Bori Portugáliában - II. rész

Zene blogolvasáshoz:

- Honeybeast: Portugál

- Moana: How far I'll go

6. nap - március 22. csütörtök

Sirály koma a Tejo folyó partján, kilátás a várból és
kilátópontok

Végre Lisszabonban! Az első dolgom az volt, hogy elmenjek egy közeli közértbe és bevásároljak. A következő héten tulajdonképpen ezen a kaján éltem, és kábé mindig ugyanaz volt a menü: reggelire zabkása banánnal, almával és müzlidarabokkal, nap közben müzliszelet, gyümölcs és tonhalas szendvics, vacsira pedig spagetti milánói szósszal és sajttal. Egészen finom és még költségkímélő is volt. A szállásom az óvárosban, az Alfama negyedben feküdt, így először ezt a környéket jártam végig. Ezen a napon ragyogó napsütés volt - le is pirult az arcom! Felmentem a Szent György várba, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra. Maga a vár egyébként már nem volt olyan nagy szám. Később lesétáltam a folyópartra, és ott ettem meg az ebédemet. Jártam még a székesegyháznál (ott elnyaltam az idei év első fagyiját) napoztam a Nemzeti Pantheon előtt, és úgy általában, csak mászkáltam erre-arra. Lisszabon dimbes-dombos, és sok a kialakított kilátópont is, ahonnan a tájban lehet gyönyörködni. Az megdöbbentett, hogy milyen sok turista van, és bevallom, kicsit el is kedvtelenedtem tőle. Teljesen azt hittem, hogy ezzel a márciusi időponttal elkerülöm a többi látogatót. Hát, sajnos tévedtem, a turistalátványosságok környékén mindig rengetegen voltak, így elkezdtem jobban értékelni csak azokat a helyzeteket és pillanatokat, mikor rábukkanok egy titkos, eldugott zugra, utcára, házra, ahol egyedül fedezhetek fel valami szépet. Persze ettől még megnéztem a fontosabb látnivalókat is, de ott többnyire tömegekkel kellett szembesülnöm, akik mind egyszerre, ugyanazt fotózzák, bemásznak az én fotóimba, és pózerkednek az Instagramra.

7. nap - március 23. péntek

Részletek a Szent Jeromos kolostorból

Ezen a napon jó vacak idő volt, borús, szeles és esős, szóval minden képem, amit készítettem, szürkés árnyalatú. A Belém városrészt néztem meg, ahol több nevezetesség van, de ami a szállásomtól (meg minden mástól is) jó messze feküdt, úgyhogy buszoznom kellett. Elsőként a Szent Jeromos kolostorhoz indultam, ahol rögtön leesett az állam, ugyanis a bejáratnál hatalmas sor kígyózott. Mi mást tehettem volna, beálltam, és elővettem a könyvemet. Miközben sorba álltunk, folyamatosan nyomultak hozzánk az esernyőt, esőkabátot, portugál szuveníreket áruló árusok. Végül 20 perc után megvehettem a jegyemet, majd további 10 perc után a mosdóba is eljutottam. Ezután végre megtekinthettem a templomot! Megérte. Az épület a mánuel-stílust képviseli, ami nem teljesen tudom, hogy mit takar, a lényeg, hogy olyan, mintha gótikus lenne, de mégsem az, és teljesen egyedülálló Portugáliában. Először a kerengőbe jutottam, amelyet hihetetlen gazdag faragványok díszítettek - minden oszlop más volt, tele csodás, részletes mintákkal, és néha mókás figurákkal. Érdekes volt belegondolni, milyen sok ember mennyi ideig dolgozhatott ezeken a faragványokon, amelyeket évtizedek alatt sem lehet befogadni. Hasonlóan szép volt a templombelső is, ahol egyébként Vasco de Gama sírja is található.

A Belém torony < 3

A kolostor után a felfedezők emlékműve, majd a Belém torony következett. A tornyot különösen szerettem volna látni. Az egész portugál utazás ötlete tulajdonképpen onnan jött, hogy még egyszer gimnáziumban az európai országok voltak az Erzsébet-nap témája, és nekünk Portugália jutott. Ez volt az osztálydekorációnk témája, és rengeteget dolgoztunk a termen, ami végül csodaszép lett (nyertünk is vele). Portugál témájú előadással kellett készülnünk az Erzsébet-napi gálaestre is, itt a barcelosi kakas történetét adtuk elő. Én voltam a kakas! (A kakas a legendának köszönhetően Portugália szimbóluma, egy csomó szuveníren megtalálható). A Belém torony azért fontos, mert egy hatalmas plakáton virított az osztályterem elején, szóval egy éven át bámultam. Nagyon szerettem volna élőben is látni. Annyira izgatott lettem, mikor végre felbukkant előttem! Itt már rövidebb volt a sor, de persze ugyanúgy voltak turisták, de ezúttal nem érdekelt; egyszerűen lelkes voltam, hogy itt lehetek. Bejártam a tornyot, később pedig a torony melletti homokos parton gyűjtöttem egy adag kagylót.
Miután elmajszoltam a tonhalas szendvicsemet, ideje volt elindulni visszafelé. Még szerettem volna beugrani egy híres pékségbe, azt olvastam ugyanis, hogy ebben a városrészben a legfinomabb a de nata. Megdöbbenve tapasztaltam viszont, hogy a pékség előtt hatalmas sor kígyózott. Oké, megértem, hogy mindenki ajánlja ezt a helyet - de mégis kinek éri meg sorba állni egy adag sütiért?! Nekem nem érte meg, duzzogva odébb álltam azzal, hogy biztos találok hasonló hangulatú sütizőt. Végül találtam, de pont de nata nem volt - nem baj, ettem egy másik, hasonlóan finomat, és kaptam egy melengető teát is. A további terv az volt, hogy visszagyalogolok a belvárosba, tehát két lábon teszem meg azt a távot, amit reggel a buszon utazva töltöttem (9 kilométer). Jó volt végre olyan úton járni, ahol kábé egy lélek se volt. Találtam így is szép helyeket, például egy csempézett falikutat, vagy egy régi, különleges kápolnát, ahonnan szép kilátás nyílt az Április 25-e hídra. Persze mentem a folyó mellett is, ahol sokszor ipari hajók, rakodóterületek voltak. Végül szépen visszaértem a belvárosba. Nem is volt olyan hosszú gyaloglás!

8. nap - március 24. szombat

A Fronteira kastély szépségei. A bal alsó csempeképen éppen
könnyít magán a figura. :)

Ez is egy sétálós nap volt. Reggel magamtól felébredtem egészen korán, és úgy döntöttem, még mielőtt kinyitna a kastély, amit meg akarok nézni, elsétálok egy parkig. Kb. 45 perces séta volt, de nagyon jólesett. Mikor megnéztem a telefonomat, azt láttam, hogy a kastély (ahova eredetileg buszoztam volna) további 45 perces sétára van, és úgy döntöttem, nekivágok. Nagyon érdekes helyeken vitt az utam, mert ez már Lisszabon belvárostól távolabb eső része volt, de izgalmas volt új helyeket felfedezni és kevésbé frekventáltabb helyeken járni. Láttam például egy mecsetet és egy akvaduktot is. Végül eljutottam a Fronteira kastélyig, ami igazán lenyűgöző, de mivel kicsi, és kicsit el van dugva, itt sem volt sok turista. Az útikönyvben is eléggé elrejtették, pedig csodaszép. Van egy kertje szép sövényekkel, szökőkutakkal, csempeberakásos padokkal és halastóval, és látogatható maga a ház is. Ez volt az egyetlen hely, ahol idegenvezetésen vettem részt. Mivel egy francia csoport is volt velünk, az idegenvezető először franciául fogott bele, de többen jeleztük, hogy ez így nem fog menni. Az angolt persze meg a franciák nem értették. Szegény idegenvezető így két nyelven mondott el mindent, eléggé lenyűgöző volt, milyen perfekten beszél. A kastély belülről is nagyon szép volt. Évszázadok óta ugyanaz a család a tulajdonos, az egyik szárnyat még ma is lakják. Vajon hogyan lehetne ide beházasodni...?
A visszaúthoz már metróztam. Mivel többféle ajándékot kellett hazavinnem (család, Petra szülinapja, stb.) a délutánom azzal telt, hogy bejártam a belvárosi üzleteket. Menet közben azért eljutottam olyan utcákra is, ahol korábban még nem jártam. Iszonyatosan elfáradtam, és persze nagy volt a nyomás - mi lesz, ha nem találok semmit? De végül mindenkinek akadt ajándék, én pedig este elkészíthettem a spagettimet és bezuhanhattam az ágyamba. Huh! Hosszú nap!

9. nap - március 25. vasárnap

Egy a híres sárga villamosokból

Ezen a napon korán keltem, hogy utazzak a kis sárga villamoson. Erről azt kell tudni, hogy nagyon cuki, több vonalon is közlekedik Lisszabonban, és persze mindenki állandóan fotózza. A turisták persze utazni is akarnak rajta, különösen a 28-as vonalon, mivel az az óvárosban közlekedik. Azt már senki sem mondja el, mennyire borzasztó egy órát sorba állni, hogy egyáltalán feljuss a villamosra (ami menetrend szerint, negyedóránként közlekedik) és aztán mekkora élmény a közepébe beszorulva hering módra végigutazni az útvonalat... Őszintén nem értettem azokat az embereket, akik erre vágytak. Gondoltam, kijátszom a rendszert, és felszállok a villamosra akkor, amikor még senki sincsen rajta. Ez be is jött, vasárnap reggel nyolckor csupán egy másik utas volt rajtam kívül. Az egész igazából arra volt jó, hogy elmondhatom, hogy utaztam ezen a villamoson. Mert bármilyen cuki, mégis csak egy villamos, és az út, ahol megy, azok is ugyanazok az utcák, amiket az utóbbi napokban bejártam... A villamos bevitt a belvárosba, ott lepattantam róla, és mivel még korán volt, beültem egy kávézóba egy lattéért és két pastel de nata-ért. Igazi cukorbomba volt. Szép komótosan fogyasztottam el, és közben a könyvemet olvasgattam. Egy óra múlva buszra szálltam, és elmentem az Azulejo Múzeumba - ez volt az egyetlen múzeum, melyet az utazásom során megnéztem. Az azulejo a csempét jelenti, ami mindenhol ott van Portugáliában. A múzeumban is bemutattak egy csomóféle darabot, technikákat, ráadásul egy csempedíszítéses templom is a kiállítás része volt. Miután megnéztem, visszajöttem a belvárosba, megebédeltem, feladtam egy fél tucat képeslapot, aztán pedig vonattal elmentem a közelben lévő Queluz-ig, ugyanis ott is volt egy híres kastély. Úgy tűnik, Portugáliában nem lehet kifogyni a kastélyokból... Ez is egy nagyon díszes darab volt, hatalmas kerttel, szobrokkal, csempedíszítéssel. Miután megnéztem, visszatértem a városba. Az esti programom az volt, hogy lesétáltam a közelben lévő kilátóponthoz, lecsüccsentem egy csempedíszítéses padra, zenét hallgattam, néztem a vizet, és közben nagyokat kortyoltam egy borosüvegből. Ez egy fél óráig tök idilli volt még úgy is, hogy mellettem nagyban ment az insta-fotózkodás, utána viszont elkezdett fázni a popóm, úgyhogy szépen visszatértem a szállásomra.

10. nap - március 26. hétfő

A Quinta da Regaleira csodái. Balra alul a Beavatás kútja,
jobbra pedig az látszik, hova vezetett.

Ez a nap aztán nagyon hosszú volt, és tudtam, hogy rengeteg mindent kell belesűrítsek. Aki megteheti, és ráér, semmiképpen sem hagyhatja ki egy lisszaboni út esetén Sintrát, ami vonattal egy óra, és egy csodálatos település, ahol uralkodók építkeztek. Eredetileg a hétvégén jöttem volna ide, de azt olvastam, ezt jobb elkerülni, mivel sok lehet a turista. Hát, ami azt illeti... Sintra tele volt turistával hétfőn is. Dugig. Hömpölygött. Őszintén nem értem, milyen lehet hétvégén, vagy akár nyáron, a főszezonban. De mindenhol nagyon-nagyon sok ember volt. Mázli, hogy így az utolsó napra már kellőképp lelazultam és tudtam élvezni az utat úgy hogy leszarok mindenki mást, de azért így sem volt könnyű, és aggasztott, hogy értékes perceket veszítek a tömeg miatt. Sintrában rengeteg a látnivaló, főleg kastélyok. Én úgy saccoltam, hogy a napomba csak kettő fog beleférni, pedig volt egy harmadik is, amit szívesen megnéztem volna. A város amúgy hegyes-dombos (persze a kastélyok mind dombon állnak, kilátással) így gyalog nem túl könnyen bejárható. Ezért van kétféle buszjárat, ami azt a célt szolgálja, hogy a turistákat vigye látnivalótól látnivalóig. Először is sorban álltam információért, majd megvettem a jegyem a buszokra (ami meglehetősen drága volt). A fő probléma a buszokkal az volt, hogy nem volt belőlük elég. A buszmegállóban kígyózott a turisták sora, a felük sem fért fel az érkező járatra, várni kellett a következőre, ami viszont tíz-tizenöt perc múlva jött csak, mikorra a várakozók sora még hosszabbra duzzadt... és persze sokkal rosszabb volt a helyzet, ha az ember nem az első, hanem a második megállónál szállt volna fel, mert akkor egy eleve dugig tömött busz parkolt elé. Ezt sajnos nem igazán sikerült a közlekedési társaságnak jól megoldania. Én próbáltam kicsit ravaszkodni, több-kevesebb sikerrel. Tudtam, hogy a turisták többsége a Pena palotához igyekszik, ezért én a másik kastélyt néztem meg előbb, amihez másik busz vitt. Erre a buszra könnyen felfértem, és a kastélynál sem állt sor, bár odabent nagyon sokan voltak már. De persze megérte, minden megérte! Amint hallottam róla, tudtam, hogy meg akarom látogatni a Quinta da Regaleira kastélyt. Az egész olyan, mintha egy misztikus regénybe csöppent volna az ember: elvarázsolt kastély és kápolna csipkézett tornyokkal, és egy hatalmas park, amely rengeteg meglepetést tartogat a látogatók számára: tornyok a semmiből, padok, szökőkutak, barlangok, és persze a legjobb, a "Beavatás kútja", amely egy csigalépcsősor a föld mélyébe! Onnan barlangrendszer indul, végül egy vízesésnél köt ki az ember... Az egész egyszerűen mesés volt. Sajnos a kastély történetéről Google keresgélés után sem tudtam meg sokat, de azt lehet tudni, hogy sok gazdája volt, köztük egy okkultista fazon is, aki különös szertartásokat is rendezett ezen a helyen. Sajnos a kastélynak csak az alsó szintje volt látogatható, pedig biztos vagyok benne, hogy felül is fantasztikus. Olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna - még a tömegek ellenére is. :)

A Pena palota. Felül a királynő trónja és palota, ahogy onnan
látszik

Sajnos nem ragadhattam le itt, folytatnom kellett az utamat a Pena palotához. A busznál álltam egy jó adagot, mire jött egy járat, amire felfértem, azzal pedig szépen, szardínia módra szorongva felkanyarogtunk a a palota bejáratához. Ott persze egy újabb sorban állás várt rám, de végre bejutottam! A Pena palota nem véletlenül népszerű: az egész színesre: sárgára, kékre és pirosra van festve, ami rögtön nem mindennapivá teszi. Egyébként romantikus stílusú, és Portugália uralkodói lakták. A palotához hatalmas park is tartozott. Először magát a várat néztem meg, amelynek falairól fürtökben lógtak a turisták... de tényleg. Egyszerűen rengetegen voltak. Az az érzés, hogy nem tudsz sehova menni, mert biztos belelógsz valaki fotójába, és mások is belelógnak a tiédbe. Ha találtál egy jó fotótémát, meg kell várnod, míg az összes instázó elvonul onnan... Tulajdonképpen még jó is volt, hogy egyedül jöttem, és nem volt senki, akivel fotózgatnunk kellett volna egymást. A palota belsejét is úgy lehetett megtekinteni, hogy szépen felsorakozott a nép, és a látogatási útvonalat követve tyúklépésben "végigkígyóztunk" az épületen. Ismét hangsúlyozom, hogy ekkor már nagyon laza voltam, szóval nem idegeskedtem a dolog miatt... egyszerűen még így is megérte a látogatás, mert az egész palota nagyon klassz volt. Utána pedig jött a park, ahol végre nem kellett tömegeket kerülgetni. Volt térképem, azzal próbáltam becserkészni a főbb látnivalókat. Eljutottam egy kilátó keresztig, és megtaláltam a dombtetőn álló katona bronzszobrát is. Ami a legjobban tetszett, hogy megtaláltam azt a kilátópontot, ahonnan csodás kilátás nyílik a palotára, olyannyira, hogy valamelyik királynő kedvenc helye volt, és ezért trónt is vágtak neki a sziklába! Nagy örömmel pöffeszkedtem a trónon, és közben gyönyörködtem a látványban. Később további szép helyeken vezetett az utam: láttam tavakat, vízesést, pálmafákat, hidacskát... aztán elértem a park végét.

Vigyorgó fejem Európa legnyugatibb pontjánál. Szeles volt!

Ekkor már hulla fáradt voltam, de egy nagy út még várt rám: látnom kellett az óceánt! Így hát ismét buszra szálltam, hogy visszajussak a városközpontba, majd sorba álltam ahhoz a buszhoz, amely elvitt Cabo da Rocához, a kontinentális Európa legnyugatibb pontjához. Persze ez se volt könnyű: fél óra sorban állás, aztán feljutottam a buszra, de csak állóhely volt, egyórás zötyögés, a buszvezető kepesztése, hogy a szűk kanyarokban elférjen az autósok mellett... de aztán végre megláttam a vizet, és óóó, az valami leírhatatlan volt! Már távolabbról kiszúrtam, és mikor végre odaértünk, esküszöm úgy éreztem, hogy elsírom magam. Az egész gyönyörű volt, és persze volt egyfajta különös ereje a helynek, annak, hogy tényleg itt ér véget a kontinens, innentől már csak a végtelen óceán van, és ennek vágtak neki a felfedezők! (Releváns ajánlott zenémet lásd fent). Kábé fél órát töltöttem itt. Végigsétáltam a part mentén, készítettem egy adag fotót, és csak élveztem a látványt. Később ugyanazzal a busszal visszazötyögtünk Sintrába, majd onnan vonat vitt Lisszabonba. Már jó késő volt, mire hazaértem és összecsomagoltam. Nagyon boldog voltam - ez a nap volt a legeslegkirályabb, csodás lezárása az utazásomnak!

11. nap - március 27. kedd

Persze túl egyszerű lett volna, ha egyszerűen csak hazajövök. Már reggel kiderült, hogy a közvetlen járatot, amivel Budapestre jöttem volna, törölték, így azzal indítottam a reptéren, hogy kiálltam a Tap Portugal információs pultja előtti sort, és új jegyet kaptam a Lufthansa járatára Münchenbe, majd Budapestre. Annak rendje és módja szerint becsekkoltam, átestem az ellenőrzésen, később pedig felszálltam a gépre, kényelmesen elhelyezkedtem... mikor is ékes németséggel bemondták, hogy műszaki okok miatt a gép nem indul, leszünk szívesek leszállni, és új gépre jegyet váltani. Na, kezdődik minden elölről! Ki a reptérről, sorban állás a Lufthansa információs pultjánál (még jó, hogy a többség előtt odaértem). Az új jegyem Frankfurtba, majd onnan Budapestre szólt, viszont csak négy óra múlva indult... így hát újra security check, és végül lerogytam egy kényelmes székbe a várócsarnokban. Azon gondolkodtam, hogy az első napomon ennyi váratlan dolog tuti kiborított volna, és görcsölök azon, hogy mi lesz velem, de az utazás hatására sokkal nyugodtabb és magabiztosabb lettem - nem voltam ideges, nem is bosszankodtam; tulajdonképpen mulattatott a dolog. Nem siettem sehová, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb hazajutok, bár viccelődtem azzal, hogy na lám, minden összefog, hogy maradjak még... A gépem végül késve indult, és iszkoltam, hogy elérjem a csatlakozást, de végül az a gép is késett, szóval már elmúlt fél tizenkettő, mire landoltam Budapesten. Apu szerencsére értem jött és hazafuvarozott. Jó hosszú nap volt! Arra gondoltam, hogy talán még jó is, hogy így jött ki a lépés - volt egy kis átmenet az utazás és az otthon között, nem volt olyan hirtelen a hazaérkezés.

Ez én vagyok a királynő trónján.
Megállíthatatlan uralkodónak éreztem magam!

Tulajdonképpen nagyon érdekes volt ez az utazás. Intenzív volt, minden nap rengeteg mindent láttam és reggeltől estig jöttem-mentem, szóval egy csomó inger ért, amit feldolgozni is nehéz. Ezen kívül vártam némi személyiségfejlődét is az úttól, és tulajdonképpen ez is bejött. Az utazás első felében még elég vegyesen éreztem magamat: volt, hogy magányos voltam, azt kívántam, bárcsak lenne velem valaki, és bizonytalan voltam, hogy jó-e ez, mit is csináljak... Meg persze türelmetlen voltam, hogy hol van már a lelki béke. Azt hiszem, az első pár lisszaboni nap után nyugodtam meg igazán, és éreztem azt, hogy "megérkeztem". Egyrészt tök büszke voltam magamra, hogy itt vagyok, megcsinálom, mindent milyen jól intézek, milyen ügyes a kis testem, hogy elvisz mindenhova, elgyaloglok bármennyit. Másrészt sokkal magabiztosabb lettem még úgy is, hogy nem sok nehéz helyzetben kellett helytállnom. Egyszerűen azt éreztem, hogy bármi adódik, meg tudom oldani, jobban bízom magamban, és kevésbé félek a váratlan helyzetektől, az idegen emberektől. Ez az érzés egyébként Amszterdam után is megvolt bennem, csak aztán fokozatosan elmúlt. Sajnos most is azt tapasztalom, hogy rögtön visszazökkentem a szokásos kerékvágásba, és kezdem elfelejteni ezt az érzést. Máris itt egy csomó munka, hétköznapi dolgok, itthoni emberek, és az egész utazás olyan távolinak tűnik, pedig csak egy hete jöttem haza!

Mikor végre éjfél után ágyba kerültem, bár tök izgatott voltam, egy ideig nem tudtam elaludni. Csak arra tudtam gondolni, hogy te jó ég, megcsináltam! Elhatároztam, megszerveztem, elmentem, és megcsináltam! Azt hiszem, ez egy igazán jó üzenet saját magam felé. Bori is unstoppable!