Az utóbbi időben lehetőségem volt arra, hogy megnézzek két komoly és nagy visszhangot keltő filmet, ami a 2008-2009-es romagyilkosságok kapcsán készült. Fliegauf Benedek filmjét, a Csak a szél-t az egyik órám keretében néztük meg, Hajdú Esztertől pedig az Ítélet Magyarországon-t egy CEU-s filmklubon vetítették le.
A Csak a szél nagyon nagy hatással volt rám. A film művészeti alkotás, nem pedig dokumentumfilm; a rendező elképzelése, céljai szerint mutatja be a történteket. A főszereplő roma család egy napját követhetjük benne végig: az édesanya korán felkel, és két műszakban dolgozik; az idősebbik lány elmegy iskolába; a fiatalabb fiú lóg a suliból. Az édesapa nincsen a családdal, ő már Kanadában él, és reméli, hogy a többiek is hamarosan követik. A három szereplő útjai a reggel során külön válnak, és egészen estig nem is találkoznak. Egyenként követjük végig, mit is csinálnak a nap során: úgy tűnik, átlagos hétköznapokról van szó, de érezzük, hogy az egyéneket és az egész közösséget is áthatja a félelem, hiszen már történtek támadások romák ellen a környéken. Minden szereplő a maga módján próbál megbirkózni a helyzettel, és ez épp azért szívszorító, mert valójában semmit sem csinálnak: élik az egyszerű, nehézségekkel teli, de tisztességes életüket, hogy aztán újra összejöjjenek otthon, a kis házban éjszakára. A másfél órás film alatt a néző azonosul a szereplőkkel, talán meg is kedveli őket, épp ezért rendkívül megrázó, hogy végül természetesen értük jön el az autó az éjszaka folyamán. A film elképesztő hatásosan kelti a feszültséget, amit annyira erősen éreztem, hogy sokszor már zavart. A végén pedig valóban elkeserített, elgondolkodtatott, nem is sikerült értelmes beszélgetést összehozni a csoporttal, mert mindenki magába volt fordulva. Számomra a legbanálisabb és legegyértelműbb tanulság az, hogy miután tényleg megismertük a film segítségével ezt a néhány szereplőt, csak arra tudok gondolni, hogy meggyilkolni embereket csak a származásuk alapján, anélkül, hogy bármit is tudnánk róluk, anélkül, hogy ismernénk őket, elképesztő embertelen tett. Az visszhangzott bennem, hogy hogy, mégis hogy jön ahhoz bárki, hogy rátörjön egy családra és lelője őket söréttel, anélkül, hogy tudná, kik is ők, milyen helyzetben vannak, miket gondolnak, miket tesznek? (Természetesen nem azt akarom ezzel mondani, hogy indokolt lehet lelőni valakit, akit legalább ismerünk, de a rasszista bűncselekmények legborzalmasabb oldala ez: hogy nem veszed észre, hogy akit elpusztítasz, valójában ugyanolyan ember, mint te magad, csak esetleg épp a bőre sötétebb.)
Az Ítélet Magyarországon már dokumentumfilm, Hajdú Eszter és stábja a romagyilkosságokkal vádolt négy férfi tárgyalásának összes napján - 167 alkalommal - jelen volt, forgatott, majd filmet készített. Érdekes volt megnézni, mert egyáltalán nem tudtam, hogy hogyan zajlik egy tárgyalás Magyarországon - minden, amit a bíróságokról tudtam, amerikai filmekből származik. Itt azért elég más volt a helyzet, leginkább a bíró különleges szerepét emelték ki: meglepő módon a bíró rengeteget beszél, kérdez, közbeszól, és sokszor igen durván teremti le akár a vádlottakat, akár a tanúkat, így sokáig nehéz eldönteni, szimpatikus figura-e, vagy sem, de végül kiderül, hogy nagyon tisztességesen akarja végigvinni ezt az ügyet. Ő az egyetlen, aki szót emel és borzasztóan leszidja a beidézett rendőröket, mentősöket, akik égbekiáltó hibákat vétettek a nyomozás során, és persze ő az, aki végül tényleges életfogytiglanra ítéli a három gyilkost (a negyedik vádlott, a sofőr 13 évet kapott).
A film maga egyébként nem nagy szám, mert egy ilyen tárgyalás azért elég unalmas. Oké, jöttek tanúk, megismertük az áldozatok családját, hogy ők hogyan élték meg, hogyan látták a dolgokat, és érzékeltette a film azt is, hogy az elkövetők mennyire nácik. De nem volt valami hű de nagy katarzisélményem. Az egyetlen, ami megmaradt bennem és kiemelnék, az az, hogy a gyilkosok arra hivatkoztak, hogy a romákról mindenki úgy gondolkodik, ahogy ők, és csak azt tették, amit az egész társadalom tenne. Egy nő, akit a vádlottak baráti köréből idéztek be, nem tudott válaszolni a bíró kérdéseire, hogy hogyan vélekedett a társaság a cigányokról. Mikor a bíró leüvöltötte, hogy mégis mit makog, annyit felelt zavartan, hogy nem is érti a kérdéseket, náluk a cigányokról mindenki azt gondolja, hogy paraziták, bűnözők, ez egyszerűen teljesen normális, nem érti, hogy ez most miért fontos. Na, bennem ez fog megmaradni tanulságként. Ez a magyar valóság, különösen a vidéki valóság. Magyarországon a cigányellenesség a norma, de mi lesz ebből? Tanulunk-e a gyilkosságokból? Félek, bármikor megismétlődhetnek a történtek.
Kénytelen vagyok több darabban küldeni:
VálaszTörlésEz így nagyon szép leírva, és igen, tényleg nem gyilkosságokkal kéne megoldani a dolgot, de a tanulságodhoz szólnék egy szót, ha nem baj. Most egy olyan helyen dolgozom, ahol a falu népességének több mint a fele roma. Vannak köztük tisztességesek, például a munkatársam, de ők maguk is azt mondják a többire, a "sinterekre", akik a saját bevallásuk szerint jó 70% közülük a faluban, hogy alja nép, "minek él az ilyen". Hogy miért alakult ki vidéken az a kép, ami, talán itt keresendő: Fiatal nőként a munkahelyemről nem merek este egyedül hazaindulni, várni a buszmegállóban, mert már nem egyszer zaklattak. Az úgymond normálisan hozzáálló romák közül, van, aki olykor elkísér, mert ők is tudják, hogy veszélyes a sötétben, egy 500 főt nem elérő településen! A 10-12 éves gyerekekért nem egyszer jött ki már a rendőrség a kultúrba, mert drog volt náluk. És nem olyanokról beszélünk, akik szegények.
Akkor ebből mi a tanulság?
(Saját magam köpném arcon a tükörben, ha bárkit a származása miatt ítélnék el, de meg kell nézni az érme másik oldalát is, hogy miért alakult ki az a kép, ami, és mennyire tehetnek róla, nem csak sajnálkozni felettük.)
A másik oldalról pedig, ha már előjött a téma, pár hete olvastam egy cikket, amit megosztottál. Arról szólt, hogy különböző kisebbségi fiatalok eljárnak az elit iskolába, és bemutatják a gazdag gyerekeknek, hogy milyen az életük. Először is kijelenteném, hogy nagyon okos és jó ötletnek tartom, tényleg szükség van rá. De megragadt bennem egy részlet belőle, ahol arról volt szó, hogy a cigány fiatalok arról beszéltek, hogy a romák hagyományból szülnek annyit, amennyit, és nem a pénzért, illetve az, hogy mennyivel nehezebb helyzetből indulnak, mint a nem roma gyerekek, mert szegények. Hagy reagáljak erre is.
TörlésValóban igaz, hogy vannak, akik a hagyományok miatt szülnek - azonban tapasztalataim szerint (és már egy éve vagyok minden hétköznap lényegében kizárólag közöttük) azok, akik hagyományból teszik, felérik ésszel, hogy a gyereket fel is kell nevelni, és csak annyit vállalnak, amennyit el tudnak tartani. Többnyire ez három, maximum négy gyerek. A faluban viszont nem egy család van, akik akár nyolc gyereket is nevelnek. Az egyik ilyet kiemelve - a büszke anyuka 29 éves, segélyosztáskor, ami szintén a mi épületünkben történik, szétordibálja a torkát a pénzért, aztán elmegy cigit venni. Soha életében nem dolgozott, a nagy, 14 éves fia nyilatkozta róla, hogy otthon azt mondta, soha nem is fog, mert addig szül. Szerintem ez semmiképp sem hagyomány, és néprajzkutatóként ezt teljes bizonyossággal állíthatom. Az a bajom, hogy akik az emberi jogokért küzdenek, épp úgy általánosításban beszélnek, mint a radikálisok, pedig ez nagy hiba. Mind a két oldalnak észre kellene venni, hogy vannak olyanok akikre illik az elgondolásuk, és olyan is, akire nem. És persze, nem fogja egyik roma se bevallani, ha megkérdezi egy idegen, hogy miért is van sok gyereke, ehhez sok-sok időt kell köztük tölteni, nem pár hetet.
A szegénységről: Igen, a roma gyereknek is szüksége van szagos radírra. Meg a magyarnak is, akinek nem telik rá. Engem egyedül nevelt az anyám, nagyon sokszor nem volt még ételre sem pénzünk, pedig soha nem ivott vagy cigizett, jószerével ruhát se vett magának, de a tankönyveket ki kellett fizetnünk, míg a roma osztálytársaim ingyen kapták. És plusz pontokat kaptak a felvételinél. Pedig sokuknál rosszabb pénzügyi helyzetből indultam. Akkor itt hol az igazság? Ráadásul sántít nekem, ha diplomás romák hangoztatják. Mert ha ők ismerik ezt, így nőttek fel, akkor mégsem lehetetlen, hogy felső iskolát végezzenek, nem igaz? (Nekem is van diplomám, diákhitellel, de megvan.) Ha pedig ők nem ilyen környezetből jöttek, akkor milyen jogon példálóznak olyasmivel, amit nem éltek meg?
Ne értsd félre, nem a te elveidet vagy észrevételeidet támadom, hanem azt, hogy hibás az a módszer, hogy szöges ellentétét mondja valaki azoknak, akik szemét módon rasszista kijelentéseket tesznek. Mert ez nem fekete meg fehér, és igen, a rasszizmus rossz, és küzdeni kell ellene, de színtiszta hazugság általánosítani, hogy nem ilyenek. Mert ők maguk ismerik el, hogy bizony igenis hogy vannak a sztereotípiának megfelelő emberek köztük, és nem kevés.