett volna. Hmm, valamiért nem így történt. Nem tudnám pontosan megmondani, hogyan rohant el ez a pár hónap, de sitty-sutty elrepült. Én pedig ugyan nem állok rosszul a suliban, de elég sok munka jut most a félév végére. Két hét van hátra, utána van két hét tavaszi szünetem, aztán pedig kezdődik az utolsó, csupán másfél hónapos tavaszi félév. Négy beadandót kell megírnom, és nem mindegyikre van még ötletem. Valamiért úgy érzem, ebben a félévben nem fogok brillírozni, nem érzem olyan jónak a témáimat. És ha a suli nem lenne elég, kaptam egy állást is! Legnagyobb örömömre maga a Head of Department, Szabolcs kért fel arra, hogy legyek a kutatási asszisztense. Ez egy három hónapos szerződést jelent, heti 20 óra munkával, elég jó fizetéssel. :) Afféle mindenes leszek, első körben például egy csomó interjút kaptam, amit leiratoznom kell (bah :((( ) de állítólag lesznek interjúszervezési, anyaggyűjtési feladataim is. Ez tényleg szuper, egyszerűen nagyon örültem neki, hogy Szabolcs kiválasztott, rám gondolt, a munka jó tapasztalat, jól mutat majd a CV-mben, és jól jön majd a pénz is. Csak hát ez is éppen most szakad a nyakamba, mikor amúgy is elég dolgom van. :( Bálint szombaton utazik el utoljára az egyhetes vizsgatáborába (mindenki nagyon szurkoljon neki!) Ha onnan visszajött, akkor nincs mese, őt is be kell iktassam a programjaimba. (remélem nem hangzik túl csúnyán, hogy "beiktatom". Természetesen nagyon szeretek vele lenni.:) ). Ezen ívül pedig tényleg komolyan elkezdtem a sportolást, a B4 Fitness szuperül bevált és rendszeresen járok órákra, ami szintén felemészt némi időt. Úgyhogy még nem tudom, hogy fogom átvészelni az elkövetkező hónapot, azt hiszem kicsit húzós lesz. 

Haver hétvége

A Haver Alapítvánnyal még tavaly találkoztam, mikor a szakdolgozatomat írtam az érzékenyítő foglalkozásaikból. Azóta megjelentek a CEU-n az NGO Fair-en, ahol beszélgettem velük, és említették, hogy éppen most, márciusban lesz önkéntes képzésük, amire végül jelentkeztem. A Haver önkéntesekkel dolgozik, akik 90 percben tartanak egy foglalkozást középiskolásoknak. A tréning múlt hétvégén volt, mindkét nap reggeltől délutánig, úgyhogy elég intenzív volt, de tanulságos és élvezetes. Nyolc másik leendő önkéntessel hallgattunk előadásokat magáról a foglalkozásról, csoportdinamikáról, kommunikációról, de zsidó történelemről és szervezetekről is. Ezek után mindenkinek a saját döntésén múlik, hogyan kapcsolódik be a Haver tevékenységébe: eleinte foglalkozásokat nézünk meg (amiben már van némi tapasztalatom) aztán ki-ki eldönti, mikor áll készen arra, hogy maga is foglalkozást tartson (egy tapasztaltabb önkéntessel közösen). Persze lassan szinte a tanévnek is vége, és majd csak szeptemberben indul újra a dolog. Elég hirtelen jött ötlet volt ez, hogy ezt csináljam, de nem érzem, hogy megbántam volna. Szeretnék aktívan tenni valamit az előítéletek csökkentése érdekében, és bár nem tudom, mennyire tudok jól vezetni egy ilyen foglalkozást egy csomó tinédzser fürkésző tekintete közepette, szerintem bele fogok majd jönni. De ahogy írtam, erre azért csak egy kis idő múlva kerül majd sor.