Már korábbi bejegyzésekben is írtam arról, hogy nem vagyunk jó barátok a vérrel. Bármennyire is szeretnék bátor lenni, vér közelében olyan rosszulléti tüneteket produkálok, amilyeneket máskor sosem. Ennek ellenére, mikor apu megkért, hogy menjek el vele vért adni nagyinak, nem sokáig tiltakoztam. Nagyit hamarosan megműtik a csípője miatt, és mivel a műtét során sok vért veszít majd, a hozzátartozókat ilyenkor megkérik, hogy cserébe adjanak egy kis vért a "vérbanknak". Apu úgy gondolta, úgy fair, ha hárman is vért adunk: ő, a nővére, Zsuzsi, és én. Mivel nagyiról volt szó, úgy gondoltam, roppant nemes cselekedet lesz, ha egy kis időre félreteszem a "vériszonyomat", és bevállalom a tortúrát.
A jól bevált módszeremet követve igyekeztem nem gondolni a dologra, sem előtte, sem aznap. Hármasban odamentünk a vérellátóhoz, kitöltöttünk kérdőíveket az egészségi állapotunkról, és igyekeztem nem belegondolni a tájékoztatóban írottakba a véradás menetéről. Úgy gondoltam, igazán jól viselem a dolgot.
A gondok akkor kezdődtek, mikor behívtak az orvosi szobába, és megszúrták az ujjam, hogy előzetesen megvizsgálják a vérem. Én igazán próbáltam nem odanézni, de az orvos mondta, hogy nyugodtan nyissam ki a szemem, hiszen véradásra készülök, és akkor odanéztem, és mielőtt észbe kaphattam volna, már jöttek is a karikák: nem láttam rendesen és nem is hallottam a saját hangomat. Az orvos azonnal érzékelte a helyzetet és adott vizet, egy másik dokival kettesben bekísértek egy másik szobába és lefektettek (de menni is szinte alig tudtam). Még sosem tartott ilyen sokáig ez a "karikákat látok magam előtt" érzés. Ráadásul annyira rosszul éreztem magam az egésztől, hogy el is pityeredtem. Az orvosok persze nagyon kedvesek voltak, beszéltek hozzám, hoztak vizet, borogatást, de ettől csak még borzasztóbban éreztem magam, mint valami óriáscsecsemő. Sokáig nem is tudtam megnyugodni. Attól persze ezek után letettek, hogy vért vegyenek tőlem.
Az egész tortúrát végül csak apu állta ki, mivel Zsuzsi sem bizonyult véradásra alkalmasnak. Apunak sem volt egy leányálom a dolog, az ő szervezete is tiltakozott a vérveszteség ellen.
A legrosszabb az egészben az volt, hogy nagyon szerettem volna megcsinálni. Tudtam, hogy rossz lesz, de fel sem merült bennem, hogy annyira ki leszek, hogy nem is tudok majd vért adni. Arra számítottam, hogy végigcsinálom, és a végén majd nagyon büszke lehetek magamra. Bálint is biztatott, hogy nagyon bátor kislány leszek.
Nos, úgy tűnik, ha vérről van szó, nem vagyok bátor kislány. Ezzel a gondolattal kell életem hátralevő részében léteznem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése