Az utóbbi időben lehetőségem volt arra, hogy megnézzek két komoly és nagy visszhangot keltő filmet, ami a 2008-2009-es romagyilkosságok kapcsán készült. Fliegauf Benedek filmjét, a Csak a szél-t az egyik órám keretében néztük meg, Hajdú Esztertől pedig az Ítélet Magyarországon-t egy CEU-s filmklubon vetítették le.

A Csak a szél nagyon nagy hatással volt rám. A film művészeti alkotás, nem pedig dokumentumfilm; a rendező elképzelése, céljai szerint mutatja be a történteket. A főszereplő roma család egy napját követhetjük benne végig: az édesanya korán felkel, és két műszakban dolgozik; az idősebbik lány elmegy iskolába; a fiatalabb fiú lóg a suliból. Az édesapa nincsen a családdal, ő már Kanadában él, és reméli, hogy a többiek is hamarosan követik. A három szereplő útjai a reggel során külön válnak, és egészen estig nem is találkoznak. Egyenként követjük végig, mit is csinálnak a nap során: úgy tűnik, átlagos hétköznapokról van szó, de érezzük, hogy az egyéneket és az egész közösséget is áthatja a félelem, hiszen már történtek támadások romák ellen a környéken. Minden szereplő a maga módján próbál megbirkózni a helyzettel, és ez épp azért szívszorító, mert valójában semmit sem csinálnak: élik az egyszerű, nehézségekkel teli, de tisztességes életüket, hogy aztán újra összejöjjenek otthon, a kis házban éjszakára. A másfél órás film alatt a néző azonosul a szereplőkkel, talán meg is kedveli őket, épp ezért rendkívül megrázó, hogy végül természetesen értük jön el az autó az éjszaka folyamán. A film elképesztő hatásosan kelti a feszültséget, amit annyira erősen éreztem, hogy sokszor már zavart. A végén pedig valóban elkeserített, elgondolkodtatott, nem is sikerült értelmes beszélgetést összehozni a csoporttal, mert mindenki magába volt fordulva. Számomra a legbanálisabb és legegyértelműbb tanulság az, hogy miután tényleg megismertük a film segítségével ezt a néhány szereplőt, csak arra tudok gondolni, hogy meggyilkolni embereket csak a származásuk alapján, anélkül, hogy bármit is tudnánk róluk, anélkül, hogy ismernénk őket, elképesztő embertelen tett. Az visszhangzott bennem, hogy hogy, mégis hogy jön ahhoz bárki, hogy rátörjön egy családra és lelője őket söréttel, anélkül, hogy tudná, kik is ők, milyen helyzetben vannak, miket gondolnak, miket tesznek? (Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy indokolt lehet lelőni valakit, akit legalább ismerünk, de a rasszista bűncselekmények legborzalmasabb oldala ez: hogy nem veszed észre, hogy akit elpusztítasz, valójában ugyanolyan ember, mint te magad, csak esetleg épp a bőre sötétebb.)

Az Ítélet Magyarországon már dokumentumfilm, Hajdú Eszter és stábja a romagyilkosságokkal vádolt négy férfi tárgyalásának összes napján - 167 alkalommal - jelen volt, forgatott, majd filmet készített. Érdekes volt megnézni, mert egyáltalán nem tudtam, hogy hogyan zajlik egy tárgyalás Magyarországon - minden, amit a bíróságokról tudtam, amerikai filmekből származik. Itt azért elég más volt a helyzet, leginkább a bíró különleges szerepét emelték ki: meglepő módon a bíró rengeteget beszél, kérdez, közbeszól, és sokszor igen durván teremti le akár a vádlottakat, akár a tanúkat, így sokáig nehéz eldönteni, szimpatikus figura-e, vagy sem, de végül kiderül, hogy nagyon tisztességesen akarja végigvinni ezt az ügyet. Ő az egyetlen, aki szót emel és borzasztóan leszidja a beidézett rendőröket, mentősöket, akik égbekiáltó hibákat vétettek a nyomozás során, és persze ő az, aki végül tényleges életfogytiglanra ítéli a három gyilkost (a negyedik vádlott, a sofőr 13 évet kapott).
A film maga egyébként nem nagy szám, mert egy ilyen tárgyalás azért elég unalmas. Oké, jöttek tanúk, megismertük az áldozatok családját, hogy ők hogyan élték meg, hogyan látták a dolgokat, és érzékeltette a film azt is, hogy az elkövetők mennyire nácik. De nem volt valami hű de nagy katarzisélményem. Az egyetlen, ami megmaradt bennem és kiemelnék, az az, hogy a gyilkosok arra hivatkoztak, hogy a romákról mindenki úgy gondolkodik, ahogy ők, és csak azt tették, amit az egész társadalom tenne. Egy nő, akit a vádlottak baráti köréből idéztek be, nem tudott válaszolni a bíró kérdéseire, hogy hogyan vélekedett a társaság a cigányokról. Mikor a bíró leüvöltötte, hogy mégis mit makog, annyit felelt zavartan, hogy nem is érti a kérdéseket, náluk a cigányokról mindenki azt gondolja, hogy paraziták, bűnözők, ez egyszerűen teljesen normális, nem érti, hogy ez most miért fontos. Na, bennem ez fog megmaradni tanulságként. Ez a magyar valóság, különösen a vidéki valóság. Magyarországon a cigányellenesség a norma, de mi lesz ebből? Tanulunk-e a gyilkosságokból? Félek, bármikor megismétlődhetnek a történtek.